A lány bosszút esküszik árulóin, ám a hadsereg kívánsága most előbbre való. Bizony a kincs iszonyú nagy, még fel sem fér minden a szekérre, mellyel így nem mehetnek délre. Egyszerűen kizárt, hogy az egész országon átdöcögve titokban tarthassák, márpedig ennyi kincs... finoman szólva is kíváncsi kérdéseket és nem vágyott mohóságot okozna.
Egyedüli esélyük észak, és bár az úton le kellett győzniük néhány szörnyet, végül mégis megérkeztek a ködös határra. Az emberfi igen csak aggódott, de az agyarasok miatt egyedül. Nem volt térképész és világjáró még annyira sem. Egyfolytában azt remélte, hogy vezetője lesz olyan bölcs és nem megy Zevadarnak még a közelébe sem.
Persze Uráldur emberei elfogták őt és a két fajtársukat bekísérték a most már biztonságot adó területekre. És hamarosan az Első Lord olyan feladattal látja el elismerésre vágyó leányát, ami minden képzeletet felülmúl tizenévesen...
De ez már egy másik mese.

/Köszi itt is a játékot és a sok türelmet!/

Nem tudta mire számíthat, hiszen a koboldok már így is rengeteg bosszúságot okoztak neki és félő volt, hogy talán jobban meglopták a bányát, mint gondolta volna, de meglepődik, amikor meglátja a tekintélyes mennyiségű zsákmányt, mely visszahozza a jókedvét is.
Igaz még haza is kell szállítani és az legalább olyan nehéz lesz, mint a megszerzése, ezért hosszas töprengés után, amíg megpúpozzák a szekeret és megpróbálják annyira letakarni, hogy ne legyen nyilvánvaló mit cipelnek, eldönti, hogy észak felé próbálkoznak.
Ahogy számította, sok nehézség és harc során érik el Zevadar határát, ahová meglepő módon az emberkölyök is vele tart, bár az igaz, hogy nem köti az orrára, hová tartanak.
Mikor megállítják a határőrök, azonnal üzen az apjának, Uráldur-nak és a katonák lelkére köti, hogy a fiúval ne bánjanak rosszul, amíg az Első Lord nem dönt a sorsa felől.
Nem akarja, hogy megöljék, hiszen hűséges volt hozzá és pont azért mert megkeményítették az események, meg akarja jutalmazni első hűséges emberét.
Most büszkén állhat apja és családja elé, hiszen nem kevés arannyal gazdagította a a háza és a irodalom kincstárát.

//Én is köszönöm és igazán nincs mit, várom a folytatást //

/Emlékezetbe vésett karmolás nyomok/


Ulrik már jóval a város határának elérése előtt értesült szomorú sorsáról. Csak remélhette, hogy az a közeli gazdaság, amiért idejött, azt elkerülte a fosztogató had. Saját maga döntött arról, hogy egyedül vág-e neki beszedni a grófnő ajándékát vagy a vadászok közül kísérik-e őt.
Ám a látványra nehéz felkészülnie egy átlag embernek. Még ott hever mindenhol a pusztítás nyoma. Dögevők által megkezdett holttestek, üszkös házromok és szinte várja az ide tévedő, hogy melyik sarok mögül ugrik elő egy bóklászó szörny.
Szerencsére azt elég jól el tudták mondani a szörnyvadászok fejének, hogy merre haladjon tovább. A templomot valószínűleg meg fogja ismerni a timpanonról, ha le nem döntötték. És ott kell jobbra fordulnia és egy másik főútnak kinéző valamin kimenni a halott településről. Ott majd látja az út mentén, hová szeretne érkezni.
Ám vajon leselkedik-e valami rá itt?

Mielőtt egyenest Braslovba vettem volna az irányt, természetesen először igyekeztem mindent megtudni a városról, amit csak lehetett, így elég hamar a fülembe jutott a számomra - no és persze az ott élők számára - nem túl sok jóval kecsegtető hír, miszerint a várost nemrégiben orkok dúlták fel és fosztották ki. Csak remélni tudtam, hogy az én kis kincsesbányámig nem jutott el az agyarasok keze. Habár úgy tudtam, hogy az oughwariak már leléptek, de a biztonság kedvéért magammal hoztam Ezrát, a veterán, sokat megélt, sasszemű felderítőmet, meg az egyik ígéretesnek tűnő, fiatal vadászomat, hogy ha mégis maradtak hátra páran az orkok közül, vagy netán más egyéb lénnyel akadnék össze, akkor legyen akikre támaszkodhatok. Sosem lehet tudni, hogy hol mibe fut bele az ember, így hát jobb az óvatosság. Meg aztán jobban szeretem a társaságot, mint egyes-egyedül bóklászni a leégett házak között.

Mikor odaértünk Braslovba, a város eléggé borzalmas és szánalmas látványt nyújtott. Mindenfelé bomlásnak induló holttestek hevertek, a házak többségének csak a csupasz falaik meredeztek ki a földből, melyeket feketére festett a korom. A pusztítás nyomai eléggé elrettentő látványt nyújtottak volna bárkinek, de engem meg sem rendített. A mellettem lépkedő ifjú arcán azonban láttam, hogy sokkolja őt amit lát, ám én mit sem törődtem vele. Legalább valamennyire megedződik a fiú.
Szerencsére eléggé pontos útbaigazítást kaptunk, így mindenféle teketóriázás nélkül indultam el a főtéren és kerestem a templomot, melyet reményeim szerint nem lesz túl nehéz észrevenni. Onnan meg már csak jobbra kell fordulnunk és addig menni, míg ki nem érünk a porig rombolt városból és meg nem pillantjuk a grófnő gazdaságát.
Ám a valóságban ez sokkal nagyobb falatnak bizonyult. A templomot messziről nem láttam sehol; nyilván azt is lerombolták az ide tévedő orkok, a közelből pedig furcsa hangok hallatszottak. Mintha valaki vagy valami egy holttestet húzna a földön, nem messze tőlünk.
Vadászaimat csendre intettem, és jeleztem nekik, hogy kövessenek, készen állva, hogy bármikor előrántsák fegyvereiket, majd lopakodva, szinte hangtalanul elindultunk a hang forrása felé.

Ulrik és két embere végig megy a komor utcákon. A nem régen még élettől pezsgő város mára csak árnyéka önmagának. Ám nem hagyták el teljesen az emberek. Valaki van ott a házak között, akinek jó oka van rá, hogy kerülje a család fejét. Ugyanis ha megtalálják, akkor valószínűleg a halál vár rá büntetésként.
Ki tudja, hogy mit csinál? Lassan osonnak közelebb, hogy megleljék, de még van ideje Beccának, hogy elrejtőzzön előlük. Még nincs itt az ideje, hogy beszámoljon főnökének a sikeres vadászatáról és társa haláláról. Hirtelen ötlettől vezérelve jött ide, mielőtt utána járna Nini-well boszorkányainak gyengéinek.
Ám most lehet, hogy komoly bajban van Angel szavaiból kiindulva...

Mióta elváltam Angel-től, egyre azon morfondíroztam, hogy mitévő legyek, hiszen rá kellett jönnöm, hogy egyelőre nem bírok el vele, nagyon hiányzott Jam, akivel mondhatni kiegészítettük egymást.
Viszont Ulrich-hoz sem akartam visszamenni, mert bár adtam a fölényest mikor a lánnyal beszéltem, de azért volt némi igazság a szavaiban, hogy a férfi nem igazán tűri a kudarcot, de magam sem akartam így elé állni.
Nagyon bántott, hogy nem bírtam el a prédával és nem akartam feladni. Magamnak is be kellett bizonyítani, hogy vagyok annyira jó, hogy elbírjak vele.
Azonban mire újból megpróbáltam a nyomába eredni, nem találtam és hiába kutattam, nem bukkantam rá.
Így aztán úgy döntöttem visszafelé indulok, hátha valami csoda folytán rám mosolyog a szerencse.
Nem akartam nyílt területen megpihenni, de nem volt kedvem az orkok pusztította városban, a felpuffadt hullák között sem maradni, így igyekeztem volna kifelé belőle, mikor hangokat hallottam, vagyis inkább csak lépteket, ezért azonnal próbáltam behúzódni az egyik tetejét lángok által vesztett, kormos falu ház fala mögé húzódni, hogy annak résein lessek ki.
Nem lett volna jó valami visszatérő ork portyázókba botlani, azért sok lúd disznót győz, tartja a mondás, lehetek akármilyen ügyes orvgyilkos.
Legnagyobb megrökönyödésemre azonban Ulrich-ot és két emberét pillantottam meg, amitől a torkomba ugrott a szívem.
~ Mit keresnek itt? Talán megunta a várakozást? Ennyire fontos lenne annak a nőstény ördögnek a sorsa? ~ találgatok.
Mire ismét kinézek nem látom őket sehol, ami semmi jót nem jelent, hiszen kitűnő vadászok. Valószínűleg elárultam valamivel magam. Talán még menthetem, ami menthető, megpróbáltam észrevétlenül visszasurranni, amerről jöttem.

Halkan haladtunk a hang irányába, mely egy tető nélküli, igencsak romokban lévő ház belsejéből hallottuk kiszűrődni. Valószínűleg az illető észrevehetett minket, vagy legalábbis megsejthette a közeledésünket, így némán intettem társaimnak, hogy Ezra továbbra is elölről közelítse meg a majdhogynem teljesen szénné égő házat, én pedig oldalról megkerülve hátulról fogom meglepni az ott lapuló alakot, a fiatal vadász pedig a másik oldalról haladjon tovább.
Ha a tervem beválik, akkor bárki vagy bármi rejtőzködjön is előlünk, hamarosan nyakon csípjük őt, mert három oldalról vesszük körbe, így egyikünknek tuti a markába fut majd. Hacsak nem bénázza el valamelyikünk, de erre sok esély nincsen. Még a fiatal vadászban is bízok annyira, hogy egy ilyen egyszerű feladatot nem puskázik el.
Így ha az ismeretlen menekülni próbálna, akkor egyenest egyikünk karjaiba szalad, ha pedig meg sem moccan, akkor hamarosan bekerítjük és szemtől-szembe állunk majd vele.

Pár perc elteltével úgy tűnik tervem tökéletesen működik, mert hirtelen egy fiatal lányt veszek észre, aki hátra-hátrapillantva próbál meg észrevétlen elosonni hátulról. Én még fedezékben voltam a jobb oldali, félig épp falnak köszönhetően, míg a hátsó fal szinte teljesen kidőlt. Tökéletesen láttam a lányt, és hamarosan fel is ismertem őt. Rebeca volt az, a fiatal bérgyilkos, akit Angel elfogásával bíztam meg társával, Jamie-vel együtt. Társa most nem volt a közelben, amit furcsálltam, hiszen úgy tudtam, szinte sose válnak külön. Mindenesetre eszem ágában sem volt hagyni meglógni emberünket, elvégre fontos feladattal lett megbízva, s tudni akartam, hogy hogy haladnak a meló elvégzésével, akadtak-e bármiféle nyomra. Egy szóval mindent tudni akartam a legapróbb részletekig. Egy másodpercig viszont haboztam. Nem tudtam eldönteni, hogy egyszerűen csak sétáljak ki és köszönjek rá a lányra, mint egy régi jó barátra, és csak akkor büntessem meg, ha még ezek után is futni próbál, vagy meg se várjam a reakcióját, és máris kapva-kapjak az alkalmon, hogy szórakozzak egy jót, a fiatal bérgyilkosomnak pedig megtanítsak egy újabb leckét.
Végül úgy döntöttem, hogy előbb megvárom, hogy Rebeca mit lép hirtelen felbukkanásomra, így lassan, ráérősen előreléptem kiérve a fal takarásából, és jó hangosan megszólítottam ígéretes újoncunkat:

- Szia, Becca - köszöntem neki, miközben komótosan, ráérős léptekkel folytattam felé utamat. Abban az esetben, ha nem kezd el egyből rohanni, folytattam mondókámat, de ha megpróbál meglógni előlem, akkor azonnal utána eredek, és igyekszem utolérni őt és a földre teperve hátracsavarni a lány kezét.

- Furcsa, hogy éppen itt, e kihalt városkában találkozunk össze, nem gondolod? - folytattam a baráti csevejt.
- Csak nem sikerült nyomra bukkannotok? Apropó... Hol van a társad, Jamie? - kérdeztem tőle, igyekezve kedves hangsúlyt megütni.
- Egyébként ha már így össze futottunk nem venném zokon, ha beszámolnál nekem az eddigi eredményekről - nézek rá várakozóan. Természetesen elvárom, hogy meg is tegye amire kérem, és hogy az igazat mondja. Ha hazudni próbálna, úgy is lebukna, de ezt ő is tudja. Botor dolog lenne már az is, ha csak megpróbálná. Persze minden csak rajta múlik, ő dönti el, hogy melyik utat választja.

Nem, nem az volt a szándékom, hogy lelépjek Ulrich elől! Dehogy! Ez fel sem merült bennem, csak……..csak később…….ha már elkaptam Angel-t, akkor akartam elé állni, nem amikor csak csupa……rossz hírrel szolgálhattam. Hogy féltem volna? Ugyan, hiszen én magam mondtam annak az áruló szukának, hogy nagy Vezérünk, mennyire igazságos és mindenki megérdemli, amit ő kiszab rá, ha kudarcot vall, de én nem is vallottam kudarcot, nem igaz? Csak ……csak kellett kis idő míg összeszedem magam Jam halála után.
Ezért igyekeztem most szép csendben eltűnni, hogy ne is merüljön fel, hogy itt jártam.
Azonban a három férfiből, most csak a legfiatalabbat láttam, Ulrich-nak és a másiknak nyomát sem, ami azt jelentette, hogy észrevettek és megpróbálnak bekeríteni.
Mivel ismertem a vadászatukat, gyorsan meglapultam és csak abban reménykedtem, hogy …..a fene tudja miben reménykedtem, de mindegy is, mert hirtelen elém bukkant Ulrich és mint egy jóságos nagybácsi, mosolyogva közeledett, kétséget sem hagyva rá, hogy meglátott és tudja is ki vagyok.
Ösztönösen megrándulnak az izmaim, hogy meneküljek, fussak, amíg lehet, de ha ő itt van, akkor száz százalékig biztos benne, hogy nem menekülhetek, akkor meg csak rontanék az esélyeimen, nem mintha most jól állnék.
- Üdv Ulrich! Épp Nini-well felé tartok és csak átvágtam itt. – köszörülöm meg a torkom és próbálok határozott lenne, ami máskor mindig sikerül, de előtte valahogy sosem.
Igyekszem a legtöbb igazságot belefonni a mondandómba, hogy minél hihetőbb legye, de mind a nyom kérdése, mint Jam említése eléggé kizökkent a dologból és biztos vagyok benne, hogy az arcvonásaimat sem sikerül uralnom.
- Igen, rábukkantunk a szuka nyomára, de……..de Jam-ot megölték és ez…….nagyon ……összezavarodtam, uram, de megtalálom, most is azon vagyok. – fogom rövidre és nagyon meggyőzőre, igaz kétlem, hogy beérné ennyivel.
Mindenki tudja róla, hogy milyen maximalista, ráadásul kényelmetlen a vesékbe látó szeme is, na meg az tény, hogy jelenleg fogalmam sincs, merre keressem Angel-t.

Rebecát láthatólag meglepte felbukkanásom, arcán pedig szinte rémületet véltem felfedezni, ami nem kecsegtetett túl jó hírekkel. Megérzésem pedig hamarosan be is bizonyosodott, amint a lány nagyot nyelve beszélni kezdett, s bár egy mondatban összefoglalta az eseményeket, de minden egyes szónál egyre jobban elkomorodtam, tekintetem pedig jegessé vált, egy másodpercig sem titkolva dühömet.
Legszívesebben jól helyben hagytam volna a kis ringyót, de szerencséjére Ezráék pont ekkor jelentek meg, és elég volt egy pillantást váltanom Ezrával ahhoz, hogy meggondoljam magam. Felderítőm ugyanis valami szokatlan dolgot jelzett nekem, minden szó nélkül, tudatva velem, hogy jobb lenne inkább gyorsan lelépni innen. Kérdő tekintetemre azonban csak megrázta a fejét és vállat vont, ami csak annyit jelenthetett, hogy nem tudja, mi az ami nem stimmel, egyszerűen csak valami nem hagyja nyugodni. Másra talán nem hallgattam volna, de ismertem veterán vadászomat annyira, hogy tudjam; az ő megérzései ritkán hazudnak. Ha az ő "szimata" bajt jelez, akkor hamarosan az is lesz.
A rövid, szótlan párbeszédünk után ismét Beccához fordultam, aki úgy állt előttem, mint aki épp a kivégzésére vár, s ami azt illeti tényleg nem állt messze tőle.

- Szerencséd van, Rebeca - mondtam neki jéghideg hangon olyan közel lépve hozzá, hogy ha valaki messziről figyelt volna minket, akár azt is hihette volna, hogy egyszerűen egy baráti öleléssel akarom üdvözölni őt. Legalábbis míg elő nem vettem késemet, és szinte gyengéden nem kényszerítettem vele a lányt, hogy a szemembe nézzen, ahelyett, hogy a padlót bámulná. A pengével az állát felfelé fordítottam, és elég lett volna megmozdítanom az egyik ujjamat ahhoz, hogy megsértsem, vagy akár át is vágjam késemmel a torkát.

- Társam imént figyelmeztetett valamiféle veszedelemre, így nem húzhatom sokáig az időt. Az, hogy elvesztette Angel nyomát egy cseppet sem lep meg. Nem hiába figyelmeztettelek benneteket, hogy kemény dió lesz a csaj. Rengeteg vadászomat csőbe húzta már, vagy meglógott előlük, így két tinédzsertől sem vártam, hogy első próbálkozásra sikerrel járjanak. Ám amit a társadról mondtál, az igencsak felbőszített. Hogy hagyhattad, hogy a partneredet, a kis fiúkádat meggyilkolják?! Egy vadász mindent megtesz a társáért, és sosem hagyja egyedül! - sziszegtem a képébe, és szavaimat megtoldva egy apró vágást ejtettem a lány torkán, melyből vékony csíkban csorogni kezdett a vér.

- Jam pedig különösen jó vadásznak ígérkezett. Terveim voltak vele. Ráadásul a vadászat a vérében volt. Olyan időket élünk, hogy egy emberünk elvesztését sem engedhetjük meg magunknak, legyen az bármilyen képzetlen vagy fiatal. A Te Jamie-d pedig fiatalnak fiatal volt ugyan, de képzetlennek semmiképpen nem mondanám. Remélem legalább nem a Te kezeden szárad a társad halála, és nem miattad szagolja most alulról az ibolyát, mert akkor keserű véged lesz, galambom - fejeztem be a mondandómat, majd elengedtem a lányt és hátat fordítottam neki. Miközben késemet visszatettem a helyére még ennyit mondtam:

- A lány velünk jön - jelentettem ki. - Ha nem hajlandó saját lábán velünk tartani, akkor kötözzétek meg a kezét és vonszoljátok utánam. A büntetését meg majd később kapja meg, ha lerendeztük ezt az ügyet.

A találkozás mégsem Becca végét jelentette, habár az új felismerés csak elodázta Ulrik büntetését. Ő is tapasztalhatott furcsaságokat, hiszen a városban több rém nyomaira is rá lehet bukkanni, ám Ezra most találkozott először itt az egyik ilyennel. És több mint zavaró volt számára. Pár napos és egy holttesten ragadozó foga nyomai voltak, mely igen csak megcsócsálta. Mellette a porban karmok lenyomata, ám a láb rajzolódik ki tökéletesen. És ami a tapasztalt felderítő szívét nyomja, hogy a közelben alig van még csak hasonló is ehhez. Néhány hullát még megkezdtek hasonló módon, de sehol nem látni, hová ment a bestia.
A temetőben már alig maradt emléke annak, hogy valaha itt egy ghoul és egy másik éjszakai teremtmény összecsapott, miközben egy Flint nevű tolvajfiú igyekezett nem vacsora lenni. Viszont a gyászos hely kerítése tövében hosszas keresgélésük után a vadászok végre megtalálták, amit keresnek.
Fél tucat farkasember változott át emberi alakból. Jól látható volt az, ahogy bocskorokban jöttek. És karmos lábaikkal felugrottak, hogy a túloldalon folytassák. A zöld füvön a több napos nyom hamar eltűnik, így csak annyit tudtak meg, hogy fel kell készülniük ezekre is.
A távolban a malom óriás alakja már a templom és az út megtalálása nélkül is jelzi, hol van a grófnő birtoka. Oda érve üresen, kifosztva áll minden és a távolból három páncélos lovag vágtat feléjük.

Nehéz nem észre venni, ahogy szavaimra egyre komorabbá válik Ulrich tekintete és az én nagyszájú, félelmet nem ismerő viselkedésem úgy válik egyre bizonytalanabbá, mint valami kezdő kis pisisnek.
Na de, meg is van rá a jó okom.
Próbálok a többiekre is segítségkérően nézni és mintha az Istenek könyörülnének meg rajtam, látom meg Ezra szavak nélküli „beszédét”, mellyel bár nem tudom mit akar közölni, de láthatóan felkeltette Ulrich figyelmét, ami talán kiment szorult helyzetemből. Talán………..
Szeme azonnal a férfira tapad, ahogy az megszólal és nem, egyáltalán nem érzem szerencsésnek magam, főleg nem, mikor látom, hogy előhúzza a kését.
Mintha csak valami delej vonzaná a pillantásom a késre, úgy bámulom, míg aztán el nem tűnik az állam alatt és meg nem érzem hideg érintését a bőrömön, ahogy felfelé kényszeríti vele a fejem, ha nem akarom, hogy megvágjon.
Belenézek hideg szemeibe, torkomat félelem szorítja össze és biztos vagyok benne, hogy az előbb hiú reményt dédelgettem, mégis megöl.
Teljesen leforrázva hallgatom szavait, amivel nem csak a fejemre olvassa Angel-lel kapcsolatos kudarcomat, de súlyos sebeket ejt szívemen, mikor Jam halálát kéri számon, mert én is magamat vádolom azóta is.
Nem érdekel már a fájdalom sem, amit a kis seb okoz, mit rajtam ejt, szinte nem is érzem, úgy elönt a bűntudat.
- NEM! Nem hagytam! Én meg akartam védeni! Nem akartam ott hagyni! De ott volt Angel és elküldött magától! Maga is tudja milyen volt Jam, csak a feladatnak élt, hogy sikerre vigye a küldetést! De…..de mire visszaértem………elvitték. – akad el a szavam, úgy kapkodom a levegőt, hogy ne csorduljon ki a könnyem.
Rövid időn belül másodszor álltam a sírás szélén, pedig nem is emlékszem előtte mikor könnyeztem utoljára.
- Azt hiszi nekem könnyű! – csattantam végül fel dühösen, hogy ilyen helyzetbe kerültem. – Jam olyan volt, mint a testvérem, a fél kezem! Azok a nyomorult katonák ölték meg, egy lovag is segített, de még levadászom őket, arra mindenki mérget vehet!
~ Mintha csak neki hiányozna! Neki csak az számít, hogy terve voltak vele! ~
Na de, nem felejthettem el, hogy kivel állok szemben, még ha most megkönnyebbülhetnék is , hogy eltette a kést, de nyilvánvaló volt, hogy csak valami biztosabb helyre vágyott, hogy  folytassa, amit elkezdett és tényleg jaj nekem, ha azt hiszi, nem tettem meg mindent, ami tőlem tellett.
- El fogom veszteni a nyomot. – próbálkozom még halványan, de ezt a két embere azonnal ellenezésnek veszi és biztos, ami biztos, megkötik a kezem és Ulrich után lódítanak. – Hééé, mentem volna magam is! – tiltakozom, de végül beletörődöm a helyzetbe, inkább azon töröm a fejem, hogy fogom kivágni magam.
Aztán hamar visszatérek a valóságba, hiszen a nyomok, amiket végül felfedeznek, igen csak veszedelmes lényeket feltételeznek és most már igen csak figyelek a környezetemre.
Ulrich egy jól látható malomhoz indul, ahol mint kiderül egy kis birtok bújuk meg, bár már nem bújik sehová, hiszen felprédálva tárul elénk.
- Mi ez? Ide tartott? – nézek Ulrich-ra, de ekkor patadobogás ver fel a baljós csendet.
~ Lovagok? Óóóó, ez csodás? Remélem az nincs köztük, aki a tanyánál is ott volt, bár lehet, nem nézett meg nagyon magának. ~ merült fel bennem.
- Talán elengedhetnétek, így nem igazán vagyok ütőképes. – suttogtam Ezra-nak.

A lány eleinte teljesen megszeppent szavaim hallatán, de aztán megjött a hangja, habár jobban tette volna, ha nem felesel vissza nekem, de nem igazán lepett meg a kifakadása. Mindig is a lány volt a vehemensebb, ezért is tartottam Jamie-t jobb, ígéretesebb vadásznál nála nyugodtságával. Kicsit a gyerekkori énemre emlékeztetett a fiú, habár csak futólag találkoztam vele, mikor felkerestek engem a fiatalok, én meg megbíztam őket ezzel a nagy volumenű feladattal.

- Hát vigyázhattál volna jobban is a "testvéredre". Akkor most nem kéne joggal emésztened magad a halála miatt, és a te szénád is messzemenőleg jobban állhatna - vettettem oda neki a választ.
- Az pedig, hogy megbosszulod a halálát a minimum, amit elvárunk egy vadásztól. Feltéve persze, ha egyáltalán lesz erre még lehetőséged. Remélem tisztában vagy azzal, hogy pengeélen táncolsz épp, s a kezemben van az életed - néztem a szemébe, jelezve, hogy jelenlegi kifakadásával inkább csak rontott, mint javított volna helyzetén.
- Na, nyomás! - adtam ki az ukázt embereimnek, és elindultunk a malom felé.


Egy szó nélkül néztem végig, ahogy Ulrik megleckézteti a lányt, és közli vele, hogy ez csak egy kis előjáték volt, a büntetést majd később kapja meg, amiért nem volt képes megakadályozni társa halálát. A lányon láttam, hogy egyébként is emészti magát a történtekért, ráadásul még olyan fiatal volt... Szinte gyerek. Talán emiatt bánt vele Ulrik a szokásosnál kedvesebben, s nem intézte el őt egyből, bár biztos voltam benne, hogy még tényleg nem fejezte be a dolgot. Az is lehet, hogy csak az én figyelmeztetésem miatt kímélte még meg az életét, bár én reméltem, hogy nem fog túl keményen bánni Beccával a történtek miatt. Sokszor úgy gondolom, hogy túl szigorúan bánik azokkal, akik valamilyen hibát követnek el, bár mióta bérgyilkosokat és rossz arcú bűnözőket is felbérelünk erre-arra, azóta el kell ismernem, hogy néha bizony tényleg szükség van ezekre a durva fenyítésekre, mert ezek a keménykötésű, félelmet és irgalmat nem ismerő, kegyetlen emberek másból nem értenek. No de egy ilyen fiatal lánnyal csak nem bánik majd el olyan durván, mint azokkal... Nem mintha jogom lenne megkérdőjelezni tetteit és döntéseit, hiszen nem hiába ő a vezér... de akkor is nagyon remélem, hogy megkíméli majd Becca életét és ad neki egy második esélyt.
Kérésére persze minden szó nélkül megkötözöm a lányt, aki először úgy tűnik nem akar kötélnek állni, de aztán engedelmesen lépked mellettünk, amit én az együttműködés jeleként fogok fel.
Ulrik egyenesen a malom felé megy, ami könnyűszerrel utat mutat nekünk úti célunk felé, de közben minden nyomot tüzetesen megvizsgálunk, s mivel a nyomok az útba eső temető felé vezetnek, ezért teszünk arra egy kitérőt. A nyomok egyértelműek voltak.

- Vérfarkasok- morogtam az orrom alatt, de elég hangosan ahhoz, hogy Ulrik és a fiatal vadász is meghallja szavaim.
- Azt hiszem fel kell készülnünk ezeknek a démonoknak a társaságára is, uram - húztam el a számat. Elég sok gondot okoztak már nekünk ezek a teremtmények a múltban, s nem igen fűlött hozzá a fogam, hogy akár egyel is összetalálkozzak.
Ulrik válaszol csak bólintott, és az utunk hátralevő részében még óvatosabban haladtunk előre, figyelve minden neszre, memorizálva mindent körülöttünk, amibe persze én vagyok a legjobb az egész csapatban. Még magánál Ulriknál is jobban kiigazodok mindenhol, agyammal szinte lefényképezve mindent amit látok. Ám harcban és stratégiai lépésekben kétségkívül Ulrik a legjobb, de azért büszkeséggel tölt el, hogy legalább a felderítésben lekörözöm vezérünket.

Amint megérkezünk, máris látjuk, hogy a helyet teljesen kifosztották, nem maradt nekünk semmi sem, ami Ulrikot láthatólag eléggé bosszantja. Nem szeret potyára elutazni valahová. A kudarcnál jobban semmit sem utál, s ahogyan őt ismerem, a lány kezdhet imádkozni a kegyelméért, mert minél rosszabb kedve van, annál kegyetlenebb tud lenni. Borús ábrázata pedig nem sok jót kecsegtet, ahogyan az sem, hogy még csak egy megvető pillantásra sem méltatta a lány kérdését. S bár nem kaptam engedélyt a válaszadásra, de én mégis feleltem kérdésére:

- Igen, ez volt az úti célunk - bólintottam, majd halkan, hogy csak Becca hallja hozzátettem -, de mint látod teljesen kifosztották. Ez pedig neked nem túl jó hír - csóváltam meg a fejem szomorúan.
- Sajnálom, de készülj fel a lehető legrosszabbra - adok neki egy baráti jó tanácsot.
- El pedig nem engedhetlek, hacsak nem kapok Ulriktól erre utasítást - rázom meg a fejem kérésére, bár szívem szerint én szabadon engedném.


Ezrán látom, hogy nem igen tetszik neki a jelenlegi szituáció; sem a vérfarkasok gondolata nem lelkesíti, sem pedig az, hogy egy ilyen fiatal lányt tervezek megbüntetni. A gyerekeken valahogy mindig megesett a szíve, ez volt Ezra gyenge pontja, de én nem igen törődtem rosszallásával. Az sem nagyon tetszett neki, hogy el akarom kapni Angelt, amit párszor hangoztatott is. Ő úgy vélte, hogy hagynom kellene, had csináljon amit akar, de nem hagyhattam figyelmen kívül egy ilyen fenyegetést. S ami azt illeti nem is akartam. Túl sok fájdalmat okozott nekem az a kis ribanc ahhoz. Azokért pedig bűnhődnie kell, s előbb vagy utóbb, de egyszer bizony megfizet majd mindenért.
A vérfarkasok jelenlétének pedig én sem örültem túlzottan. Élénken él bennem még az emlék, miként vesztettük el a családunk nagy részét ezek miatt a dögök miatt annak idején, s miként vált a fiam is egyé közülük.
Így hát eleve nem túl rózsás hangulatban érkeztem meg a gazdasághoz, rossz hangulatomat pedig csak tetézte, hogy a nagy büdös semmi fogadott ott minket, így pedig búcsút mondhattam annak az álmomnak, hogy a közeljövőben újra felvirágoztathatom ezt a nemes szakmát. Ennyi rossz hír pedig untig elég volt nekem erre a napra, a lány pedig egyre kevesebb jóra számíthatott tőlem, amit valószínűleg Becca is megérzett, mert egyből azt akarta elérni, hogy engedjük el. No persze, hogy aztán megszökhessen. Na nem.

- Nem fogunk elengedni, kislány, erről még csak ne is álmodozz - morogtam oda neki.
- Ezra, ha már úgyis annyira érdekel a lány sorsa, állj oda mellé, és a lehető legbarátságosabban bánj vele, míg a lovagok itt lesznek. És lehetőleg legyen takarásban a hátra kötözött keze, hogy a katonák azt ne láthassák. Nem hinném, hogy jó fényt vetne ránk egy fogoly, s ha nincs okunk rá, nem szívesen ölném meg ezeket az embereket - mondtam, remélve, hogy megúszhatjuk egy rövid bájcsevejjel a dolgot, és nem kell majd fegyvert rántanunk.
- Azonban azt sem kockáztathatjuk meg, hogy elszökjön a mi kis Beccánk - mosolyogtam rá a lányra, akár egy jószívű nagypapa a kedvenc kisunokájára.

Becca a helyzetét maga is igyekszik rontani, ám -úgy tűnik a Mesélőnek- nem kell nagyon igyekeznie, mert romlik az magától is. Így nem csoda, hogy munkaadója hamarosan összekötteti a kezeit, nehogy elszökjön az eddigi teljesítménye jutalma elől.
A veszélyes lények nyomai figyelmeztetnek mindenkit a veszélyre. Elég nagy bajba kerülnek, ha hármójukat plusz a foglyot lerohanják a környék vadászai. Megtalálják az özvegy földjeit és azt a malmot, amely a várt vagyon megtermelésére hivatott. Ám ez még annál is rosszabb, mint amikor ide felé utaztak a vadászok és a Nap szívta erejüket.
Ulrik úgy dönt, ideje a legtehetségesebb felderítőjének eltakarnia a bérgyilkosnő összekötözött kezeit és maga beszél az érkező katonákkal. Ám mielőtt oda érnének, ötven méterre megálltak és az élen lovagló lovag kirántotta a kardját, míg a másik kettő is fegyvere markolatát simogatta.
-Megálljatok! Azonosítsátok magatokat vagy fegyvereket eldobva jöjjetek velem Haradur börtönébe!
*Úgy tűnik vagy látta a nőt valamelyikőjük abban a harcban vagy nagyon barátságtalan a fogadtatás erre felé.

Persze sejthettem volna, hogy a bűntudat keltette felháborodásom nem fogja  meghatni Ulrich-ot, inkább csak még jobban megerősíti benne, hogy nem tettem meg mindent annak érdekében, hogy Jam elkerülhesse a halált.  Talán erőteljesebben és sikeresebben védekezhettem volna, ha a lelkem mélyén nem értek vele egyet. Ott kellett volna maradnom vele! A lány ráért volna utána is, de akkor hajtott a becsvágy, aminek most megiszom a levét.
Így aztán nem is tudok replikázni a Főnök szavaira, akinek szemeiből könnyen kiolvashatom a folytatást, ha nem rukkolok elő valami olyan dologgal, ami biztosítja neki, hogy testestől-lelkestől az övé vagyok és meg tudom oldani a számára láthatóan nagyon fontos feladatot.
Igazából nem akarok ellenkezni, de Ulrich biztosra megy és hiába látom Ezra szemében a sajnálatot megvillanni, annál ő sokkal fegyelmezettebb és elkötelezettebb, hogy kétségbe vonja Ulrich parancsainak jogosságát, ezért hamarosan összekötözött kézzel  megyek közöttük. Talán megnyerhetem legalább a férfi és a kölyök jóindulatát, ami kezdetnek nem lenne rossz.
A nyomok, amiket út közben találunk, hideg borzongással tölt el, hiszen elég nyilvánvaló, hogy milyen lényektől származnak és egy kihalt, hullákkal teli hely épp ideális egy támadáshoz, mi meg csak négyen vagyunk, abból én egy hirtelen rajtaütésnél eleve kiesek összekötött kézzel. Nem akarom elképzelni milyen sors várna rám védekezésképptelenül.
Innentől feszült figyelemmel lépkedek, de a többiek is, hiszen Ezra is arra a következtetésre jutott, mint én és Ulrich-ot sem tartottam felelőtlennek, hogy ne készüljön ezek után fel a rosszra.
A végül elért birtok láttán már sejtem miért van itt a Vezér, de azt is, hogy milyen lelkiállapotba kerül, ahogy meglátja azt romokban heverni, ahogy valószínűleg leendő tervei is, a hellyel együtt füstté váltak.
Nem kell hozzá Ezra figyelmeztetése, hogy tudjam Ulrich hangulatával együtt romlanak az esélyeim, ezért próbálkozom meg a szabadulás emlegetésével, főleg miután nyilvánvalóvá vált, hogy a lovagok minket böktek ki és mint már volt szerencsém megtapasztalni, elég agresszív az igazságérzetük.
Persze számíthatnák rá, hogy hős lovagiasan kiszabadítják a fogságba esett lányt, de élek a gyanúperrel, hogy hamar rájönnének, hogy nem én vagyok a megfelelő jókislány. Na meg, ha egy fikarcnyi esély van rá, hogy Ulrich vagy valamelyik embere életben marad, akkor jobb, ha inkább maradok a csapatban, mint hogy utána az egész család és banda engem hajkurásszon, mint Angel-t.
- Köszi Ezra. – súgom vissza a férfinak, aki legalább érzésekkel fordul felém. - Értékelem a szavaidat.
Persze, hogy Ulrich sem hagyja ezt szó nélkül és esze ágában sincs elengedni, inkább úgy utasítja a felderítőt, hogy lehetőleg takarjon, míg ő beszél a lovagokkal.
- Nem szöknék meg! - vágom oda azért durcásan.
Azonban láthatóan a lovagok nem tárgyalni jöttek és most vagy az van, hogy engem ismertek fel, vagy csak a vidék ura, ez a Haradur nem kedveli az idegeneket egy ork támadás után. Egyik sem jó hír nekünk, mert gondolom senkinek nincs kedve börtönbe menni.
Ha Ezra előttem áll és vélhetően mindenki Ulrich-ra és a lovagokra figyel, addig megpróbálom előhalászni az övembe rejtett vékony pengét és nekiállok elnyiszállni a kötelékeimet, mert ha Urich nem hajtja rabigába önként a fejét, ami őszintén meglepne, akkor itt harc lesz és nekem nem áll szándékomban birka mód levágni hagyni magam.
A kardom a kölyöknél van és bízom benne, hogy eléggé tapasztalatlan még, hogy meg tudjam lepni, ha közben másra koncentrál.

A két lovag egyre közeledik felénk, Becca meg még egy elkeseredett próbálkozást tesz, de én csak egy lesajnáló pillantást küldök felé. Még hogy nem szökne meg... Ez eléggé béna próbálkozás volt a részéről, de úgy sejtem ezt ő maga is tudja. Mindenesetre elhatározom, hogy lovagok ide vagy oda, de én bizony rajta tartom a szemem, nehogy megpróbáljon meglógni nekem. Élek a gyanúperrel ugyanis, hogy nem csak szavakkal fog próbálkozni. Így, hogy még biztosabb legyen a dolog, én a lány másik oldalára állok, míg Ezra félig előtte állva, jobb oldalról takarja a lányt, és barátságosan a vállára teszem a kezem. Amíg nem próbálkozik semmivel addig kezemet gyengéden a vállán nyugtatom, de amint észreveszem, hogy szökni próbál, vasmarokba záródnak majd karja körül ujjaim. Másik oldalamon meg ott lóg a kardom is, amit ha kell a lovagok vagy akár a lány ellen is használhatok.
A lovagok sajnálatos módon nem éppen úgy reagáltak, ahogy vártam, és egyből ellenségként kezeltek bennünket, ám reméltem, hogy a grófnő említése talán elég lesz ahhoz, hogy békén hagyjanak minket. Nem szívesen öltem volna meg három nemes lovagot, akik csak a hazájukat próbálják védeni, hiszen ők is csak azt teszik, ami szükséges, és ez a foglalkozás áll legközelebb a mi szakmánkhoz. A felesleges harcnak pedig nem vagyok a híve, így ezt most igyekszem békés módon megoldani. Egyébként is jobb lenne a vérfarkasok ellen tartalékolni az energiáinkat. Ám az is nevetséges feltevés, hogy megadjuk magunkat, így igyekszem megértetni velük, hogy mi szél is hozott bennünket errefelé.

- Jó napot, uraim - köszöntem nekik udvariasan.
- Semmi okuk nincsen az aggodalomra, okkal vagyunk itt a Haradur birtokon - kezdtem bele a válaszadásba.
- Jelena grófnő küldött minket ide, hogy ellenőrizzük birtokát, amiből mint azt Önök is láthatják, semmi sem maradt, így nekünk nincs is tovább itt maradásunk. Épp távozni készültünk, így ha megbocsájtanak, mi ezennel mennénk is, hogy mihamarabb átadhassuk a grófnőnek a szomorú hírt - vázoltam fel röviden ittlétünk okát, de amíg a lovagok nem jelzik szándékukat, addig egy tapodtat sem mozdulok, készen állva a legrosszabbra is, bár őszintén remélem, hogy harcra nem fog sor kerülni, és a grófnő említése elég lesz ahhoz, hogy sértetlenül távozzunk. Bár ha kardot rántanának, akkor valószínűleg az ő életük bánná, így az ő érdekük is ez lenne, de hát ők nyilván nem tudhatják, hogy milyen emberekkel is van dolguk.


Ulrik kérésére egy lépéssel a lány előtt teremtem. Kissé srégen, jobb oldalát takarva álltam meg előtte, ügyelve arra, hogy takarásban legyen, és védelmezni is tudjam foglyunkat, ha esetleg arra kerülne sor. Bal kezemet máris ruhám takarásában lévő kardomra csúsztattam, hogy ha kell egy szempillantás alatt ki tudjam azt rántani hüvelyéből, és fel tudjam venni a harcot az esetleges támadókkal szemben. Jobb kezemmel pedig barátságosan átölelem Becca vállát, és kedvesen mosolygok; egyrészt hogy a lovagok ne gyanakodjanak, másrészt, hogy a lányt megnyugtassam. Most, hogy a lányt Ulrik az én gondjaimra bízta, így nem csak a saját, de az ő épségére is ügyelnem kell majd, hiszen vezérünk nem szereti, ha más végzi el helyette a büntetést. Egyedül ő döntheti el, hogy mi legyen Becca sorsa, és ha meghal, akkor miként hal meg.
Vezérem szavait hallva viszont reméltem, hogy mégsem kerül sor összetűzésre és békében távozhatunk. Egyikőnk sem akart balhét, így a lovagok is jobban járnának, ha nem ütnék tovább a vasat és egyszerűen csak félre állnának. Mindenesetre kíváncsi vagyok, hogy miként fog végződni ez az egész, s hogyan reagálnak vezérem szavaira a katonák. Bármi lesz is, én készen állok, és csak Ulrik parancsára várok, hogy miként cselekedjek.

Ulrik büntetése még várat magára, hiszen katonák jelentek meg és nem túl jó, ha a rend őrei előtt ölnek meg egy fiatal lányt. Így Ezra eltakarja őt. Az érkezők a sisakrostély mögött fenyegetően lépnek fel és a család feje nagyon bízna benne, hogy csak úgy elsétálhatnak.
-Jelena Szergejevné Katyina grófnő? -csapja fel a rostélyt az egyik lovag- Tudják bizonyítani, hogy ő küldte? Itt van a pecsétje?
Hadd magyarázzam meg! Haradur őrvég vagyok, a nemes asszonyotok igen jó barátom és én személyesen tartom szemmel itteni vagyonait. Sajnos a birtoka sok kárt szenvedett és nehéz volt visszaszorítani a gaz ork csapatokat pár hónapja, de remélem hamarosan rendbe hozat mindent a két család.
Nálam van több évnyi malompénze. Nem szívesen adnám oda illetékteleneknek, megérthetik. Jöjjenek velem a kastélyomba és ott mindent meg tudunk beszélni!
*Kardjával arra felé mutat, ahonnan érkeztek. Nem látszik még semmi, csak puszta és néhány facsoport. Vagy nagyon kicsi a kastélya vagy nagyon messze van. Vagy mind a kettő.

Úgy látszik ma minden ellenem esküszik, hiszen nem, hogy egyenest belefutok Ulrich karjaiba, mikor inkább egyelőre elkerülni szándékoztam volna, de még lovagokat is ide sodor a végzet ésm ha még ez sem lenne elég, akkor még a szabadulási szándékom is kútba esik, mikor két ölelő férfikar közé kerülök.
Külső szemlélő azt látja csak, hogy mennyire védenek engem, holott azonnal megérzem Ulrich vasmarkát, ahogy megérzi mozgásomat.
Most, hogy mondjam el neki, hogy nem tőle akarom megszökni, hanem csak megpróbálok felkészülni arra, ha nekünk ugranának a lovasok. De persze úgy sem hinne nekem!
- Nem szököm, csak lehet, hogy felismernek. – suttogom, hogy csak ők hallják, de hát a lovagok elég messze is vannak.
Nem tudom, hogy Ulrich csak blöfföl-e vagy tényleg igaz, hogy valami grófnő rábízta a birtokot, de ha visszaemlékszem savanyú és dühös képére, amikor meglátta a helyet, még valós is lehet, minden esetre a lovagok beveszik és már közel sem akarnak legázolni minket, legalábbis úgy néz ki.
De, ha van róla valami pecsétje vagy mi, akkor még pénz is állhat a Főnöknek a házhoz és akkor talán velem is kegyes lesz.
A penge azonban már a kezemben, még ha nem is tudom most használni, de még nem simultak el a hullámok, ki kell várnom a végét.
Minden esetre én akár, hogy meregetem a szemem, pedig nem panaszkodhatok rá, nem látom a fickó kastélyát és, ha Ulrich visszautasítja a meghívást, az biztos nem vet rá jó fényt, de akkor hogyan magyarázza az én megkötött kezeimet?

Én továbbra sem törődök a lány szánalmas próbálkozásaival, s természetesen egy szavát sem hiszem el. Figyelmeztetésként azonban erősen megszorítom vállát, főleg mikor észreveszem, hogy megpróbálja elvágni kötelékeit, ám nem akadályozom meg abban, hogy tovább próbálkozzon. Még ha sikerül is neki kiszabadulnia, el akkor sem szökhetne, hiszen én és Ezra kétfelől fogjuk közre, így alighanem két lépést ha tehetne, és már el is fognánk őt. Persze egy ilyen nem vetne túl jó fényt ránk, így nagyon ajánlom a lánynak, hogy ne próbálkozzon semmivel sem, ha jót akar magának.
A lovagok viszont láthatólag megdöbbentek és kissé talán meg is bánták viselkedésüket, aminthogy kiejtem számon a grófnő nevét. Amikor pedig az egyikük a több évnyi jövedelemről beszélt, egyből jobb kedvem lett, hiszen úgy látszott talán mégsem jöttünk ide feleslegesen, és mégiscsak leakaszthatok valamit arról a bizonyos a szögről.

- Igen, igen, pontosan ő - mosolyodtam el, majd felmutattam neki a pecsétet bizonyítékképpen, s ellépve Becca mellől átnyújtottam a lovagnak azt.
Előtte azonban, amint elmentem Ezra mellett a fülébe suttogtam: - Engedd el a lányt, de észrevétlenül. Egy fogoly nem hiszem, hogy előrébb lendítené az ügyet. Aztán pedig tartsd rajta a szemed, nehogy meglógjon nekem!

- Én is csak remélni tudom, hogy hamarosan minden a legnagyobb rendben lesz ezen a birtokon - mondtam neki őszintén, elvégre az én érdekem is az volt, hogy mihamarabb helyreálljon itt a rend.
- Csapatommal nemrégiben ismerkedtünk össze Jelena Szergejevné Katyina grófnővel, de nagyon remélem, hogy idővel én is barátomnak mondhatom majd az úrnőt, és gyümölcsöző lesz a szövetségünk, és minél több jó, becsületes embert ismerhetek majd meg általa.

Úgy gondoltam jelen helyzetben az őszinteséggel sokkal többre megyek majd, mint ha hazugságokkal etetném be a lovagokat. A fő cél, hogy bízzanak bennem, és minél több szövetségest szerezzek be. No meg persze, hogy a jutalmamat is bezsebelhessem, lehetőleg minél hamarabb.

- Ezer örömest követjük Önt kastélyába, uram - mosolyogtam a lovagra, s bár a kastélyát nem láttam, de reméltem, hogy pusztán csak arról van szó, hogy messze, a látóhatáron kívül helyezkedik el a vára. Mindenesetre szó nélkül intettem embereimnek, hogy jöjjenek utánunk, és azért tartsák nyitva a szemüket, és én is kissé gyanakvással követtem a katonákat. Felkészültem arra, hogy ez akár csapda is lehet, és megpróbálnak átverni minket, de reméltem, hogy csak az óvatosság beszél belőlem, a lovagok felé meg semmit sem mutattam ki ebből. Az évek alatt megtanultam, hogy soha senkiben nem bízhat az ember, így ezek iránt is némi fenntartással viseltettem, s mint mindig, most is felkészültem a legrosszabb eshetőségre is.


Amint Ulrik elmegy mellettem, meglepő módon azt az utasítást adja nekem, hogy engedjem el a lányt, aminek én szívből örülök. Persze látom rajta, hogy ő továbbra sem bízik Beccában, és a jó hír ellenére sem fog megkegyelmezni neki, s bármi is lesz, bizony meg fogja kapni a büntetését, de mindenesetre én szurkolok neki, hogy viszonylag olcsón megússza a dolgot.
Így hát azt teszem, amit mond, és igyekszem őt észrevétlenül kiszabadítani, méghozzá úgy, hogy segítek neki kicsit a kötelékei elvágásában. Mást nem igen tehetek, mert akkor a lovagok észrevennék, hogy a lány mindeddig a foglyunk volt, meg egyébként is, ha Becca önmaga, egy aprócska segítséggel szabadul ki, akkor azzal csak javít a helyzetén. Ulrik szereti, ha az emberei eléggé talpraesettek ahhoz, hogy maguk oldják meg a problémáikat, márpedig a kötelékelvágás az első kiképzéseink között szerepel.

- Ulrik engedte meg, hogy segítsek - mondom neki halkan, miközben egy újabb, élesebb és nagyobb pengét nyújtok át neki észrevétlenül -, de a nagyját neked kell megoldanod. Figyelj arra, hogy ne vegyék észre a lovagok ügyködésedet, s ha kiszabadultál, akkor tegyél róla, hogy ne vegyék észre az elvágott kötelékeidet sem. Minél önállóbban oldod meg a feladatodat, annál többet segítesz saját szorult helyzeteden. Ha látja, hogy nem csinálsz bajt, sőt engedelmeskedsz, akkor van esélyed arra, hogy enyhébb büntetést kapj - látom el további jó tanácsokkal Beccát.

Remélem gyorsan képes lesz elvégezni a szabadulási művészetet, mert Ulrik nem húzza nagyon az időt. Az ő kedvéért nem fog a lovagokkal hosszasan elcseverészni, így gyorsan kell majd cselekednie, ha nem akar nekünk gondot okozni, és csak remélni tudom, hogy végez vele, mire a lovagok nyomába szegődnénk.

A lánynak sikerült kiszabadítania a kezét még az előtt, hogy Ulrik és Ezra letárgyalták volna a dolgokat. Ám az új fegyver biztosan jól jön Beccának. És a család feje előveszi a levelet, amit az itteni bizalmas barátjának írt. Ezt a borítékot viasz zárt le, melybe egy pecsétgyűrűt nyomtak. És az érintetlensége kétséget sem hagyhatott Haradurban, hogy kitől származik. Ahogy a kézírást is felismerte a sok év távlatából is. Oly rég óta nézegette az eddig kapott írásokat, próbálva valami kapaszkodót kapni, mikor is várható az őrzött kincsért barátnője.
Ám a már középkorú nemesnek egész más ábrándja is voltak a grófnővel. Igyekezett nem kimutatni, hogy azt reméli, miután felesége belehalt harmadik gyermekük szülésébe és... hát az érett asszonynak is be nem gyógyuló seb lehet élete társa elvesztése!
Több órás út várt még rájuk, mire egy facsoport mögül előbukkant az őrtorony, a körülötte csoportosuló gazdasági épületek és az egészet védelmező fal. Ennyi idő állt rendelkezésére a határ bátor védelmezőjének, hogy megeméssze, a szeretett nő talán sosem jön el őt meglátogatni. Sorai fájón égnek a szívébe.

„Drága Hradur barátom!

Mivel már egy jó ideje sűrű teendőim miatt nem tudtam alkalmat szakítani arra, hogy elmenjek hozzád, hogy beszélgessünk megint egy jót, mint a régi szép időkben, és elhozzam tőled a rád bízott malompénzt, mely a közeledben lévő birtokaim után származnak, úgy döntöttem, hogy valaki másra bízom ezt a feladatot.
Kérlek fogad őt szívélyesen, ahogy az én barátaimat tennéd! És szeretném, ha tudnád, hogy neki ígértem egy évi jövedelmemet. A többit majd kézbesíti nekem. Remélem ez nem fog neked gondot okozni és számítok rád, mint mindig. A terveinkről pedig úgy beszélj neki, mint ha saját négy éves fiam lenne!
Most zárom soraimat és remélem mihamarabb látjuk egymást.

A bizalmas barátnőd: Jelena Szergejevné Katyina”

*Ulrik még világosan visszaemlékezhet a főbejárat felé közeledve azokra a szavakra, amit az új ismerősök megszerzéséről mondott a lovag úr.
-Ó, hát ebben én egy percig sem kételkedem. Jelena kíséretének tagjaként rengeteg ajtó meg fog nyílni és egyre többen fognak számítani a segítségükre. Ahogy Ön is számíthat ezen emberek támogatására.
*Ám nem kerülte el a páncélos figyelmét olvasás közben, amit a tervekről írt neki. „A terveinkről pedig úgy beszélj neki, mint ha saját négy éves fiam lenne!” De barátnéjának nincs is négy éves fia. Úgy vélte, ezt sokkal inkább átvitt értelemben kell érteni.
Ahogy a felvonó híd lecsapódott hátra fordult. Még ha ki is szúrta volna Becca furcsa viselkedését, akkor sem érdekelte volna. A szemében bizonyos embereknek pusztán a bizalma feljogosít arra, hogy valakik rendet tegyenek. És hogy ne kérdezősködjenek ügyek iránt mások.
-Mindjárt leülünk teázni és előveszem az aranyat, amit már hosszú évek óta őrizgetek. Egy kis ládikába gyűjtöttem. Rendszeresen átjártam a szomszédom portájára és kézben tartottam az ottani dolgokat is. Sajnos, az utolsó ork támadásnál nem sikerült időben lépnem.
*Amikor végre két fotelben pihentek kettesben a dolgozó szobában, a szekrények polcain könyvek és elzárt fiókokban iratok, akkor idejét látta kicsit megismerkedni ezzel az alakkal. A láda pedig kettejük között az asztalon, a váza virág mellett.
-Mondja csak! Mivel keltette fel a mi közös ismerősünk érdeklődését?
*Ez idő alatt Becca pedig szintén társaságba keveredett. Igen dühös tekintetű, bizalmatlan emberekében. Akik valahogy nem szívesen látták őket akkor sem, ha uruk százszor is meghívta volna ide. És az lehet még el is kerülte volna a bérgyilkos figyelmét, hogy Jelena birtokán felégették az apróbb településeket, amik mellett eljöttek, ám a birtokhatár után már szinte sehol nem volt nyoma erőszaknak. Mégis a házak és környéke a vár kivételével szintén néptelenek.

Érzem Ulrich kezének szorítását a vállamon, ahogy észleli szabadulási kísérletemet, de  mikor más reakciója elmered, akkor óvatosan azért tovább ügyködöm, mert nem hiszem, hogy nagyon a lovagok orrára akarná kötni miért is vagyok a foglyuk és mik a szándékai velem, így valószínűleg semmi olyan nem fog tenni, ami felhívja erre a figyelmet. Igaz én sem szeretném, ha nagyon érdeklődnének irántam, de nem is akarom tétlenül megvárni, hogy mivé fajul majd a tárgyalás és utolsó pillanatban kapkodni, ha esetleg nekünk rontanak.
Azonban arcomon nem látszik semmi, inkább csak érdeklődés, ahogy Ulrich válaszol a lovagnak és átadja annak a grófnőnek a levelét.
Már a neve láthatóan megváltoztatja a kedélyeket és a lovas már közel sem olyan harcias a név hallatán.
Nem csodálkozom azon sem, hogy Ulrich mennyire más hangot üt meg, mint egy igazi úr, ráadásul még velem szemben is sokkal engedékenyebb lesz, ezt az Ezra-nak odasúgott szavai jelzik, amit persze, mivel ott állok mellettük én kiválóan hallok és csak azért nem kúszik elégedett vigyor az arcomra, mert nem akarom elárulni magam, az senkinek nem válna hasznára.
A nagy Vezetőnk hízelgése már-már undorító és igazán kíváncsi lettem volna, hogy ténylegesen hogyan gondolkozik a grófnőről, ha az egyáltalán tényleg a barátjaként tartotta Ulrch-ot számon és nem csak a földben nyugszik valahol.
Közben sikerül nagyjából elnyisszatolni a kötelékeimet,hiszen  most már csak a lovagok elől kellett takarnom a mozdulataimat, Ezra még egy késsel is megajándékoz, hogy gyorsabban végezzek. Persze ezt nem merő szolidarításból, hanem mert egyrészt utasítást kapott rá, másrészt, mert a jó fel fogott érdekük is azt kívánja, hogy a lovagok ne vegyenek észre semmit.
Lehet, hogy nem akarja a halálomat a férfi, de ha Ulrich úgy akarná, akkor a torkom is ilyen könnyedén vágná el, ezért nem nagyon hatnak meg a szavai.
- Ne aggódj Ezra, nem fogom elárulni se magam, se titeket. – sziszegem vissza némileg gunyorosan ránézve. – Megoldom a dolgot és nem fognak észrevenni semmit és szökni sem fogok …… ~ egyelőre ~ teszem hozzá, de ezt már csak magamban.
Különben is abból semmi jó nem származna. Nem akarom életem hátralévő részét meneküléssel, bujkálással tölteni és bízom benne, hogy a hasznosságomat előbb-utóbb Ulrich is belátja, főleg, ha most együttműködöm velük és ki tudja, még mit hoz ez a találkozás, talán még sok mindenen változtathatok, mire megint magunkra maradunk.
A kötelektől tehát megszabadulok, a csuklóim már szabadok, mire elindulunk a lovagokkal, hogy Haradur kastélyát meglátogassuk, amit egyelőre nem is látunk és csak fárasztó, több órás gyaloglással érjük el. A béklyóm darabjaitól útközben válok meg egy bokorba hajítva azokat, de a kést megtartom magamnak, hiszen egyáltalán nem bízom ezekbe a páncélos vitézekbe.
~ Vajon mi lehetett abban a levélben? ~ töprengtem menet közben, hiszen a lovag arcvonásaiból elég sok érzelem volt leolvasható, miközben olvasta.
Végre aztán feltűnt a kastély és hamarosan ott maradtam Ezra-val együtt az udvaron, miközben Ulrich és a lovag eltűnt az épület mélyén.
Nekünk nem volt hely az urak asztalánál láthatóan, viszont a körülöttünk gyülekező emberek arcán meg nyoma sem volt uruk barátságosságának, ami nekem amúgy is erőltetettnek és számítónak tűnt.
- Te is láttad, hogy Haradur birtokán már nem volt nyoma az orkok dúlásának? Viszont parasztokat sem láttam nagyon hajladozni a földeken. – súgtam oda a mellettem álldogáló Ezra-nak.
Ha nem akadályozott meg senki, akkor azért igyekeztem az istálló falának vetni a hátamat, mert a tekintetekből nem sok jót olvastam ki.
- Sokat hallottunk a birtok urának vendégszeretetéről, hogy nem hagyja éhen-szomjan a vendégeit. Vagy rosszul hallottuk? – jegyzetem meg aztán fennhangon kissé pimaszul, mert jobb előbb megtudni, hányadán állunk, mint utóbb a hátunk mögött.

Mire beleegyeztem abba, hogy Haradurral tartsunk, Becca láthatólag már ki is szabadította magát, amivel a lány egy kisebb pirospontot szerzett tőlem, ám ez a teljesítmény korántsem nyűgözött le, viszont legalább azt bebizonyította, hogy az alapvető dolgokat képes elvégezni egyedül is. Azzal is javított kicsit a helyzetén, hogy láthatólag nem próbált meg elmenekülni, és engedelmesen követett minket a kastélyig, ami több órás útnak ígérkezett. Ez idő alatt volt lehetőségem jó pár szót váltani a lovaggal, aki megerősítette reményeimet, miszerint Jelena grófnő befolyásával bizony sok helyre bejuthatok majd, és lesz lehetőségem talán még a társaságomat is további tagokkal kibővíteni, s talán még jó kapcsolatokat is kialakíthatok a felsőbb rétegek körében, csakúgy mint a régi szép időkben. Egyre inkább úgy tűnt, hogy minden a lehető legjobban alakul a számomra.

- Örömmel hallom, hogy Ön is megerősíti Jelena grófnő szavait - válaszoltam neki.
- Kettőnk között szólva jelenleg nagy szükségünk van arra, hogy nagyobb ismeretségre tegyünk szert, mert régi kapcsolataink mára már megkoptak. Márpedig kölcsönös segítség nélkül szervezetünket a felmorzsolódás veszélye fenyegette. Régen nem voltunk híján a szövetségesekből, és sokan hallották nevünket és fordultak hozzánk segítségért. Ám ma már más idők járnak, és a háborúk megtizedelték csapatunkat - magyaráztam, továbbra is homályban tartva a legfontosabb információkat. Így a lovag pusztán annyit tudhatott meg, hogy mi is harcosok vagyunk, ám sajnos közel sem olyan befolyásosak, mint Haradur.

Amint a kastély felvonóhídjához értünk, Beccát Ezra és az újonc gondjaira bízva otthagytam őket, és követtem Haradurt a vár belsejébe. Hamarosan aztán egy fotelben találtam magam, kezemben egy csésze teával, csakúgy, mint nemsokkal korábban Jelena grófnőnél. Be kellett vallanom magamnak, hogy jóleső érzéssel töltött el, hogy kicsit kinyújtóztathatom a lábamat, és nem a démonok elkapásával vagyok elfoglalva, no meg hogy végre nem kell kiabálnom senkivel sem az elszúrt akció miatt. Jó volt mással beszélgetni, még ha egyelőre nem is bízhattam annyira meg benne, hiszen nem ismertem. Most, hogy itt iszogatom a teámat rádöbbentem arra, hogy kicsit hiányzott a régi nyüzsgés, a folyamatos megbízások, a befolyásos találkozók, más emberekkel való beszélgetések...
Gondolataimat Haradur szakította félbe, kettőnk közé tolva az arannyal teli ládikát, majd érdeklődni kezdett szervezetem iránt.

- Nos, ami azt illeti azzal, hogy úgymond nem szokványos tevékenységet végzünk, és egészen másképp védelmezzük az embereket, mint azt a katonák teszik. Mondhatni mi a démoni lényekre és a varázshasználókra specializálódtunk - elégítettem ki Haradur kíváncsiságát, amilyen tömören csak tehettem. Neki még annyit sem állt szándékomban jelenleg elmondani, mint amennyit Jelena grófnőnek. Ha elnyeri bizalmamat, akkor egy idő után úgyis mindent megtudhat majd rólunk, addig viszont nem akartam mindent megosztani vele.


Szerencsére a lány jóval hamarabb kiszabadult, mint hogy segíthettem volna neki, ami a részéről mindenképpen jónak számított.

- Azt remélem is, hogy nem árulsz el minket és nem próbálkozol meg a szökéssel sem. A te érdeked is ezt diktálja - válaszolom neki, mikor biztosít arról, hogy úgy lesz, ahogyan mi kértük tőle. Ennek ellenére azért rajta tartom a szemem, ahogy azt Ulrik parancsolta.

A várig egy szót sem szólva követtük őket. Nem igazán láttam rá okot, hogy megszólaljak. Az, hogy Ulrik mennyit árul el ennek a lovagnak, az csakis rá tartozik, arról csak ő dönt, nekem nincsen jogom bármit is elmondani ennek az ismeretlen alaknak. Így inkább a környezetemet figyeltem, no meg persze Beccát, hogy nem-e keres valamilyen egérutat. Természetesen nem kerülte el a figyelmemet, hogy milyen nagy csend van körülöttünk, annak ellenére is, hogy errefelé nyilván nem dúltak fel semmit az orkok, ami egy cseppet sem tetszett nekem. Nagyon reméltem, hogy nem csapdába sétálunk épp bele. Mindenesetre megértettem Ulrikot is, hogy miért kockáztatja meg azt, hogy egyedül tárgyal ezzel a Haradur nevű férfival. A vadásztársaság már korántsem volt olyan erős, mint régen, ráadásul pénzből is híján voltunk. Utánpótlás sem nagyon akadt, ahogyan nem voltak már meg a régi összeköttetéseink sem. Már csak a legalja, a bűnözőszövetkezetek maradtak meg, ami egyrészt nem vetett ránk túl jó fényt, másrészt eléggé megbízhatatlan és veszélyes bagázs volt mindegyik, és inkább a pénzt vitték, minthogy valami csurrant-cseppent volna nekünk. Régen csakis végszükség esetén fordultunk feléjük, ha már nem volt más megoldás, ám manapság már lassan másképpen nem tudtunk volna fennmaradni, nem lett volna ki elvégezze a feladatot. A varázslények szinte mindenütt nyüzsögnek, mi pedig eleve kevesen vagyunk, nem hogy így... Egyre nehezebb felvennünk velük a harcot, s a csapatunk ahelyett, hogy bővülne, egyre inkább fogyatkozik.

- Igen, Becca, észrevettem. Elvégre felderítő vagyok. Eléggé nagy szégyen lenne, ha még ez a szembetűnő dolog sem keltené fel a figyelmemet - suttogom vissza neki kissé feszülten a ránk szegeződő, barátságtalan pillantásoktól.
- És ami azt illeti ez egy cseppet sem tetszik ez nekem. Ahogy ezek az alakok sem - teszem hozzá, kezemet óvatosan a kardom markolatára csúsztatva biztos ami biztos alapon, majd várok, hogy mi lesz az udvaron összesereglett nép válasza Becca szavaira.

A házigazdájuk láthatóan meghökkent a válaszon, és nem is rejtegette, hogy érdekli a téma.
-Igen merész és... roppant speciális szolgáltatás. Részt venni a csatákban, de csak a varázstudókra koncentrálni és őket likvidálni onnan. Miért pont ezt választották? Hiszen egyszerűbbnek tűnik pusztán felbérelni egy másik varázslényt, hogy kiegyenlítse az erőviszonyokat. Nem gondoltak arra, hogy bővíteni kéne a szakterületüket?
Mondjuk orkok ellen. Ott is van sok sámán, így hasznos ellenük a csapata kiképzése, ám nem kellene -feltétlenül- más csapatokkal együtt tevékenykedniük, hogy eltakarítsák a fegyverforgatókat.
*Miközben érdeklődve hallgatta, vajon mi lesz Ulrik válasza, bele kortyolt a teájába. És eközben egy tucatnyi ember vette körül az udvaron az istálló mellett maradt három emberét. Közülük nyolcnak nem is volt láthatóan fegyvere, csak négynek. És azok sem a kardjukat markolászták. Volt kettő, aki persze fogta az alabárdját, ám a többiek mind messze eltartották a kezüket a testüktől, mint a vadnyugati párbajhősök. Pont ellenkezőleg cselekedve, mint Ezráék, akik a markolaton pihentetik tenyerüket.
Ám tekintetük ugyan olyan komor maradt. Mintha csak jelet vártak volna, hogy rájuk ugorjanak. Baljós csend telepedett körülöttük. Még állatok hangjait sem lehetett hallani távolból sem.

Bár fiatal voltam és nem ritkán elég heves vérmérsékletű, amit eddig jól kiegyensúlyozott Jam megfontoltabb, higgadtabb természete, pedig jóformán egykorúak voltunk, azért nem voltam annyira ostoba, hogy ne mérjem fel a környezetem furcsaságait.
Na meg a jól felfogott érdekeimet, ami most arra késztetett, hogy ne szegüljek szembe Ulrich parancsaival, még akkor sem, ha ki tudja mit tervezett velem tenni büntetésül, amiért részben kudarcot vallottam. Elvégre azért mindent nem varrhatott a nyakamba és nekem legalább volt halvány elképzelésem merre keressem Angel-t. Ha azonban most az ösztöneimre hallgatok és elmenekülök, akkor előbb-utóbb belefutok egyik emberébe és akkor már csak a halál várhat rám, meg aztán én ehhez értek és Ulrich csapatában kedvemre ténykedhetek.
Ezért maradtam még akkor is, mikor megszabadultam a kötelektől. Tudtam persze, hogy Ezra minden moccanásomat figyeli, de attól függetlenül számtalan lehetőségem lett volna meglépni. Nem tettem.
De itt az udvaron, ahogy az uraság vagy tucat emberének barátságtalan pillantásával néztünk farkas szemet, hát már egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy jól tettem. Valami volt a levegőben és ezt minden idegszálammal éreztem. A kihalt környék látványa, az éles kontraszt a lepusztított és az uraság birtoka között nem volt normális és ezt ezek szerint nem csak én vettem észre.
- Akkor már nem vagy egyedül. – szűrtem a szavakat a fogam közül, miután még csak válaszra sem méltattak, csak bámultak tovább minket.
Nálam csak a vékony dobópenge volt és az a tűr, amit Ezra adott, de úgy néztem a velünk szemben állóknál is csak négynél volt látható fegyver, azok sem tettek azonban gyanús mozdulatot, így tettem még egy próbát.
- Megkukultatok? Akkor magam keresem meg a konyhát, nem kell engem kiszolgálni. Merre van? – indultam meg, amerre a szolgabejáratot sejtettem.
- Jobb, ha hegyezitek a szemeteket és a fületeket, mert nem tetszik nekem ez a nagy csend . teszem még hozzá halkan, bár a rutinos felderítőnek látom az arcán, hogy nem kell figyelmeztetnem.

Úgy tűnt Haradurt is legalább annyira felkeltette a téma, mint Jelenát, ugyanis hirtelen temérdek kérdéssel halmozott el, amire nem győztem válaszolni. Persze igyekeztem továbbra is meglehetősen tömören és némileg homályosan, ámde mégis kielégítően válaszolni neki. Túl sokat továbbra sem akartam elárulni, viszont azt sem tehettem meg, hogy eleresszem a fülem mellett kérdéseit.
Előtte azonban hosszan belekortyoltam teámba, ezzel is némi gondolkodási időt nyerve.

- Hm... Mondjuk úgy ez egyfajta családi vállalkozás - feleltem titokzatosan.
- És igaza van, tényleg egyszerűbb lenne hasonló varázstudókra bíznunk ezt a feladatot, ám hogy őszinte legyek, nem igazán bízunk bennük, így jobbnak látjuk magunk felvenni velük a harcot. Ami bár nem könnyű feladat, de kellő emberrel és tapasztalattal képesek vagyunk szembeszállni velük - adtam választ felmerülő kérdésére.
- A szakterültbővítésen egyébként mit ért? - érdeklődtem, mert nem igazán értettem, hogy pontosan mire is akar célozni ezzel.
- Ha arra gondol, hogy nem csak vadászni kellene tudnunk, hanem egyéb dolgokhoz is jó lenne, ha értenénk, akkor biztosíthatom, hogy a gyógyászathoz, a felderítéshez, és valamennyire még a kereskedelemhez is értünk.

Aztán hamarosan kifejtette, hogy ő tulajdonképpen egészen mást értett ez alatt, és a tevékenységbővítés alatt más fajok bevonását gondolta.

- Nos igen, régebben volt már dolgunk orkokkal is, de velük leginkább csak akkor kerülünk összetűzésbe, ha a közeli falvakat, városokat támadják meg és próbálják meg kifosztani. Ha értesültünk volna az itteni összecsapásról, akkor nem haboztunk volna harcba szállni ellenük, de mint azt az ábra is mutatja, sajnos ez nem így történt. A sötét elfek ellen pedig jelenleg esélytelenek lennénk. Ahhoz túl kevés az emberünk, és még kevesebb akik elég tapasztaltak lennének velük szemben - fejtettem ki kicsit bővebben, miért is nem csatázunk ezen lények ellen.

Mindeközben lassan kiittam teám maradékát, és míg a lovag válaszára vártam - no meg a beígért pénzösszegre -, azon tűnődtem, hogy vajon miféle fogadtatás várta odakint embereimet.


Egyre kevésbé értettem a kialakulóban lévő helyzetet. Az udvaron gyülekező emberek továbbra sem szóltak egy szót sem, mintha mindnek elvitte volna a cica a nyelvét. A legtöbbjüknél nem volt fegyver, és bár barátságtalanul, komoran és baljóslatúan bámultak minket, és lassan közelebb léptek felénk egy-két lépéssel, akár az árnyak, majd újból megálltak. Olyanok voltak, mint a robotok, melyek épp parancsra várnak. Eléggé ijesztő volt.
Leginkább az zavart, hogy fogalmam nem volt, mi járhat ezeknek a fejében, és mire is várnak épp, vagy egyáltalán mire készülnek. Bekeríteni majd lerohanni minket? Vagy csak megfélemlíteni minket? Elfogni és kínzással vallatni? Esetleg egyszerűen megakadályozni, hogy bárhová el tudjunk menni innét? S a legfőbb kérdés; mégis miért? Mindenesetre bármit is terveznek, remélhetőleg nem fog összejönni nekik a dolog. Ha nekünk rontanának valószínűleg ők járnának pórul, hiszen a többség fegyvertelen. Elfogni szintén nem tudnának minket valami egyszerűen, s még ha sikerrel járnának is, a nagy részét a másvilágra küldenénk, és a nyomok Ulrikot tuti elvezeti hozzánk.
Becca időközben még egy kísérletett tett a megszólaltatásukra, ami láthatólag ugyan azzal az eredménnyel zárult, mint az előbbi, majd elindult az egyik bejárat felé. Mivel ezt nem tartottam túl jó ötletnek, én inkább kivártam volna, így megragadtam a kezét, és a fülébe suttogtam:

- Várj, lassíts kicsit. Haladj tovább az ajtó felé, magabiztosan, ám lassú léptekkel. Én mögötted leszek és fedezlek. Ha esetleg gond lenne, akkor majd én feltartóztatom őket. Ti pedig próbáljatok meg bejutni és keressétek meg Ulrikot. Azonban nagyon remélem, hogy nem lesz ebből csetepaté. Az ő érdekükben - mondtam, majd elengedtem a lányt és szorosan a nyomában haladtam tovább az ajtó felé.

Miközben bent jóval oldottabb hangulatban folyt a beszélgetés, kint ez elég darabos lett. Mikor Becca ismét kommunikálni próbált az itteniekkel, az egyikük végre felemelte a kezét. Az egyik kis házikóra mutatott, melynél a bejárat fél méterrel a talaj alatt volt, vélhetően az egész ház süllyesztett.
Ahogy közelednek a mutatott irányhoz, a figyelők is egymástól egyenlő távolságban követik őket, szinte körülfogják vendégeiket. És ahogy lépés lépést követ, úgy csökken alig észrevehetően a távolság közöttük. Mindegyikük erősen púpos járásnál, bár nem a hátuk domborodik ki, csak a mellkasi rész erősen előre hajol amivel vagy fél fejet vesztenek a magasságukból. Az ujjaik pedig erősen elállnak egymástól.
Csak páran vannak közöttük, akik fogukat kezdik vicsorgatni, ahogy a vadászok megközelítik a bejáratot. Majdnem mindenkinek össze van nőve középen a szemöldöke és most erősen ráncolják. Ám távolságtartóan viselkednek.
Ahogy belépnek, egy élelmiszerraktár fogadja őket. Füstölt hús vagy sózott húsok lógnak a gerendákról nagy tömegben. És ahogy az alagsort is felderítik, néhány hordó só színesíti a választékot. Az egész pincében hideg van a nyár ellenére is, szinte libabőrösök lesznek.
Eközben odakint egyre többen gyűlnek, a raktár megközelítése szemmel láthatóan felkeltette többek érdeklődését.


Ez alatt a nemes igen csak komoly témára tereli a beszélgetést.
-Abban biztos vagyok, hogy segítettek volna, ha időben értesülnek. Rengeteg segítségünk van, általában túl távol, a hátországban. Én azt ajánlom, hogy éljenek itt! És közel lesznek a probléma forrásához, ha újabb agyarasok jönnek fosztogatni.
Az orkok közösen használnak különböző mágiát a csatákban és nagy hasznunkra válna minden ember, aki kész felvenni ellenük a harcot. Biztosítom, hogy a családja nem maradna egyedül!
Akár támadással is megpróbálkozhatunk, hogy elejét vegyük ártatlanok ezreinek módszeres lemészárlásának. Akik csak távoli híreket hallanak, azok el sem tudják képzelni, hogy mennyi szörnyű és értelmetlen halált hoznak a mi „szövetségeseink”. Én azt tervezem, hogy a fészkében kapom el a kígyót és lemészárolok minden sámánt.
És biztosíthatom, hogy nem vélem úgy, hogy ügyetlenek lennének a felderítésben vagy a kereskedelemben. De egy ilyen nagyobb szabású katonai vállalkozás rengeteg pénzt is jelentene az Ön csapatának.
*Jól érezhető, hogy miért települt ide ez az előkelő úr, miközben a határszél adómentessége miatt Jelenának is olyan kevés bevétele volt az itteni birtokából, hogy még csak beszedni sem volt érdemes a malom jövedelmét.
Úgy tűnik, hogy a kékvérű asszony barátja egy dolog megszállottja. És azok bizony itt vannak. Rendszeresen eljönnek és a bosszú iránti vágya annyira hatalmába kerítette a gondolkodását, hogy akár már érte menni is hajlandó, csak hogy harcba keveredjen velük.
Többet azonban nem árul el tervéből. Ha újra nemet mond Ulrik a kérésre, akkor elengedi és megkeresheti a társait. És vagy csatlakozik a nyers hús lakomához vagy távoznak. Ugyanis úgy tűnik a reakciók alapján, hogy más étel nincs itt.