Egyszerűen nem tudtam hová tenni ezeket az embereket, akik csak bámultak ránk komor és barátságtalan tekintettel, továbbra is szótlanul, nem reagálva a kérdésemre, sem a provokálásomra, ami azért meglepő volt egy ilyen helyzetben. Arra számítottam, hogy, ha már ilyan rosszallóan néznek, akkor erre már ugranak, de nem!
- Persze Ezra! Nem akarok fej nélkül menni a falnak, de elegem van ezekből. – intek a körülöttünk gyülekezőkre. – Szerinted ez normális?
- Hé az uratok a miénkkel iszogat odabenn, már ha nem tudnátok! Biztos rossz néven venné, ha látná milyen barátságtalanok vagytok. – vágom oda ismét, de nem várok választ, inkább szaporázom a lépteim a felderítő jó tanácsa ellenére, mert szinte égeti a hátam a fickók tekintete. – Valahogy nem vagyok benne biztos, hogy az a lejáró épp a díszterembe vezet, de több a semminél. – vetem oda a két társamnak közben, mikor azért legalább annyira méltatnak minket,  ha nem is szóval, de egy iránymutató mozdulattal.
Most már határozottan a késemre teszem a kezem, mikor látom, hogy mint a sakálok vesznek körül minket, úgy kísérnek végig, míg el nem érjük az ajtót. Úgy érzem, hogy csak valami parancsszóra várnak, hogy nekünk ugorjanak.
- Furák ezek az emberek, mit gondolsz Ezra? Nézd a kezüket és a képüket, valami nem stimmel velük. – válok egyre idegesebbé. – Nem szeretnék valami csapdába sétálni. – torpanok meg az ajtónál és először bekukkantok.
Bent a tartósított húsokon kívül nincs egy árva lélek sem, ami legalább jó hír, de akár sarokba is szoríthatnak minket idebenn.
- Én körbe nézek, ti meg tartsátok az ajtót. – javaslom, mert itt most nem én vagyok valószínűleg aki az utasításokat adja, de ez az ésszerű lépés.
Ha Ezra belemegy, akkor gyorsan körbejárom a helyet és a pincét is, ahol són és a hidegen kívül nincs is más.
- Hát, ha húst akartok enni, van belőle választék. – érek vissza a felderítő utamról, nem túl vidáman. – De másik kijárat nincs és ezek itt csak szaporodnak. Szólni kéne Ulrich-nak, mielőtt baj lenne.

A beszélgetés egyre érdekesebb irányba megy el, és bár egyre inkább szimpatizálok Haradurral, főleg az ork sámánok lemészárolásának tervével, de ennek ellenére sem igen akaródzanak ide átszedelődzködnünk, ahol árgus szemmel figyelhetne minket ez a lovag, akiben továbbra sem bíztam azért annyira, hogy ekkora előnyt adjak a markába. Egyébként is, elég jó helyen van a régi birtokunk. Közel van az erdőhöz, de még sincs a közvetlen közelében, de könnyen el tudunk jutni oda, ahol már kialakítottuk a mi kis kiképzőtáborunkat. Nem lenne könnyű mindezt itt újból kialakítani, főleg nem úgy, hogy ezt ne vegyék észre az itteniek. Valószínűleg Haradurt értesítenünk kellene minden lépésünkről, és folyton ott loholna a sarkunkban, még ha láthatatlanul is, márpedig nekem ehhez nem igazán fűlött a fogam. Nem akartam, hogy mástól függjünk legalábbis nem ilyen mértékben. Viszont azt sem engedhettem meg, hogy egy esetleges visszautasítás miatt elveszítsem a beígért aranyat, így inkább az áthidaló megoldást választottam.

- Valóban jól látja a helyzetet, ha a közelben lettünk volna idejében értesültünk volna az itteni helyzetről, és közbeavatkozhattunk volna, ezzel sok ártatlan életét megmentve. És bár ajánlata, hogy éljünk itt, eléggé csábító, de ezzel nem szeretnénk élni. Mi már berendezkedtünk az erdők közelében lévő településen, és túl sok macerával járna az átköltözködés. Egy valamit azonban biztosan ígérhetek; ha nekifog terve megvalósításának, akkor csapatommal a szolgálatába állunk majd, és segítünk majd levágni a hidra összes fejét, mielőtt további fejek nőnének vissza - válaszolom végül.
- Abban az esetben pedig haladéktalanul ide is költözünk ha kell arra az időre, ám már meglévő birtokunkat nem hagyjuk el végleg, és legfeljebb egy-két hónap távolmaradásról lehet szó. Az a föld ősi örökségünk - teszem még hozzá.
- Abban viszont egyetértünk, hogy ezt a helyzetet mihamarabb orvosolni kell, és meg kell fékezni az ork fosztogatókat. Ennek pedig legjobb módja, ha a probléma forrását célozzuk meg, és a gyökerénél irtjuk ki azt - fejezem be mondandómat.
- Ám ha segítségünket kéri ebben, akkor sajnos nem csak pénzre, de jól képzett emberekre is szükségem lesz, ahogy alapanyagokra és fegyverekre is. Cserébe viszont garantálom a varázslények elleni kiképzésüket, és persze azt, hogy máskor is számíthat majd ránk ilyesfajta harcok során.

Nem voltam rest a szemébe mondani, hogy bizony vannak feltételeim, ám reméltem, hogy mihamarabb meg tudunk egyezni, és megfelelnek számára ezen kikötéseim.


Egyre furcsábbnak érzem ezt az egészet, és egyre kevésbé értem, mit akarnak ezek az emberek. Amint elindulunk az ajtó felé ők úgy követnek minket, mintha vonzaná őket valami felénk, és ezt koránt sem nevezném normális viselkedésnek. Valami nagyon nem stimmelt ezekkel...

- Nem, valami itt nagyon nem stimmel. Fogalmam nincsen, mik ezek, de hogy nem teljesen emberek, az biztos. Olyan, mintha megbabonázták volna őket, vagy valami ilyesmi... Legutóbb akkor tapasztaltam ilyet, mikor a selfekkel találkoztam, és feltámasztották a holtakat, de ezek azt leszámítva, hogy nem beszélnek és meglehetősen abnormálisan viselkednek, nagyon is élőnek tűnnek - válaszolom Beccának, és miközben beszélek próbálok rájönni arra, mi a nyavaja folyik itt, de bárhogy is töröm a fejem, sajnos nem sokra jutok.

- Egyébként szerintem felesleges rájuk pazarolnod akár egy szót is. Láthatólag sokra nem mész velük. És én sem igen tartom jó ötletnek, hogy besétáljunk egy olyan helyre, ahová ők vezettek minket. Úgyhogy menj, nézz körül, mi pedig itt megvárunk az ajtóban - küldtem be a lányt, az ő javaslatára, s nagyon reméltem, hogy talál odabent valamit, ami némi magyarázatra szolgál erre az egészre, de ebben csalódnom kellett.

- Azt mondod, hogy nincsen más, csak hús és só? - kérdezek vissza értetlenkedve. Az egésznek egyre kevesebb értelme van. Mindenesetre ez egyre érdekesebb.
Végül kissé megrázom a fejemet, és csak azután felelek Becca felvetésére.

- Igen, igazad van, mindenképpen szólnunk kell Ulriknak a dologról. Talán ő majd tudni fogja, hogy mi a fene folyik itt, és mit csináljunk ezekkel a néma kísérőinkkel, mert nekem elképzelésem sincs, hogy mi az ördög szállta meg ezeket az embereket, vagy hogy egyáltalán mi történhetett velük - vallom be fejvakarva, és jelenleg eléggé zavarba ejtőnek tartom azt a szituációt, hogy tapasztalt felderítő létemre nem bírok rájönni, mi is történik körülöttem.

A család feje olyan feltételeket támaszt a vele szemben ülő nemessel szemben, amit ő nem hagyhat ki.
-Elhiheti Mr. Ulrik, hogy mélységesen megértem az Ön álláspontját. És egyet értünk, azt hiszem. Értesíteni fogom a csapatát, ha elindulunk. És csak olyan embereket viszünk magunkkal, akik nem haboznak kiirtani az ellenségeinket.
*Ezzel útnak is engedi őket békésen. Ezrának és Beccának pedig lesz ideje az úton az aggodalmukat megosztani vezetőjükkel. Ahogy a kapu felé lépdelve a felderítőnek egy újabb kerül fel a listájára. Nem is gondolhatta még akkor, milyen nélkülözhetetlen lesz egyszer ez az ember, amikor az elfek erdejében megmentette az életét! Az éles szem kiszúrja, ami mellett még a vadászok főnöke is elment. Egy nagyon távoli sarokban a porban a fal mentén egy csupasz lábnyom, mely karmokba végződik.

Már két napja történt az eset és volt idejük mindent lerendezni maguk között. Mikor Jelena egy gyors lábú szolgája érkezik este a tábortüzükhöz. Egy levél van nála, amit át akar adni, de ha véletlenül megölik őt óvatlansága miatt, amiért este a sötétben mászkál, hát megtalálják átkutatáskor.

„Kedves barátom, Ulrik!

Azért írom soraimat, mert hírül kaptam, hogy egy fontos ember tart feléd, hogy bizonyítékokat gyűjtsön ellened általam ismeretlen vádjaihoz. Csak annyit tudok, hogy ítélőszék elé akar állítani azokkal az emberekkel, akikkel együtt pont a saját mulasztásait igyekeztek ellensúlyozni.
Gwardowyr főpap már rég óta munkálkodik az inkvizíció ellehetetlenítésén, szerinte a varázstudóknak előjogokat kell biztosítanunk és őket ne lehessen ellenőrizni. Nekem nincs hatalmamban leállítani az ő kutakodásait, ám remélem sikerül kitalálnia valamilyen tervet, hogy megmentse és folytassa az Ön csodálatra méltó munkáját.
Az embereim igyekezni fognak mindenben segíteni és bízhat a támogatásukban bárhogy is alakulnak a dolgok. És igyekszem beszélni közben ük-unokabátyámmal, hogy ha ez ő elé kerül az ügyed, akkor minél kedvezőbben fogadja, mikor a rend vezetője elé tárja az általa kiderített dolgokat.
De őszinte leszek. Talán soha ilyen közel nem kerültetek, hogy bűnözőként üldözni kezdjenek titeket és ez csak egy embernek köszönhető, aki saját mágikus hatalma megvédése érdekében igyekszik ellehetetleníteni a varázstalanok beleszólását ügyeibe.
Gondolom tudja, hogy mi a dolga és számíthat rám és Haradurra, ahogy sok most meg nem nevezett barátunkat is mozgósítom. Még nem tudja, hogy ne kezdjen egy kékvérűvel!

Őszinte barátja: Jelena Szergejevné Katyina grófnő"

Mivel Haradurnak nem volt semmi kifogása kéréseim ellen, ezért ezt követően hamar befejeztük a beszélgetést, és néhány mondat után távoztam.

- Örülök, hogy megértjük egymást - mosolyodtam el.
- Akkor hát én most mennék is, van még némi elintézetlen dolog ami vár rám. Várni fogom a jelentkezését, és készenlétbe állunk majd, hogy bármikor indulásra készen legyen a csapatom. Azt pedig el is várom, hogy profi, ellenségeket nem kímélő emberek vegyenek majd körül minket. Nem lenne jó, ha egy emberünk az utunkba állna - mondtam, majd felálltam és nemsokára csatlakoztam az udvaron várakozó embereimhez.

Mikor kiértem meglehetősen furcsa látvány fogadott. Ezra és az újoncunk kivont karddal állt, körülöttük meg csak úgy sereglettek az emberek, akik lassan közeledtek feléjük, de amint észrevettek, utat nyitottak nekem és félreálltak, majd mind szétszéledtek, és többé ügyet sem vetettek ránk. Minden gond nélkül hagytuk el a kastélyt, ám mielőtt végleg a hátunk mögött hagyhattuk volna, a kapun kifelé menet Ezra egy újabb vérfarkas nyomaira bukkant, és miközben birtokunk felé vettük az irányt, megosztotta velem személyes aggodalmait is, és mindazon furcsaságot, amit az itteni embereknél tapasztalt. El kellett ismernem, hogy valóban bűzlött itt valami, és el is határoztam, hogy ha legközelebb erre járok, akkor kiderítem, mi a fene folyik itt. Egyelőre azonban nem nagyon akartam foglalkozni vele, hiszen Jelena grófnő birtokának egy évnyi jövedelme lapult a zsebembe, ez pedig elégnek bizonyult ahhoz, hogy kicsit elodázzam a dolgot, és jelenleg még a szőnyeg alá söpörjem ezzel kapcsolatos aggodalmaimat.

Mikor aztán végre megérkeztünk saját otthonunkba, Beccát azon nyomban kezelésbe vettem, majd a fájdalomtól eszméletlen állapotba kerülő lányt Ezra gondjaira bíztam, és megosztottam vele a Beccával kapcsolatos terveimet.

- Sajnálatos módon úgy tűnik nem igazán bírja ez a lány a strapát, legalábbis ami kínzás részét illeti, pedig még viszonylag finoman is bántam vele. Pár mélyebb sebet leszámítva minden tagja épp, egy csontját sem törtem el, megvan minden ujja, és az elvérzés veszélye sem fenyegeti - mondtam felderítőmnek, mikor lehívtam őt az alagsorba, és elkaptam Ezra fájdalmas fintorát, látva, hogy milyen állapotba került a lány.
- Ám ha azt vesszük még jó is, hogy elájult közben, így legalább nem fog ellenkezni mikor megkötözzük, és könnyebb lesz átszállítani az erdő közepén lévő kis faház pincéjébe. A csapdákat és minden mást már előkészítettem a számára. Tőletek csak azt várom, hogy az erdő szélén egymást váltogatva őrjáratozzatok, és ha meglátjátok, akkor ne bánjatok vele kesztyűs kézzel. Nem kell visszafognotok magatokat. Ha sikerül élve kijutnia onnan és önként elém járul, akkor kap egy második esélyt. Két napot kap, hogy ezt megtegye. Ha kifut az időből, akkor szintén halál vár rá, ahogy akkor is, ha kijut, de engem megkerülve elmenekül. Mindezt vele is tudattam, így úgy gondolom elég fair voltam vele szemben. Most pedig nyomás, nehezítsétek meg a dolgát, ahogyan csak tudjátok! - vázoltam fel neki a büntetés részleteit, és adtam ki utasításba, hogy mit is várok el tőlük.

Most, két nappal később az erdő közelében vertem tanyát, és a tábortűz körül falatoztunk épp, az éppen váltásra váró embereimmel. Nemsokára aztán közeledő léptek zaját hallottuk. Érdeklődve fordítottam arra a fejem, abban a hitben, hogy Beccát látom majd felbukkanni, de csalódnom kellett. A lány helyett ugyanis két vadász egy követet cipelt elém, aki egy üzenetet hozott Jelena grófnőtől. Amint megtudtam, kinek a szolgája is ez, azonnal parancsba adtam, hogy engedjék el az illetőt, így szerencséjére sértetlenül távozhatott. Ezt is csak annak köszönhette, hogy az embereimet arra kértem, ha a lány idáig eljut, akkor már ne öljék meg, csak fogják el és hozzák elém, s mivel épp a közelben voltam, így valószínűleg jobbnak látták ezzel az idegennel is ugyan azt a bánásmódot alkalmazni.
A levél tartalma viszont egy cseppet sem derített fel, sőt. Nem örültem, hogy egy főpap jön ide szaglászni, de remélhetőleg sikerül majd elsimítanom az ügyet. Lehetőleg minél demokratikusabb módon, a lehető legfinomabb módszerekkel, de persze ha szükséges a durvább eszközöktől sem riadok majd vissza.

- Készüljetek, egy főpap fog majd a közeljövőben meglátogatni minket, hogy itt szaglásszon. Takarítsatok el minden olyan nyomot, ami gyanakvásra adhatna neki okot. Ha megjelenne itt, pedig azon nyomban szóljatok nekem, de ne avatkozzatok közbe semmilyen módon! Az elfogása sok jóval nem kecsegtetne nekünk, csak megerősítenénk gyanúját. Így ha ideér, bármily nehéz is lesz majd számotokra, de a lehető legnagyobb tisztelettel kell majd fogadnotok ezt a mágust, elrejtve előle nemtetszéseteket. Elhihetitek, hogy nekem éppúgy nem tetszik ez az egész, mint nektek, de jelen esetben kénytelenek vagyunk lenyelni ezt a békát és kedvesek lenni egy varázstudóval, különben jócskán megüthetjük vele a bokánkat. Ez az ember túl nagy befolyással rendelkezik, a király egyik tanácsosa vagy valami ilyesmi, így könnyen borsot törhet az orrunk alá. Nem lenne jó magunkra haragítani őt. Úgyhogy ehhez tartsátok majd magatokat - osztottam meg velük a levél tartalmát és mindazt, hogy mit várok el tőlük és milyen veszélyt tartogat nekünk a jövő.

A lánynak pedig egyre csak csökkentek az esélyei. Ha napfelkeltéig nem ér ide, akkor a biztos halál vár majd rá.

Azt már sokszor megbántam, hogy Braslovot nem kerültem ki jó nagy ívben, hiszen akkor nem futottam volna bele Ulrich-ba és kis csapatába, és azt s, hogy akkor nem rohantam el hanyatt-homlok, mikor mégis megtehettem volna, de bíztam benne, hogy kitudom magyarázni magam, meg hát, hogy őszinte legyek, nem éreztem én olyan bűnösnek magam, legfeljebb Jam halálában, arra viszont a saját magam lelkiismeret furdalása is elég volt.
Minden esetre most itt voltam, ezen az átkozott birtokon, ami minden bizonnyal az, hiszen ezek az emberek egyáltalán nem viselkednek emberekként, ahogy ezt Ezra is megállapította, na meg az éléskamra-pince is szokatlan képet mutatott a rengeteg sózott, pácolt hússal. Már az nem volt szokatlan, hogy ez van benne, de az igen, hogy CSAK ez.
Ki tudja, hogy hová fajultak volna az események ezzel a minket bámuló, hallgatag népséggel, akik körülvettek minket és ez arra ösztönzött hármunkat, hogy fegyvereinket kivonva, ugrásra készen álljunk. Nagyon feszült volt a levegő!
Ekkor jelent meg Ulrich, aki láthatóan elégedett volt a dolgok menetével, legalább ezt lehetett leolvasni a képéről, bár kissé meglepődött a helyzetünket meglátva, de mivel az emberek körülöttünk tágulni kezdtek, örültem, hogy minden gond nélkül kijuthatunk és sebesen szedtem a lábam a többiekkel együtt, hogy mielőbb jó messzire érjünk innen.
Természetesen Ezra, hű emberhez méltóan, azonnal beszámolt mindről urának és még egy vérfarkas nyomot is lelt, mielőtt végképp magunk mögött hagytuk a bizarr kastélyt, de Ulrich ezt egyelőre egy tudomásul vett biccentéssel jutalmazta, meg azzal, hogy ahogy kiértünk a látótávolságból és akár eszembe juthatott volna, hogy ideje elválnom tőlük egy időre, újból megkötöztetett, semmit nem bízva a véletlenre és…..rám.
És ez nem vetített sok jót előre! Azt hittem azzal, hogy nem léptem le tőlük, mikor lehetett volna, fátylat boríthatunk a kis botlásomra, de úgy látszik Ulrich-nak nem ilyen rövid az emlékezete és a siker ellenére sem volt megbocsátó kedvében.
Így értünk vissza a saját kis birodalmába, ő egy csomó arannyal gazdagabban, én rabláncon.

/A részvét története/


Az emberek egyik végvári kapitánya meghívást küldött az elfek királynőjéhez, hogy saját szemével megtekintse a romba döntött Braslovot.
Nem régen még egy virágzó és gyorsan gyarapodó város állt itt. Ám az ostrom után csak kiégett házak minden felé. Néhány fehér csontváz még mindig látszik a földön heverve. A vendéglátó szomorúan meséli, hogy számos szörny nyomaira bukkantak erre felé, szerencsére megették egymást is a hullák után, így nagyon kevéssel kellett megütközniük.

Egy szép korai délután az egyik erkélyen olvasgattam. Nem volt különösebben kedvem semmihez.A népet meglátogatni később szándékoztam menni. Aztán egy őr érkezik és jelenti, hogy vendégem jött. Kíváncsian követtem a fogadóterembe, ahol egy fiatal fiú várt. Híreket hozott. Az asztalon ahol királyom nemrég még gyűlést tartott maradt némi élelem.. Láttam miközben hozzám beszél tisztelettudóan, lopva oda- oda néz. Leültettem az asztalhoz. Braslov városáról beszélt, hogy baj érte. Mikor felajánlottam neki, az ételt szabályosan tömte magába, aztán miután jól lakott megköszönte. Piros arccal mesélte el, mi történt a várossal, hogy romokban áll és a megmaradt emberek éheznek. Szörnyetegekről beszélt és ijesztő szellemekről, leégett, romba dőlt házakról. Megráztak a hírek. Nem voltam még Braslovban, bár váltottam pár levelet, amikből kiderült egy virágzó városról van szó. Szövetségeseink voltak és segítettük már egymást. Nem is hallgattam tovább a fiút. Azonnal hívattam az őröket és parancsba adtam, hogy amennyi ételt, fegyvert, szövetet nélkülözni tudunk azonnal pakolják fel szekerekre és amint minden készen áll, ötven teljesen ellátmányozott katona várjon rám, hogy amint lehet indulhassunk is. Nem állt szándékomban sokáig távol lenni, de azért amiben tudok segíteni abban segítek. Míg az előkészületek folytak, a fiúval sétáltunk egyet. Beszélgettünk. Folyamatosan hálálkodott, még sírva is fakadt. Összeszorult szívvel hallgattam, hogy családja nagy részét elvesztette. Nem telt bele sok idő mire elkészültek. A sereg 14 felpakolt szekeret kísért el a városig. Mikor megérkeztünk, a fiú azonnal lepattant az egyik szekérről és teli torokból kiáltozva elrohant a ... romok között. A látvány tényleg rettenetes volt. Hallott város, halott környék. És én éreztem, hogy ennél többet nem tudok tenni értük. Katonáimat itt hagyom és gondoskodok róluk ameddig tehetem.

/A részvét története/

A csapás nagy volt. Hamarosan emberek egy csoportja érkezett délről. Az elpusztult, halott várost bizony már itt lesz az ideje újra benépesíteni.
-Remélem tud nélkülözni legalább néhány katonát, fenség! Nagyon nagy hasznát vennénk. Egy befolyásos asszony feltett szándéka, hogy újra népesíti a környéket. Amint megtudtam, megsürgettem, hogy még láthassa, milyen nagy erőfeszítéseket teszünk.
*A katonákra vonatkozó kérdés valószínűleg nem volt véletlen. Ez a terület már nem a végvári rendszer által védett föld. Igazából ez hivatalosan nem is emberek földje. De ők szeretnek kiköltözni, hogy a belső területek szegényei új megművelhető szántókat törjenek fel.
És a leszakított kapuszárny jól jelzi azt, ahol a szövetséges ork hordák behatoltak. Kedvelt fosztogatási helyük ez az illegális sáv, ahol még nem sértik meg a király mindenki által elismert felségjogát, ám ahol az oughwariak összecsapnak rendszeresen a helyi parasztokkal és járőröző katonákkal.

Nem csodálkozok azon, hogy vendéglátóm összezavarodott. Itt valóban rettenetes dolog történt és nagy a káosz amint megérkeztünk a kíséretem segített lepakolni az élelmet és a többi holmit amit hoztunk. Minden eltűnt egy szempillantás alatt, mintha nem is hoztuk volna. Jó volt látni egy kis örömöt a rettegő, zavarodott arcokon. A halott természetet nem teremthettem ujjá, de hallottam a jó híreket is. Hogy hamarosan minden megújul.
- Örömmel hallom, hogy van reménye. Élelmet, ruhát és fegyvert hoztam. A katonák pedig akik velem érkeztek nem a kíséretem. Azért jöttek, hogy itt maradjanak, amíg szükség van rájuk. Jó harcosok és íjjászok egyben. Ötvenen vannak, de ha kevés mozgósíthatok másokat is, hogy segítsenek. - mondom mosolyogva és persze együtt érzőn.

/A részvét története/


A várkapitány örült a segítségnek, hiszen most minden segítségre szüksége volt. Braslovot annak idején egy leszerelt, veterán katona alapította, noha akkor még csak kereskedelmi telephelynek gondolta el a dolgot. Jó nagy üres területet kerített körbe cölöpfallal, amit őrtornyokkal erősített meg, mintha bástyák lennének. Bár nem egy túl szilárd műszaki megoldás a határon lévő kővárakhoz képest, de ezen a vidéken többnyire minden fajta katonai átgondolás nélküli falvak vannak, akik gyakran kapával-kaszával védekeznek a betörő orkok ellen. Ezekhez képest a gyenge helyekhez képest egy szilárd pontnak tűnt a lassan kisvárossá cseperedő település. Ám az alapító halálával úgy tűnik, hogy széthullott ez az összeszedettség és bár a lehetőség megvolt a védelemre, a lakosok kitörtek a déli kapun, hogy mihamarabb meneküljenek az ork hordák elől, így a szedett-vedett védelmi vonalat maguk nyitották meg az ellenség számára.
Ám a hibát ha nem is kijavítani, kicsit feledtetni lehet talán a mostani új reményekkel. Az érkezők között többen is abból a menekült oszlopból vannak, akiket a király könnyűlovasai fogtak körbe és vittek biztonságos helyre.
Ám északról most a királyné is jól hallhatja a riadó kürtöket. Egy ideig tanácstalanok a katonák, nem számítottak ilyen gyorsan az agyarasok visszatérésére. Ám egy tüdejét majd kiköpő futár rohan hozzájuk, hogy elmondja a látottakat.
-Uram, uram! Nomádok! Lovasok közelednek.

Épp további segítséget ajánlok fel. Szövetséget. Úgy gondolom ebben a világban az egyik legfontosabb, a jó kapcsolatok kialakítása. Mindannyian nyerhetünk vele. Felajánlom katonáimat és ha szükséges zsoldosok toborzását és épp egy kereskedelmi szövetséget ecsetelek a kapitánynak, mikor a futár megérkezik. Kíséretem azonnal ösztönösen védelmezőn gyűlik körém. Nem zavarna túlzottan az új népek közeledése, de ebben a helyzetben semmiben sem lehetünk biztosak. Míg a kapitány a futárral beszél, megsúgom egyik őrömnek, hogy ha túlságosan felforrósodna a helyzet gondoskodjon az erősítésről.

/A részvét története/


A kapitány elképzelhetőnek tartotta, hogy nyissanak egy kereskedelmi utat, melyen az emberek királyságának katonái rendszeresen járőröznek és segítenek a fosztogatók távol tartásában és a hivatalos határt jelző erődrendszeren kívül fut, így még szorosabb kapcsolatot alakítanának ki Awyris népével.
Ekkor ért oda a futár, aki közölte a váratlanul felbukkanó nomádokat. Az elfek a királynőjük védelmére rendezkedtek be, miközben a kapitány felmászott egy rossz állapotban lévő őrtoronyba, hogy jobb áttekintése legyen.
-Támadnak. -mondta hitetlenkedve.
*Ám tényleg ez volt a helyzet. Az első katonákra már lőtték is a nyilaikat, bár kisebb sérülések kivételével ennek nem sok haszna volt, hiszen a jó páncélzat és a védekező állásban tartott pajzs a legtöbbet felfogta. Közben viszont kezdték oldalról kerülni a várost és szétszóródni a támadók.
Még csak hátul volt néhány nyílpuskás a végváriak csapatában, így a védekezésen kívül nem sokat tudtak tenni.

A hír hallatára katonáim körém gyűltek. Bíztam benne hogy nem lesz semmi baj, ha mégis akkor jön az erősítés. Miközben azon gondolkoztam ugrasszam e katonámat haza vagy sem, a kapitány felmászott egy rozoga toronyba, hogy onnan figyelje a kint zajló eseményeket. Mire elkiáltotta magát már hallottam a nyílvesszők susogását a szélben és a kiáltásokat. Őreim még szorosabb gyűrűbe fogtak. Az egyikük a következő pillanatban rám pillantott és már ott se volt. Tudta mi a dolga. Hamarosan jön az erősítés. Egy másik katonának olyan higgadtan ahogy csak tudtam parancsba adtam, hogy az ötvenet mozgósítsa.
Nem is telt el sok idő, mire jó íjászaim nyílzáporral válaszoltak a támadásra. Én közben kissé feszülten és kíváncsian kukucskáltam ki a gyorsan rögtönzött menedékből. Most láttam igazán, hogy tényleg nagy a baj errefelé.

/A részvét története/


Egy ideig a kísérők a királynő köré gyűlnek, de amikor az emberi katonákat egyre inkább szorongatják, a megsegítésükre indulnak. A csata után a nehéz gyalogosoknál pár tucat sérült van csak és néhány civil telepes mellett három nomád is meghalt. Ám Amerith harcosai sem úszták meg. Néhányukat csúnyán eltalálták a pusztai népek, mikor viszonozták a tüzüket.
Az érkezők hamar visszavonultak. Nem akartak komolyabb veszteségeket. A végváriak pedig nagyon hálásak voltak szövetségesüknek. Awyris erősítése is úton van, de mivel fél kontinens választja el őket, még jó időbe kerül, mire megérkeznek.
-Köszönöm, fenség, hogy megmentették a helyzetet. Ha a hátunkba kerülnek, az új lakosokat nem tudtuk volna védeni és sokakat lemészárolhattak volna.
*Aggasztó a helyzet, mert nem tudják, hogy a határszélen lévő város romban kik akarják meglepni őket, amíg helyre nem állítják a védelmi rendszert. Fejszések indulnak a közeli ligetbe, hogy minél több fát vágjanak ki. A cölöpkerítés már önmagában felemésztheti a környéken lévő majdnem összes erdőt a tarvágás következtében.

Ahogy az ütközet véget ér, azonnal elindulok. Nem vagyok gyógyító, de voltam már pár csatában ahhoz, hogy tudjam melyik az igazán súlyos seb. Mikor a magam módján felmérem a helyzetet azonnal megsürgetem az ápolásukat. Katonáimmal én magam foglalkozok, de persze a kisebb sérüléseket elszenvedett és épségben maradtak segítenek. Természetesen nem húzódunk el az emberek segítségétől sem. Folyton jár az agyam. Ha a sereg ideér, néhányat itt hagyunk, hogy gondoskodjon a városról míg lábra nem áll. A kereskedelmi útvonalon váltott őrséget akarok fenntartani, hiszen tudom, nem tudnak sokáig távol lenni otthonuktól. Fákra gondolok, ültetni, a sok kivágott helyére. Össze szorul a szívem, ha a megcsonkított erdőre gondolok. De ezek persze egyenlőre mind csak kósza gondolatok-
Időbe telik mire ellátjuk a sérült katonákat. Mikor végzünk beszélek a kapitánnyal. Elmondom neki ötleteimet. Szorgalmazom hogy merje zsoldosok segítségét kérni. Fogjon össze falvakat. Ha braslov újra elnyeri régi pompáját azzal mindenki csak nyerhet. Ha pedig elkészül a védelmi vonal akkor már az ellenségtől sem kell tartaniuk. Katonáim között vannak tanultak, akik értenek kissé az építészethez megkérem őket mondják el a parancsnoknak ötleteiket. Meg is teszik én pedig hallgatom.

/A részvét története/


Amerith a csata után már a jövőre gondol. Készséget mutat arra, hogy szövetségesként részt vegyen eme terület védelmében az elf katonákkal országa. És a kereskedelemből mindenki csak profitál. És tanácsokkal látják el Braslov védelmére a várkapitányt.
Miközben a terveken gondolkodik, addig sem pihen. Az erdeiekkel együtt a sebesültek ápolásában vesz részt, miközben ordítások hallatszanak az erdő felől. A pusztai népek nem menekültek el csak visszavonultak. És a fák kivágására indulókat támadták, mint leggyengébbeket. Jó páran az erdő mélyébe húzódtak vissza, hiszen a tarvágás helyszínén oly könnyű őket körbe lovagolni és lenyilazni. A többség viszont a biztonságot jelentő város felé igyekszik menekülni, ám közülük is sokat megölnek.
A villámtámadás után ismét gyorsan ellovagoltak, csak néhányan hatolnak be paripáik hátán a sűrűbe, hogy az ott rejtőzködőket megöljék.
A királynő tervei hosszabb távon kivitelezhetőek. Ám figyelme addig sem lankadhat egy percre sem, hiszen az ellenség ravasz. És váratlanul csap le árjuk.

Na ez már tényleg sok. Egy újabb támadás. Épp pihenni készültem volna mikor meghallottam a kiáltásokat. Mindenképp tennem kellett valamit. Nem áldozhatom fel az összes katonámat. Másokat kell segítségül hívni. Összeszedek pár embert és katonáim kíséretével együtt kimegyek a bajba jutottakért. Miközben a sérülteket sietősen visszacipelik a biztonságot nyújtó megmaradt falak közé, én fülelek. Figyelem a fákat, suttognak e. Próbálok állatokat hívni. Talán vannak farkasok, vagy medvék talán pókok a közelben, akik némi védelmet tudnának adni. Az éj leszálltával az éjjeli állatokat szólítom majd. Nem túlzottan akarom varázserőmet fitogtatni. Tisztában vagyok vele, az emberek tartanak az ilyesmitől. Nem is okolom érte őket. A védelemről viszont mindenképp gondoskodnom kell, bár magamra vigyázni se másodlagos szempont. Próbálok suttogni, hívni legalább egy állatot, de nem szándékozom sokáig kint maradni. Azzal veszélybe sodornám katonáimat, akik engem védenek. Az átváltozás meg se fordul a fejemben.

/A részvét története/


Amerith ismét a bajba jutott emberek megsegítésére siet, de már el is szeleltek a barbár horda tagjai, mire oda érhetett volna. Az utolsókat, akik az erdőben vadásztak volna az oda menekülőkre, az állatok kergették el onnan. A legtöbbet elengedi tovább keresni táplálékát, ám egy farkasfalka a városiakkal marad és körbe véve a romokat őrködnek.
Braslov védelme és az újjáépítésének megszervezése is komoly fejtörést jelent. Állandó zaklatás közepette kell kivitelezniük. A kísérete egy percre sem hagyja, hogy veszélybe kerüljön a királynő. Ám a várkapitányt annyira aggasztja a pusztai törzs visszatérése, hogy jobbnak látja egy kisebb könnyűlovas egység segítségét kérni, akit saját vára állományából ide rendel.
Nem jön annyi, amennyit remél, de tizennégy katona estig megérkezik. Éjszaka a baglyok is jó szolgálatot tesznek, ám nyugodtan telik az este. Ám az ordasok napfelkelte után pár órával jelzik azt, hogy kelet felől újból érkeznek a tegnapi támadók.

A hívásra érkezik két medve és egy csapat farkas. Jó segítségnek bizonyulnak. Az időt próbálom húzni, míg enyémeim nem érkeznek meg. Ha újra villám támadást kapunk, sas képében követem a garázdálkodó népséget merre mennek haza. Ha itt lesz a sereg egy ideig gyűrűbe zárjuk a romokat. Egyszer talán vége lesz ennek a macska -egér játéknak. Így gondolkozom, bár az átváltozás nem szükséges, megkérhetek egy madarat segítsen feltérképezni a nomádokat.
Az éjjelünk nyugodtan telik. Egyik éjjeli kis őröm se jelezte a veszélyt. Reggel a farkasok kelet felől jelzik a támadókat.
- Kelet felől jönnek!- rikkantok a még pihenőknek. Katonáim azonnal összekapják magukat és máris készen állnak. Mire a támadók látható távolságba kerülnek máris tárt karokkal várjuk őket. A farkasok kérésemre különválnak és a romokat minden oldalról védve járőröznek. Nem húzom ki magam most, mivel fegyverem nincs a megmaradt fákat szándékozom majd "használni".

/A részvét története/


Az erdei elfek jóval hamarabb megtudják az érkező veszélyét, mint az emberek. Így kellő időt nyernek felkészülni. A királyság nagy csataménjeinél alacsonyabb lovakon érkeznek ismét az íjászok, akik lőtávolba érve sortüzet zúdítanak a védelemre felsorakozott nehéz gyalogosokra. Ám ekkor váratlanul a bokrok megmozdulnak és az awyrisiek, akik maguk köré fonták mágikusan őket és kérték, hogy rejtsék el, felfedik magukat. Negyven hír feszül meg, hiszen tíz katona a királynő mellett maradt még most is. Ám mind a negyven nyílvessző halálos találattal szalad bele a testekbe. A jól képzett katonák gyilkos pontossággal lőttek.
A támadó törzs nagy része elpusztult ezzel és míg a maradék lovát megfordítva siet a most már látható hegyesfülűekre lőni, a házak közül újabb könnyűlovasok vágtáznak ki. Jól tudták, hogy ez lesz, hiszen csak az első csapást kérték maguknak, a végváriak könnyűlovassága üldözőbe veszi a népükre támadó nomádokat.
Estére megnyugodhatnak, hiszen a visszatérő lovasok jelentik, hogy addig kergették őket, amíg lehetőség volt rá. Egy szekértábor van fél napi lovaglásnyira innen, ahol a barbárok asszonyai a védelemre felállva íjakkal várta őket. Nem kockáztattak meg egy rohamot, ám szerintük meg van a kellő erő, hogy az itteni vitézek összes ereje lerohanja őket.
Amerith dönthet a habozó várkapitánynál, hogy tanácsolja-e neki vagy ellenzi. Bevégezhetik a csatát, de meg is várhatják az újabb lépést.

Veszélyes lépésre készülök, de biztonságom érdekében harminc katonát viszek magammal erre a küldetésre. Meg kell tudnom, mit akarnak. De tudom, ha itt hibázok, az végzetes lehet. A másik húsz katonát készenlétbe állítom, ha szükség lesz rájuk, jöjjenek.
Harminc katonámmal együtt elindulok az említett tábor felé. Nem telik el sok idő, mire megtaláljuk a tábort. Itt szerencsére még nem irtották ki az erdőt, vannak fedezéket nyújtó fák, bokrok. Katonáim parancsomra nesztelenül szétszóródnak és amennyire lehet, körbe vesszük a tábort.
Némán figyelek, próbálok nyugodt maradni, de szívem mégis a torkomban dobog. Már nem vagyok fiatal lány, aki tét nélkül kalandozhat és keresheti az izgalmakat, a veszélyt. Már vagyok valaki.
Óvatosan közeledek a tábor felé. Mikor hangokat hallok, a növények rejtekébe húzódok, csapva ezzel egy kicsit hangosabb zajt. Egy nő siet oda, kardot fog kezében. Tétován mered a semmibe.
- Bátor asszony ne félj! Csak pár kérdésem lenne hozzád.- szólítom meg halkan nyugodtan. Ő erre közelebb jön kíváncsian fülel. Én folytatom...
- Mi dolgotok erre, miért támadtok folyton? Ha a város megszületik, ha hagyjátok megszületni az nektek is jó lehet. Biztonság, uratoknak szakma, otthon. Ne bántsatok. Pusztítani könnyű, teremteni nehéz. Döntsetek. Segíthettek ha akartok azzal hogy nyugton hagytok minket. De meg is halhattok csatában, amit mi nem szeretnénk. - végig figyeltem rá, hogy halkan és tisztelettel beszéljek hozzá. Ő pedig figyelt. A tekintetét fürkészem és várok. Érzem közben a közelben tartózkodó katonáim óvó tekintetét. Megegyeztünk abban, bármi is történjen nem cselekszünk hirtelen.

/A részvét története/


A királyné bátor lépésre szánja el magát és úgy dönt, hogy saját maga igyekszik lebeszélni a nomád törzset a további támadásról. Óvatosan lopakodik közelebb és egy nővel amikor összefut, megpróbálja meggyőzni. Ám az furcsállva néz rá.
-Miért akarod annyira, hogy beleavatkozzatok a dolgainkba? Azt hittük, nincs dolgunk nekünk az embereiddel. Évszázadok óta járjuk a Nagy Füves Síkságot és úgy tudtuk titeket csak az erdőtök érdekel.
Az emberek királya, mikor még a mostani nagyapja ült a trónra kijelölte határaikat. Mi, szabadok, pedig azt csinálhattunk a maradék területtel, amit csak akartunk. Békésen megfért megannyi törzs és kis nemzettség egymás mellett a hatalmas területen, ám a földművesek folyton megszegik az egyezséget és olyan vidékeket is felszántanak, amik nem az övék. Ha ez így folytatódik, el fog fogyni a nyílt vidék és akik nem hódolnak az ő uruknak, azokat lassan kipusztulásra szánják.
De gondolkodj! Mi következik, ha minden nyílt terület már az ő szántóik lesznek? Vajon a tengerbe fogják vetni a búzát? Vagy a ti szeretett erdőiteket vágják ki és művelik meg...
*Amerith hallja emberei gondolatait, akik figyelmeztetik, hogy kisebb mozgolódás van. Jobb lesz időben döntenie, hogy visszaoson-e vagy felfedi magát és próbál a törzs vezetőjével beszélni.

Meglep a nő válasza. Úgy érzem igaza is van. Mi őket okoltuk, holott teljesen jogosan támadnak.
- [b]Tisztelem az érveidet, köszönöm válaszodat asszony. Beszélek velük, csak ne támadjatok többet. Hagyjátok békén a várost én ők betartják a szabályokat. Mindig állom a szavam.[/b]- ennyit mondok még, aztán lassan távozok. Hálát adok azért, hogy nem lett baj. De meg van a probléma. Ha megérkezik a sereg pár katonámat itt hagyom, míg a város felépül. Én a többiekkel hazatérek az enyéim közé, királyomhoz. Ezt az ember okozta, én többet nem segíthetek.
Katonáimmal épségben visszatérek a romok közé. Az ott maradtak azonnal tettre készen várnak. A kapitányt keresem. Beszámolok neki mindarról ami történt. Elmondom neki, hogy amint seregem megérkezik itt hagyok annyit, hogy táborokat létesíthessenek az épülő város védelmére. Nyugodtan beszélek már, (a visszaút alatt pár percet eltöltöttem azzal hogy kicsit mérgelődjek az emberek ostobaságán, de gyorsan félredobtam a durcizó, dünnyögő lányt.) de ellentmondást nem tűrően. Figyelmeztetem a kapitányt, fogja vissza a földműveseket és tartsák a nomádok által említett határokat. Ezt az ember rontotta el, neki kell helyrehozni. Többet én nem nem tehetek. Nyomatékosan megkövetelem még a fák ültetését, hogy a természet újra éledhessen, aztán otthagyom a kapitányt. Egy megmaradt bokor mellé húzódok, hogy pihenhessek egy kicsit. A hazatérésről álmodozom, az érkező seregről, míg el nem nyom az álom.

/A részvét története/


Az erdei elfek uralkodónője túl hirtelen szembesült a ténnyel, hogy a nomádok nem a pusztítás vágyából törtek rá az újjáépülő városra. Dühét kiadta, amikor emberek nem látták és lenyugodva érkezett meg a határvidék őrzőjéhez.
Nyugalmának köszönhetően jól történet a megbeszélés. A védelem szervezője megígérte, hogy csak addig terjeszkednek, amíg a pusztulás előtt emberek éltek. És szinte meglepődik a felvetésen, hogy ők ne ültetnék újra az erdőket. Hiszen szükségük lesz rőzsére telente a fűtéshez. És a fa mindig kell majd.
Mielőtt nyugovóra térne, egyik katonája lép oda hozzá. Tapasztalt, sokat járt már minden felé, jól kiigazodik más népek dolgaiban. Fegyverforgató tudása mellett ezért is hozták el.
-Felséges asszonyom! Ha szabad egy szóra, ne feledje egy percig sem, hogy ember barátaink épp oly kétszínűek, mint amennyire őszinték! Egyedül ők tudnak minden nép közül hazudni úgy, hogy minden egyes szavuk igaz.
Ez a város mindig is a hivatalos határon kívül épült. Az orkok épp ezért támadták meg. Sosem dúlnák fel Aselath egyik birtokát, hiszen azzal összetörnék a szövetséget, mely a sötét elfek ellen köttetett. Braslov egy kis kereskedő telepből fejlődött ki, amely nem zavart senkit. Az érintetlen vadon vadászai szerették itt kicserélni az áruikat a birodalom belső területeinek portékáival. Ám ahogy egyre nőtt, úgy kezdték pusztítani környezetüket.
Egy percig sem kételkedem benne, hogy tartani fogják a szavukat. De ha több törzs is hasonlóan gondolkodik, akkor könnyen bajba kerülhetünk.
*Minden további nélkül távozik és hagyja álomra hajtani a fejét Amerithnek. Talán arról az új kereskedő útról álmodik, amiről nem rég egyeztek meg.
Az erdejükbe visszatérve egyik nap egy tinédzser gyerek lép oda hozzá.
-Elnézést, felséges királyném! Valamit nem értek, amit lehet meg tud majd magyarázni. Viridiel azt mondta nekem, hogy a nimfákkal hiábavalóan tárgyaltunk, hogy siessenek az emberek királyának segítségére a tengerről támadókkal szemben. Ha az erdő leányai ennyire ellene vannak és csak a pusztítót látják benne, miért védjük meg őket a kontinens közepén vándorló fajtársaiktól?
A nomádok békésebbek, azt mondják. És csak az állataikat terelik naphosszat a véget nem érő fűtengerben. Miért nem inkább velük próbálunk szövetkezni az éjtündék ellen?


/Köszönöm a játékot! Egyelőre ennyi volt, folytatás hamarosan következik./

/Becca és Ulrik/


A bérgyilkos nő lassan, csupa véresen kúszik elő a bokrokból, mikor Ulrik egyik vadásza megpillantja. Azonnal szól a családfőnek, hogy elért a célig időben a lány.
Ám az idő sürget. A csapat fejének a zsebében ott lapul még Jelena grófnő levele a főpap érkezéséről. Bár ő most még jobb cél helyett Braslov felé tart, hogy a környékbeli egyik nemestől kérjen útbaigazítást, akivel már a vadászok feje is nem rég találkozott.
Gyorsan végezniük kell az üggyel, mert különben lesz idejük felkészülni a figyelemre méltó vendég érkezésére.