Hraman idegen ork törzsek harcosaival lépked azon a tájon, ahová talán még soha nem lépett fajtársuk. Csupán négy földije ragaszkodott hozzá, hogy minden képen vele tartson, bizonyítási vágy buzog bennük. A népük területétől északabbra lévő Lápvidéken kelnek át, hogy Utogh vezetésével sötét elf településeket derítsenek fel és csapjanak le rájuk váratlanul. Mindenki elhozott annyi fegyvert, amennyit csak tudott, hiszen nem tudhatják, hogy mire számíthatnak. Akinek volt, elhoztak zúzó, vágó és lövő fegyvereket. Akinek meg nem volt, az meg természetesen elhozta, amije volt.
Kísérteties a gyakran ködbe burkolózó táj. Főleg a reggeli órákban szinte megszűnik a látó távolság fogalma, és mire feloszlik a tejszínű homály, csak a saját lépteiket hallhatják. Állatokkal alig találkoztak, néhány gyíkot és kígyót sikerült fogniuk, de így gyorsan fogy a magukkal hozott étel.
Tízezer agyaras vágott neki Zevadar kifosztásának. Néhány tapasztalatlannak a véget nem érő sorokat szemlélve úgy tűnik, mintha egész Oughwar itt lenne. Pedig csak egy töredékük jött el, ennél tízszer többet is könnyedén kiállíthatnának. Ám még így is meglepő, mennyien legyűrték félelmüket a babonákkal és rémmesékkel átszőtt félszigettől. Töretlen a moráljuk, hiszen nem első sorban az éjtündék vadállatait akarták lelőni, hihetetlen kockázatot vállaltak és csodálatos vagyonban reménykednek. Néhányuk fejében az is megfordult, hogy ha nem is olyan értékes az, amit rabolnak, ha sok van belőle, párat eladnak az emberek városaiban és sokkal több dolgot vehetnek cserébe érte, hiszen ilyen hadizsákmány különleges értéket ad minden egyszerűbb darabnak.
~Csak legyen valami sötét elf díszítésű jel rajta, amivel igazolhatom, hogy nem a mi kezeink készítették!
*A nagyra vágyó törzsfőnök belül egyre inkább csüggedt, hiszen úgy tűnt számára, hogy lakatlan vidékre vezette harcosait. Az egyik felderítő viszont kiabálni kezd, hogy lábnyomokat talált. Valaki elhaladt nem rég erre felé.
Oda sietve valóban Hraman és a körülötte álló törzsbéliek is megszemlélhetik, hogy valaki a tavaszi fűben hagyta a nyomait. A felázott talajba mélyen bele süppedt és csak a sár tölti ki ott, ahová lépett.
-Előre kell küldeni valakit, hogy körül nézzen. Ki vállalkozik rá? -szólalt meg Utogh.
*Hraman javasolhatja egyik yrchinek vagy maga indulhat el. De mivel a faluja sokat szenvedett, talán bölcsebb lenne az ilyen apró munkákat más, sokkal szerencsésebb törzsekre bízni és pár emberét kímélni a végső összecsapásig.

Hraman felszabadultan lépked a vonuló tízezres tömegben a törzséből származó négy emberével, akik vele tartottak, amikor elhatározta, hogy enged Utogh hívásának és belevág a sötét elfek elleni akcióba. Sosem gondolta volna, hogy megéri ezt a napot és azt sem, hogy ekkora sereg fogja tapodni az idegenbe tartó földet, mert már rég elhagyták az ismerős vidékeket.
Régen nem fogott össze ennyi ork harcos, hogy csatába vonuljon és ez bizakodással tölti el a fiatal törzsfő szívét, bár ahogy hallja a legtöbben a zsákmányszerzés reménye miatt indultak útnak, fogtak fegyvert és nem a népüket ért veszteség miatt, de ez már csak az ő fajtájuknál így van, ezen nem lehet csodálkozni.
A vidék, amin most haladnak azonban eléggé kihalt és a kezdeti lelkesedés, mintha kezdene veszíteni a lendületéből, hiszen sehol egy kifosztandó település, egy éjtünde előőrs, akivel levezethetnék a feszültséget.
Azonban mielőtt ebből még nagyobb gond lenne, kiáltás harsan, az egyik előre küldött felderítő felől.
Mivel Hraman is Utogh „vezérkarába” tartozik, így rövidesem maga is láthatja mi az izgalom oka.
A had vezetőjének felvetése teljesen jogos, de Hraman egyelőre hallgat, hiszen egy ekkora seregben, csak akad pár lelkes, sikerre vágyó fiatal, aki elvállalná a dolgot, de most, hogy valami kézzel foghatót találnak, mintha mindenki elbizonytalanodott volna.
Hraman megsimogatja farkasa dús sörényét, majd ha a hosszúra nyúló csend kínossá válik, végül előre lép.
- Azt hiszem Erős Mancs és én gyorsan meg tudjuk nézni, ki jár előttünk.

A hatalmas had végre vérszagot fogott és mindegyikük némán állt. Úgy gondolták, hogy bármelyikük szívesen elvállalná, hogy először pillant meg egy zevadari falut, így nem jelentkeztek a felhívásra, csak várták, hogy Utogh válasszon.
Ám Hraman látta a vezető ráncain a bizonytalankodást, hiszen neki jól esett volna az a lelkesedés, ami a többiek szívében kimondatlanul lapult meg. Kicsit megkönnyebbülten nézett Yrch törzsfőnökére, de látható volt, hogy mihamarabb jó híreket szeretne hallani.
Ahogy haladt előre Erős Mancs és lovasa, a titokzatos nyomok egy szekérhez vezettek.




A kocsihoz ment a rejtélyes idegen és a háta mögött többen is megfordultak. A télvégi havas tájban jól látszik, hogy legalább húsz ember ment el a kis liget belseje felé, amikor ide felé szállították ezt a hatalmas méretű szekeret, akkor viszont a fák mellett, azokat megkerülve jöttek. A kordély belsejéből néha hatalmas dübbenés hallatszik, utána pedig teljes nyugodt csend.
Hramanon áll, hogy visszaindul-e a hírrel vagy utána néz még valaminek.

Akár mi is az oka, hogy a feladatra nem jelentkeznek lelkesen az ork harcosok, mielőtt még Utogh-nak ismét fel kellett volna tennie a kérdést, inkább Hraman jelentkezik.
Amúgy is jól esett volna egy kicsit egyedül maradnia a farkasával, hiszen elszokott már a nagy tömegtől, a rengeteg hangos zajtól, hiányzott az erdő, a hegyek illata, a magányos vadászat izgalma.
Mivel nem volt nagy választék és oka sem volt rá, hogy Utogh visszautasítsa a jelentkezését, hamarosan már Erős Mancs hátán lépkedett a nyomok mentén, tudván, hogy a sereg vezetője is feszülten várja majd a jelentését. Nagyon elkelne már egy kis csata, hogy meglegyen a tűzkeresztség meg a lelkesedés se csappanjon.
Az aki a nyomokat hagyta, nem tartotta szükségesnek, hogy elfedje azokat, így nem volt nehéz követnie a fiatal orknak őket.
Hamarosan egy kis ligethez ér, melynek közepén a legfurább kocsit pillantja meg, amit életében látott és ami nem is kocsira, inkább valami kis házikóra hasonlított, aminek kereke van.
A nyomok azonban innen már nem egymagában vezetnek, sok keresztezi, ami arra utal, hogy nem kevés ember tartott a kocsi felé, de vajon ott hova lettek?
Nem igazán tudja eldönteni Hraman, hogy a „vendégeknek” a házigazda vajon örült vagy nem, de a felhangzó dörömbölés felettébb különös.
Egyedül van ez igaz, de hogy mehetne vissza Utogh-hoz ennyi hírrel? Hiszen végül is nem tud semmit, közelebb kell mennie.
Leszáll Erős Mancs hátáról, akinek meghagyja, hogy maradjon a fák között, aztán közelebb oson, hogy belessen az ablakon, ha tud.

Az ifjú ork óvatosan körül néz. Nem tudni, hogy az előző vendégeknek miért vezetett az útjuk a fák közé, azt meg végkép nem sejteni, hogy miért hagyták itt ezt a méretes házat, ha már eddig elhozták. Ám Hramannak feltétlenül felkeltette az érdeklődését és úgy döntött, hogy benéz.
Az ajtó be van reteszelve, de ahogy elcsúsztatja a zárat és kis résnyire nyitja az ajtót, az azonnal kinyílik.



Nincs ideje hátra ugrania, egy hüllő feje mar az ajtót tartó bal karjába és állkapcsa egyetlen harapásával megroppantja a csontot és nagy darab húst szakít ki belőle. Az épp csak elkezdődő küzdelemben teljesen használhatatlanná vált.
És a fej nincs egyedül, még ha mindegyik ugyan ahhoz a „személyhez” is tartozik. Egy óriási szörny dübörög ki a csapdájából és borzasztóan éhes...

Nagyon nincs választása Hraman-nak, hogy kielégíti-e a kíváncsiságát vagy sem, hiszen üres kézzel nem mehet vissza a sereghez! Mit szólnának, ha azzal állítana vissza, hogy követte a nyomot egy zárt szekérig, aztán megfordult és visszarohant a többiekhez? Minimum kiröhögnék, de hogy gyávának tartanák az biztos!
Tehát egy dolgot tehet, megy és körbenéz, de persze füle végig a környezetét figyeli, hiszen nem szeretné, ha azoknak a lábnyomoknak a tulajdonosai meglepnék hátulról.
Azonban az időnkénti dübögésen kívül nem történik semmi, így hamarosan feloson azon a pár lépcsőn, ami az ajtóhoz vezet. Aztán fülel.
Dumm! Dumm!
Mintha megmozdult volna a kocsi, vagy csak képzelődik?
Jobb kezébe veszi a széles szablyáját és bal kézzel óvatosan, lassan nyit be.
Talán csak az a szerencséje, hogy az utolsó pillanatban ösztönösen arrébb rántja a fejét, különben most az ropogna a méretes fogak között.
Dühösen felkiált és reflexszerűen a bele harapó fej felé csap teljes erőből, majd hátraveti magát, ki a szabadba.
Amikor adrenalintól hajtva felpattan, döbbent szemei előtt egyszerre három gyilkos fej is lengedezik, ami egy testhez tartozik.
Érzi, hogy bal válla használhatatlan és meleg vére patakokban folyik, de ha hátat fordít ennek a lénynek, akkor meghal, ezt olyan biztosan tudja, ahogy itt áll.
Épp ezért erősen megmarkolja használható kezével a fegyverét és felkészül a háromfejű fogadására.
Ekkor érkezik Erős Mancs morogva a lény háta mögé.

A szörny alatt megnyikordul egy-két vaskos gerenda, ahogy leszáguld a néhány lépcsőfokon és nem akarja abba hagyni a támadást a hatalmas tank. Középső fejét egyre magasabbra emeli és majdnem teljesen Hraman fölé magasodik, a két szeme végig Yrch törzsfőnökének tekintetébe próbál fúrni. Miközben a másik két fej két oldal felé néz, így nem éri váratlanul a farkas mozgása. Ám még nem sejti, hogy nem közönséges állattal van dolga. A farka csapásával próbálja meg egyszerűen odébb seperni, de Erős Mancs hő nevéhez, beleharap és nem engedi.
Eközben a két oldalsó fej szinte a talajt súrolva csap előre, reménykedve benne, hogy a középső fej még fogja a pillantást és az agyaras két lábába próbálják mélyeszteni a fogaikat. A fenti állkapcsok még kivárnak, míg le nem néz az oughwari, hogy aztán a fejét vegyék célba egy borzasztó harapással.
A farkas még nem tudja megfékezni, noha idővel majd figyelnie kell a bestiának eme frontra is.

Ilyen lénnyel Hraman még sosem találkozott, de ez nem jelenti azt, hogy ettől most földbe fog gyökerezni a lába. Persze hátrányban van, hiszen a dögnek sikerült meglepnie, amivel alaposan megsebezte, de most már nem követi el még egyszer ezt a hibát.
Ráadásul nincs egyedül, hiszen hű társa máris támadásba lendül, hogy veszélyben látja őt, na meg valószínűleg a lény szaga is irritálja, így nem törődve annak méreteivel, azonnal bele is mélyeszti agyarait.
A két laposan felé kígyózó fej és a középső, fölé magasodó sejteti az orkkal, hogy milyen taktikát választ valószínűleg ellenfele.
Így mikor a két szélső fej felé lendül, ő jobbra ugrik, át a lény nyakán, majd azonnal fordulatból le is csap rá, hogy megszabadítsa annak egyik fejétől.
Persze össze kell szorítania a fogát, annyira fáj a válla, de most nem foglalkozhat ezzel, még messze van a győzelem.

Az állattal viaskodás vége még messze, annyira nagyon, hogy még a mesélő sem látja.
Hraman sérülése ellenére is megpróbálja megölni a szörnyet, és ugrás közben suhan a szablya. Ám nem ér célba, mert egy rejtélyes erő mozdulatlanná teszi izmait, így még keményebbé téve a földre landolását.
Elég tapasztalt már az efféle praktikákban, így azonnal kitalálhatja, hogy egy éjtünde van a közelben. És ha kicsit tovább gondolja, micsoda balszerencsétől mentette meg a portyázó hadat, hiszen ha körül állják a szekeret és úgy nyitják ki az ajtaját, akkor óriási kavarodás támad. És úgy tűnik, a helyiek nem bíztak semmit a véletlenre, itt vannak a közelben és mágiájukkal segítik ezt az iszonyatos méretű ragadozót.
Hamar kienged az átok szorítása, nem marad teljesen kiszolgáltatott a fenevaddal szemben. Még nem is sejti, hogy ismeri azt, aki a határ védelmével meg van bízva.
-Hát újra találkozunk, büdös szájú. Reménykedj, hogy nem pusztítottam el megint a faludat, miközben itt vagyunk.
*Ott folytatja, ahol abba hagyta a Lelkek erdejében. Feláll a közeli dombtetőn egy bokor mögül. Szokásos felszerelése van rajta. Egy kis balta az övébe csúsztatva, két méteres pallosa is még a hüvelyében pihen. Páncélja sötét színűre van dolgozva, hogy ne verje vissza a fényt a sötét éjszakában, sem ilyen fényes nappal. Bal karján a pelté csuklónál kivágva, hogy az íjat tartó kezével célozhasson, miközben egy nyílvesszőt enged útjára jobbjával. Nem céloz sehová különösebben, egyetlen célja csak, hogy eltalálja az orkot, mielőtt a szörny újra támad.
A kicselezett szörny pedig egyre jobban érzi, hogy a farkas visszahúzza és nem fog tudni szabadon mozogni miatta. Így egyik fejével visszafordul és belé mar. Ám akár hogy cibálja nem tudja lerántani farka szorításából. Míg másik két feje kígyóként tekereg és próbál utat találni a vasat megkerülve Hraman húsához. Nagyon gyors a mozgása és ha az egyik felé suhint a karddal, akkor elrántja onnan, míg a másik oldalon eközben támad.
Uráldur még nem tudja, hogy nem tudja kihozni a sodrából a kötekedésével, hiszen Yrch törzsfőnöke nem volt még ott, mikor szövetséget kötött az elődjével és elvitte az ork ország fővárosába knuuttá válni. És nem láthatta az árulást, hogy a régi főnök családját el akarta rabolni Al-Nuszra túsznak. Csak a vérengzést látta, mikor megérkezett a vadászatból.

Mikor Hraman érzi, hogy az izmai nem engedelmeskednek akaratának, hirtelen kétségbeesik, hiszen ezzel a lénnyel szemben talán csak a gyorsaságára számíthat. Mire keményen felnyalja a földet a lendületéből adódóan, azonban már arra is rájön, hogy az érzés, ami közben eltölti nagyon is ismerős!
Egy sötét elf! Valahol itt rejtőzik egy sötét elf!
Fogalma sem volt, hogy ilyen jószágokat is tudnak irányítani és nem lesz túl boldog, amikor ez eszébe jut. Csak annak örül, hogy kudarcának legalább nincsenek ork szemtanúi, akik látnák szégyenletes bukását.
Egy szerencséje van, hogy a bénítás átka nem tart sokáig, így mire a háromfejű szörny utána kap, már arrébb tud lendülni, igaz elég sutára sikerül a mozdulat, de legalább nem harapja le a fejét.
A hang hallatán azonban majdnem sikerül újra lemerevednie.
~ Ez nem lehet igaz! Nem lehetek ilyen balszerencsés! ~
A lény közben rájön, hogy Erős Mancsot nem tudja egyszerűen lerázni, így az egyik feje az ork farkasába mar, az azonban csak még jobban belemélyeszti fogait és nem engedi a zsákmányát. Viszont Hraman szinte maga érzi a harapás fájdalmát, amit állata elszenved.
Nem hagyhatja, hogy a szörny bántsa!
Harag kezdi elborítani az agyát és vérben forgó szemekkel néz a most már előmerészkedő selfre, akit mindenért felelősnek tart és aki a falujával próbálja hergelni.
Nem, nem ez az, amiért az életét akarja majd venni, hanem hogy ilyen orvvul támad és még a farkasát is bántja.
Nagyot kiáltva lódul meg az éjtünde felé, de ezzel éppen, hogy elkerüli az egyik fej támadását.
- Meg foglak ölni ….Uráldur! – jut eszébe a másik neve is, miközben szemei is ezt ígérik.
Csak ehhez le kéne gyűrnie a kis háziállatát.
Mikor a fej ismét felé lendül, nem ugrik el, csak kicsit felfelé és nagyot próbál bele rúgni, aztán átlendülni a túloldalára jutni, hogy a másik fejnek saját maga (a másik nyaka)  legyen útjában.
Közben persze, ha tudja ott vágja meg a lényt, ahol tudja.
Ekkor fúrja át a lábikráját a nyílvessző és egy pillanatra megrogyik, de fogcsikorgatva aztán állva marad. Egy mozdulattal töri el a vesszőt és rántja ki a nyilat, bár ordítani tudna.
Talán nem fogja lelassítani, de előbb-utóbb a vérveszteség le fogja gyűrni, ha nem tud végezni hamar a döggel.
- Erős Mancs szaggasd! – ad utasítást a farkasnak, hogy az több helyen harapdálja meg a lényt és így mozogva ne adjon könnyű támadási felületet.

Az ellenfelével szemben Uráldur arcán a legkisebb jelét sem árulja el, hogy lelki fájdalmat okozna a bestia szenvedése.
Pedig kap találatot, hiszen a támadását kicselezték és a nyakon mély vágást ejtett a szablya. A hadvezér nyílvesszőt rakott újból az íjára, de mikor Hraman túl közel volt a szörnyhöz és nem nyújtott tiszta célpontot, akkor a farkasa felé irányozta és eleresztette. Nem is sejtette, hogy egy ilyen találattal Erős Mancsot nem lehet csak úgy megölni.
~Ne izgulj! Kutya bajom.
*Az elméjében hallhat egy hangot és vad harapdálásba kezd az ordas. Eközben a Hidra ismét taktikát vált. Talán tévesen, de most a két fej emelkedik a magasba két oldalról. A lába előre lép és a törzsfő sérült lábát veszi célba, hogy maga alá temesse. A fejek ez úttal nem támadnak, csak ha könnyű célpontot találnak, az ork ellen csupán lépett.
Ám az Első Lord is új trükkhöz folyamodott. Mágikus fojtogatás szállja meg a yrchit.

Mikor Erős Mancs megnyugtató hangja felhangzik a fiatal ork fejében kissé lehiggad és csökken a vérgőz a fejében, ami nagyban akadályozza, hogy használja a fejét a harcban és ne csak elborultan, minden logikát nélkülözve támadjon, ahogy a begőzölt ork harcosok szoktak és akik rendszerint holtan is végzik, akármilyen erősek is. Neki a fejét kell használnia, hiszen azon kívül, hogy nem óriási izomzat jellemző rá, még meg is sebesült, így ezt is figyelembe kell vennie.
Miközben a rá-rácsapó fejeket igyekszik kerülgetni rájön, hogy az lesz a legjobb, ha megpróbál a self közelébe kerülni, amivel talán két legyet is üthet egy csapásra.
Egyrészt végre megtámadhatná az eddig őt céltáblának használó sötét elfet, másrészt felé csalogathatná a dögöt, így mindenki óvatosabb lenne a támadásokkal.
Viszont kétfelé figyelni nem a legjobb egy harcban. Miközben igyekszik nem szem elől téveszteni az éjtündét, nehogy lelője, addig a szörny is cseles támadásba kezd és Hraman, csak egy vetődéssel tudja elkerülni, hogy ne kerüljön a hidra alá, hiszen sérült lába nem tartja meg. Azonban felállni már nem nagyon tud, mert Uráldur ismét beveti magát és az ork fulladozva markolja a torkát.
Csak egy esélye van arra, hogy így megússza a lény támadását.
~ Mancs, kapd el a lábát, de folyamatosan mozogj közben! ~ küldi el parancsát utolsó erejével.

Uráldur az előbb azt hitte, sikerült felbosszantania annyira ellenfelét, hogy elvakultan támadja meg őt. Ám hirtelen inkább mégis átugrott a hidra nyakán és közelharcba került vele. Ám most pont a józan gondolkodás miatt tette ugyan ezt.
Gonosz mosoly ült ki az arcára és újabb nyílvesszőt tett íjára. Eközben a rémség lábát elkapta a farkas és oly erővel támadta, hogy az jobbnak látta visszafordulni és minden fejével ellene támadni. Gyilkos küzdelem alakult ki, ahol az óriási méretű bestia támadásait eleinte igyekezett kikerülni Erős Mancs, ám az oldalán átgurulva támadott, így igyekeznie kellett a farkasnak, nehogy alá kerüljön. Ezt a sietséget kihasználva csapott le újra a fejeivel, ám amaz sem hagyta magát, marcangolták egymást.
A nyíl süvített a levegőben és a self lövése elment Hraman mellett, majd beleállt a hüllőbe. Persze egy ilyen fegyver nem sok kárt tudott tenni benne. Túlságosan koncentrált az átokra és célt tévesztett, hiszen az biztosabb és gyorsabb módszere volt az agyaras elpusztításának.
-Tán nem velem akarsz kezdeni, büdös szájú? -rántotta elő sértegetés közben a pallosát.
*A másik felé suhintott, amint kétméteres fegyvere hatósugarába került. De már lépett is vissza, hogy megnehezítse a támadását a távolság végett. Míg suhintása ha nem talált, abba maradt középtájon, neki szegezve az acélt az oughwari mellkasának.
A varázslattal egy percig sem hagy fel, így annak tünetei egyre jobban kijönnek a behatolón.

Folyamatosan kapcsolatban volt Hraman hű társával és bár nagyon féltette, hiszen ilyen ellenféllel még nem volt dolga, de bízott is benne, hogy ereje és eszessége miatta felül fog kerekedni a lényen, még akkor is, ha annak három feje van.
Mikor Erős Mancs teljes lendülettel neki ugrik a szörnynek, a fiatal ork lehetőséget kap, hogy a hidránál is veszélyesebb ellenfele felé forduljon, mielőtt az úgy megsebesíti, hogy esélye sem lesz elkerülni a lény újabb rohamát.
Ha Hraman nem lett volna elfoglalva azzal, hogy megpróbáljon levegőt kapni, akkor még elégedetten szemlélhette is volna, ahogy a neki szánt nyílvessző a hidrába csapódik, ezzel is gyengítve őt, vagyis inkább csak megzavarva, de arra pont jó, hogy Mancs egy jó nagy darabot kiszakítson belőle.
Ha nagy nehezen, de még küszködve azért levegőt pumpál a tüdejébe, hogy megközelítse a sötét elfet és még a pallosát is el tudja kerülni, de sértő, gúnyolódó szavaira már nem képes válaszolni, az túl nagy erőfeszítésbe kerülne.
Hraman tudja jól, hogy valahogy meg kell zavarnia a tündét a koncentrálásban, hogy megszakítsa gonosz mágiáját, különben csak annyi dolga lesz a másiknak, hogy egy könnyed mozdulattal levágja a fejét.
Egy fogcsikorgató hörrenéssel kap a tőre után és azzal a lendülettel  próbálja a másik lábfejébe hajítani, hiszen felemelni a kezét már nem igen tudja, de ha sikerülne megsebeznie………csak levegőt kapjon!

A három fejű sárkány hidra érezhetően jobb pozícióba került, miután már nem két fronton kellett megvívnia a csatáját. De most ne is róluk beszéljünk!
A lovasa jól tudja, hogy meg kell zavarnia valamivel a hadvezért. Ám oxigén nélkül nehéz, így hamar elfelejti az ork, hogy egy folyamatosan visszafelé húzódásra berendezkedett ellenfélnél nehéz a lábfejét megtalálni.
Uráldur felemeli a lábát, mintha csak rúgáshoz készülődne, majd szúr. Ezzel is arra kényszerítve ellenfelét, hogy a hosszú fegyver hatótávolságának széléről küzdjön jóval rövidebb kardjával. Továbbra is ügyel arra, hogy ne kerülhessen közel hozzá az oughwari, majd úgy is elintézi a varázslat.
Távolról már hangokat hall. Utogh és a többi ork biztos nem bírta megvárni, míg befejezi a csatát és visszatér a hírekkel. Ám nincs egyedül. A közeli dombtető egyik bokrából egy szürke bőrű alak egyenesedik fel és rászegezi az íját a törzsfőnökre. Még nem mer lőni. Nem igazán érti a tervet, hiszen vannak elegen ahhoz, hogy ezt az egy szem vadászt megöljék. És a selfek nem a tisztes párbajról híresek.
Ám ezúttal felettese úgy tűnik pont ezt tervezi. Lelepleződhet a csapda, ha tovább folyik a harcuk. De ki tudja, mi jár a fejében a vén elfnek?

Már lila körök ugrálnak Hraman szeme előtt, ahogy folyamatosan levegő után kapkod, így nem csoda, ha nem találja el ellenfele lábát, főleg, hogy az közben folyamatosan mozog.
Arra meg esélye sincs, hogy közelebb férkőzzön hozzá, hiszen annak pallosa legalább kétszer olyan hosszú, mint a fiatal ork szablyája.
Hiába próbál higgadtan gondolkozni szegény fiú, ez még akkor is nehezen menne, ha nem szédülne a fojtogatástól, de annyira azért még tud gondolkozni, hogy rájöjjön, a self valamiért játszik vele.
Tisztességes küzdelemben valószínűleg lenne esélye, hogy legyőzze az éjtündét, de így úgy érzi magát, mint az egér érezheti a macska előtt.
Hallja, hogy háta mögött valami neszezés kezdődik és talán társai érkeznek, de ez nem mentené meg a szégyentől. Nem látja a felemelkedő másik tündét, mert közben a fojtogatás megteszi hatását és zihálva térdre rogy a kardjára támaszkodva, bár legszívesebben a nyakát markolászná, hogy lefejtse a láthatatlan ujjakat, de másik keze most már egyáltalán nem engedelmeskedik akaratának, bénültan csüng alá.
Gyűlölködve néz ellenfele szemébe.

Uráldur közönyös arccal nézte az ork szenvedéseit. Amikor lent, a hidrával való viaskodása közben megátkozta, már tudta jól, hogy ide felfutni sem egyszerű. Roppant szívósságról tett tanúbizonyságot ellenfele és a mágia ellen is a többi varázstalannál nagyobb védelme lehet, hogy egyáltalán eljutott ilyen távolságba lejtőnek felfelé -még ha az nem is túl meredek volt- és közelharcba tudott bocsátkozni. Cseppet sem érezte azt a szégyent, mint Hraman, hanem kimondottan becsülte, tisztelte a teljesítményét.

-Gyerünk! Hozzátok! -szólt immáron a harc végén az Első Lord két emberének. Amikor az oughwari térdre rogyott, megfordította a pallosát és a markolatgombot buzogányként használva fejbe vágta. Odalent Erős Mancs már halott volt, bár a hidra is erősen sebesült. És jól hallható volt, ahogy közeledik a többi harcos.
Nem így tervezte. A lény, aki kiszabadult, most nagyon vigyázni kell, nehogy a selfek búvóhelyeire vesse magát. Még nem reménytelen a dolog, megtalálhatják Utogh emberei. De akkor sem lesz akkora a meglepetés, mintha a menetoszlop között robbant volna a kinyíló ajtó és kezdte volna el aprítani őket, miközben ők két oldalról nyilazzák a földjeikre behatolókat.

-Ébredj már fel!
*Az ifjú törzsfőnök arra eszmélhet lassan, hogy folyamatosan pofozzák. Ahogy a világos és sötét foltok végül összeállnak a szemei előtt, a hadúr az. Érezheti, hogy egy székhez van odakötözve. És roppant elszánt, mondhatni tombol az Első Lord.
-Végre! Életben hagytalak, büdös szájú. Csak azért, mert a hasznomra lehetsz. Ha mégsem, akkor meghalsz. -a két méteres kardot most felemelte és a fogoly nyakának szegezte- Mit tudsz a vérfarkasokról?
*Egy sötét szobában vannak, ahol egy rácsos, kis ablakból szűrődik csak valamennyi fény. Több száz, ha nem még több kard egymásnak csattanása szűrődik be még mindig zúgó füleibe.

Jó lett volna kitartani és belemélyeszteni a kardját a sötét elf fekete szívébe, vagy agyarát annak torkába és úgy meghalni, hogy mikor Utogh és az emberei megtalálják, tudják, hogy dicső harcban esett el, de ez a nyomorult démon még ettől is megfosztotta.
Hraman tudatának utolsó foszlányával még érezte társának fájdalmas búcsúvonyítását, ami szinte visszhangot vert a fejében, de már csak artikulátlan hörgésre volt képes, miközben légcsöve görcsösen próbált levegőhöz jutni.
Homályosuló tekintete még követte Uráldurt, ahogy feltornyosult előtte aztán beterítette a jótékony sötétség.

Levegő! Tüdejébe akadálytalanul áramlott az éltető levegő, ez volt az első, amit érzékelt. Aztán jött a fájdalom, ahogy az ütésektől ide-oda csapódott a feje, legutoljára a hangok értelmét fogta fel.
Izmai azonnal megfeszültek, de a kötelékek erősen tartották, így ez volt a legtöbb, amire képes volt.
A düh vörös köde kezdett rátelepedni a gondolataira, de kényszerítette magát, hogy kisöpörje most a fejéből, hiszen az csak rontott volna a helyzetén. Ki akart szabadulni! Szét akarta tépni ezt a selfet, aki bár nem a saját kezével, de megölte Erős Mancsot, akinek hiánya űrként tátongott lelkében.
Sejtette, hogy az éjtünde tanyáján lehet, a rácsos helyiség és a kinti zajok is ezt sugallták neki.
- Nem féltem az életem démonfattya! Ölj meg ha akarsz, ám nem tudom mit akarsz a vérfarkasokkal? Te is ott voltál, amikor legyőztük őket.
Villogó szemei a tündére merednek. Eszébe sincs segíteni neki, bár sejti miért faggatja őt e kérdéssel.

Uráldur nem volt elégedett a válasszal. Feszült arccal közelebb hajolt a rabhoz.
-Mégis mire számítasz? Nincs értelme hazudni, elég annyit mondanod ilyenkor, hogy nem akarsz válaszolni. Ugyan úgy tudni fogom az igazat. A csatát megnyertük a barátaid meghaltak. Még a vérdögöd is.
*Néhány pillanatig figyelmesen fürkészte Hraman minden arcrezdülését szinte a képébe mászva, egy arasznyiról. Ha mond valamit rá, azt meghallgatja. Leír az Első Lord arcáról is, hogy túlságosan foglalkoztatja a jövő, miközben a kardok tovább csörögnek odakint.
-Hozzátok be! És szólj mindenkinek, hogy csendesen gyakorlatozzanak! Már elég tapasztalatot szereztek a csatában, nem kell májerkedni.
*Egy halott ork erősen oszló tetemét hozták be. Míg odakint teljesen elült a fegyverek zaja. Úgy tűnik, a pók ház fejének nem volt drága több száz emberét felvonultatni ahhoz, hogy elhitesse, talán ebben a pillanatban is az oughwariak ostromolják oda kint a selfeket. A lovasa ösztönösen felismeri Erős Mancsot.
-Nos? Kétszer beszéltünk és mind a kétszer likantróp támadott rám. Most beszélünk harmadjára. Most is van szörnyeteg barátod, aki segíteni akar? Vagy talán te is közéjük tartozol?
*A hadúr újra közvetlen közelről szemlélte az orkot. Bár tudta a választ. Ő használta azt a varázslatot Erős Mancs ellen, amit az erdőben is a végén. Így megölve. Nem ő lett volna, ha nem próbálta volna már Hramanon is...

Nem volt Hraman abban a helyzetben, hogy nagyon ugráljon, de azt sem lehetett elmondani, hogy nagyon meg akart felelni a sötét elf fattyú elvárásainak, így nem vette a lelkére, hogy az miket beszélt neki. Társai halálát kétségekkel fogadta, hiszen nem egy kis előőrs érkezett az éjtündék birodalmához, hanem egy jókora sereg, azonban ahhoz kétség sem fért, hogy állati társa halálának ilyetén felemlegetése dühvel töltötte el, amit ha akart volna sem tudott volna eltitkolni Uráldur elől.
Ork volt, heves és büszke, aki sokszor akár fejjel is megy a falnak, ha kellően felbőszítik.
- Erős Mancs hűséges és bátor társ volt, ne becsméreld. – rángatta meg dühösen a kötelékeit, amik megfeszültek, de nem engedtek.
A behozott tetem láttán, azonnal megmerevedett és rezzenéstelenül bámulta azt, tudta kit rejtenek a most már nem farkasalak nélküli vonások.
Míg itt van lekötözve, nem igazán érdekli, hogy kint mi zajlik, hiszen egyszerű észjárása felfogja, hogy úgy sem lehet befolyással a történtekre. Először ki kell szabadulnia.
- Ez nem az, aminek látszik! Nem vérfarkast látsz, hanem egy társat, aki egyesült lelkileg egy farkassal. Ez egy különös mágia, amivel a szellemek áldották meg népünket. Ez nem ugyan az. Semmi közöm a vérfarkasokhoz. – köpi szinte a szavakat, majd hirtelen ötlettől vezérelve erősen előre lökte a homlokát, hogy lefejelje a tőle alig arasznyira bámuló selfet.
Nem, nem fogja ez a nyomorult démon elhitetni vele, hogy az érte életét áldozó hú társ, valami szörny, hiszen a törzse nekik köszönheti nagyrészt a túlélést.

Uráldur szeme kétkedőn néz a másikéba, mikor az elmondja a mondókáját, majd a homlokát fogja, mikor az lefejeli. Nem nagyon zavartatja magát, kellett neki már többet is kibírnia, minden esetre nem volt kellemes dolog.
-Ennyire te sem lehetsz ostoba. És ez is csak azt bizonyítja, hogy összeszövetkeztetek a fenevadakkal.
Láttad az erdőben is, hogy nem csak engem támadtak. A többi szövetségeseiteket, az embereket és az elfeket, törpéket és mindenkit. De titeket sem fognak kímélni. Ez a betegség a szellemek műve és ti össze szűrtétek a levet. Át fogom nézetni a csatateret, hogy van-e még hozzád hasonló dög. Ezeknek pusztulniuk kell a világból, nem ide valóak!
*Hátat fordított és félig megtette az ajtó felé vezető utat, mikor hirtelen Hraman minden porcikájába bele nyílalt a fájdalom átka. Az ajtókeretnek támaszkodva nézett vissza, mikor megszűnt az igézet.
-Nos? Akarsz valamit mondani?

Nem foglalkozik a következményekkel és saját fájdalmával sem Hraman, amikor meglódítja a fejét és lefejeli az előtte álló selfet, mert bár ez a legtöbb, amit ebben a helyzetben tenni tud, de legalább némi elégtételt jelent bajtársai haláláért, már persze, ha igaz, amit a démon állít. Azonban Erős Mancs miatt ennél többet is megérdemelne, példának okáért fájdalmas halált.
Azonban az kimondottan meglepi, hogy ezen tettének nem lesz következménye, pedig már előre készíti gúnyos vigyorát, hogy szembe nézzen vele.
- Ez aljas rágalom! Csak ezzel akartok mindenkit ellenünk fordítani! – ordított fel erre a fiatal ork, hiszen ezt nem tudta elfogadni.
Ő is látta azokat a lényeket, akikkel megküzdöttek, de Erős Mancs egyáltalán nem volt olyan. Hű volt hozzá és mindenben segítette, ahogy a többi Vonyító is erősítette a törzset. Egy vérfarkas nem így viselkedik!
- Te nem ismered a társainkat. És én sem vagyok vérfarkas!
A sötét elf hirtelen hátat fordít neki és távozni készül, de még nem hagyja el a helyiséget, amikor Hraman görcsös fájdalmat érez minden porcikájában. Váratlanul éri a dolog és felüvölt kínjában, miközben minden izma nekifeszül a kötelékeinek. Úgy érzi a fájdalom szétszakítja.
- Dögölj ……..meg! – nyöszörgi, mert már ez is óriási erőfeszítésébe kerül.

Hramannak óriási szerencséje van. Uráldurnak nincs sok ideje foglalkozni vele. Valóban úgy érzi, hogy megnyerte a csatát, ám koránt sem olyan fölényesen, mint az tervezte. Vagy jobban mondva legjobb pillanataiban remélte titkon. Ám aki jól ismeri őt, az tudja, hogy amilyen elszántan bele veti magát egy csatába, épp olyan gyorsan hívja vissza katonáit, ha elveszíti azt a fölényt, mellyel sokszoros veszteséget mérhet ellenségeire.
Így volt ez a hidrával is, aki túlságosan legyengült az Erős Manccsal való viaskodásban és az ork sereg már könnyedén elbánt a felé közeledő óriási szörnnyel. Ám ez mégsem volt teljesen hiábavaló, hiszen a hadvezér csapatai a dombok túloldaláról több ezer nyilat lőttek ki rájuk vakon, a dombtetőn figyelők irányítása mellett. És visszavonultak, mielőtt még Utogh és csapata megpillanthatta volna őket akár.
De az elkövetkezendő harcokban Hraman már nem vesz részt.


A megmaradt yrchiek egyike egy közepesen súlyos sebet kapott az éjtündék nyílzáporában, ám most el kell dönteniük, ki vezesse őket tovább törzsfőnökük hiányában. Nincsenek sokan, de mégsem sodródhatnak csak úgy a többi törzs tagjaival!
Egy darabig követik az éjtündék nyomait mindannyian, ám amikor azok a fekete hegyek felé kanyarodnak, a vállalkozás irányítója megállás mellett dönt és estig lesz elég idejük a néhány sámánnak, hogy ellássák a sebesülteket és kipihenjék a csatát.

A fájdalom nem kíméli Hramant és még sokáig emlékezteti arra, hogy mennyire fejjel rohantak a falnak, amikor belekezdtek ebbe a hadjáratba. Eddig is tudták, hogy milyen különleges képességekkel rendelkeznek a sötét tündék és pár emberük is komoly fejfájást tud okozni, de a saját birodalmukban megütközni velük egyre rosszabb ötletnek tűnt és lehet súlyos árat fizetnek majd ezért, ha már meg nem fizették……..

Yarod fáradtan támogatta barátját Zheb-et, akinek az oldalán szaladt keresztül egy self nyíl, szerencsére csak a húst szakítva át és nem ért fontosabb szervet, de elég sok vért veszített.
Keserves küzdelem volt és ők az első sorokban voltak, amikor rájuk rontott az a háromfejű dög és mire észbe kaptak, már jó pár halottjuk volt. Mikor már azt hitték legyőzték, akkor jött a nyílzápor.
Persze a híres-neves ork düh hamar felülkerekedett és a sötét tündék után vetették magukat, de Utogh végül megállította a közben elmenekülő éjtündék üldözését és tábort veretett.
Azok a hegyek egyáltalán nem olyanok voltak, mint a sajátjuk. Baljósan magasodtak föléjük.
Yarod átadta társát egy sámánnak, hogy gyógyítsa, maga pedig pár falubelivel tábortüzet rakott és a magukkal hozott ételt kezdték enni.
- Hraman nem jött vissza. – szólalt meg rágcsálás közben.
- Akkor halott. – morrant fel egyik társa, a sebhelyes Kutha.
- Valaki kell, aki a helyére áll. – folytatja Yarod.
- Te voltál az ide úton a jobb keze, légy te az, támogatlak. – mondja kis szünet után Kutha.
A többiek némi egymásra pislogás után rábólintanak.
- Rendben. Akkor vezetlek benneteket és én beszélek a falunk nevében majd Uthog-gal. – húzza ki büszkén magát Yarod. – Megbosszuljuk elesett törzsfőnket és testvéreinket! – csap a mellkasára, amit a többiek dörgő csapkodása követ. – Megbosszuljuk!

Lassan leszáll az est, ám az új vezetőt választó yrchiek -ahogy a többi ork a seregben- újabb veszéllyel kell szembe nézniük. Ki kell dolgozniuk egy stratégiát, amivel közömbösíteni tudják a rájuk leselkedő veszélyeket és megtalálják a visszavágás lehetőségeit.
Ám sajnos ebben Utoghra nem számíthatnak. Az expedíció kiagyalója egyre inkább magába roskad és visszavonult a sátrába. Ha kijön nagy ritkán, akkor újra energikusnak tűnik. Ám a szabad téren gyorsan elveszíti ezt és pár összefüggéstelen parancs után legtöbbször leül a tűz mellé és magába roskadva bámulja órákon át.
Talán ha a sokat szenvedett falu lakói kitalálnak valamit, még van esélyük, hogy élve jutnak haza... páran.