/Uráldur kari nem tartózkodik a helyszínen./

A zevadari lépvidék megszokott tájképe. Bár a köd csak itt-ott maradt meg a verőfényes napsütésben, ám a táj ridegségén nem sokat javít. Így már a nem sötét elfek számára is jól láthatóvá vált, hogy a kora tavaszi lucskos idő feláztatta -még mindig- a talajt és szednie kell a lábát annak, aki nem akarja, hogy egy pillanatnyi megállás után már bokáig érjen a sár!
Uráldur lánya ezen a lankás tájon vág keresztül, miután megszökött a kalózoktól. Ám jól tudhatja, hogy nincs egyedül. Nem rég még katona társai voltak azok, akik hosszú szárú nagykabátban és usámkában figyelik titkon. Hiába is igyekezne őket kifigyelni, hiszen előre berendezett leshelyekről figyelik évszázadok óta a vidéket azok a határőrök, akikhez csak nem rég érkezett erősítésként Uráldur és Saraven hadteste.
-Állj! Ki vagy? -szólalt meg a háta mögött egy hang az egyik bokorból. A megzörrenő ágak azt sugallják, hogy az őrszem megvárta, míg elmegy mellette, hogy a hátának szegezhesse az íját, ezzel is nehezítve a megelőző támadást, ha véletlenül kiderülne, hogy a fajtársa tilosban jár.

Már alig várta, hogy megszabadulhasson attól a „nyálasan csöpögő” Taminrá-tól, aki piszok módon még a hirtelen kimódolt nevét is elcsaklizta, na meg majdnem keresztül húzta a terveit, hogy valamit legalább javítva az esélyein a hazatéréshez, magával vihesse azt a naiv kis lombtündét, aki bár néha hangot adott gyanakvásának, továbbra is simán benyelte a kis ártatlan, semmiről nem tudó lányka szerepét.
Viridiel képes lett volna feláldozni mindannyiukat, csak, hogy megmenthesse fajtársát és ezzel végleg szégyenbe hagyta volna őt, hiszen szülei azzal a tudattal lettek volna, hogy kudarcot vallott.
Na, nem mintha ez nem így lett volna, de legalább, ha vihetett volna egy foglyot…….
Na, de szerencsére az a fene jószívű nimfa megoldotta a problémáját és abban a fura városban is szerencséjük volt, hogy az a sötét némber, akart valamit az erdei tündétől, bár arról nem tudhatott, hogy Aglarnis-nak esze ágában sincs átengedni neki Viridiel életét.
Most azonban már kezdett magabiztos lenni, hiszen teste egészséges volt, mágiája erősebb, mint eddig és hazai földet taposott lába, még ha a hátában is érezte katona társai mindenhol figyelő tekintetét, bár nem látta nyomukat sem. És, ha ő nem látta, Viridiel még csak nem is sejthette.
- Apám biztosan nagy jutalomban részesít, hogy épségben haza juttattál. – mosolygott rá a fiúra bátorítóan és szendén, miközben cuppogott tovább a sárban fürgén.
Reménykedett benne, hogy talán nem állítják meg, ha felismerik, mert jobban szeretett volna maga beállítani apjához „szerzeményével” és nem katonai kísérettel, de úgy látszik ez nem igazán fog összejönni, mikor meghallja a határozott, kemény hangot.
- Tudod ki vagyok, nem? – fordul lassan meg, arcát a másik felé megemelve, amiről azért már jócskán lekopott a festék. – Éppen apámhoz tartok, engedjetek utamra. Ő velem van. – bök az elsápadó erdei felé, aki valószínűleg nem számított még itt őrökre, de már nem menekülhet. – Dobd el a fegyvereidet tünde és mágiával ne isi próbálkozz! – lép a társához a nyakához szorítva közben előkapott tőrét egy komor mosollyal. - Utunk lassan a végéhez ér.

Örültem, hogy sikerült meggyőzni Taminát, a félvér lányt, hogy maradjon, így aztán kettesben folytattuk utunkat a másik lánnyal, hogy ígéretemhez híven elkísérjem addig, míg már egyedül is eltalál a szüleihez, mert nem vettem volna a lelkemre, ha megint történik valami vele útközben.
A lápvidék volt az utolsó pont, ahol már nem akartam tovább menni, már így is veszélyes volt rám nézve, így aztán mikor a jutalomról kezdett beszélni, erőteljesen megráztam a fejem.
- Nem azért tettem Tamina és nem is tartok rá igényt. Innen már egyedül kell tovább menned, mert számomra veszélyes lehet, még akkor is, ha te nem vagy olyan, mint társaid többsége.
Azonban szokás szerint a balszerencse kíséri utamat, mert az időzítés nem volt túl jó, bár még nem tudhattam ki az, aki felszólított minket a megállásra, de abban biztos voltam, hogy nem erdei elf lesz.
Azonban végül nem is az lep meg, hogy egy sötét elf járőrbe botlottunk, hiszen ezzel még csak elboldogultam volna, hanem Tamina válasza és az azt követő reakciója, amitől szinte mozdulatlanná merevedek döbbenetemben.
- Mit csinálsz, Tamina? Mi ez az egész? – kérdezem alig hallhatóan, de nem sok választásom van a fegyvereimet illetően, így leoldom őket és a földre ejtem.
Iszonyúan dühös és elkeseredett vagyok, hiszen úgy néz ki a lány végig csak játszott velem.
Tudom, hogy ő is rendelkezik mágiával és azzal meg is béníthat, ráadásul ismeri az én varázslataimat is, ami miatt most nagy bajban vagyok.

A járőr kilépett jól látható helyre és hitetlenkedő arccal nézett mind a kettejükre.
-Aglarnis!? Te hogy a csudába kerültél ide?
*Nem nagyon részletezi a dolgokat. Inkább leengedi kényelmesebb tartásba a kezeit, de még mindig készen arra, hogy a nyílvessző gyorsan kilőhető legyen. És főleg a férfi felé pillant sokszor. Ám elkíséri egykori társát és a foglyát az egyik táborhoz. Ám a kettő ötven magas, nyúlánk üti a maga vámpír képével nagyobb kihívás lesz, ha csak nem kísérelnek meg szökést addig.
-Aglarnis, mondanom kell valamit. Pár napja jött egy írás, hogy keresnek téged dezertőrként. Szerencse, hogy mi találtunk rád, így értesíteni tudjuk apádat, mielőtt átadunk a hadbíróságnak.

Minden lépéssel, amit a saját földjükön tesz, egyre magabiztosabb lesz Aglarnis, bár tisztában van vele, hogy nem lesznek vele elnézők, de egyrészt otthon van, másrészt, tisztázhatja legalább családja hírnevét, akármilyen büntetést is szabnak ki rá.
Ezért aztán egyáltalán nem csodálkozik a fogadtatáson, hogy meglepetést okoz a felbukkanása, azt azonban jó néven veszi, hogy nem feledkeztek el róla és nem is tesz úgy bajtársa, mintha nem ismerné. Biztos benne azonban, hogy Viridielnek elég nagy meglepetés lesz, ha megtudja ki is az a szende leányzó, akit egész úton pátyulgatott.
- Hát az egy igen hosszú és kalandos történet és ígérem, hogy ha életben maradok egyszer elmesélem, de most mielőbb az Első Lord elé kell, hogy kerüljek. – int a most már kevésbé harcias társának, miközben az erdei elf már nem menekülhet a kezei közül.
Miután ledobja a fegyvereit és az őr is felfogja, hogy mit akarok és egy vékony bőrszíjjal megköti a tünde kezét a háta mögött, már el is indulnak, hogy a nem túl messze lévő táborhoz érjenek és közben azt is megtudja, amit már attól a pillanattól kezdve sejtett, ahogy nem tért vissza ahhoz a bugris kapitányhoz a fogadóba, a Patkányokról szóló beszámolójával.
- Nem vagyok dezertőr, hiszen ismertek engem, de tudom, hogy nem tehettek mást és nem is várom, hogy tartsátok miattam a hátatokat. Azonban tényleg örülnék, ha Uráldur érne ide elsőnek. Megérdemlem, hogy ő ítélkezzen felettem. – hajt fejet köszönettel a katonatársnak, aki minden bizonnyal át tudja érezni mi várhat a fiatal lányra.
Erősen tartva a magába roskadt, szótlan lombtündét, aki láthatóan még mindig alig tudta elhinni, hogy hitt neki és ezzel magától sétált a csapdába, Aglarnis, nem tagadva meg nemesi vérének büszkeségét, felemelt fejjel lépkedett és várta elkerülhetetlen sorsát.

Aglarnist a kisebb vétségekért használatos cellába zárták el, hogy megvárják, míg megjön az atyja. Viridielt a szomszédba lökték be, bár szívük lett volna megölni őt, de még reménykedtek abban, hogy hátha valami kiderül a srácról, ami megmagyarázza a súlyos vádakat és a hirtelen felbukkanását.
Az nap este két alak lépett be a fogdába. Egy férfi és egy nő. Igen nagy tisztelettel viseltettek mindkettejükkel szemben a katonák és hamar be is vezették őket a lányukhoz. Nem tartotta az apa az udvariasságot és feleségét megelőzve elsőként lépte át a küszöböt.
-Aglarnis! Hogy tehetted ezt velünk? Sok mindent elnéztem már neked, de álmomban nem gondoltam volna, hogy ezt a szégyent meg kell éljem. Hát nincs egy szemernyi érzés sem az őseiddel szemben benned? Mi egész álló nap azért dolgozunk keményen, hogy neked jó legyen és ezzel hálálod meg?
Csak úgy elhagyod a szolgálati helyedet és haza indulsz?
*Igen dühös volt. De talán a jelen helyzetben megérthető.

A lány nem is számíthatott volna jobb fogadtatásban, mert csak egy fogdába kísérték. Látszott, hogy tényleg komolyan aggódtak miatta, még ha ez általában nem volt támogatott dolog a hadseregben, de hát mégis csak Aglarnis-ról, az Első Lord és Isis lányáról volt szó. Na meg a lányt sem úgy ismerték, hogy magától megszökik. Azt mindenki tudta, hogy önfejű és makacs teremtés, de, hogy dezertáljon………az szinte elképzelhetetlen volt és mindenki úgy volt vele, hogy biztos van rá magyarázat.
Így hát a lány nyugalmat erőltetett magára és szótlanul ülve a kényelmetlen priccsen várta apja és egyben legfőbb parancsnoka megjelenését. A szomszéd cellából nem hallott mocorgást, de nem is volt kedve, most a lombtündével csaverészni, ahogy annak sem vele. De legalább nem is rinyált a sorsa miatt.
Az nem is késlekedett és feldúltsága hallatán Aglarnis csak lehajtott fejjel állt előtte, viszont az nagyon meglepte, hogy anyja is eljött, hogy egyáltalán Uráldur megengedte, hogy száműzetése, vagy a legrosszabb esetben kivégzése esetén láthassa.
Apja soha nem kivételezett senkivel, sőt…….
- Uram! Anyám! – egyenesedett ki, ahogy egy katonához illik a parancsnoka előtt.
Most nem apja lánya volt, hanem egy katona, akit dezertálással, rosszabb esetben árulással vádoltak és ezzel a szégyent a családja, nemesi házára is rávetíti.
- Nem volt választásom, uram! A küldetésben elbuktam, de aztán fogságba estem. – futotta el pír az arcát szégyenében. – Ezt nem mentségnek szántam, de nem tudtam megölni magam. Kalózok vittek magukkal és messze innen sikerült csak megszöknöm tőlük. Csak azért tértem vissza, mert nagyapám szelleme megkeresett és olyan képességekkel ruházott fel, melyek arra biztattak, hogy nem adjam fel, ne idegen földön érjen a végzet. Aztán társakat mutatott melyekkel túlélhettem, bár mindegyiket jó lett volna ajándékba hoznom neked, hogy vezekeljek némiképp kudarcomért, csak azt az egy tündét sikerült végül idáig hoznom, aki a mellettem lévő cellában van. – magyarázta a történteket, szépen összeszedetten, hiszen a sorsába már rég beletörődött. – Csak azért tértem haza, hogy a szégyen csak engem terheljen. Az én hibám, ami történt, de nem váltam dezertőrré. – emelte meg a fejét és nézett nyílt tekintettel apja, majd anyja szemébe.
Piszkos arcán a családjukat jellemző elszántsággal.

Komor léptekre és mormogó hangokra léptem be a szalonba, ahonnan éppen távozott a külső őrségek egyik embere. Elég volt csak egy pillantást vetnem férjemre és már tudtam, hogy baj van.
- Mi történt? – kérdeztem mégis visszafogott hangon, nyugalmat erőltetve magamra.
Láttam a habozást egy pillanatra az arcán, hogy egyáltalán mondjon-e valamit, de végül nem tudta magába zárni és tájékoztatott, hogy előkerült Aglarnis, akit már dezertálás vádjával kerestek, ez ellen még az Első Lord sem tehetett semmit. A holtteste nem került elő, nem jelentkezett a felettesénél, ez a szokásos eljárás.
Elsápadtam, hiszen tudtam, mi várhat rá és a legszörnyűbb, hogy ezeket a döntéseket az apjának kell meghoznia.
- Legalább hallgasd meg! – léptem a férjemhez és fogtam meg a kezét. – A többiek is kételkednek a bűnösségében, különben nem hozzád jöttek volna elsőként.
Talán a szavaim hatottak rá, talán ős is kételkedett, hiszen az apja volt, de nem lehetett engedékeny. Pont ezért nem!
De ebben végül engedett és nem sokára már a barátságtalan cellában állhattam szemben a kissé lefogyott, lerongyolódott és ápolatlan lányommal, akit legszívesebben rohantam volna megölelni, de ő most katona volt, aki a parancsnokának számolt be a vádakra. Uráldur szavaiból sütött a keserűség, ezt nem tudta titkolni, majd az aggodalom, amit csak én láthattam.
Mikor Aglarnis befejezte, már nem bírtam tovább és hozzárohanva magamhoz öleltem.
- Te buta, buta lány! Az én kislányom! – adtam egy csókot a homlokára, aztán elszakadtam tőle.
Már ez is több volt, mint amit megtehettem volna, így gyorsan letörölte a könnycseppet és a férjem felé fordultam.
- Hinned kell neki! Soha nem hazudna és mentené magát. A te lányod is, ismered őt!
Hangom erős volt, de benne volt minden eddig ki nem mondott könyörgés, amit házasságunk alatt soha nem mondtam ki. Az is, amikor miatta aggódtam, hogy egyedül vette nyakába a tündék birodalmát, csak, hogy fiunk csontjait hazahozhassa.
- Nem követett el semmi főbenjárót! Sőt még foglyot is hozott!

Uráldur egyáltalán nem nyugodott meg a történtek hallatán. Bár az anyai aggódást megértette. Tudta nagyon jól, hogy bár a sötét elfek nagyon sokban különböznek más, szentimentálisabb fajoktól, az utódaik védelmezésének ösztöne meg van mindannyiukban. Ám ez nem mentség a tettre, ahogyan az elmondottak sem.
-Elképzelni nem tudom, hogyan lehet sikertelen egy kém akció. Nekik az első három évben kb csak annyi a dolguk, hogy menjenek el ide, menjenek el oda. Beszéljenek ezzel meg azzal. Hétköznapi dolgokat kell elvégezniük, míg végleg be nem fejeződik a tanulásuk. Mi, a vezérkarban, csak büfé szaknak hívjuk.
Fogalmam sincs, hogyan tud egy vérbeli, kiképzett katona olyan küldetést kapni, ami annyira rosszul sül el, hogy nem tud visszatérni az összekötő tiszthez. És mi ez a kalózokkal? Meg hogy hoztál egy zöldike foglyot? Tud valamit?
Felfogtad egyáltalán, hogy nem a hadtestnél vagy még mindig, ahol egy fogollyal vissza rohanhatsz? Az a legtermészetesebb, hogy találkozol a munkád során idegen fajokkal. Ha mindenki hozna egyet, amikor eltávot akar, akkor begyűjthetnénk ennyi erővel az összes embert. Mert mindenhol ott vagyunk. Nem is lenne szükség szárazföldi hadseregre, mert mindenkit bepakolnánk a bányába.
Csak olyanokkal érdemes kivételezni, akik valamit tudnak, de nem tudtad belőle kiszedni.
*Uráldurnak még nincs fogalma arról, hogy a Szolgálatok iskolarendszere sokkal összetettebb, mint ahogyan neki elmondták. Ezek az apró, kis feladatok nem más céllal épültek be az iskolapadból kikerült nebulók továbbképzésébe, mint hogy kiderítsék, hogy mihez van a legjobban affinitása. És ez a jövőbeli specializációjuk szempontjából döntő fontosságú.
A juhász némely csemetét igen sokáig pátyolgat. Mint Aná Vótot is, ki már elismert hírszerző, mégis nem rég hajtotta végre utolsó vizsgáját néhány griff toll megszerzésével. Ám vannak, akik jóval hamarabb más „osztályokba” kerülnek. Olyanok, akik esetleg a vörös kémnél jóval nagyobb tehetséget mutatnak az ellenkező nem elcsábításában és ezért őket más mentorok veszik a kezük alá.
Ahogyan olyanok is bármikor elhagyhatják a törpék országát, akik inkább lopásban, gyilkosságban csillogtatnak meg talentumot. Őket Sziszi, a beolvadásban nem túl jeles, ám mégis az alvilági vezér szerepét jól alakító tanár gondjaira bízzák, aki bizony cseppet sem sajnálja növendékei életét. Jóval kevésbé mester orvgyilkosok kerülnek ki a kezei alól, mint sem kamikaze jellegűek. A csendes gyilkolás helyett Délos bandaháborúiban edződött kémeket bizony Exailed eddig igen sikeresen derítette fel, és számos tagot megölt, mielőtt megkaphatták volna első (és valószínűleg utolsó) feladatukat. A célpont megölése, ki általában azzal húzta ki a gyufát a zevadari irányítóknál, hogy megkerülhetetlenen és leküzdhetetlen akadályt jelentett a munkájukba, általában sikeres merényletek voltak. Ám a menekülést és az elbújást jóval kevesebbszer gyakorolták abban a kis kocsmában gyülekezők, így a mágia nélkül élő, de annál talpraesettebb nyomozók könnyen felderíthették az eseteket.

Aglarnis-t eléggé meglepte anyja érzelmi kirohanása, mert általában nagyon jól tudta kontrollálni magát és bár szerette a gyermekeit, ritka volt, hogy ilyen mértékben mutassa azt ki. A zevadari udvar intrikái hamar rákényszerítik a nemeseket viselkedésük irányítására.
Apja kirohanása azonban teljesen érthető volt, hiszen a lány kurta, lényegre törő története, melyet igyekezett érthetően előadni, nem lehetett elég magyarázat a viselkedésére, de mentségére legyen mondva, fogalma sem volt róla, hogy milyen lépcsőfokai vannak egy kém kiképzésének, ezért megítélni sem volt módjában, hogy vele kivételt tettek és hamarabb dobták a mélyvízbe, mint hogy rendesen kiképezték volna.
Ő is meg volt győződve, hogy apja akaratának megfelelően helyezték át, tőle meg sem kérdezve vágyik-e erre a feladatra, de hát ez volt az elfogadott, még ha eléggé dühített is a dolog, így most elég értetlenül emelte pillantását Uráldur-ra, aki megdöbbentő módon engedett érzelmeinek és mérgét ki is adta magából, csak éppen Aglarnis nem tudta hová tenni a dolgot.
- Uram? – rázta meg a fejét végül kicsit értetlenül. - Nem tudom mit hallottál a küldetésemről, de engem Déloszba küldtek és ott azt a feladatot kaptam, hogy kutassam ki egy csempész banda terveit, de ….de valószínűleg elrontottam valamit és harcba keveredtem velük. Sokan voltak, elfogtak, bár mindent megtettem, hogy megöljenek és ne essem fogságba, nem sikerült. – hajtotta le a fejét. – Egy kalózhajóra kerültem, hogy a csempészárún felül eladjanak, de megszöktem és egy csónakon hánykolódtam haldokolva, mikor…..mikor megjelent nagyapa és…..és megtanított a testem elhagyásának igézetére. Találtam két hajótöröttet és eljátszva nekik a szende lány szerepét, megtévesztve őket, segítségükkel partra jutottam. – idézi fel a történteket karcos hangon. – Egyikük meghalt, a másikuk, az erdei elf segítségét használva jutottam előbbre, megmenekültünk egy kannibál törzstől, amiben egy nimfa is egy másik erdei is szerepet játszott. Aztán egy különös városban kötöttünk ki, ahol meglepő módon ismerték Viridiel-t az elfet, aki valami futárféle és a város úrnője, valami sötét, fekete lény, mert szerintem nem volt ember, egy levelet bízott rá, hogy vigye el királyának. De én meggyőztem, hogy először kísérjen haza és ő bár néha gyanakodott, egy darabig hajlandó volt rá. Így kerültünk vissza. – vett egy mély levegőt a lány. – Nem állt szándékomban mindenkit foglyul ejteni és hazacipelni, de gondoltam ő értékes lesz és Sziszi kapitányhoz sem állt módomban visszajutni, uram, de tisztában vagyok vele, hogy hibáztam és vállalom is érte a büntetést. Azonban úgy gondoltam az csak engem kell, hogy sújtson és ezt a hadbíróság előtt is magamra vállalom. Családunkat nem érheti emiatt hátrány.
Egyenesen állt, mint a szálfa, és bár erősnek akart látszani, anyja láthatta rajta, hogy mennyire fél attól, hogy apja nem fogja megérteni.
- Csak…..csak nem akarom, hogy dezertálás legyen a vád, uram, mert azt soha nem tenném!

A pók nemzettség vezetője a mondatok első részénél kikerekedett szeme egyre inkább csak tágult. Majd amikor megszólalt, szinte teljesen figyelmen kívül hagyta az elhangzottak java részét, csak egyetlen fél mondatra reagált.
-Hogy mit tanított az a szenilis, vén bolond? Ha egy kicsit utána járt volna, tudhatná, hogy nem estél át még a beavatás ceremóniáján. Épp elég gondot okoz nekem a királyom azzal, hogy áthágja a mágia előírt szabályait. Ezeket nem véletlenül hozták meg az elődeink! Nagy galibát csinálhat az, aki felkészületlenül kezd bele egy ilyenbe.
Miért nem tudsz olyan lenni, mint a bátyáid? Ők is kivárták, amíg szép lassan előre lépnek és nem kapkodtak állandóan.
*Bár nem mondta ki, de Uráldur lelke mélyén már elkönyvelte, hogy Aglarnis csak azért keveredhetett ilyen veszélyes kalandba egy egyszerű spicli tanulói szakaszban, mert ezt kierőltette a feletteseinél, ahogyan azt az ő hadosztályában is megpróbálta, mikor távol volt.
Nem számított arra, hogy lánya vérbeli gyilkos, akinek ezen képessége hamar ki fog bukkanni a titkosügynök kurzuson és kimondottan alkalmatlan arra, hogy bájcsevegéssel múlassa az időt információ morzsák után kutakodva. Ha nem érzi elég fontosnak, hamar meg fogja unni és felhívja magára a figyelmet.
Ám ekkor egy negyedik érkező is megjelent. Bár ő nem is igazán nevezhető annak, hiszen már órák óta itt volt, pusztán a saját szférájából lépett át látható alakot öltve.
-Ha kérhetném, kicsit kevésbé lekezelő módon nyilatkozz rólam, vejem! Emlékeztetnélek rá, hogy már előző találkozásunkkor is te kértél meg rá, hogy kicsit foglalkozzam az unokámmal. És már akkor is az volt a véleményem, hogy lassan kicsúszik az irányítás a kezeid közül. Ideje lesz, hogy a pók nemzettség élére új vezető álljon.
Én magam választottam tanítványomul Aglarnist, és nincs hozzá szükség külsőségekre szorítkozó ceremóniára, csupán egy szellemre, aki hajlandó értékes idejét egy ifjú tehetségre pazarolnia.
*Hangja igen fedő volt, az iménti sértéseket figyelembe véve nem is meglepő. Ám az Első Lord nem véletlenül akasztotta vele szemben szögre minden megszokott udvariasságát. Azzal indul el a lányukat keresni, hogy majd tájékoztatja őt, hogy hol is van pontosan. És mit csinál. Erre a szolgálati hely elhagyásának papírját kapja kézhez mástól, és mikor előkerül, csak egy sor magánakcióról számol be. Hogy bajba keveredett, utána pedig megint bajba keveredett. És amikor már mindenki felocsúdna, hogy rossz úton jár, ő ismételten nem a szolgálati szabályzatot követi, hanem szabályszegéssel akarja lerövidíteni megint az utat.
-A te kis lépések politikádnak vége. -jelenti ki a féllábú határozottan- Ne emlegesd itt a testvéreit. Ők már megromlottak. Ideje szembenézned vele, hogy csak a harci bevetések hozhatják meg a kellő tapasztalatot, amely segít neki túlélni.
-Ez nevetséges. Nem fogja átvenni a család irányítását egy dezertőr! Ha harctéri tapasztalat kell, ott vannak az idősebb testvérei. Tökéletes példái annak, hogy türelemmel és szófogadással hová lehet eljutni. Nem nyitok a kérdésről újabb vitát.
*Ezzel a sötét hadsereg vezetője egyszerűen kirohant a cellából. Nem tudja miért, de míg életében igen jól kijött ezzel az alakkal, most egyszerűen mindig felidegesíti. Úgy beszél vele, mintha valami taknyos kis kölyök lenne, aki nem látja az előtte lévő gané domb túloldalát. Nem pedig az a férfi, aki magasabbra jutott, mint bárki más.
Ám apósa csak hanyagul megvonta a száját. Neki aztán mindegy. Az ő szemében csak beismeri Uráldur a vereségét ezzel a viselkedéssel.

A lány kicsit még zihál is, olyan lendülettel és egy szuszra adta elő a vele történteket, de túl akart lenni rajta és egyben el is akarta magyarázni apjának, hogy miért is nem tudott visszajutni feletteséhez, hiszen ahhoz ismét át kellett volna kelnie a tengeren, ráadásul nem is igen tudta hol keresse. A haldoklása, az „újjászületése” nagyapja jóvoltából, az új mágia eléggé összezavarta és most azt kell hallania, hogy még ebben is hibázott. Apja és parancsnoka, nem, hogy elégedett lett volna legalább ezzel, hogy megtanulta alkalmazni és ezzel mentette meg magát, hanem még dühösebb lett tőle, mint eddig.
Szégyentől égő arccal, elkeseredetten nézett először Uráldur-ra, aztán anyjára, majd halkan megszólalt.
- Igazad van apám. Nem vagyok jó semmire és jobb lett volna, ha meghalok, akkor nem kéne szégyenkezned miattam. De, ha jól gondolom, akkor ez a kívánságod hamarosan teljesül.
Nem akart már semmit, csak egyedül maradni és megszabadulni mindentől. Elfáradt.
Még az sem tudta kihozni ebből a kába állapotból, hogy megjelent a nagyapja és igen csak tiszteletlen és erős szavakkal illette apját, az Első Lordot.
Kicsit nehezen is tudatosult benne ezen szavak értelme, csak lassan kapott észbe miről beszél a szellem, mikor apja kirohant és akit még a lány soha nem látott így kiborulni.
- NEM! – kiáltott fel végül a kezét a fejére szorítva. – Elég! Én nem akarok semmit! Nagyapa! Ne mondj ilyeneket! Apa jó parancsnok és családfő! Ezt nem teheted vele! Soha nem akarok a helyére lépni én erre nem vagyok alkalmas. Én…..én csak meg akarok halni! – néz fel most már a teljes kétségbeesés könnyeivel a szemében, aztán hirtelen sápad el és zuhan a földre, még utoljára felfogva anyja sikolyát.

Egyszerűen nem akarom elhinni, hogy Aglarnis ennyire maga alatt vágta volna a fát, hogy még, ha képes is volt legtöbbször a saját feje után menni, azért ismerte a határokat és a szabályokat. És ezt a férjem is tudja! Nem hiheti el, akármilyen jelentést is kapott előzőleg, nem hiheti el, hogy a lányunk, aki élt-halt a katonaságért, a hadseregért, megszökött volna!
Tudom, hogy nem kivételezhet vele, de legalább meghallgathatná és hihetne neki. Ha azt mondja, nem tudott visszamenni, akkor biztosan nem tudott. És lerí róla, hogy mennyire szégyelli magát és csak az vezette ide vissza, hogy rólunk lemossa a fekete foltot a viselkedése miatt. Még most is ezen járt az agya, hát hogy nem látja Uráldur, hogy mennyire az ő dicséretére szomjazott, bármit is tett.
Még mindig Aglarnis mellett állok és talán most először életemben, meg sem tudok szólalni, ahogy férje szabályosan kitör, mivel még soha nem láttam ilyennek.
Aztán meg megjelent apám és olyanokat mondott, amitől megint csak belém rekedt a szó.
Soha nem volt rám jellemző a tehetetlenség, de most csak álltam megkövülten, ahogy párom kirohant, de aztán egyszerre öntött el a harag és készültem nekitámadni a szellemnek, akiben nem is ismertem apámra jóformán.
- Egyszerűen …..nem találok szavakat apám…. – kezdtem bele, és minden bizonnyal olyanokat mondtam volna, amit megbántam volna, sőt, amivel talán házunkra is bajt hoztam volna, de Aglarnis kiborulása, amin nem is lehetett csodálkozni és ájulása, teljesen kimosott mindent a fejemből. – AGLARNIS!! – ugrottam gyermekemhez még épp időben, hogy ne verje be a fejét és roskadtam mellé s földre. – Mind lelketlenek vagytok! – kiáltottam fel parázsló tekintetet vetve a szellemre és az ajtóra, amin férjem távozott. – Menj el Apám, mert nem állok jót magamért! Menj! – suttogtam finoman simogatva a falfehér arcot.
Aztán a rémülten berohanó őrt orvosért szalajtottam, aki mikor megvizsgálta a lányomat, megnyugtatott, hogy csak a kimerültség vette le a lábáról. A cellában vártam, hogy magához térjen és, hogy mit tesz Uráldur.

Uráldur a szobából kirohanása után levegőzni indult. Az ítélet meg volt, csupán papírra kellett volna vetnie. Viszont ezzel még várt.
Elszomorította, hogy az ő kicsi lánya képtelen felfogni, akármennyiszer kihúzta már nála a gyufát, hogy milyen tragikus volt a gyermekeit -az ő testvéreit- elvesztenie. Hiába terveznek, lehet nekik akár egy tucat új gyermekük, őket már soha nem pótolják. Mindegyiket egyenként szerette és a hiányuk égő ürességét nem tünteti el az sem, ha egy másikat megszeret.
Pályafutása elején igazolnia kellett végletekig elszántságát és bizalmát a tervei iránt és túl korán kellett magával vinnie őket. És voltak hibái. Ám mostanra már senki nem kételkedik abban, hogy elpusztítja a szembekerülő erőket és megszerzi a kijelölt tárgyat vagy személyt, ha parancsot ad egy hadjáratra. Most már lenne ideje megvárni, míg kellő tudást ér el egy-egy gyermeke. És csak felkészülten küldeni őt a csatamezőre.
~Aglarnis! Miért nem értetted meg, hogy milyen kiváltság az, hogy nem kell tapasztalatlanul kockáztatnod az életed? Tanulhattál és még abba is beleegyeztem, hogy a kémeknél szerezz minimális terepgyakorlatot, hogy nem túl veszélyes küldetésekkel aktív szolgálatban lehess.
Miért akarsz a halott testvéreid után futni? Miért akarsz nekem és anyádnak megint szívfájdalmat okozni az állandó hősködéseddel?
Após! Te meg honnan a Pokolból vetted ezt az ostoba ötletet, hogy egy tinédzser lánynak kéne vezetnie a családot? Ilyen öngyilkos hajlamokkal már az is csoda, hogy egyáltalán még meg tudtam eddig akadályozni, hogy meghaljon!
*Pár óra múlva egy medve botlott az útjába. Hangosan morgott és két lábra állva markolászta mellső lábaival a levegőt felé. Néhány másodpercig csendben figyelte, közben a tőrére kulcsolva bal kezét, hogy támadni akar-e vagy csak véletlenül botlottak egymásba. De egyszerűen nem tudott kiigazodni rajta. Nem jött közelebb, vagy tíz méterre tőle ingerülten brummogott. Sem lerohanni, sem visszavonulni nem próbált.
~Talán kaphatsz egy utolsó esélyt! Szép csendben hátrálok és ha jól viselkedsz, nem halsz meg.
Talán mindenki kaphat még egy esélyt, én is.
*Ezzel ahogy belépett kimérten egy fa mögé azonnal megfordult és futni kezdett. Ideje neki látni annak a kellemetlen papír munkának. És ideje visszakívánni a Pokolba a felesége szülőjét. Bármennyire is igyekeznek az ősök tanácsait megfontolni, mégsem a holtaknak kell dönteniük! Nem véletlenül hagyják a királyok is utódaikra az irányítást, miután elhunytak. Pedig nyugodtan megidézhetnék a régi korok nagy uralkodóit. Ehhez egyszerűen nem volt joga!
Tőle egészen távol, pár órával korábban a Túlvilágra visszakívánt rokona engedelmesen átlépett a lelkek szférájába és ismét láthatatlanná vált, ahogy leánya kérte. De nem ment el messzire. Csendben figyelemmel kísérte az eseményeket. És amikor magára hagyja Aglarnist, ő belép az álmába.
-Fel kell ébredned! Atyád elrendelte korábban, hogy egy tapasztalt kémet küldjenek a belső ellenség kifürkészésére. Ideje megmutatni, mennyire tévedett. Elintézem neked, hogy te kapd meg a feladatot.

De ehhez össze kell szedned magad! Értesz?

Aglarnisnak esze ágában sem volt fájdalmat és keserűséget okoznia atyjának, de ő is örökölte tőle azt az elszántságot és makacsságot, ami Uráldurt végül olyan magasra juttatta, így ezt talán nem tudta kimutatni, holott, minden vágya az volt, hogy a szülei büszkék legyenek rá.
Ettől függetlenül nagyon elkeserítette, hogy apja nem értette meg azt, hogy nem maga választotta azt az utat, ami végül olyan kacifántosra sikerült, hogy majdnem belehalt, hogy óriási kerülővel tért haza és most itt kuporog egy cellában, arra várva, hogy saját apja, aki egyben a hadsereg főparancsnoka, hozza meg számára az ítéletet.
Nagyon sok mindenen ment keresztül és a végsőkig megpróbált hű lenni mindenhez, amiben hitt és ami szinte a végletekig kimerítette.
Nem akart gyengének látszani, soha nem akart, de neki is meg voltak a határai, ami végül elérte, amikor látta, hogy képtelen megértetni magát azzal, aki miatt még a halálból is vissza akart térni.
Még hallotta anyja kétségbeesett sikolyát, aztán csak a nagy üresség vette körül.
Nem érzékelte, hogy keményen koppant a feje a kőpadlón, hogy megvizsgálják és a priccsre helyezik, ahogy azt sem,hogy Isis milyen lelkiállapotban küldi el saját apját.
Szinte holtnak néz ki mint elevennek, mikor anyja egy kis időre magára hagyja, hogy beszéljen a férjével, ekkor érzi meg nagyapja jelenlétét ismét a fejében, ahogy ott a csónakban is.
-          Nem rám kellett volna pazarolnod nagyapa az idődet, nem vagyok jó semmire, hiszen hallottad. Különben is legjobb esetben is dezertálásért a bányába kerülök, de valószínűbb a fejvesztés. – válaszol közömbösen, fizikailag meg sem rezdülve. – Apám már valószínűleg meghozta a döntését és nem akarom, hogy keresztbe tegyél neki Nem akarok a helyébe lépni! Sosem akartam!
Aztán más jut eszébe.
-          Ha megígéred, hogy segítesz neki a továbbiakban, én is megteszem, amit kérsz tőlem. Persze csak, ha lehetőségem lesz rá. – válik kicsit érdeklődőbbé a gondolata.

A hadsereg vezetője amikor visszatért az éjszakai kocogásból nem sokáig kérdezősködhetett utolsó reménysugara, a fogoly után. Élete párja nem sokkal később lépett ki ugyanis a gyermekük cellájának ajtaján és úgy érezte, kis bátorításra lesz szüksége, hogy szembe nézzen az elkövetkezendő megrázó eseményekkel.
-Gyere! -mondta halkan- Nézzük meg a foglyát! Hátha kiszedünk belőle valami hasznosat, ami magyarázza, miért kellett neki ilyen furcsán elrabolnia.

Egy város levele... Mégis miért lenne olyan fontos egy tanácsos levele? Legalább fegyverszállításról legyen szó benne, ne valami nyálas születésnapi köszöntő!
*Ezzel ha ISIS is csatlakozik hozzá, akkor ketten lépnek be a mellettük lévő zárkába. És az első hadvezéren a szürke arc olyan színűre vált, mint a haja.
-TE! Lefeküdtél a lányommal? -majd egy nagy levegővétel után egy mondat alatt kifújta- Anyjuk, hozd a pallosomat! Ezt... ez...
*Közben hátra nyújtotta a kezét, mintha épp kéznél lenne szerelménél a kardja, csak bele kellene nyomnia.

Nagyon felzaklattak a lányunkkal történtek és ez felborította, híres önuralmamat is, amire még nem igen volt példa, talán csak fiunk halálakor.
Most azonban tudtam, hogy oroszlánként fogok harcolni Aglarnis életéért, még ha ezért meg kell vívnom a csatát saját férjemmel, bár én, akinél jobban senki nem ismerte Uráldur-t, tudtam, hogy a ridegség és büszkeség álarca alatt ott van a féltő apa is és ez is az oka a kiborulásának, hiszen ilyennek még sosem láttam.
Aggódásom némileg csökkent, mikor az orvos megnyugtatott, hogy nincs komoly baj, de mielőbb tisztázni szerettem volna a helyzetet párommal.
Éppen összefutottunk a zárkák előtt és bár feszített a sok mondanivaló, nem itt szándékoztam lerendezni vele a problémákat, hanem otthonunkban.
Így aztán csak komoran bólintottam Uráldur szavaira, mert már én is nagyon kíváncsi voltam, ki volt az, akit ennyire fontosnak ítélt Aglarnis, hogy idáig cipelt, ráadásul sikerült annyira megtévesztenie, hogy szinte magától sétált a vesztébe. Már ez is bizonyítja, hogy a lányunknak meg van a magához való esze és bátorsága.
- Biztos meg volt a maga oka Uráldur! – érintettem meg férjem vállát könnyedén, hogy mindenek ellenére érezze támogatásomat. – Bizz a megérzéseiben, hiszen lehet, hogy kissé hebehurgya, de mégis csak a te lányod! - biztattam, míg beléptünk a szomszédos cellába, ahol egy erdei elf kuporgott a priccs szélén.
Döbbenten néztem, ahogy nem csak a tünde arca váltott még az amúgy is haloványból halott sápadttá, de még férjem arcából is kifutott az összes vér.
Ezért aztán összerezzentem, mikor szinte elordította magát és nem csak a hang erőssége miatt, hanem a szavak értelme miatt is.
- Micsoda?
Mondjuk a pallós épp nem volt kéznél, de elkaptam az első őrt, aki az ordításra oda rohant és kikapva a kardját a kezéből, Uraldur kezébe nyomtam.
- Öld meg a nyomorultat! Ontsd ki a beleit! – villámlott a szemem dühömben. – De még se…… - fogtam le párom kezét, - nem érdemel ilyen könnyű halált.

Már egy ideje be vagyok ide zárva, de még senki felém sem nézett. Még enni és inni sem kaptam, de egyszer csak olyan sürgés-forgás, kiáltozás, ordítozás kezdődött a mellettem lévő cellában, hogy ez nem kerülhette el a figyelmemet, hiszen ott az a lány volt, aki miatta ismét egy sötét elf börtönben sinylődhettem és valószínűleg most a biztos halál várt.
Hirtelen lett csend és már kezdtem megint a magam gondolataiba merülni, mikor nyíltak a rácsok és megjelent…………………megjelent URÁLDUR!
- Ez nem lehet! – ugrottam fel és néztem rá égő szemekkel, dühös arccal, ami megrökönyödéssé, majd döbbenetté változott, ahogy felfogtam miről beszél, bár, hogy kiről, arról még sejtelmem sem volt. – A lá….lányoddal? – nyögtem ki kikerekedett szemekkel, hiszen azt sem tudtam, hogy van lánya, de a mögötte belépő szépséges fúria szintén ezért követelte a halálomat.
Az egy dolog, hogy készültem a legrosszabbra e tájon, de, hogy pont valami el nem követett erőszakért akarjanak felkoncolni, azért az már mégis csak sok volt.
- Ölj meg csak nyugodtan te mocskos disznó, de nem feküdnék le a lányoddal, ha még fizetnél sem. – hátráltam a falig, de csak azért, hogy még el tudjam mondani amit akartam, addig ne tudjon levágni.

Uráldur már elkönyvelte, hogy ez a személy csak úgy keveredhetett bele a történetbe, ha a szirén és a tűzdémon... meg Exailed parancsnok és egy nimfa elcsábítása után újabb trófeát akart szerezni. Nem érdekelte eddig az ifjú, bővérű férfi hódításai eddig. De most a lányáról volt szó, akinek -legalább is ez volt az ő meggyőződése- egyre jobban elment az esze.
A tinédzser lázadásból már szökevény lett és egy ennyi -és még ki tudja mennyi- kalandon átesett férfival kettesben tért vissza.
~Szép kis ajándék! Aglirnis, hát nem voltam jó apa?
*Nem tudta pontosan mit gondoljon, mennyire gondolta komolyan egyáltalán a történteket a lánya, ám az egyáltalán nem érdekelte, hogy mennyire gondolta komolyan a történteket Viridiel. Szerencsétlenségnek vélte már azt is, hogy nincs nála hű kardja, ezzel is csak időt adott akarata ellenére ennek, aki mindig túléli a legelképesztőbb helyzeteket. Nem érdekelte már az sem, hogy egy másik fegyvert kapott, megindult egy lépést felé, mikor élete párja lefogta a kezét.
Értetlenül fordult vissza, pár pillanatig fel sem fogva mit is akar. Lelki szemei előtt már forogtak a kockák, hogy egy hirtelen rántással kiszabadítja a lefogott kezét és hagyja, hogy a lányát ettől a selyemfiútól csak az ásó, kapa, nagyharang válassza el. Egész pontosan tesz róla, hogy fél perc alatt véget érjen, bármi is történt kettejük között. És az ő kicsi lánya élete végéig hű maradt első szerelméhez.
Ám mégis mit tegyen? Nem tépheti ki magát a felesége gyöngéd kezeiből. Ezen gondolkodott, hiszen nem akarta őt megbántani, de a máskor oly játékos és kreatív ötletekkel előálló Első Lord egyáltalán nem érzett vágyat hosszúra és fájdalmasra csinálni a hírnök halálát.
-Rendben. -mondta- Legyen akkor a tiéd! -ezzel megfogta a vállát a kardjától megfosztott őrnek- Segíts neki! Kérdezzétek ki, ha tud valamit... ha nem!
*A strázsa elrohant egy vödör vízért és jó sok törülközőért. Bizony az átnedvesített szöveten nem hatol át a levegő és ez némi problémát okoz a kihallgatott személynek. Olyanokat, amitől nyomás alá kerül az idegrendszere. Túlságosan megszoktuk a levegővétel luxusát.

Férjem szavai késként hasítottak belém és egy erdei elf élete számomra nem volt semmi, hogy első gondolatom ne a felkoncolása legyen. Aztán a második ennél sokkal gonoszabb volt és még magamon is meglepődtem, amikor szinte kiragadtam az őr kezéből a kardját és a férjem kezébe nyomtam. E nem én vagyok! Ez a magából kivetkőzött fúria, aki egy rab kibelezését követeli!
Na, persze nem azért mert, annyira a szívemen viseltem volna a zöldike sorsát, csak oktalanul nem szoktam más vérét kívánni, főleg, ha hasznot is hozhatott még mondjuk a bányában.
De ez a fogoly Aglarnis foglya volt! Ő cipelte végig a fél világon, hogy hűsége jeléül apja lába elé tegye és ő fontosnak tartotta valamiért.
- Nem! Uráldur, fogd vissza magad mégis! Én nem hiszem, hogy Aglarnis valaha is összeszűrné a levet egy ilyennel. – térek észhez és kezdek világosabban, az első düh függönye mögé látni. – Nem feltételezhetsz ilyet a lányodról, akár mennyire is dühös vagy rá! – próbáltam a férjem is észhez téríteni.
Érzem, ahogy izmai megfeszülnek a kezem alatt és attól félek, hogy talán meg sem hallott, annyira elborította az indulat. Azt hiszem elmondhatom, hogy ez nem volt családunk legfényesebb napja.
Egyikünk sem volt teljesen önmaga.
Aztán azt is éreztem, ahogy enged benne a feszültség és felemelt kardja a föld felé hullik és hangosan koppan a keményre döngöl padlón, amiből tudtam, hogy talán visszanyeri érzelmei felett az irányítást. Nem lenne jó, ha az őrök hírét keltenék, hogy az Első Lord elvesztette a fejét egy semmirekellő miatt.
Csillapodása ellenére teljesen váratlanul ér, ahogy rám bízná a foglyot, mert nem akarok én most ezzel foglalkozni, egyébként is meg vannak erre a nálam sokkal megfelelőbb emberei.
- Engem nem érdekel ez a szánalmas alak! – villan a tekintetem a falnál lapuló Viridiel-re. – Ott vannak erre az embereid, meg aztán nagyobb gyakorlatod is van benne. Nekem fontosabb a lányunk, aki eszméletlenül hever a szomszédban. – válik komorrá a hangom. – Azt javaslom férjuram, hogy menj a kúthoz, önts magadra egy vödör hideg vizet, aztán gondold át még egyszer, hogy kinek és mit hiszel el. És, hogy végül mit és hogyan döntesz.- - billentem egy pillanatra felé a fejem, ahogy a szemébe nézek.
Aztán sarkon fordulok és visszamegyek, hátha közben Aglarnis magához tért és nem akartam, hogy egyedül legyen ezen a helyen, ahol még az apja sem bízik benne.
Nem fogok visszavonulót fújni, tudom, hogy a lányom kemény harcos és hűséges haláláig a családjához.
~ Apám, mit tettél? ~ sóhajtok egy nehezet.

Uráldur nagyon meglepődött, mikor hitvese mégsem akarta kivallatni a foglyot. Olyannyira meglepődött, hogy még az eszközökért elküldött őr is megállt és visszafordult, hogy vajon el kell-e végeznie akkor a parancsot...
Hogy lenne alkalmasabb? Minden bizonnyal. Ám ez igen feszült nap és egy hosszú, nehezen véget érő kínvallatás levezeti a stresszt. És a vérre kiéhezett tigrist látta meg hirtelen ISIS viselkedésében, ám igen hamar megváltozott.
-No, akkor lássuk! Miből élünk? -mondta ott maradva szinte csak magának. Ám fekete szemei máris Viridielt fürkészték. Meg volt róla győződve, hogy minden hasznos dolgot kiszedett már a fiúból, mielőtt Revan anyai gondoskodására bízta. Ám most mégis kell valami több, ha nem akarja elveszteni a lányát. Talán az azóta eltelt idő hozott valamit...
-Gyere gyermekem! Egy jobban bebútorozott szobában beszélgessünk!
*És hogy miért kellett a jobban bebútorozott iroda? Nos elárulom! Mert a tábor vezetőjénél van egy csillár. És hamarosan a zöld elf a jobb lábánál fogva ahhoz lett felkötözve.
-Tudod, hogy ha egy fejjel lefelé lógó tündét megvágunk a nyakánál, akkor a megnőtt vérnyomás miatt nem tud a seb beforrni? Valamiért a testünk úgy van felépítve, hogy a talpunkkal a földet támasztva jól működik.
*Az Első Lord által cirógatott tőre igen balsejtelmessé tette a szövegkontextust.
Eközben a nagyapa csendben figyelte az eseményeket. Nem sietett a beígért új feladattal. Biztosra akarta tudni, hogy mi a vejének a végső döntése Aglirnis esetében.

A harag és a düh, amit amiatt éreztem, hogy megint itt vagyok, ahonnan egyszer már végre sikerült elszöknöm és egy rövid időre megcsapott a szabadság ígérete is, elmosta a kétségbeesésemet és a félelmemet, így aztán az sem érdekelt, hogy előttem állt minden gonoszság megtestesítője egy felemelt pallossal, mögötte meg egy lobogó fekete szemű fúria, akik a halálomat akartál.
Egyedül azt tettem szóvá, hogy olyan dologgal vádoltak meg, amit soha nem tettem volna és még csak fel sem merült bennem. A lány sebesült és elesett volt, én meg soha nem közeledtem volna hozzá aljas szándékkal. Még akkor sem lettem volna rá képes, ha tudom, hogy mire készül, hogy kicsoda is tulajdon képen.
Azonban megdöbbentett, amit a nő mondott, hogy a lány, mert már tudtam, hogy tulajdonképpen Aglarnis-nak hívják, ott van a mellettem lévő cellában. Még mindig. Azt gondoltam ez csak valami biztonsági intézkedés és már régen a katona társaival mulat azon, hogyan húzott csőbe, de valamiért nem így történt.
Ennek ellenére felkészültem, hogy a következő percben halott leszek, e helyett, a fekete, tüzes nő visszakozott, bár hallhatóan nem miattam.
Mikor egyedül, vagyis még egy őrrel, magamra maradtam a cellában, nem voltak illúzióim, hogy nem lesz sokkal jobb a helyzetem. Már megtapasztaltam Uráldur „kedvességét”.
- Ismerem már a te szívességeidet, sötét gazember. ÉS…….NEM….VAGYOK…..A GYERMEKED! – ordítottam fel. – Az ott van a másik cellában, szörnyeteg!
Persze kiderült, hogy igazam van és nem sokkal később, már egyik lábamnál fellógatva himbálóztam abban a „bútorozott” szobában, úgy érezve, hogy kiszakad az a helyéből, de nem ez fenyegetett azzal, hogy lassan és fájdalmasan fogok meghalni, hanem az az éles és hegyes tőr, amit az Első Lord, csak olyan közömbösen forgatott a kezében.
- Veled is ez lenne e helyzet, bár ez inkább az élő szervezetekre vonatkozik, neked viszont nincs lelked és szíved, így élőnek sem mondanálak. – válaszolom, kissé vörösödő fejjel, ahogy a vér oda áramlik. – Nem bántottam a lányodat, mit akarsz tőlem? Vagy csak jól szórakozol?
A levél eszembe sem jutott, mivel egyszerűen nyoma veszett, de most már nem tartottam volna kizártnak, hogy a lány lopta el.

A sötét elfek stratégája csak elmosolyodott a dühöngő lomb tündén. Hiszen mit ártanak nekik azok a szavak, amivel kifejti újra és újra, hogy mennyire nem kedveli? Az utóbbi időben olyan levakarhatatlan rágógumi lett a fiúból, hogy szinte már megszokta, hogy több időt szentel neki, mint az ellenség bármelyik uralkodójának. Ám sosem ok nélkül, ezért nem érezte elvesztegetett óráknak.
Így volt ez most is, ahol első sorban az volt a tétje a beszélgetésüknek, hogy a gyermeke életben marad-e. És ez olyan dolog volt számára, amiért akkor is itt töltené az időt, ha nevesül valamelyik király vendégeskedne egy másik szobában vagy cellában és a sereg számára sokkal hasznosabb dolgokat tudhatna meg.
-Először is egy levélről szeretnék többet tudni, amivel nem régen te indultál útnak egy ismert városból. Mond csak nekem, mit lehet tudni erről a levélről! És cserébe megfontolom, hogy nem fiúzlak le többet, ha ennyire zavar.
*Roppant mosolygós volt és mintha ismét „bizalmába” akart volna férkőzni. Persze semmi nem engedett következtetni arra, hogy ez a törekvés most csak egy gyors és kegyes halál felajánlása lesz a szenvedések elkerülése érdekében, ha hajlik az egyezségre ismerőse.

Én inkább bumerángot mondanák, aki akaratlanuk újra és újra visszatér oda, ahonnan eldobták, bár ha szabadon szárnyalhatna, akkor soha nem látnák viszont. Ha tudnám mi ez a fegyver, akkor biztosan ezt gondolnám magamról, de mivel nem ismerem, így csak balsorsomat és ostobaságomat tudom átkozni, hogy soha nem feltételez egy olyan nőről olyan aljasságot, amit most megtapasztalhattam, akinek az életét nem olyan rég mentettem meg.
Az, hogy Uráldur meg akar ölni érthető, de Aglarnis? Mert így hívják a kis szukát és le sem tagadhatná, hogy apja lánya.
Az, hogy végül ott kötök ki, ahol, fejjel lefelé lógva a sötét elf orra és tőre előtt már nem lep meg. Az a csoda, hogy most éppen nem mással végezteti el a piszkos munkát, hanem a saját kezét készül bevérezni.
Szavai viszont meglepnek, bár nem kéne. Azonnal eszembe jut, hogy még a város Úrnőjének fenyegetésével is szembe kellene néznem, hiszen a levelet már az első adandó alkalommal nem találtam. Az is eszembe jut, hogy a gyűrűje még mindig rajtam van, csak éppen azt senki nem látja, hiszen nem vették el tőlem.
Hogy honnan tud a levélről az nem is kérdés é az sem, hogy a sötét elfek miért akarnak belenézni egy egyik uralkodótól a másikhoz küldött levélbe. De most igazán nincs mit titkolnom és mi tagadás, nem akarok ilyen módon elvérezni, még ha szívem mélyén szívesen játszanám a hős lovagot.
- Hidd el, nincs hőbb vágyam annál, hogy ezt megtedd. – utalok a fiúzásra. – De nincs meg a levél. Elveszett, ahogy kitettük onnan a lábunkat. És, ha megkérded a lányod, akkor azt is tudod, hogy nem tudom mi áll benne. – igyekszem meggyőzni, kérdés, hogy ez mennyire jön össze. - A város Úrnője írta az én királyomnak és nem hiszem, hogy örülne, ha te olvasgatnád. – nyögöm még hozzá, ahogy egyre jobban beleszáll a fejembe a vér.

Uráldur derült arca csendben szemlélte a válaszolót. Békés ábrázattal oda lépett és megfogta a vállait. Bátorítani akarta a kutyaszorítóba került elfet, gondolhatnánk, de kedves szavak helyett csak teljes erejéből megpörgette.
-Azt a lányomat kellene kérdeznem, amelyikkel lefeküdtél, de nem tartod elég szépnek, hogy felvállald a kapcsolatot? Vagy más lányomra gondolsz? Csak a pontosság kedvéért kérdezem.
Szóval úrnő. Mesélj nekem erről az úrnőről! Én eddig azt hittem, ha itt lenne melletted, akkor nem kifogásolná, hogy megnézzem a levelét. Sőt! Kedves beszélgetésbe elegyednénk.
*Ezt az utóbbit tiszta szívből hitte. Úgy ismerte az államok vezetőit, akik jól uralkodnak az indulataikon és ha a hölgy is fogságban lenne, akkor igyekezne tárgyalni és valami eredményt kicsikarni magának, mint sem folyton hangoztatná elégedetlenségét. Így valószínűleg távol állna tőle, hogy egy elkerülhetetlen levél elolvasása miatt felesleges bukott csatát vállaljon.