Fent, az Oughwar hegység legmagasabb csúcsán áll egy masszív, erős erődítmény, mely sokáig elhagyatottan állt. Az erődítményt a hegy szorosan körbe veszi, szinte átöleli, elrejtve ezzel az építményt a kíváncsi szemek elől. Kevesen jönnek fel ide, erre a kietlen és zord vidékre. Ám e hely mégsem teljesen elhagyatott, mint az elsőnek látszik.

Itt, ebben az erődítményben él Zendral Al'Sarab, a hópárduc oawa, néhány másik kitagadott társával együtt. Zendral, bár békésen él itt, de meglehetősen védi territóriumát, mely eléggé nagy terültet foglal magába, így nem kíméli a betolakodókat. Számos oughwari agyaras esett már áldozatául, amikor azok megpróbálták őt kiűzni lakhelyéről, persze sikertelenül. Ám ha nem zargatják, akkor az oawa sem árt az itt élő népségnek, s békében élhetnek egymás mellett.

Az erődítményhez mindösszesen egy út vezet; egy keskeny kőhídon át az erre vándorló jövevény egy kőkapuhoz érkezik, mely bevezet a hegy gyomrába, így az erre járó egy keskeny, sötét helyre ér. A barlangból kijutni eleve nem egyszerű feladat, számtalan kisebb elágazás vezetheti tévútra az embert. A sok járat közül nehéz megtalálni a kivezető utat, ám ha mégis sikerrel jár az illető, akkor a felszínre kiérve már láthatja a fölötte magasodó várat, és onnantól már könnyebb dolga akad. Pusztán a hideggel és az itteni veszélyes - vagy épp ártalmatlan - teremtményekkel kell már csak megbirkóznia, no és elérnie, hogy Zendral beengedje őt birodalmába.


Abban az esetben, ha az erre járó hírnök vagy kalandor bebocsátást nyer az oawa kastélyába, elképesztő látvány tárulhat a szeme elé. Maga az erődítmény amilyen rideg s kissé talán félelmetes látványt nyújt, olyan meleg és barátságos belül. A belépő egy nagy, oroszlánok szegélyezte kapun juthat be a várba, ami egy nagy, tágas, fáklyákkal megvilágított helyiségbe nyílik. A csarnok maga a vendégek fogadására lett kialakítva, valamint itt folynak a tanácskozások is. A teremben mindösszesen hét szék van egy nagy, kerek asztal körül, hiszen jelenleg ennyien élnek e nagy erődítmény falai között.
A nagy csarnokból szám szerint öt folyosó nyílik, melyek mindegyike fáklyákkal van megvilágítva, és nagy, tágas ablakok nyílnak róluk a birodalomra. Egyenesen továbbhaladva a trónterembe juthat az illető, ahol Zen trónol; itt fogadja az ide érkezőket, jelezve vendégeinek, hogy itt bizony ő az úr. Más esetben Zendralt ritkán látni e trónuson ülve.
A kastély azonban nem csak folyosókból és méretes csarnokokból illetve szobákból áll. Pontosan a hegylánc közepén egy elképesztően magas torony áll, melynek csúcsa kikandikál a hegyorrom mögül, így aki felmegy oda, könnyűszerrel beláthatja onnan az egész birodalmat. Az esetek többségében pedig van is ott valaki; egy oawa, kinek az a feladata, hogy onnan a magasból kémlelje a messzeséget.

Viritől való búcsúzás után Alia egy igen különös hely felé veszi az irányt. Ehhez a legpuhább szőrméket kell magára vennie és egy csákányt, hogy ha elakad a nehéz terepen, ki tudja bányászni magát.
Miközben a leány -esetleges társaival együtt- konokul halad egyre fentebb, egy távoli helyen puha, párnás talpak szaladnak jelenteni az új behatoló érkezését. A kis hótigris az, akit felnevelt Zen. Döntenie kell, hogy megvárja-e azt, hogy a kastélyhoz elérjen ne csak a hír, te a zöldike is. Vagy tesz valamilyen lépéseket emiatt.
A terep kettejüktől függetlenül is sok kihívást tartogat. És túl messze vannak még egymástól, hogy egyből összefussanak.

/Alia kezdje szerintem, hogy elírhassa, ha állatokat vagy plusz felszerelést hozott. Nem tudom, mivel szerelkezne fel pontosan egy ilyen útra./

Miután Viridieltől elbúcsúztam...és.. talán nemsokára újra láthatjuk egymást..
Készülődtem a következő utamra..ami Oughwar hegység magaslatára vezet..hogy találkozzam az ott élő ,kicsit "elszigetelt"lakokkal..akikről már sokszor hallottam a barátomtól..Mellontól..
Bár nagyon rideg és magas hegyek veszik körül a Erődítményt,ahová tartunk..de bízom a barátomban ..és abban,hogy a jelenlétünket  nem "támadólag"veszik az ott élők..hanem ugyanúgy barátként látnak,mint ahogy én is őket..bár még sohasem láttam az Oawa-t..de ahogy a barátom mesélte..kicsit "hasonlítanak"ránk elfekre..harmóniában élnek a természettel..
És mivel ott hideg van..így vinnem kell meleg holmit,ahogy szerszámot is,ha elakadnék a jeges,havas úton..így hát a felszereléseim amit magammal viszek..meleg szörmecsizma,/ami eléggé vizhatlan/,szörmebéléses kabát,kesztyü,vastag szörmesapka,hótalp,csákány,a"vegyes" gyógyfüves tasakom,medálom,a pénzes szütyőm,a fegyvereim/ezüst rúnás-íj,hozzá a nyilaim,kardom,tőrőm/pár napi élelem,víz..és tűzszerszám,és kötél,és váltás ruhanemü.....amik éppen el is férnek egy hátitáskába..és a barátom Mellon is elkísér az utamon...aki nagyon örült az útnak,és velem tarthat..meggyógyult manccsal és kipihenten lépked velem..
.Bár Hector is jött egy darabon velünk...hogy elkisérjen bennünket..
Egyre magasabbra jutunk a hegyek magasán,mikor egy kis hótigrist látunk kissé magasabban felettünk..és láthatólag elég sietősen halad..de Mellon hátán elég jól haladunk mi is..talán utolérhetjük..bár kissé messzebb van még..

Mióta összejött a „nagy” csapat, mindenkinek mindig meg volt a maga feladata, amihez hozzá tartozott, hogy naponta többször is körbe kellett járni a z erdő körüli területet, ellenőrizni a kihelyezett csapdákat, megfigyelni nem ólálkodnak-e környéken orkok, hogy megdézsmálják azokat, vagy más sunyi tervet fontolgatnának. Na meg nem egyszer keveredett ide olyan is, aki védelemért, vagy megbízásért kockáztatott idáig és aki nevelő apámat kereste.
Szóval most rajtam a sor, hogy a szokásos körutamat megtegyem és amit örömmel is teszek, mert élvezem az erdő, a hegyek szabadságát. Nem ritkán eresztem el magam és száguldok a meredek lejtőn vad iramban, átugrálva repedéseket, sziklákat, vagy csak úgy egymagamban gyakorlom a vívást képzeletbeli ellenfelekkel.
Nem egyszer, mint most is felmászom egy magas fára, hogy onnan tekintve szét lássam be a terepet, ahogy most is teszem, így éles szemem azonnal kiszúrja a furcsa kis csapatot. Ritkán látni olyat, hogy valaki tigrisháton érkezzen és az a hatalmas pók sem tűnik véletlennek, aki nem messze tőlük közeledik. Csak két népet ismerek, aki képes ilyenre, de nagy valószínűséggel csak az egyik járhat erre célirányosan. Lombtünde? Bár ő is eléggé távol jött otthonától.
Nekem viszont nem az a dolgom, hogy megítéljem vagy magyarázatot kérjek, miért van itt, hanem az a feladatom, hogy jelezzem a behatolót Zendral-nak, így gyorsan leereszkedem a fáról és sebesen indulok az erődbe, jelentést tenni.

Ráérősen ballagtam fel kastélyom lépcsőin a legmagasabb toronyba. Szerettem ott tartózkodni, hiszen onnan fentről az egész birodalmamat beláthattam, ezzel felügyelve a területemet, anélkül, hogy kitettem volna lábamat erődömből. A mai napon pedig nem igen volt kedvem a sétához, egyébként is ma Onileos volt beosztva az őrködésre, amit kifejezetten szeretett csinálni, mert ilyenkor szabadabbnak érezte magát.
Néha-néha elkaptam sóvár tekintetét, ami a messzeséget kémlelte, s tudtam, hogy nagyobb szabadságra vágyik, kalandokra és igazi társaságra, amit nem is róhattam fel neki. Neki köszönhetően lett élet itt, ezen a kietlen és zord vidéken, ahová annak idején menekültem, és ahol mára otthonra leltem, és visszakaphattam valamicskét régi életemből, s büszkeségemből. Itt én lehettem az úr, akire a többi kitagadott oawa, kinek otthont teremtettem felnézett, és tisztelettel tekintettek rám. Ha Onileos nem lett volna, valószínűleg még most is magányos farkasként tengetném itt az életemet, a dührohamaimmal küzdve, de ő mindent megváltoztatott. Ám ez a kis hótigris, aki fényt hozott a sötétségbe, s új reményt adott nekem mára már felnőtt, én pedig mérhetetlenül büszke voltam rá. Rengeteget tanult tőlem, és már fontos feladatokkal is megbízhattam őt, melyeket mind kifogástalanul teljesített. Mind közül azonban a terület ellenőrzése volt a kedvenc feladata, így egyre többször bíztam meg őt ezzel. Ám minden ilyen alkalommal titkon attól rettegtem, hogy kalandvágytól fűtve elhagyja ezt a vidéket. Féltem attól, hogy egyszer megunja ezt az életet velem, és elmegy kalandot keresni, vagy felkeresni eredeti apját, így hát ilyenkor mindig felmentem a toronyba, és figyeltem őt, ahogy szabadon, vidáman szalad, örömmel teljesítve feladatát.
Most, ezen a napon is pontosan így cselekedtem, és apró mosollyal néztem, mint száguld le a meredek lejtőkön, majd mászik fel egy fára, hogy jobban átfésülhesse a terepet. Azután azt vettem észre, hogy irdatlan sebességgel mászik le a fáról, és már rohan is vissza, hogy hozza nekem a jelentést. Miután tüzetesebben átfésültem a környéket messze-nagyon messze látni véltem egy tigrisháton lovagoló, apró alakot, még messzebb pedig egy óriáspókon akadt meg a szemem, így már értettem, mire volt az a nagy sietség Onileos részéről.
Elégedetten hagytam el a tornyot, és elindultam a trónterem felé, hogy ott várjam meg fogadott fiamat a jelentésével.

Magas hegyek mögött, hol a... Elfelejtettem, hogy mi is volt hupikék. De talán nem a kastély, ami felé szaladt a kis kamasz, hogy nevelőapját tájékoztassa. Nagyon magasra kellett felmennie a toronyba, ha átlátott a menedékét kíváncsi szemek elől teljesen eltakaró hegyláncok fölött. És még a nagyon messze lévő érkezőket is észre vette kiélesedett szemével.
Ám Onit üldözőbe vevő elf hamar lemarad és nem tudja követni őt a jól ismert utakon. Így kénytelen tigrisével együtt belépni az alagútba, mely átvezet a túloldalra és ahol ő is megpillanthatja a terület központját. Ám most még nem gyönyörködhet benne, csupán tüzet kell gyújtania, hogy a sötétben lásson. Szerencsére hozott tűzgyújtó készletet, különben nagyon rémisztő játék lenne számára a korom sötétben tapogatni a barlangfolyosó falát.
Dönthet úgy, hogy Hector kapaszkodjon fel a csúcsra és a túloldalt találkozzanak. Vagy vissza is küldheti őt a völgyben, hol könnyebben vadászik, amíg kis barátai vissza nem térnek. (Méretei nem mindig előny, néha hátrány számára. Így most is.)
Ám Liának ki kell találnia valamit, hogy az előtte lévő hármas kereszteződés közül melyikbe megy tovább.

/Eközben rátok bízom, hogy mikor érkezik meg Zenhez a nevelt fia./

A kis hótigrist követve a Kastély felé, kissé lemaradtunk Mellonnal,mert az a terület ismeretlen volt számunkra..így időbe telik,míg megtaláljuk az odavezető utat.
Hector is nehézkesen mozog az ismeretlen és havas terepen..így nehéz szívvel..de tudva,hogy neki sem jó így haladni velünk..inkább visszaküldöm az alacsonyabban fekvő ,és melegebb otthonunk felé..
-Hector!..menj vissza..nagyon köszönöm,hogy eddig is elkísértél minket..tudom,hogy szívesen jönnél tovább..és érzem is..de hidd el ,most ez lesz a legjobb..majd hamarosan találkozunk..és akkor együtt lehetünk megint..-melegséggel ejtettem ki szavaim felé..és kicsit vonakodva,de végül megértette,hogy
tényleg így lesz a legjobb neki is..és láttam,hogy pillanatra habozik még..de aztán elindul lefelé a magaslatról..
Mellon is kedvesen mordul utána,köszönésképpen...és aztán haladunk tovább az utunkon..
hamarosan egy barlanghoz érünk,amin át juthatunk az Oawák birodalmába...és ahogy belépünk a bejáratán..elég nagy sötétség fogad..bár tünde szemem lát kicsit a sötétben is..de jobbnak látom,hogy fáklyát gyújtva lépkedjünk a sziklavájatban..így látunk is ,merre kellene mennünk..de amint világosságot élesztek tűzszerszámommal..látszik,hogy a folyosó szerteágazik..és három lehetséges útvonal van előttünk...így döntenünk kell...és várok..
megállunk az elágazások közötti kis térben..és arra várok,hogy a "helyes"utat megtaláljuk...és hamarosan lesz is egy kis "segítség"..hogy merre is kellene indulnunk...mert a fáklya lángja,az egyik irányba meglebben...és arról friss levegő "érkezik"..ott van a helyes út..ahogy a kijárat is..

Legtöbbször, mikor járőrözni voltam nem történt semmi különös, csak rohangáltam, meg gyakoroltam, aztán jól átfagyva és kifáradva, de boldogan mentem vissza az erődbe, hogy beszámoljak Zendral-nak az eseménytelen napról. De ma más volt, ma megint idegen járt a környékünkön, a területünkön, de nem oawa volt, nem fajtársa, hanem egy tünde és ráadásul egy jó nagy tigrissel együtt érkezett, vagyis még nem érkezett, csak úton volt, én meg igyekeztem, hogy még jóval előtte érjek vissza nevelő apámhoz és beszámolhassak róla. Ha el akarjuk kergetni, akkor még van rá időnk.
Mikor visszafelé szaladtam, még az is megfordult a fejemben, hogy én is megállíthatnám……egyedül, de végül győzött a nevelés és a kötelességtudat és siettem tovább.
Majd Zendral eldönti, hogy mi legyen, ő a vezér és a felelősség is.
Lóhalálában esem be az ajtón és lihegve állok meg a jól ismert büszke tartású férfi előtt és azonnal hadarni is kezdem.
- Jön egy erdei tünde, meg egy tigris és egy nagy pókot is láttam velük. úgy látom pont ide tartanak, nem csak úgy eltévedtek. Zavarjuk el őket? – néztem nevelőm arcába kérdőn.

Onileos nagyon gyorsan visszaért, és amint elém ért, egyből kötelességtudón hadarni kezdte észrevételeit.

- Nem szükséges - feleltem, majd felálltam trónusomról, és Onileoshoz sétáltam, majd megálltam előtte, és úgy folytattam:

- Az erdei elfek békés népek, nem hinném, hogy ártó szándékkal jönne ide az a tünde. Valószínűbbnek tartom, hogy segítséget kérni jön, vagy fontos hírt közvetít. Egyébként pedig... A barlang elég akadályt jelent majd számára önmagában is - indokoltam meg döntésemet nevelt fiamnak.

- Azonban, ha kiér a barlangból, akkor azt hiszem küldhetnénk elé némi díszkíséretet is. Csak hogy lássák, hogy milyen vendégszeretőek vagyunk - mosolyodtam el, majd gyengéden fogadott fiam fejére tettem a kezemet.

- Mit szólsz hozzá, fiam? - kérdeztem tőle szelíden. - Felkeressük együtt a két werith tigrist, s őket küldjük majd eléjük, vagy inkább Te magad szeretnéd felkísérni vendégeinket kastélyomba? Vagy ne csináljunk ekkora felhajtást? - kértem ki Onileos véleményét.

Ma kifejezetten nagylelkű hangulatba voltam, ami ritkán esett meg velem, nevelt fiam vidámsága azonban rám is átragadt. Nem hiába szerette őt mindenki e kastély falai között. Boldogsága valahogy mindenkire hatással volt, s egyfajta fényt hozott vele a kitagadott csapat életébe. Ezért is féltem mindig attól, hogy egy napon majd elveszítem őt, s ezáltal visszazuhanok a sötétségbe.

Miközben a két oawa a szelekcióra hagyta annak a kérdésnek a megválaszolását, hogy lesz-e valamilyen fogadtatás, kellemes vagy kellemetlen, a tünde és a tigrise megtalálta a módját, hogy a barlang labirintusába ne tévedjenek el. Ám mind ketten másként és más eredményt kaptak.
Bár Mellon egy másik elágazásból érzett erős szagot és úgy vélte, az előttük menekülőt érzi, Alia biztos a módszerében és így a középső utat választja. Az orrunk tévútra vezethet, de a levegő az nem csal meg minket soha. Ahol légmozgás, ott nem lehet zsákutca.
Nem sokkal mentek előre, mikor a jobb oldali leágazásból a hátuk mögött hangok hallatszottak, épp arról, ahol a nagymacska szagot érzett. És hamarosan látni is fogják a tűz fényében a szörnyet.





Az Ortaris gyakori ragadozó Neminra barlangjaiban. Hosszú teste kényelmesen elfér a főjáratban, nem valószínű, hogy eredetileg ő vájta volna át a hegyet a karmaival. De a mellék járatokban van olyan, melyet akár ő is létrehozhatott. Bár fő tápláléka a rovarok, ám ha éhezik -ahogy ide fent sincs túl sok kitines a sok jég miatt- bármit megeszik.
Mivel Alia még nem találkozott vele, így érvényes rá is, ami a tigrisére az elején. Nem tudja irányítani természet mágiával, amíg meg nem nyílik a lelke előtte. (Komoly esély van arra, hogy ez vagy ő vagy a bundás barátja belakmározása után fog bekövetkezni.)

Izgatott voltam, hiszen most először „fogtam” én egy behatolót és még ha eléggé tekintélyes társasággal érkezett az elf, ami azért kemény dió lehetett volna, azért kész lettem volna szembeszállni velük, ha apám ezt kívánja.
Ám nem ez volt az óhaja és nekem ez is nagyon megfelelt, hiszen soha nem találkoztam még lombtündével, aki olyan képességek birtokában volt, hogy ilyen állatok kísérték. Mindig szerettem volna, hogy így tudjak bánni az állatokkal, amikről az erdei elfek legendásak voltak.
- Értem Zendral, akkor hagyjuk, hogy eltaláljon ide és közben megmutassa, hogy mennyire leleményes. – mosolyodom el én is és nyílt vidámsággal nézek nevelő apám szemébe, akit mindig is igazi apámként szerettem. - Én……szeretném én bekísérni őket…….- feleltem azonnal, minden habozás nélkül. – Kíváncsi vagyok mit akar és arra is, mikén boldogul a barlangokban.
Itt mindannyian magabiztosan mozgunk a járatokban, hiszen én például itt nőttem fel, de tudom, hogy nem csak mi használjuk őket, ezért mindig van némi kockázata a dolognak, bár, ha valaki tudja, hogy kerülje el a nem kívánt találkozásokat.
- Akkor? Mehetek? Egyenesen ide hozzam őket? – lelkesedem, hogy ilyen feladattal bízik meg Zendral. – Vigyázni fogok, ígérem. – válik komollyá általában mosolygós arcom, hogy lássa elég érett vagyok már ehhez.

Mosolyogva néztem, miként derül fel még inkább fiam arca, hogy ilyen feladattal bíztam őt meg. Örömmel láttam lelkesedését, és azt, hogy láthatólag komolyan veszi feladatát.

- Rendben van, Onileos - válaszoltam.
- Akkor eredj, és hozd őket ide elém, feltéve, hogy élve kijut abból a barlangból. Ami remélhetőleg egy erdei elfnek nem túl nagy akadály - tettem hozzá.

A barlang járataiban természetesen számtalan lény bújik meg, ráadásul aki nem járt még erre, elég könnyen eltévedhet, így onnan kijutni nem olyan egyszerű feladat. Viszont ismertem a lombtündék mágiáját, és abból, hogy a nevezetes elf egy werith tigris hátán érkezik arra következtettem, hogy igencsak jártas lehet a mágiában, így elvártam, hogy "átugorja" ezt az akadályt.
Ezek a járatok nem csak a betolakodók távol tartására, hanem egyfajta tesztelésre is szolgáltak. Ide ugyanis nem engedtem fel akárkit, nem kereshetett fel engem bárki. Ahhoz át kellett menniük az ide látogatóknak a természet által kialakított kis "akadálypályán". Csak az állhatott ide elém, aki ezeken átment, és még akkor sem volt biztos, hogy hajlandó voltam segíteni az illetőnek. Csipp-csupp ügyekkel én aztán nem foglalkozom.

- Igen, fiam, menj eléjük, és fogadd őt és tigrisét hozzánk méltó módon. Várd meg őket a barlang bejáratánál, de tovább ne menj! Semmiképp se segítsd őt a kijutásban; ezt maguknak kell megoldaniuk. Aztán pedig vezesd ide elém a lombtündét - okosítottam ki őt feladatáról, majd mikor komolyan megjegyezte, hogy vigyázni fog magára, rátettem kezemet vállára, és így szóltam:

- Tudom, hogy tudsz vigyázni magadra, fiam - biztosítottam őt a szemébe nézve -, ezt már számtalanszor bizonyítottad. Hiszek benned, máskülönben nem bíztam volna rád ezt a feladatot. Most pedig menj, majd gyere vissza elém épségben, vendégünkkel az oldaladon - engedtem őt el megbízására, miután még búcsúzóul magamhoz öleltem őt egy pillanatra.

A barlangban, ahogy a fáklyánk világosságot gyújtott..körbe tudtunk nézni,rendesen..
Mellon körülszaglászott mindent..és igy haladtunk a barlangban...
De amikor az elágazáshoz értünk....már elég sok szag volt tigrisem orrában...és valamiért egy mellékág "tetszett"neki..és arrafelé akart volna menni..de aztán rám nézett,és visszajött mellém...
Mivel választanunk kellett,merre is megyünk tovább a három lehetőség közül ..így a levegö mozgása ,ami segítségül "jött"végül...és a középen levő járatot választottuk ki.
Ahogy elindultunk abba az irányba..amerről a friss levegőt éreztük...a hátunk mögül hangok érkeztek..és nem volt túlságosan biztató!..ahogy az sem..amikor megláttuk a hangok forrását.....
Intettem Mellonnak,hogy óvatosan lépkedjen előrébb...és kicsit "szabálytalanabbul" rakja mancsait..de azért ne távolodjon el nagyon.tőlem...
Ez a hüllő-szerű lény kissé emlékeztetett valakire,kit elvesztettem a mocsári tóban .....és elég nagy sebeket "tépett"fel bennem...de ahogy a gondolataim kezdtek visszazökkenni..gondoltam éhes..és kisseb darabokra törtem a kenyerem ,,,és annak reményében...elhajítittalm a másik járatba. Talán sikerül kereket oldanunk...és harc nélkül kijutnunk a barlangból..amit nagyon reméltem..
Még nem találkoztam ilyen élőlénnyel...de talán,ha gyorsan ki tudnánk surranni..így most gyorsabbaknak kell lennünk a szélnél is..
A tigrisem hátára ültem és íjjamat készenlétbe tartva,siettünk a kijárat felé..remélve,hogy gyorsabbak vagyunk..mert nem szerettünk volna "vacsora"-ként felkerülni az étlapjára...de nem is szívesen "bántanék"egy állatot sem...

Az óriás szalamandra emléke még messzebb vitte Aliát eme állat megértésében, de jobb is nem bele látni a lelkébe! Tűhegyes fogaival támadásba lendült és össze kellett szednie minden ügyességét Liának, ha élve ki akart jutni. A hosszú nyaka hirtelen vágódott előre, rajta a fej és a jobb vállát célozta, hogy egyetlen harapással megpróbálja az egész kart lebénítani.
Veszélyes ellenfél egy ilyen lény, az egyszer biztos! De a harc még csak most kezdődött köztük. És a lombtünde mögé húzódott tigrisre is számíthatott bármikor.

/Ha Zen vagy a kamasz tigris nem akar írni, akkor az összecsapást megírhatjuk Aliával ketten./

Ama próbálkozásom,hogy békésen,és harc nélkül tudjunk kijutni a barlangból..kudarcba fulladt..
Mellon is érezte rajtam,hogy nincs mit tenni..harcolnunk kell..pedig el akartuk kerülni a csatát,ahogy csak lehetett volna..
De most már ,ahogy a nyílt támadása az életünkre tőr ..így ..harcra készen állunk!..
Éles,és erős állkapcsa felém harapott..hogy éppen csak ki tudtam térni előle..de azon nyomban a tigrisem hátáról leugrottam..és a nyilamat kilőttem rá..próbáltam a fejére célozni..vagy a nyitott szájába találni..teljesen rám "koncentrált "az állat..
Ezalatt Mellon a másik "felére"ment a támadónknak..és éles fogaival megragadhatja a hátsó lábát a görénynek..és amíg az állat rám"figyel"..addig a tigrisem egyfolytában tudja támadni az ellentétes oldalon..
Kitérek a harapásai elől..és a karmait is "távol"tudom tartani magamtól az íjam által..de ha kell a kardom is elérhető..ahogy az elmém is..hogy a feje feletti sziklákat megmozgassam...vigyázva,hogy Mellon akkor ne legyen ott..és csak akkor indítok ilyen próbálkozást,amikor a tigrisem kellő távolságra van a barlangi görénytől..hogy még véletlenül se sérüljön meg a hűséges és védelmező barátom!

Az idomár minden erejével védekezik a hirtelen jött támadással szemben és hajlékony testével kitér az első támadás elől, majd folyamatosan hátrálni kezd, hogy elterelje a figyelmét a veszélyes tigrisről.
Ám a görény nem szemmel tájékozódik, hiszen teljesen vak, hanem egyéb érzékszerveivel, közte a szaglásával. Szinte háromdimenziós radarja van ezen az állandóan sötét helyen is, így érzi a cselt és kígyó szerű nyaka visszakanyarodik. A nyílvesszők lepattannak róla, még a tömören egymás mellett elhelyezkedő szőrén sem jut át. Az evolúció ezt a lényt védetté tette az éles sziklák és lenti egyéb veszélyekkel szemben. Így a tünde íj sem elég erős, hogy átüsse.
Mellon szűkölő hangot ad ki, ahogy az éles fogak áthatolnak a nyakán és felkapják a levegőbe. Erős puffanással érkezik a földre, a kemény szikla nem tett jót neki. És a fogak nyomi még mindig rajta vannak, vérzik is tőlük.
~Hátra kéne mennem. Nagyon erős és én nem bírok el vele.
*Gondolatai révén üzen a barátjának. Bár vadászterülete határos volt Zendral birodalmával és ezért is hívta meg hozzá az állat, ám ilyen mélyen sosem járt. A hegyen lentebb volt az ő territóriuma, ahol Viridiel és Alia össze is csapott a trollal.
Akár hogy is! Most a nő került megint célkeresztbe, bár lábánál ott van a sebesült társa. Most a lábát veszi célba.

-Mellon!!!..kiáltottam ..látva,hogy elkapja a görény a barátomat..és megsebesíti Őt,összeszorult a szívem....-Hátrébb ..húzódj hátrébb!..s ahogy hallottam tigrisem hangját fejemben..és éreztem , a fogak ejtette sebek lüktettek testén..ahogy a gondolatai is fájdalmasan érintették minden idegszálamat..és igyekeztem testemmel fedezni a visszavonulását..-Maradj mozdulatlan!-üzentem a tigrisemnek..
Be kellett látnom..a nyilaim nem értek célt..és az eddigi próbálkozásaim sem jártak sikerrel,hogy két oldalról támadjuk ezt a lényt..és most,hogy a barátomat is megsebesítette..más taktikát kell alkalmaznom,hogy megmentsem a barátomat,és magamat is..mert kevés az időnk..
Elővettem kardomat..és látva,hogy a lábam most a célja..felugrottam.. és mielőtt elkapott volna éles fogaival....a háta mögött landoltam..ezzel is elterelve a fekvő barátomról a figyelmét..
és hátráltam a másik irányba..remélve,hogy utánam jön..ami sikerült is..mert ahogy jobban megnéztem a görény szemeit..teljes homály fedte..és ezek szerint,nem látja ..hanem érzékeli a mozgást..és a szaglására hagyatkozik..
Gyorsan körbenéztem a barlangban..és hátrébb találtam egy szűkebb folyosót..ahová talán becsalhatom..és kicsit "lekorlátozhatom"mozgását..és talán akkor esélyem lehet legyőzni is..
Apró vágást tettem alkaromon,/és mivel ismerem gyógyítóként testemet is,a seb nem volt komoly..inkább csak felszíni/..hogy így"jelöljem"ki az utat,hogy kövessen..és a sziklára kentem véremből..és ahogy hátráltam..tovább csepegtettem testem "nedvét"..hogy ezzel is csalogassam a rögtönzött és hirtelen kitalált "csapdám"felé...és amint kissé távolabb kerülünk Mellontól..a földet is megidézem..
És ahogy így elnézem..elég nagy esély van arra,hogy a barlanglakót éhsége hajtja..ahogy engem meg a barátom megmentése!!..és nem adom fel!!...végsőkig küzdök Érte!..

Az Ortarist meglepte az elf, hiszen nem számított arról, hogy helyből több métert fog ugrani előre. Ám kellően tágasnak bizonyult a barlang főfolyosója is ehhez. Szép lassan hátrál és a barlangi görény folyamatosan visszavonulót fúj a kígyóként tekergőző nyakának, amikor elég közel kerülne a kard éléhez.
Így lassan Alia egy nagyon szűk járatba csalja őt, ahol van még néhány méter hátra a falig, de zsákutcába került. Az állattal néz szembe az egyik oldalt, míg a többi felől kőfal veszi körbe. Úgy is fogalmazhatunk, hogy sikerült a terve.

Lassan,de kitartóan hátrálok a barlangban..és látom,hogy az Ortaris is követ engem..visszahúzva nyakát,és orrával követi "szagomat"..egyre közelebb engedve magamhoz...
Aztán a szűkebb járathoz érve végre a hátam hozzáér a sziklafalhoz..és várom,hogy az állat még közelebb érjen hozzám..hogy a "megfelelő"pillanatot kivárva..majd tudjak támadásba lendülni..
Minden gondolatomat "kitöröltem" ami a fejemben cikáztak eddig..és teljes nyugalommal próbáltam hidegvéremet megtartani..és minden érzékemet és ügyességemet előtérbe "hozni",hogy amikor eljön a végső pillanat..akkor cselekedni tudjak..és kivárjam,míg az állat kitátja félelmetes száját..és harapni készüljön felém..és abban a másodpercben a kardommal a száján keresztül átdöfjem a fejét..
Éreztem,hogy a szikla a hátamhoz ér...és ahogy a szűk járatba ért a lény... már éreztem a nem éppen kellemes leheletét is...minden izmom megfeszült..ahogy szívem is hevesen dobogott...de tudtam,hogy ez a végső esélyem..és ahogy kitátotta az agyarakkal teli pofáját..talán arra gondolva,hogy megkóstolja végre áldozatát....nem haboztam...és döftem teljes erőmből..és reméltem,hogy kardomat "kóstolva" elveszem étvágyát..

A lány sikeresen csábítja be a szörnyet a legszűkebb járatba és igyekezik ott védekezésből megölni. Ez merész terv, a barlangi görény folyton kinyújtja a nyakát annyira, hogy a kard hegye majdnem eléri, de ha megpróbálja Alia megszúrni, akkor visszarántja.
Végül mégis megindul a roham Alia lába felé, ám amikor lent szúr a zöld elf, akkor megsebzi az állat torkát vele. A dög vére van már a vason, de még nem döglött. Fájdalmasan vonul vissza újra és csak az a szerencse mentette meg, hogy annyira lefelé támad megint, hiszen egy méteres magasságával neki az alsó végtag mindig közelebb van, ha nyújtóztatni kell egy harapáshoz.
Idegesen tesz két lépést a gyógyító felé, hogy a következő támadása már sikerüljön.

Ahogy a kardom belefúródik a torkába,azonnal visszahúzza a lény a nyakát..és így csak megsebesítettem vele..még nem kapott halálos sebet..
A kardomon a lecsorgó vére kicsit "elbizonytalanította"az állatot..de szinte azonnal újabb támadásba lendült..és a lábszáram felé kapott megint..remélve,hogy a mostani harapása célt ér.
Elég szűkös volt a bemélyedés ,ahová sikerült becsalnom...és a kitérésre,vagy felugrásra már nem tudtam  hagyatkozni......de a tigrisemre gondolva..és a kardomban bízva ,újból erőt merítettem a támadásának visszaverésére,de tudtam,hogy ebben a csatában már az életem a tét..
...és ahogy a lábamba harapott..az éles fájdalom ellenére..már nem volt más választásom...mert innen nincs kiút..hacsak..
..és kardomat lefelé irányítottam ,egyenesen a feje mögé nyomtam teljes testsúlyommal..és reméltem,hogy a hirtelen  mozdulatom eléggé erőteljesen hatol át a vastag bőrén..és a lábamba harapó,"mozdulatlan"feje már nem tudott visszahúzódni..így a kardom teljesen a nyaka közepén fúródott át..

Az állat támad és ahogy összecsukódik a szája Lia lábán, a lány már döf is lefelé és számításai helyesek. Átszúrja a bőrét és utána már könnyű dolga van. A jószág abban a pillanatban meghal és az utolsó feladata megoldani, hogy a testet, melytől nem fér ki, valahogyan kitolni a járaton.
Ha szeretné megtartani a bundát, akkor bizony azt még le is kell nyúznia. Ám kisebb mellékhatásoktól eltekintve első osztályú páncélt lehet belőle készíteni. És most már szabad az út a kastélyhoz, legalábbis a barlang kijáratáig, ahogy egy fiatal oawa már várja.

/Alia -ha leírja részletesen az állat megnyúzásának lépéseit- kapott egy bőrpáncélra és egy tetszőlegesen választható kiegészítőre való Ortaris bundát. Ha viseli:
+30% védelem vágások és zúzó fegyverek ellen
+10% védelem a fagy ellen
-20% védelem meleg ellen
-elképesztően büdös
-nehezebb mozgás, Alia a kemény bőrpáncélban már nem tud több métert ugrani
/

Miután láttam,hogy a kardom átszúrja bőrét..és lábam előtt feküdt a szörny..
Nagyon megkönnyebbültem..de a lábam fájdalmas sajdulása kicsit visszafogta örömöm..és ahogy így elnézem..még ki is kellene jutnom ebből a járatból..
Pár pillanat volt még,hogy a fogai közül kiszabadítsam magam..és le tudjam "csillapítani"hevesen dobogó szívemet...
-Mellon!..Édes Barátom!..tudsz lábra állni?..itt vagyok a szélső járatban..és kérlek segíts kihúzni e lényt,hogy kiférjek innen..küldtem üzenetemet a tigrisemnek..aki mindent "szemmel"kísért,hogy mi is történik velem..és már hallom is a "túloldalt" a súrlódó hangokat...ahogy a tetemet húzza kifelé..
Lassan szabaddá válik a járat..és kibicegek a tigrisemhez..aki doromboló hangot adva bújik hozzám..és fejét hozzám nyomja..így köszöntve engem..és én átkarolom nyakát..mert olyan boldog vagyok,hogy újra láthatom Őt!..de sebeit látva kicsit szomorú leszek..és mindent megteszek,hogy meggyógyítsam.. kezeimet  sebeire teszem..és a mágiámmal a sebek eltűnnek a nyakáról...
Most már nyugodtabb is vagyok..mert nincs fájdalma több..és Ő nekem fontosabb,mint magam..mert a barátom...és csak ezután láttam el sebemet a lábamon..amit a köpenyemből szakított anyaggal tekertem körbe..aztán,ha kijutottunk innen végre..kitisztítom a  saját sebeimet is....
De ha a bőrét a legyőzött állatnak magammal akarom vinni..akkor,minél hamarább kell cselekedni..mert ki tudja,hogy mi minden van ebben a barlangban..
Nekiláttam a Görény bőrének lenyúzásához..és eléggé "szagos"művelet volt..de ha eladom a vértnek valót,akkor kapok érte egy kis pénzt..és akkor a rendelt védőfelszerelésemet is hamarább megkaphatom..így ,mikor az állat bőre már lekerült a testről..összehajtottam valamennyire..és a táskámba raktam..
Összeszedtem minden  holmimat,és felültem Mellon hátára.. hálás is voltam neki,mert a járás elég fájdalmas volt..és a hátán kapaszkodva,hozzá bújtam szorosan..
-Vigyél ki a barlangból..egyenesen előttünk van a kijárat..suttogtam fülébe..és éreztem,hogy nagyon fáradt és kimerült vagyok..
Tigrisem száguld velem a kijárat felé..és végre szemünk elé tárul a külvilágnak fényei....

Nagyon büszke voltam magamra, hogy Zendral elégedett volt velem, mert alig vártam már, hogy bizonyíthassam én is megállom a helyem a felnőttek között és rám lehet bízni az őrködésnél komolyabb feladatokat is. Még nem vettem részt igazi harcban, bár nagyon is fel lettem rá készítve, hiszen nevelő apám mindenre megtanított, amire csak tudott, sőt az ide befogadott hontalanoktól is ellestem, amit csak lehetett.
Gyors voltam és ügyes, tombolt bennem a bizonyítási vágy és a mindenre nyitott kíváncsiság, így persze, hogy majd kiugrottam a bőrömből, hogy engedélyt kaptam arra, hogy a hozzánk tartó elfet én kísérhessem ide, már, ha kijut ezen az oldalon.
- Ha meg is találja a helyes járatot, ami lehet, hogy nem nagy gond neki, még ott vannak a vadállatok is. Bát tudtommal elég jól elboldogulnak velük, azért még neki is meggyűlhet a baja velük. – vonom meg a vállam izgatottan, de aztán felvigyorgok Zendral-ra. – Igaz, ott van az a szép tigrise. Majd megkérem, hogy én is had ülhessem meg. – villanyozódok fel az ötletre, de aztán már nem akarom tovább húzni az időt, mert kíváncsi vagyok, hogy meddig tart a lombtündének az útvesztő, inkább intek apámnak és amilyen iramban jöttem, úgy indulok visszafelé is.
- És természetesen nagyon udvarias leszek! – kiáltom még vissza már félúton az ajtó felé. _ és nem segítek……- hal el a hangom a távolságban, - legfeljebb egy kicsit. – fejezem be a bajuszom alatt.
Aztán száguldva, egy-egy sziklán könnyedén átugorva szelem a távolságot, hogy nehogy elszalasszam az elfet, bár kétlem, hogy ilyen hamar kikeveredne onnan.
Nem soká már a kivezető járat szájánál guggolva, egy fűszálat rágcsálva, fülelek befelé, hátha meghallok valamilyen hangot.
El is éri a fülem némi távoli morranás, mintha acél csengése is társulna hozzá, de nem mozdulok, köt apám szava, bár majd megveszek, hogy láthassak valamit.
Végül, mintha csosszanó puha léptek és halk zihálás közeledne.
Megmarkolom a kezemben tartott dárdát és felállva megfeszülök, de mikor meglátom a nagy busa fejet, önkéntelenül hátrálok és megfeszül a kezem a fegyveren, dobásra készen. Azonban megismerem a jószágot és a háton a fehérre sápadt, véresnek és leharcolnak tűnő elfet, aki mint kiderül lány.
- Üdvözöllek Zendral birodalmában tünde. – biccentek felé, mikor végre leküzdöm az álmélkodásomat és megjön a hangom. – Kövess és elvezetlek az erőd urához. A nevem Onileos és remélem a szolgás nem fog megenni. – intek a tigris felé.
Ha megnyugtató választ kapok előre indulok, hogy a tekergőző utón apám elé vezessem a jövevény, de közben hátra-hátra sandítok a jövevényekre.
- Apám, itt vannak a vándorok, ide vezettem őket, ahogy kívántad. – lépem be a fogadóterembe és álltam félre, hogy a lány és a társa is beléphessenek.

Olyan jó volt Mellonba kapaszkodnom..és éreztem minden lépésénél,hogy vigyáz rám.
Óvatosan,de azért megnyújtva lépteit,hogy minél hamarabb kiérjünk a barlangból...
Ahogy a sötét után a világosra kiértünk,nagy sóhaj hagyta el ajkam..és szemem hunyorgott,hogy megszokjam a kinti fényt...s mikor a kijárathoz értünk..egy fiatal hótigris várt ....a sziklakapunál..
Mellon lelassított,és halk mordulással jelezte nekem,hogy van itt valaki..
Kiegyenesedtem a tigrisem hátán..és jobban "megnéztem"a kedves kis tigrist.
Fiatalka volt,és látszott is az izgatottság kicsit,ahogy Mellon megállt elötte..és bár nem sok telet érhetett meg a kis tigris..de illemtudó és nagyon kedves megszólítása,jó neveltetésre utalt..ami nagyon "ritkaság"ilyen fiatal korban..
-Üdvözlet,Neked is!Zendral fia,Onileos!-hajtottam meg fejem,üdvözlésképp..-Az én nevem:Alia...és a barátomé,Mellon.-mosolyodtam el,mert látszott rajta,hogy a tigrisemről alig tudja levenni a szemét..-Ne félj!nem bánt!..és megsimíthatod bundáját,ha szeretnéd..néztem kedvesen rá..és Mellon lejebbhajtotta buksiját,hogy a kistigris elérhesse,ha szeretné..
-Örömmel fogadjuk kiséretedet!ahogy a vár urát is tisztelettel üdvözöljük!Vezess,kérlek,s mi utánad megyünk!..
Ahogy elindult elöttünk,mi is követtük..egyenesen a Kastélyba..egy hatalmas nagy trónterembe..ahol végre ,találkozhattunk a Oawa birodalom Urával...a hosszú út után..