Viridiel mosolyára válaszként ő is elmosolyodik, de nem szól, csak néz addig, ameddig megengedheti ezt, utána teszi azt, amit tenni kell. Az undort nehéz leküzdeni – nem is lehet – a hulla cipelése közben, és nem is annyira egyszerű vinni a testeket, hiszen Viridielnek jelenleg csak egy karja van, és neki bár vannak ágai, még nem olyan erős sem az, sem a fizikai valója, hogy könnyűnek nevezhesse a súlyok vonszolását. Vissza kell fognia a végén a zihálást, és csak mélyeket lélegzik, majd elsőként és ideiglenes vezetőként indul meg visszafelé, ahol a továbbhaladásuk ösvényét sejti.
A szavakra bólint egy aprót, bár inkább tűnik neki kellemes ábrándozásnak ez, mint tényleges meglátásnak. Nem hiszi, hogy annyira egyszerű lesz feljutni, valahogy az arénáról nehezen tudja elképzelni, hogy pont azon keresztül vezetne egy felfelé vezető járat, amivel egy másik emeletre érkezve megtalálhatják a királyt. Nagyon jó lenne elérni őt, de a jelenlegi felállás szerint még nincs abban a közelségben, hogy épületen belül is hallják egymást telepatikus üzenetváltáson keresztül. És ez aggasztó, arról nem is beszélve, hogy még mindig félő, a király maga már halott, és annak a bolond sötételfnek is csak elment az esze, remélve, hogy bugyutasága majd eredményre vezet...
Feszült minden egyes mozdulata, aggódik amiatt, hogy esetleg lebuknak, hogy valami történik, és biztosan fog, a gyilkossággal és fejbe veréssel csak késleltetik ezt. Ha felébred valamelyik vagy épp arra jár a katona, akkor pillanatok alatt elkaphatják őket, ha van akkora balszerencséjük. Jelenleg ezek csak gondolatok, és örülne neki, ha nem is kerülnének megvalósulásra, így ki is dobálja őket az elméjéből, helyette a lehetséges útvonalakra terelve a figyelmét, megkeresve a nyugalmát akkor, amikor visszaérnek a sötét terembe. Viridiel talán látja is rajta a megjelenő kétkedést, de lehet, ő maga is aggódik a sötételf felébredésétől, így támogatja a megkötözésének és ellhallgattatásának lehetőségeit, aztán, ha fel is ébred, talán nem lesz olyan képessége, amit úgy vethetne be, hogy észre ne vegyék és ki ne üssék ismét.
Ahol tud, ott segít, hiszen bár Viridiel ötlete tagadhatatlanul jó, egy kézzel macerás a kötözgetés, ő már csak tudja. Az ágakkal meg egyébként is egyszerűbb, mert egyszerűen csak rácsavarodik négy ruhacafat végére, és máris gyorsabban haladnak valamelyest. Egyre kevésbé bánja, hogy nem a saját karja van már ott, hanem valamiféle növényi rész, mert már sokadszorra látja benne előnyét és praktikusságát.
~ Szerintem egyedül nehéz lesz jól megkötözni ~ jegyzi meg mosolyogva akkor, amikor mellé telepszik, hogy befejezze a kötést. ~ Kellemetlen, nem igaz? ~ érdeklődik, befejezve egy kötést, áttérve egy másik darabnak a felrakására, és mikor végeznek, engedelmesen letelepszik valamivel odébb a sötételftől – mert attól még nem tetszik neki a közelsége, hiába eszméletlen -, visszafogott boldogsággal fogadva be azt a melegséget, ami a gyógyítás hatására végigterjed a testében. ~ Ilyenkor mindig megértem, miért szereted annyira, ha gyógyítalak ~ pillant rá párjára, végigsimítva a sérülésen, ami a képesség hatására összehúzódik és a vér szivárgása is elállt, lassan eltűnve, majd feltápászkodik, körbekémlelve a helyiségben, de nem változott semmi: még mindig van két ajtó kétoldalt, amin haladhatnak, és ha zárva is van, bizonyára a kulcsok valamelyike úgyis nyitni fogja, illetve megpróbálkozhatnak a rácsok felhúzásával is. Ha errefelé szörnyeket terelnek befelé az arénába, akkor biztosan van valami kar, amit ennek kinyitására használnak, adott esetben az egyik ajtó mögött vagy rejtve a falon.
~ Hát, azt hiszem, lehet választani ~ tárjaj szét a karját kissé tehetetlenül. ~ Nem tudom, ezeket a rácsokat hogyan lehet kinyitni, így lehet, valamelyik ajtóval kéne próbálkozzunk.

//Ha kell még folytatás, hogy kényelmesen tudj írni, akkor suli után írok még!//

Mindig elfelejtem, hogy a bal kezem szinte használhatatlan, vagyis azt örömmel kéne nyugtáznom, hogy már csak a tudatom kisebb része foglalkozik a fájdalommal, azt is megszokva és csak ilyenkor tudatosul bennem, hogy fél kézzel milyen kiszolgáltatott vagyok, még egy egyszerű csomó megkötése sem megy.
Persze ne panaszkodjak, járhattam volna rosszabbul is, na meg hát itt van nekem Lash, aki bőven pótolja a kezem hiányát és mivel jól összeszokott csapat és pár vagyunk, nem sokat kell magyarázni, hogy mit is szeretnék, a gondolataimat is kitalálja.
Így aztán inkább csak irányítom a slef megkötözését, mint ténylegesen én végzem, ezért hamarosan kötözött sonkaként fekszik a katona elöttünk.
~ Ezzel nem tudnék vitatkozni. ~ hajtok fejet kedvesem munkája előtt. ~ Nagyon visszafog a kezem hiánya, nem is tudom, te hogyan tudtad elviselni. ~ sóhajtok és gondolataimból is érezheti, hogy tényleg nagyon becsülöm ezért. ~ De már látom, hogy milyen ügyesen bánsz a növényi részeddel, minden rendben vele? ~ kérdezek rá, hiszen alig-alig volt lehetőségünk ezzel kapcsolatban szót váltani, de most míg a gyógyításával ügyködök, alkalom teremtődik rá.
Mikor a gyógyító mágiát használom különös nyugalom szál meg és így hallgatom szerelmem válaszát, aztán mikor befejeződik, én is sokkal tetre készebb vagyok. Az energia engem is regenerált némileg.
Mivel már egyszer szemrevételeztük a helyet, nekem sem volt más ötletem, mint Lash-nak.
~ Először próbáljuk meg a bal oldali ajtót, aztán ha nem jutunk előrébb, a baloldalit. Jó lenne, ha elsőre sikerülne, mert egyre fogy az időnk. ~

Minden egyes iránymutatást követ és megfogad, téve azt, amit párja mond, elvégre ő mégiscsak gyakorlottabb abban, hogyan kell az ilyesfajta dolgokat jól megcsinálni. Még a magányosan töltött éveiben sem kellett hasonlókkal foglalkoznia, hiszen meghúzodott az árnyakban, így kockázatos lenne rábízni az önálló megoldást. Hamar elkészül azonban, meglehetősen egyszerűnek tartva, hogy neki csak tennie kell azt, amit mondanak, és elégedetten emelkedik fel mellőle, amint végez a munkálkodással, büszkén mosolyogva Viridielre.
~ Jó tanár nélkül nehéz lenne ezt jól megcsinálni ~ vigyorog rá a férfira, ám a félkarú lét emlegetésére csak tehetetlenül és kényelmetlenül széttárja a karját. ~ Hát, nem volt egyszerű, nélküled nem ment volna szerintem semmi. Az öltözés lassú, a kötözés még inkább, a pakolás ugyancsak nehézkes; sok mindenhez kellett alkalmazkodnom, amihez idáig mind a két kezem használtam. Megdöbbentő, hogy mennyire természetesen vesszük, hogy megvan mindkettő ~ néz maga elé emelt kezére és ágaira. ~ Ráadásul az önbizalomnak sem tesz túl jót, főleg akkor nem, ha nem is gyógyulhat meg, mint a tiéd, mert nem csupán ideiglenesen válhatsz teherré, hanem az életed végéig ~ sóhajtja, megindítva lábait pár lépés erejéig. ~ Most már nem rossz, mert itt vannak az ágaim, de amíg azok nem voltak, addig szinte végig szégyenkeztem ~ telepszik le kényelmesen és úgy, hogy Viridielnek jó rálátása legyen a sérülésére, ám mielőtt még a gyógyításra kerülhetne sor, a kérdés hallatán eltűnődve pillant az emlegetett testrészre. ~ Hmm, azt leszámítva, hogy kellemetlen érzés fog el ennek az izének a láttán... ~ kocogtatja meg kezével az apró, buzogányfejre emlékeztető gombócot az egyik ág végefelé. ~ ..., minden rendben. Elég gyorsan hozzászoktam, nem is nagyon volt időm ténylegesen tanulni, máskülönben lehet, annak az agyaras tuloknak a csatabárdja alatt végeztük volna ~ vakarja meg kellemetlenül a tarkóját, aztán párjára nézve várja, hogy leüljön mellé, elkezdve a gyógyítást, amit csak egy darabig bír csendességben. Végül, a képességhasználat befejeztével feltápászkodik, egyetértőn bólintva Viridiel szavaira.
~ Igen, jó lenne, mint ahogy biztosan kijurni se ártana majd utána. A sötételfek mindig amúgy ilyen útvesztőket építenek? ~ érdeklődik, odalépve az említett járatrészhez, előhalászva az egyik kulcskarikát, aminek kezébe eső első kulcsát belenyomja a baloldali ajtó zárjába. Elfordítja, vagy legalábbis elfordítaná, de megakad, így lép a következő kulcsra. ~ Igyekszem ~ biztosítja a férfit.

//Balszerencsések 6os kockája, de ez képességhasználatra, hogy miként írjam a mesélőit. A hatás mesélői utasításra meglepetés:
1-3 - Viridiel sikeresen célpontjává vált a képességnek.
4-6 - Lashen érvényesül a képesség akkor, amikor már a megfelelő kulcsot megtalálva kinyitja az ajtót.

The member 'Lashrael Laralytha' has done the following action : Szerencse, játék, kockázat

---

'Hatos' : 1

//Mesélői//

Viridiel és Lash

Az előző posztban dobott kockával el is dőlt, hogyan fognak az események alakulni, legalábbis egy pontig. A kulcsok nagy hasznotokra vannak, mert bár csörögnek, megannyi ajtót kinyithatnak, és ez akár az életeteket is jelentheti, ha eljuttok addig, ugyanis az oda vezető úton még bármi történhet. Most sem maradtok gond és megoldandó probléma nélkül.
Ahogy Lash próbálgatja a kulcsokat, talán a harmadiknál jár, mikor Viridiel halk, susogásrszerű hangot hall maga mögött. Emlékeztetheti őt valami ruhadarab súrlódására, és talán még a megkötözött sötételf is halkan mocoroghatna, ám az legfeljebb csak egyhelyben szenvedhet, míg a hang tulajdonosa végigsuhan mögötte balról jobbra. Nehéz lenne megmondani, hogy milyen irányban, talán két bő lépésre lehet, és ha esetleg megfordul, akkor nem lát semmit. Lash eközben elenged egy kulcsot, a csörrenése azonban az eddigiekkel ellentétben idegesítően, már-már fájdalmasan csenghet a fülében, pedig a mozdulat semmiben sem agresszívabb. Képzelődne vagy csak a helyzet veszélyessége és szorultsága az, ami kezdi kikészíteni? Akárhogy is, mielőtt megnyugodhatna – vagy még nyugtalanabbá válhatna -, halk suttogásra figyelhet fel. Először érthetetlen sziszegésnek és sóhajtásnak tűnik, artikulálatlan, mintha valami szellem próbálna kommunikálni, utána viszont kivehetővé válnak a szavai.
- Bűűűűnööös... – hallhatod elnyújtva, halkan, de nem lehet megmondani, hogy ez  most női- vagy férfihang-e, a kettő torz egybeolvadása inkább. – Sötét, fekete, mocskos lélek, aki senkit nem tud megvédeni – folytatja suttogva, az első szavak keményen pattognak, és ezúttal férfinak mondhatnád a beszéd tulajdonosát, ráadásul kivételesen ismerősnek. Ha esetleg keresed a forrását - és már miért is ne keresnéd -, nehezen tudnád megállapítani, honnan jön a helyiségben lévő sötétségen belül. Mintha mindenhonnan érkezne, mégis sehonnan, a bizonytalanságra pedig rátesz ennek a teremnek egyébként is üres, főként félhomályos területe.
- Engem se tudtál... - érkeznek a szomorú szavak, és most már egyértelműen tudod, hogy honnan: a terem másik végéből, a sarokban, közel a jobboldali ajtó mellett. Ha nézed, akkor sokáig egy árnyalakot látsz csupán, akit a kintről bejövő, soványka fény világít meg egy kissé, de csupán az elnagyolt sziluettjét jeleníti meg előtted. - Hagytál... Hagytál engem szenvedni hosszú... hosszú hónapokon át... - Egyértelműen elszorul a torka, és mostanra tisztán tudhatod, hogy a hang azért tűnt ismerősnek a számodra, mert ez a testvéredé.

Most döbbentem csak rá, hogy mennyire nem ejtettünk szót az utóbbi időben arról, hogy miként éli meg Lash a karja elvesztését, de most, hogy én is hasonló problémába ütköztem sokkal jobban megértettem már, min kellett keresztül mennie és míg én tudtam, hogy előbb-utóbb meggyógyulok, ő nem is reménykedhetett benne, bár az, hogy ilyen szokatlan ajándékot kapott Természet Anyától, talán pótolja valamennyire a hiányosságot.
[color=#003300]~ Igen, teljesen igazad van, nem is gondoltam volna, hogy ez mennyire sok akadályt képez,[/color] ~ értettem egyet vele őszinte együttérzéssel. ~ De viszont soha többé ne használd azt a szót magadra, hogy teher lennél. Soha nem ismertem senki mást, aki ilyen felemelt fejjel viselte volna el ezt a csapást. Soha nem éreztem, hogy ez bármiben akadályozott volna, vagy nekem többet kellett volna tennem, mint amit szívesen magamtól is megtettem volna. ~ róttam meg ezekért a gondolatokért. ~ Szégyellni meg aztán végképp nincs mit, ez nagy butaság édesem. Karral vagy anélkül, ágas bogos vesszővel vagy rüggyel, nekem te vagy a tökéletes. ~ mosolyogtam rá és nagyon szívesen szeretgettem volna meg még ennél is jobban, de már így is nagyon sok időt elvesztegettünk, de ha ezen túl leszünk..............nagyon boldoggá fogom tenni és ezt csillogó tekintetem ígérte neki.
A gyógyítás csodás érzése magával ragad mindkettőnket, de sajnos hamar vége szakad és Lash már tettre készen próbálgatja sérülésmentes lábát.
~ Legtöbbször igen, ilyet építenek, legalábbis amennyit én láttam belőlük, biztos ez náluk valami paranoia. ~ vontam meg a vállam, bár igazán nyomasztó volt ez a bolyongás már.
A kardomat ismét a jó kezembe véve álltam szorosan kedvesem mögött, hogy azonnal cselekedni tudjak, ha kinyílik az ajtó, de egyelőre nem sikerül eltalálni a megfelelő kulcsot és akármennyire vigyáz Lash rá, hogy mindezt csendesen tegye, mégis nagyon hangosnak tűnik, sőt egyre hangosabbnak........
Már épp megfogalmaztam magamban, hogy üzenjek páromnak, hogy igaz sietünk, de az észrevétlenség a fontosabb, amikor mintha valami vagy valaki elsurrant volna a hátam mögött.
Mind a szemem, mind a fülem ezt jelezte, de, ahogy idegesen hátra kaptam a fejem, hogy felkészüljek a legrosszabbakra, nem láttam az égvilágon semmit, hiába meregettem a szemem.
~ Csssss, Lash, csendesebben! Azért még maradt pár őr, aki.........~
Itt belémszakadt a szó, mert most már megesküdtem volna, hogy valaki van rajtunk kívül a szobában, sőt még a hangját is mintha.......
Felmered a szőr a tarkómon és magam elé rántom a kinti fényben is megvillanó pengémet, bár biztos vagyok benne, hogy ami hozzánk szólt, azt nem igazán fogná a kardom.
A hátborzongató suttogás hosszan elnyúlik és annak ellenére, hogy mennyire baljóslatú, van benne valami ismerős és a két érzés nagyon üti egymást.
Bizonytalankodásomat hamar elhajtom, amikor jönnek a további szavak, amik egyre határozottabbak és férfiasabbak. Szemem folyamatosan kutatja a sötét sarkokat és hamarosan a másik, jobboldali ajtó mellett állapodik meg.
Egy árny hajladozik ott.......
Ólomként nehezedik rám a hirtelen felismerés, a hang, a tőrként vágó vádak, amik mindig is ott ólálkodtak szívem és lelkem legmélyén.
- Bátyám....!? Te vagy az? - nyögöm ki a kardom is leeresztve, önkéntelenül is védekezően, félhangosan, bizonytalankodva válaszolva. - Én megpróbáltam, tudod, hogy mindent megpróbáltam, szívesen feláldoztam volna a lelkem és az életem. Tudod ezt és.......és már meggyógyultál......nem? - csuklik el a hangom, ahogy az árny felé lépek. - De igazad van, a lelkem már elveszett........- suttogtam egy pillanatra a szemem, mert eszembe jutott Lash és a szavai, hogy ő nem engedi, hogy elvesszek, de hát még a testvérem is tudja, hogy ezt már nem lehet ...........már elvesztem..........
- Lash, menj tovább, juss ki innne, nekem ki kell vinnem a bátyámat, nem hagyhatom itt. - suttogom kedvesemnek, hiszen meg kell mentenem.....

Az egyetértésre halványan elmosolyodik, némi beletörődéssel, hogy újabb és újabb szenvedés jut neki, nekik, mintha soha véget nem érő lenne, és mielőtt elmerenghetne a témán, még több gondolatot gyűjtve ennek kapcsán, Viridiel finoman figyelmezteti elképzelései helytelenségéről. Eleinte csak egy esetlen félmosollyal díjazza, hiszen már párszor lejátszották ezt, mégis annyira nehéz másképp gondolnia bizonyos esetekben, a folytatásra azonban igencsak zavarba jön. Pironkodva hajtja le a fejét, nem is merve felnézni párjára, tudva és érezve magán pajkos és ígéretekkel teli tekintetét, amitől csak még jobban kivörösödne. Szíve szerint kellemes kínjában adna egy puszit a férfi arcára, de ő maga is tisztában van azzal, hogy nem szabad annyit kacérkodniuk, mert sem a hely, sem az idő nem megfelelő, hiába a szép szavak, egymás bizonygatása és támogatása, amik megalapozzák a hangulatot. Nem engedhetnek neki, persze teljesen nélkülözni ezeket nem lehet, legalábbis ő biztosan képtelen lenne rá, ahhoz túlságosan szereti a másikat és túlságosan törődik vele. Nem tudna nem elejteni egy-egy szót.
Kellemetlenül harapdálja alsó ajkát, amikor Viridiel felvilágosítja kérdése kapcsán, ugyanis egyáltalán nem örül ennek a felfedezésnek. Még inkább azt érzi, hogy vállalhatatlanul kockázatos a király kimentése, amitől ismét egy kellemetlen görcsbe rándul a gyomra, elvégre számára még mindig egy olyan személyről van szó, aki semmit nem tett az ellen, hogy jobb legyen a sorsa, hiába legyeskedett végső soron a közelében, egy nemeself leszármazottjaként, leendő királyi katonaként. Legyűri az undort, amit kivált a képzet, hogy ő ilyen posztba kerüljön, mert soha, de soha nem akar királyi szolgává válni, megvetéssel maga körül.
Amennyire tőle telik, csendesen válogatja a kulcsokat, ágaival fogja össze azokat, hogy ne csörögjenek, és mikor már párat kipróbál, és visszacsúsztatja a helyére a kiválasztott fémdarabot, meglepetten rezzen össze párja figyelmeztetésére, értetlenül fordítva tekintetét felé, válla felett nézve rá.
~ Öhm, tudom, próbálom... ~ érkezik a bizonytalan válasz, és rá van írva az arcára a zavart tanácstalanság, hogy mégis hogyan csinálhatná ennél is csendesebben. Őszintén nem érti, mert egy minimális és igencsak halk koccanás az, amit hallat minden egyes kulcsváltásnál. Zavarodottan fordul vissza, hogy tovább próbálkozzon, és érzi a férfi nyugtalanságát, azonban ezt betudja az ajtónyitás okozta idegességnek, hiszen attól még, hogy van három karikájuk, nem jelenti azt, hogy biztosan nyitni fogja bármelyik is ezeket a nehéznek tűnő, fémekkel díszített falapokat. Elővesz egy újabb kulcsot, amit megpróbál a zárba illeszteni és elfordítani, de ez sem bizonyul sikeresnek, így egy újabbra kerül a választás, amikor...
Ütődötten fordul Viridiel irányába, ahogy megszólal, nem igazán értve, hogy mégis mi folyik itt. Zavarodottan kutatja a sötétséget, hogy mégis kit vagy mit lát, de ő nem tapasztal semmi változást; a rácsok nem mozdultak meg, a kifelé vezető ajtón senki sem jött be, a sötételf megkötözve, némán és eszméletlenül  hever. Valami nem stimmel, valami nagyon nincs a rendjén, párja nem szokott ilyenekkel butáskodni – nem úgy, mint néhány idióta a múltjából, akik előszeretettel ugratták őt hiszékenysége miatt -, és teljes a káosz. Az meg, amikor előreküldené őt, hogy egyedül menjen tovább... Nem igazán tudja, hogyan érinti őt, egyszerre bosszús, felháborodott és egyszerre hitetlen, értetlen, mert már ezt is régen megbeszélték, hogy mindent együtt csinálnak és mindenhova együtt mennek, ahol komoly baj érheti őket, hogy tudják egymást támogatni. Az egyik ágába fogja a kulcskarikát, hogy a keze szabaddá váljon, bizonytalanul lépve Viridiel mellé, megérintve a vállát.
- Viridiel... Nincs itt senki – néz rá, suttogva beszélve hozzá, ahogyan ő tette, ezt sem igazán értve, miért. – A bátyád otthon van a családoddal, biztonságban - teszi hozzá szelíden. - És egyébként se mennék sehova nélküled, de ezt te is tudhatnád, a lelkedet meg ugyanúgy kitárgyaltuk már párszor - jegyzi még meg enyhén megrovó hangon.

//Mesélői//

Viridiel

Kellemesen durva dolog van ebben. Csak gondoltam, szólok.

Halk, keserű nevetés az, amit válaszként kapsz, és nehéz lenne megkülönböztetni ezt a zokogás tipikus hüppögésétől és szipogásától. Talán nevet is és sír is, a sötétségben rejtőző alakja miatt azonban nem láthatod, hogy mi is az igazság.
- Csak elhiteted mindezt magaddal, hogy ne érezz bűntudatot. Mondod és mondod, de hazudsz önmagadnak, nem látod? – érdeklődik reményvesztetten és rekedtesen. – A környezetedet is átvered. Bíznak benned, de miért? Csak elárulod és cserben hagyod őket, mint ahogy eng...em... – fullad közögésbe mondatának vége, és ez eléggé azt sugallja neked, hogy nincs valami jó állapotban, talán elkapott valami fertőzést, amit lehet, jobb lenne mihamarabb kezelni. - Hallhatod, meghalok csak azért, mert te nem vállaltál el elég kockázatot, mert a saját életed fontosabb volt... - suttogja, még mindig a sarokban kuporogva.
Érintést érzel a válladon, de még a ruharétegek ellenére is érzed, hogy elképesztően hideg az érintése, arról ne is beszéljünk, mintha nedvesedne és lassú, komótos csorgással folydogálna a ruhádon valami. A félhomályban nehéz kivenni, de sötétlő színe miatt feltételezheted, hogy vér, és ha a kezet megnézed, ugyanúgy sötétlő réteg vonja be.
- Viridiel... - hallhatod a saját nevedet Lash suttogó hangján, amit visszhangszerűen követ mindenféle beszédfoszlánynak az érthetetlen morajlása. Ha párodra nézel - akinek a keze a válladon pihen -, Lash holtsápadt arcát pillanthatod meg a félhomály ellenére egészen élénken, ajkai kékeslilák, szemei üres kétségbeeséssel merednek rád.
- ...itt nincs senki... - teszi hozzá, tekinteteddel pedig óhatatlanul lejjebb nézel, mintha valami belső hang azt mondaná neked, hogy tekints lejjebb, a látvány pedig nem fog tetszeni. Először feltűnhet Lash ruhájának szaggatottsága, a hasi tájékon teljesen cafatokra tépve, ám ami a legborzasztóbb, az a belsőszervek lógása a felhasított gyomorból. Már az első pillanatban biztos lehetsz abban, hogy rendbehozhatatlan, és ami talán még inkább szíven szúrhat, az a gyerekvállalás ebből fakadó ellehetetlenülése, ami nem csupán neked fontos, hanem Lashnek is. Feltételezhetően kellően leblokkolsz, így a további szavakat aligha érted, és már csak azon kapod magad, hogy párod így szól:
- ...a lelkedet már kitárgyaltuk... - rakhatod össze fejedben a hangokat, ha már a szájáról nehéz lenne leolvasni, mivel nagyon minimálisan mozdul, a következő pillanatok leforgása alatt pedig mintha leolvadna az általad annyira szeretett személy arca, helyébe egy régen látott ismerős lép, akiről bizonyára már meg is feledkeztél. Az a démoni lény mosolyog rád, akivel még Dante bányájában találkoztál, az a tűzdémon, akit megszabadítottál a láncaitól, biztosítva, hogy erejét ismét visszanyerhesse, a szó legszorosabb értelmében is égető szerelemmel fordulva feléd.
- Tudod, hogy az enyém - vigyorog rád gonosz vágyakozással a szemében, és az arcára van írva, hogy ezúttal elvisz téged oda, amit megígért még nagyon régen.

Ale

Ahogy kilépsz a rácsok közül, ajtónak se híre, se hamva. Legalábbis olyan ajtónak nincs, amin keresztül elhagyhatnád ezt a helyet, cserébe folyosók és ketrecek labirintusában találhatod magad, és csak a szerencse segíthet rajtad, mert bár tanulmányoztad a térképet, nehéz lenne megmondani, hogy jelenleg melyik pontján is vagy. Mindenesetre kilépve a troll nem vesz téged észre, de biztosra veheted, hogy nagyon fog hiányolni téged és átsírt éjszakái lesznek a közeljövőben. Hallhatod magad mögött, ahogy a troll hangosan, csámcsogva, nyálcsöpögve eszi azt, amit kapott, szinte már mohón, és szerencsére nem várod ki azt, amikor már neked nyújtaná az egyik rohadó almáját, hanem jóformán azonnal megindulsz.
A kajahordó katona neked háttal halad, így nem vesz észre téged, na meg egyébként is meglehetősen csendesen lépkeds, ezért végképp nem tűnik fel neki a jelenléted. A rácsok végigkísérnek, menetirányod szerint baloldalon sorakoznak az élőholt ghoulok ketrecbe zárva, de nem úgy tűnik, mintha annyira megivselné őket. Hörögnek és morognak, néha olyan, mintha beszélgetnének, a hogy egymásra üvöltenek. Egyikük megpróbál feléd kinyúlni, hirtelen csapva ki feléd, hátha beléd kaphat, ám vélhetően kellően résen vagy ahhoz, hogy ne okozzon benned egy minimális kárt sem.
A troll mellett van még néhány rács, ám ezek üresnek bizonyulnak, így azon az oldalon nyugodtan sétálhatsz, nem fog kinyúlni onnan semmi és senki. Aztán felmerül a lehetősége annak néhány rácsot követően, hogy jobbra fordul, de két rácsnyival odébb baloldalon is kínálkozik egy lehetőség. Illetve folytathatod akár egyenesen is. Őrök? Hát, azok vannak, ha jobbra indulsz, akkor egyet láthatsz is, amint három ketreccel odébb ingerli az egyik bezárt élőlényt. Megkocogtatja a rácsot, ha erre nem reagál a benn lévő szerzet, akkor benyúl, és hirtelen rántja ki a kezét, nehogy megsebesüljön. Láthatod, ahogy a ghoulkarmok ki-kibújnak, és a katona röhögve lép hátrébb, elkerülve a csapást. Persze ez neki nem elég, kisvártatva folytatja ezt. Ha továbbmész, akkor a balra vezető ösvényen is találsz egy katonát, de ő kevésbé ilyen virgonc; üldögél a helyén. Mindkettőről igaz, hogy az oldalukat látod, és ha nem tetszik egyik lekanyarodási lehetőség sem, akkor haladhatsz egyenesen tovább, ám ha gyilkolni szeretnél, akkor lehetőséged nyílhat rá.

térkép:

Nem tudom Thedias, hogy került ide, de most valahogy nem is érdekel, a logikus gondolkodásomat valamikor percekkel ezelőtt a sutba hajítottam, de valami azért arra kényszerít, hogy pár lépéssel a homályba burkolódzó árnyalak előtt megálljak, talán pont az a keserves, fájdalomtól terhes hang, ami tőle árad és ami mázsás súlyként bele akar passzírozni a földbe.
A szívem úgy dübörög a mellkasomban, hogy nem csodálkoznék rajta, ha kirobbanna onnan, mert úgy érzem bátyámnak igaza van, talán tényleg nem tettem eleget ahhoz, hogy megmentsem és míg én éltem a boldog ifjúságom éveit, ő egy bányában nyomorodott meg, a rabszolgánál is sokkal nyomorúságosabban.
- De, én.... - fulladt el a hangom, mert mit mondhattam volna. - Jól vagy? - léptem aggódva figyelve a felőle jövő köhögésre. - Ne mondj ilyet testvér, nem fogsz meghalni, megmentelek.......
Majdnem ugrom egyet, amikor megérzem az érintést a vállamon és csak a bátyámra figyelésnek köszönhető, hogy nem a kardom rántottam magam elé, mert ez Lash volt, bár furcsán hideg volt a keze és mintha........igen, erőltetve a szemem már láttam, hogy a hideghez párosuló nedvesség minden bizonnyal vér, ahogy a keze is.......
- Lash......mi.....
Meg sem tudok moccanni, ahogy a félelemtől borzongva engedem lejjebb és lejebb a pillantásom.
A kiáltásom nyögésbe fullad és reszketni kezdek, mert nem akarok hinni a szememnek.
- Természet Anya segíts! Mi ez? - bámulom a szinte teljesen tönkretett testet, azt a testet, amit nem sokkal ezelőtt a karomba tartottam és akinek oly sok mindent ígértem, mint Thedias-nak és ezt sem tudtam betartani!
~ Hát ennyire vagyok én jó! Csak mindenkire a halált hozom! ~ csaponganak a gondolataim.
- Minden......rendben.......lesz..... -hebegem és a kezemben tartott kardra nézek, hiszen, hogy segíteni tudjak szerelmemnek, el kéne dobnom, a másik kezemmel nem megy....
~ Semmire nem vagyok jó! ~
- Igen a lelkem......sötét......ahogy beszéltük..... - motyogtam, ahogy összeraktam a töredékesen hallott szavakat.
~ Nem lehet babánk......hogy mondjam el ezt Lash-nek? ~ töprengtem közben, mintha az elmém és a testem kettészakadt volna.
Aztán már a vádló szemek helyett egy démoni arcba pillanthatok, amitől visszahökölök, olyan hirtelen a változás. A változó vonások megállapodnak és ezek ismerősek.
- Te? NEM! ADD VISSZA! TAKARODJ VISSZA ODA? AHONNAN JÖTTÉL! - kiáltok rá meg megrázva a fejem, mert valami nagyon zavar, aztán felé sújtok a karddal, de megint úgy érzem kettészakadok, a kezem nem engedelmeskedik és a csapás nagyon gyengére sikerül, mintha igazából nem is akarnám bántani az előttem lévőt.

Ale

A troll tényleg idióta, de ez a szerencsém, még ha esetleg meg is hallaná a lépteimet. A melák csámcsogása a maradék zajokat is elnyomja. Csendes, de gyors léptekkel haladok. Kerülve a csapódást és a katonákra jellemző itt jövök hékás, mozgást. Előttem két irány sejlik fel az előre út mellett. A jobb oldali van közelebb, ahogy benézek egy idióta hergel a rács mögött mozgó élőholtakat. Mázli hogy nem vagyok katona se tiszt, hisz ha látom hogy ezt teszi személyes találkát hozok neki össze a rács túloldalán. Az talán a következő őrnek eszébe vésné miért nem baszogatunk éhes szörnyet. Igen most bárki jöhet azzal hogy én se vagyok épp hercegnő a vérengzős stílusommal, de annak legalább van célja. Így tovább haladok és benézek balra is. A pofám leszakad, ha itt ilyen szintű az őrség hogy hogy nem szökött még meg senki innen? Csendesen tovább megyek, majd egy kérdőjeles személyiségem jelzi a gondját.
~Nem mintha zavarni akarnálak de némileg hiányos az információ készletünk.
~És akkor mi van? Elég hogy tudjuk hogy itt van elkapom megeszem és vége a feladat első felének.
~Kinek is hazudozol itt? Kb annyira akarod a királyt megenni mint amennyire a buta fogadást betartani az elfecskével.
~A befogod a pofád jól jellemez mind kettőnket. Nem fogom át verni még ha tényleg gondoltam is rá. Amúgy mi hozott elő téged a szundiból?
~Kezdetnek a vérvágyad és mert rég öltünk, szóval ideje frissíteni az áldozatok számát. Emellett még hasznos infókat is szerezhetsz. Ha ügyesek vagyunk még az alakját is felhasználhatjuk a célunkra. A melák hódolódon kívül úgy se bök ki senki.
~Azt javaslod játsszam el az egyik vagy akár mind két őrrel csak mert unatkozol? Végül is kell a szórakozás.
Most hogy ezt túl csevegtük ideje a szórakozáshoz látni. Csendes lépéssel közeledem az agresszív felé. Majd hogy ne okozzon zűrt, varázsolok rá egy bénítást. Itt ugye két esemény történhet vagy be jön vagy nem bár mindenképp ugyan az lesz a végeredmény. A kedvenc lánc tőrömet markolom meg, és így lopakodom mőgé. Mire vagy össze esik a varázslattól, vagy a torkához szegezett kés teszi engedékennyé. Amit nem felejtek el megtenni az az hogy azt a kezét is megragadom ami épp bent vagy legalább is közelebb van a rácshoz. Majd a fülébe harapok és suttogva szólok hozzá.
-Szia gyönyörűségem, remélem szeretnél válaszolni a kérdésemre mielőtt a harapók a kezedhez érnek. Ha válaszolsz rendes leszek, és könyörületes. Ha sipákolsz és bajt keversz megetetlek velük. A kérdésem így hangzik, pontosabban hangzanak. Hol találom a lombjárók elrabolt uralkodóját? Kik és mik őrzik. Na és a kedvencem, szerinted te milyen gyorsan leszel ghoul ha nem válaszolsz?

Ha lehetne ennél is zavarodottabb, most az. Most már végképp nem érti, mi folyik itt, és ez bosszantja, ugyanakkor nagyon reméli, hogy hamar rájönnek a megoldásra, ugyanis nem szeretné Viridielt ennyire elkeseredettnek látni és hallani. Jóformán a szíve szakad meg mindezektől, és annyira segítene neki, azonban fogalma sincs, mi a forrása ennek. Nem evett semmit, nem sebezték meg őt – neki kéne mindenfélét hallucinálnia és hinnie, nem a férfinak. Segítenie kell valahogy, de mégis hogyan?
Egy pillanatra elgondolkodik, hogy el is rántja a kezét az ijedtségét érezve, ám úgy gondolja, talán megnyugtathatja pusztán ennyivel. Ennél nagyobbat nem is tévedhetett volna, ugyanis sokkal rosszabb állatpotba kerül, amint végignéz rajta. Ilyet még nem tapasztalt, és az aggodalma csak növekszik, mellette fogalma sincs, mégis mit kéne cselekednie, annyira nem talál minderre magyarázatot. A szíve és a torka összeszorul azoktól a rettegő tekintetektől, a reszkető testétől; mindez olyan, mint valami hideg fuvallat, ami kioltotta a kandalló melengető lángjait. Az értetlenségből fakadó rettegés és társának pillantása hatására mintha fagyos kezek markolásznák őt azzal a terrorkeltő gondolattal, hogy ennek súlyos következményei lesznek.
- Mi az, Viridiel, mi a baj? – érdeklődik aggodalmasan és fojtottan, követve párja félelemmel telt pillantását oda, ahol kutakszik, de semmit nem talál. Szinte biztos, hogy rémképek gyötrik őt, biztos benne, hogy ez nem vicc, és afelől sincs kétsége, hogy őt is valamiféle torz alaknak látja, hiszen ráismert, legfeljebb... El se tudja képzelni, hogy miféle szörnyűségeket kreálhatott az agya. A bizonytalanságától, a hangzásától, a félelemmel telt kisugárzásától könnybe lábad a szeme, és legszívesebben zokogva ölelné magához, ugyanakkor fél, hogyha megteszi, csak rosszabbá válik minden. Így is szörnyen néz ki párja, de mégis mitől? Ki vagy mi van itt, ami ezt műveli vele? Senki sincs itt rajtuk kívül, aki tudatánál lenne, senki, rajtuk kívül minden mozdulatlan.
- Mit látsz, Viridiel? – érdeklődik suttogva. – Mitől rettegsz, szerelmem? Én jól vagyok, nincs bajom... – mondja halkan, önkéntelenül is közelebb lépve hozzá, hogy finoman arcára tegye  a kezét a tudat ellenére, hogy bizonyára teljesen másképp látja most őt. Annyira nehéz tartani a távolságot, annyira... lehetetlen, a féltés belülről marja őt és emészti fel, nem beszélve az aggodalomról és kétségbeesésről. Talán el kéne innen menniük, ki kéne nyitnia az ajtót, ám mégis hogy vezetné a férfit?
- Nem, édesem, nem az, egyáltalán nem sötét, Viridiel, tele vagy jósággal, tele vagy őszinteséggel, nem vagy olyan rossz, mint ahogyan azt hiszed magadról – próbálja maga felé fordítani az arcát, a szemeibe nézve, nagyon remélve, hogy képes lesz túllépni azokon a borzalmakon, amiket jelenleg lát, de hát... Ő is volt hasonló helyzetben, tudhatná, hogy szinte képtelenség, sőt, ő egyáltalán nem is volt tudatában annak, hogy Viridiel követte őt és próbálta a saját épsége érdekében lefogni, megvédeni. Neki viszont nincs itt semmi, amivel segíthetne párján, nincsenek növények, amikkel lefogva őt kivárhatnák a hatás végét, nincs semmi, csak ő, ám teljesen tehetetlen...
Meglepetten hátrál ő maga is pár apró lépést, mikor Viridiel dühödten hátrahőköl. Csoda, hogy nem löki el magától, és elképesztő döbbenetére van az üvöltése, a szavai, amik pár pillanatig úgy fájnak, mint tőrszúrás a gyomrában, aztán, mire teljesen realizálná, hogy olyannak mondja, aki igazából ott sincs, aki nem ő, már késő. A kard lendül, és sohase hitte volna, hogy valaha párja akarata ellenére megtámadja őt. Lép egyet önkéntelenül, de a penge vége így is belevájja magát a vékony ruharéteg alá a bőrbe. A megrökönyödéstől a fájdalmas kiáltás beléfullad, a lábai elvesztik az erejüket, akaratlanul is a földre esve, reszketve és rettegve mászva az ajtó irányába négykézláb, hangosan zihálva.
- Én nem akarlak bántani, Viridiel... – mondja zavarodottan és kétségbeesetten. Nem akarja itthagyni a férfit semmiképpen sem, viszont most nincs magánál, és hogyha marad, akkor a saját életét teheti kockára. Bűntudata van már most tőle, és inkább belebukna a próbálkozásba, azonban tudja, hogyha ezt megteszi, akkor Viridiel egy örökkévalóságig hibáztatni fogja magát. Meg kell lépnie, de nem tudja, drukkol-e annak, hogy kövese őt, mert kifejezetten fél attól, hogy megmarad rajta ez az őrült állapot, ami ellen semmit nem tehet. Nem olyan jó harcos sem, mint párja, így ha próbálkozna is felvenni vele a versenyt, hamar győzelmet aratna felette. Talán nem fogja hibáztatni őt azért, hogy elfutott...
Amennyire tőle telik, gyorsan odakúszik az ajtóhoz, figyelemmel tartva Viridielt, nem akarva újabb meglepetést. A sebe lüktet, de nem érdekli egészen addig, amíg nem elviselhetetlen és ameddig nem kell sürgősen ellátni, és az érzésből egyelőre úgy tűnik, semmi baja nem lesz attól, ha késlelteti a folyamatot. Előbb biztonságos helyre kell kerülnie és felkészülten jönni Viridielhez.
- Szeretlek, Viridiel, így kérlek, ne taszíts el magadtól – kérleli halkan, nem merve hangosan beszélni, bár mondjuk már így is mindegy, hiszen ha meghallották Viridielt, akkor már idefelé tartanak, hogy megnézzék, mi folyik itt. Ha nem... akkor azt csak Természet Anyának köszönhetik.
Odakúszik az ajtóhoz, és sietősen veszi elő a következő kulcsot, illesztve azt be a zárva, hátra-hátrapillantva Viridielre, erősen reszketve.

//Mesélői//

Viri

Thedias már nem válaszol neked, de Lash a továbbiakban egyéként is leköti a figyelmedet. Ahogy a borzalmakon legelteted a tekinteted, pár pillanatig csendben mered rád némán, sápadtan és üres tekintettel, egyre csak fürkészve téged, bár nem tudnád megmondani, hogy téged vagy inkább a túlvilágot nézi-e már.
- Mi az, Viridiel, mi a baj? – hallhatod őt azzal a keserűséggel, ahogyan a valóságban is beszél hozzád, és azt is láthatod, ahogyan követi a pillantásodat a hasára. Nem tűnik meglepettnek, csak értetlennek, de hogy ezt mégis miből szűröd le egy halott érzelemmentes arcából, jó kérdés. Egyszerűen csak érzed és tudod, hogy valahogy így érez, azokból a leheletnyi rándulásokból, amiket még észreveszel a vonásain. Szinte kérlelve téged, hogy magyarázd el, mégis mit gondolsz, mert ő nem érti. Közelebb lép hozzád a rémalak, a valóságban elhangzó szavak azonban itt nem tudatosulnak benned, csak kaotikus visszhangként juthat el hozzád érthetetlenül. Kezét még mindig hidegnek érzed az arcodon, amint finoman hozzáér, elképesztően emlékeztetve téged arra, ahogyan Lash a valóságban is tenné, csak hogy még jobban fájjon, ám egy olyan keze ez, aki halálra fagyhatott a hóban a legrosszabb hóvihar során. A vér nedvességét ugyancsak érezheted a bőrödön, ami furcsamód a fagyasztó ujjak ellenére kellemesen meleg, mintha frissen ömlött volna ki. Érdekes kettősség, nem igaz?
A teremben mindenhonnan halk suttogások érkeznek, amik a Lash által elmondottak különböző verziói. Másképp követik egymást a szavak, néhol értelmetlenné válva, néhol teljesen érthetővé és új értelmet nyer ezáltal a susmorgás, ám ez is olyan kavalkád, hogy jó, ha képes vagy két-három egymást követő szót kivenni és abból valamiféle mondatot megsejteni. Hallhatod azt, hogy „édesem”, de a sötétet is kihallhatod, akárcsak azt, hogy rossz vagy őszinte, és ebből számtalan variáció születik, többségében olyanok, amik erősítik a benned lévő önvádat.
A nagyon régen látott démon kiránt ebből a letargikus állapotból, és magán a nőn is láthatod a meglepetést, hogy nem erre számított tőled, arra meg főleg nem, hogy megtámadod. Úgy rogy össze, ahogyan Lash teszi a valóságban, ugyanaz a kétségbeesés van rajta, mint párodon, de nem tudod megkülönböztetni őket; csak és kizárólag azt a démoni nőt látod magad előtt, kedvesed pedig sehol sincs.
- Én nem akarlak bántani, Viridiel... – mondja kissé zavarodottan, mászva az ajtó felé. - Szeretlek, Viridiel, így kérlek, ne taszíts el magadtól... Akkor is szerettelek, most is szeretlek, csak te akkor is ellöktél magadtól, pedig boldogok lehettünk volna! - magyarázza kissé ingerülten a démoni lény, aki emberi testében mutatkozik előtted, sebesülten vonszolva magát a baloldali ajtó felé. - Boldogok lehettünk volna, Viridiel, de te eldobtál magadtól. Szeretném, ha velem lennél - kezd könyörögni, ügyetlenül tápászkodva fel a baloldali ajtónál, veled szemben maradva. - Együtt úgy lángolhatnánk, mint senki más, tudom! Emlékszel a perzselő csókunkra? Emlékszel arra a vonzódásra, amit egymás iránt éreztünk? Tudom, hogy te is akarod, és én bármit megteszek azért, hogy velem gyere! - gyúlnak fények a teremben harapódzó lángok formájában, ami talán emlékeztet téged a pokolban megéltekre már abból kiindulva, hogy a mostanihoz hasonlóan az ottani lángok is egyre közelebb kerültek hozzád. Nincs kivétel itt sem, a démoni asszony nagyon szeretné, ha vagy a közelében lennél, vagy az ő lángjai emésztenének fel, hogy ebben az esetben is vele lehess.

Lash eközben ki tudja nyitni az ajtót, így ha Viridiel akcióba is lendül, legyen bármilyen erős a támadása, csak egy töredékét kell elviselnie sérülés formájában. Utána persze Viridiel követheti, hiszen a tűzdémon felrohan az ajtó mögötti lépcsősoron. Ha esetleg nem indulnál el fölfelé, akkor Thedias buzdít téged:
- Meg kell ölnöd, vagy örökké kísérteni fog minket. Legalább ennyit tegyél meg a testvéredért, ha már másra nem voltál képes...

Nem hiszem el, hogy nem tudja mi a baj, hogy nekem kell elmondani neki a borzalmakat, amit a szemeim látnak, pedig a pillantása végigvándorol magán...
Talán az ő szemei nem azt látják, amit én? De, ha ez így van, akkor vajon melyikünk az, aki nem a valóság talaján jár?
Az biztos, hogy ha itt áll mellettem ilyen sérülésekkel, már-már holtan, akkor ezt valami sötét mágia okozhatja, lehet, hogy a selfek rejtegetnek valamit, amit most elszabadítottunk és ami elveszi Lash ép eszét az élete mellett és ami meg akar őrjíteni engem, hogy ezt elém tárja.
Szavai furcsán idegenül hangzanak, ezért nehezen tudom összeegyeztetni kedvesem nem is olyan rég elhangzott érzelemtől fűtött szavaival, a hideg, élettelen tekintetről már nem is beszélve. Még egy kis lépést teszek hátra, ahogy felém lendül, de nem tudom elkerülni, hogy ismét az arcomhoz ne érjen, amire önkéntelen rándulással reagálok. Hideg........és meleg vér!
micsoda ellentmondások! De ez csak futó gondolat részemről, hiszen a következő pillanatban elárasztja elmémet a kavargó suttogások áradata és legszívesebben a fülemet befogva a földre roskadnék, de a történések miatt ébernek és tettre késznek kell maradnom, még ha ezzel Lash-on más nem segíthetek. A torkomat kétségbeesett üvöltés fojtogatja, de valami az agyam hátsó szegletében azt ismételgeti, hogy nem lehet, nem szabad, így csak borzadva meredek előre, egyre biztosabban érezve azt, hogy már nem csak a bátyám vádol azzal, hogy cserben hagytam, hanem már Lash is rájött, hogy kár volt kezdenie velem. De már késő bánat, már az ő élete is az én lelkemet nyomja. Sötét.....gonosz....és javíthatatlan.
Mire az önvádaktól megroggyanva ismét felnézek, meghökkentő módon már nem szegény páromat, hanem a Dante bányájából már megismert démont láthatom, ami azért felhozza bennem, hogy talán ez az egész az előbbivel az ő műve, ő akar meggyötörni, mert akkor nem tartottam vele, de ez azért már elég sok megviselt elmémnek és minden felhelmozódott frusztráltságomat, dühömet most szabadjára tudom engedni és nem is igen gondolkodva a döntésem helyességéről, nekitámadok.
Gonosz mosoly jelenik meg az ajkaimon, ahogy látom sikeres voltam és elégedetten látom, hogy megleptem vele és a megjelenő vér előrevetíti, hogy akár még meg is ölhetem és akkor végleg megszabadulhatok tőle, de előtte még meg kell tudnom tőle valamit, nem érdekel szánalmas könyörgése.
- Mit tettél Lash-sal? Áruld el rögtön, különben nagyon megbánod! Nem érdekel a szerelmed, én megtaláltam a párom, add őt vissza!
Elszántan lépkedek utána, nem fog elmenekülni előlem, míg nem kapom vissza szerelmemet.
A feltámadó lángok sem tudnak visszatartani, csak elszánt vicsorba húzódik a szám és meggyorsítom a lépteimet, amikor kinyitja az ajtót.
- Nem tudsz megijeszteni démon, beszélj vagy véged!
Nem szeretném, ha eltűnne az ajtó mögött, ezért nekilendülök, hogy a földre lökjem, de megelőz, így csak nagyot taszítani tudok rajta és már kinn is van az ajtón.
Dühösen felmorranok és még nagyobb lendülettel rohanok fel a lépcsőn utána, hogy most már kevéssé kíméletesen a kardom hegyére tűzzem.
A hátam mögött még hallom bátyám egyre halkuló suttogását.
- Nem fogsz csalódni bennem Thedias, nem hagylak cserben még egyszer, ígérem. - zihálom és tekintetem a démont keresi űzötten.
~ És Lasht sem fogom! ~

Tagadhatatlanul félti a férfit, próbálva kitalálni a tekintetéből, miféle borzalmat lát. Legszívesebben elrántaná a kezét, mikor az érintésétől összerezzen, torka fájdalmasan szorul össze ennek hatására, mert eddig soha nem tiltakozott, ha megérintette. Valamit lát, valami felfoghatatlant, és csak reménykedni mer abban, hogy ez nem végleges, mert párja elvesztésébe biztosan végérvényesen belerokkanna – már így is meglehetősen gondterhelt és aggodalmas, ami aztán gyomorszorongató riadalommá válik. Tehetetlenül és erőtlenül esik a földre, és elképesztően pocsék érzés, hogy rettegnie kell a saját párjától, mert félő, hogy képessé válik a megölésére. Pár pillanatig a frissen szerzett sebet szorongatja, kétségbeesetten bámulva Viridielre, reszketve haladva az ajtó irányába, és szerencsére nem szaporázza meg a lépteit azzal a szándékkal, hogy a következő pillanatban leszúrja őt. Azt ő maga is bánná, amikor a rémképek véget érnek, csak kérdés, mikor kerül erre sor.
A sötét mosoly igazi hideglelés; úgy szalad végig a gerincén a fagy, mint még soha, és tudja, hogy egyszer-egyszer előtört ez Viridielből, talán most a legerősebb. Meg akarja őt tisztítani, ki akarja őt gyógyítani, a félelem mellett ezek a gondolatok kiáltoznak, ám tudatában van annak, hogyha ezt meg akarja valósítani, akkor most menekülnie kell. Hiába minden édes szó, könyörgés, a férfi nem hátrál, és ez csak egyre erősebben bizonyítja azt, hogy nem lesz képes pusztán szavakkal megtörtni az őrajta ülő átkot. Alsó ajkát keserűen harapva hátrál az ajtóig, hallgatva közben kedvese követelőzését, és hallva közeledő lépését, összerezzenve és még jobban reszketve próbálja a kulcsokkal kinyitni az ajtót. Retteg attól, hogy nem sikerül, hogy a férfi nem is lenne tudatában annak, ha egyszerűen végezne vele, és elképzelése sincs, akkor milyen öngyilkos küldetésbe fogna a saját gyászától és keserűségétől. Elmondhatatlan lenne a fájdalom, tudja jól, és nem akarja Viridielt megfosztani a reményétől – mert tudja, hogy ő ezt képezi, bármennyire nehezére is esik elhinni, hogy valakinek ennyire hangsúlyossá vált a jelenléte és élete.
Ha nem lenne ennyire megrémülve és nem lenne tisztában azzal, hogy Viridiel a saját hibáján kívül éppen őrá vadászik, még meg is melengetnék ők a szavak, hiszen bármit megtenne érte. Kár, hogy ennek így kellett alakulnia, és csak remélni meri, hogy ezt megússza élve, mert egyáltalán nem szeretné a férfit kitenni a szenvedésnek és gyásznak. Válaszolni fél, biztos remegne a hangja egyébként is, és hogyha idáig nem értek semmit a szavai, akkor amúgy is felesleges bármit is felelnie, úgyse hinne neki.
A meggyorsított léptekre önkéntelenül hátrafordítja a fejét, hányingerkeltő görcsbe rántva a gyomrát, ahogy Viridiel egyre jobban megmutatja azt az oldalát, amitől meg akar szabadulni. Aztán, vakon tolja be a kulcsot, ami végre jó, végre elfordul a zárban, így kétségbeesetten löki be minden erejével, hogy azonnal meginduljon a felfelé vezető járaton, sebesen szedve a fokokat. Mielőtt azonban elkezdhetné magát biztonságban érezni, olyan taszítás éri, amivel egyáltalán nem számolt, és pillanatok leforgása alatt esik egy hatalmasat a lépcsőn, csúfosan vágva be az orrát, érezve, hogy azonnal ömleni kezd belőle a vér. Még a nyelvére is sikerül egy kissé ráharapnia, így nyöszörögve tápászkodik fel ügyetlenül, meg-megbotolva egy-egy fokon, és hamarosan eltűnik a csigalépcső sötétségében. Zihálva bukik fel az utolsó fokban is, ekkor már egy esetlen bukfenccel tompítva az esést, gurulva a még nagyobb sötétségbe, nem merve meggyújtani a fáklyát, mert ha Viridiel rátalál, akkor nem lesz menekvés. Valamennyi fény bekúszik ide is, van egy ablakszerű vájat, ami pontosan arra a teremrészre néz, ahol eddig tartózkodtak és ahol a sötételf fekszik eszméletlenül. Egy pillanatra elbámul arra, aztán Viridiel felvisszhangzó léptei hallatára riadtan kapja irányába a tekintetét, és a lehető legsötétebb sarokba húzódik, onnan figyelve, ahogyan párja megjelenik halványan felsejlő alakjával. Könnyek égetik a szemeit, mert fogalma sincs, mit tehetne sarokba szorult vadként azon kívül, hogy vár, szipogva törölgetve orrából csordogáló vérét.
Ha Viridiel felér, és türelmetlen, hosszas keresésbe kezd, csak akkor mozdul meg, amikor veszélyesen közel kerül hozzá. Ha fáklyát gyújt, akkor neki egyébként is vége, bár belegondolva, hogy csak egy karját használhatja, akkor nem lesz ilyen szerencsétlensége, így képessé válhat elosonni. Némán teszi a lépteket, visszafogja a lélegzetét is, mert tudja, az is árulója lehet, ám ahogy a terem közepe felé tart, balszerencséjére belebotlik valamibe, és hanyatt vágódik, nem tudva a fájdalmas nyekkenést lenyelni. Riadtan pillant párja irányába, ismét négykézláb mászva a lejárat felé, ám bizonyára túl késő lesz. Elképesztően marja őt a feszültség, a halálfélelem, a tény, hogy a saját párja támad rá, akiben bízik.
- Viridiel, kegyelmezz, kérlek! - szipogja elszoruló torokkal, csorgó könnyekkel. - Én nem az vagyok, akinek látsz, ne ölj meg...! - zokog. - Kérlek, hallgass meg... - suttogja fojtottan, egyre csak hátrálva. - Szeretlek... - szuszakolja ki magából még ezt, de többre nem képes.

//Viridielt egy darabig a lépcsőn felfelé perzselő lábnyomok vezetik a prédája felé, amik aztán fokról fokra halványodnak.  Felfelé teljesen megszabadul a tévképzetektől, legfeljebb még a hit lehet benne, hogy a fenti teremben van a démonasszony. Lash vonásait egyébként már láthatja, noha halvány fényben kissé nehézkes a tájékozódás, de a hangjáról biztos ráismerhet.//

A démon már menekül, de túl sok van már a rovásán, hogy csak úgy elengedjem, arról már nem is beszélve, hogy még mindig nem mondta meg, hogy mit tett Lash-sal, hová tüntette, már pedig én nem megyek addig tovább, amíg meg nem találom szerelmemet.
De sajnos nem vagyok elég gyors, hogy megakadályozzam azt, hogy kinyissa az ajtót, csak azt érem el, hogy nagyot taszítva rajta nekiesik az ajtó mögött húzódó lépcsőnek.
Ha nem is értem célt, de elégedetten hallgatom a fájdalmas nyöszörgését. Ő sem sebezhetetlen és már megtapasztalhatja, milyen a kín, ha neki okozzák.
De még mindig van ereje ahhoz, hogy felpattanjon – bár valószínű a félelem teszi ilyen gyorssá, - és eltűnjön a sötétben.
Dühösen felmorranok, de nem úszhatja meg, ezért kitartóan, előreszegezett karddal indulok után.
Azért a párom miatti aggodalom ködén át, felidézem, hogy óvatosan járjak el, mert ha megöl vagy súlyosan megsebesít a démon, azzal nem segítek Lash-on.
Egy pár pillanatig még hallom a menekülő neszezését, aztán viszont halálos csend telepedik a helyre, ezért még halkabban és még jobban fürkészve a sötétet haladok előre.
Nem hagyhatom elmenekülni!
Felfelé haladva furcsán érzem magam, mintha valami eddig ült volna rajtam és most engedett volna a nyomás. Ismét megrázom a fejem, de egy pillanatra sem szűnök meg a környezetemre figyelni.
Újabb fájdalmas nyögés, aztán surranás zaja és ezzel sikerül belőnöm az irányt.
- Nem futhatsz el előlem! Elárulod hová rejtetted Lasht, mit csináltál vele?
Aztán meglátom az árnyékát………..felé indulok öles léptekkel……aztán a földbe gyökerezik a lábam, ahogy meghallom kedvesem esengő hangját.
Miért beszél így? Miért akarnám bántani, főleg megölni? Soha nem tennék ilyet, inkább a saját szívembe döfném a pengém….
- Természet Anya segíts! – suttogom elsápadva és megtántorodva, ahogy belémvág a sejtelem.
- Lash……? Tényleg te vagy az? Nem csak a démon játszik velem?
A kardom leengedtem, amúgy sem tudtam volna erőtlen kezemben megtartani.
- Mit adtál nekem szerelmed zálogául, amit azóta viselek? – léptem még közelebb és beleszakad a szívem, ahogy könnyáztatta arcát megláttam, ahogy ott kuporgott.
A válasza – minden bizonnyal – bebizonyítja, hogy ő az és ha megtudom, mit tettem vele, akkor bizony Lash-nak kell segítenie, hogy megálljak a lábamon.
- Ne haragudj! Kérlek bocsáss meg, de valami megszállta az elmém! Bocsáss meg! – kérek újra és újra bocsánatot, de ha meg is adja, akkor sem tudok magamnak megbocsátani. – Látod milyen elveszett a lelkem, csak ezért járt sikerrel ez a valami. – mondom elkeseredve.

Kitartó, és bár ezt elképesztően szereti Viridielben, most kifejezetten nagy átoknak bizonyul, ugyanis hiába érkezik meg az erősen félhomályos, szinte már koromsötét terembe, nem adja fel. Keres, kutakszik úgy, akár egy tapasztalt vadász, óvatosan és némán, hogy a hozzá hasonlóan síri csendben lévő vadat megtalálja, akinek ugrania kell. Próbál a lehető leghalkabban távolabb kerülni párjától, de a sötétségtől és a pániktól képtelen koncentrálni, odafigyelni a lépéseire, így teljes meglepetéséül szolgál, hogy valamiben a terem közepe felé felbukik. Elképesztő fájdalom hasít az oldalába, amitől nem sok híja van, hogy felüvöltsön, de képes egy nyekkenéssé visszafogni. Szorongatja lüktető sebét egy pillanatig, aztán észbe kap, és minden létező tagjával vonszolja magát a lejárat felé, és már a közelében jár, már nem sok kell ahhoz, hogyha más lehetősége nincs, akkor lebucskázva rajta legalább egy kicsivel tovább éljen, mikor meghallja a felé közeledő, határozott lépteket. Tudja, hogy innen már nem nagyon lesz menekvés, és önkéntelenül is megáll, hátrafordulva párja felé, aki vélhetően még mindig azt a szörnyet látja benne.
Megáll, ő pedig rászorítja ujjait oldalsebére, zihálva figyelve párja sziluettjét, halványan derengő alakját, és érzi a megdöbbenését. Vajon... Vajon már őt látja? Vajon már nincsenek tévképzetei?
Az ágain támaszkodik, úgy kémleli a sötétséget némán zokogva, esetlenül kuporogva a lépcsőhöz közel, hogyha esetleg Viridiel mégis úgy döntene, hogy megtámadja, legyen lehetősége kitérni előle, bár nagyon reméli, hogy erre nem kerül sor. Úgy érzi, valami változott, valamivel másabbá vált a kisugárzása, már nem az az őrült vágy vezeti őt, ami az előbb, így talán van esély arra, hogy rendbejön. Hallva aztán könyörgésére az elsuttogott szavakat, még jobban megerednek a könnyei, összeszorul a torka, miközben egy halvány mosoly húzódik arcán, mert ez már inkább tűnik annak a Viridielnek, aki minduntalan előzékenyen és törődőn fordult felé.
- É... éhn... – suttogja némileg megkönnyebbülve, a démoni jelenlétre azonban már csak megrázni tudja a fejét, semmi többet nem tud, mert csak hangos sírásban törne ki, de a megbizonyosodásra szánt kérdésre összeszedi magát, boldogan véve tudomásul, hogy mennyit jelent Viridielnek az a kis apróság, amit adott neki. – Karkötő... a hajamból, a-ami, ha nem tetszik... – szipog önkéntelenül. - ...bedobhatjuk a tóba – ereszt el egy keserű kuncogást, majd rémülten veszi észre, ahogy Viridiel térdre rogy – ugyanis ő képtelen jelenleg támogatni. Ijedten marad pár másodpercig a helyén, aztán sietősen húzódik a közelébe, azonnal magához vonva ágaival a férfit, kisvártatva pedig már képes kezét is elemelni az oldaláról, hogy még azzal is szorítsa őt. Zokogva bújik hozzá, törölve könnyeit a ruhájába, vigasztalón hintázva egy kissé.
- Szeretlek, édesem, szeretlek... Mindennél jobban - puszilja meg a homlokát, az orcáját, finoman cirógatva a tarkóját. - Nem, Viridiel... – suttogja fojtottan. – Ne mondj ilyen butaságot, e-erről nem te tehetsz. Ugyanúgy lehettem volna én is ennek az áldozata - teszi hozzá halkan, aztán elengedi párját, hogy közrefogja az arcát. - Nézz a szemembe, Viridiel, nézz a szemembe... - simítja meg az orcáját. - Nem veszett el a lelked, a lelked itt van - keresi meg ép kezét, hogy a szívéhez emelje. - Itt van, őrzöm és tisztítom, hogy ne legyen többé mit szégyellned senki előtt. Se magad előtt, se előttem, se a leendő gyerekeink előtt - húzza a hasa irányába a kezét jelentőségteljesen, de nem sokkal rá eltorzulnak a vonásai, ismét szorosan ölelve magához a férfit, csendesen sírva, de nem mondva semmit. Képtelen bárminek a megemlítésére vagy kifejtésére, bár Viridiel biztos sejti, hogy mennyire félhetett és mennyire kétségbe volt esve egészen idáig. Most már csak megkönnyebbülten zokog, minden egyes porcikájával befogadva párja érintését és közelségét, mert szüksége van rá, a bizonyosságra, hogy vége van annak a gonosz átoknak.
- Gy... gyógyíts... - préseli ki magából egy kis idő múlva, ám felkapja a fejét, ahogy lentről felhallatszódik a vaskos ajtónak a nyekergése. Biztosan nem nyitotta ki senki, nem volt ennyire hosszú a hangja, inkább kétségbeesett próbálkozásnak tűnik csupán, ahogy valaki próbálja azt nagyobbra tárni. Riadtan fordul a lejárat irányába ennek hatására, aztán Viridielre tanácstalanul, és kegyetlenül belémarkol a felismerés.
- Ébren van a sötételf...? - érdeklődik halkan. - Lehet, ő tette...? Képesek ilyenre az éjelfek?

//Mesélői//

Ale

Hát ha bénítást is küldesz rá, attól nem fog összeesni, csak mozdulatlanná dermed, így végeredményben ugyanarra kényszerülsz: a pengéd használatára. A suhanc kellően figyelmetlen ahhoz, hogy csak a ghoullal törődjön, így amíg nem csapsz zajt, addig könnyedén osonhatsz mögé. Nem kevés meglepetésére van, mikor egy pillanat alatt sakkmattot adsz neki, vélhetően nem is számított ilyesmi akcióra egyáltalán – mégis miért tette volna? Dögöket őriz, akik be vannak zárva, pár katona van még a környéken, a vezetőség elég felemásan van most, a benti káosz pedig a fegyelmet is gyengíti. Mikor még a fülére is ráharapsz, akkor kellemetlenül összerezzen, érezhetően nem rajongva ezért, de egyébként mást nem csinál; még nem szeretné, ha elvágásra kerülne a torka. Látni nem lát téged, így a dicséret viszonzására nagyon nincs lehetőség, bár úgyse ezért jöttél, így megspórolsz pár felesleges szócséplésre szánt percet.
- Ez most valami teszt? Mert tudom, hogy akkor mocsokul elrontottam – próbál hátrapillantani, de csak a szemét mozdítja, a fejét nem, nehogy ennyi kiváltson belőled valami számára végzeteset. Meglehetősen nyugodtnak tűnik a helyzethez képest, bár lehet, ez csak a sötételf jegyeknek köszönhető. - Remélem, akkor a többieken is végigmész és őket is megijeszted, asszem, mindenkire ráférne egy gatyába rázás, ha már a hadvezérasszony feladta magát azoknak a nyomorult lombzabálóknak - hallhatsz ellenséges élt a hangjában, és talán még a szemeit is megforgatja.

Fel sem fogom, hogy Lash ott zokog a mellkasomon, annyira meg vagyok dermedve, mind agyilag, mind testileg, mert nem tudom feldolgozni azt a rémtettet, amit elkövettem és amit még majdnem elkövettem. Megborzongok, ahogy magam elé képzelem, ahogy sötét tekintettel követem rémült kedvesem, aki halálosan félhetett tőlem. TŐLEM! Aki számtalanszor ígérte meg, hogy vigyázz rá, megvédi!
Legszívesebben szemen köpném magam, de lassan áthatol ezen a sötét páncélon a sírás, a meleg ölelés és mozdulok, még ha kissé görcsösen is, hogy magamhoz húzzam, pedig nem érdemlem meg.
- Csak azért mondod ezt, mert sokkos állapotban vagy. Nem szerethetsz, nézd, majdnem mit tettem. - mondom fojtott hangon, hiszen erősen szorongatja a félelem még a torkomat és rázom hozzá a fejem. - Téged nem ragadott volna el a sötétség, hiszen annyira jó és megbocsátó vagy, pont ezért hatott rám inkább. - szól belőlem a keserű igazság.
Amikor bársonyos keze az arcomhoz ér, nem tudom megállni, hogy engedelmeskedjek a kérésének és rá emeljem kétségbeesett tekintetem.
A szavai, főleg, ahogy a jövőt és a gyerekeinket emlegeti, élesen a szívembe mar és a hideg oldódni kezd, ami körülvette.
- Lash......? - lehelem, ahogy a kezem a hasára húzza és felragyog a fény a szememben. - Ez.....most.....azt......jelenti.....? - képtelen vagyok elhinni, csak némán tátogok tovább, aztán a könnyek elkezdenek csorogni, végig az arcomon. - Óóó, édes Természet Anya, hogy én mennyire, de mennyire szeretlek! - suttogom és csókolom, ahol érem, lecsókolva a könnyeit is.
Érzem, ahogy megrezzen és nem kell ahhoz fájdalmasan felszisszennie, hogy tudjam valami baj van és ez a sírás már mást jelent.
Ijedten tolom el magamtól és nézek végig rajta, hiszen nagyon ritkán kéri magától a gyógyítást.
- Megszúrtalak, megsérültél? Mutasd! - remeg meg a hangom és mikor meglátom, hogy majdnem a hasát érte a támadásom, hát olyan sápadt leszek, mint a fal, de azonnal gyógyítani kezdem, akkor is ezt tenném, ha ez lenni az utolsó energiám.
- Nem tudom. - lehelem halkan, de a gyógyítást nem hagyom abba, csak feszülten lefelé is figyelek. - Nem ismerem minden képességüket, de meg tudják zavarni a koncentrációt, ám ilyet még annál a mindennél gonoszabb Uráldurnál sem tapasztaltam. El kell tűnnünk innen, kell keresni kivezető utat, nem akarok visszamenni és megint elveszteni a fejem. - akadok el rekedten és, ahogy befejeztem a gyógyítását, máris ajtót keresek, ahol elsurranhatnánk.
- Ki kell jutnunk, főleg neked, ez mindennél fontosabb. - fogom a kezét izgatottan, egészen elfelejtve, hogy telepatikusan szóljak hozzá.

Simul hozzá annyira, amennyire lehet mindenféle félelem nélkül, mert tudja, hogy már nincs párján az a szörnyű átok. Már nem retteg, már nincs benne semmiféle görcs, csak a biztonságkeresés és nyugalom megtalálása, amit megtalál, ahogyan Viridiel, ha nem is túl szorosan, de átkarolja.
- Nem ezért mondom – rázza meg finoman a fejét. – Azért mondom, mert így van, szeretlek, és ezen semmi nem fog tudni változtatni – távolodik el egy kissé, hogy a szemébe nézzen. – Tudom, hogy megtévesztettek, tudom, hogy befolyásoltak, de ez alól nincsenek kivételek, Viridiel... Engem is könnyedén tőrbe csalhatnának és átverhetnének, főleg akkor, ha teljesen mást látnék, mint ami a valóság – simogatja az arcát, néha beletúrva a hajába, néhány tincset a férfi füle mögé tűrve. – Ha ennek tudatos célpontja volt, akkor célirányosan téged vettek előrébb, mert látványra is te vagy az erősebb... – Talán nem kell továbbmondania, milyen logika mentén halad, magában viszont biztosra veszi, hogy ez nem lehet véletlen; Viridiel nehezebb célpont, neki a tapasztaltsága miatt nagyobb az ellenállása, de ha a cél az volt, hogy mindketten pusztuljanak, akkor biztos, hogy vele intéztetik el a munkát, végignézve a szenvedését, majd ahogy saját kezűleg végez magával. Beleborzong a gondolatba, hogy ez megtörténhetett volna, ám végül elengedi, mert párja ismét magánál van.
Értetlenül nyílnak nagyobbra a szemei, mikor látni véli Viridiel felragyogó tekintetét, és csak akkor döbben rá, mennyire félreérthető szavakat használt biztatásra, mikor már túl késő. Hagyja, hogy a férfi megszeretgesse, de képtelen normálisan reagálni, csak pánikolva gondolkodik, hogy mégis miként mászhatna ki ebből a kínos szituációból, és nem arról van szó, hogy ne válna anyává az első pillanatban, amikor lehetőség nyílik rá, hanem... Még van benne ennek kapcsán egy kis szorongás a múlt miatt, még fél az újabb veszteségtől, és ezért van benne egyfajta önmegtartóztatás, ami nem engedi, hogy a következő hónapokat egyre csak növekvő pocakkal, majd gyerekkel töltse. Nem akarja összetörni párját egyáltalán, hiszen annyira megörült ennek, még ha félreértés is, aztán a férfi ajkaira illeszti mutatóujját, némi keserűséggel nézve rá, kínosan rázva meg a fejét.
- F-félreérted, Viridiel. Még nincs, legalábbis nem tudok róla, hogy bárki lenne odabenn... – pillant le. – De lesz – néz azonnal fel, és ez több, mint ígéret; ez vágy és jövőkép egyaránt. – Lesz egy, aztán még egy meg még egy, és ha Természet Anya úgy akarja, akkor akár ikrek is – suttogja, végig simogatva Viridiel arcát és nyakát egy halvány mosollyal. - Amennyit csak akarsz - közeledik óvatosan, hogy félénken egy puszit adjon párja orcájára, csak remélve, hogy nem bántotta meg túlságosan, ám ha nagyon letörtnek látja, akkor még bűnbánón hozzáteszi: - Ne haragudj, nagyon... - mély levegőt vesz. - Nagyon félreérthetően fogalmaztam. De ígérem, hogyha innen kijutottunk, elkezdhetünk dolgozni ezeken a terveken, mert én is meg akarom valósítani, csak előtte szeretnék átbeszélni pár dolgot.
Talán egy kicsit megnyugodhat ezt követően, így a sebe sikítva lüktetésnek kezd, és nem csupán ez, de a veszélytől való mentesülés is kiváltja belőle a zokogást, nem sokkal utána pedig kéri a gyógyítást. Enged a tolásnak majd karjával kitámaszt, próbálva lassan lélegezni és nyugodtan, de a zaklatottsága és a zokogása miatt nagyon is kaotikus a légvétele. Az odalentről érkező hangot meghallja, és így is riadtan fordul az irányába, megfeszülve egy kissé, de a gyógyító energia nyugtató hatása még most is eléri őt, hiába zavaros egy kissé Viridiel nyugtalan lelkiállapotának köszönhetően.
- Akkor nem biztos, hogy mindent bevetett... - suttogja kellemetlenül, és mikor a férfi befejezi a gyógyítást, még mielőtt felállna, körülöleli a tarkójánál, hogy a homlokára még egy puszit adjon. - Köszönöm, nálad csodálatosabb párra nem is találhattam volna - mondja halkan. - És az első gyerkőcünk nevén majd gondolkodj, hogyha úgy döntünk, belevághatunk és megjön, mindene meglegyen.

//Mesélői//

Viri és Lash

A kellemetlen félreértést felváltó ígéreteket követően összeszeditek magatokat, és nem a lentről érkező hangok irányába indultok, pedig igencsak ártalmatlannak bizonyulnak, és ha a sötételf ébren is van, könnyedén tudnátok vele végezni talán még azelőtt, mielőtt hatást gyakorolna valamelyikőtökön az átok. Vagy ha hatást is gyakorol, akkor még mindig ott a másik, hogy bevigye a végső csapást, de ti inkább idefönn kerestek ajtót.
A vaksötétben kicsit nehéz a kutakodás, de Lash pár pillanat múlva előkeríti a fáklyát, és hogyha Viridielnek sincs ellenére, akkor meggyújtja azt, hogy könnyebb legyen a tájékozódás, de hogyha a férfi úgy dönt, nem tanácsos a használata, akkor visszateszi a helyére. Ennek függvényében kicsit több vagy kevesebb idő fog eltelni, mire Viridiel megtalálja az ajtót, bár fény híján elsőre biztos el fogja téveszteni, és ha a fal mentén vezeti a kezét, akkor a talán ablaknak szánt vájatnál megszűnik a tapintható felület mellkas és szem magasságában pár méter hosszan. Ha lenéz, akkor láthatja a beáramló halvány fényt, amit az enyhén nyitva hagyott, lenti ajtó beenged, és azt is észreveheti, hogy ott vergődik a kötözött sonkának való sötételf; éppen a fejével próbálja kijjebb nyitni a vaskos, nehéz ajtószárnyat nem túl sok sikerrel. Ha nem foglalkozik vele, hanem keres tovább, akkor nemsokára találhat egy ajtót nagyjából a feljárat mellett, a mögötte rejlő, fény nélküli, zárt, egyenes folyosó pedig abba az irányba vezet, amit a rácsok eddig rejtettek előletek.
Ha fáklyát gyújtotok, akkor értelemszerűen hamar megtaláljátok ezt az ajtót, mellette a szoba közepén egy kart is, aminek egyik kiszögellésében esett el Lash, mely stabilan tartja magát a kart a helyén. Meghúzhatjátok, ha kíváncsiak vagytok rá, mit csinál, de egyszerűen csak el is indulhattok a folyosón, ahol bár nem fogtok látni fáklya nélkül, a falat tapogatva tudhatjátok, hogy valóban egyenesen halad, mi több, jobbra és balra egyaránt fáklyák sorakoznak néhány méterenként fémkarokkal. Ha akartok, akkor elvehettek párat, bizonyára senkinek sem fog hiányozni, és ki tudja, hogy nektek mekkora szükségetek lesz rá a későbbiek folyamán.

Nem értem, hogy miért szomorodik el hirtelen, aztán néz rám bocsánatkérő tekintettel, csak amikor el kezdi mondani, hogy még sem azt akarta az előbb a tudomásomra hozni, hogy a gyermekünk növekszik a hasában, csak képletesen értette, azt akarta, hogy tudjam, előttem van még a jövő, a mi jövőnk és a gyermekeinké......
A csalódás csak egy pillanatig tart, de aztán elengedem egy sóhajtással, hiszen ha nem most, majd később, de meg fog történni és egy csomó lurkónk lesz, amik majd megkeseríthetik az éltünket, persze csak édesen, ahogy kell egy eleven kölyöknek. Túl fogjuk élni és boldog jövőt biztosítok az én drága Lash-omnak, aki még akkor is reményt tud nyújtani, amikor már én nem lelek semmi kapaszkodót.
Mikor kedveskedve és kicsit félénken a reakciómtól puszit ad, nem engedem, hogy elhúzódjon, hanem magamhoz ölelem és államat a feje búbjára téve, halkan súgom neki.
- Igen, igen, biztos vagyok benne, hogy sok-sok fiú és lány fog nem sokára szaladgálni körülöttünk és imádni fognak téged, jó anya leszel, mert fényt adsz, amikor már más nem segít és akkora a szíved, hogy mindenki belefér. Sosem tudnék haragudni rád, okom és jogom sem lenne rá. - adok egy vágyódó csókot aztán az ajkára, de aztán belekezdek a gyógyításba, mert addig nem vagyok nyugodt, míg miattam vérzik.
- Az lesz a neve, amit csak szeretnél. - súgom még oda, de aztán én is a lenti helyiség felé fülelek. - De úgy látszik csak egy bizonyos távolságra hat a mágiája, még ha ő is volt az, mert itt nem gyakorol rám hatást és....alaposan megkötöttük, ide nem tud feljönni.....- mondom biztatóan. - Ha jól vagy, keressünk egy kijáratot innen. - segítem fel.
Próbálom a falat tapogatni és úgy körbemenni, mert nagyon kevés a fény és nagyon zajongani sem akarok, de amikor Lash szól, hogy talált egy fáklyát, akkor kis megfontolás után arra szavazok, hogy gyújtsunk fényt, ha itt tiblábolunk azzal csak nagyobb veszélybe sodorjuk magunkat, mint egy kis lánggal.
Azt már szerencsére nem rég láttam a lenti ajtónál, hogy a selfünk még a gyúzsban van és egyelőre hiábavalóan próbál boldogulni az ajtóval is, van még egy kis időnk.
- Itt egy ajtó. - súgom kedvesemnek, bár valószínűleg ő is akkor látta meg, amikor én, hiszen a kezében van a fáklya. - És itt egy nyitókar is. Hmmm.......próbálkozzunk vele? Talán az arénába vezető kaput nyitja, de az is lehet, hogy valamelyik veszélyes szörnyét.......
Komolyan nem tudom mi lehet a jobb, bár lehet mindkettőt teszi egyszerre.
- Kockáztatnunk kellene, mert ha ez nyitja a kaput, akkor mindenképpen használnunk kell.
Kérdőn nézek a páromra, aki nem látszik túl meggyőzöttnek.
- Oké, én legtöbbször nem a megfelelően döntök, így inkább hagyjuk, legfeljebb visszajövök, ha muszáj. - döntöttem el végül és beléptem a talált ajtón.
Két fáklyát begyűjtök menet közben a folyosón lévőkből és az övembe tűzöm, hogy ne akadályozzanak, mert később még jól jöhetnek.
~ Remélem jó felé megyünk. ~ térek vissza a visszhangzó folyosón a telepatikus beszélgetéshez.

Összeszorul a szíve, hogy csalódást kell okoznia párjának, és bár felmerült benne, hogy talán el kéne hallgatnia legalább a végéig, akkor csak még nagyobb csapássá vált volna. Jobb így, az elhallgatásból soha nem született eddig semmi jó, és nem most kéne megpróbálni rácáfolni erre.
Eléggé úgy tűnik, hogy nem okozott túl nagy kiábrándulást vagy csalódást, ugyanis a férfi nem húzódik el, engedi, hogy megpuszilja, sőt, nem is engedi, hogy eltávolodjon. Kíváncsian pillantana fel rá, de megérezve állát a fején, belebújik a mellkasába, ragaszkodón kapaszkodva az öltözékébe. Párja szavainak elhangoztával csak még jobban húzódik hozzá, igyekezve kifejezni háláját és boldogságát, ami mellett csak halványan érzékeli a lüktető fájdalmat, annyira hatalmas a megkönnyebbülés. A szavak kellemesen melengetik őt belülről, hiszen mindig jólesik neki, mikor Viridiel elétárja, mit gondol róla, újra és újra meglepődve azon, mennyire tisztának és csodálatosnak találja őt. Az ő jelenlétében mintha már kezdené is elhinni, hogy amit le kellett rónia, már lerótta, és már nem csupán a saját bűntudata miatt kell folytatnia ezt, hanem a közben megtalált másik érték miatt is: hogy segíthesse párját.
- Te pedig a legjobb apa leszel, biztos vagyok benne, mint ahogy abban is, hogy a törődéseddel, szereteteddel és védeni akarásoddal ugyanúgy imádni fognak téged is. Biztosan nagyon sok lenyűgöző dolgot fogsz tudni nekik mutatni, egy-egy, kivételesen magányosan töltött utad után pedig követelni fogják az ajándékokat – mosolyogja meg a fejében lejátszódó jelenetet, ahogy amint párja belép a gyerekzsibongással teli épületbe, nyomban köréözönlenek, ugrálva körülötte, szinte szétszedve őt.
Elemeli a fejét a mellkasáról részben saját szándéktól vezérelve, részben azért, mert Viridiel finom kívánságának is eleget akar tenni, így amennyire telik tőle ebben a pozícióban és amennyire a sebesülése engedi, simulva hozzá viszonozza a csókot, átölelve őt a nyakánál.
- Szükségem van rád, nélküled nincs biztonság – szorít még rá a kezére, aztán hagyja, hogy párja meggyógyítsa, és a fájdalom végre enyhülni kezd. Még megtörli kézfejével vérző-véres orrát, ügyelve rá, hogy a tenyere ne legyen olyan, mert nem szívesen hagyna látványosabbnál látványosabb nyomokat, ha nincs rá szükség.
Egy halvány mosollyal fogadja a névválasztás lehetőségének visszadobását, de úgyis el fogja intézni, hogy legalább akkor közösen döntsenek, ha már mindkettejük vére benne lesz a kölyökben. Már előre tart attól, hogy mennyi kalandvágyat fog örökölni, de ez egyelőre a jövő, és talán nem is annyira távoli, látva Viridiel ilyen tiszta reakcióját ennek kapcsán, mely meggyőzi őt arról, hogy felkészült rá.
Bólogat a memgjegyzésekre és meglátásokra, akárcsak arra, hogy jobban van, így elfogadja a segítő kart, majd jobbnak gondolva, ha előkotorja táskájára akasztott fáklyát meggyújtja. Mégiscsak jobb lenne kényelmesen tájékozódni és nem a sötétben tapogatózni, persze előtte kikéri erről Viridiel véleményét is, hiszen nem emiatt kíván lebukni. Az engedély megkapására előkotorja ágaival a gyújtóeszközöket is, és lángra lobbantja az eszközt, pár pillanat múlva meg, mikor már hozzászoktak a fényviszonyok megváltozásához, közbenézhetnek a szobában, ami nem a legnagobb, bár ezt eddig is érezhették. A közepén a kar gyanakvást vált ki belőle, vélhetően a rácsot lehet vele felhúzni, bár nem próbálná ki, ha nem kell, mert...
~ Ha nagyon hangos, akkor az idevonzhat néhány katonát; nem lett kiütve az összes a környékről. Nem tudhatjuk, hogy mennyire vannak karbantartva ezek a szerkezetek, és nem szeretnék addig hangzavart csapni, ameddig nem kell. Így is idő szűkében vagyunk, szerintem inkább próbálkozzunk az ajtóval. Lehet, hogy a sötételfek építészete igazi blődség, de nem hiszem, hogy cél nélkül hoznának létre egy ilyen szobába egy ajtót ~ lép is hozzá, hogy lenyomja a kilincset, feltárja azt, ami mögötte rejlik. A folyosó egyenes, láthatóan ugyanarra vezet, mint a rács mögötti tér, így talán jobban járnak ezzel a járható úttal, ahol csendesen folytathatják a felfedezést. ~ Nagy eséllyel ugyanoda fogunk jutni, mintha a rácsok mögött mennénk. Meg te mondtad, hogy nem akarod ismét a fejedet veszteni ~ fordul Viridiel felé egy halvány mosollyal, ami szélesedik, mikor beleegyezőleg belép a folyosóra, ő pedig követi őt. Bizonytalankodására, ha nincs semmi a kezében, akkor megfogja, hogy bizakodón rászorítson.
~ Ha nem, akkor kijavítjuk az irányt. El fogunk oda jutni, Viridiel, csak bízz benne ~ mosolyog rá.

//Mesélői//

Viri és Lash

A krízisponton gyorsan túljuttok, és nem sokáig gondolkodtok azon, hogy merre is kéne tartanotok. Visszafelé még a kar látványára sem mentek, pedig a sötételf biztos nagy szeretettel vár titeket odalenn, hiába.
Ahogy haladtok, nyílegyenesen vezet titeket a járat, és ha emlékeztek, kívülről hogy nézett ki az épület, nem lehet semmi kétségetek afelől, hogy ez az aréna felé – vagy éppen az arénába - vezet. Pár méternyi séta veszi kezdetét, még egyszer-egyszer hallhatjátok halkan felvisszhangozni a sötételf ügyetlen próbálgatásait, egyébként teljes némaság a társatok a másikon és lépteitek zaján kívül. A falak üres kőfalak, akárcsak a padló, stabilan simulnak a talpatok alá, és nemsokára a fény megvilágít újabb méterekkel odébb egy ajtót, annak a fémrészeit elsősorban. Ezt az ajtót is nyitva találjátok, ez talán meglepetésetekre lehet, de ha be is lenne zárva, valószínűleg úgyis találnátok egy jó kulcsot, ami kinyitná.
Ha benyittok, akkor élőt nem találtok odabenn, de holtat sem. Ha füleltek, senki mozgását nem halljátok; teljesen üres a helyiség, viszont sikerült bekapcsolódnotok az aréna körívére, méghozzá az egyik külső folyosójára. Az aréna közepe felőli oldalon oszlopok tartják a felsőbb szinteket, és ha elnéztek abba az irányba, akkor egy hatalmas, porral fedett teret találtok, ami néhol mocskosabb – bizonyára a korábban odaszáradt vértől. Körös-körül megannyi sor megannyi ülőhellyel, és talán még azon se lenne mit csodálni, ha Dreyndra hadvezérasszony alkalomadtán egy másik osztagot is meghívott volna egy-egy jelentősebb küzdelemre, megtisztelve az adott vezetőt.
Jobban körülnézve az arénában négy ki- és bejáratnak szolgáló kaput találtok, legalábbis a küzdőtér részénél, ahol elhagyhatjátok a helyszínt; egy alattatok, egy veletek szemben, egy-egy pedig kétoldalt. Viszont veletek szemmagasságban a túloldalon észrevehettek másik két ajtót, ami vélhetően ugyanolyan folyosót takar, mint amin idejöttetek, és bár nem láttok rá az oszlopok miatt a kétoldalt lévő járatokra, erős gyanútok lehet, hogy ott is találtok két-két ajtót, ami biztonságosabban vezethet ki titeket erről a küzdőhelyről.
Ha nem az aréna irányába néztek, akkor ott kemény kőfalak gátolják a látásotokat, így külső szemlélő nem láthatja azt, hogy mit ténykedtek; ha az aréna területén nem tartózkodik senki, végső soron teljes biztonságban és rejtekben vagytok. A fejetek felett nagyjából egy méterrel plafon, az aréna felől nem érkezik túl sok fény, csak az a pár fáklya, ami a ki- és bejáratoknál ég, így érdemes meghagyni a saját fényforrásotokat, hogy továbbra is kényelmesen lássatok.

~ Szerintem menjünk balra. A jobboldali járatot már láttuk, ugye ott ütöttünk ki két katonát, de arra is állatok voltak. Talán, ha balra megyünk, akkor mást találunk ~ néz érdeklődőn párjára, továbbra sem akarva egyedül dönteni ennek kapcsán.

Mindig meghat, hogy Lash mennyire bízik bennem és őszintén szólva kicsit meg is ijeszt, mert nem tudom meg tudok-e majd felelni az elvárásoknak, de ez majd a jövő zenéje lesz……
A kar meghúzásának, vagy meg nem húzásának kérdésére kedvesem egészen más szempontokat figyelembe vevő választ ad, ami megint csak bebizonyítja, hogy mennyire jól kiegészítjük egymást.
~ Megint csak igazad van, már ez nagyon sokat nyom a latban, hiszen az észrevétlenség a legjobb, amiben bizhatunk, mert ha kiszúrnak minket, akkor bizony nagy bajba kerülünk és csak a menekülés marad, a feladatunk eleve kudarcra lesz ítélve. ~ bólintottam is a megerősítésre és követtem a fáklyától megvilágított folyosóra.
~ Márpedig fej nélkül nem sok hasznomat vehetnéd. ~ mosolyogtatott meg a felvetése és melegen szorítottam meg a kezét egy pillanatra, de aztán kénytelen voltam elengedni, hiszen nem haladhattam az ismeretlen úton kard nélkül, így ismét előhúztam azt.
~ Ebben soha nem kell kételkedned, mindig bízom benned, történjen bármi. ~ hangzott fel a fejében határozottan és erősen az ígéretem.
A járat biztosan az aréna felé vezet, ebben még akkor sem kételkedem, ha egyébként az egész pincerendszernek itt lenn, nem sok értelmét látom, de ez az út egyenes és az irány jó.
Erősen fülelek és a szám széle kicsit megrándul idegességemben, ahogy még eljut a fülemhez a megkötözött self ténykedése, mert félő, hogy előbb-utóbb valaki másnak is feltűnik.
Itt azonban nincs senki, csak mi, vagy ha van, akkor még levegőt sem vesz.
A Lash által vitt fáklya hamarosan egy újabb ajtót világít meg, de szerencsénkre ez nyitva van, nem kell próbálgatni a kulcsokat, aminek emléke összerántja a gyomrom.
Intek kedvesemnek, hogy engedjen előre és óvatosan tolom be az ajtót, de felesleges az óvatoskodás, mert nincs itt sem senki. Igazán ez nem is egy helyiség, hanem egy oszlopos körfolyosó, ami további szinteket jelez felettünk.
Onnan, ahol állunk jó rálátásunk van a küzdőtérre, aminek talaja jó néhány véres csatét láthatott. Ülőhely is van bőven, ami mutatja, hogy mekkora népszerűségnek örvendenek az itteni események és milyen népszerűségre vágyott a hadvezérnő. De mindez talán már a múlté és csak remélhetem, hogy nem csinált királyomból is itteni látványosságot, mert……..nem, biztos nem!
Ismét megpróbálom vele telepatikusan felvenni a kapcsolatot.
Látni már a négy nyílást is, ami kivezet (vagy éppen be, épp honnan nézzük), a porondról, viszont, ami jobban felkelti a figyelmemet, hogy felettük hasonló ajtók vannak, a mi szintünkön, mint amin mi is idejutottunk.
~ Eddig mindig jó volt a megérzésed, ezért menjünk balra, oda, ahhoz a két ajtóhoz, vagy a két szembelevőhöz. ~ mutatom a mienkhez hasonló nyílásokat. ~ Az egyikkel már csak szerencsénk lesz, már túl régóta bolyongunk itt, nem tarthat ki örökké a szerencsénk. ~ sóhajtok és elindulok Lash után.

Csak egyetértőn bólintani tud a kiegészítésre, így már nem is kérdés, hogy mit választanak a továbbiakban nem csupán azért, mert rosszallja a karral járó opciót, hanem mert végül ez tűnik a legbiztonságosabbnak is, hiába vezet tovább az ismeretlenbe.
~ Hát mikor egészen más indok miatt veszted el a fejed, azt szívesen veszem ~ viszonozza a szorítást, megkísérelve egy óvatos, kacér sandítást Viridielre, amivel kellően sokat sejtet mondandója tartalmáról, de nem túlzón sokat, majd hagyja, hogy a férfi ezután ujjaival a kardmarkolatot szorongathassa, hiszen a biztonságuk fontosabb. Az ezt követő szavakra szégyellősen elmosolyodik és egy pillanatra lehajtja a fejét, majd finoman ráteszi tenyerét Viridiel kardot tartó karjára, enyhén megállásra ösztökélve és arra, hogy felé nézzen, könnyedén nyomva következőnek egy gyors csókot az ajkaira hálája jeleként.
Az út maga gyanúsan üres, és már sejtene egy csapdát errefelé, semmi sem történik. Végül is miért is történne? Vélhetően a  sötételfek maguk is sokat használják ezt a járatot, így teljesen értelmetlen bármivel is nehezíteni az életüket, főleg bármi halálossal, mert erre a szintre aligha juthatna be bárki idegen csak úgy. Mondjuk persze, az éjtündék esetében sosem lehet tudni, ezért attól még éber marad és úgy rója tovább a sötét, fáklyafény által megvilágított folyosón. A feszültség miatt az idő lassan telik, ám végül eljutnak a túloldalra, ahol előremenne, hogy kinyissa az ajtót, mégiscsak neki van több keze, de az intése megállítja őt. Pár másodpercnyi mérlegelést követően félreáll, és hagyja, hogy ő tegye meg a kockázatos lépést, még ha csupán egy karja is van, még mindig ügyesebb és felkészültebb, mint ő, ezért nincs kifogása. Hátrébb lép egy kissé, tartva azt a kényelmes távolságot, amit Viridiel is biztonságosnak tart, ha csak a baj várná őket a túloldalon, viszont semmi sem várja őket. Ez ismét növeli benne a gyanakvást, és megpróbál nem inni a medve bőrére, mert nagyon nem lenne jó, ha elbíznák magukat a hosszasan elnyúló nyugalom miatt.
Amint Viridiel jelez neki, hogy mehet, beljebb lép, és még nem volt szerencséje ilyen épületben tartózkodni, de még csak látni se látott egyet soha. Kényelmetlenül érzi magát a méretek miatt, a tudattól, hogy mégis mire használják ezt a helyiséget, bele is borzong, ahogy a lenti területet vizsgálgatja, amit az ottani fáklyák világítanak meg derengőn.
~ Undorító ~ jegyzi meg halkan, ellenszenvesen figyelve még mindig az odalentet, végül rákényszeríti magát, hogy mást is megfigyeljen az építmény részeiből, igyekezve levonni a következtetéseket és megtalálni azokat a lehetőségeket, amikkel a legjobban járhatnak.
~ A szembelevő talán jobb választás ~ néz Viridielre. ~ Ahonnan jöttünk ott jobbra-balra állatok vannak, szemben még nem tudjuk, ott talán már lesz változás, és ott valószínűleg ugyanúgy el tudunk menni mind a két irányba ~ indul meg a kör baloldali ívén sietősen, hogyha esetleg mégis le akarnának fordulni balra, akkor megtehessék, bár nem sok esélyt szavaz arra, hogy ez megvalósul. ~ Viszont bízzunk benne, hogy legalább addig, amíg itt vagyunk, kitart.