Ale

A folyosó tele van érdekes lehetőséggel, viszont nem ezért jöttem. Nagyon nem, így a vadász ösztönömnek sem engedhetek, noha a kíváncsiság nagyúr. Á van időm hisz az elfek még tuti nem értek be. Az is kérdés hányan jöttek. Na de nézzük, mi zajlik odalent. Csendesen ereszkedem lefelé. Az is feltűnik, hogy egy hang elhalkult, mintha nem is itt lenne, hanem a korábbi egyértelmű bejáratnál. Vele majd ott foglalkozom. Ahogy haladok, reményeim szerint erősödik a hangok zaja és talán értelmessé is teszi, amit hallok. Nem beszélve arról az eshetőségről, hogy valami ocsmányságba futok.

Viridiel mosolyát a helyzetük ellenére igenis megnyugtatónak találta. Lazulnak ettől az ő vonásai is és a félelem is kicsit oldódik, némileg szabadabbá téve gondolatait és mozdulatait, miközben viszonozza a gesztust tényleges őszinteséggel már.
Jó lesz minden. Jónak kell lennie – még ezek visszhangzanak elméjében, mielőtt rohamtempót diktálva indulna el a járatban, kísértve a félelmeitől és veszteségek lehetőségétől, de határozottan erőt és lendületet ad neki a tudat, hogy meg akarja védeni ezt a mosolyt, hogy még látni akarja. Soha nem hitte volna, hogy valaha egy ilyen kis apróság elöntheti őt ekkora erővel, akarattal és kitartással az egyértelműen halálos helyzetben is, és bár Délosból emlékezhet ezekre, mégis az újdonság varázsával éri őt. Legszívesebben, ha meglenne a kellő képzettsége és ügyessége hozzá, vakmerően állna meg, hogy szembeszálljon az őket üldözővel, ám mielőtt hirtelen jött bizakodásából fakadóan megtenné, elfojtja ezt. Másképp kell védelmeznie, ő másféle burkot képvisel és jelenleg más az, amivel Viridiel és a küldetés hasznára válhat – futással és remélhetőleg jó megérzésekkel.
Sajnos a járatválasztást követően fellépő aggodalma és gyötrelmei nem nagyon csökkennek, belül szorítják őt, és csak reméli, hogy képes lesz valamilyen módon jobbá tenni. Választ aligha tud Viridielnek adni ennek kapcsán, mert képtelen lenne őszintén azt mondani, hogy megnyugodott vagy hogy rendben van, és bár tudja, hogy megoldják, az önhibáztatása erősebb, minthogy ezt továbbítsa. Úgy érzi, neki kell ezt megoldani, és hiába butaság, nem tudja ezt az érzést levakarni magáról, mely emiatt kellemetlenül nehezedik a vállain. Ez akkor válik egészen lesújtóvá, mikor a látszólagos sziklaomlás elválasztja a folytatástól való lehetőségüket, sarokba szorított vadakká téve őket. Jóformán el sem jut a tudatáig Viridiel hajgna a fejében, annyira a saját kétségbeesésével van elfoglalva és azzal, hogy találjon valami megoldást egyedül, nem akarva ennél is nagyobbat bukni és ennél is rosszabbá tenni a helyzetüket. Tudja, tisztában van vele, hogy attól még párjának érzései és véleménye nem fog változni róla, mégis benne van egy kényszer, hogy a most önkéntelenül elkövetett hibáját kijavítsa.
Ijedten kapja fel a fejét, mikor Viridiel megállásra kéri, és kissé elszontyolodva néz oldalra, felfogva, hogy nagyon is igaza van – teljesen felesleges az, amit csinál, mert tényleg nem tudhatják pontosan, hogy mennyit is kéne ehhez pakolniuk. Idejük emellett nincs is annyi, akárhogyan nézi és akárhogyan gondolja át, végül csendesen bólint.
~ Akkor talán nem fog annyira meglepetésként érni a jelenléte ~ enged meg egy halvány, bizakodó mosolyt, figyelve, amiint párja előhúzza a kardot, melytől akaratlanul is kirázza a hideg. Valamiért nem annyira tetszik neki a fegyver, valószínűleg a mássága és idegensége miatt, mert egyáltalán nem az ilyen színű pengékhez szokott, ami akkor is aggasztja, ha nem kéne, elvégre mégiscsak Viridielnél van! Egy pillanatra feltámad benne a kíváncsiság, hogy mégis honnan szerezte, aztán jobbnak ítéli, ha nem most beszélik meg – de még jobb esetben inkább soha nem derülne ki. Van benne egyfajta félelem az ismeretlentől, és pontosan ezt érzi most, tartva attól a fegyver rejtélyessége és sejtelmessége miatt, hogyha valami kiderülne ennek kapcsán, akkor annak nem örülne.
~ Rendben, de legyél nagyon óvatos ~ szorítana rá a kezére, és bár fizikai valójában nem tesz, gondolatban nagyon erősen jelen van előtte a kép és az érzés, ahogy ujjait szorosan Viridiel tenyere körül vezeti.

//Mesélői//

Viri és Lash

Elég erős gyanakvás lehet úrrá rajtatok, mikor kiderül, hogy nem követ titeket senki. Persze nem veszítek ezt attól még félvállról, hogy mögöttetek nem találtok senkit, attól még a sötétben ugyanúgy megbújhat, éppen ezért jó is a felállásotok, amivel elindultok visszafele. Arról nem is beszélve, hogy a kard is kézben van, így aztán bármikor harcba szállhatok - vagy legalábbis Viridiel biztosan, ugyanis Lash híján van bárminemű pengének vagy használható fegyvernek, a fáklyát meg nem biztos, hogy célszerű lenne felhasználni baj esetén.
Alig tesztek meg pár lépést, jóformán csak egy kicsit távolodva el a sziklaomlásnak látszó akadályotoktól, mikor pillanatok leforgása alatt olyan hangos morajlásra figyeltek fel, hogy képtelenségnek bizonyulhat nem hátrafordulni. Nagyon közel van hozzátok, mi több, a kövek kellemetlen törése bezengi jóformán az egész üregrészt, ami hamarosan nem csupán túloldali hangként jut el hozzátok. Elképesztő erővel töri át vélhetően az a lény a számotokra kihívást jelentő akadályt, és láthatóan neki meg sem kottyan, úgy repülnek az eltorlaszolásra szolgáló kövek és szikladarabok mindenfelé. Nagyon jó reflexekkel kell ahhoz rendelkeznetek, hogy valamelyest ki tudjátok kerülni ezt a fajta támadást, mert hát kőzáporból nincs hiányotok. A kisebb kavicsok nem okoznak gondot, a szemeteket és ezáltal a látásotokat Természet Anyának hála nem fenyegeti, de ha nem bizonyultok elég gyorsnak, akkor bizony mindkettőtök kap egy-egy nagyobbat is. Főleg Lash van veszélyben emiatt, mert ő maradt hátrébb, ezáltal közelebb is van magához az áttört omláshoz, illetve Viridielt valamennyire kitakarja a támadásból, valamilyen formában végül is védelmező burokká válva.
Mindenesetre gyors reflexek híján Lash a vállába kaphat egy nagyobb darabot, mert kitérésre aligha van ideje. Könnyedén elveszítheti az egyensúlyát, ahogyan a kirobbanó erő sodorja magával, percekre pedig az egész karja elzsibbadhat, a fáklya viszont szerencsésen nem alszik ki, így továbbra is láthattok a barlangrendszerben. Viridiel sem mentesül a kőzáportól, őt az egyik kő oldalba kapja, a közelség és erő miatt pedig az általa viselt különleges páncél sem védheti meg teljes egészében. Jócskán tompítja és jóval kevesebbet érez meg ebből, mint a páncél nélküli Lash, de egy darabig valószínűleg lüktetni fog. Van ugyanakkor lehetősége kikerülni az oldalát érő követ, de ahhoz fel kell áldoznia azon lehetőségét, hogy Lashnek segítsen, ám ha felmerül benne Lash védelme, akkor félrelökheti. Ebben az esetben Viridiel oldalba érkező kavicsa elrepül mellette, de lökésre használt karja fogja elszenvedni az egyébként Lasht érő kő okozta komoly kárt, és ha ezt az opciót választja, egész nyugodtan adhat magának ⅓ esélyt kartörésre, más esetben viszont nagyobb fájdalommal, de megússza a dolgot. Ha Lasht ösztönösen maga felé rántja, akkor az egyébként oldalba érkező követ Lash kapja a gyomránál, ám ő maga is válhat élő pajzzsá, értelemszerűen akkor ő kapva vagy gyomorba, vagy gerincbe követ. Sérüléstől mentes lehetőségetek nincsen, egyikőtök mindenképp megsebesül komolyabban vagy kevésbé súlyosan, és jóformán Viridielen a döntés, hogy saját magát menti vagy a párját helyezi előrébb.

//Ha esetleg a user nem tud ezen csodás lehetőségek közül dönteni, akkor saját belátása szerinti arányokkal dobhat, mégiscsak ő ismeri jobban a karaktert. Más opció felmerülésével meg lehet keresni, én csak felkínáltam a valószínű lehetőségeket.//

Ale

Hajjaj, elég ráérősre kezded venni a figurát, pedig még csak épületen belül sem vagy és ki tudja, miféle helyzetekbe kerülhetsz ott? De nem baj, legalább kiszórakozod magad, és nem az elfeken fogod feltölteni ilyesfajta igényeidet, és bizonyára képes leszel emiatt veszteg maradni végig, nem hódolva be az ösztöneidnek, megszegve az általad tett ígéreteket.
Leereszkedsz azon a részen, amit a kijárt utak oldalába vájtak, kígyóként átcsúszva a rácsok közt a büdös mocsokban. Talán nem ér váratlanul a hirtelen szintkülönbség, ugyanis ahogyan kikerülsz a lassan áramló tömegből, hogy lejjebb kerülj, egy rövid zuhanással köszöntheted magad az újabb mocsokban, újra csendesen placcsanva egyet. Erre hallhatóan nem figyelnek fel a beszélgető felek, és ha kidugod a fejed, akkor hamar megpillantod a fáklyafényt, ami megvilágítja a groteszk alakokat. Talán nem sötételfekre számítottál, és nem is azok tartózkodnak itt – lehet, nem ismered a fajtáját, mert nem szokásuk annyira előbújni, inkább a falak mögött és falak közt mocorognak. Apró a testük, véznák a tagjaik, ragyás az arcuk, a fülük hosszúkás és nagy, akárcsak az orruk, és míg az egyik egy szilárdnak látszó részen álldogál, körülötte egy-egy méterrel odébb guggoló és térdelő alakokat figyelhetsz meg, szám szerint négyet, ahogyan túrják a mocskot, vélhetően értékeket és általuk még ehető ételt keresve. Legalábbis ez a legvalószínűbb, bár arra gondolva, hogy ürüléktől kezdve minden van itt, mégsem annyira biztos az élelemkeresés gondolata.
- Gyorsabban már, nem érünk rá egész nap! – morogja a középen lévő, seggbe rúgva az egyik lustálkodót, aki így egy fojtott kiáltással beleesik a bűztenger forrásába.
- Miért nem vehetünk el tőlük csak úgy dolgokat? – vonja kérdőre a helyzetüket egy kutakodó, felegyenesedve nézve a fáklyás irányába.
- Mert ha túl sokat lopunk, akkor megtudhatják, hogy itt vagyunk, és viszlát, pancserkáim! Talán azt akarjátok, hogy kikerüljünk? Vagy azt akarjátok, hogy kutyák tépjenek szét titeket? – kérdez vissza ingerültségtől nagyra nyílt orrlikakkal.
- Nem éppen, de csak nem lopnánk annyit, amennyi feltűnne nekik... – motyogja az előbbi.
- Bolond! – csattan fel, és lábát a kérdőre vonó képébe nyomva löki bele a mocsokba. – Semmi kedvem az ilyen taknyosok miatt megdögleni! SEMMIT nem tudtok erről a helyről, kis vakarcsok!
Ha nem igazán kápráztat el ennek a néhány koboldnak a látványa, akkor megpróbálhatsz elslisszolni közöttük, ugyanis eléggé úgy tűnik, hogy ide nem építettek létrákat, hogy visszacsúszhass oda, ahonnan érkeztél. A tér maga egyébként elég nagynak tűnik, a fáklyafény nem jut el ennek a helyiségnek a végéig, csak maguk körül világít annyira, hogy ők tapintásukkal kiegészítve megtalálhassák azt, amit annyira keresnek. A hőlátásoddal nem is érzékelsz ezen a környéken mást, amelyiknek meleg lenne a teste; csak ezek a koboldok azok, amik lényegében útját állhatják további akciódnak. Megközelítheted őket, körbenézve, hogy van-e valamerre járat, ahonnan ők érkeztek, bizonyára nem fog érni csalódás ezt illetően.

~ Mint mindig! ~ ejtek meg egy vigyort Lash felé, mert nagyon el tudom képzelni, hogy mi zajlott le benne, amikor rájött, hogy zsákutcába jutottunk és ő volt az élen, de én nem akarom, hogy lelkiismeretfurdalást érezzen miatta, hiszen én épp úgy elkövethettem volna ezt a hibát. A terep teljesen ismeretlen elöttünk és valami félelmetes hangú lény üldöz....üldözött minket.
Erre eszembe jut, hogy jobb lesz, ha azzal foglalkozom, hogy vajon hová lett ez a valami, mert azt egy percig sem gondolom valóságosnak, hogy egyszerűen felszívódott, amikor az előbb már úgy éreztük a sarkunkban van.
Miután keményen megszorítottam a kezemben a kardot és meggyőződtem róla, hogy kedvesem elfoglalta a helyét mögöttem rézsútosan, hogy lássak is valamit előre, lassan és óvatosan elindultam a fülem hegyezve.
Hát ha valami váratlanul ért az életben, akkor a következő pillanat az. Nem gondoltam volna, hogy az eltorlaszolt járat felől érhet bármi veszedelem és ennek következményeit azonnal meg is tapasztalhattam.
Egy erdei elf soha nem érezheti jól magát egy ilyen hideg, nyirkos és sötét helyen, ahol annyi mozgástere van, mint egy egérnek egy befőttesüvegben. Már így is elég feszültség dolgozott bennem, hiszen egy olyan helyre hoztam a szerelmemet, ami talán az életünk végét jelentheti és most - bár még oda sem értünk, - máris a lehető legrosszabbul alakulnak a dolgok.
Épp csak annyival előbb perdülök a torlasz felé, mikor meghallom a kövek gördülését, hogy azt lássam, ahogy valami sötét, nyúlánk árnyék kirobban onnan, maga előtt röpítve az omlás ezernyi kövét, kicsit és nagyot egyaránt.
Magam sem tudom megmondani, hogy milyen ösztönös mozdulattal voltam képes arra, hogy megragadjam Lash vállát és nem törödve a következményekkel rántsam a hátam mögé, majd a bal kezem magam elé rántva igyekeztem megvédeni az arcom és a szemem a felénk repülő kövektől és a portól, hogy legalább a látásom ne veszítsem el.
Sok felé megfordultam a világban, így kevés állat és szörny volt, amiről legalább ne hallottam volna, ez is közéjük tartozott, ám még soha életemben nem találkoztam eggyel sem, amit igazán nem hiányolta, sőt most is ellettem volna nélküle.
Egy barlangi görény, hiába nem volt egy óriás, nagyon veszélyes dög volt a saját portáján, vastag, páncélként védő bőréről, jókora, ásóként is kiváló karmairól és hatalmas agyarairól, sötétben is kiváló látásáról, remek szaglásáról már nem is beszélve.
Szóval alapos hátránnyal indultunk.........aztán......
Valami iszonyatos erővel eltalálja a bal vállamat, amit épp visszarántottam magam elé. Hirtelen erőtlenné vált és nem éreztem az egész karomat, csak a fájdalom vibrált a vállamban.
Még az agyam fel sem dolgozta ezt, máris kaptam a következőt, amitől először előre görnyedtem és minden levegő kiszorult belőlem, aztán fél térdre roskadtam, próbálva levegőt juttatni a tüdömbe, de a kardomba kétségbeesve kapaszkodtam, hiszen csak ez az egy reményem volt, hogy élve kijutunk innen. És a dög még meg sem támadott minket!
Tisztában voltam vele, hogy most csak Robert pengéjében bízhatok, remélve, hogy elég erős, hogy ennek a lénynek átvigye a bőrét és, hogy egy kéz is elég lesz hozzá.............
Egyelőre képtelen voltam megszólalni, de bíztam benne, hogy Lash jól van és nem találta el egy kő sem és ha a fény sem tűnne el, mert ha igen, akkor .....hát akkor nekünk annyi.


Hatos kocka:
1-2: a kö eltörte Viri vállát
3-6: a kö csak zúzodást okozott és pár perc után már kezd visszatérni bele az élet, bár mozgatni csak nehezen fogja.

The member 'Viridiel' has done the following action : Szerencse, játék, kockázat

---

'Hatos' : 1

Legszívesebben szorosan maradna Viridiel nyomában, de a kérésének megfelelően tartja azt a fél lépésnyi távolságot, általa feltételezett biztonságban maradva. Mielőtt azonban túl nagy távot megtennének, robajlás és durva rombolás hangjai riasztják meg őt, ijedten kapva a hang forrásának az irányába a fejét – maguk mögé. Elképzelése sincs, pontosan mi történik, és csupán azt veszi észre, hogy a tömör akadálynak tűnő torlasz darabjaiban hullik össze előttük, mellettük és...
Feléjük.
Mozdulna, hogy kikerülje azt a követ, ami felé repül, de nem tudja időben ellökni magát a talajtól, hogy képes legyen a szikladarabot fájdalom nélkül megúszni. Mozdul, a lába megfeszül, ahogyan önkéntelenül is lépne még úgy is, hogy nagy eséllyel nem tudja kikerülni úgy se. A kezét lendíti, hogyha kell, egyensúlyát veszítve próbáljon meg kitérni, de Viridiel azt megragadva rántja maga mögé, kellően gyorsnak bizonyulva ahhoz, hogy a fájdalomtól megmentse – a saját kárára. Első pillanatokban semmit nem fog fel, még azt sem, hogy valami az ő védelme érdekében odébb taszítja, és az egyensúlyát vesztve, de lényegesen nagyobb biztonságba kerülve rogy térdre, baljával kitámasztva magát, hogy ne essen hasra és ne ütközzön a falnak, ám mikor megfordul, hallva a töréshangokat, Viridiel bénán lehulló karját, majd a férfi előregörnyedését is végigkísérheti, elkerekedik a szeme. Néhány pillanatra teljesen leblokkol és beléfojtódik a szó a lélegzettel együtt, majd hirtelen ugrik fel, ágaival még mindig biztosan tartva a fáklyát, azonnal neki akarva látni Viridiel ápolásának, de...
Megpillantja a lényt, ami mindezt okozta, és kirázza a hideg. Nem azért, mert annyira ocsmány lenne, egyszerűen csak a jelenléte és a tudat, hogy esetleg szétszaggathatja őket könyörtelenül, váltja ki belőle ezt a reakciót. Önkéntelenül lép egyet hátra a menekülés szándékával, és talán Viridiellel együtt képesek lennének elfutni, be kell látnia, hogy ez a bestia később is be fogja tudni érni őket, elvégre itt él, és vélhetően sokkal jobban és könnyebben tájékozódik, mint ők. Fogalma sincs, mit tehetne, a pánik elborítja az agyát, fegyverek és minden más nélkül pedig elképesztően nehéz bármit is tennie, mert itt fabatkát sem ér az ereje. Próbálkozhat azzal, hogy megpróbálja elérni a szörnyet, de erősen kétli, hogy ebben a kétségbeejtő helyzetben eljutnának-e ehhez az állathoz a gondolatai és a kérése. A griff esetében is szinte belehalt a próbálkozásba, és még ha sikerrel is járt, nem biztos, hogy itt időben képes lesz megvalósítani ezt a tervet. Gondolkodik, mégis mit kínálhatna fel, ami elősegítheti a küzdelmet, de nem ismeri ezt a lényt egyáltalán, nem tudja, mik a gyengéi, mivel lehetne fogást találni rajta, így kénytelen a háttérbe húzódni. Alig jut az eszébe az a néhány gyógyital, amit még készített, és mivel ő csak felszíni sérülések gyógyítására képes, alkalmaznia kell a harc után, hogy Viridiel válla rendbejöjjön, és ne hátrányból induljanak az épületen belül. Majd később beszerzi ismét az alapanyagokat hozzá, és megcsinálja újra.
Ha van még ideje, akkor kirántja a táskájából azt az üvegcsét, ami a gyógyitalt tartalmazza, és most örül a legjobban, hogy teljesen más formája üveget használt ehhez, így gyorsan megtalálhatja. Abban az esetben, ha a bestia még nem támad, sietősen Viridielnek adja.
- Gyógyital júdásfanedvből és más növényekből - fűz gyorsan és határozottan magyarázatot, de nem tudja a hangjából és tekintetéből a riadalmat kiűzni teljes egészében.

Ale

Lehet hogy nem a legjobb ötlet volt lejönni de néha van hogy a kíváncsiság győz.Mint most. Na de csendesen alakot váltok, de nem hiszem hogy kiszúrnának annyira elvannak foglalva azzal hogy egymást szapulják miközben épp rejtőznének. Viszont ha ezek a nyavalyások lopnak az erődbéliektől, akkor van bejárat ami hasznos lehet. De lehet hogy csak kiakadok tőlük. Csendesen a mögé lopakodom aki legközelebb van az árnyékhoz, majd kardot teszek a torkára.
-Meséljetek már mit kerestek itt pondrók, ha jó választ adtok fojtathatjátok, bármit is műveltek. Mit lopkodtok és hogy nem szúrtak még ki titeket apró vagdalékok?

//Mesélői//

Viridiel és Lash

Hát egyáltalán nem áll jól a szénátok, és még a mesélőnéni se hitte volna, hogy ennyire csúnyán beletenyereltek az egyik legrosszabb opcióba. Persze ettől még nincs minden veszve, még ha a futárt kicsit meg is fosztották a levegőjétől az ütések hatására, illetve az egyik karja egy időre bénán is lóg mellette, továbbra is van remény. Remélhetőleg.
A rátok rontó barlangi görénynek sem vasból van a koponyája, és bár kemény a bőre, az ilyen tompa ütéseket jócskán megérzi, így amíg próbál megállni a négy lábán, visszaszerezni tagjai felett az irányítást, van időtök összeszedni magatokat. Viridielnek így lehetősége van nem csupán visszaszerezni a hirtelen elvesztett lélegzetét, de ha nem habozik, akkor még a Lash által nyújtott gyógyitalt is megihatja – vagy ha engedi, akkor Lash maga itatja meg a férfit, hogy ő továbbra is tudjon támaszkodni a kardján. Ennek elfogyasztásával azonnali hatás nem ér, de idővel biztosan ki fogja fejteni ez a kis itóka az erejét. Az íze édeskés, ám nem lehetsz benne biztos, hogy alapvetően is ilyen-e vagy Lash gondoskodott arról, hogy más hozzávalókkal édesítse a folyadékot, mindenesetre semmi kellemetlen nem érhet ezen a téren. Ha nem kerül elfogyasztásra az ital, akkor Lash értelemszerűen visszarakja a helyére, és legfeljebb később majd megiszod.
Annyi időtök nincs, hogy sokat beszélgessetek, jelenleg a gyorsaságon és a reflexeken van a hangsúly, a lehetőségekkel élni kell – vagy nem -, és ha elfogyasztásra került a segítő ital, vagy nem, a szörnyetek, amint észhez tér, nem fog kímélni. Lényegében akkor rázza magát ő is életre, mikor ti is felocsúdtok ebből a hirtelen felmerülő szituációból, így mondhatnánk, hogy ugyanolyan arányokkal indultok, ha a csapat harcosa nem szenvedett volna el már most egy jelenleg igencsak komolynak számító sérülést.
Eléggé úgy tűnik, hogy a vad rátok néz, bár a fáklyafényben nehéz lenne megmondani, hogy szemeivel pontosan mit kutat. Meglepő csendben van, még csak morogni sem morog rátok, hogy elijesszen, és bár vicsorog rátok, teljes körülötte a némaság, amit lehet, nem tudtok mire vélni. Egyelőre nem úgy tűnik, mintha azonnal rátok akarna ugrani, hanem kivár.

//Esetleg innentől egyeztethetünk az események alakulását illetően.//

Ale

Vonzónak találva a koboldok társaságát, könnyedén odasettenkedsz hozzájuk, átvágva magad a mocsokban, és az így generált halk, vizes hangok teljesen elvesznek a terem nagyságában és az egészen hasonló alapzajban. A legutóbb belökött koboldot tudod elkapni anélkül, hogy bárki észrevegyen. A középen álló fáklyás éppen mást figyel, így nem tűnik fel neki a közeledésed, és a másik három is duzzogva matat a szennyben, nem foglalkozva azzal, hogy a lényegében képen rúgottat ki kéne-e segíteniük vagy sem. Ahogy azonban elkapod a rondaságot, mély hallgatásba kezd és teljesen megmerevedik, mozdulatlanul viselve el a fenyegetésedet. Amint megszólalsz, a többiek feléd fordulnak, teljesen elképedve fogva fel, hogy egy sötételf itt van, még ha mindenféle finomságtól bűzösen is.
A fáklyás már szólna, de nehéz lenne meghatározni, hogy a félelemtől megered a nyelve, vagy éppen felbátorodva azon, hogy nem ő van fogságban, elkezd visszabeszélni, mire felvisít az, akit elkaptál, de olyan fülbántó és érces módon, hogy még maguk a koboldok is grimaszolva fogadják. Az egyikük még a füleit is teletömi ürülékkel, hogy ne kelljen elviselnie, mert ez a hang jobban hasonlít egy kréta végigcsikorgatásához a táblán, mint egy rendes vinnyogáshoz, és ha nem vágod el azonnal a torkát ennek hatására, hamar kiderülhet, hogy elbőgte magát, arról ne is beszéljünk, hogy összepisilte magát félelmében.
- Ne bááááncs, ne bááááááncs, áááááhhháháhááááá! – bömböl teljes hangerővel, amitől a többiek képtelenek komolyan venni a helyzet súlyosságát, és értetlen szánakozással figyelik a társukat.
- Fogd má’ be, te idióta barom, és válaszoljál, ha már fogoly lettél! – Tényleg egyáltalán nem érzékelik a szituáció komolyságát. - Hogy kerültél ide? - morran azért rád, és érzed a szavain és a tartásán, hogy óvatosan és fenntartásokkal fog kezelni téged.

Hirtelen tér vissza a lélegzetem és jó nagyot kortyolok az éltető levegőből, miközben egy kissé megtántorodva lábra állok.
Úgy gondolom nem sok időnk lesz, de mikor meglátom a fáklya gyenge fényében, hogy Lash egy fiolát nyújt felém, nem habozok, tudom, hogy mi van benne és nekem most minden segítségre szükségem van, a vállamba az előbbi zsibbadás után lángolva mar a kín és nem vonhatja el a figyelmem. Felhajtom és az üvegcsét oldalra dobom.
A görény azonban nagy csendben, szinte megmerevedve álldogál, felénk néz, de nem tesz még semmit. Lash sem mozdul, láthatóan teljesen a látvány hatása alá kerül és a görényt bámulja tanácstalanul, aztán egy futó pillantást vet felém.
Tudom, hogy nagyon jó a szimata és a hallása ennek a dögnek, pont ezért nem igazán értem miért nem rohant már le minket. Nem hiszem, hogy azzal nagyobb kockázatot vállalok, ha még én sem mozdulok, de Lash-nak azonnal üzenek.
~ Próbálj meg "beszélni" vele, talán érzi, hogy nem vagyunk az ellenségei. ~
Persze én is próbálkozom, hiszen mindent megérne, ha nem kéne még ezzel a veszélyes állattal is megküzdeni mielőtt felérünk, sőt még segítséget is jelenthetne.
Lash láthatóan bizonytalan az ötletemet illetően.
~ Megpróbálhatom. ~
Szinte érzem a bizonytalankodását, bár a görényre szegezi a pillantását és ráncba szalad a homloka.
Ha kikerülünk innen nagy-nagy ölelést kap majd tőlem, hogy ennyire bátran viselkedik, pedig a helyzetünk nem túl rózsás.
A görény mintha némi értetlenséggel emelné meg a fejét, zavarodottan fordulva körbe, és heves szimatolásba kezd ezt követően, óvatosan nyújtva a nyakát maga körül. Mikor nagyjából egy méterrel van már csak tőlünk........, továbbmegy, de a következő pillanatban morogva fordul vissza.
Egy rövid ideig azt gondolom, hogy kedvesem sikerrel jár, hiszen ő sokkal jobb az állatok elérésében, mint én, én csak valami zavaros katyvaszt érzek csak a görény felől.
~ Nem leszek meg időben. ~ hallom kapkodó, gyors üzenetét, ami bajt jelez, de az állat már nagyon közel van.
Közvetlenül ez után az állat elrugaszkodik a talajtól, hogy egy alacsony, hosszúkás ugrással elsodorjon minket, vicsorogva mutogatva fogait, erősen sejtetve a szándékait.
Azonnal megfeszülök és miközben szinte előre és hasra rántom Lash-t, én fél térdre rogyok és a fejem fölé emelem a kardom, remélve, hogy felhasíthatom a hasát.
Ezt követően azonnal felpattanok és szembefordulok a felvisító görénnyel, hiszen úgy véltem csak még jobban feldühítettem, éreztem, hogy nem sebeztem meg súlyosan. Ahogy azt is, hogy ha nem ez a kard van nálam, akkor már lehet a fogai között lennénk, a bőre talán még egy egyszerű páncélnál is erősebb lehet.
A fáklya egy pillanatra majdnem kialszik, de aztán marad a fény, amiért hálát adok Természet Anyának.
~ Jól vagy? ~ kérdezem közben aggódva, mert nem tudom mekkorát esett Lash a rántásom miatt.
Nem támadtam egyelőre, csak magam elé tartottam a kardom és próbáltam rájönni mit fog tenni. Magamban azon fohászkodtam, hogy menjen el, nagyon kicsi volt a hely és félő volt, hogy elsodor minket.
Nem merem levenni róla a szemem, ezért látom, hogy a lény megfordul, idegesen vicsorog, a nyála csepeg a fogairól, miközben vak szemeivel felénk néz, lassú léptekkel közeledve.
Megint lelassított és megkockáztatok egy fél pillantást Lash felé, akinek arcán feszült figyelem honol. Tehát még próbálkozik....-....
~ Jól, igen. ~ tolja fel magát négykézlábra, kicsit hátrébb húzódva, hogy ne legyen útban (okos lány), de nem veszi le a pillantását a lényről, ami lép még egyet-kettőt, fejét szinte közvetlenül a teste elé húzva. Így összehúzza magát és úgy látszik, mintha valamelyest nagyobb lesz a hely közöttünk, de nem téveszt meg, könnyedén kicsaphat. Mielőtt azonban annyira közel kerülne, hogy ez megtörténhessen, elrepül mellettem egy üvegcse, ami széttörik a szörny fején, beborítva egy erős virágillattal a görényt és a környezetet is.
~ Fussunk, amíg össze van zavarodva! Nem tudom most meggyőzni őt arról, hogy nem akarjuk bántani! ~ érinti meg kardot tartó kezem Lash és finoman húz hátra, a járat felé, amin az előbb tört át előzékenyen az állat, így szabaddá vált előttünk az út.
Csak egy pillanatot hezitáltam, aztán futottam kedvesem után, mert most ez volt a helyes döntés. Lehet, hogy legyőztem volna a zavarodott lényt, de az is lehet, hogy még jobban megsérülök, vagy meg is halok, de nekem fontos feladatom volt és Lash-t sem hagyhattam magára.
Futottam tehát. A vállam minden zökkenésre élesen nyilallt, de a gyógyitalnak köszönhetően még elbírtam vele.

Ale

Mondhatni eddig minden, pontosabban majdnem minden úgy alakul, ahogy tervezem. Már amennyire terv kell négy higagyú goblin elfogásához. Akit „túszul” ejtettem feledve az ilyen esetekben szabályos etikettet üvölteni kezd, mint a fába szorult féreg. Legszívesebben megölném, ezért a fülsértő frekvenciáért, de a torkához teszem a kardom és picit megvágom vele.
-Jobb, ha befejezed a sivítást, ahogy a haverod kérte, ha válaszoltok végre a kérdésemre, amit már elmondtam. Akár életben is hagyhatlak titeket, nem mintha akkora haderőt képviselnétek ti négyen, hogy az erőd elbukjon, szóval haljam. Mit kerestek itt? Hol fosztogattok, hogy ne lássanak a fentiek. De a legfontosabb kérdés tudtok e egy rejtett feljáratról az erődbe?
Az hogy faggatózom a vezetőt totál hidegen hagyja és még le is baltázza a túszt, hogy kussoljon már, és válaszoljon a kérdésemre, ha már béna volt. De ami a legpofátlanabb volt a részéről az a kérdés, hogy én honnan jöttem. Most jön az a szitu, hogy ki kéne nyírnom őket, de az is tény hogy sok szart nem okozhatnak nekem. Aztán mivel senki sincs rajtuk kívül a közelben így lazítok kicsit a fogásán és a sötét felé mutatok a kardal.
-Arrol jöttem, de kicsit eltévedtem szóval kéne némi támpont, hogy merre is vagyok és ti mi a szart is műveltek itt?

Aggodalmasan figyeli Viridielt, remélve, hogy elfogadja az üvegcsét, aminek tartalmáról bár sokat nem tudott beszélni és annyi ideje nem is volt kipróbálni, mivel működik a lehető legjobban, idővel biztos kitanulja. Annyi bizonyos, hogy amit az orkoktól eltanulhatott ennek a növényi nedvnek a kapcsán, azt elsajátította, és bár ez csak egy regenerálást felgyorsító folyadék, több a semminél. Külsőleg gyógyítóként nem tud beleavatkozni, mert nincs nyoma felszíni sérülésnek látszólag, persze lehet, képes lenne alkalmazni hatásosan a varázserejét még ilyen sebesüléseknél is.
Viridiel minden habozás nélkül veszi ki ujjai közül a tárgyat, gyorsan lehajtva annak tartalmát, mire halványan és bizakodón elmosolyodik, és bár az üveget elrakhatta volna, az eldobásával vélhetően megrepedt és használhatatlanná vált, de legyen ez egy olyan probléma, amivel később foglalkoznak. Végső soron úgyis tudnak venni később újat, így ezen nem háborodik fel – első az életük és a biztonságuk, minden más alulra kerül a fontossági sorrendben. Mielőtt azonban megnyugodhatna és beleringatná magát abba a hitbe, hogy minden rendben lesz, felfigyel az állat csendességére és várakozásnak vélt, dermedt állapotára, mintha próbálná a kavarodás után kitalálni, hogy merre vannak. A fáklya szerencsére nem ad ki komolyabb hangot, némán lobog ágai közt, és talán még a sziklák és kövek durva széttörésével felszálló por ugyancsak megzavarja a szaglását, bár a látása… Nem ismeri ezt a lényt, soha nem találkozott ilyenhez hasonlóvan, és nem venne mérget arra, hogy nem látja őket, ilyen körülmények közt pedig nem figyelheti meg a szemét sem, ami segítené őt ennek megállapításában.
Ő maga sem mer megmozdulni, tartva attól, hogyha csak egy lépést is tesz, akkor nagy bajba sodorhatja saját magukat. Feszült maga a szituáció, kínos patthelyzetet alakítva ki, és egy darabig tanácstalanul bámulja az előttük álldogáló, félhomályba rejtőző görény alakját, majd Viridielre pillant ugyanezzel a tehetetlen tekintettel. Számít arra, hogy ő tapasztaltabb ilyen lények terén – vagy legalábbis a leírásuk, erősségük és gyengeségük biztosan szerepel a tudástárában -, még ha mágiailag nem is éri el azt a szintet, ami neki van. Bízik a saját képességeiben, amik a természet szálaihoz fűzik, de most őszintén bizonytalan magában, elvégre magát a vadállatot sem igazán ismeri, most lát ilyet először, így nem sok esélyét szavazza meg annak, hogy képes lesz bármi hatást is elérni, ha megkísérli felvenni vele a kapcsolatot. Talán párjának lesz valami ötlete ennek kapcsán, és nem is kell sokat várnia, hogy befusson az első, általa jónak vélt meglátása:
~ Próbálj meg "beszélni" vele, talán érzi, hogy nem vagyunk az ellenségei ~ hallatszódik elméjében a férfi hangja, mire belülről ráharap alsó ajkába. Ennek hatására sincs kifejezetten meggyőződve arról, hogy hasznukra fog válni ez a fajta kísérlet, és a bizonytalanságot nehezen tudná leplezni; kiül az arcára, miközben a fáklyafényben halványan felsejlő alakot bámulja. Tudja, hogy nem mérlegelhet sokáig, mert szorul nyakuk körül a hurok, ahogyan az idejük lassacskán pereg lefelé, és még egy futó pillantást vet Viridielre, úgy adva neki választ:
~ Megpróbálhatom. ~ Nem hangzik a legbizakodóbbnak, de nem is szeret ígérni olyat, aminek megvalósításában nem biztos, így annyira nem bánja, hogy érződik rajta egyfajta bizonytalanság és nyugtalanság. Nem szeretné a futárt tévhitekbe ringatni, mert hát lehet, hogy meglepően nagy a hatalma egy átlagos erdeihez képest, attól még ő sem mindenható – sajnos vagy nem sajnos. Ettől függetlenül, ahogyan azt válaszként megüzente neki, igyekszik felvenni a velük szemben lévő lénnyel a kapcsolatot, koncentrálva, keresve a hozzá kötődő mágikus fonalakat, melyek halványak jelenleg és könnyen szakadnak. Szinte maga előtt látja ezeket a képzeletbeli vonalakat, derengve jelennek meg előtte, és szinte megfogná, de feszült figyelemmel kíséri magát a lényt, kutakodva a biztosabb utak után, megkeresve azokat a gyengébb pontokat, amik elméjébe való beférkőzését segíthetik. Habár beszélni nem beszél hozzá, erősen a nyugalmat próbálja árasztani magából, a szándékaik tisztaságát, hogy nem akarnak bántani senkit és semmit, hogy békével jöttek, de tekintve, hogy milyen területen tartózkodnak jelenleg és milyen faj itt az úr, nem csodálkozna azon, ha ellenségesen lépne fel még ilyen megnyilvánulásai ellenére is.
Érzi, tapintja azokat a gyengülő falakat, amik elzárják őt a barlangi görénytől, és óvatosan mintha átnyúlna az egyik leggyengébb ponton, bejutva tudatába, óvatosan és békés nyugalmat erőltetve magára lépve be oda.
~ Nem bántunk… ~ kezdi ezzel, de ennek hatására olyan reakció éri, amire egyáltalán nem számított: a görény felkapja a fejét, mintha fogalma se lenne arról, hogy mi történik pontosan. Körbenéz, és itt válik egyértelművé, hogy nem látja őket, zavarodottan dolgozva fel az elméjében visszhangzó szavakat, melyek gyenge próbái a békéltetésnek és nyugtatásnak. Ezt követően heves szimatolásba kezd, és csak a következő pillanatban hallja a válaszüzenetet.
~ Ki vagy? ~ hangzik ellenségesen és fenyegető hangvételben, szinte hallva azt a vicsorgó morgást, amit most visszafog annak érdekében, hogy nehogy lemaradjon egy olyan megmozdulásukról, aminek hangja elárulja őket és hollétüket.
~ Barát, nem akarunk bántani ~ nyújtaná felé a kezét, hogy megszimatolhassa, a bizalom egy kockázatos lépéseként kezdeményezve, de kellően távol vannak ahhoz, hogy megállja az óvatos közeledés kísértését, követve, ahogyan egy félkörívet leír a fejével, szagok alapján tájékozódva inkább.
~ Mint mindenki más, mi? ~ hallja a vicsorgást gondolatai közt, érezve, hogy nem lesz képes sokáig tartani a kapcsolatot vele, és mintha biztos talajt keresne, ráfog Viridiel vállára. Tudja, mi fog történni, de feszülten meg akar tenni még egy gondolati lépést felé.
~ Mi nem az általad ismert személyekhez tarto… ~ Még csak be se fejezi időben, mikor az állat kilöki elméjéből őt egy hangos morgással, ekkor szorítva rá párja vállára, máskülönben lehet, elveszítené pár pillanatra az egyensúlyát, ezzel a földre esve csak azért, mert annyira elmélyült mindebben és annyira erősen koncentrált.
~ Nem leszek meg időben ~ üzeni társának sietősen és figyelmeztetőleg, kapkodva rántva össze a szavakat, de még egyszer nekifut, hátha képes lesz a megerősített gondolati falakon túljutni, ismét megpróbálva beszélni vele. Szinte fel sem fogja, hogy mi zajlik a továbbiakban körülötte, annyira a tapogatózásra és keresésre koncentrál, hogy már csak azon kapja magát, amint Viridiel előrelöki a földre, hasalásra kényszerítve ezáltal, élvezve a védelmét és figyelmességét, ám tagadhatatlanul megriad, amint erre sor kerül, nem beszélve arról, hogy a fáklya is mintha ki akarna aludni. Rémülten kapja az irányába a tekintetét, azonban hamar realizálja, hogy minden rendben lesz vele, és inkább a fölöttük elsuhanó állatra szegezi pillantását, de már csak azt láthatja, a hogy fájdalomtól felvisítva fordul meg, nyáladzva üvöltve rájuk, felkészülve a következő támadásra.
~ BARÁT?! ~ áll össze az állati hang értelmes, ideges szavakká, mely szinte már hidegzuhanyként éri. Újra keresi az utat felé, igyekezve ugyanazokat a békés szándékokat eljuttatni hozzá, mint pár másodperccel előtte, de döbbenten tapasztalja, hogy szinte teljesen kizárta őt, annyira mélyen gyökerezik benne a bizalmatlanság. Vajon hány sötételffel volt már dolga, akik vagy elűzték őt, vagy ő maga végzett velük? Bele se mer gondolni, de ez a fajta megrökönyödés kései választ eredményez Viridiel aggodalmas kérdésére.
~ Jól vagy? ~ visszhangzik elméjében a férfi hangja, és igazán ő maga még csak bele sem gondolt, hogy egyáltalán bármi baja is lett ebből. Legfeljebb az alkarját felhorzsolta, mikor önkéntelenül megpróbálta kitámasztani magát, mindenütt máshol a ruha védelmét élvezhette, csak ott nem. Kissé zavarodottá válnak a vonásai, de még mindig a görényt figyeli, egyre halványabban és gyengébben keresve azt a meggyengült falrészt, ahol beáramolhatnak a gondolatai, inkább már azon gondolkodva, hogy mégis miként juthatnak ki innen élve, mert meggyőződött arról, hogy jelen körülmények közt nem fogja tudni meggyőzni a görényt békés szándékaikról. Követi a lépteit, amint lassan közeledik feléjük, és ez észhez téríti; felhúzza a lábait és felkönyököl, hátrébb csúszva, hogy ne legyen Viridiel útjában, emlékezve még, hogy mire kérte pár perce, és fogalmuk sem lehet, hogy mégis mire készül ideiglenes ellenfelük.
~ Jól, igen ~ felel aztán párja érdeklődésére, valahol még mindig kutakodva a békés lehetőségek után, se egyre kevesebb az esély, ahogy egyre erősebben és szilárdabban áll ellen a lény kérésének és óhajainak. Sokkal több kell ide, mint ez a rövid idő, ahol szorult és félreérthető helyzetben vannak, és egyre tisztább előtte két lehetőség: vagy megölik a görényt, vagy megpróbálnak meglógni előle. Az utóbbi elég vonzó lehetőségnek bizonyul, főleg azt látva, ahogy számára fenyegetően összehúzza magát az állat, egyértelműen tervezve valamit, ami rájuk nézve elképesztően veszélyes lehet. Nem kockáztathat már tovább, muszáj valamit tennie, ami mindkettejük életét meghosszabbíthatja, mert ha itt most leállnak küzdeni, nem lesz rájuk nézve egyáltalán előnyös. Az egyik övére fűzött üvegcsét leveszi, rászorít egy kissé, és megvárja talán az utolsó pillanatot, amikor az állat felkészül egy talán halálosnak szánt támadásra. Ekkor meglendíti a növényi kivonattal teletöltött fiolát, és a lehető legnagyobb erővel dobja felé, hogy a koponyáján széttörve mindent elborítson a virágillat, ezzel remélhetőleg kellően hosszú időre megzavarva őt – legalábbis a szaglását. A hallása attól még ott lesz, de talán kevésbé lesz magabiztos.
Rögtön Viridiel mögé lép szorosabban, hogy kényelmesen elérje a kardot tartó kezét, arra finoman ráfogva húzva maga felé jelzésként, hogy a mögöttük lévő járaton keresztül elmehessenek.
~ Fussunk, amíg össze van zavarodva! Nem tudom most meggyőzni őt arról, hogy nem akarjuk bántani! ~ teszi hozzá magyarázatként, és némi hezitálást követően Viridiel bizonyosságát meglátva már indul is az áttört akadályon át, hogy visszajussanak arra a járatrészbe, ami valószínűleg az épületbe vezeti őket.

//Mesélői//

Viridiel és Lash

A szörnyeteget sikerül lehagynotok, annyira zavarja az orrát az erős virágillat, hogy hangos prüszkölésbe kezd, földbe dörgölve fejét, hátha csillapíthatja. Mancsait is szaglószervén tartja, mintha törölgetni próbálná, bár hosszasan ezt nem szemlélhetitek, hiszen megindultok a lezárt úton. Élesen ível egyértelműen visszafele abba a járatba, ahol eddig rohantatok, feltételezve, hogy az majd az épület felé fog vezetni. Dönthettek úgy, hogy megpróbáltok végigmenni rajta egyenesen, hátha találtok valahol egy olyan feljárót, ami biztosan az épületbe ad nektek belépést, de megkísérelhettek visszafelé menni, és az első elágazáshoz visszatérni, ahol folytatjátok azt az ösvényt, amiről lemondtatok, gondolván, hogy elfelé vezet a rezidenciától. A görény egy darabig valószínűleg nem fog zavarni titeket, messze elhallatszódik visszhangja, amint kínlódik éles orra okozta hátrányaiból fakadóan.

//Lash//

Amint elérik azt a részt, ahol a járat beletorkollik abba részbe, melyen egy darabig rohantak a szörny elől, megáll. Gondolkodva néz abba az irányba, ami felé eredetileg tartottak, majd a visszairányt is megnézi magának, de őszintén nem lát sok különbséget. Annyi talán, hogyha elindulnak az épület feltételezett irányába, akkor több mellékágat fognak találni, azt viszont nem tudná megmondani, hogy melyik lenne a helyes döntés és azt sem, hogy melyik járaton fordultak be. Kellemetlen szájrágás veszi kezdetét, majd Viridiel felé fordul, egyértelműen rábízva a döntést.
~ Sajnos most nem nagyon lenne tanácsos elkezdeni gyógyítani téged ~ néz rá bűnbánón. ~ Amint lesz egy kicsit biztonságosabb helyünk, megteszem azt, amit meg tudok ~ ígéri meg egy bizakodóbb mosoly kíséretében, még egyszer megnézve magának az irányokat, de továbbra is a tanácstalanságé az uralkodói pozíció. ~ Talán megpróbálhatjuk folytatni az utat, nem? ~ tekint felé, mégis döntve valami mellett, bár még így is elég bizonytalan, így ha párja mást lát jónak, akkor szó nélkül elfogadja.

//Ha kell térkép, akkor szívesen mellékelem.//

//Mesélői//

Ale

A foglyul ejtett kobold egy pillanatra még hangosabb lesz, ahogy megérzi a szorítást, ám amint megvágod, teljes mértékben elcsendesedik, könnyezve próbálva felnézni rád, keresve a tekinteted, reménykedve, hogyha nem is a ragyás, ronda pofájával, de a macskák trükkösen aranyos nézésének utánzásával elnyerheti kegyeid és könyörületed. Valószínűleg nem sok sikerrel. Mikor aztán az életben hagyásáról beszélsz, akkor felragyognak a szemei, és bizakodón néz a fáklyásra, szinte már lelkesen buzdítva tekintettel, hogy mondjon el mindent. Odanézve viszont a fáklyás főnök egyáltalán nem tűnik lenyűgözöttnek az ötlettől, arca pedig egyértelművé teheti, hogy hülyének nézi a foglyul ejtett társat.
A főnök a válaszodra felvonja a szemöldökét, elbambulva abba az irányba, amerre mutatsz, a fogoly pedig megkönnyebbülten lélegzik és sóhajt fel, amint a kard elkerül a nyakáról, széles és kissé bágyadt vigyorral a képén. Vélhetően ettől függetlenül még a másik karod szorításában tartod, így nem tud elfutni előled, próbálkozni pedig nem próbálkozik, örülve már ennyi teherlevételnek is.
- Szart? – horkan fel a fáklyás. – Nem csinálunk mi sza... – válaszolna, de az egyik mellette lévő kobold megemeli a kezét, közbevágva a szavába.
- F-főnök, izé, én... – kezdi el összehúzódva. – Én csináltam – vallja be szinte már félénken, idegesen bámulva le, mutatóujjait egymás körül forgatva, szégyellve, hogy betojt valamitől – vélhetően a te megjelenésedtől. A fáklyás egy mély sóhajtással megforgatja a szemeit, és egy hirtelen mozdulattal lábbal belöki a trutyiba őt is, ám ahogy lelép, valami hangosan placcsan, és az nem a mocsokba eső test miatt van.
- MI A SZAR?! – visít fel a fáklyás, megemelve a lábát, morogva, fogcsikorgatva és szúrós szemekkel néz a talán csapat gyávája irányába.
- Hát... Ott van a lábad alatt, főnök. Én... Én mondtam, főnök – kapaszkodik meg a szilárd részen, és szándékában áll kiszállni. – Meg egyébként is izgalmas abból építkezni... – motyogja, a fáklyásnak meg itt lesz elege, és egy fojtott kiáltással fordul vissza feléd, nézve a fekete plafon felé. Szinte látni rajta, hogy az idióta társaság, akit magával hozott, teljesen kikészíti őt, de aztán nyugalmat erőltet magára.
- Nem szoktak hozzád hasonlóak mászkálni errefelé... – mondja, visszavéve azt a tartózkodó stílust, amit veled szemben az előbb is megütött. – Tudod, sok a trutyi, a szar, a moslék és minden más, a magadfajta meg elég arrogáns ahhoz, hogy ne akarjanak itt tartózkodni, csak kivételesn indokokkal – nyomja meg a kivételes szót. – Inkább gyengusz rongyos alakokat küldenek, akik már semmire nem jók nekik, és általában azok itt is pusztulnak. Kiirtani jöttél minket, ugye? Nem kell a maszlag és az eltévedtem duma, az egyik idióta barom biztos feltűnősködött, aztán biztos téged küldtek, hogy kiherélj minket.

A rohanás nem tesz jót a vállamnak, amelyet most már folyamatosan szaggat a kín, de tisztában vagyok vele, hogy nem most van itt az ideje annak, hogy elájuljak, még ha pár perc múlva már lucskosra ázik a tunikám a verejtéktől.
Magam mögött hallom a görény vinnyogását és azt, ahogy mindenhová dörzsöli ,agát, hogy megszabaduljon az erős virágillattól és abban reménykedem, hogy ez még jó darabig leköti és ha végül esetleg el is indul utánunk, a szaglása eléggé megsínylette Lash remek kis ötletét.
A beomlott járat szerencsére, ahogy már sejtettük, visszatért abba, ahonnan elágazott, így kissé hátrébb, de visszakerültünk oda.
Mivel kedvesemnél van a fáklya csak arra figyelek, hogy azt kövessem, így majdnem nekiszaladok, amikor megáll. De kihasználom az alkalmat és nekidőlök a hideg falnak és próbálok erőt gyűjteni.
Még mindig nem jó ötlet hangosan megszólalni, így amikor Lash gondolatai elérnek én is hasonlóképp válaszolok.
~ Ki fogom bírni, de teljesen igazad van, ki kell jutnunk innen mielőbb. Tudom, hogy meg fogsz gyógyítani, ahog lehetőség lesz rá. ~ cirógatom meg egyelőre csak a szavaimmal, hiszen maximálisan megbízom benne.
Látom, hogy azon vívódik, hogy merre menjünk és nem akartam, hogy megint azon gyötörje magát, hogy rossz irányt választ.
~ Kövessük ennek a járatnak az irányát, erről csak a görény miatt tértünk le. Szerintem ez az épület alá vezet, ha tovább megyünk és nem térünk le. ~ lépek elé, mert úgy érzem, hogy ez a kis pihenő is jót tett és bírni fogom erővel. ~ Menjünk! Ale már talán bent is van és a királyt talán csak mi menthetjük meg. ~

//Mesélői Lash szemszögből, mert úgy egyszerűbb//

Bátrabbnak és bizakodóbbnak tűnik addig, amíg nem figyeli meg Viridielt alaposabban, és amint a számára is kiderül, hogy nagyon rosszul viseli az egészet, aggodalmasan kezdi el rágni az ajkait, imádkozva Természet Anyához, hogy mihamarabb kijussanak innen és azonnal helyrehozhassa párját. Rossz ennyire tehetetlenül figyelni, ahogyan a fáklyafényben csillogó izzadtság ömlik róla, a barlangfal hűvösségében reménykedve egyfajta gyógyulásért - vagy legalább enyhülésért. Van nála két sárkánygyümölcs, elvégre az orkoknál tett kitérőjével begyűjthetett frisseket, nem feltétlen bízik abban, hogy ennek megevése lenne a helyes döntés, hiszen alvással jár az elfogyasztása. Csak annak a gyógyitalnak a hatásában reménykedhet igazán, és abban, hogy talán az ő képességei is valamelyest segítik a férfi felépülését. Ettől függetlenül nagyon nyomasztja őt mindez, hogy neki kellett védelmeznie, és lehet, hogy ő a harcos, nem érzi igazságosnak, hogy ennyit kelljen elviselnie csak azért, mert nem alkalmas még egy minimális védelmet sem adni.
Mikor Viridiel válasza elhangzik a fejében, kissé mintha hitetlenkedő lenne, de hamar határozottá válnak a vonásai, magabiztosan lépve hozzá közelebb, finoman érve az arcához, hátrasimítva az ezüstös fürtöket, halálos komolysággal nézve a szemeibe, erősen sugallva, hogy nem fog viccelni.
~ Mindent el fogok követni, hogy rendbehozzalak ~ ígéri meg talán túl komolyan, de aztán az út folytatására kerül a sor. Nem akarja elbízni magát, de a ténytől, a tudattól, hogy Viridielnek nagy szüksége lesz a pihenésre és a felgyógyulásra, arra, hogy minden erejét felhasználva kikerüljön innen, egyre inkább azon kapja magát, hogy a védelmezés szándékával a döntéseket és azok következményeit bátran magára vállalja.
Mikor párja ellöki magát a faltól, ismét megjelenik rajta az aggodalom, ám végül habozás nélkül bólint egyet a döntést illetően.
~ Ha nagyon rossz, akkor megállhatunk, talán ha valamivel sikerül a nyakadba kötnöm a kezed, jobb lesz ~ mondja még azért, aztán ismét futólépésbe váltva iramodik meg abba az irányba, amin már elhaladtak egyszer. Semmi változást nem vél felfedezni azon kívül, hogy most észreveszi a kitinről visszacsillanó fényeket, a méretük viszont nem valami bizalomgerjesztő. Mindenesetre egyelőre nyugalom van, a bogarak nem nagyon mozdulnak, a görény vinnyogása pedig továbbra is visszhangzik feléjük, még mindig szenvedve a szaglása kárára menő növények illatától, és bár nem egy olyan fajta, aki szeret bántani, most kivételesen jó érzéssel jár az, hogy ellenfelük elfoglalt a saját sebeinek nyalogatásával.
Az út maga semmiben sem másabb, mint idáig, siet, amennyire tud, néha hátranéz Viridielre, megbizonyosodva arról, hogy jól van-e. Talál jobbra is és balra is elágazásokat, nem is keveset, de mivel megállapodtak abban, hogy ezen fognak végighaladni, ráadásul egy darabig senki és semmi sem fogja üldözni őket, nem tér le. Halad végig ugyanazon, és az elején lévő borzasztóan meredek lejtés után most, mintha a végére érnének, lassacskán emelkedni érződik a járat. Nem venne rá mérget, mert lehet, hogy csak képzeli, de mintha fokról fokra nehezebb lenne lépni felfelé. Ismét hátrapillant párjára, érdeklődőn figyelve a vonásait, hogy mit tapasztal, de ha csak a fájdalomtól eltorzuló vonásait vizsgálhatja, akkor bizakodón megszólítja:
~ Már nemsokára kinn vagyunk ~ enged meg egy mosolyt, és futás közben, mivel nem az előtte lévő útra figyel, kis híján felbukik az egyik kiálló szikladarabban, de még időben sikerül belekapaszkodnia az egyik oldalt lévő, támasznak használható kiugróba. Egy pillanatnyi visszafojtott nyöszörgés után megmozgatja a bokáját, csizmájában a lábujjait, mert ezt bizony megérezte, olyan erővel rúgott bele, a tenyeréről meg megpróbál tudomást sem venni. Kapkodja a levegőt, és már tápázkodna fel, amint észreveszi, hogy a szörny visszhangjai abbamaradtak, és vinnyoság helyett már dühös üvöltésre figyel fel. Óvatosan hátranéz, és bár biztos benne, hogy még jócskán odébb van, attól még a gyomra görcsbe rándul. Ez kellő ösztönzés a határozottsága mellé, hogy induljon és fusson, így már halad is tovább. Most nem állhat meg azzal a szándékkal, hogy nyafogjon, és Viridiel aggodalmának és ebből fakadó törődésének sem engedhet, mert az időhúzás lenne jelenleg, ami az életüket is jelentheti. Fájni fáj, de ez jóval kisebb gondot okoz, mint párja feltételezett csonttörése, így dacosan menetel tovább, keresve olyan járatokat, amik a kijutást biztosíthatják esetleg. Ide-oda kapkodja a pillantását, mert szinte már érzi, hogy nemsokára az épületbe juthatnak, miközben hallja a dühöngő-őrjöngő lépteket hol kevésbé hangosan és inkább tompábban, hol nagyon is közelinek ítélve. Biztos benne, hogy a barlang lakója keresi őket, és még nem teljesen jött rendbe a szaglása, a saját idegessége pedig kellően elboríthatja az agyát a szaglás ideiglenes elvesztésének pánikával együtt, hogy ne a hallására támaszkodjon.
Ha Viridiel továbbra sem kéri megállásra, akkor több percnyi futást követően és egyre csak közeledő romboláshangokkal kísérve egy nagyon elhasznált, meglehetősen rozoga létrát talál. A fokokat a falhoz rögzítették, de ebből néhány már ránézésre sem tart kellően; az egyik oldala kiáll és félig lelóg az alatta lévőre. Nem valami bizalomgerjesztő, de visszafordulásra már nagy eséllyel nincs idejük, így zakatoló szívvel és zihálva kezd lassítani, amint felfogja, hogy vélhetően elértek a végére, és rögtön Viridiel felé fordul.
~ Menj te előbb ~ szuszogja. ~ Lehet, hogy te nehezebb vagy, de nem akarom kilazítani azt, amin egyébként még felmehetnél, és az én mozgásom most már nem korlátozott ~ bújik elő másik két ág a köpeny alól, felhajtva vállig a ruhadarabot, hogy ne gátolják majd őt a mászásban.

//Viridiel vállsérülésének a komolyabb fájdalmai lassan enyhülnek a gyógyital hatására. Továbbra sem tudja mozgatni, de legalább már nem annyira kínzó az égetése és a lüktetése, ám egy keményebb megtorpanásnál vagy nagyobb zöttyenésnél durván belenyilallhat a fájdalom.//

Ale

A túszom; a foglyom; a kosz darab, amit megölni se érdemes, mert nincs semmi szórakoztató a kinyírásában. De erre még rádupláz, van képe ártatlan szemekkel nézni rám. Normál esetben elhánynám magam tőle, de ez amilyen beteg bezabálná. Elhajítom magamtól ezt a rakás szemetet és 3 lépéssel a vezető elé állok.
-Ha ki akarlak nyírni, kinyírlak. Ritkán ajánlok, békés csevegést a hozzátok hasonló guberálóknak.
A szaros témánál óvatosabb lépésekre váltok, nem tervezek szarba lépni, bár ez a hely sok trágyát tartalmaz, már így is.
- Sajnos nem tartoztok a célpontjaim közé, és ahogy viselkedtek valami botfülű kezdőre bíznám a kinyírásotokat. De mint mondtam az erődbe kell vissza térnem, és gyanítom, ti tudtok, egy járatot ahol minimális erővel juthatok vissza. Abban igazad van, hogy tuti bosszantóak vagytok, de leteszem az esküt a démontársam nevére hogy ti nem szerepeltek a kinyírandók listáján. - Könnyen esküdözöm egy hulla nevére pláne, hogy az a dög felzabált volna, ha gyengébb az akaraterőm, vagy csak túlőrült voltam neki.
-Szóval ti adtok egy kijárat tippet az erődbe, és én még azt is elfelejtem, hogy beszéltem veletek. –Ez sem lesz nehéz dolog tényleg el akarom felejteni ezeket a itt megakad a lemez és furán nézek a goblin vezetőre.
-Meséld már el nekem, hogy négy ilyen idióta messze a falujától ezen a fagyos földön mi fenét kerestek. Módosítjuk, az alkut elmondasz mindent és engedem, hogy fojtassátok, ha nem. Akkor a három intelligenst, azaz téged meg a két épeszűt kicsit megcsonkítom és a beszarós lesz az új vezető.

Elmerülök Lash pillantásának lágyságában és belebújok a simogatásába, mert most csak ezt a röpke gyengédséget engedhetjük meg magunknak.
~ Tudom. ~ üzenem csak ezt az egy szót, hiszen nem kell több, a bizalmam feltétel nélküli felé.
~ Beakasztom a kardövembe, így kevésbé mozog majd. ~ rázom meg a fejem, egy pillanatnyi gondolkodás után és úgy is teszek, leküzdve a villanásnyi fájdalmat a mozdulatra, de után tényleg enyhül a forró kín. ~ Nem lesz velem baj, csak jussunk ki innen, az a dög nem sokára sokkal mérgesebben fog utánunk indulni. ~
Miközben igyekeztem Lash nyomában, akinek a szemében láttam az aggodalmat, de azt is, hogy elszánta magát és most fokozott figyelemmel, de határozott ütemben futott ebben a főágban. Bíztam benne, hogy ha tartjuk az irányt ki fogunk keveredni, méghozzá az erőd belsejében valahol.
A bogarak most sem mozdulnak, így nem foglalkozom velük, talán a járatban mindenhol visszahangzó barlangi görény dühös vinnyogása az, ami megdermeszti idelenn a gyér állatvilágot. Nem hallom, hogy közelebbről hangozna, így talán nyerünk egy kis időt.
Bár a futás miatti zötykölődés nem hagyja, hogy elfeledkezzem a vállam fájdalmáról, de szerencsére hatott Lash gyógyitala és sokat enyhült a sérülés óta, így mikor elkaptam kedvesem egy-egy pillantását, amivel engem fürkészett, felvillantottam felé egy mosolyt, jelezve, jól vagyok. Persze nem szívesen küzdöttem volna meg most a görénnyel, de nem is akartam elájulni.
~ Igen, felfelé megyünk, remélhetőleg megérte a kockázatot és az épületen belül lyukadunk ki. ~ bólintok és küldöm a biztató üzenetet, nem mintha ezt az elől haladó Lash nem pont ezért mondta volna, amit mondott.
- Sssszzzzzz! - fojtom magamba a lélegzetem, amikor kedvesem megbotlik és én önkéntelenül utána akarok kapni a sérült kezemmel, hiszen a másikba a kivont kard van.
Ekkor jöttem rá, hogy nem jó ötlet így Lash háta mögött közlekedni, miután újra kaptam levegőt, gyorsan a hüvelyébe csattintottam a pengét és én is megtámasztottam a járat falát. A hideg most kimondottan jót tett.
- Minden rendben? Nem sérültél meg? - kérdezem most halkan, ahogy nézem, mint próbálgatja a lábát. Ha ő is mesérül, akkor nagy hátránnyal indulunk és, ha nem lenne mögöttünk a görény, még a visszaforduláson is elgondolkodnék.
Ha Lash élete a tét, már nem is annyira jó ötlet ez a küldetés........
Úgy látszik az állat dühös üvöltése mindegyikünkbe új erőt önt, mert ez már kicsit közelebbről hangzott és erősen hajaz egy vadászó ragadozóéra.
Minden esetre Lash újra elindul és én egy kis fújással követem, most versenyt futunk a mögöttünk loholó veszedelemmel és az idővel is, hiszen ki tudja, mennyi előnyt adtunk így Ale-nak, aki talán már legyilkolta az össze őrt és már a királynál vár minket.......
Most már nagyon jó lenne, ha lenne valami jele a kiútnak, nem futhatunk örökké. És mintha csak a fohászomra lenne a válasz, felbukkan a létra....
Mikor Lash felajánlja, hogy menjek előre, bizalmatlanul nézegetem az idő vasfoga által megcsócsált alkotmányt.
Már-már vissza is utasítanám és előre engedném, amikor végig gondolva rájövök, hogy teljesen igaza van, ez most nem olyan, mint kihúzni egy hölgynek a széket az asztalnál, vagy előre engedni a kapunál. Ha alattam leszakad a létra, akkor megyünk tovább, ha azonban nem, akkor őt is elbírja és fentről segíthetek neki feljutni, meg hát ki tudja mi van odafenn?
~ Rendben, amennyire csak lehet igyekszem, de ahogy felértem, azonnal indulj utánam. ~ bólintok és aggodalmasan fülelek még egyet hátra a járatba, de óvatosan megindulok előre, minden egyes lépés előtt a kezemmel meghúzva az ép fokokat és csak ha úgy érzem megbír, akkor nehezedek rá.
A vállam fájdalma most a háttérbe szorul, mert tudom fel kell jutnunk, ha nem, akkor csak harc árán szabadulhatunk meg az üldözőnktől és ha túl is éljük, annak nagy ára lesz.

Nem vitatkozik Viridiellel az őket üldöző szörnnyel kapcsolatosan, így a továbbiakban nem hezitál elindulni. Fontos az életük, illetve az, hogy a királyt élve és a lehető legnagyobb épségben kihozzák, mert jelenleg ez sorsdöntő nem csupán az elf fajra nézve, de rájuk nézve is, belátja. Nem akarja továbbra sem, hogy külső dolgok és személyek befolyásoló tényezői legyenek a kapcsolatuknak, de butaság lenne azt hinni, hogy bármi tökéletes lehet; ő tudja a legjobban, hogy mennyire nem szokott működni semmi hosszútávon, amiről megállapíthatná, hogy tökéletes. Meg hát... Nincs olyan, hogy tökéletes, az elzártság meg főleg nem az, még ha azt is hiszi néhány kába percében.
Rohan, ahogy a lába bírja, reménykedik abban, hogy hamarosan a végére érnek, és még ha annyira nem is nehéz az a felszerelés, ami nála van, egyre kevésbé az a fajta, aki jól bírja ezeket a fajta megpróbáltatásokat. Sőt, mióta nem tartatnak vele semmiféle hadgyakorlatot meg edzést – leszámítva persze Viridiel kardforgatói tanításra szánt idejét -, jócskán csökkent ez a fajta teherbírása. Az állóképessége a hosszas vándorlás és időigényes mászkálás miatt még mindig magas, de elszokott az állandó futástól és meneküléstől, a mostanság megszűnő remeteélet miatt pedig a stressz is jócskán terheli.
A botlás teljesen váratlanul éri, annyira el volt foglalva azzal, hogy Viridiel állapotát vizsgálja, még ha lehet, ez nem is volt a legjobb ötlet ezek alapján. Szerencsére még a hasra esés előtt meg tud kapaszkodni egy szikladarabban, így, ha nehezen és kicsit fájdalmasan is, de sikerül megtartania az egyensúlyát.
- Jól vagyok, ne haragudj – fordul felé bűnbánón, ráállva a lábára eleinte óvatosabban, aztán már bátrabban, és felegyenesedve pillant Viridielre a válla felett, de ahogy megint meglátja párját a hűs falhoz simulni, valószínűleg ismét a hidegségben keresve a gyógyírt, kissé elsavanyodnak a vonásai. Utálja azt a tehetetlenséget, amibe most került, és utálja, hogy ennyire védelemre szorul, ám hiába akar erősödni, újra és újra mintha bukásra lenne ítélve.
- Inkább a saját állapotoddal... – kezdené, de a görény üvöltése félbeszakítja őt. Önkéntelenül is megrázkódik, és már fordul is menetirányba, hogy folytathassa az utat, de még hátrapillant Viridielre, mondani viszont nem mond semmit. Nem jut eszébe semmi, ami még ne hangzott volna el idáig, így rohamtempóban rója ismét a barlang ezen járatát, és csak akkor áll meg következőnek, amikor megpillantja a fémesen csillanó fokokat. Menne elsőnek, hogy Viridiel aggodalmát és védelmezési szándékait azonnal kiolthassa, de az állapotát látva jobbnak véli, ha előbb párja megy. Ha elbírja a férfit, akkor őt is el fogja, ha esetleg leszakad alatta pár fok, akkor azt meg egyszerűen átugorja; Viridiel viszont most nincs abban az állapotban, hogy akrobatikus megmozdulásokat hajtson végre, így mindenképp neki kell előbb mennie. Remélhetőleg nem annyira rozoga, hogy ne tudjon rajta felmászni, mert akkor sarokba szorult vadakként kell küzdeniük a görény ellen, és legrosszabb esetben még az íjat is be kell vetniük ilyen körülmények közt – persze nem párjának, hanem neki, ami már eleve egy nagyon rossz helyzet.
~ A nyomodban leszek ~ fogja meg finoman a nyakánál, gyorsan nyomva ajkaira egy puszit ígérete pecsétjéül. ~ Siess ~ löki gyengéden a létra irányába, de tekintete annál határozottabb és magabiztosabb, nehogy utolsó pillanatban párja meggondolja magát.

//Mesélői//

Ale

A kobold belepottyan a mocsokba egy fülsértő visítás kíséretében, és meggyőződhetett általad arról, hogy nem lesz a nők álma, pedig biztos nagyon szívesen teperne még a kegyeidért. Mindenesetre valószínűleg örül annak, hogy életben marad, még ha trutyiban is kell másznia ahhoz, hogy ismét biztos és szilárd talaj legyen a lába alatt, ne valami masszaszerű, undorító, enyhén iszapos dolog, amelyben összegyúródott a sok mocsok.
Összeszűkített szemekkel figyel téged a vezető, a többiek csak susmorognak érthetetlenül, a fáklyás mögött bújva meg, ott dumálva, néha rád pillantva. Nagy eséllyel rólad beszélnek, de a félelem a szemükben megváltoztathatja ezen véleményed arra, hogy lehet, csak tartanak attól, hogy kicsinálod őket. Attól viszont nem nyugszik meg egyik sem, mikor démonra esküdözöl, mert bár itt vannak, annyira azért nem ismerik a ti kultúrátokat, és az ábrázatuk bőségesen elárulhatja azt neked, hogy nem tűnnek valami meggyőzöttnek. A démon nekik valami fenevad, amit irtani kéne és amitől félniük és menekülniük kell, nem arra esküszni, de hát persze ez már az ő bajuk.
- Jól van, adok – egyezik bele, bólintva egyet, bár gyanakvó vonásai nem változnak egyáltalán, ha csak ki akarsz jutni, valószínűleg nem fog fájni neki. Na meg innentől végső soron mindegy, hogy mit cselekszik. Mély levegőt vesz hát, hogy adjon neked egy javaslatot, és mikor módosítod, akkor megemeli a kezét, mintha megálljt akarna parancsolni. Nagyon bátor dolog ez tőle, de tekintve, hogy eleve is arra számít, hogy itt pusztul a fajtársaival együtt – ugyanis látványosan nem hisz sem neked, sem a fajtádnak -, nincs már további tétje a cselekedeteinek.
- Egy alku van, ha többet akarsz, akkor értéket kérek cserébe. Neked kellenek információk, nem nekünk – szűkíti össze a szemeit még jobban. – Te akarsz kijutni, nem mi, felőlünk aztán itt is dögölhetsz a szarban és pisában, és ha kicsinálsz minket, ugyanúgy itt rohadhatsz. Úgy mérlegelj, sötételf - engedi le a kezét, a háta mögött lévő pár kobold pedig rezegő lábbal és beharapott szájjal figyeli, hogy miként fogsz erre reagálni.

Viri és Lash

Sikerül eljutnotok a feltételezett kijáratig, és jelenleg a helyzetetekben jóformán bármilyen kijutási lehetőség biztatónak bizonyulhat. Egy sötételfet is lehet, könnyebb megölni, mint ezt a dögöt, már csupán azért, mert az éjtündék legalább sebezhetőek, nem úgy, mint a görény. Mindenesetre a létra fokait külön vésték a falba, így Lash már akkor tudja követni Viridielt, mikor a férfi már néhány fokkal följebb van.
Viridiel megindul a fokokon, egyre feljebb és feljebb mászik, egyszer-egyszer egy-egy fokot ki kell hagynia legalább a lábával, mert már a keze alatt is, amivel kénytelen-kelletlen is hirtelen kell belekapaszkodnia a fémrúdba, meglehetősen ingatag. Mikor talán a hatodik fok kerül a lába alá, akkor az leszakad alóla, ám a kezével meg tudja tartani magát, illetve a lejjebbi fokra csúszik a lába, így leesni nem esik le. Ezt követően viszonylag nyugalmas a mászása, párszor érzi meginogni hol keze, hol talpa alatt a fokot, de ezek kisebb zöttyenéseket leszámítva már maradnak a falban, esetleg néhány szikladarabot kiszakítva a falból.
Lashnek mindenképp sikerül elindulnia, még a gyér fáklyafényben sem látszódik a lény még távolról sem, így sorsa jelenleg a kockától függ, mert bár a szörnyeteg hangja ugyancsak távolról visszhangzott el felétek, lehet, a kényelmesnél korábban érkezik...

//Balszerencsések 10es kockája:
1-3 – A lény nem ér oda időben, így a görény társasága nélkül juttok fel.
4-5 – Odaér, de pont Lash felhúzódó lába alatt csattan össze a hegyes fogakkal telerakott állkapocs.
6-9 – Beleharap a lény Lash lábába, de ki tudja rántani, 9 esetén súlyosan.
10 – Lash lábába beleharap a szörnyeteg úgy, hogy nem tudja kirántani, cserébe a szörny rántja lejjebb, félig kiszakítva azt a fokot, amibe épp kapaszkodik.

The member 'Lashrael Laralytha' has done the following action : Szerencse, játék, kockázat

---

'Tízes' : 4

Tényleg elbizonytalanodom, ahogy Lash csókjának melege még az ajkaimat járja át, de tudom, hogy néha milyen makacs tud lenni és most nincs idő vitatkozni, különben is, még ha nem is tetszik az, hogy hátrahagyom, a döntése logikus.
Megragadom a falba ágyazott első fokot, amit még a talajról elérek és felhúzom rá magam, majd mikor már biztosan állok, jöhet a következő, aztán a következő.......és így tovább.
Hallom, hogy pár fok eltávolodás után megindul utánam Lash is és ez kissé megnyugtat, mivel a felfelé vezető kürtőben jóval hangosabban hallom a görény üvöltését és nagyon aggódom, hogy hamarabb ér ide, hisz ismerhet más, rövidebb járatokat, mint amire számolhatunk és akkor nem szeretném kedvesemet a fogai közelben tudni.
Van néhány fok, ami elég ingatag, de még tart, ám az egyik, bár a kezemmel tett próbát kiállja, a teljes súlyom alatt, ahogy a lábam ránehezedik, kiszakad és a súlyom az ép karomra terhelődik. Szisszenve szalad ki a tüdőmből a levegő, ahogy a sérült vállam nekiütödik a falnak, de pont időben akad meg a lábam a lentebbi fokon, hogy megtartsam magam és ne zuhanjak vissza magammal sodorva Lash-t is.
Pár mély levegővétel után folytatom a mászást, nem lassíthatok, hogy még óvatosabb legyek, mert az állat hangja túl közelről jön. Már csak azt akarom, hogy Lash is biztonságna legyen, így nem veszek tudomásul a kilazuló és lepotyogó kövekről, a kürtő vége már egy karnyújtásnyira van, aztán már felhúzom magam és nyúlok is vissza, hogy rántsam magam után a lányt.
Talán a lendület, amivel felrántom még túúl nagy is, hiszen az utolsó pillanatban meglátom a sötét árnyékot a lábai alatt és a rémület nagy erőt pumpál a karjaimba.
Zihálva fekszem hanyatt a hideg kövön és nagyon remélem, hogy az a dög nem tud mászni........
~ Ez eszméletlenül szoros volt. Nem kapott meg? ~ kérdezem még mindig gondolatban, mert jobb egyelőre így és könyökölök fel, majd nézek végig kedvesemen kérdőn, de egyelőre nem látok sehol vért.
Néhány pillanat múlva már a környezetemet is fel tudom fogni, holott nem ártott volna ha ez az első, hiszen ellenséges területen vagyunk, de a hely elég kicsi és mi egyedül vagyunk.
~ Az ott nem egy ajtó? ~ meredek a felvillanó fémes dologra, de már fel is tornázom magam, hogy közelebbről megnézzem. ~ Ide tudod hozni a fáklyát? ~
Nagyon bízom benne, hogy nincs bezárva, de hogy hová vezet......?

Ahogy lehet, már indul is Viridiel után, egy-két foknyi különbséget hagyva, hogyha a férfi alatt leszakadna az egyik, akkor ne a kezére csússzon a lába, hanem a fémrúdra. Amennyire gyorsan lehet, követi, és kissé feszült, hogy nem tudnak annyira sietősen haladni, mint ahogyan azt szeretné, egyáltalán nem akarva az egyre fenyegetőbb közelségbe érő görénynek a fogai közé kerülni. Ha tudná, ha nem lenne tisztában azzal, hogy Viridielnek milyen sérülése van, akkor biztosan elkezdené őt siettetni a saját félelmei miatt, így viszont az aggodalommal vegyes rettegés csak a torkában marad, összeszorítva azt és gyomrát egyaránt. Növényi részeivel könnyedén megkapaszkodik a fémrudakban, haladva fokról fokra, és kifejezetten hálás, hogy emellett még a fáklyát is tudja hozni, máskülönben lehet, visszacsúszna az aljáig, nem tartva magát annyira ügyesnek, hogy másszon és közben vigyen is valamit a kezében.
Ijedten kapja pillantását felfelé Viridiel irányába, mikor leszakad az egyik léc, riadtan vizsgálgatva őt, de nem lát belőle túl sokat, az arcvonásait meg főleg nem. Nem akarja megzavarni a koncentrációját és erejének összeszedését, így nem szólítja meg, bármnenyire is szeretné, hogy megbizonyosodhasson arról, jól van, ezért, mikor ismét megindul, némileg megnyugszik, figyelmét pedig ismételten az alattuk lévő lény hangjaira vezeti, amik gyomorforgatóan közelről jönnek. Önkéntelenül is lenéz, hogy mennyire van közel, és egy pillanatra biztosan megdermed, amint látja az eszeveszett tempóval feléjük tartó tömeget, megtámaszkodva mellső lábaival a falon, nyakát nyújtva felé, és ha Viridiel nem rántaná őt fel, amint a következő fokra emelné a kezét, nagy eséllyel a fogak nem egymásnak koccanva záródnának, hanem az ő bokája körül. Pár pillanatig biztosan fel sem fogja, hogy mi történik, csak megrázottan hever a földön, jóformán kiköpve a tüdejét, de egyáltalán nem érzékelve a sietség és adrenalin okozta fizikai fájdalmakat. Mered maga elé döbbenten, a fáklya  némán fénylik kicsivel odébb a földön, ahogy eleresztve azt mind a négy ágával a földön támaszkodik. Nem tudja, mit kéne gondoljon, de azon kívül, hogy csomó mindene sajog az elmúlt napok megpróbáltatásairól, nagyon másra nem is tud jelenleg, kicsit biztosan tisztulnia kell a fejének, hogy képes legyen a feladatait ellátni.
~ I... Igen, elég szoros volt... ~ szuszogja, lassan felhúzva a lábait maga alá, kissé bénán a sarkára ülve, és még a válla fölött hátranézve a mélyebben köröző, dühöngő és hangosan morgó állatra. ~ Egyébként nem, nincs semmi bajom... ~ vesz egy mély lélegzetet, lenézve a lábára, amit majdnem elért, aztán a megkönnyebbülésből fakadó erőtlenségétől vezetve nekitámaszkodik a hideg falnak, behunyt szemekkel szuszogva és csillapítva a futás okozta légszomjat. Mikor azonban Viridiel mozgolódni kezd, résnyire kinyitja az egyik szemét, közvetve a fákylafényben megvilágított alakját, aztán, amint az ajtóra hívja fel a figyelmét, kedvetlenül ellöki magát. Ismét ága közé veszi a világításra használt eszközt, az alacsony belmagasság miatt óvatosan emelkedik fel, és bár elférne állva kényelmesen, négykézláb most kényelmesebb a közlekedés, így ekként húzódik közelebb a fémesen visszacsillanó részhez. Fáradtan néz végig a fémrészekkel díszített faajtón, ami vélhetően egy csapóajtó, de még nem akarja megtudni, zárva van-e és hogy hova vezet, ha esetleg ki tudják nyitni.
~ Ne nyisd még ki ~ fogja meg párja kezét, ha esetleg ennek szándékával megemelné, kérlelőn figyelve, hátha egy kis türelemre kérheti így. ~ Előbb hadd lássalak el vagy legalább hadd próbáljalak meggyógyítani ~ ül le, finoman húzva maga után párját, de egyáltalán nem erőszakosak vagy akaratosak a mozdulatai, a csuklóját is gyengéden fogja körül, hogy ha nem szeretné ezzel vesztegetni az időt, akkor Viridiel könnyedén ki tudja húzni a kezét.

//Ha az ajtóval próbálkozik, akkor nyitva fogja találni, külön mesélőit most nem írok ide.//

Ale
Amint vártam kicsi goblinnak kinyílt a csipája, de én vagyok a hülye hogy leállok velük vitázni.
-Igazad van, egy ajánlat volt, a részemről. De te elutasítottad holmi másik alkura hivatkozva. Ezért kivételt teszek veletek és felzabállak titeket. Rohadtúl elegem van abból, hogy négy bokámig érő aprólék szívasson. –Neki ugrok a leg intelligensebbnek, és a torkánál fogva beviszem a sötétbe.
-Na most adok neked esélyt a válaszokra. Az egyik hogy mit kerestek itt. A másik a kijárat. Az ár az életed tisztán és egészben. Ha megpróbálsz kést rántani vagy más marhaságra vetemedsz, leharapom a fejedet tőből. –Nézek rá a tök sötétben immár vörösen izzó szemekkel helyes kis agyarakkal és irreálisan nagy szájjal és fogakkal. –Hallgatom a válaszod nyavalyás, és ne felejtsd el az erődbe vezető utat se. Vagy goblin pörköltet eszem pár napig.
Nyalom végig az undorító bőrét, de talán retteg az aprólék és a rettegésének jó az íze. Nagyon finom.
-A francba -dobom el az aprólékot- rohadtúl nincs, időm rád mond a feljáratot és már itt sem vagyok. Nem fogok egy tökkelütött goblinon rágódni, amikor munkám van. Elő a farbával kezdek morcos lenni.

//Lash – folytatás jelzésre//

Tekintve, hogy Viridiel hagyja magát, így egy rövid időre biztosan letelepednek a fáklyafényben megvilágított, apró helyiségben, amit egyértelműen intelligens lények keze munkája vájta a sziklarengetegbe. Óvatosan szabadabbá teszi a váll körüli területet a ruháktól, finoman érintve a bőrfelülethez ujjait, nagyon óvatosan tapogatózva, igyekezve fájdalom nélkül megállapítani, mennyire rossz párja állapota és hogy rendbe tudja-e egyáltalán hozni.
- Nem hiszem, hogy bármi gond lesz vele... De csak később, felszíni, nyílt sérüléseket tudunk gyógyítani, nem töréseket – rázza meg lemondón a fejét némi vizsgálódás és bátrabb, de nem túl erős nyomkodás után. – De a kisebb karcolásaidat eltűntetem, talán azáltal segíthetek a válladon is – enged meg egy halvány mosolyt, bizakodón figyelve Viridiel vonásait. – Meg remélhetőleg a gyógyital kellően erős lesz, és hamar rendbehoz. – Próbál úrrá lenni azokon a gondolatokon, miszerint esélyük sem lesz a továbbiakban, hiszen ő maga nem ér egy fikarcnyit se ezen a területen, Viridiel pedig sérülten elég nagy hátrányba kerül harc terén, ám akármennyire küzd ellene, önkéntelenül is komorrá válnak a vonásai a vészjósló jövőt illetően. Mély levegőt véve kezdi el keresni a felszíni sérüléseket, amiket a kisebb kövek okozhattak, és nekilát legalább azok meggyógyításának, már azon gondolkodva, hogyha visszaérnek Awyrisba, akkor milyen növényeket és ételeket kell előnyben részesíttetnie ahhoz, hogy a férfi hamar felgyógyuljon ebből.
- Sárkánygyümölcsöt nem akarok adni és abból készült italt sem, mert nem tudom az utóbbinak a hatását, az előbbinél pedig köztudott, hogy alvással jár... Annyi időnk pedig nincsen, de ha már biztonságban leszünk, esetleg megeheted – emeli kezét néhány karcolás felé, amiket némi bogarászás után megtalálhat, aktiválva mágikus képességeit és hamar begyógyítva a sebesüléseket. – De csak akkor, ha nagyon fáj, mert ha nem szükséges, akkor hagylak picit szenvedni, de végre pihenésre kényszerítelek – vigyorodik el szórakozottan, és igazán maga se tudja, hogy mennyire gondolja ezt komolyan. – Mindenesetre ettől függetlenül szeretném, ha a visszatérésünket követően pár feladatról lemondanál és pihennél, mert az elmúlt egy hónapban több helyen jártunk, mint az előző félév során.
Ötlete sincs, miért beszél már a visszajutásukról, pedig még csak be sem kerültek. Talán csak nem akar aggódni, igyekszik bizakodni eddigi hozzáállásával teljesen ellenmenően, de meglehet, csak a feszültség beszél belőle és annak egy egészen kellemes levezetésében van része. Más kérdés, hogy belül attól még marja, hogy lehetne ez másképp is, alakulhattak volna jobban az események, ez ellen viszont aligha tehetnek innentől. Ha lemondanak róla, az ugyanúgy rossz végül is, mintha nem, és már csak abban kapaszkodik, hogyha mindennek vége, akkor egy időre nyugalomban lehetnek és párja képes lesz legalább egy kicsit visszavenni a munkája diktálta tempóból ha másért nem, hát azért, hogy képes legyen beilleszkedni a családtagjai közé és el tudja fogadtatni magát velük. Bizonyára nem bánná a veszélyeket, ha nem ennyire sűrűn lettek volna, ha nem a feladat elfogadása előtt érkeztek volna vissza szinte közvetlenül, ami előtt meg ott volt az ork fogság, ő pedig Zevadarba érve gyakorlatilag sötételf fogságba is került, még ha ez aztán változott is. Csak... Pihenni akar, mert megviselt és feszült, de nem akarja ezt úgy felhozni, mintha hisztizni akarna, és mindennek megvalósulása érdekében, még ha meg is tehetné gyógyítói képességei miatt, hogy lassítja párja gyógyulását, nincs ehhez gerince csak azért, hogy a saját követeléseit és vágyait valamilyen módon teljesíthesse. Már maga az, hogy ilyen megfordul a fejében, bűntudattal tölti el.
Még azért a törés felé vezeti az ujjait, hogy hátha esetleg a mágikus energiák megmozgatnak azon a területen is valamit, és gyógyítói képességeinek hatásosságáról nincs kétsége, nem venne mérget arra, hogy annyit javulna ettől a helyzet, elvégre nem felszíni sérülésről van szó.
- Amit tudtam, megtettem. Mást jelenleg nem érdemes rárakni – húzza vissza óvatosan vállára a ruhadarabokat, gondoskodó finomsággal simítva el a szövetdarabokat rajta. – Majd ha biztonságban leszünk, akkor nem kíméllek a gyógyteáktól és gyógyfüvektől – mosolyodik el újra, és ha Viridielnek nincs hozzáfűznivalója, akkor figyelmét a csapóajtó felé tereli.
- Megyek előre – indul meg, ágában tartva a még égő fáklyát, megközelítve a járat folytatását. - Esetleg van egy felesleges tőröd? Nálam jelenleg nincs semmi, de ha van nálad, akkor sem ragaszkodom hozzá, hogy nekem add - néz érdeklődőn még vissza, és akár megkapja, akár nem, ha párja nem akar makacsul elsőként menni, akkor ő az, aki lassan felnyomja az ajtót.

//Ha nem fut be mesélői addig, amíg van időd és ötleted írni, akkor nyugodtan véss.//

Elég zaklatott vagyok, mert nem megy ki a fejemből a látvány, ahogy a görény fogai alig kicsivel Lash lába alatt csattantak, így ahogy megláttam a csapóajtót azonnal arra gondoltam, legyünk csak minél távolabb tőle.
Kedvesem gyengéd húzása, azonban eszembe juttatja, hogy ennél most már nagyobb bajunk is van: a vállam.
Még mindig nem merek hangosan kommunikálni, mert ki tudja mi van az ajtón túl.
~ Már csak tompán sajog, hatott a gyógyitalod, csak akkor nyilall nagyon, ha ütés vagy rántás éri. ~ próbálom azért elbagatelizálni a dolgot. ~ Szerencsére nem a kardforgató kezem.
Tudok én rezzenéstelen képet is vágni, ha meg akarom nyugtatani a páromat, bár tisztában vagyok vele, hogy ez nem a legjobb kezdet. Tele van az erős self katonákkal és akkor még nem szóltam Ale-ról……..
Bólintok Lash szavaira, hiszen magam is tudok gyógyítani, bár nem olyan kiválóan, mint ő, de sajnos a töréssel nem tud mit kezdeni.
~ Használjuk, amink van, talán az is jó lesz. Ha kész vagy, én is meggyógyítom a bokádat, mert láttam ám. ~ hívom fel a figyelmét, hogy neki is van mit fájlalni.
Mindig nagyon jól esik, amikor használja a képességét, mert nem csak a sérült részeket, hanem a lelkemet is elönti a békesség ilyenkor, mintha valahogy megtisztulnék kicsit.
A sárkánygyümölcs felemlegetésére, már az elején megrázom a fejem, pont azért, amit Lash is felhoz.
~ Most minden perc számít, nem lassulhatok le, különben sem vagyok a halálomon, azt tartogasd csak még. ~
De úgy néz ki kedvesem is hasonló véleményen van, sőt a maga kis hátsó szándéka is meg van, de ezért csak még jobban szeretem.
~ Megígérem neked, hogy egy darabig a seggemen maradok, különben is tartanunk kell egy meghitt kis lagzit és meg kell ismerkedned a családommal. ~ mosolygok rá kajánul, el is feledve, hogy hol vagyunk. ~ Nem gondoltad, hogy majd magadra hagylak, ugye? ~ nézek rá ártatlan szemekkel.
- Áuuu! – kiáltok fel halkan és megrántom a vállam, ahogy ujjai a törött részhez érnek, de persze ez csak színjáték és máris felkunkorodik a szám vége. Persze fáj egy kicsit, de egy kis vidámság az előttünk lévő feladat előtt nem árt és eljátszhatom, hogy a fájdalom okozást az engedetlenségem bosszújaként értelmeztem.
Aztán, ha kicsit túl lőttem a célon, magamhoz ölelem rögtön.
~ Szeretlek édesem! És, ha ennek vége, azt teszel velem, amit csak akarsz.~
Ha megnyugodott, kap még egy puszit, de az ajtóhoz nem engedem és mielőtt indulunk, meggyógyítom a lábát.
~ Tessék, itt a tőröm, már előbb is eszembe juthatott volna, hogy te védtelen vagy. ~ komorodtam el. ~ Én megyek előre és a fáklyát is dugd el, amennyire csak lehet, ha van fenn valaki, nehogy meglássa a fényt. ~mászok az ajtóhoz és kis fülelés után, lassan, felnyomom az ajtót……

Amint Viridiel telepatikus üzenete eléri, eszébe jut, hogy a társalgást még mindig nem annyira jó ötlet rendesen megformált szavakkal intézniük, és továbbra is biztonságosabb, ha inkább erdei elfségükből adódó telepátiájukat részesítik előnyben. Innentől az egyébként suttogásra fogott szavait ő is gondolati úton közvetíti, miközben a gyógyításról és annak mikéntjéről gondolkodik.
~ Szerencsére, de lehetett volna rosszabb is ~ néz rá párjára feddőn. ~ A te épséged jelenleg sokkal fontosabb, mert én nem tudok úgy harcolni, ahogy te. Ha ennél is jobban lesérülsz, akkor mit fogunk csinálni? Nem vagyok harcos és a sötételfek átkaival szemben sincs semmiféle védelmem vagy ellenállásom ~ sóhajt lemondóan. ~ Inkább magadra vigyázz kivételesen, mert ha te elbuksz és még több törést begyűjtesz, nem foglak tudni ezen a helyen azonnal helyrehozni, rosszabb esetben megvédeni ~ figyeli Viridiel vonásait kérlelőn, megtoldva egy finom cirógatással az arcán, aztán folytatja a kutakodást és a lehetőségei keresését, a használható növényeket, képességeket. A javaslatra csak bólint egyet, és bár rántaná elő a különféle gyógyfüveket és leveleiket, azok hosszútávon lennének jók, és nem fejtenének ki azonnali hatást, így hiába is rakná Viridielre bármelyiket is, ha nem lesz nyugtuk és idejük a békésebb felépülésre. Az viszont kizökkenti őt egy kissé, mikor a bokájára terelődik a szó, mire vállai közé húzza a fejét, egyértelműen reménykedve abban, hogy párja megfeledkezett róla.
~ Az... Tényleg egy kis semmiség, csak belerúgtam egy kiugró szikladarabba, semmi komoly ~ tekint Viridielre óvatosan, tudva, hogy soha nem lesz kellően meggyőző ahhoz, hogy eltussolja a legapróbb sérüléseket is. A férfiben legalább megvan az a fajta erő, amivel képes tartani magát, más kérdés, hogy ő erre nem hallgat, és csak azért is a gyógyítás mellett dönt makacsul és önfejűen.
Mikor nekilát az apróbb sérülések eltűntetésének, néha Viridiel békés arcára terelődik a figyelme, boldogan véve tudomásul, hogy mennyire jól tette, hogy ezzel kezdett el foglalkozni, főleg ezért szeretve minden egyes percét, amit ápolással és törődéssel tölthet. Az a fajta nyugalom és boldogság, ami ilyenkor kiül egy sebesült arcára, felér egy hálával vagy még többel, ami miatt bárkit bármikor képes lenne a halál torkából is visszahozni, örülve annak, hogy valakin segíthetett.
~ Remélhetőleg nem is lesz rá szükség ~ kutakszik még sérülések után, amiket sorra gyógyít meg, Viridiel ígéretére meg már elkezdené ecsetelni elégedetten, mennyire helyesen is teszi, ha egy kicsit végre elfelejti a kalandokat és utakat, mikor felhozza a lagzit és az ismerkedést, és bár az utóbbit ő emlegette még a találkozásukkor, attól még rettentően zavarba hozza. Vörössé válik a képe, és szíve szerint valahova elbújna, annyira gyorsan és könnyen zavarba jön a szavak okozta színes elképzelésektől. Mielőtt pedig az észérvek előkerülhetnének, miszerint nincs-e esetleg ez még túl korán vagy nem kéne-e esetleg még mást is tenniük előtte, az ártatlan kiskutyaszemektől teljes mértékben elolvad, ő szégyellve magát valamiért, amit el sem követett. Tekintetét egy darabig nem tudja levenni Viridielről, de aztán zavarodottan lehajtja a fejét, inkább a földet bámulva, nem is tudva válaszolni a kérdésre, csak kínosan és kislányosan megrázni a fejét nemlegesen. Csak utálni tudja, hogy ennyire, de ennyire hatással vannak rajta Viridiel cselekedetei.
~ Utállak... ~ jegyzi meg halványan és továbbra is rákvörös arccal, azonban ezek a melegséggel telítődött pillanatok hamar elszállnak, mikor Viridiel halkan felnyüszít, és el is kapja erre a kezét a vállától, riadtan vizsgálgatva párját.
~ N-Ne haragudj, nem akartam! ~ érkezik azonnal az üzenet tele pánikkal, erőteljesen gondolkodva, mivel javíthatná ki ezt a baklövését, ám amint megjelenik Viridiel szélesedő vigyora, rögtön leesik neki, hogy újfent egy ártatlan vicc áldozata lett. Szemöldöke nyomban felkúszik hirtelen meglepettségétől, aztán le is süllyed, ahogy haragot igyekszik erőltetni magára, és bár ez nem sikerül, a rosszallással vegyes mély szeretet ott ül az arcán.
~ Ezt soha nem fogod megunni, mi? ~ csóválja a fejét, majd szorosan viszonozza az ezt követő ölelést, bújva a férfihoz és élvezve közelségét, nyakába fúrva az arcát, táplálkozva a szeretetéből, amiből sose lesz neki elég.
~ Én is szeretlek, de nem tudom, mennyire jársz jól, ha ilyet engedsz nekem ~ vet egy kacér pillantást felé, sokat sejtetőn vizsgálgatva őt megannyi ígérettel a tekintetében, semmit sem konkretizálva, Viridiel fantáziájára hagyva az elképzeléseket. A puszira szélesen elvigyorodik, de nem hagyja ennyiben: rövid csókot nyom párja ajkaira.
~ Tessék óvatosan hősködni ~ vigyorog rá, és bár nem szívesen, de hagyja, hogy Viridiel elsőnek induljon el.
~ Inkább eloltom, legfeljebb újra meggyújtjuk. ~ Ha erre nem érkezik semmiféle ellenkező szó, akkor, kioltja a fákylalángokat, de még mindig ágában tartva azt, hogyha esetleg kellene, továbbra is tudják használni. Gyúlékony eszközök vannak nála, így majd azzal leöntve működőképessé tehetik ismét, ha esetleg mostanra már annyira nem akarna meggyulladni, közben megfeszülő izmokkal várja, hogy mi éri őket a továbbiakban, készen arra, hogyha baj történik, akkor azonnal ugorhasson.