//Mesélői//

Ale

Amint azt mondod, hogy felzabálod őket, a három beszari a fáklyás mögött rögtön beleugrik a mocsokba, reménykedve abban, hogy nem fogsz olyan undorító dolgokhoz folyamodni, amihez egy átlagos sötételf valószínűleg nem fogna bele: túrni a mocskot utánuk. A fáklyás csak meginog látszólag, összerezzen, de nem ugrik a többiek után, viszont azt nem veszed figyelembe, hogy fáklya van a kezében, és egyáltalán nem fél használni ellened. Amint nyúlsz a torka felé, ő üvöltve a képed felé irányítja a lángokat, belenyomva az arcodba az egész égő végét, de ha ezt el is kerülöd valahogy, a karodon tuti billogként fog villogni a parázsló tűz nyoma, mert hát ha az arcod nem éri el, akkor beéri azzal a karoddal, amivel a torkát szorongatod.
Kérdés, ennek hatására mit fogsz tenni, ha megölöd, akkor értelemszerűen nem fog beszélni, a többi goblin hallgat, mint a sír, még csak megmozdulni sem mernek a mocsokban, belebújva az ürülékkel vegyes moslékos vízbe, így megtalálni sem fogod őket. Lapítanak, elvégre nem akarnak meghalni. Ha a posztod végére ugrunk, és eldobod őt inkább a fájdalom hatására, de ugyanúgy követelőzöl akkor csak dühös daccal megemeli a kezét egy irányba: neki balra.
- Utána fordulj jobbra – közli szűkszavúan. – Remélem, hamar megdöglesz, sötételf – morogja még az orra alatt, még ha ez nem is egy bölcs döntés a részéről.
Ha annak ellenére, hogy fájdalmas égetést szereztél, ugyanúgy a sötétbe rántod – ami csak akkor lesz sötét, ha kitéped a kezéből a fáklyát, ugyanis addig világítani fog vele, még ha halványan is -, akkor lábaival kapálózva, szabad karjával karmolva az őt szorító karod kaparózik, fáklyás kezével pedig hadonászik, hátha felgyullaszthat téged vagy újabb égésnyomokat ejthet rajtad. Ha idáig nem tépted ki a kezéből a fáklyát, és úgy kívánod végignyalni őt, akkor biztosan az arcodba vágja azt, más esetben meg a mocskos körmeit vájja beléd, minimum az arcodba, de egyébként a szemed kiszedése a szándéka.
- Nyomorult... sötét... démon... – szuszakolja ki ezeket a szavakat, és egyértelműen nem jutsz dűlőre ezzel az alakkal, ha továbbra is csak fenyegetőzől, de nem úgy tűnik, mintha leesne neked, hogy egy normális diplomáciai úttal többet érnél vele fenyegetőzés helyett. Sötételf természet lenne? Mindegy is, a lényeg az, hogy akár fuldoklik és akármennyit fenyegeted, be van szarva – hallhatod is, ahogy potyog és csurog belőle az egyéb végtermék -, attól még nem válaszol a kérdéseidre. Amikor realizálod, hogy nincs annyira időd és elengeded, akkor a fentebb említett irányt mutatja és folytatja szavakkal az iránymutatást. A többiek természetesen lapítanak ebben az esetben is, ugyanis nem akarnak áldozatul esni az agresszív megnyilvánulásaidnak és viselkedésednek.

Viri és Lash

Van egy leheletnyi időtök, hogy valamelyest összeszedjétek magatokat és Lash is alaposabb vizsgálódást hajthasson végre. Hallhatjátok, ahogyan a lent lévő görény morog és dühöng, de felmászni nem tud – ha meg is próbálna, a teste valószínűleg nyomhat fél tonnát, mégiscsak egy masszív állatról van szó, és alatta biztosan leszakadnának a létrafokok. Hamarosan a morgása aztán elcsendesedik, és hallhatjátok távolodó lépteinek visszhangját. A gyógyítás ettől nyugalommal teli és persze a sajátos humorotokkal, amivel a legrosszabb helyzeteket próbáljátok meg értékelni és optimistábban látni. Szerencsére ez nem okoz semmiféle frusztrációt, hanem kölcsönös megnyugvást. Ahogy végeztek egymás ápolásával és az ígéretekkel, Lash hálás tekintettel elfogadja a tőrt és a csizmaszárába csúsztatja, és Viridiel van olyan bátor, hogy Lasht lebeszélve és megelőzve a csapóajtóhoz lépjen, okosan eloltatva a fáklyát.
Amint a fáklya lángjai kialszanak, Viridiel könnyedén megemelheti a csapóajtót, ugyanis nincs zárva. Van súlya, talán többet is nyom egy általatok megszokott csapóajtónál, ám fél karral nehéz lenne eldönteni, hogy ennek mennyire van valóságalapja. A rátok boruló sötétség miatt kint könnyű tájékozódni a résen: egyértelműen több a fény ott, mint odalenn. Vélhetően ezek is fáklyáktól származnak, de elég gyenge félhomály az, amit találsz, mozgás nincsen, és összeszűkített szemekkel történő nézéssel megtalálhatsz pár rácsot is. Nehéz lenne azonban azt eldönteni, hogy ti vagytok belül vagy kívül, ehhez nagy eséllyel ki kéne mászni és úgy körbenézni. Hallani azonban elég sok mindent hallotok: távolabbról beszédfoszlányok, de semmi értelmük nincsen, mert csupán az ottani visszhang hozza el hozzátok, illetve megannyi állati hangra figyelhettek még fel. Vannak köztük ismerősek is, egyszerű háziállatok és vadászállatok, de vannak egészen egzotikusak is, amikkel nem találkozhattok mindennap, és elsőre nehéz is azonosítani őket. Ha látni fogjátok őket, akkor vélhetően egyértelmű lesz, hogy attól a fajtól származik, így viszont csak találgathattok, hogy mi morog vagy vicsorog, vagy éppen mi nyüszít fel egy verés után. Egyszer-egyszer egy intelligens lény elkiáltja magát, ezt követi egy állati, fájdalmas hang, és mindezek egyvelege szinte állandó. Úgy tűnik, az épületbe jutottatok, csak azt nem tudni, pontosan melyik részéhez. Ha többet akartok megtudni, akkor ki kell mászni, és érdemes átgondolni, hogyan akarjátok felfedezni a helyszínt - elfként vagy állati alakotokba bújva osonni, mert hát a hallásotok csak nem csap be, és számtalan vadállattal lehet errefelé dolgotok.

Ale

Ahogy megragadnám a goblint az fáklyát ránt, és totál jogosan védekezik. Ettől még a szart is kitervezem verni belőle. Pláne miután kicsavartam a kezéből azt a nyeszlett fényforrást. Egy ideig csendesen nézem az égés nyomot a karomon, aminek normál esetben nem kéne rajtam lennie. Itt ötlik az eszembe hogy ugyan kretén démon megszállt, és abban az alakban kacagnék ezen a sebnek látszó vackon. Most viszont ott piroslik, és ég miközben a kis nyavalyás torkát szorítom. Ledobom, az apróságot majd a kezébe adom a fáklyát, mielőtt megetetném vele az égő részt. Előhúzom újra a kardom és a hideg pengével hűtöm le. Nem tartom jó ötletnek, hogy trutyiba mártsam. Felsóhajtok, képzeletben már egy tucat módon kinyírtam a kis rohadékot, most viszont hideg higgadt hozzá állással nézek rá.
-Két dolgot jegyeznék meg, mielőtt távozok a válasszal. Az egyik az, hogy sose légy bátor gyáva létedre, mert könnyen belehalhatsz. A második te hígagyú kerti törpe származék. – Magasodok fölé a barghest alakjában.- Az az, hogy rohadtul nem gyújtunk fel egy tűzdémont, mert a szart is kipofozza belőled. Szóval utoljára megkérdezem szépen és nyugodtan. Merre is van az a kijárat? Ha át versz, visszajövök és az itt felellhető trutyiba fojtalak te kis szarházi. -Majd letépem a fejét.
Nos legalább is ez az amit gondolok de totál másként cselekszem. Igen másképp mivel most nem fogom leleplezni egy kis gengszternek a kilétemet. És csendesen hallgatom az útba igazítást.
-Ajánlom hogy az erődbe vezessen mert visszajövök és azt a fáklyát feldugom az égő felével a seggedbe.
Ezzel a jelzett irányba haladva, matatni kezdek a táskámba. Egy kenőcsöt veszek elő, ami nem biztos, hogy égésre is jó, de legalább lehűti a sebet és a környékét. Majd komótos tempóban irány a sötétbe. Nem érdekel a négy goblin és az sem mi az ördögöt keresnek télen itt.

Bűntudatot kéne éreznem, hogy megint ilyen könnyen behúztam a csőbe és kihasználtam Lash aggodalmát, de egyszerűen nem tudtam megállni és, ahogy az arcát elnéztem, a vigyorom csak szélesedett, mert sejtettem, hogy nem fog tudni haragudni rám és ezt meleg, szoros ölelése és vágyódó pillantása be is bizonyította.
~ Nem, mert mindig bekapod a csalit. ~ súgtam a fülébe. ~ És neked mindent szabad, ami csak eszedbe jut velem szemben. ~
Nem tagadom van némi hátsó szándék ezekben a szavakban, de sajnos ekkor eszembe jut, hogy bizony nem vagyunk épp abban a helyzetben, hogy ebből jelenleg bármit megvalósítsunk. És ez az én kalandvágyamnak köszönhető. Tényleg vissza kell fogni magam, amire magamban ígéretet is teszek, mert Lash megéri és megérdemli, hogy boldog és teljes életet éljen......és ha lehet velem.
A csók nem marad viszonzatlan, de nem maradhatunk itt, indulnunk kell, amihez a görény egyre halkuló morgása ad búcsút, végre feladta.
Miután meggyőződtem róla, hogy kedvesem is felkészült és eltette a kést, megragadtam a csapóajtót, hogy felnyomjam.
Bólintottam Lash-nak, hogy egyetértek a fáklya eloltásával, hiszen utána még mindig lehetőségünk lesz meggyújtani ha kell, de talán még a füst szag is árulónkk lehet, ha égve hagyjuk.
Nekiveselkedem az ajtónak, ami meglepő módon nincs lezárva, bár nem egy könnyű darab, ezért először még belém nyillal az aggodalom, hogy esetleg vissza kell fordulnunk, de szerencsére megindul és még csak nem is nyikorog, amiért hálát adok Természet Anyánknak.
A helyiséget, ahová az ajtó nyílik, fáklyák fényei borítják félhomályba, ami lehetőséget ad arra, hogy megállapítsam a környéken nincs senki, legalábbis mozgást nem látok.
Amit látok azonban nem vidít fel, mert a rácsok semmi jóra nem utalnak, csak remélhetem, hogy azok jó oldalán bukkantunk ki.
Igaz vissza is mehetünk, de inkább pár self, mint újra a görény!
Fülelek és biztos vagyok benne, hogy messzebbről beszéd hangjai hallatszanak, de egészen elnyomják azokat a minden felől hozzánk elérő állathangok.
~ Úgy látom nincs itt senki, de te is hallod? ~ pillantok magam mögé egy pillanatra, hogy lássam Lash arcát. ~ Állatok vannak itt, de jó sok és biztos vagyok benne, hogy párat még csak nem is hallottam soha. ~ vágok hozzá aggodalmas képet.
~ Menjünk fel, nézzünk körbe, a rácsok miatt arra tippelnék, hogy valamiféle istállóba lyukadtunk ki, ahol nem csak szelíd állatokat tartanak. De emberek is vannak itt. Várj egy pillanatot míg körbenézek, és csak ha jelzek, akkor gyere. ~
Gyorsan teljesen felnyitom az ajtót, aztán kiugrom és azonnal körbefürkészek, készenlétben tartva a kardomat. Ha nem látok semmi gyanúsat, intek Lash-nak és segítek is feljutni, ha kell.
Bízom benne, hogy nem valami barlangi medve ketrecében bukkantunk ki, hanem valami folyosón.

Piszkosul dorombolna, mikor Viridiel a fülébe suttog, dörgölőzne hozzá és hízelegne, mert az ilyen sugdosásokat mindig is felcsigázónak találta, főleg úgy, hogy párja intézi ezeket a szavakat. Bármennyire fájdalmas is azonban, realizálnia kell, hogy bizony sem a helyszín, sem az időpont nem megfelelő ahhoz, hogy a fokozott törődésüket még inkább kifejezhessék. Meghagyja hát később beváltandó ígéretnek pillantásának csillanását, csókkal pecsételve meg ezt, ami akár olaj is lehetne a tűzre, ha nem tudnák mind a ketten, mibe vágtak bele akkor, mikor elindultak a rezidencia területére. Ennek köszönhetően ez a gesztus is inkább csak egy ígéretté válik, hogy mire lehet számítani a későbbiekben.
A fáklyát Viridiel támogatását követően eloltja, elrakva  a táskája oldalába úgy, hogy lehetőleg ne gyulladjon meg egy ideig kitartó forróságától semmi, miközben feszülten figyeli, ahogy kis késlekedéssel, de egy halvány csík megjelenik a plafonon – a kijáratuk. Aggodalmasan néz párjára, aztán vissza a csapóajtó nyújtotta halovány, gyenge fény felé, próbálva a hallására támaszkodni, de a paranoia miatt, miszerint még itt van a közelben a barlangi görény, nem igazán merne meggyőződni arról, hogy jól hall-e. Csendesen lép közelebb a kijárathoz, és ösztönösen fogná meg Viridiel kezét, de még az utolsó pillanatban visszahúzza maga mellé, mielőtt a sérült karhoz nyúlna. Gyanakvón kutatja azon a résen keresztül a helyzetükhöz mérten külvilágnak tűnő teremrészt, bár sokat nem lát a rácsokon és hideg falak egyhangú színmaszatján kívül.
Ismét a hallására igyekszik támaszkodni, ezúttal a valóságra próbálva koncentrálni, lehetőség szerint megkülönböztetve a képzelt, fejében lévő hangoktól, egyre csak megbizonyosodva arról, hogy az intelligens lények mellett állatok is tartózkodnak ezen a helyen, és nem éppen a legjobb körülmények közt tarthatják őket a nyüszögésüket és néhai visításukat figyelembe véve. Fájdalmasan fordul Viridiel felé, amikor megszólal a fejében, bólintva egyet, válaszolva ezzel kérdésére: nagyon is jól hallja, és nem örül neki.
~ Kár, hogy nem engedhetjük ki őket ~ vezeti tekintetét vissza a kijáratra. ~ A rácsok nemcsak állatokat tarthatnak bezárva, hanem egészen más lényeket is, akár embereket is... Vagy a királyodat ~ hívja fel rá a figyelmet komolyan, ismét Viridielt vizsgálva, és mikor felveti az ötletet, igyekszik megállítani párját a mellkasához nyomott tenyérrel, megtartva a megingathatatlan és határozott pillantást. ~ Várj, nem siethetjük el sem most, sem máskor. Nem tudhatjuk, ki van körülöttünk, és ennyiből azt sem láthatjuk, hogy meglapul-e bárki is a közelben, még ha nagy eséllyel ő már le is rántotta volna felőlünk az ajtót. Hadd menjek én állatként, kevésbé vagyok feltűnő, és így még csak teljesen felnyitnod se kell ~ válnak kérlelővé a vonásai. ~ Nem lesz bajom ~ húzza végig ujjait Viridiel arcívén finoman, sejtve, hogy azonnal közbe akar szólni a védelmezés miatt, ami párja vérében van. Ha kimehet és Viridiel sem ellenkezik túlságosan emiatt, akkor felveszi állati alakját, és a férfi ép vállára felugorva még dorombolva arcához dörzsöli a fejét, aztán pár lépést megtesz a csapóajtót tartó karján, de egy minimális elrugaszkodással már kinn is van, csendesen szimatolva körbe a helyszínen.

//Mesélői//

Viri és Lash

Akárhogy is döntötök végeredményben, ha valamelyikőtök felkerül, akkor ezt fogja látni: rácsok szinte mindenütt. Először el se lehet dönteni, hogy kívül vagy belül vagytok, ám aki fönn van, annak lehet egy sejtése, hogy benn. Mondjuk furcsán hosszúkás ez a ketrec, szinte már folyosószerű, és nem úgy tűnik, mintha egyhamar vége lenne. Mögöttetek nem folytatódik, ott a rácsok elállják az utat, és kétoldalt nagyjából a csapóajtó mellett egy-egy ajtó található, de ezek is a tipikus börtönajtók. A rácsfolyosó szélessége viszonylag kényelmes rátok nézve, könnyen sétálhattok majd egymás mellett, ha akartok, bár vélhetően nem akartok feltűnést kelteni azzal, hogy odabenn bóklásztok, hanem inkább megpróbáltok kijutni. Bizonyára ezért a következő pont az lesz, hogy elkezditek keresni, miként lehet kijutni.
Átlátva aztán a rácsok sűrűjén, még több rácsot találni baloldalt és mögöttetek, jobbra fal található. Ezek már kisebb ketrecek különféle átlagos állatokkal: kiéhezett kutyákkal, hiénákkal, más dögevőkkel, de vannak olyanok, amikben fenyegető tekintetű keselyűket tartanak. Más furcsaság egyelőre nem tűnik fel, a falat vizsgálgatva pedig a továbbiak vannak ott: egy hosszúkás, vaskos deszkaszerűség, fémeszközök, hasonlítanak egy sintér kutyafogójára, mellé néhány szúróeszköz, amiket leginkább a lándzsákhoz lehetne hasonlítani. Kulcsot vagy annak lelőhelyét nem láthattok, ahogy őrök sincsenek itt, bár ha sikerül kiigazodnotok a sok fémrácson, akkor balra öt ketrecet számolhattok, utána egy folyosónyílás, ahonnan valakinek az árnyéka nyújtózik a földön, ennyiből viszont nehéz lenne megmondani, hogy merre néz. A fal is nagyjából ugyanekkora távolságnyit ölel fel, körülbelül öt ketrecnyi táv után ugyanúgy egy folyosó nyílik, csak ez jobbra. Onnan nem érkezik árnyék.
Ha Lash állati alakban van, akkor viszonylag kicsi méreténél fogva a rácsok közt könnyedén kibújhat, bár ha kutyák közelébe megy, akkor biztosan elkezdenek rá ugatni. Egyébként az odabenti bűz, amire vadászorrával kifejezetten érzékeny, teljesen elnyom minden más szagot: izzadtságszag és állatok szaga keveredik az ürülékkel - biztos, hogy nem takarítanak ki mindig mindent minden nap. Nem egy leányálom, ahova kerültetek, de egyelőre nem vettek titeket észre, és ez jó jel lehet, kérdés, hogy miként cselekedtek, mert újabb lehetőségek nyíltak meg előttetek: megpróbáltok észrevétlenül végigsunnyogni a rácsfolyosón, amibe kerültetek, hátha vezet valahova, megpróbáljátok szétfeszíteni a rácsokat, hátha, vagy Lash indul felfedezőútra, hátha megtalálja a kulcsokat ehhez a ketrechez. Ja, meg ott a lehetőség, hogy ismét megpróbáljátok a görény járatát, hátha van másik járatrész, ahonnan kimászhattok.
Ha Lasht előreengedi Viridiel, akkor amint meggyőződik arról, hogy a helyzetükhöz mérten biztonságos, visszaveszi alakját, és csendesen átemeli a csapóajtót, hogy utána segítsen Viridielnek felmászni. Törött karral még mindig nem lehet egyszerű, és bár a gyógyital hat a gyógyítói varázslattal együtt, nagy eséllyel mindez nem elegendő ahhoz, hogy egy törést percek alatt rendbehozzon.

//Térképet egyelőre nem tudok mellékelni, majd 25én lesz rá lehetőségem csak //

Ale

Félni továbbra is fél, de még mindig ott ül a dacos harag a tekintetében, akárhogy próbálkozol megfélemlíteni őt. Ennél jobban nehéz, így valahol felesleges a fenyegetőzéseddel együtt, ugyanis eredményre továbbra sem vezet, a választ is csak a lehető legtömörebben és legrövidebben kapod meg az utat illetően, amit annyira nehezen akart idáig neked elárulni. Hogy megfogadja-e a tanácsodat vagy sem, az már az ő dolga lesz, továbbiakban nem hajlandó beszélni veled, de hogy a félelemtől vagy azért, mert egyáltalán nem voltál neki szimpatikus, jó kérdés. Vélhetően a kettő egyszerre, mert lerí az arcáról, hogy egyáltalán nem rajong érted. Leleplezni viszont már félig leleplezted magad, mikor barghestként magasodtál felé, bár a koboldoknak gőzük sincs arról, hogy pontosan milyen egy démon vagy mi tesz egy démont mássá a többitől, sokat tehát nem kockáztatsz ezzel, sötételfekkel és semmi mással nem is beszélgetnek jóformán, mert csak elkergetnék őket.
- Garantáltan az erődbe fog vezetni – morogja elégedetlenül, de aztán ő maga is eltűnik a mocsokban, akárcsak a többiek; kellően alacsonyak ahhoz, hogy elrejtőzzenek abban a mennyiségű trutyiban, hogy aztán csak nagy keresés után találd meg őket.
Elindulsz a sötétbe a térdig érő mocsokban, és ez egyáltalán nem tűnik változni hosszú-hosszú percekig. Végül, mikor már a pislákoló fáklyafény sem segíti a látásodat és te magad is jóformán vakká válsz emiatt, szabályosan belebotlasz valamibe, amitől nagy eséllyel orra is eshetsz. Nagyjából a sípcsontod közepéig ér ez a kemény felület, ami vélhetően valamiféle út lehet, amit nagyon régen építhettek ki, hogy itt is ellenőrzéseket tarthassanak vagy egyéb, finom kínzós perceket. A szennyből ez így jóformán semennyire sem emelkedik ki, csupán úgy bukkansz rá, hogy belerúgsz teljesen véletlenül ebbe a szilárd, kiépített részbe, és ha nagyon ki akarod deríteni, hogy ez milyen széles, akkor rájöhetsz, hogy egy kör formájú, három méteres sugarú valamiről van szó. Eltart egy darabig, mire megtalálod azt az egy ösvényt, amit építettek hozzá ugyanezzel a magassággal és biztonságossággal, bár így is megeshet, hogy le-lecsúszik a lábad, amint a szélére lépsz. Szűkösen ezen az úton elférne két személy, így te kényelmesen sétálhatnál rajta, ám fényforrás híján nehéz lenne meghatározni egy idő után, hogy hol is van a közepe, ahol teljes biztonsággal sétálhatnál.
Újabb percek telnek el, és egy hatalmas, ajtó nélküli kapun haladsz át, bár azt, hogy kőfalak vesznek körül, legfeljebb úgy veheted észre, hogy sikerül az ösvény szélén haladnod, és pont belevállalsz ennek a falnak a sarkába. Innentől, ha széttárod a karod - mert pont átéred -, könnyedén be tudod határolni, hogy mi a járatnak a közepe. Ez végigkísér téged, és felkínálkozik a lehetőség a számodra, hogy a kobold szavával ellenmenőleg inkább balra indulj, ugyanis ahogy mész, előbb nyílik egy útvonal balra, utána pedig az emlegetett jobbra irány. Ha esetleg egyik irány sem tetszik, akkor haladhatsz egyenesen tovább, vélhetően még több elágazásba fogsz botlani.
Eléggé elhagyatottnak tűnik a terep, jóformán semmi sincs itt a trutyin kívül, ami az útvonal enyhe emelkedésével egyre csak csökken és csökken. Végül, mielőtt bármelyik mellékjáratra rátalálnál, illetve a kezed is a falakon tartod valamennyire, az ujjaiddal beleakadsz valamibe, tapintásra faszerű, amit nagyjából a közepénél körülölel egy fémtartó. Ha körbetapogatod, akkor meggyőződhetsz arról, hogy fáklya, ha nem vagy rá kíváncsi, akkor haladhatsz tovább, választva hát, hogy melyik irányt választod.

//Halkan megjegyzem, hogy nyár van, ez az egész kalandsor nyáron kezdődött, itteni idő szerint július közepe-vége lehet, illetve ha kell folytatás, akkor még írok!//

~ Igen, ez akár a börtön szint is lehet, bár azt kétlem, hogy egy csapóajtóról elfeledkeznének itt, ha az a rabok oldalán lenne. ~ érveltem, de az első megjegyzése annyira Lash-ra utalt, hogy óhatatlanul elmosolyodtam. ~ Még kiengedhetjük őket, ha jól alakul minden.
Már-már kiugranék, amikor kedvesem keze visszatart és a szavai igen csak megfontolandók, még ha reflexből az is lenne a válaszom, hogy én is át tudok változni, de viszont jóval nagyobb termetű is. Már régebben megfogadtam, hogy nem fogom állandóan az aggodalmaimmal fárasztani, hiszen sokszor bebizonyította, hogy méltó társam és sokszor ő húzott ki a csávából, amibe magam kevertem magam. Kis szünet után, nem örömmel, de bólintottam.
~ Igazad van, de ha baj van....rohanj biztonságba, ha elrohansz azt is tudni fogom, hogy van itt valaki. ~ látom el útravalóval, aztán annyira nyitom meg az ajtót, hogy állati alakjában kiférjen és visszatartom a lélegzetem is, miután egy pillanatnyi törleszkedés után kiugrik.
Mivel Lash egy kis körülnézés és szimatolás után is marad, sőt hamar alakot is vált, igyekszem gyorsan én is kijutni, amihez sajnos a vállam miatt némi segítségre szorulok és ez - bár igyekszem leplezni, mert nem szerelmem bántása miatt, - de bosszant. A vállam most tompán lüktet, de tudom, hogy nagy mértékben hátráltatni fog.
Én is körbe nézek.......Sok a rács és lehet, hogy minden kínlódásunk ellenére rossz helyen kötöttünk ki, de azért úgy néz ki, hogy van mozgásterünk, ami némileg biztató, talán nincs veszve minden.
Van itt tömör ajtó, ami nem tér el egy börötnajtótól, de vannak itt kisebb ketrecekben állatok is, ahogy sejtettük. Egyelőre semmi különleges fajtát nem látni azonban.
~ Ez talán az idomár területe. ~ intek a falon függő tárgyak felé. ~ És ha így van, akkor talán kijárat is van és ezen a "folyosón" odajutunk. ~ utalok a rácsok közötti járatra. ~ De felszerelheted magad egy lándzsával. ~adok a kezébe egy szúrófegyvert, ha kéri.
Kulcsot nem látok, de egy kis előreóvakodás után egy árnyékot igen.
~ Van itt valaki. ~ hívom fel Lash figyelmét is erre, ha esetleg nem vette volna észre.
Amíg csak lehet, nem bocsátkoznék harcba, de azt sem kockáztathatjuk meg, hogy észrevegyen minket valaki és riadór fújjon. A görényt csak a legeslegutolsó lehetőségként veszem számításba, de ha üldöznek, akkor még annyira sem, hiszen két tűz közé szorulhatunk.
~ Talán a fal mellett elsurranhatunk, arra nem látok senkit. ~ veszem szemügyre az utat arra, de most nagyon számítok Lash javaslataira is, hiszen ennél nagyobb veszélybe még sosem sodortam magunkat és legalább ennyiben saját döntést kell adnom neki és hallgatok is rá, ha egy mód van rá.

Esetlenül viszonozza Viridiel mosolyát, mely halvány melegséggel tölti el, önkéntelenül is lehajtva a fejét, füle mögé tűrve néhány vörös tincsét, de hamar kizökken ebből a kellemes állapotból, hogy időben megállíthassa párját a saját biztonságuk érdekében. Kívül tartja a határozott és magabiztos ábrát, ám belül egyre inkább bizonytalanná válik, mikor a férfi nem szól pár másodpercig, vélhetően mérlegre téve, hogy mivel járnának jobban és mi az, amit az ő nézetei és az elvei is megengednek, végül némi megkönnyebbüléssel fogadja a beleegyezést. Közelebb bújva hozzá öleli meg őt szorosan, természetesen ügyelve, hogy a sérült kart ne érje semmi.
~ Miattad és érted... bármit megteszek, hogy a lehető legnagyobb biztonságban maradjak ~ néz fel rá, aztán egy puszit nyom az arcára, miután elrakja azt a pár dolgot, amit kedvese ad neki. Ezt követően felveszi állati alakját, hogy kimászva körbenézhessen, és bár már odalenn megcsapja őt a föntről érkező bűz, egyáltalán nem nyűgözi le őt. Ha tehetné, akkor befogná az orrát, annyira intenzív az ürülék szaga, ami jóformán minden mást elnyom, még az állatok más és más illatkavalkádját is, aggasztóvá téve az itteniek sorsát és állapotát. Sokat nem kell nézelődnie, hogy kitalálja, valóban nincsenek annyira jól tartva, de nem szabad ezen időznie; előnyben kell részesítenie a saját problémájukat. Körbekémlel, de nem talál senkit, és örül ennek, hiszen visszaveheti másik alakját, ahol talán kevésbé érezheti a szagokat. Guggolva még egyszer aztán körbeles, és ösztönösen húzná magára valamelyik köpenyének csuklyáját, de rá kell jönnie, hogy ebben a közegben még a zöld is kirívó, hiába rejtegetné vörös haját vele. Vissza is helyezi a hideg kőpadlóra, még hallgatózik egy keveset, de az állatok szenvedésén kívül semmi más gyanúsra nem figyel fel. Visszafordul hát, ha nem is könnyű szívvel szakítva el tekintetét az állatokról, hogy Viridielt felhúzhassa, vagy legalább segítséget adjon neki.
Fogja a ruháját, úgy igyekezve húzni őt, vagy ha látja, hogy meg tudja oldani, akkor csak a feljárót nyitja fel annyira, amennyire kell, és amint párja is a felszínre került, vissza is csukja, önkéntelenül lépve hozzá és fogva meg a kezét, amíg nézelődik.
~ Nem tudom, annyira nem tetszik ez a... folyosó... ~ néz végig a rácsok alkotta útrészen. ~ Viszont más választásunk sincs, ha jól sejtem ~ lép aztán az egyik ajtó elé, aminek kilincsét lassan lenyomja, szerencsére hangtalanul, és nincs meglepetésére, hogy nem nyílik ki. ~ Idehozok egyet, talán jól fog jönni, még ha nem is vagyok nagy használójuk ~ változik át ismét állattá, hogy a rácsok közt kibújva megközelíthesse a falat. Ott visszaveszi az alakját, magához veszi az eszközt, még Viridielre néz, hogy neki kell-e, és hogyha nem, akkor magára csatolja a lándzsaszerűséget, bár kicsit nagy hozzá képest, mégiscsak sötételf szabvány. Ezt követően állatként visszabújik a rácsok közt, kis erőfeszítéssel nyomva át a fejét, hajlékony alkatával utána már könnyedén megoldja a visszajutást, hogy Viridiel mellett tündeként legyen ismét.
Már mondana valamit, mikor Viridiel felhívja a figyelmét egy idegen jelenlétére. Azonnal megfeszülnek az izmai, keresve az alakot, de nem talál senkit, csak... Az árnyéka. Kellemetlenül harap alsó ajkába, mert így nem lesz annyira egyszerű az átjutásuk, és bár ő képes egészen más vonalakon haladni, hiszen elfér a rácsok közt, Viridielről ugyanez nem mondható el sem tündealakjáról, sem az állatiról. Legfeljebb megpróbálhatja elterelni a figyelmét, ha esetleg feléjük figyel, de itt elképesztően kiszolgáltatottak. Nincs egyetlen búvóhely, semmi, amit használhatnának rejtőzködésre, és ha véletlenül erre néz valaki vagy erre jár, akkor biztosan lebuknak.
~ Nagyon körültekintőnek kell lennünk... Ha egy kicsit is leengedjük a védelmünk, elbukhatunk ~ néz párjára komolyan. ~ Nincs hol elbújjuk, és máshol sem haladhatunk, csak... ~ A rácsok övezte útjukra tekint. ~ Ez.
Visszatart egy sóhajtást, visszafordulva párjához, mikor a fejében elhangzó szavainak csengése szinte tanácskérő. Gyorsan kell gondolkodnia és döntenie, és tekintve, hogy bizonyára a görényhez nem kifejezetten terveznek látogatót, csak az az egy maradt, ami előttük van.
~ Más választásunk nagyon nincs, végig kell ezen mennünk. Majd én megnézem, hogy merre néz, és hogyha felénk figyel, akkor elterelem a figyelmét. Ha elkezdeném a kulcsot keresni ennek a rácsnak valamelyik ajtajához, csak időt veszíthetünk, mert nem tudhatjuk, melyik kulcs nyitja és az kinél van. Megnézem, és aztán sietve végigrohanhatunk a folyosón, hogy aztán szabadabban garázdálkodhassunk ~ enged meg egy bizakodó mosolyt.

Ale

Ahogy ott hagyom a nyavalyásokat, hamar eltűnnek. Nem reménytelenek, pontosan tudják, hogy megnyúzom őket ha átvertek. De inkább kikerülöm őket, míg egy tisztább helyre nem érek. Ahogy haladok előre, még ha óvatosan is, de valamibe bele ütközöm. Majd kicsit meginogva majdnem pofára esem. De csak majdnem, a csizmám kárára a karmom a talajba mélyesztem, és egy komikus tánc pózban megállítom az esést. Igyekszem a frissen visszaszerzett egyensúlyomat két lábbal még stabilabbá tenni. Majd kardal piszkálom meg azt, amibe majdnem pofára estem. Nesze neked állati érzék meg démoni érzékek, mégis képes vagyok magamból hülyét csinálni. Az egyetlen mák hogy egyedül vagyok itt, és senki nem röhöghet ki. Amint megtalálom az ösvényt, még ha nem is a legstabilabb ötlet, de leveszem a csizmám és mezítláb haladok a kiemelkedésen. Figyelve a szélét, a láb újaimmal. Ki a halál épít ide egy 3 méter sugarú kört? De hülye kérdésre logikus válasz. Valamelyik elmebeteg szekta varázslói, vagy, ahogy ők hívják magukat papjai építethették rituális áldozás céljából. Nos, nem sokáig időzök itt a platformon hisz egy egyenes szakaszt is építettek hozzá. Ami tuti kifele visz. Ahogy haladok egy fáklyához érek, nem sok kedvet érzek magamhoz venni viszont javítana helyzetem felderítésén. Így meg gyújtom de nem veszem le. Így nézek körűl. Majd miután memorizáltam mi merre van becsukom a szememet elfordulok a fáklyától és kioltom. Technikailag azonnal helyre jön a sötétben látásom, sokkal gyorsabban mintha a fáklyába néztem volna. Irány a goblin említette folyosó.

//Mesélői//

Viri és Lash

Két opció merülhet fel, aminél együtt maradhattok végig: az egyik, hogy végigmentek a rácsok övezte folyosón, a másik, hogy visszafordultok a görényhez. Ha esetleg minden ellenszenvetek ellenére is a görényt választjátok, akkor visszamászva a járatba egy darabig biztosan egyedül lesztek, így a korábbi mellékjáratok valamelyikét kiválaszthatjátok, hátha szerencsével jártok és máshol bukkantok ki. Ha a folyosón haladtok inkább, vállalva azt a fajta kiszolgáltatottságot, amibe kerültetek, akkor el kell viselnetek, hogy nincs, ami mögé bújhattok és ha bárki befordul az egyik sarkon vagy felétek néz, azonnal lebuktok. Ez kecsegtethet jóval és rosszal egyaránt, hiszen a felszereléseitek biztosan el fognak veszni, de meglehet, hogy legalább a király mellé fognak bedobni titeket, onnan pedig esetleg ki is tudtok szökni... Ha találtok kulcsot és sikerül észrevétlenül meglépnetek az esetleges cellátokból.
Mielőtt persze túlságosan előrehaladnánk, a rácsok övezte útvonalon, ha megindultok, akkor néhány állat megbámul titeket, de nem adnak külön hangot kétkedéseiknek és  értetlenségüknek. Páran fáradtan és már-már megtörten fekszenek a cellájukban, már nem is reménykedve abban, hogy bármi változás bekövetkezne az életükben. Elszomorító lehet a látvány, jelenleg viszont nem tehettek értük sokat, csak tétlenül figyelhetitek, amint ők is néznek titeket.
A cellasor végére érve kénytelenek vagytok megállni, hogy kideríthessétek, az őr mégis milyen irányba néz, vagy ha Lash előreküldésre kerül, akkor Viridiel még mindig vissza tud ugrani a járat biztonságosabb részébe, hogy ne bukjon le semmiképpen sem. Ha Lash megindul állatként, akkor egy hiéna ketrece előtt kell elmennie, amelyik a rácsa mögött fel-alá járkál, de az állati alakjában mászkáló Lash egyáltalán nem célpontja. Ha Viridiel nem bújt el, hanem még mindig látható, akkor hallhatja, fel-felcsendülő, tipikus vihogása szavakká formálódnak a fejében, miközben kissé kancsal, aranybarna szemeit rászegezi.
~ Nyehe, de fura szerzetek vagytok ti! ~ nevet, bár van egy fura, kifacsart csengése, bizonyára az őt körülvevő körülmények azok, amik ilyen hatást gyakorolnak rá. ~ Titeket is elkaptak? ~ érdeklődik nyálcsorogva az éhségtől, és láthatóan nincsen túlságosan jól tartva. Ha esetleg végignéznél rajta, pár bordája kilátszik és a bundája sem olyan szép színű, mintha normális és rendszeres étkezésekkel látnák el őt. Ha gondolod, folytathatod vele a beszélgetést, de akár teljesen ignorálhatod is.
Lash pedig azt láthatja, ahogyan kiles a sarki rács mögül óvatosan, hogy az őr bár nem teljesen lát rá arra a részre, ahol ők elhaladnának, nagyon gyanús, hogy a szeme sarkából észrevenné a mozgást. Nem érdemes így elterelés nélkül megindulniuk, valamit tenniük kell, és több módszer is szolgálatukra áll. Az őr maga elég közel tartózkodik a rácsokhoz, szinte már hanyagul nekitámaszkodik; az állatok vélhetően kellően bántalmazva lettek ahhoz, hogy ne harapják csak úgy meg a katonákat akkor sem, ha éheznek és ennyire közel vannak. Néha a sötételf katona elnéz jobbra, aztán balra, van, mikor a körmeit piszkálja unottan, ugyanis nincs semmi akció, amivel foglalkozhatna, és szinte az arcára van írva, hogy mennyire elege van ebből az unalmas munkából. Van egy lapát is előtte meg egy-két vödör, de ha a váltás majd úgyis elintézi az állati részek kitakarítását, akkor ő minek tegye? Aztán előveszi az oldalára csatolt tőrét, amit saját szórakoztatására dobálni kezt egyik kezéből a másikba.

térkép:

Ale

A fáklya meggyújtásával sokkal előrébb nem jutsz, csak tisztán láthatod, hogy mennyire mocskos jóformán minden a csatornából ide lefolyó undorító dolgok miatt, és ez olyan mértéket öltött, hogy orvosolni kéne, azonban kellően mélyen van ahhoz, hogy ne sokakat érdekeljen. Járőr sem jár errefelé nagy eséllyel, bár a fene se tudja, hogy az a fáklya minek van ott – esetleg a koboldok miatt lenne? Végül is jelenleg úgy tűnik, ők az egyetlen lakói a rezidencia ezen mélységének, és nekik kell ez a fajta fény, így ha el-elcsennek ilyen tárgyakat, akkor azokat számukra is jól felismerhető helyre teszik, esetleg végszükséglet esetén fordulnak a falakra rakottakhoz, egymás nyakába mászva.
Meglehetősen nagy a belmagassága a területnek, és ahol bejöttél, ott jól kivehetően lenne egy ajtó, még megvan a falban a nyoma, de ezen kívül semmi sem maradt utána. Amíg normális állapotok uralkodtak itt, addig nagy valószínűséggel egy jelentős hely lehetett, mstanra persze már csak a csatornarendszer egy elfeledett részét képezi a terület, hiába a zseniális magasság ebben a zseniális mélységben.
A haladási irányodban nem sokat látsz, legfeljebb a kőfalak rengetegét, illetve azt, ahogyan egy kissé emelkedik a járat, és még pont valamennyire látszik a balra lévő elágazás, amin esetleg haladhatnál. Később fog jönni csak a jobboldali, de ahogy a kobold szavát követed, a baloldali ágba még csak nem is lépsz, így haladsz tovább egyenesen addig, amíg jobbra is lesz lehetőséged menni. Ekkorra már nincsen semmiféle mocsok, amiben tocsoghatsz, csak a cipőd az, ami egy darabig még vizesen nyikordul a kőpadlón. Ha a kutakodás után nem vetted vissza lábbelidet, akkor ilyen hangoknak nyoma sincsen; teljes némaságban haladhatsz.
Befordulsz akkor, amikor jobbra lehet, és azon is haladsz egy darabig. Ez egy kicsit kacsásabb ösvényt ír le: hirtelen fordulat jobbra, jóformán visszafele oda, ahonnan jöttél, ám mielőtt azt hinnéd, hogy ez a járat visszavezet, elfordul balra, majd hosszú ideig egyenesen haladsz tovább. Aztán ismét egy balra irány mindenféle elágazás nélkül, és ahogyan mászkálsz, többször bukkansz fáklyára is. Ha megcsinálod újra és újra azt, amit az első ilyen eszköznél tettél, akkor azt veheted észre, hogy a fémkarokból csak néha-néha hiányzik egy-egy fáklya, egyébként kényelmes közelségben vannak egymáshoz mérten. Vélhetően így nem akarod az összesnél eljátszani azok lángra lobbantását és kioltását. A mocsok eltűnt, bár a bűze még mindig érződik így is – esetleg az orrodba ette magát a szag -, a kőfalak változatlanul hidegnek tűnnek kinézetre és tapintásra sem sokkal másabbak - talán még hidegebbek. Aztán egyszer csak a folyosó egy köralakú teremfélébe vezet, és ha fáklya továbbra sincs nálad, akkor nehéz lenne megállapítani, hogy mekkora; egyelőre nem tűnik valami nagynak. Mindenesetre körbejárva és végigtapogatva másik négy lehetőséget találsz, amerre haladhatsz, egyenlő távolságokra egymástól. Nincs rajtuk ajtó, csak ajtóméretű nyílások, és egyik sem tűnik különbnek a másiknál; mindenhol síri csend honol, így még csak hallásra sem lehetne megmondani, hogy melyik a biztonságosabb járat.

Ale

Csendes utam kezd, végre kevesebb trutyiban haladni. Egyre több a fáklya és van ahol hiányzik is így egyet én is magamhoz veszek. Ha esetleg őrökbe botlok majd hazudok valamit, és lesz kifogásom az égett karomra is. Van korábban is elágazás, de követem a goblin szavát, noha olyan kanyargós az út hogy legszívesebben megkeresném és széttépném mind a négyet. Na de arról lekéstem de alaposan. Ahogy haladok, egyre kanyargósabb a folyosó, de végre egy nagyobb kör alakú csarnokba érek. A további lehetőségek négy utat mutatnak, hogy még jobban nehezítsék az életemet. Valami jelzést keresek a folyosók boltívén, hogy merre is járok és mire számítsak, de ez halva született ötlet. Így a második járatot választom balról. Ahonnan jöttem azt egy a számomra könnyen észrevehető jelzéssel teszem megjelőlté. Majd elindulok a választott ösvényen.

Tudom, hogy jó társat választottam és ez minden nappal csak biztosabbá válik számomra, bár már rég nem kérdéses. Ő az én őrangyalom, a jobbik felem, az aki visszatart attóól, hogy fejjel menjek a falnak, amire nem ritkán hajlamos lennék és abban is biztos vagyok, hogy ezzel már jó párszor megmentette az életemet. Én meg csak egyik bajból sodrom a másikba. Nem űnik túl igazságosnak......
~ Tudom és........sajnálom, de ha nem muszáj nem mennék vissza a barlangi görényhez. Viszont....~ fordítom magam felé megfogva finoman az állát az ujjaimmal, ~ még ez is jobb, mintha fogságba esnénk, így ha azt látod, hogy nem tudunk elmenni az őr vagy az őrök mellett, akkor utat vágunk akár az állaton keresztül is inkább. ~ csókolom meg, hogy érezze, semmiképp nem akarom veszélyben látni.
Azonban, amíg lehet, óvatosan haladunk előre és nagyon szomorú látni, hogy ezek a büszke és szabad állatok mennyire reményvesztetten kucorognak a ketreceikben.
Nem csak azért mondtam az előbb Lash-nak, hogy ha lehet kiszabadítjuk őket, hogy őt megnyugtassam, hanem magam miatt is, hiszen ők a természet részei, Anyánk részei, ők is rabok, mint a királyunk.
Nehéz leküzdenem a késztetést, hogy azonnal ne próbáljak tenni értük valamit, de az kész lebukás lenne és most elsősorban azért kell izgulnom, hogy megint a kedvesemre hárul a veszélyes feladat, de be kell látni az ő négylábú alakja sokkal jobban alkalmas rá, mint az én farkasomé., már ha az észrevétlenség a cél.
Pont ezért - bár nem kellene, mégis váratlanul zendül fel a fejemben egy félig vonyító-ugató-kacagó hang, amitől majdnem ugrom egyet, d emég időben mozdulatlanná meredek és szemem a többiekhez hasonló, éhezéstől beesett horpaszú hiénára tapad.
~ Nem, mi magunktól jöttünk, hogy kiszabadítsuk a rabokat. Áruld el, hogy van még itt őr azon kívül, aki a ketreced másik oldalán áll? ~ kapok a lehetőségen, hogy megtudjak valamit. Nem gondoltam volna, hogy ezek a majdnem halálukon lévő állatok, még képesek a kommunikációra, de én vagyok az ostoba, hogy nem próbálkoztam előbb.
~ Tudod, merre kell innen kimenni? ~ toldottam még meg egy kérdéssel.
De már kezd körvonalazódni egy ötlezt bennem, de persze ez csak akkor működik, ha ez az egy őr van, vagy talán még egy, aki elég közel van hozzánk.
~ Lash, talán az állatok segíthetnének elvonni a figyelmet......... ~

Már venné fel állati alakját, hogy kibújhasson a rácsok közt, felfedezve valamennyire a környéket, mikor Viridiel előbb a karját fogja meg, finoman maga felé húzva. Érdeklődőn fordul a férfi irányába, némi értetlenséggel gondolkodva el a miérten, mikor fejében Viridiel hangját hallja. Kíváncsi zavarodottsággal kémleli bocsánatkérő, kissé talán komor vonásait, amit legszívesebben azonnal eltűntetne. Óvatosan és finoman megcirógatná a férfi arcát, de megáll a mozdulat közepén, amint a fegyverforgatástól kissé durva ujjak az állához érnek elképesztő gyöngédséggel, teljesen letaglózódva és elérzékenyülve az ehhez kapcsolódó aggodalomtól és védeni akarástól. Mély lélegzetet vesz meghatottságától vezérelve, de ezt is félbe kell szakítania, amint párja ajkait megérzi sajátján, féltő és ígérő csókot adva. Néhány pillanat kell, mire képessé válik ennek a szintű törődésnek a láncaiból kibújni, hogy hevesen viszonozhasson, szorosan ölelve őt és simulva hozzá, hátánál ujjai közt gyűrve a ruhaanyagokat, mindennél jobban szeretve párját, őrülten vonzódva hozzá. Nehezére esik aztán elválni tőle, és akkor sem távolodik el túlságosan; homlokát még így is hozzáérinti a férfiéhoz, miközben ujjait lassan végigsimítja arcán, pihentetve őket ott behunyt szemekkel, mondva magában, mennyire nem szabadna most sem az érzéseire támaszkodni, sem az elérzékenyültség okozta gondolatokra. Nem akarja belátni, hogy már nem az az elf, akinek boldogtalan szürkeségben teltek a napjai, aki képes volt uralkodni magán, mindenén, ami hozzá tartozott, a testbeszédén, a vonásain, a hangján, valahol mégis képes elfogadni, hogy visszatért hajdani naiv önmagához.
~ Szeretlek, Viridiel, nagyon szeretlek ~ szól halkan, szinte már rekedtesen még így, gondolati úton is, úgy szorongatja őt a másik féltése és úgy melengeti őt. ~ És ne sajnálj semmit ~ néz bele a melegbarna szempárba, majd megemelkedik egy kissé, hogy a homlokára adjon egy puszit. ~ Amíg veled lehetek és amíg vigyázunk egymásra, addig nincs baj. Feladataid vannak és kötelességeid, és ahogyan azt már mondtam, nekem kell megtanulnom elfogadni ezt ~ mosolyodik el, és ha Viridiel nem szeretne már semmit sem csinálni vagy mondani, akkor végül felveszi állati alakját, hogy körbenézzen.
Viridiel beleegyezik abba, hogy feltérképezze valamelyest a helyszínt, vagy legalábbis azt a részt, ahol semmiféle védelemben nincsenek, teljes mértékben szem előtt maradva. Állati alakjában kibújik a rácsok között, negyedik lába híján kicsit sántikálva, de ezen hiányosságát már egészen megszokva haladva végig, inkább annak a ketrecnek a mentén, ahova ők kikötöttek. Nem szívesen közelítené meg sem a kutyákat, sem a hiénákat, sem semmilyen vadállatot, ami esetleg megpróbálná elharapni a torkát, mert azzal hangzavart keltenek, ezáltal pedig feltűnést is. Viszont a saroknál kénytelen odaosonni ahhoz a ketrechez, amiben egy kissé izgága hiéna tartózkodik. Hosszú ideig rajta tartja a szemeit, gyanakvón figyelve őt, nehogy rátámadjon, és hátrapillant Viridiel irányába, mert most jut eszébe, hogy talán fel tudná venni az itteni állatokkal a kapcsolatot, hogy lehetőleg ne próbálják meg megölni őt vagy csaholni, ha a ketrecük közelébe megy. Ugyanakkor mikor visszanéz a hiénára, érzékeli, hogy nem őt figyeli, sőt, mintha nem is érdekelné őt, hogy ott van, szóval, bár még mindig gyanakvón, de megindul az őt körülvevő rácsok mellett, úgy dugva ki a fejét, óvatosan simulva a hideg fémrudakhoz. Amit lát, az egészen anyaszomorító egy őrhöz képest, mondjuk nem csodálkozik rajta; nem lehet valami izgalmas itt, ráadásul, ha minden igaz, a tényleges vezetője sem tartózkodik az épületben, hanem valahol a tündék egyik börtönében senyved. Jó helyen van ott, ha már ilyen szituációba kényszerítette őket...
Megrázza a fejét, mielőtt a gyűlölködő gondolatok átvennék a logikus meglátások helyét, figyelve a katonát, aki nagy eséllyel nem számít semmiféle betörésre, a ketrecek és mélység felől főleg nem. Most itt lenne egy jó lehetőség, hogy esetleg a nyakába mélyessze vagy a karmait, vagy a fogait, és bár feláll a szőr a hátán, ahogy ez a lehetőség eszébe jut, a veszélyes közeg miatt nehezen tud másra gondolni. Alig van itt bárminemű tárgy, amit felhasználva elterelhetné a figyelmét teljes mértékben, hogy aztán elrohanhassanak a túloldalra, ahol már nincs rálátása. Mi terelhetné el a figyelmét még jobban ennek a fickónak, hogy a rohamléptekben haladó Viridielt ne vegye észre, amint a másik rácssor fedezékébe vonul, kellően távol ahhoz, hogy a fémek összefüggő tengerén már ne lehessen rálátáni?
Hirtelen kapja fel a fejét, mikor Viridiel megszólal a fejében, érdeklődőn hegyezve a füleit és fordulva hátra, persze téve hátrafelé néhány lépést is, összekuporodva, nehogy feltűnő folttá váljon, bár amilyen szutykos minden, talán nem válik feltűnő jelenséggé.
~ Ez jó ötlet lehet ~ válaszol halkan, a hiénára pillantva. ~ Csináld, és aztán rohanjunk, ahogy tudunk.

//Mesélői//

Viri és Lash

~ Magatoktól? ~ vihog válaszul a hiéna. ~ Innen mindenki csak menne, nemhogy jönne! ~ nevet még mindig, de ezt már olyan hangosan teszi, persze állati hangján, hogy a rácsánál álló őr megfogja a lapátot, indulatosan rácsapva a ketrecre, aminek fémes hangja fájdalmasan sértheti a füleket.
- Kuss legyen! Rohadt dög, nem értem, minek tartjuk őket... - szól rá indulatosan, aztán már csak dühösen morgolódik, majd visszafordul, hogy a saját unaloműző tevékenységét folytassa. A hiéna erre összerándul, lehajtott fejjel figyelve a sötételfre riadtan, aztán, amint a katona visszahelyezkedik eddigi pozíciójába, visszafordul Viridiel felé, miközben körbenyalja a száját azzal a szándékkal, hogy a csorgó nyálát valahogy letakarítsa, de nehéz lenne megállapítani, hogy ezzel változtatott-e bármit, mert továbbra is csöpög a fogai közül. A kérdésedre teljesen elhallgat, körbenézelődik, örökvigyorgó képével rámosolyog Lashre is, ismételten körbenyalva a száját, mintha szívesen megkóstolná - ami lehet, tényleg megfordul a fejében, hiszen már látványra is meg lehet mondani, mennyire éhes lehet -, és ha képes lenne rá, akkor nagy eséllyel most széttárná a karját.
~ Nem tudom, ez itt van, mást én nem látok, de sokat és sokan szoktak mászkálni. Mostanában mondjuk nem annyira... De korábban nagyon-nagyon sokan voltak itt, valamit nézni jöttek állandóan, idáig lehetett érezni ah... a v-véééhrr szagát. ~ Újra körbenyalja a száját, aztán megrázza magát, ismét belekezdve a fel-alá mászkálásba a ketrecében, és csak akkor áll meg, amikor következő kérdésed is felteszed. Egy pillanat teljes némaság érkezik felőle, aztán olyan hangos röhögésbe kezd, hogy a katona újra rácsap a rácsokra idegesen.
- Nem hallottad?! KUSS LEGYEN, vagy odadoblak az umberduknak! - üvölt, egyáltalán nem fogva vissza magát, és hasonló szitokszavak hangzanak el máshol is, jópár ketreccel odébb, a fal túloldalán. Elég nagy állatszeretet uralkodik itt, mint észrevehetitek.
A katona egy darabig szikrázó tekintettel bámulja a hiénát, ami most ismét meglapul, félelemtől reszkető lábakkal nézve fel rá, óvatosan hátrálva a ketrec másik végébe, hogy minél távolabb legyen a katonától.
- Helyes - morran fel, újra visszafordulva, kisvártatva a hiéna aztán lefekszik, lábaira téve a fejét.
~ Nem tudok kijáratot ~ mondja aztán. ~ Nincs menekvés innen ~ hallhatod lemondó és komor hangját.
Ha az állatokat kéritek segítségre, akkor tényleges cselekvésre nem fogjátok tudni rávenni őket, ahhoz túlságosan meg vannak félemlítve, tehát megharapni biztos nem fogják a katonát, másban viszont segíteni fognak.


Ale

Amíg nem gyújtasz fáklyát, addig valóban nehéz  megtekinteni, van-e egyáltalán bármi jelzés a járatrészek felett, és ha gyújtasz is, látsz valamit, de annyira régi már és annyira nem foglalkoztak az újravésésével, hogy jóformán teljesen elkopott. Pár betű kivehető, de azokból semmit nem lehet megállapítani, és ha lehetne is, valószínűleg nagyban átalakították már azóta az épületet, és a megnevezett helyiség már egészen másként funkcionál.
Elindulsz hát balról a második járaton, ami hosszú ideig csak egyenesen vezet unalmas csendben. Visszhangot a saját lépted kelt csupán, esetleg a beszéded, ha kedved támad magadban motyogni, aztán finoman elkezd ívelni bal irányba, bár lehet, ez fel sem tűnik, annyira leheletfinom ez az ívelés. Ha a falat tapogatod, továbbra is találsz néhány fáklyát, noha itt már jóval kevesebb van a helyén, mint korábban, az okok viszont kérdésesek a helyismeret és körülmények ismerete hiányában. Lehet ugyanakkor, hogy fel sem merül benned ez furcsaságként, mindenesetre üres fémkar hátán üres fémkar, amit megszakít esetleg a másik oldalon, később ugyanazon az oldalon egy fáklyás kar, aztán...
Fal, hideg, tömör és áttörhetetlen kőfal. Fáklya nélkül az oldalakat tapogatva szinte biztos, még neki is mész orral, és talán kellően ingerültté válsz attól, hogy nem vezet ez már sehova. Ebben az esetben könnyedén fordulhatsz vissza, hogy egy másik járatot válassz, ám ha fáklyával vagy, vagy csupán simán körbetapogatózol a plafonon is a biztonság és teljes megbizonyosodás kedvéért, akkor a kőfalak helyett magad felett találsz egy csapóajtót. Kényelmesen eléred sötételf adta magasságoddal és fel is tudod nyomni, bár ez jóval nagyobb nehézséggel jár, ha megkísérled. Úgy tűnhet, mintha lenne rajta valaki és annak súlya nyomná lefelé a csapóajtót, ám aztán, ha továbbra is próbálkozol, akkor engedni kezd, és ki tudod nyitni. Valószínűleg csak a csapóajtó kellemetlenül nehéz, nem beszélve a halkan nyikorgó, rozsdásodó fémrészeiről.
Ha kinézel, akkor fáklyafények világítják meg a környezetet, bár nem vitték túlzásba a világítást. Kényelmes világosság az, ami körbevesz, könnyedén lehet benne tájékozódni, bár a fényigényesebbek biztos panaszkodnának a félhomályos beütésére. Mindemellett megannyi rács tűnhet fel, bennük mozgolódó élőlények, ám elsőre nehéz lenne megállapítani, hogy te kívül vagy, esetleg belül. Na meg persze attól is függ, hogy végül másik járatot választasz-e.

Bár ígéreteimhez hűen igyekszem nem ráaggatni Lash-ra az állandó aggodalmamat, de minden lehető pillanatban próbálom kimutatni, hogy mit érzek iránta, hogy legalább a perzselő szerelmemet érezze, ha már egyelőre biztonságba nem juttathatom.
Tudom, hogy a lehető legjobb most neki, hogy a kisebb macska alakjában van, hiszen elinalhat az őr elől, mivel őt nem akadályozzák a szélesebb rácsok, de ezek sötét elfek és nem csak a fegyvereik teszik őket veszélyessé.
A hiéna kapcsolatfelvétele után, az ötlet hamar jön és kedvesem sem tartja elvetélt dolognak, így csak bólintok felé és neki látok a gyakorlatba is átültetni azt, amit elképzeltem.
Csak az a baj, hogy az állat, nem épp a legbátrabb a fajtájából és az állandó éhezés, valamint gondolom a megfélemlítés nem tett jót neki, lehet kicsit bele is őrült vagy megveszett, de nem néz ki túl jól.
És a szavaimra tett viselkedése ráadásul még az eddig nem nagyon mozgékony őr figyelmét is felkeltette és mozgásra ösztönözte. Nagyon reméltem, hogy ő nem lát meg minket, hiszen nem számított a rácsok belseje felől semmilyen támadásra, én viszont nagyon is jól láttam a mozdulatait és még az én fülem is belesajdult a csengésbe-bongásba, amit a lapáttal okozott.
A hiéna elcsendesedett és látható ijedelemmel nézett az őrre, csak amikor az visszahelyezkedett az előző pozíciójába, akkor nézett felém, hiábavaló kísérlettel, hogy megakadályozza a nyálfolyását. A pillantása azonban, ahogy a moccanatlanul várakozó Lash-ra nézett........na, hát az nem tetszett.
~ Ha ki engedjük őket, akkor ne felejtsük el előtte jól lakatni őket. ~ futott át rajtam, de csak magamban.
Kissé elkeseredtem a válaszát hallva, bár belegondolva, nem is számíthattam sokkal többre, ám ez is volt valami. Mostanában - több, mint valószínű, hogy a fogságba esett Drey miatt - lelassult itt az élet és már nem tartanak állatviadalokat a vendégek vagy a hadúr szórakozására. Mert a hiéna szavai erre utaltak......
Meglapulok szívdobogva, amikor ez az ostoba a fajtájára ugyan jellemző, de mégis őrült röhögésbe kezd, gondolom az őr sincs ehhez hozzászokva, mert eléggé kiborul, viszont ezzel be is bizonyítja, hogy ha minden állat rázendítene, nem bírná idegekkel és ezt talán kihasználhatjuk.
~ Tényleg lenne egy umberdukjuk? ~ ez a gondolat "hangosan" szakad ki belőlem, így mindenki hallhatja, bár a szagok alapján, akár még igaz is lehet.
Az azonban nem biztató, hogy mennyire meghunyászkodik a hiéna, még inkább le is fekszik, csak ne idegesítse tovább az őrt.
Ha mind ilyen, akkor vajon mire számíthatok tőlük, talán ha csak a hangjuk használatára kérem őket, akkor azt megteszik.
És mivel nem akarok a görény alagútjába visszamenni, ezt meg kell kockáztatnom. Ha ezt sem teszik meg, akkor viszont nem lesz más választásunk, az őr mellett észrevétlenül nem jutunk ki és a hangok alapján többen is lehetnek még a fal mögött.
~ Halljatok engem szabad nép gyermekeit! Mi is Természet Anya teremtményei vagyunk és most a segítségeteket kérjük. Vonjátok magatokra a hangotokkal az őrök figyelmét és ígérjük nektek, hogy ha életben maradunk, visszajövünk és kiszabadítunk benneteket. Visszamehettek szülőhelyetekre társaitokhoz. Mit szóltok? Segítetek nekünk? ~ nézek szét kérdőn a ketrecekben.
~ Álljunk készen, ha kitör a hangzavar és az őrt lefoglalja, fussunk. ~ üzenem Lash-nak.

Ale

A fáklya már ég, de a jelek kopottak így azonosítani is nehéz. Mindegy megyek tovább mert jobb dolgom nincs. Illetve lenne, köt az ígéretem és amúgy se tervezek a nagylányra támadni a közeljövőben. Ahogy haladok egyre furábbnak tűnik az út mintha nem lenne egyenes. Előhúzom a kardom és a falhoz mérem. Nem szembetűnő, a fal ívelése de figyelmes tekintettel azért rá érzek. Pláne hogy amíg egyenesen haladok egyre többször közeledik a másik fal. Viszont a fáklyatartók egyre üresebbek. Ami az elhasználás jeleit mutatja de mégis fura tudni hogy erre is van élet. A padlót is figyelem hisz már száraz területen járok. Ha rég nem jártak erre akkor bizony elég idegesítő módon csak az én lábnyomaim látszódnak a porban. Ha ez így van megnyugtató hisz a kutya se járt erre évek óta. Ami nekem jó, de az őrségnek kevésbé. Menet közben lassan elérem a folyosó végét és le hidalok a látványtól. Az utamat egy eléggé stabil kinézetű téglafal zárja le. Enerváltan sóhajtok majd, körülnézek. A plafonon egy csapóajtót szúrok ki. Öröm az ürömben hogy elérném, de kérdés ki hallja meg ha kinyitom. Mindegy nincs más opció, a kardom elteszem a fáklyát egy üres tartóba helyezem, majd ugrom. Pontosabban ugranék ha hülye lennék. Mivel fel tudom nyomni megkísérelem. Elsőre mintha lenne rajta valami, de több erőt viszek bele és sikerül kinyitnom azt a vacak ajtót. A fáklyát magamhoz veszem, és ráharapok. Majd immár két kézzel és lábbal fel mászom a lyukon. A zajra úgy tűnik senki se jön elő. Ahogy a kezembe veszem a fáklyát körbe nézek. És egy rácsokkal teli szobában találom magam.
-Na ne azért vicces lenne ha a börtönbe kötöttem volna ki.- Suttogom magamnak. Kardot húzok ismét majd óvatosan felmérem a terepet.

//Lash, de az elfek szálának mesélőije is egyben//

Ijedten rándul össze, mikor a hiéna felröhög, gyanakvó pillantásokat meresztve felé, ám az őr mozgására is felfigyel, így azonnal visszább húzódik, reménykedve abban, hogy a rácsok kellően kitakarják őt, hogyha mozdulatlanul marad mögöttük, nem fog feltűnni a katonának. Hátralapított fülekkel gömbölyödik össze, fakókék tekintetét végig a sötételfen tartva, hogyha mégis rosszul alakulnának a dolgok, akkor képes legyen elrohanni – bár valószínűleg akkor Viridielt is észrevenné, és akkor párja kerülne nagyobb veszélybe. Halk morgás tör elő belőle önkéntelenül is, ami elveszik a fémek éles csengésében, amint tudatosodik benne a katona megjegyzése. Még a szőre is felborzolódik az elhangzottaktól, de ismételten óvatosan les ki, hogy megtudja, mit ténykedik a katona; semmi különöset, visszaveszi ugyanazt a pozíciót, ami nem túl jó rájuk nézve. Tanácstalanul tekint hát Viridielre, közben gondolkodik, mit is tehetnének, mert nem szívesen sodorná veszélybe az állatokat, ugyanakkor lehet, ez lesz az egyetlen lehetőségük a továbbjutásra. Sajnos ez a valamit valamiért helyzet, és nagyon reméli, hogy nem lesz hiábavaló – bár ha arra gondol, hogy milyen környezetben vannak, talán még megváltás is a kivégeztetésük, azonnal elkomorodva ettől.
Az újabb röhögésre ismételten háttérbe húzódik, mert sejti, hogy a katona újra ráparancsol az állatra, és már nem dugja vissza a fejét azzal a szándékkal, hogy tovább figyelje őt. Sejti, hogy ugyanazt művelné, amit eddig: a nagy semmit, ráadásul úgy, hogyha átfutnak a rácsfüggöny túloldalára, akkor észreveszi őket. Keres tárgyakat sikertelenül, keres lehetőségeket, amikkel terelheti a figyelmet, de ha a ketrecsor másik végében rohanna el, a kutyák érdeklődését lehet, felkeltené, ami csaholásban végződne, és akkor ismét ugyanott tartanának: lebuknának. Egyetlen lehetőségük hát az maradt, hogy az állatok segítségét kérjék, ám azt is jó lenne valahogy úgy, hogy nem éri őket semmiféle kár és valamivel meg kell őket győzniük, mert a hiénát elnézve kellően megfélemlítettek ahhoz, hogy ne ártsanak a sötételfeknek.
~ Nem tudom, de ha van is, akkor az is leláncolva ~ néz Viridielre, mikor az umberduk ittléte a kérdés, még ha bizonyára önkéntelen is ennek a feltevése. ~ Nem csodálkoznék rajta, ha lenne még itt más is, amivel saját magukat szórakoztatják ~ teszi hozzá undorodva, aztán türelmesen kivár, amíg párja igyekszik hatni a körülöttük lévő állatokra, rá-rápillantva egyik, majd másik bezárt élőlényre, próbálva ösztönösen megérezni, hogy mit válthat ki bennük Viridiel szava. Hosszú másodpercekig semmi sem történik, mintha tanácstalanság lenne és ez terjedne a levegőben is, kínzó tétlenséggé és kétségbeeséssé téve számára a helyzetet.
~ Már ha megszólalnak... ~ válaszol a férfinak keserűen, már azon gondolkodva, hogy elkezdi ő maga is buzdítani az állatokat azzal, hogy saját maga is akcióba lendül, még ha tisztában is van vele, nem valami jelentős a karizmája. Ám, mielőtt belefoghatna bármibe is, a következő pillanatban valahol hátrébbről, a hiéna ketrece mögött egy kis vakarcs agresszívan felvisít. Már csak ennyiből könnyedén meg lehet állapítani, hogy egy kölyökállatról van szó, amelyik elindítja a hangzavart, és ez először az őr értetlenségét váltja ki. Kinézve látja, ahogyan ellöki magát a hiénát bezáró rácsoktól, és megtesz egy lépést felé, mire egy másik ketrecből acsargó morgás zendül. Ezt követi egy ingerült kutyaugatás, és innentől már nehéz lenne számon tartani, hogy honnan hallatszódik milyen állat. Felkapja a fejét, boldogan nézve Viridielre, és már meg is indul, elrugaszkodva a talajtól. Szinte siklik a talaj felett egy kicsivel hosszasan erős, állati lábizmainak hála. Vélhetően Viridiel sem fog lemaradni és azonnal rohamtempóban indul meg a rácsok adta útvonalon, amíg a katona értetlenül bámulja meg a vihogó-üvöltő-vicsorgó állatokat, olyannyira meglepődve, hogy káromkodni is elfelejt, de még idáig elhallatszódik, ahogy a lapátját felkapva ráver a fémrudakra - hatástalanul. A bezárt vadak ugyanúgy üvöltenek, ahogyan némi bátorítást követően elkezdték.
Egyértelműen van lehetőség elrohanni észrevétlenül, és hallja maga mögött, ahogy néhány katona odagyűlik tanácstalan beszélgetésbe kezdve, de a hangzavarnak köszönhetően szavakat aligha lehet kivenni a hangkavalkádból. Hat rács következik aztán újabb állatokkal, amik ismét takaró rácsfüggönynek bizonyulnak, és itt megpihenhetnek, mielőtt megint kockáztatnának az átkeléssel. Gyanakvón lépeget, persze tisztes távolságban a bezártaktól, nem akarva megzavarni őket sem a jelenlétével, sem a szagával, körbenézve aztán. Szemben egy félig nyitott, már látszatra is nehéz és tömör faajtó található fémelemekkel benne; ide vezet a rácssor, amiben találták magukat, és ez elképesztő gyanakvással tölti el őt. Viridielre pillant, hogy mit gondol, bemenjenek-e vagy sem, ám mivel más választásuk nagyon nincs, megszaporázza lépteit, és az ajtó előtti elágazást is megnézi mindkét oldalt. Balra éppen áthalad egy katona, pillanatok múlva eltűnve a fal mögött, jobbra viszont az őr értetlenül kukkant ki az állati hangzavar irányába, szinte látva maga előtt, ahogy bizonytalanul lépeget párat az ugatások és egyre csak hangosodó káromkoások felé.
~ MOST! Viridiel, most! ~ üzen, rögtön megindulva bújva be a rácsok közé, majd az ajtón át, ott visszaváltozva húzva ki jobban Viridielnek az ajtót, hacsak meg nem előzte őt mindezzel, körbe sem nézve, és csak annyi tudatosodik benne, hogy teljes a sötétség az ajtó túloldalán.

Elgondolkozva bólintok Lash megjegyzésére az umberdukkal kapcsolatban, hiszen én is hasonló véleményre jutottam, de ha az a dög el van zárva valahol, most ő a legkisebb gondunk és inkább arra próbálom rávenni a nem kicsit megfélemlített állatokat, hogy leküzdve rémületüket és félelmeiket, segítsenek nekünk.
A helyzet legalább annyira szomorú, mint amikor a növényeket kell arra buzdítanunk, hogy állítsanak meg valakit, hiszen akkor maguk is sérülnek, van, hogy elpusztulnak és ez nem tesz jót egy olyan nép gyermekének a lelkének, akik olyan közel vannak a természethez, mint mi.
És most arra kérem ezeket a rabságban kínlódó állatokat, hogy tegyék kockára a testi épségüket, mert nem tudhatom, hogy az éjelf őrök miként reagálnak a dologra.
Érzem Lash türelmetlenségét, hiszen az idő nem nekünk dolgozik, de ha nem teszik meg, amit kérek, akkor nem sok választásunk lesz……..és sajnos nagy a csend……
Aztán pont egy kölyökállat az, aki rákezd és én megborzongok, hiszen így még nehezebb ezen ajándék elfogadása tőlük, nem akarom, hogy pont a legfiatalabbak kerüljenek bajba, ám mintha csak egy csapot nyitott volna ki a kölyök hangja, beindul a hangok kakofóniája és pillanatok alatt fülbántóan visszhangzik minden, hogy egy trombitaszót sem lehetne meghallani.
Hát ha ez nem elég, hogy elterelje az őrök figyelmét, akkor semmi.
Miközben a szinte a levegőbe robbanó kedvesem után lódulok, csak egy futó pillantást vetek a katonára, hogy lássam, tényleg észrevétlenek maradtunk számára, de annak arcán olyan mérhetetlen döbbenet és értetlenség uralkodik, hogy biztos vagyok benne, hogy teljesen lekötik az események.
Utolsó pillanatban meglátok még pár katonát az elsőhöz csatlakozni, de valami csoda folytán ők sem vesznek észre minket, míg el nem tűnünk az újabb rácsok mögött.
~ Soha nem felejtjük el a segítségeteket és azt sem, hogy mit ígértem! ~ küldöm még el az állatok felé hálás üzenetemet, amit nagyon komolyan is gondolok.
Futás közben látom már, hogy az utunk vége egy elég stabilnak kinéző fémvasalatokkal megerősített faajtóban végződik, ami akár a végzetünkbe is vezethet, de legalább nincs bezárva.
Nem hiszem, hogy sokáig mászkálhatunk a rácsok között észrevétlenül, még ha egyelőre az állatok látszólagos megvadulása a kezünkre is játszik.
~ Tudom, hogy nem szerencsés vakon ugrani az ismeretlenbe, de most nincs több időnk, kockáztatnunk kell. ~ üzenem Lash kérdő tekintetére és tudom, hogy sajnos, nem most mondom ezt először és ez előbb-utóbb vissza fog ütni. Nem lehet mindig szerencsénk.
A vékony, fürge alakban lévő szerelmem szinte siklik előttem, így még ha akarnám sem tudnám megelőzni, ahogy beveti magát az ajtó résén és csak sejtem, hogy esetleg olyat látott a keresztező folyosókon, ami indokolja a gyorsaságot, ezért nem nézve se jobbra- se balra, szinte fejes ugrom a kissé tovább tágitott ajtónyílásba.
Aztán mozdulatlanná dermedek, hiszen a kis fénycsíkon kívül az égatta világon nem látok semmit.
~ Ne mozdulj! ~ suttogom még a gondolataimban is, mert jó lenne nem valamibe belerohanni, talán ha a szemünk megszokja a sötétséget, ki is veszünk valamit, hol vagyunk.

//Mesélői//

Ale

Haladva a folyosón pár lábnyomra felfigyelhetsz a falhoz közel, de azok nem érik el a sötételfek átlagos lábméretét, és még csak cipőhöz sem hasonlítanak. Elég aprók, nagy eséllyel azoknak a kis vakarcsoknak a lábnyomát látod a vékony porrétegben, bár a legnagyobb részét a folyosó közepén felnyalták ők maguk csupasz és ragyás testükkel, így elég sok mindent rejthetnek el előled a nyomokat illetően.
Végül eléred a járat végét, és bár lenne más opciód, méghozzá az, hogy visszafordulsz, időpazarlásnak bizonyulhat. Szerencsésen észreveszed aztán a csapóajtót, és óvatosan kimászol, legalábbis amennyire a helyzethez mérten lehet egyedül óvatoskodni hasonló szituációban. Egy kevés erőfeszítéssel teljesen kinyithatod a súlyos ajtót, ami halk nyikorgással enged, és meglepő bűz fogad, bár valószínűleg még a csatornában lévő szagoktól sem sikerült teljesen mentesülnöd, ami majdnem egész végig halványan kísérte az utadat. Amint kimászol, észreveszel pár fáklyát a szomszédos, rácson túli falon, illetve amire azonnal felfigyelhetsz még, az néhány görnyedt, hosszú karmos alakra - ghoulok külön ketrecben, ingerülten hörögve, lassan járva a ketrecükben. Amint azonban alaposabban körbenéznél, lánccsörgésre figyelhetsz fel, és bár hasonló hangok mindenhonnan érkeznek, még fémek éles összeütése is eljut hozzád, ez a fémes csörgés kivételesen közeli. Még hátrafordulhatsz, hogy lásd magad mögött, hova vagy kihez is kerültél, ám nem fogsz örülni neki: egy láncokkal teleaggatott, magányosan üldögélő, végtelenül büdös troll ketrecében kötöttél ki. Megragad a derekadnál egy lendületes mozdulattal, szinte körbelengetve azon a viszonylag nagy helyiségen, amibe őt bezárták súlyos és masszív falakhoz kötve őt. Halk morgás tör elő belőle, legalábbis a méretéhez mérten halk, és erőteljesen figyel téged apró szemeivel, szinte babaként forgatva téged, láthatóan nem értve, hogy mégis hogy kötöttél ki nála ilyen módon. Kicsit közelebb húz magához, hogy megszaglásszon taknyos orrával, undorítóan szörcsögő-fröcsögő szipogást hallatva. Ha nem csinálsz semmit, akkor megfog a lábadnál, és úgy kezd el lógatni téged, meg-megrántva fel-le, fel-le, mintha ki akarná rázni a ruhádból az értékeket, miközben mintha röhögő hangot adna ki.

Ale

A helyzet kezd kínossá lenni. Ahogy körülnézek ghoulok kerülnek szem elé. Szerencsémre másik ketrecbe. Ami éles riadót vet a fejemben az ennek a területnek a mérete és az a gond hogy a kijárat a rács túloldalán van. Ekkor lánc csörrenést hallok egészségtelenül közelről. Amikor megfordulok már egy termetes mancs nyúl felém, kitérni ugrani vagy bármit tenni időm nincs. Pechemre megragad, és megszaglász. Bánatomra ezek javarészt dögevők szóval a szagom se fogja vissza őket. Jobb a békesség alapján egyelőre hagyom a nagy gyereket. Mintha tehetnék bármit, ha élve megúszom leverem a goblinokon ezt. Tuti ők lettek volna a vacsi... Két opció van, vagy szét zúz és elfogyaszt vagy túlélem ezt a zűrt. Aztán cselekszem. Végig simítok az arcán, és viszonylag nyugodt hangon szólítom meg. Azt tudom hogy ezek a monstrumok föld hülyék de ettől még értik a beszédet és a reakciókat.
-Ki zárt be téged ide? Miért vagy ezen az elátkozott helyen ennyire közel és mégis távol a kajától. Tegyél le, és eloldozlak a láncodról. Ha okos leszel te és én is kijutunk innen- ~én élve te hullaként~gondolom közben, bár kitudja mit hoz a dolog.- Legyél okos troll tegyél le szépen és leverheted az elfogóidon a haragodat.
Közben tovább simogatom azt a ronda büdös arcát, és ha még engedi hozzá is dőlök. További enyhítő körülményt teremtve magamnak. Na meg esélyt kapni arra hogy végezzek a feladatommal.
-Tegyél le szépen és azok a csúnya láncok le kerülnek rólad és szabad leszel ki juthatsz innen, és ha jó fiú leszel segítek kaját is szerezni neked na mit szólsz hozzá?
Dörgölöm az arcom hozzá, és még csak nem is hazudok neki hisz az ajtó túloldalán rengeteg kaja várja.

Válasz nem érkezik az állatoktól, bár a hiéna még ránéz Viridielre, mintha csak azt akarná ezzel sugallni, hogy komolyan vette az ígéretedet és számítani fog a későbbi segítségre, még ha nem is tűnik a számára túl reménytelinek a menekülésük.
Mielőtt belépnének az ajtón, kérdő pillantására hamar érkezik a válasz, mire bólint egyet. Tisztában van mindazzal, hogy milyen közegbe kerültek, egyszer már meg is járták mind a földi, mind a túlvilági poklot Sötét Vastelepen és azt követően, így azokból a tapasztalatokból kiindulva nagyon is jól tudja, hogy nem lesz egyszerű ezen a helyszínen a lehető legnagyobb biztonsággal mozogni. Óvatosan kimerészkedik a ketrecsor szélére, megnézve, van-e bárki, aki őrködne vagy elfoglaltak a hangzavar forrásával, ugyanis idáig elvisszhangzik az ugatással vegyes morgás, amitől állatként még a hátán is feláll a szőr. Az a néhány őr, akit megpillant, viszont elfoglalt az állati hangokkal, így, kihasználva, hogy nem figyelnek és némileg értetlenkednek, buzdítja Viridielt a rohanásra, de ő maga sem marad le. Szinte már neki fáj, annyira erőteljesen akar nekirugaszkodni a haladásnak, kis híján felbukva egyik mellső láb híján, ám az utolsó pillanatban sikerül megtartania az egyensúlyát.
Beiszkol az ajtón, kicsit tágabbra nyitja, már amennyire fizikai erejéből telik, és sikerül annyira kitárnia azt, hogy Viridiel beférjen, még ha oldalra is kell forduljon miatta, aztán valamelyest visszanyomja. A felhívására azonnal megdermed azonban, a sötétségben kutatva párja alig körvonalazódó sziluettjét, mire elfogja őt az őrült aggodalom, hogy esetleg csapdába sétáltak. Hallgatózik, de semmit nem hall, teljes idebenn a némaság, ami valahol megnyugtató. Még egy árva szuszogás sincs, ami ne az övéké lenne, bár azért örülne a több fénynek, hogy tudja, mégis hova kerültek. Ahogyan lassan hozzászokik a fényviszonyokhoz, óvatosan kezét nyújtaná, hogy megfogja a férfi kezét, elűzve a gyomrát szorító félelmet, aztán félúton megáll, ökölbe szorítja a kezét, és visszaengedi maga mellé. Nem akarja, hogy még a végén hátráltató legyen mindez, hiszen ha támadás éri őket idebenn, akkor szüksége lesz arra az egy karjára, ha már a másik balszerencsésen eltört.
~ Hogy van a karod? ~ érdeklődik halkan, ha már semmi sincs idebenn, körbenézve pedig, amit sikerül kivenni, az egy-egy ajtó kétoldalt, de hasonlóan súlyosnak tűnnek, mint az, amint bejöttek. Szemben vaskos rácsok verik vissza a beérkező fényt fémesen, mögöttük pedig még több sötétség. A jelek szerint senki sem tartózkodik itt és mozgást sem érzékel, hiába kémleli a feketeséget.
Nagyjából Viridiel válasza után - már ha válaszol a kérdésére - felkapja a fejét, ugyanis kivételesen közelről mintha léptekre figyelne fel, ahogy a kőpadlón koppan a cipősarok ütemesen. Elsőre nem biztos benne, ugyanis még mindig hallani tompán az állatok üvöltését, amit egyre inkább felváltanak a fémes csörömpölések és dühös kiáltások, ahogyan vélhetően élnek a bántalmazás eszközeivel, hogy elhallgattassák szerencsétlen jószágokat.
Kulcscsörgés és ajtónyikorgás hallatszódik aztán, mire a torkába ugrik a szíve, ugyanis ez csak pár lépésre lehet az ajtótól.
~ Jön valaki ~ kutatja a sötétben a férfi ruháját, és megpróbálja a befelé nyíló ajtószárny felé húzni, hogyha az a valaki bejön, akkor ne lássa meg őket azonnal és legyen lehetőségük adott esetben kiütni, bár ezt a feladatot inkább Viridielre bízná, hiszen Lukoilban annak idején bizonyította, mennyire rossz is ezekben, hiába a rejtőzködés legmagasabb foka, ha gyenge ezekben. Ott is kicsavarta az az emberi őr a kezéből a fegyvert, hát egy sötételf mégis mit tenne?
Hallja, ahogyan az ajtó, amin bejöttek, nagyobbra tárul, és látja is, hiszen több fény kúszik be így a szűkös helyiségbe, aminek a belmagassága éppen kényelmes lehet egy sötételf számára. A sötételf gyanakvó óvatossággal, csendesen lépeget, elnézve jobbra és balra, de feléjük még nem, így van lehetőségük letámadni. Véletlenül sem ér Viridielhez, nehogy önkéntelenül is belekapaszkodjon a ruhájába, ezzel is gátolva, ha hirtelen ki akar törni a helyéről, noha örülne annak, ha inkább észrevétlenek maradnának.

//Ha megpróbálod kiütni vagy megtámadni addig, amíg háttal van, akkor dobj 10es kockával, és adj 30% esélyt a kitérésre. A karod ugyanabban az állapotban van; továbbra is használhatatlan, de legalább nem fáj addig, amíg nem erőlteted a mozdulatokat vele és hagyod, hogy a szíjban lógjon.//

Nem örülök, hogy Lash megy előre a vaksötétbe és az ismeretlenbe, de most nincs időnk arra, hogy a sorrenden vitatkozzunk, vagy bármit is megbeszélhessünk, hiszen az állatok ki tudja meddig kötik le az őrök figyelmét és mikot bukkan fel valaki. Jobb eltűnni minél előbb a nylt színről.
Ösztönösen válok mozdulatlanná, amikor már bent vagyunk a helyiségben és kedvesem visszahajtja a nehéz ajtót, kizárva ezzel még azt a kevés fáklyafényt is, ami a bejutásunk során bevilágított.
Nem tudhatjuk, hogy esetleg nem egy őrszobába, vagy egy újabb állat "lakhelyére" jutottunk-e be, bár azt vagy az elménkben, vagy az orrunkban éreznénk.
Nem hiába alkotunk jó csapatot, ahogy eléri az üzenetem Lasht, azonnal mozdulatlanná dermed, még a lélegzetét is visszafogja és legalább annyira fülelhet, mint én.
Szerencsére semmit nem hallunk, így nagy valószínűséggel üres a szoba vagy cella, hiszen a vaskos ajtó valami ilyesmire utal. Halkan kieresztem az eddig visszafogott levegőt.
~ Úgy látszik üres. ~ sóhajtom és próbálok valamit kivenni, ahogy a szemem szokja a sötétet.
Legalább már kedvesem körvonalait kiveszem, aki kicsit felém mozdul és máris hallom aggodalmas kérdését.
Nem akarok hazudni neki, hiszen mit érnék el vele, jobban tisztában van a sérülésemmel, mint jómagam.
~ Ha nem akarom használni, egészen tűrhető, de nem ugrálnék vele. ~
Természetesen tisztában vagyok vele, hogy mennyire hátráltató tényező ez, mert ha harcolnom kell, az izmaim maguktól is mozdulnak majd és akkor elvonhatja a figyelmem a fájdalom.
Valamennyire közben már látok és sajnos úgy néz ki, hogy a szoba vége ráccsal zárva van, bár van két ajtó, hasonló, mint amin bejöttünk.
Éppen felállnék, amikor én is meghallom az ajtónyitás jellegzetes zajait és a résnyire nyitott ajtó felé kapom a fejem.
De Lash már egy-két pillanattal előrébb jár és mire felhangzik a fejemben az üzenete már ránt is az ajtó mögé, hogy ha idetart valaki, ne rögtön botoljon belénk, így kapunk egy kis haladékot.
Pár botladozó lépés után már legalább a két lábamon állok és úgy lapulok, mind Lash-hoz, mind az ajtó mögötti falhoz, hogy minél láthatatlanabbak legyünk.
Mivel az állatok már egy-két kivételtől eltekintve elhallgattak, már azt is tudom, hogy egyvalaki közeledik csak, ami szerencse a szerencsétlenségben.
A tőrömet kedvesemnek adtam, így a kardom igyekszem előhúzni a lehető leghalkabban.
Az ajtó kitárul és a fénynyaláb egy éjelfet világít meg, aki biztos, hogy látott vagy hallott valamit, hiszen óvatosan lépked befelé, de egyelőre nem néz az ajtó mögé.....
Nem várhatjuk meg, amíg megfordul, hiszen akkor azonnal lelepleződünk és ha riadót fúj......
Felemelem a kardom a markolat alatt megragadva, hogy a kemlny gombban tudjam fejbe kólintani az őrt és kisurranva a háta mőgé azonnal lecsapok.
Ha minden jól megy, akkor azonnal elájul, de sajnos elkapni nem tudom, hogy ne csapjon zajt, mert a kezem nem mozdíthatom. Bíznom kell a szerencsénkben.

1-3 kocka: a katona valami hatodik érzékkel megérez valamit és megfordul, elkapva a fejét, így az ütés mellé megy.
4-10 kocka: teljes a siker és a fickó hang nélkül roskad össze.

The member 'Viridiel' has done the following action : Szerencse, játék, kockázat

---

'Tízes' : 6

Halványan elmosolyodik a válaszra, és óvatosan bólint egyet, hiszen már az elég nagy örömnek számít, hogy nem rosszabbodik az állapota, sőt, a gyógyital is egészen jó és tartós hatást gyakorol a varázserejével karöltve. Nagy eséllyel még fog emiatt kitérőt tenni olyan területeken, ahol a júdásfa megtalálható, hiszen igencsak hasznossá vált ebben a helyzetben az előrelátása és az, hogy elsajátított egy-két módszert az ork sámántól, mikor kisegítette őt és a törzsét a növények begyűjtésével.
A kívülről érkező, nyekergő-nyikorgó ajtónyílás szinte vészjelzőként szól a fejében, a gyomra összerándul, és az ösztönös menekülés azonnal bekapcsol, már rántva is Viridielt az ajtószárny mögé, mert jobb ötlete hirtelenjében nincsen. A másik két járattal nem próbálkozhatnak, hiszen meglehet, hogy zárva vannak, arról nem is beszélve, hogyha hasonlóan zajosan nyílnak, akkor egyértelműen lebuknak.
Összehúzódik annyira, amennyire lehet, még a lélegzetét is visszafojtja, hogy az a minimális mellkasmozdulat se legyen hátrány, visszatartva a feszültség és szorult helyzet okozta zihálást. Dübörög a szíve, amit szívesen fogna az intim közelségre, hogy elmúlassza a félelmet, azonban görcsösen ragaszkodik hozzá a rémület, hasonlóan görcsössé téve az izmait is. Figyeli Viridielt, próbálja kitalálni, hogy mit gondol, de nem akarja megzavarni semmiképpen sem egyetlen telepatikus üzenettel sem, még egy minimálisan hangosabb légvétellel sem.
Elmondhatatlanul aggódik a sötételf jelenléte miatt, hiszen már a testbeszéde is elárulja mérhetetlen gyanakvását, hogy esetleg van itt valaki. Sejti, hogy nem lesz egyszerű az elbújásuk, valahogy észrevétlenné kell válniuk, azonban ez elmondhatatlanul nehéz már csak az éjelfek kivételesen jó látása miatt is. Míg ők itt nehezen tudnak csak tájékozódni, addig a zevadariak játszi könnyedséggel járják még azokat az utakat is, amiket ennél kevesebb fény világít meg. Hirion és testvére nagyon is jó példáját adták ennek, és ezt észben is tartja, elvégre sok múlhat ezen a tényezőn is.
Ahogy nyílik az ajtó, ami mögé bújtak, Viridiel lassan kihúzza a kardját, tudva, hogy mi lesz a következő lépése, ami talán a legbölcsebb is ilyen körülmények közt. Nem sieti el a mozdulatot, az ajtó nyikorgásával együtt halad, így ha halkan és fémesen súrlódik is a tokhoz a penge, egyáltalán nem feltűnő. Megfeszülve figyeli párja türelmes kivárását, ám mikor mozdul, hogy az őrt leterítse, muszáj a szája elé kapnia a kezét, nehogy a félelemmel vegyes aggodalom miatt felkiáltson, végül azonban megnyugodva látja, hogy a katona némán roskad össze. Szerencsére nincs rajta páncélzat – hiszen egy állatokkal teli börtönbe minek -, így csak a test tompa puffanása az, ami eljut a füléig. Ez elegendő neki, hogy elkezdje benyomni az ajtót, hogy legalább a ketrecfolyosó másik végéről ne lássanak rájuk, persze hagyva annyi fényt, amivel pont tájékozódni képesek. Nekitámaszkodik utána a falnak háttal, néhány mély lélegzetet véve, valamelyest elengedve a feszültséget, aztán leguggol a sötételf mellé, elkezdve matatni a nála lévő felszereléseket, áttapogatva a ruháját, hátha rejteget valamit magánál és ő azt felhasználhatja.
~ Elveszem a kulcsait, hátha segíteni fog ~ kutat az övnél, lefűzve a karikát róla, összefogva a kulcsokat, hogy ne zörögjenek annyira. ~ Három lehetőségünk van így ~ néz fel Viridielre, ösztönösen adva át a karikát, ezzel is ráruházva a döntést, ám ismét emlékeztetnie kell magát, hogy a barlangi görény agresszív viselkedésének következményeként az egyik karja használhatatlan. Kellemetlen szájízzel táskája egy külső zsebébe süllyeszti inkább, amit ágaival könnyedén elérhet, és folytatja a katona kifosztását.
~ Van a két ajtó, illetve most már a rácsfolyosóból is kijuthatunk ~ veszi el a sötételf tőrét, és amit Viridieltől kapott, azt előkapja a csizmaszárból, és visszaadja neki. ~ Ami a tiéd, az legyen nálad, nekem jók ezek ~ mosolyog halványan, és ha a férfi elveszi tőle, akkor a lopott tárgyat becsúsztatja helyére. Még amit kitapint nála, az néhány fémérme, de azokat is elveszi, és bár az anyagiakkal Viridiel oldalán egyáltalán nem kell törődnie, még benne van az ilyen alkalmak kihasználásának kísértése, egy sötételftől pedig nem sajnálja elvenni. Legalábbis ettől a sötételftől, és különben sem valami nagy összegről van szó, amit ne tudna nélkülözni. Még néhány jelvényt talál rajta, amik számára használhatatlanok és értékelhetetlenek, és mielőtt még elindulnának bármerre is, megnézi a sötételf kardját is. Óvatosan kihúzza, legalábbis a feléig, ám kifejezetten nehéznek bizonyul a számára, így visszatolja.
~ Nekem ez nagyon nehéz ~ tárja szét a karját egy halvány, gyermekien csibészes mosollyal. Ha esetleg nem született idáig döntés, hogy merre induljanak, akkor szemrevételezi a teremben lévő két ajtót, majd abba az irányba néz, ahol a rácsfolyosó legközelebbi börtönajtaja található, még ha nem is látja azt.
~ Én talán kinn haladnék, még ha az veszélyesebb is... De nem hiszem, hogy ezeken az ajtókon túl lenne a király ~ mutat a teremben lévőkre. ~ Persze megnézhetjük, hiszen lehet, hogy itt is rácsok vannak foglyokkal.

Természet Anya most rajtam tartja a szemét és nem hagyja, hogy bármi is közbejöjjön, így sikerül hangtalanul a katona mögé lépnem és a kardmarkolattal elég nagy ütést mérni rá, hogy eszméletlenül roskadjon össze. Bár megérdemelnék, de nem szomjazom már annyira az értelmetlen halált és sajnáltam volna, ha csak azért kell meghalnia, mert ügyetlen voltam.
A teste tompa dübbenéssel zuhan a földre és pár pillanatig megfeszülök, hogy halljam, ha esetleges társai felénk tartanának, meghallva a szokatlan zajt, de nem tűnik, úgy, hogy bárki is lett volna vele, Lash meg gyorsan beljebb hajtja az ajtót, így csökkentve az esélyét, hogy valaki meglássa az őrt vagy minket.
Lassan engedem ki az eddig a feszültségtől visszatartott levegőt, de azért továbbra is úgy állok, hogy felkészülten várhassak minden támadást, míg kedvesem nagyon is gyakorlatiasan végig kutatja az ájult katonát, magához véve mindent, ami hasznos lehet még számunkra.
A kulcsok elvételére csak bólintok, mert így nem kell semmit a véletlenre bíznunk, most már valószínűleg átjuthatunk bármelyik ajtón, de mielőtt még magam is ajánlanám, hogy ne nekem adja, hanem tartsa magánál, Lash kitalálja a gondolataimat és elteszi őket.
A tőrt elveszem, amikor felém nyújtja, mert most már lesz neki másik, de igaza van a kard csak hátráltatni, szerintem a kis dárdaféleségnek több hasznát veszi, ha használni kell.
~ Igen, nem hiszem, hogy sok hasznát vennéd egy éjelffel szemben, nem a te kezedhez szabták. ~ értek egyet vele, aztán szavaira az ajtókra vándorol a pillantásom. ~ Szerintem sem itt tartják, ez a hely az állatoknak van fenntartva, ki kell jutnunk erről a részről. ~
Elgondolkozva nézegetem a lábamnál heverő őrt.
~ Mi lenne, ha életre pofoznánk és kikérdeznénk? az ingét felszabdaljuk és megkötözzük és a torkára teszem a késemet, ha próbálkozik valamivel, akkor végzek vele, de talán megtudunk vaamit és nem kóválygunk itt elveszetten? ~ nézek kérdőn Lash-ra, hiszen ez elég kockázatos és neki is joga van hozzá, hogy eldöntse vállalja-e.

Halványan elmosolyodik, mikor a fegyverrel kapcsolatosan egyetértenek, és némi kellemetlenségére van, hogy a neki készíttetett kardot meglehetősen hamar elveszítette az ork területeken járva. Valahol ezt a saját hibájának gondolja, elvégre ha nem merészkedett volna be menedék és alvóhely reményében abba a barlangba, akkor nemhogy a halálközeli állapotot úszta volna meg, hanem még Viridielt is megkímélte volna a kockázatokról, arról nem is beszélve, hogy áldozata is lett mindennek... Mély levegőt vesz lassan, finoman fújva ki azt, és nem kifejezetten boldog mindennek az emlékétől, ám nem foglalkozhat vele sokat, elvégre most újabb veszélyben vannak. Nyomasztja sok más is, de egyre könnyebb kezelni mindezt.
~ Akkor nem nagyon marad más választásunk ~ lép az ajtóhoz, de csak kikukucskál rajta óvatosan, azon a résnyi részen, amit meghagyott, hogy a beáramló fénynek hála lássanak is valamit maguk körül. Látni nem lát odakinn semmit, az állati hangok azonban teljesen elültek; elhallgattatták az összes bezárt lényt. Már változna át, hogy alaposabban körbenézhessen, de mielőtt bármit megtenne, Viridiel hangja a fejében megállítja őt. Érdeklődőn pillant az irányába, arcán a kérdés, hogy mégis kit akar felpofozni és kifaggatni, majd elsápadva fogja fel, hogy a sötételfet akarja felkelteni ebből az ártatlan állapotából, amikor sem nekik, sem senki másnak nem árthat. Dermedten áll pár pillanatig, hitetlenekdve bámulva a fekvő éjelfre, akitől bár elvette a használható tárgyainak nagy részét, még így is kockázatosnak találja a Viridiel által felvetett lépést. Lehet, hogy párja megtenné a kellő óvintézkedéseket, lehet, hogy fegyverrel fenyegetné, lehet, de...
~ Mi garantálja, hogy igazat fog mondani? ~ néz rá párjára. ~ Úgy fog csapdába csalni minket, mint ahogyan azt a megvakított sötételf is tette ~ keményednek meg a vonásai, ugyanis ez megint egy olyan emlék, amit nem szívesen elevenít fel semmilyen formájában sem. Akkor is az ő hibájából fakadóan alakultak meglehetősen szorulttá, aztán végzetessé az események, és hiába volt szándékában elpusztulni azon a helyen – mely be is következett -, egy olyan erős kapcsolat kristályosodott ki, amit semmiképpen sem akar megszakítani, főleg meghalni nem akar már - még egyszer nem.
~ Jobban ismeri ezt a helyet, bizonyára tudja, hol vannak a katonák, a szörnyek, a vadak, akik nem fognak hallgatni a szavunkra saját kiábrándultságuk miatt ~ hívja fel erre a figyelmet, majd pár pillanatra csendben marad, próbálva összeszedni azt, ami még eszébe juthat ezen opció ellenzésére. ~ Nem tudom, szerintem csak kihasználná, hogy tudatlanok vagyunk és visszaélne azzal, hogy nem öljük meg őt, hanem a saját előnyére fordítva még elismerést is kovácsol belőle, hogy elkapta a király megmentőit... De ez csak az én meglátásom, ettől függetlenül, ha úgy érzed jónak, meghallgathatjuk, de az eddigi elmondásaid alapján, miszerint egyetlen sötételf sem megbízható, nem hallgatnék rá ~ vonja meg finoman a vállát. ~ Tudom, hogy azt sem tudjuk, hol vagyunk, tudom, hogy akár felesleges köröket is tehetünk csak azért, mert fogalmunk sincs, merre kell indulnunk és bármikor lebukhatunk, és azzal is tisztában vagyok, hogy még én próbálom őket védeni alkalmanként, de szerintem azzal nagyobb kockázatot teszünk, ha hallgatunk rá ~ sóhajtja lemondóan és kellemetlenül, elfordítva a tekintetét néhány másodpercre, ugyanis nehezére esik beismerni mindezt főleg a Hirionnal való ismerkedése után, ami erőteljesen elültette benne, hogy nem minden sötételf gonosz. Más kérdés, hogy annak a fiúnak egyébként is volt egy másabb kisugárzása - persze lehet, csak a kétségbeesett helyzetének emlékei mondatják ezt vele.
~ Ahogy érzed, Viridiel ~ néz vissza a társára. ~ Többet jártál már Zevadarban, még ha akaratodon kívül is, de azt hiszem, te tapasztaltabb vagy ezen a téren. Ha úgy látod, így a helyes... ~ Mély levegőt vesz, és közelebb lép párjához. ~ Melletted állok, bárhogy is alakuljon aztán ~ fogja meg a kezét, bizalmasan és bizakodón mosolyogva rá.