//Mesélői//

Viri és Lash

A haladás nagyon lassúnak tűnik ennél a pontnál, akkora méreteket adtak ennek az épületrésznek. Szinte már olyan, mintha az oszlopok forognának az ülőhelyekkel, és nem ti tennétek meg folyamatosan a lépéseket, és a ki- és bejáratok látszólagos helyzetváltozását leszámítva más tulajdonképpen nem is mozdul. Az oszlopok ugyanúgy néznek ki, akárcsak az ülőhelyek, a lenti küzdőtér ugyancsak változatlan, és ha nem tartjátok észben, hogy melyik ajtónál jártok éppen, akkor bizony csúfosan elnézhetitek az irányt, mert nincs rálátásotok a külső terekre, amik segítenék a tájékozódásotokat.
Elérkeztek először a nektek balra vezető járathoz, ahol ugyanúgy van néhány ajtó, amin jöttetek. Nem kötelező ezen haladnotok, de megtehetitek, hogyha szeretnétek, talán nem fog meglepetésként érni, hogy a nyitott ajtó mögött egyenes folyosó vár rátok magányosan és sötéten. Ha haladtok tovább a korábban szemközti ajtók irányába, akkor még pár percnyi sétát fel fog ölelni ez a szakasz, mire eléritek, ám útközben találtok még egy lehetőséget. Ez az ajtó egészen másképp néz ki, mint amin bejöttetek, kicsit talán díszesebb vagy erőteljesebb megjelenésileg, és körbenézve, aki ezen az ajtón bejön, az pont egy lépcsősorral folytathatja az útját a nézőtér felé. Ha kíváncsiságból kipróbáljátok, akkor nem fog kinyílni, legfeljebb akkor, ha a kulcsokkal próbálkoztok - azok közt lesz egy, ami jó a zárba. Ha viszont nem nyeri el a tetszéseteket ez a lehetőség, akkor még mindig folytathatjátok az eredetileg is kinézett ajtókat, amiket - bármelyiket is válasszátok - nyitva találjátok, és ugyanúgy egy feketeségbe burkolózó, csendes folyosóra nyílnak.

//Folytatás megbeszéltek alapján//

Lash nincs kifejezetten lenyűgözve az ötlettől, hogy egy teljesen más ajtón keresztül próbáljátok meg elhagyni a területet, de egy bizonytalankodó és rosszalló pillantáson kívül más nem érkezik felőle. Csendesen veszi elő a nála lévő kulcsokat, amiket egymás után rakosgat be a zárba, bár próbálja azokat megkeresni, amik ránézésre is hasonlítanak az ajtóhoz.
Egy rövid idő múltán egy kulcs elfordul a zárban, az kattan egyet, Lash pedig rád néz, hogy szeretnél-e elsőnek menni vagy legyen ő a felfedező. Akárhogy alakuljon, odabenn továbbra sincs senki, bármennyire nézitek a környezeteteteket, ami egyébként ugyanolyan csupasz, mint eddig minden más. Odabenn van pár fáklyának hely, de nincsenek meggyújtva, ezért továbbra is szükségetek van a saját fáklyátok fényére. Egy kicsi terem ez, ahol tudnak beszélgetni az egybegyűltek, pár széket raktak ide és egy asztalt, de semmi dísz nincs rajtuk, meglehetősen egyszerűek ezek a bútorok. Jobbra van egy lépcső, ami lefelé vezet, az ívét tekintve meg illeszkedik az épülethez, ám ha felfelé kívánnátok menni, akkor arra még mindig nincs lehetőségetek. Valószínűleg ahhoz külön kell találnotok egy járatot, nagyon rossz esetben ennek az egész területnek a sarkainál.
~ Talán elég, ha lejövünk itt és úgy nézünk körbe. Odalenn próbálkozol megint a király megszólításával? ~ érdeklődik párjától, és ha nincs kifogás, akkor Lash el is indul lefelé.

Lash megerősíti azon tervemet, hogy a szemben lévő ajtókat célozzuk meg, mert valahol csak ki kell mennie azoknak az éjelfeknek is, akik az arénaharcokat megnézni érkeznek és eddig semmiféle kijáratot nem találtunk.
Bár a remény bennem is élt, nem akartam elkeseríteni vagy idegesíteni páromat azzal, hogy a magunk mögött hagyott nyomok alapján és – ha sikerül megtalálni, - a királlyal, egy nagy valószínűséggel összetör, de mindenképp legyengült királlyal együtt, igen csak icipici az esély, hogy olyan észrevétlenül távozunk, ahogy jöttünk.
Egyelőre még rejtőzünk és ez a lényeg.
Megindulunk az elhatározott irányba, de meg kell vallanom, bár én a természet végtelen határaihoz szokva vagyok, de elhűlve tapasztalom, hogy a selfek micsoda monumentális építmény rejtettek a föld alá. Mondjuk értelmét sem igen látom, de be kell látnom, hogy hegyes fülünkön kívül tényleg nem sok közös dolog van bennünk, így a megértés is távol áll tőlünk.
Talán a türelmetlenség is rátesz egy lapáttal, hogy mielőbb szabaduljunk innen, de úgy érzem nem haladunk semmit, a járatok nem nagyon közelednek, ám végül legalább az oldalsó ajtókat elérjük, így más van remény…..
~ Nézd! ~ torpanok meg a kicsi, díszített ajtó előtt, mert rögtön az jut eszembe, hogy ez csak valaki olyannak készülhetett, aki kiemelkedett a többiek sorából, talán pont a hadvezérnek, aki birtokolta a helyet. ~ Ha ez valamelyik vezetőé, vagy főmuftié, akkor biztos van neki külön kijárata is. Egy próbát megér. ~ nézek Lash-ra meggyőző tekintettel.
Az ajtó azonban a többivel ellentétben zárva van, már ez is biztató, főleg, hogy a kedvesemnél lévő egyik kulcs még nyitja is, bár arcvonásai, melyek lassan nyitott könyvek számomra, nyilvánvaló, hogy nem rajong az újabb ötletemért, de nem önti szavakba, így talán nem bánja annyira. Egy pillanatra elbizonytalanít mégis, de aztán magam is meggyőzöm, hogy jól építettem fel a logikámat.
Természetesen, mint ahogy az előző ajtóknál is, a fegyveremet készítve, magam megyek előre és lépek be harcra készen.
Kis helyiségbe érkezünk, ami puritánul van berendezve, látszik, hogy csak rövid időt tölt el itt a tulajdonosa és abban is csalódom, hogy van ugyan lépcső, de az megint csak lefelé vezet.
Viszont ha már bejöttünk, megér egy próbálkozást, senki nincs itt, aki miatt kapkodnunk kéne, ezért rábólintok Lash javaslatára és elindulok utána.
~ Ha megint rácsok lesznek, akkor visszafordulunk és megnézzük az eredetileg kinézett ajtókat. ~ ígérem, mert már kezdem elveszteni a hitem.
Ha leértünk a lépcső aljába, mindenképpen megpróbálkozom a király újbóli szólításával.

Nem akar itt lenni, ugyanakkor már nehezen lehetne megállapítani, hogyha idáig eljutottak, még mindig visszafordulna vagy foggal-körömmel ragaszkodna a haladáshoz. Van benne már egyfajta elhatározás, amivel ötvöződik a morcosság és kedvetlenség, most már kellően messzire eljutottak ahhoz, hogy a negatív érzéseknek ne engedjen. És különben is, talán soha többé nem kell látnia sem a királyt, sem a királynőt, sem azt a piperkőc nemesi bagázst, ha ezen túljutnak, és ez fűti a továbbhaladásti lletően.
Az oldala néha még fáj, és bár Viridiel tett róla, hogy ne legyen komolyabb baja, attól még érzi. Erre néha kellemetlenül elhúzza a száját, szóvá viszont nem teszi – idővel begyógyul, párjának meg egyébként is ott van törött karja, mellette aztán főleg nem fog nyafogni ilyen miatt. Nyomasztja őt továbbá a helyszín, mondjuk ez alól vélhetően Viridiel sem kivétel, de egyáltalán nem érzi magát biztonságban az oszlopok és falak között; már vágyik vissza az erdős területre, oda, ahol biztonságban van, és minden második fa ismeri őt. Fogalma sincs, hogy akik itt élnek, mégis hogyan képesek életben maradni ezen a területen, mert borzasztóan kietlen és szürke.
Ő maga menne tovább a díszesebb ajtót követően is, a megbeszéltek alapján a szemközti részhez sietve, ám párja szavaira kénytelen megállni, és már érzi, hogy ő inkább ott menne. Elgondolkodva és nem túl meggyőzötten bámulja az újabb lehetőségüket, ami vagy jól fog alakulni, vagy nagyon rosszul, majd vesz egy mély levegőt.
~ Legfeljebb visszafordulunk ~ megy bele a döntésbe, és nemsokára ki is nyitja azt, Viridiel jelzésére ismét másodikként lépve be a terembe, hagyva, hogy párja győződjön meg a szoba biztonságosságáról. Igazat megvallva odabenn meg se lepődik, hogy ennyire semmilyen helyiségre találtak, úgyse ezen a részén van a hangsúly, ha valaki jön, hanem a viadalon, és nem szívesen kerülne fogságba, félve attól, hogy őt is képesek lennének bedobni. Bár... Ha nem dobják be, akkor meg ágymelegítőnek küldenék, már ha van a sötételfeknek gusztusa egy hozzá hasonlóhoz megviselten, koszosan és sérülten. Beleborzong a gondolatba, hogy esetleg igen.
~ Te harcoltál már hasonló helyen ~ néz még hátra, ki az ajtón, kutatva egy darabig az aréna területét, aztán visszafordul Viridielhez. Nem szokta nagyon ezeket a pontjait az életének zaklatni, mert sejti, hogy mennyire rossz élmények köthetik őt a sötételfekhez, ám mivel itt vannak, talán nem annyira felkavaró, ha egy picit puhatolózik. Ismeri párját, nem egy élményét osztotta meg vele, de szeretné még jobban átlátni, miken ment keresztül, hátha talál több megoldást, amivel kigyógyíthatja a saját sötétségéből.
Mivel találni nem találnak semmit egy új lépcsősort kivéve, becsukja az ajtót, amin bejöttek, és elsőként indul meg lefelé, óvatosan szedve a fokokat. Viridiel mellett elmenve csak bólint a szavaira, bár már nem szívesen kergetőzne és tekergőzne ezen a helyen tovább; ha tudnák legalább az irányt, már az is jó lenne, de ha párja kapott is bármit attól a valakitől, aki megszólította, nagy segítségükre nem lesz. Mélyet sóhajt, halkan, lejjebb és lejjebb lépkedve, ügyelve rá, hogyha van kisebb ablak, akkor a fáklyát inkább kioltsa, minthogy észrevegyék őket, de elnézve ez is egy zárt üregszerűség oldalt fáklyákkal és tartóikkal.
Odalenn egy újabb ajtó várja őket, hasonló ahhoz, amin bejöttek. Először nyúl, hogy lenyomja a kilincset, ám tapasztalva, hogy nem mozdul az ajtó, előkeríti a kulcsokat, hogy ugyanazzal próbálja meg feltárni azt, mint amivel bejöttek.
~ Itt most én megyek előre ~ illeszti a zárba a fémdarabot, hátrapillantva válla felett Viridielre. ~ Nincs annyi helyünk, hogy helyet cseréljünk, és úgyis csak körbenézünk, nem biztos, hogy tovább megyünk ~ fordítja el a kulcsot, mire kattanva feltárul az ajtó, ő pedig eloltva a fáklyát lógatja fel az egyik hátsó zsinegén, felvével állati alakját, hogy lesve ki. Odakinn senkit nem talál  először, csak odébb rácsokat tömbökben, ám itt már nem állatok vannak. Nagyobbra nyílnak a szemei, élénkebbé válik egy kissé, de nem merészkedik kijebb addig, amíg meg nem győződik arról, hogy bárki megláthatja-e őt, aki katona. Szimatolva kutakszik, és ugyancsak néhány katonát talál, ezek sétálnak elfelé, így ha óvatosan mozognak, akkor nem fogják azonnal kiszúrni őket. Kibújik teljesen, úgy bámészkodva, viszont továbbra sincs olyan, aki veszélyt jelenthetne rájuk nézve, legalábbis azonnal. A lejárat mellé néz, pár lépésre egy ketrecsor van, ami mögött elbújhatnak, és ha nem is üres, talán a lakói nem lesznek árulók és nem fognak semmit sem tenni ellenük.
~ Viridiel, azt hiszem, itt a te megérzésed volt jobb ~ lép az ajtó elé, keresve párja vonásait, és ha a férfi körbenéz, akkor már emberszabásúakat láthat a ketrecekben, lefogyott, legyengült személyeket különböző fajokból, nőket, fiatalokat és férfiakat egyaránt. ~ Szerintem közel járunk. Ott elbújhatsz ~ indul meg a rácssor felé, ami a legközelebb van a díszes ajtóhoz, a rácsok mögött pedig emberek tartózkodnak. Egyik sem mondhatja el magáról, hogy tiszta lenne vagy illatos, mindegyiküknek bőven kijárt a mocsokból és rosszból; lefogytak egytől egyig, és aki nem félálomban vagy hangosan horkolva alszik, az nagyra nyílt szemekkel bámul, szólni viszont nem szól.
Egy darabig nézi azt, aki nagyon bámul, aztán visszafordul Viridiel felé várakozón, hogy a királyról kap-e valami hírt.

//Mesélői//

Viri és Lash

Nem sokáig maradhattok azon a helyen, amit találtatok magatoknak ideiglenes rejtekként, de annyira elegendő, hogy a királlyal a tervek alapján felvegyétek a kapcsolatot. A rácsok mögött lévők nem zavarnak titeket, bár aki ébren van, annak szemében láthatjátok a reménykedést, hogy talán kijuthat innét, de nem azon az áron, hogy beköp titeket, annyira nem naiv a fiatal férfi, hogy ezt a lehetőséget eljátssza. Ha akarjátok, akkor megpróbálhatjátok kiengedni őt, kulcsaitok vannak, csak ennyiből nehezen tudnátok megállapítani, mekkora segítségetek fog származni belőle.
Mindenesetre ahogy Viridiel a mágia szálain elkezdi keresni a királyt, érezheti, hogy sikerrel jár. Halvány visszhangot ver, ahogyan az üzenet célba ér, de ez nem az a fajta üres visszhang, ami alapján megbizonyosodhatnál arról, hogy nem hallja; csak messze van. Vagy hát... Tudva, hogy épületen belül mennyire korlátosak a képességeitek, még a telepatikus is, annyira talán mégsincs messze, valahol most a telepatikus határok szélén lehet, azaz nagyjából húsz méterre... Valamerre. Irányt nehéz lenne megállapítani ennyivel.
Pár másodpercnyni szünet következik, talán már abban sem vagy biztos, hogy válaszolni fog neked, mikor halványan felseljik a fejedben a király hangja, kétkedőn és csodálkozón, mint aki valóban nem hiszi el, hogy bárki is jöjjön érte.
~ Viridiel...? Jól hallok vagy megőrültem? ~ érdeklődik bizonytalanul, és egyszerre van benne a reménykedés a kijutás kapcsán és a reménytelenség, hogy talán csak a képzelete játszadozik már vele, annyira régóta van itt. Az viszont biztató, hogy képes veled beszélni, hiszen ez azt jelenti, hogy nem veszítette el a képességeit, bár más kérdés, hogy mennyi ereje lesz használni is őket és hogy pontosan milyen állapotban van. ~ Mégis mit keresel itt? Amerith küldött? ~ folytatja a kérdezősködést kissé zavarodottan, és ha utolsó kérdésére igenlő választ adsz, akkor érezheted egy pillanatra a meghatottságát. ~ Nagyon veszélyes ez, Viridiel, egyedül jöttél? Hol vagy? Felkészültél rendesen? Mert nem biztos, hogy bármiben is képes leszek segíteni.

//Térképet este mellékelek.//

Nem örülök neki, hogy a belső ajtónál nem mehetek előre, de igaza van Lash-nak, most egy helycsere csak nehezítené és bonyolítaná a dolgunkat, ezért hát, csak rászorítok a kardomra és bólintok neki, hogy nyissa az ajtót.
Kissé megnyugszom, amikor felveszi macska alakját, mert így egyrészt gyorsabban eltűnhet, meg aztán nem is éreznek veszélyt részéről azonnal, ha meglátnák.
Azonban a lépcső alján újabb rácsok fogadnak és már lemondóan és keserűen sóhajtanék, amikor szinte egyidővel azzal, hogy kedvesem felhívja rá a figyelmem, meglátom, hogy itt nem állatok vannak.
~ Igen, ennek most örülnöm kéne, de …….szerencsétlenek….. ~ bukik ki belőle, ahogy körbenézek a rabokon. Borzasztóan néznek ki, láthatóan sanyarú a sorsuk a selfek fogságában, de hát ez nekem nem újság.
Csak abban bízhatom, hogy meglátva minket, nem kezdenek el hangoskodni, hiszen felébredhet bennük a remény, amit aztán ezzel le is rombolnának.
Ezért aztán, ahogy a rácsok fedezékébe rejtőzöm, ahogy kedvesem javasolta, a szám elé teszem az ujjam, jelezve azoknak, akik engem figyelnek, hogy maradjanak csendben. Eddig legalább nem történt baj, főleg mert szerintem nem hittek a szemüknek.
Mivel Lash-nál vannak a kulcsok, amikkel eddig kiválóan boldogultunk a rácsokkal, feltételezem ki tudnánk szabadítani a foglyokat, de ha elkezdenek menekülni, azzal biztosan ránk hozzák az őröket és hajtóvadászat indul. Szóval nekik is várniuk kell, ahogy már az állatoknak is megígértük, de ígéretet teszek magamnak, hogy mindent megpróbálok, hogy kijuthassanak innen.
De előtte meg kell győződnöm arról, hogy a király itt van-e, vagy ha nem hol találjuk, vagy legrosszabb esetben már nem él.
Kissé meg is lepődöm, amikor az az érzésem támad, hogy az üzenetem nem a vakvilágba ment, hanem megtalált valakit. Az az érzésem, hogy messze van, de aztán rájövök, hogy ez a sok és vastag fal, megtévesztheti az érzékeimet.
Ha Lash figyel láthatja, ahogy kitágulnak a szemeim, mert pár pillanat után válasz érkezik a tapogatózásomra és amiben felismerem uralkodóm hangját, bár erősen koncentrálnom kell, nagyon gyenge és bizonytalan, amin persze nem csodálkozom.
Kedvesemre pillantok és mosoly szalad végig az arcomon, amiből rájöhet, hogy sikerrel jártam.
~ Igen! Igen! Én vagyok felség! Nem hallucinálsz, az úrnőm küldött, mert elkaptuk a hadvezérnőt, aki téged idehurcolt és tudta, hogy életben vagy. Felség, önként vállaltam a veszélyt és minden tünde lelkében remény gyúlt erre. Az én életem a tiedért, semmiség. ~ üzentem lelkesen, de aztán a várakozó szerelmemre esett a pillantásom és visszatértem a földre. ~ De nem vagyok egyedül, a párom is elkísért, az ő életét viszont nem szívesen kockáztatom, ezért hát mindenképp ki kell jutnunk innen és ki is fogunk. ~ szögeztem le. ~ Merre vagy felség, mondj valamit, amivel talán eligazítasz. ~
Ha nem ezen a szakaszon van, akkor viszont elgondolkozom, hogy kiengedjük a rabokat, mert a szökésük elég zavart kelthet, hogy mi észrevétlen kiszabadítsuk a királyt.
~ Meg van Lash! ~ tájékoztattam szerelmem. ~ Él bár elmondása szerint gyenge. Nem lesz egyszerű. ~

Elgondolkodón figyeli a rabokat, mikor Viridiel maga is őket nézi, megjegyzésére azonban nem reagál ennél többel. Nem igazán tudja, mit mondhatna vagy hogy mit kéne mondania; segíteni nehezen tudnának rajtuk, és ha akarnának, akkor se biztos, hogy sikerrel járnak. Épp elég kockázatos utat tesznek meg már azzal, hogy a királyért eljönnek, a saját jövője a saját maga miatti aggodalommal pedig most elsőbbséget élvez.
A rácsok mögött nem zavarja Viridielt semmivel, inkább környezetet figyeli, hallgatva az állati ösztöneire, amik jóval előrébb jelzik a bajt, mint látása, egyelőre azonban semmi gyanús nem történik. Minden izma megfeszül, úgy kémlel, néha önkéntelenül beleszagol a levegőbe egy nagyot, meg is bánva azonnal az őket körülölelő, változatlan bűz miatt. Ezek alapján itt se viszik túlzásba a takarítást, és nem kifejezetten kerülne ugyanebbe a pöcegödörbe, segíteni meg hiába is akarna, nem tudnának mindenkit kivinni innen egyébként sem. Belül kellemetlenül csikorgatja a fogait erre a gondolatra, mert tagadhatatlanul az lenne a legjobb, ha mindenki menekülhetne innen, de nem csupán itt, hanem a későbbiek folyamán is kockázatos lenne, hiszen minél több fő tart a sötételfek területeinek széle felé, annál biztosabb, hogy lebuknak. Még három-négy fővel megúszhatják...
Csak érzi Viridiel lelkesedését, ami rávezeti a pillantását, és eléggé vegyes érzései vannak ennek kapcsán. Nem akar találkozni a királlyal és volt szerencséje párszor korábban látni őt származása miatt, nem kifejezetten örül a viszontlátásnak. Párjának azonban fontos, így a kellemetlenkedő megjegyzéseket ismételten félreteszi az ellenszenvvel együtt, és inkább a környezetet bámulja ismételten, mielőtt túl sokat árulna el a pillantása.
~ Eddig se számoltam azzal, hogy egyszerű lesz ~ válaszol talán egy kicsit mogorvábban a tőle megszokottnál, pedig még csak nem is hallotta a királynak címzett szavakat. Mindenesetre kikukucskál a rács mögül, aztán visszafordul Viridiel felé. ~ Csináljuk azt, hogy te visszamész ~ tekint arra az ajtóra, ahonnan lejöttek. ~ Én addig felfedezem a környéket, és azonnal a királyhoz siethetünk, amint visszajöttem. Tudom, hogy nem tetszik az ötlet, de jelenleg ez a legbiztonságosabb és leggyorsabb, bármelyik saroknál lebukhatsz, én legalább nem vagyok könnyen észrevehető.

//Mesélői//

Viri és Lash

Valószínűleg Lash ötletétől Viridiel nem lesz elragadtatva – sőt, biztos -, ám mielőtt még ez szóba kerülhetne, Viridiel újabb üzenetet kap a királytól ugyanolyan halkan és gyengén, köszönhetően a távolságnak. Na meg persze a király gyengeségének hála. Érezheted, hogy a kezdeti megkönnyebbüléssel vegyes boldogsága, hogy kijuthat innen, valamicskét változik, mikor előkerül Lash jelenléte.
~ Viridiel, boldogan veszem tudomásul, hogy valaki vállalta ezt a kockázatos utat csak azért, hogy én kikerülhessek innen, de tartsd észben, hogy minden élet értékes, még a legapróbb is. Nincs pótolható élet ~ ismétli el az utolsó pár szót, hogy súlyt adjon neki. ~ Nálad hűségesebb és biztosabb társat Amerithtel nem is kívánhatnánk, de tudd, soha nem vártam el, hogy bárki értem jöjjön és miattam kockáztassa az értékes életét, így tőled sem, főleg annak tudatában nem, hogy a jelek szerint megállapodtál valakivel. Nem tudom, ki ő és milyen, és elriasztani sem akarlak, de ismerlek, és később meg kell tanulnod nemet mondani, mert a munka nem mindig fér össze az élettel. Nekem is ezt kellett volna tennem Észak-Bivaly esetében ~ sóhajtja némileg bűnbánón, aztán elhallgat, vélhetően éppen körbenéz, hogy mi segíthet nektek. ~ Sarokketrecbe raktak, egy hosszúkás rácssor van mellettem, és ahogy látom, egy nagy épületbe vezet, aminek a tetején rácsok vannak. Mintha enyhén ívelne is... De ebben már nem vagyok biztos. Viszont vigyázz a katonákkal, nem tudom, másfelé milyenek, itt viszonylag sokat sétálnak.

térkép:

Nem hibáztathattam Lash-t, hogy nem ugrált örömében, hogy egy nemesért, méghozzá a legnemesebbért kell kockára tennie az életét, hiszen tisztában voltam vele, hogy ő semmit nem kapott soha, sőt, csak fájdalom volt a része. Lelkiismeret furdalásom is van, hogy belerángattam ebbe az egészbe, de én sem vetkőzhettem le, azt aki voltam.
Ha élve kikerülünk ebből a küldetésből, megfogadtam, hogy visszafogom magam és sokkal jobban figyelembe veszem az ő kívánalmait is, amikor elvállalok majd egy-egy megbízást.
De a királyom most már itt van! Itt van a közelben és soha nem volt ennyire nagy az esély, hogy mégis sikerrel járunk!
~ Nem Lash! Nem fogok elvonulni és a veszélyt rád hagyni, együtt csináljuk, tudod. ~ emlékeztettem a szavajárásunkra egy futó mosollyal. ~ A király valahol itt van és biztos vagyok benne, hogy hamarosan megtaláljuk. ~ rázom meg a fejem, amivel megerősítem, hogy maradok és együtt megyünk tovább.
Uralkodóm ismét megszólal a fejemben, így gyorsan elhallgatok, mert nagyon kell koncentrálnom, hogy megértsem, amit mond és most minden lényeges dolog segíthet.
Bár kedvesemnek meg van a maga oka, hogy haragudjon fajunk nemesebb tagjaira, tudom, hogy ha megismeri a királyunkat meg fog változni a véleménye.
Mostani szavai is megerősítenek ebben, hiszen nem magára gondol, hanem arra, hogy védje az életet és a jövőnket. Nagyon is jól ismer engem, ezért még a gondolatban közvetített szavaira is elönt a pír, hiszen tényleg nem tudok nemet mondani, ha valaki a segítségemet kéri. De ez vagyok én! Lash is tudja, de én is megértem, hogy nem tehetem meg vele, nem tehetem meg a szeretetével, hogy figyelmen kívül hagyom az ő igényeit és vágyait.
~ Igen felség, tudom, hogy igazad van és már ígéretet tettem kedvesemnek is, hogy visszafogom magam, jól megfontolom majd, hogy mit vállalok magamra. ~ hajtottam fejet bölcsessége és törődése miatt gondolatban is.
Sajnos a helymeghatározása nem sokat segít, sőt, mondhatni semennyit, hiszen mindenhol rácsok vannak, de az kicsit szűkit a dolgon, hogy valószínűleg az aréna masszív és hajlított falát látja.
~ Vigyázok uram és adtál is egy ötletet. Készülj, hamarosan ott leszünk. ~
Miközben a szavait hallgattam eszembe jutott egy régen nem használt képességem és mindjárt jobb kedvvel néztem Lash-ra.
~ Meg van, hogy fogjuk megtalálni, mert ő csak rácsokat lát, meg minden bizonnyal a fal egy ívét. ~ tájékoztattam szerelmemet. ~ Megidézem a védőszellememet, aki el tud vezetni a királyunkhoz és még a döntésekben is segíthet. De vigyáznunk kell, mert sok az őr, jobb lenne, ha te állat alakban maradnál, én meg majd nagyon óvatos leszek. ~
Ha nem támaszt más aggályokat, akkor elő is varázsolom Lurixomat, hiszen kockázatot nem vállalok vele, rajtam kívül nem látja senki.
Ha elindul, akkor lassan, minden neszre figyelve követni kezdem.

Egyedül gyorsabban megjárná, biztos benne, mert akkor nem kell Viridielre figyelnie, hogy mikor nem veszik őt észre és mikor van nagy esély a lebukására – ha egyedül menne, sokkal kevesebb lenne a felelősség és nem rágná őt az aggodalom, hogy milyen irányba és mikor. Leállna vitatkozni, hogy márpedig igenis egyedül fog menni, párját meg valahogy visszatessékeli arra a helyre, ahol biztonságban lehet, hiába mondják állandóan azt, hogy együtt. Ez most egy olyan szituáció, amit bárhogy is nézzen, egyszerűbb és gyorsabb, ha állatként egyedül megy, mert annyira minimális jelenlétet tanúsít így, hogy gond nem lehet, arról nem beszélve, hogy ebben az alakban a testméretével is kevésbé feltűnő. Minden emellett beszél, végül nem bonyolódik vitába, tartva attól, hogy a következő pillanatban valahonnan kikanyarodik egy katona, ezért akkor inkább csak siettetné a haladásukat, nem érezve magát sehol biztonságban. Láthatóan ugyanakkor nincs lenyűgözve a gondolattól, hogy együtt haladnak tovább, persze ebből sem látszódik sok, legfeljebb nemtetszése érződhet a csendből, amit válasznak ad.
Igyekszik legyűrni az ellenszenvet, ami újra és újra előjön, mert nem akarja, hogy egy ebből fakadó probléma miatt bukjanak le. Hiába a rettentően kevés hajlandóság, hogy segítsen, muszáj a saját jövőjük érdekében, és nagy valószínűséggel csak ez az egy tényező az, ami itt tartja őt és mozdítja előrébb. Nem szereti a szituációt, mert neki sem valami kellemes érzés mindez, egyre csak tudatosítva, hogy micsoda mérgezést kapott a saját szeretteitől és a környezetében lévőktől, amit nem fog tudni kiirtani magából már, legfeljebb csak visszaszorítani, olyan mélyen gyökerezik. Ezekre gondolva kész szerencse és csoda, hogy Viridiellel roppantmód jól alakult a viszonyuk és soha nem cserélné el semmivel, de a mai napig nem érti, hogyan történt. Próbálja azzal vigasztalni magát, hogyha ezen túllendülnek, akkor Viridiel törött karja miatt úgyse nagyon fognak menni sehova, mégse tehetik kockára a saját életüket, ha nem muszáj, és biztos van párján kívül is egy-két futár, akik erre az időre magukra vállalhatják az egyébként Viridielre eső feladatokat. Azt az időszakot biztosan ki fogja használni, annyi szeretetet adva, amennyit lehet és annyit elvéve és magába szívva Viridieltől, amennyire képes.
Megenyhülten fordul párja irányába, mikor ismételten megszólal.
~ Ha előbb eszembe jut... ~ sóhajtja kissé dühösen, de ezúttal nem a környezetében élőkre az, hanem saját magára. Kettejük közül mégiscsak ő a mágus alkat, de eszébe sem jutott ez a képessége; fontosabb volt az, hogy rejtve maradjanak, bár figyelembe véve, hogy állatként nagyobb biztonságban van és Viridiel is nyugodtabb, ha ebben az alakjában mászkál, nem is tudta volna használni a saját védőszellemét. ~ Csináld, aztán jussunk ki minél hamarabb, félő, hogy a kiütötteket nemsokára észreveszik és akkor felbolydul minden ~ figyelmezteti, aztán Viridielt követi, aki a védőszelleme útmutatása mentén halad. Közben persze ő is figyel a környezetükre, hiszen nem a céljuk elérésének közelében kéne elbukniuk azért, mert lejjebb engedték a védelmüket, így minden egyes fordulónál, szakasznál, ahol új lehetőségük nyílik a haladásra, körbenéz, hallgatva a megérzéseire, bár az őket védelmező lélek miatt bizonyára nem lesz semmi gond, ő nem vezeti őket veszélybe, hanem pont azokat elkerülve segít.

//Mesélői//

Viridiel és Lash

Viridiel nagy eséllyel a legjobb ötlettel rukkolt elő, amivel elő lehet egy ilyen helyzetben. Az idő szorít, tájékozódni ezen a helyen nehezen lehet, így nem ártana egy vezető, aki gond nélkül elkísérhet titeket a végéig, így talán a lehető legjobbkor jutott eszébe a futárnak a védőszellem megléte és megidézhetősége. A célegyenesben vagytok már, csupán idő kérdése, és a király közelébe kerülhettek, nagyon jó eséllyel pedig ki is szabadíthatják őt. Persze az jelenleg kérdés, hogy miként fogtok kijutni innét, és aztán még a határt is valahogy át kell lépni, hogy biztonságban lehessetek – érdemes lesz ezen is agyalni az igazán közeli jövőben.
A király mintha halkan nevetne, bár a telepatikus kapcsolat gyengesége miatt nehéz lenne megállapítani, hogy csak képzelődsz, egy közeli rab röhögcsél vagy valóban maga a király az, aki a fejedben szól. Mindenesetre érzetre elégedettnek tűnik a döntésed kapcsán, ám ez is csak egy halvány, belső sejtés, amit a telepatikus összeköttetéseteknek köszönhetően tapasztalhatsz.
~ Majd én is megpróbállak kevesebb feladattal terhelni. ~ Ez a jókedvű mondat győzhet meg arról, hogy bizonyára ő kuncogott ezen az egész felálláson, talán ő maga is boldogan véve tudomásul, hogy az élet halad, és akiről a legkevésbé lehetett elhinni, hogy bárkije is lesz, annak most lett.
A lurinx szinte azonnal megjelenik kérésedre, halványan derengő alakja gyorsan kirajzolódik szemeid előtt, ahogyan előbújik az egyik rács mögül hatalmas testével. Az állat szinte már alapvető eleganciájával lép eléd szellemszerű állagával, mely kissé olyan, mintha folyamatosan párologna és füstölögne, persze ebből rajtad kívül nem lát senki semmit, különben az ide bezártak közül biztosan kiborulnának néhányan. Lash érezheti a jelenlétet, a kifinomult állati érzékek segítik őt a tájékozódásban és az érzékelésben, látni azonban ő maga sem látja, csak sejtései lehetnek, merre van a megidézett jószág, ha kellően figyel a belső megérzéseire.
Fénylő szemeit a lurinx rád emeli, talán keresi benned a felkészültséget, kutatva azt, hogy mikor indulhat el, és ha adsz jelet, ha nem, tudni fogja, mikor kell lépnie. Megfordul és megindul, magabiztosan haladva a rácsok rengetege között. Megannyi alvó személyt találtok bezárva, hiszen az éjszaka közepén törtetek be, így nem egy helyről hallatszódik horkolás és hangos szuszogás. A foglyok közt láttok nőt, fiatalt és férfit, azonban gyereket és öreget egyet sem, és aki itt tartózkodik, az egytől egyig rossz állapotban van rossz körülmények közt. Nem lehetne megmondani, mikor volt lehetőségük utoljára fürdeni, így mindenki koszos és ürülékszagú, néhol betegség szagára figyelhettek fel, és egyre inkább az a gondolat kezdheti befészkelni magát a fejetekbe, hogy ez egy igazi fertő, és még csak kezelni sem akarják ezt a sötételfek, hanem hagyják az ittenieket kínlódni és lassan kiszenvedni. Mindenki mocskos és mindenki bűzlik, és nem csupán emberről van szó, hanem fajtársakról is, orkokról, néhány törpe is keveredett ide valamilyen nagy balszerencse következtében, többségében azonban orkok és emberek tartózkodnak itt. Az orkok nagy része jó erőben van, bizonyára azért, mert rengeteg küzdelmet nyertek szimpla fizikai erejüknek hála, és jutalmul nagyobb fejadagot kaptak, ám talán pont ennek köszönhetően vannak ráadásként falhoz láncolva, nehogy megszökjenek véletlenül.
A katonák jelenlétét nehéz lenne meghatározni, hogy ki merre tartózkodik jelenleg és hova megy. Néhányat láttok, akik éppen elfordulnak egy sarkon, és ha kellően figyeltek, akkor tudhatjátok, hogy egy nagyon kacsás útvonalon mentek, ami több percet is igénybe vesz, de a védőszellem jelenléte nyugalmat sugároz és olyan szintű magabiztosságot, hogy talán nem aggódtok annyira. Szándékosan vezet titeket egy hosszabb útvonalon, és biztosra vehetitek, hogy tudja, mit csinál és hogyan akar eljuttatni titeket a királyotokhoz. Ha nem csaptok hangzavart, akkor végig észrevétlenek maradtok, és egy katonába se ütköztök, hála a labirintusszerű és szerteágazó felépítésnek mindig elkerülitek az őrökkel egymást.
Talán kínzón hosszú az a pár perc, amíg járjátok a rácsok adta útvonalakat. Néha az állat megáll és várakozik, aztán megindul, vélhetően kivárta, hogy egy katona odébbálljon, végül megérkeztek. Lash biztosan azonnal megpillantja a királyt a ketrecben, hiszen ő nem látja az előttük magasodó lurinxot, Viridiel esetében viszont a megidézett állat kissé félreáll, hogy jó rálátásod legyen az uralkodóra, aki valóban nincs a legjobb állapotban. Egyértelműen legyengült, keveset kaphatott enni, mert komolyan lefogyott, ápolatlan és mosdatlan; egyáltalán nem egy uralkodó körülményei közt tartózkodik jelenleg, és ha nem tudná az elf, hogy ő a király, akkor valószínűleg koldusnak néznék szakadt és megkopott ruháinak köszönhetően. Mióta is van itt? Fél éve?
Az arca beesett, fejét és hátát nekitámasztja a hideg kőfalnak, kinyújtott lábakkal ülve. Kezei gyengén az ölében pihennek, a haja jócskán megnőtt, amit lazán oldalra fogott egy szakadt szíjjal vagy bőrdarabbal, ami senkinek nem kellett, és mivel fésülködésre sem volt lehetőség, látványra is tele van gubanccal. Csendesen, behunyt szemekkel várakozik, látványra nyugodtnak tűnik, miközben vélhetően összeszedi minden erejét és energiáját, hogy képes legyen veletek tartani a lépést, ha menekülésre kerül sor, figyelmen kívül hagyva a távolabbról hallatszódó fájdalmas, keserves nyöszörgéseket. Valahol bizonyára vagy nagyon beteg valaki, vagy haldoklik, bár ha az előbbi van érvényben, akkor is halálra van ítélve ezen a helyen.
Ha esetleg oda akarnál menni hozzá, akkor az állat eléd áll, figyelmeztetve, hogy érdemes körültekintően közlekedni, mert itt már van olyan őr, akit nem tudott elkerülni. Ha óvatosan jársz, akkor a királytól számított negyedik ketreccel szemben üldögél egy éjtünde kinyújtott lábakkal, nagyot ásítva a helyén.

//Nem csinálok térképet, mert már úgyse számít, milyen úton haladtok.//

Annyira kiül az arcára, hogy bosszantja a dolog, hogy nem neki jutott eszébe a Védőszellem megidézése, hogy önkéntelenül is belekuncogok a gondolataiba, aztán bűntudatosan nézek rá, mert eszembe sincs megbántani.
~ Néha nekem is lehetnek jó gondolataim. ~ rántom fel a vállam. ~ Sietek, ahogy tudok, így talán gyorsan megleszünk. ~ bólintottam, hogy tudom, ígyekeznünk kell, fogy az időnk vészesen.
Különös kuncogást hallok és először önkéntelenül körbe nézek, hogy melyik rab ilyen jókedvű, de aztán rá kell jönnöm, hogy ez az elmémben visszhangzik.
~ Felség?! ~ bizonytalankodom, aztán meglepődöm a szavain, de azután csak fejet hajtok ismételten. ~ Köszönöm a megértését uram, de most készüljön, hamarosan érkezünk. ~
Mikor megjelenik a szellem, aki állati alakom megtestesítője, gyönyörködve nézek végig rajta. Gyönyörű jelenség. De most dolga van és nekünk is, így, ahogy fényló tekintete rám emelődik, bólintok felé és ő értve kívánságomat elindul, hogy meglelje a királyunkat és közben meg is védelmezzen a nem kívánatos tekintetektől, elkerülve az őröket.
Borzasztóan rosszul érzem magam, ahogy egyre több bezárt rab előtt haladunk el, hiszen tudom, hogy most nem tehetek semmit. Ki kell szabadítanom és elvinnem innen az uralkodómat és már ez is talán meghaladja az erőnket.
Nagyon rossz körülmények között voltak, bűz és betegség lengte körül őket, talán némelyikük meg sem éri a másnapot.
De lehet, hogy tehetünk még értük valamit. De először a király!
A Lurinx biztosan vezetett, egy őr sem került az utunkba és bár néha láthatóan kerültünk és volt, hogy várnunk kellett, de éreztem, hogy közeledünk.
Aztán.........
A védőszellemem megáll, majd oldalra lép és én ott állok szemben a királyt fogva tartó rácsokkal és magával a királlyal.
Elsőre alig ismerem meg, csak az arca nem változott, bár az is nagyon sovány, de sosa, de soha nem láttam még ilyen.......mocskosan és szakadtan. A szívem belesajdul a látványba.
És nem is ez a baj, hanem nagyon gyengének is tűnik és bennem most tudatosul, hogy ki is kell innen jutnunk és az esélytelen, hogy arra, amerre jöttünk.
Közelebb akartam lépni, de a Lurix megakadályozott benne, eszembe juttatva, hogy bizony, akad még pár problémánk, többek között az őrjáratozó katonák.
~ Felség! ~ hajoltam meg ahogy illik, aztán körbelestem. ~ Lash segítesz kinyitni a rácsokat, addig én elintézem az őrt.
Most kedvet kaptam az állati alakhoz és valószínűleg meglepem az álmos őrt annyira, hogy simán kinyírjam, méghozzá hang nélkül, aztán ha a király szabad, mehetünk is.
Persze előtte megkérem kedvesemet, hogy csúsztassa be az egyik alvó emberhez az egyik kulcsot, hogy ha felébred, esélye legyen neki és a többieknek a szabadulásra, ha már mi nem engedhetjük ki most őket.

Hirtelen nagyon csúnyán néz Viridielre, mikor kineveti őt, szinte szikrákat szór a tekintetével, ám aztán csak hercegnősen oldalra rántja a fejét, már amennyire állatként lehet ilyen mozdulatot tenni. Ráadásként gőggel telve leül, kimérten húzva maga mellé a farkát, feszes tartással igyekezve sugározni egyfajta felsőbbrendűséget, mintha Viridielt a saját kegyeiben részesítené és ezzel is arra akarná felhívni a figyelmet, hogy az ilyen kivételes, így becsülje meg.
~ Hát nem is az agyatlan döntéseid miatt szerettelek meg ~ morogja párja gondolatai közé. ~ Na jó, amiatt is ~ teszi hozzá egy kis szünetet követően, óvatosan sandítva Viridielre, szinte már szégyellősen lépve mellé és dörgölőzve hozzá, és ha guggol vagy térdel, akkor a combjára lépve emelkedik fel, megnyalva az állát enyhén érdes nyelvével. ~ Meg sok más miatt ~ távolodik el jobb kedvvel, hagyva, hogy Viridiel tegye a dolgát. A lurinx megjelenését csak állati ösztönei jelzik neki, hogy valami nem kifejezetten van rendben, és meglehetősen örül annak, hogy nem állatok közelében tartózkodnak, mert ők lehet, megőrülnének ettől a jelenléttől és felhívnák rájuk a figyelmet. Az embereknek kevésbé jók az érzékeik, ami szerencsés az esetükben, az pedig bőven elegendő, hogy párja látja - és ő látja, csak az arcára kell nézni, hogy egyértelmű legyen. Neki kissé felborzolódik enyhe idegességében és nyugtalanságában a bundája, de nem ad hangot az állatként nagyon is idegennek ható jelenlét zavaróságának, csak csendben, békétlenül követi párját, minden elágazásnál figyelve, minden megállásnál maguk mögé pillantva. Nem akar véletlenül sem csapdába sétálni, bár a védőszellemnek pont ez a célja, hogy ezeket elkerüljék. Ettől függetlenül a védelmét nem engedi le, minden egyes neszre megugrik és a forrását kutatja, bár az esetek többségében csak valaki megfordul a cellájában vagy horkan egyet álmában. Senki sem zavarja őket meglepő módon, néhányak szemében már ott a lemondó, beletörődő elfogadás, míg mások mernek reménykedni, csak hangot nem adnak neki, félve attól, hogy egy sötételf megbünteti őket érte. Nyomorúságos körülmények közt élnek, és míg talán vele kivételeznének, mert nő és gyógyító, Viridielt biztosan egy gondolat nélkül dobnák le ide, valamelyik üres cellába zárva, amitől kellemetlenül összerándul a gyomra és felborzolódik a bundája. Szeretné megkérdezni, hogy hasonló körülmények közt volt-e, ám nem akarja zavarni őt védőszellemének követésében és adott esetben a királlyal való beszélgetésben, így visszavezeti maga elé tekintetét, szedve a tappancsait.
A nyugtalanság miatt nagyon lassan telik számára az idő, akaratlanul sem nyugtatja meg a védőszellem ittléte, de a környezet borzasztó állapota ugyanúgy megteszi a hatását. Minden lépéssel egyre kényelmetlenebbül érzi magát, azon őrlődve, hogy a király vajon emlékszik-e rá, elvégre az apja elég jelentős egységet és nagy támaszt jelentett az elf seregben; biztosan emlékeznek rá azok, akik több, mint húsz éve szolgálnak már a király közvetlen környezetében. A feladatáért élt és a kötelességeinek, soha nem volt semmi, amit kifogásolhattak volna, legfeljebb a módszereit kérdőjelezhették meg párszor, de ha ez meg is történt, a karizmatikussága és határozottsága miatt nagyon gyorsan eloszlatta a kételyeket. Belegondolva nagyon is ijesztő személyiség volt, ha lett volna benne olyan gonoszság, mint a sötételfekben, akkor könnyedén bábként ráncigálhatta volna talán egész Awyrist, de olyan tisztán védelmezte a birodalmat, mint senki más. Csak aztán gondjai lettek a saját büszkeségével, amikor megszületett, és állítólag nem volt olyan, mint ahogyan ő megismerte...
Mélyeket lélegez és idegesen, de a lehető legnagyobb csendben, nem akarva már a légzésével elárulni bárkivel is, hogy merre tartanak. Viridiel ugyanúgy némaságban közlekedik, és csak a rabok azok, akik kellően hangosak ahhoz, hogyha véletlen hangosabbra is sikerülne egy léptük, elfedjék ezt köhögéssel, nyöszörgéssel vagy horkolással. Talán a legjobbkor jöttek, az éjszaka közepe jó választás volt, az adrenalin bennük úgyis dolgozik és nem fognak tudni elaludni ennek az egésznek a közepén. Arról nem is beszélve, hogy az orra és az oldala még mindig fájdalmasan lüktet, de legalább az oldala nem olyan vészes már. Az orra meg... Majd jobb lesz, már onnan sem folyik a vér.
Merengéséből kirántja őt az, mikor Viridiel megáll, lényegében belebukva a lábába. Értetlenül pislog fel, aztán maguk elé, amikor észreveszi a királyt, és olyan görcsbe rándul a gyomra, hogy legszívesebben eltűnne innen. Nem akarta látni, nagyon nem, és örült, hogy egészen idáig távol tarthatta magát tőle, ám most nem kerülheti el a találkozást, mert az a bukásukat jelentené. Kényelmetlenül fészkelődik addig, amíg Viridiel ki nem adja az utasítást, hogy mit is kéne tegyen.
~ Persze ~ válaszol szűkszavúan, visszavéve az alakját, mereven bámulva a király lefogyott és meggyötört alakját, alig tudatosítva, hogy Viridiel közben állati alakjába bújik. ~ Nehogy véletlenül rálépj a törött lábadra, nem hiszem, hogy annyira rendben lennél, hogy ne fájna, ha ránehezedsz ~ figyelmezteti, aztán a nyakánál átöleli. ~ Megpróbálok rád is figyelni, de inkább elsőre intézd el a katonát. Aztán maradj ebben az alakban, majd én hívom a saját védőszellememet. A királyt rád rakjuk és gyorsan tudunk majd haladni, nem hiszem, hogy olyan nagy súlya lenne, amit három lábbal ne bírnál el ~ mosolyog rá visszafogottan, majd a feje búbjára ad egy puszit, úgy engedve el őt, és Viridiel után lép a folyosóra a király cellája elé, előrántva az egyik kulcsokkal teli karikát, végigpróbálgatva a fémdarabokat. Erőteljesen koncentrál a feladatára, legyűrve a félelem és aggodalom okozta remegést, nem nézve még oldalra, nem akarva látni, hogy Viridiel és a katona küzdelme mégis hogyan áll pontosan, mert akkor csak kizökkenne abból a feladatból, amit neki kell elintéznie.
Talán a negyedik kulcs az, ami bemegy a zárba és enged is, így azt elfordítva feltárja a nyikorgó ajtót, ránézve a királyra, akinek csodálkozó vonásai nem kifejezetten tetszenek neki. Nemtetszésének dacos és ellenszenves pillantással adja jelét, Viridielre pillant aztán, meggyőződve arról, hogy minden rendben van ott, és ha minden jól alakul, akkor visszafordítja figyelmét a király felé.
~ Szóval emlékszel rám ~ jegyzi meg, mellőzve minden tiszteletet, hiszen nem tartozik a királynak semmivel, felőle akár ki is tilthatja Awyrisból, az se érdekelné őt.

//Mesélői//

Viridiel és Lash

A király megszólításodra megemeli a fejét, és egy mosolyt erőltet magára, amikor megpillant téged. Finoman biccent a katona irányába, ezzel jelezve neked, hogy el kell bánni valakivel, bár erre a védőszellemet már felhívta a figyelmedet.
Amint felveszed az állati formádat, elpárolog a lurinx alakja, és már nem kíséri a lépteidet; ismét magad vagy a saját döntéseiddel, javaslatok és támogatás nélkül. A katona nem egy ráccsal van odébb, neked jelenleg csak három lábad van – és ha ösztönösen rálépsz a törött mellső tagodra, akkor biztos, hogy nagy pofára esésnek leszel részese a belenyilalló fájdalomtól. Ha nem ügyelsz erre, akkor a katonának kellően sok időt adsz felkészülni, hogy elővegye a fegyverét és akár végezzen veled, ám ha sikerül erre figyelned, akkor sem teljes a biztonságod és nem annyira biztos a siker sem. Sőt, nem is aratsz tapsra érdemes, elsöprő sikert; pont elő tudja rántani a kardját úgy, hogy megállítson téged a harapás vagy karmolás közben, legalábbis annyira, hogy ő ne szenvedjen az általad indított támadással kárt. Értelemszerűen használnia kell mindkét karját, hogy kitartsa a fémet az elsöprő erővel szemben, amit képviselsz állatként, és beleszorul az erőfeszítésbe a levegő a tüdejébe, így még nem vonjátok magatokra senki figyelmét. A fogait összeszorítja, ahogy fekszik a földön, pár pillanatig nem is csinálva semmit, csak kitartva, aztán megpróbál a gyomrodba rúgni, ha túl sokáig maradsz rajta. Az erőfölény a tiéd, így könnyedén hiheted azt, hogy pár percnyi erőfitogtatást követően te kerülsz ki győztesen, és meglepődve tapasztalhatod a gyomrodba maró fájdalmat, amit a rúgása okoz.
Ha elugrasz már akkor, amikor megállítja a csapásodat, akkor patthelyzet alakul ki köztetek. Ő kivár, és ha túl sokat vársz, akkor bizonyára nem lesz rest képességet használni rajtad, hogy mihamarabb leterítsen téged és bevágjon az állatoknak szánt rácsok valamelyikébe, élvezve a vendégszeretetüket. Lash így közbeavatkozhat, ha akar, egyelőre az éjtünde nem vette észre vörös loboncát az előtte lévő hatalmas farkas miatt.


Ha Lash marad, akkor a király megpróbál feltápászkodni, bár szüksége van a fal és rácsok folyamatos támogatására, hogy képes legyen állva maradni. A szavakra bólint egyet, kissé bizonytalanul, noha ez nagy eséllyel csak a testi gyengeség miatt van, nem azért, mert ne tudná, ki vagy.
~ Filverel egyetlen lánya ~ válaszol, és nehéz lenne megmondani, hogy mit érez. Egyértelműen meglepődött ettől a fordulattól, azt utólag tagadni sem tudná, bár ki ne lepődne meg ebben a helyzetben? Mégiscsak évtizedekkel korábban hátrahagyta Awyrist, elzárkózott és nem hallatott magáról, teljesen hirtelen vonulva ki a királyi udvarból, ugyanilyen hirtelen mentesítve magát a szolgálatok alól, amikre leginkább csak az apja miatt volt kényszerítve.
A király maga is érezhetően kényelmetlenül érzi magát, bizonyára jól emlékezve mindarra, amik történtek, és kivételesen annyi világlátás és tapasztalat után nem tudja, mit mondhatna.
~ Komolyabbnak és erősebbnek látszol. Apád biztos büszke lenne rád ~ próbálkozik meg a kedves közeledéssel. ~ Bizonyára sokat tanultál és tapasztaltál. Azt hiszem, tudnál mit mesélni a megpróbáltatásaidról ~ pillant a hiányzó karjára.

Én is biccentettem az uralkodómnak, hogy vettem a figyelmeztetését, de hát védőszellemem kapcsán már tisztában voltam a helyzettel és a teendőkkel. Szabaddá kell tennem az utat.
Természet Anya lássa a lelkem, minden porcikájában szeretem Lash-t, de ez a viszolygás, amit a nemesek iránt érez, most nem épp a helyén való, ráadásul futólag az is végig villámlik rajtam hogy mi lesz, ha bemutatom a családomnak, mert ugye én is az vagyok.......
Szóval a kelletlen morgására most igazán nem lehetek tekintettel, így kap egy halvány megrovó pillantást, mert már épp eleget kalandoztunk együtt, hogy tudja, van amikor nincs helye az érzelmeknek, mert az életünk vagy más élete múlhat rajta.
Viszont soha nem kételkedtem benne, hogy az én életem különleges helyet foglal el a szívében, mert, ahogy meglátja, hogy felveszem az állati alakomat, azonnal ellát tanácsokkal, ami, hogy őszinte legyek rám is fér, mert az öröm, ami ezen formában végigcikázik rajtam, elfeledteti velem, hogy vigyázznom kell, hisz nem gyógyultam meg.
~ Annyira okos vagy. ~ dugtam hozzá közel a busa fejem és végignyaltam az arcát. ~ Bízom benned, te csak figyelj a királyra, nem lesz gond. ~ ígértem meg neki, mert nehogy már ne bírjak el ekkora nagy állatként egy kétlábúval, aki nem számít rám.
Gondoltam én..........
Bár nekem nem olyan megszokott a három lábon mászkálás, mint Lash-nak, azért nem annyira rövid az emlékezetem, hogy elfelejtsem, ne lépjek a sérült bal lábamra, így nem gondolom, hogy elég ideje lenne az előbb még ásítozó őrnek, felkészülni a heves támadásomra.
Mégis elég gyors ahhoz, hogy előrántsa a kardját a hüvelyéből, ezért csak feldönteni sikerül, de nem férek hozzá a pengétől, annyira közel, hogy leüssem, vagy elharapjam a torkát, ami mindenképpen szükséges ahhoz, hogy ne tudja riasztani a társait.
Nagyon frusztráló ez az egész, egyrészt itt állunk a siker közepén, másrészről épp az uralkodóm előtt égek le, hogy egy egyszerű katonával nem tudok végezni lesből.
Az érzelmeim nyomán erős morgás rezgeti meg az őr hajszálait és villogó szememből láthatja, hogy nem vagyok jó hangulatban.
Elég sakk-matt helyzet alakul ki, ahogy alattam hever, leszorítva a földön, én meg nekiszorulok a kardpengének. És csak egy kiáltás kell tőle........
Azért mégis csak egy, a Neminra élővilágának olyan példánya vagyok, ami állatként is elismerésre méltó, így a rúgást már elkerülöm, hiszen az ösztöneim és az érzékeim nagyon jól működnek és már az izmai összerándulásánál hátrább vetem magam, de mielőtt megkönnyebbülhetne, ugyan azzal a lendülettel felugrom az oldalsó rácsozatot használva dobbantónak átugrom a feje felett, majd hátulról marom át a torkát.
Nem vallhatok kudarcot! Most nem!

Érti Viridiel jelzését, de ezzel a mértékű ellenszenvvel nehéz bármit is kezdeni. Beleégett, belesütötték az utálatot; ez olyan lehet, mint párjának a sötételfek jelenléte, és biztos benne, hogyha közölné vele, lett egy éjtünde barátja, hasonlóan reagálna, talán még rosszabbul. Kissé talán arrogánsra sikerül a válaszpillantás, amellyel társa tudomására hozza, hogy tudja a dolgát, tisztában van vele, hogy nem engedhet az érzéseinek és az ebből fakadó vágyainak, tenni persze ez ellen se tud túlságosan. Majd idővel megenyhül ennek kapcsán is, de ez is egy nagyon-nagyon lassú folyamat lesz, és ehhez nem csupán Viridielre lesz szükség, hanem másoktól is pozitív visszajelzésre, amire őszintén nem számít. Na meg a mennyiség is számít, ha túl sok kedvesség éri, akkor az ugyancsak beléivódott gyanakvás előtérbe fog kerülni.
A hangulata viszont rögtön megváltozik, mikor Viridiel felveszi másik alakját, tudva ennyiből, hogy akcióra készül, biztosra véve, hogy valahol a király környékén van egy katona, akit el kéne intézni. A dicséretére hirtelen ugrik fel a szemöldöke csodálkozón, és már pirulna el a bók hallatán, mikor Viridiel végignyal az arcán, azonnal szórakozott mosolyt csalva rá. Játékosan vakarja meg a füle tövét, az ígéret hallatán helyeslőn bólintva egyet, és ő is azonnal dologhoz lát, még ha nem is annyira érzi magát jól a bőrében jelenleg. Amint tudja, kinyitja az ajtót, a katona figyelmét Viridiel teljesen levonja, és nem úgy tűnik, hogy akkora szüksége lenne a segítségére, így visszafordul a király felé, szavaira azonban összepréseli az ajkait, és nem csodálkozna azon, ha az arca is kivörösödne az ingerültségtől.
~ Igen, tudnék, de nem fogok. Inkább induljunk ~ hívja elő a saját védőszellemét, hogy segítse megtalálni az útjukat, amivel a lehető leggyorsabban és legnagyobb biztonságban kijuthatnak innen. Nem kíván beszélgetni  az uralkodóval, és ez az arcára is van írva, így csak reméli, hogy nem fog újabb megjegyzésekkel előrukkolni, fenntartva a nem kívánatos kommunikációt. Csendes, elfojtott, dühöngő felsőbbrendűséggel lép közelebb a legyengült férfihoz, hogy a hóna alatt átfogva őt, a kezét a nyakán átvezetve támogassa őt kifelé a cellából, egyik ágával elővéve a felesleges karikát, becsúsztatva a rácsok közt egy másik cellába, ahol egy fiatalabb fiú tartózkodik. Nagy szemekkel mered a karikára, értetlenül pislogva fel őrá.
- Majd ha alkalmasnak találod az időt, akkor szökj meg. Több zárba is jó lehet egy kulcs, így megpróbálhattok többen meglógni innét – mondja halkan, ismét oldalra tekintve, hogy Viridiellel minden rendben van-e, és nem tudná tagadni, hogy mennyire aggódik érte, rá van írva az arcára, a gyomra görcsben, hogy valami gond adódhat.
~ Lehet, segítenem kéne ~ jegyzi meg halkan, és ha a megjelenő védőszellem is hasonlót javasol – vagy jóváhagyást vél látni rajta -, akkor a királyt odakíséri a falhoz, hogy megtámaszkodhasson rajta, majd bekapcsolódik a hirtelen kialakuló küzdelembe, hogy pillanatok alatt Viridiellel ketten legyőzhessék az éjtündét és haladhassanak tovább. Nem szabad egyetlen másodpercet sem vesztegetniük, ha nem szükséges, hanem haladni tovább olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehet. Sajnos levelek nincsenek nála, amiket pengékként használva elterelhetné az éjtünde figyelmét, de adott esetben a tőrét elővéve vadászva le az itteni egyetlen őrt, ám ha nagy balszerencséjük van, nemsokára lesz több is.

//Mesélői//

Viridiel és Lash

A kölyök a rácsok mögül csendesen elveszi az ágak közül a karikát, eldugva szakadozó ruhájában, végig némán figyelve, meg se mukkanva, még a farkas és az éjtünde küzdelmét látva sem. Mások, akik eddig aludtak, felriadnak Viridiel jelenlétére és rendbontására, de meglepetésükben beléjük fojtódik a szó és kiáltás egyaránt, és ha eddig nem tetszett nekik a tény, hogy rácsok mögött vannak, most elmormolnak egy-egy hálát, hiszen így távol lehetnek tőled és biztosan nem fognak agyaraid közé kerülni. Nem úgy, mint a sötételf, ugyanis második próbálkozással sikerre viszed a tervedet, még ha kicsit problémásan is alakul.
Ahogy elugrasz, az éjtünde sem rest felkelni a helyéről, kardját maga elé rántani, meglepetten látva az elugrásod pillanatában, hogy Lash kihozza a királyt a cellájából, viszont sokáig nem időzhet ezen, hiszen az élete múlik rajta. Fordul kardjával a kezében, hogy levadásszon, de már késő; gyorsan kifolyik belőle a vér, hófehér bundádat szinte azonnal vörössé festve. Hozzá képest ezt az esetet megúszod egy karcolással: ahogy hajolsz felé, hogy elharapd a torkát, az éjelf kezében lévő penge felhasítja jobb pofádon a bőrt, végigszántva a nyakadon, de nem mélyen, így csak kellemetlenül fog lüktetni addig, ameddig be nem gyógyítják (de adott esetben megmaradhat hegként is, ez a te döntésed). Ha nem ragaszkodsz ehhez a katonához túlságosan, akkor nemsokára a földre esik, Lash pedig rohan hozzád, hogy meggyógyítson, hacsak nem szólsz neki, hogy maradjon a király mellett, és inkább azon gondolkodjon, miként tegye fel rád a legkönnyebben. A védőszellemét már megidézte, az állati ösztöneiddel érzékelheted a jelenlétét, de lehet, a körülményekkel most jobban el vagy foglalva ahhoz, hogy a belső megérzéseidre hallgassál olyan figyelemmel, ami kell a szellemhez.
A király kissé aggodalmasan figyel téged, Lashnél nem erőlteti tovább a beszélgetést, csak csendesen szemlélődik, hogy miben tud segíteni vagy mivel vihetné előrébb a menekülést. Ha közel jössz és közlitek vele, hogy mit terveztek, akkor mindent megtesz, hogy mihamarabb Viridiel hátára kerüljön és meg is maradjon rajta, Lash pedig elkezdheti a vezetést, ugyanis a védőszellem Viridieléhez hasonlóan jelenik meg, várva az elkészüléseteket. Onnantól világító szemeit az útra vezeti, hogy titeket irányítson a legközelebbi kijárat felé.
A lurinx esetéhez hasonlóan kicsit kacsáztok, több kitérőt tesztek, de feltűnhet, hogy szinte végig a hosszúkásan elhelyezett rácsok mellett maradtok, és lehet egy sejtésetek, hogy ennek a megnyújtott ketrecnek lesz egy hasonló csapóajtója a végén, amin feljöttetek, csak éppen másik ketrecben. Akárhogy is, haladtok, az állat sietősen teszi meg a lépteket, Lash is futólépésben közlekedik, persze a lehető legnagyobb csendben, Viridielnek meg nincs gondja ekkora testben tartani a tempót, legfeljebb kényelmetlenül húzódik neki minden lépésnél a sérülése - hacsak Lashnek meg nem engedte a gyógyítást. Aztán, nem sokkal a király cellájának elhagyását követően hallhatjátok, ahogy valaki üvöltve hívja fel magára azon a helyen a figyelmet. Egyértelműen megtalálták a kivégzett katonát, így főleg nincs túl sok időtök, ám van olyan szerencsétek, hogy pár katona elszáguld egy ketrecsorral odébb, nem véve észre titeket, hanem a hangforrás irányába sietve, így megkétszerezhetitek a tempótokat. Nincs előttetek senki, az állat pedig bebújik a rácsok közt, úgy nézve Lashre, letelepedve a rácsok között húzódó csapóajtónál. Lash azonnal előveszi a megmaradt egy karikáját, még emlékezve a kulcsra és annak formájára, amit ennél a típusú rácsnál alkalmazott, és elsőre fel is tárja az ajtót, amin bemehettek.
~ Változz vissza, így nem fogsz beférni a királlyal együtt ~ üzeni feléd fordulva, odalépve utána a csapóajtó mellé, felhúzva azt. ~ Majd megyek utoljára, te menj elsőnek, odalenn, ha van elég helyed, visszaváltozol, és a király érkezhet rád.

Nem gondoltam volna, hogy ilyen nehezen boldogulok majd a selffel, vagy én voltam túl eltelve magamtól, vagy az éjelf volt nagyon talpraesett, bár ha az életemért kellett volna küzdenem, akkor lehet, hogy én is jobban igyekeztem volna. Ja, hogy tulajdonképpen az életemért küzdöttem.......úgy látszik vannak fokozatok......
Minden esetre most az én elszántságom volt az erősebb (meg egy szép nagy állat ereje és gyorsasága), mert a kitartása ellenére sikerült meglepnem az ugrással, meg valami mintha egy pillanatra elvonta volna a figyelmét, talán Lash és a király volt az. De nem bénázhattam el az alkalmat, mert ha most nem végzek vele, akkor már biztos lett volna ideje egy kiáltásra és akkor végünk is lett volna. Hamar a király mellett találtam volna magam, egy cellában.
Állkapcsom a nyaka köré záródik és a torkomat meleg vér önti el, na meg egy nyilalló fájdalom, mert a legvégén csak sikerült felém rántani a pengét, ami végigszántott a képemen.
Most az izgalom egyelőre elnyomta a tartós fájdalmat, így satuként szorítom tovább, még kicsit meg is rázom, amíg mozdulatlanná nem válik, akkor ledobom a földre és vérünk egybekeveredve folyik le.
Nyüsszögve próbálom a mancsommal megtisztítani a sebet, de persze ez nem igazán megy ebben az alakban. Mikor megjelenik Lash és felajánlja, hogy meggyógyítson, azonban megrázom a fejem.
~ Sikerült? ~
Igenlő válasza után folytatom.
~ Most nem pazarolhatunk egy csepp időt sem a gyógyulásra, el kell tűnnünk innen. ~
Mivel zavart érzek a mágikus térben, úgy vélem kedvesem már megidézte a saját védőszellemét, ami elégedettséggel tőlt el, hiszen ő is meg tesz mindent, hogy gyorsan elmehessünk innen.
~ Felség! ~ szólítom meg a csendesen engem figyelő királyt. ~ Kedvesem javaslatára arra kérem, hogy üljön a hátamra, mert én könnyedén elbírom ebben az alakomban. Aztán Lash védőszelleme kivezet innen minket. ~ magyarázom el neki a helyzetet, aminek előnyét azonnal átlátja és vitatkozás nélkül eleget is tesz a kérésnek.
Nagyon zavar, hogy csak a három lábam használhatom, de persze ez nem okoz problémát abban, hogy a király kényelmesen elhelyezkedhessen a hátamon. Megvárom míg megkapaszkodik, hiszen neki sem lesz sétagalopp egy bicegő farkas hátán, de még mindig gyorsabb, mintha őt kéne támogatni.
Innentől szerelmemre bízom a vezetést, hiszen most én sem látom azt, aki őt kivezeti innen, csak érzem a jelenlétét.
Nincs okom kételkedni benne, hogy biztosan kijuttat minket innen, így kitartóan haladok a nyomában. Az út nem rövid és legalább annyira kacskaringós, mint amikor az én Lurixomat követtük, de végül egy ugyanolyan csapóajtóhoz érünk - minden akadály nélkül, - mint amin feljutottunk a rácsok közé.
Menet közben párszor kirázom a pofára csorgó vért és most már kellemetlenül érzem a vágás következményét. Nem tartom kizártnak, hogy a heg meg fog maradni, hiszen a hosszabban megmaradt, el nem látott szétnyílt vágást, már nehéz nyom nélkül gyógyítani, de ha csak ennyi áldozatot kell hoznom, hogy mindenki épségben visszajusson szeretett erdőnkbe, akkor ezt szívesen megteszem.
Mondjuk azt nem tudom, Lash majd mit szól hozzá, ha a heg megmarad.......
Nem sokkal az előtt, hogy megláttuk volna a kivezető csapóajtót, felhangzott a riadó és azonnal megélénkül körülöttünk az őrök mozgása, szerencsénkre mindenki az ellenkező irányba rohant, mit sem sejtve, hogy mögöttük lopózunk el. De az biztos, hogy ha valamiért ez az ajtó zsákutca lesz, akkor nem sokáig bújkálhatunk észrevétlenül már.
Lash előhalássza a kulcscsomóját és most elsőre megtalálja a zárba beleillő kulcsot, aztán felnyitja az ajtót.
~ Igen, így jó lesz. ~ biccentek, hogy értem.
~ Királyom? ~ várok az uralkodó cselekvésére, hiszen valószínűleg hallotta, amit Lash mondott nekem, de már éreztem is, hogy lecsúszik rólam a súlya.
Egy pillanat alatt visszaváltoztam és nem húzva az időt, azonnal leugrottam, nem vitatkozva kedvesemmel, mert azzal csak az ő életét tettem volna kockára.
Ha már lent voltam, azonnal visszaváltoztam, hogy a király a javaslatnak megfelelően a hátamra érkezhessen és ha kedvesem leér, már szaladhassunk is tovább.
~ Változz át te is Lash, szeretnék gyorsan minél messzebb jutni, talán ez a járat elkerüli a görényt is, mert nincs kedvem még vele is megküzdeni. ~

Sikerül akkor odanéznie, mikor Viridiel ráharap a katonára, és végigfut a hátán a hideg is a brutális látványtól. Kellemetlen szájrágással mered maga elé egy hirtelen fejrántással, próbálva legyűrni a borzongását, mert bár ez a fajta állatiasság teljesen elfogadott a természetben, bármelyik vadászt megpillanthatja egy prédával a szájában ugyanezekkel a mozzanatokkal, sőt, még ő maga is hasonlóan tesz, mégis van benne valamiféle undor, amit az állati alakban aligha vesznek észre. Mikor hallja, ahogyan a test a földre kerül és már nem cafatolódik a hatalmas fogak között, erőt véve magán pillant fel párjára, és rögtön úrrá lesz rajta az aggodalom, amint fájdalmas nyüszögését meghallja és vérző pofájára és nyakára téved tekintete. A királyt a rácshoz és falhoz tereli, kibújva támogatást kereső karja alól, aztán siet Viridielhez, hogy azonnal bevesse gyógyítói képességeit, viszont rögtön megtorpan a kérdése hallatán pár lépéssel a férfi előtt. Csendesen bólint egyet, így adva neki választ, a meglátására pedig ismételten biccent, bár jóval bizonytalanabbul és kedvetlenebbül, nem akarva Viridielt sérülten hagyni, ám elismerni, hogy igaza van: haladniuk kell. Ha nem életveszélyes, akkor nem pocsékolhatják az idejüket; később is meg tudják gyógyítani.
Visszahátrál az uralkodóhoz, akit amint küzdeni látja azzal, hogy párjának hátára szálljon, igyekszik segíteni őt valamelyest, de amint kényelmesen elhelyezkedett, nyomban el is távolodik, még mindig ellenszenvezve az egésszel, persze csak csendben. Ha Viridiel is jelét adja, akkor a védőszellemére tekintve azonnal elindul, gyorsan szedve a lábait, hátra-hátrapillantva, hogy ideiglenesen háromlábúvá vált párja mennyire tudja tartani az iramot, de úgy tűnik, semmi gondja nincs vele. Kellően nagy a teste és hosszúak a lábai ahhoz, hogy ugyanúgy haladjon, ahogyan ő, így valamivel nyugodtabban halad előre, fordul be egy-egy sarkon, figyelve a szellem minden egyes rezdülésére. Ezúttal nem érez nyugtalanságot a kacskaringózás kapcsán, sőt, a kísértetállat magabiztos kiállása és megfontoltsága miatt nagyon is békés és biztos abban, hogy kijutnak, egyáltalán nem bánva, hogy hosszabb útvonalon közlekednek annak érdekében, hogy minél kevesebb veszély kerüljön eléjük. Persze attól még megijed, mikor katonák csattogó léptekkel haladnak el pár ketreccel odébb. Pár pillanatra a gyomra hányingerkeltő görcsbe rándul, rettegve attól, hogy hamarosan lebuknak, ám mikor a védőszellem határozottan indul tovább, leküzdi a félelmeit, folytatva a menekülést. Aztán, ahogy elérik az ajtót, lényegében egy ugyanolyat, amilyennel a legelején dolguk volt, előrántja a kulcsokat, azok közül a megfelelőt használva kinyitja, beengedve Viridielt, rajta a királlyal, és amint ő is bekerül, fel is tárja a csapóajtót, némileg levezetve ennek megemelésén az indulatait, máskülönben lehet, a súlyos falap a helyén maradna.
Figyeli, amint a király lecsúszik Viridielről, gondolkodás nélkül lépve mellé, hogy megtámogassa az eddig raboskodót, ám ahogy párjára pillant, nem tudja az aggodalom vonásait elnyomni sebe láttán. Nem tűnik mélynek és vészesnek, csak fájdalmasnak, ezért sem akarja rajta hagyni, viszont mielőtt bármit is mondhatna, már el is tűnik a lenti sötétségben. A királyra pillant kedvetlenül, és szótlanul tereli lefelé, segítve, hogy amint Viridiel visszavette az alakját, akkor az ő hátára kerülhessen ismét. Amint ezzel is megvannak, ő ereszkedik le, gyorsan szedve a fokokat, és bár magukra hajtaná a csapóajtót, vélhetően teljesen felesleges, mert párjának idáig csepegő vére úgyis erre fogja őket vezetni az éjelf bandát, és nem éri meg szenvedni a csapóajtó visszahúzásával. Pár fokkal a kőkemény talaj felett elengedi a létrát, és leugorva indul meg a már lent lévő védőszelleme után, meg sem lepődve a karakál helyszínváltoztatásán. Szellem, képes ilyesmire, megjelenni és eltűnni.
Mély levegőt véve futólépésbe váltana, amivel Viridiel is tudja tartani a tempót, újabb javaslatára viszont megemeli a kezét nemlegesen, mellé megrázva a fejét.
~ Nem, valakinek hoznia kell a fáklyát és vezetnie továbbra is. Nem akarok még egy görénybe belefutni és talán így gyorsabb vagyok, mint három lábon abban a kicsi alakban, bizonytalanul bóklászva a vaksötétben. Vadászok vagyunk, de a barlang sötétjében nem tudunk tájékozódni olyan egyszerűen. Maradok így ~ magyaráz talán kissé hosszasan, közben elővéve az eszközöket, sietősen lobbantva lángra ismét a fáklyát. ~ Indulás, ha kiértünk, eloltom, utána állatként folytatom én is. Majd pár órányit haladjunk, utána pihenjünk le, el kéne látni mindkettőtöket ~ emeli meg a világításra alkalmatos eszközt, és ha Viridiel nem győzködi, akkor kötelességtudón megindul a védőszelleme után, tudva, hogy most már végképp nem vesztegethetik az idejüket.

//Mesélői//

Viridiel és Lash

A király spórol a szavakkal, komoly arccal dolgozva fel minden kis részletet, már amit képes felfogni fáradt és megkínzott testtel-lélekkel. Amit tennie kell, ott igyekszik a tőle telhető leggyorsabban és legtöbb gond nélkül teljesíteni, ám többször is Lash segítségére szorul. Nehezére esik felszállni Viridiel hátára, ám a vörösnek hála gyorsan Viridiel hátán találja magát, szorítva a bundáját, felhasználva maradék erejét is, hogy sikeressé válhasson a menekülésük. A fogait csikorgatja végig, a száját összepréseli kínjában, és egyértelműen nincsen könnyű helyzetben, valahol bosszankodva amiatt, hogy ennyire legyengült ezen a helyen. Persze tenni sokat nem tud ellene, legfeljebb kitartani addig, ameddig kell.
Megkönnyebbült sóhaj szakad fel belőle, amikor Viridiel megáll, és leszállhat egy kicsit róla, szorulva Lash támogatására, kicsit megmozgatva ujjait a nagy szorítás után. A hálás pillantása nem marad el sem Viridiel, sem Lash irányában, mindkettejükre úgy tekint, mintha maguk a megváltók lennének, és a nő esetében úgy tűnik, mintha nem zavarná őt az ellenszenv, amit felé tanúsít, noha van egy olyan érzete az ábrázatának, hogyha állat lenne, akkor némileg lapítaná a füleit. Talán a kissé bizonytalan mosolya miatt.
Visszafogja a nyöszörgést és fájdalmas nyögdécselést, mikor arra kerül a sor, hogy leereszkedjen, nehezen mászva lefelé a fokokon, alig várva ezúttal, hogy ismét Viridiel hátán pihentethesse gyorsan fáradó izmait, már csak a kezeivel szorítva a bundát. Hagyja, hogy a fiatalok maguk közt rendezzék le a folytatással járó problémákat, mégiscsak ők tudják jobban, hogy mit tudnak és mit nem, és ha Viridielnek nincs kifogása Lash elfalakját és védőszellem általi vezetését illetően, akkor hamarosan kijuthattok a szabadba.
A barlangban nagy a csend, csak néha a bogarak tárják ki kitines szárnyvédőjüket, halkan zizegve és zümmögve pár pillanatig, de nem repülve el helyükről. Ugyanolyan nagyok ezek is, mint amilyeneket idefele láthattatok a görény előli menekülésben, és az emlegetett nem jelenik meg előttetek. Vagy nem tartózkodik itt, vagy nincs is olyan járat, ami elvezethetné őt idáig, ám várjunk csak...
Mikor már nagyon a kijárat közelében jártok, akkor hallhatjátok ennek a megsebzett jószágnak az üvöltését, majd ideges eltrappolását, nem követve titeket a felszínre, így biztonságosan kijuttok erről a területről is. Kérdés, hogy milyen kaland vár még rátok, ugyanis a határt még át kell lépnetek, és vélhetően az sem lesz egyszerű feladat, a biztonságotok megőrzése érdekében meg nagy eséllyel a mocsár felé veszitek az irányt. Ott legalább a buja növényzet miatt előnyötök van, de ha Viridiel nem is ezt az irányt javasolja elsősorban, akkor Lash emlékezteti őt erre a lehetőségükre.

//Viri és Lash szála itt folytatódik: https://neminra.hungarianforum.com/t575-karnyujtasra-a-biztonsag#18840
Ha Viri akar, akkor még reagál erre a körre, egyébként én úgy érzem, léphetünk tovább.
Shugának levezetem az ő szálát, amint visszajött.//

Királyom hősiesen tartja magát, pedig érzem a meg megfeszülő szorításán a bundámon, hogy nem sok kéne hozzá, hogy leforduljon a hátamról.
Nagyon szívesen megmarnék még pár őrt, ha arra gondolok, hogy a mindig becsületes és tartással rendelkező elf uralkodó ilyen legyengülten áll előttünk, hogy ennyire becsülnek „fajtársaink” minket. Nem is tudom, hogy fér el ennyi gonoszság bennük, hogy bírja el a szívük, mikor én már attól, amit csak gondolok, úgy érzem a lelkem örök sötétségre kárhozott.
Minden esetre végig tartja magát és csak a lejáratnál felhangzó halk nyögése az ami elhagyja az ajkát, mikor le kell szállnia és le kell másznia az alagútba.
De nem időzhetünk, hogy gyógyítsuk őt vagy magunkat, a riadó már felhangzott és biztos vagyok benne, hogy nem sok idő kell hozzá, hogy a nyomunkra akadjanak, hiszen a halott őrtől szép kis vérnyom vezet majd el idáig, így nem sok időnk van még ott sem időzni, remélem Lash védőszelleme kitart és itt már minden kerülő nélkül, a lehető leggyorsabban vezet ki minket a felszínre, hogy aztán végképp eltűnhessünk szem elől.
Mikor már a járatban vagyunk menetre készen és megteszem a javaslatomat kedvesemnek, az a kevés fény is elég, ami leszivárog a nyitva hagyott csapóajtón, hogy lássam nem tetszik neki.
Jó csapat vagyunk együtt a kalandokban is, így tisztában vagyok a tanácsai értékével. Most is, ahogy rávilágít a dolgokra, rögtön átlátom, hogy igaza van, így nincs min vitatkozni, csak bólintok.
~ Rendben, tényleg jobb, ha így teszünk. ~
Tartok azonban még tőle, hogy a barlangi görény valahogy az utunkba akad, de szerencsére vagy a sebeit nyalogatja valahol, vagy egészen más járatba jutottunk, de elkerüljük. Ha máskor farkasként nem is lenne gondom a legyűrésével, sebesült karral, védendő személyekkel, örültem, hogy nem okozott még az állat is gondot.
Azonban vele nem, csak a dühös hangjával veszünk búcsút a lenti világtól, ami nagy megkönnyebbülés, hiszen egy magunkfajta elf, aki a természethez kötődik, igazán rosszul érzi magát a sötét, bezárt helyeken.
Hangosan felszusszanok, kifejezve érzéseimet a szabad levegőn, aztán beleszagolva a levegőbe, már biztosabban indulok meg a láp erősen érződő szagairányába.
~ A mocsárban elrejtőzhetünk és ott a nyomainkat sem tudják követni. Ott mi vagyunk előnyben. ~ tárom fel Lash és a király előtt szándékomat.

Ale

A dolgom könnyebben sikerül, mint, terveztem. A katona megmerevedik, keze még a kerítés veszélyes közelségében, de ami nem stimmel az a kölyök viselkedése. De ha már próbázik, ki állhat az utamba a hülyeség rohamokkal.
- Ez most valami teszt? Mert tudom, hogy akkor mocsokul elrontottam
-Ha próba lenne is, te már hulla lennél. Ha próba lenne te meg az a padlón ücsörgő idióta rég hullák lennétek. De gondolom ezért kerültetek ide, mert mást nem mernek rátok bízni. Ha megharapnak, max lesz egy új példány. - Tartom a kezét közelebb a rácshoz.
- Remélem, akkor a többieken is végigmész és őket is megijeszted, asszem, mindenkire ráférne egy gatyába rázás, ha már a hadvezérasszony feladta magát azoknak a nyomorult lombzabálóknak
– Szóval, meséld, el nekem miért piszkálod ezt az éhes egyedet ahelyett, hogy járőröznél? A többiekért ne aggódj, páran most léptek a kiirtandók listájára. Ha okosan válaszolsz, akkor téged leveszlek erről a listáról, mint alábecsült egyedet. Légy kedves fiú, és nem leszel harapó te is. Ha esetleg kételkednél a dologban, megmutatom mennyire valós a halálod közelsége.
A nyakától elveszem a kést, és ejtek egy könnyű sebet a kezén. Ez gyanítom, a hullát felcsigázza, engem meg szórakoztat.
-Egy sikoly vagy üvöltés, pontosabban annak a próbája, és ezzel a késsel foglak egy életre lebénítani. De az is lehet, hogy megöllek, ha rossz válaszokat kapok tőled a korábbi kérdésemre édesem.
Nyalom le a késről a vérét. És teszem a koponyája alatt lévő pontra a tőrt, ami egy szúrást kell csak, hogy tegyen, és a srác, mint egy rongybaba azonnal és csendesen átlép az árnyékvilágba.
-De hogy lásd, hogy kedvellek, bemutatkozom neked ifjú katona. A nevem Aleysen, ha ez esetleg nem mond semmit, akkor ez biztos fog. Véreskezű Ale vagyok, édesem. Bár egyesek az Őrűlt Aleként hivatkoznak rám. - Csókolok a nyakába, és mivel választ nem várhatok tőle, pontosabban sikolyra nyílhat a szája. Ha sikítana, akkor a nyúltagyba döföm a késem, mire ő, mint egy rongybábú csendesen összerogyva hal meg. Ha életbe lép az életösztöne, és inkább válaszol, akkor türelmesen meghallgatom, és az után végzek vele, hisz az élet igazságtalan. És én sose hagyok életben senki szemtanút. Talán csak Viridiel az egyetlen, aki még él. Lehet, hogy öregszem? Mindegy, az elfecske addig él, míg vigyáz az én Hugicámra. Majd sétálok csendes léptekkel az ücsörgő delikvens felé.