//Mesélői//

A kobold elégedetlenül karba teszi a kezét, mikor megpróbálsz vele egyezkedni, ám mivel csak egy útra vagytok összekötve, fizettél is neki, na meg kissé hajthatatlannak is tűnsz ezt illetően, mélyet sóhajt.
- Jó’van, akkó’ Buk, de nem más! – emeli meg az ujját figyelmeztetőleg, azzal nekiindul végigmasírozni a sziklás vidéken, ahol nem zavar meg titeket senki, legfeljebb ti egymást vagy saját magatokat a gondolataitok, aztán befut a kölyöknek a magyarázása.
~ R-rendben, á-átadom neki ~ hangzik a válasz szinte azonnal, amint elárulod a döntésedet, és talán azért is érkezik ilyen sürgetően gyors üzenet tőle, mert érzi intenzív indulataidat. Nagy valószínűséggel kutyaszorítóban érzi magát, hiszen egyik oldalon Ale várakozik rá, a másikon te, és cseppet sem rózsás számára a felállás, de hát ez nem a te ügyed. Memorizálni meglehetősen nehéz ezt az épületet már eleve azt nézve, hogy bonyolult és keszekusza, és nagy eséllyel, mire odaértek a célterületre, kopni is fog ez a tudás. Jelenleg ez viszont mit se zavarjon, még tisztán van a gondolataid közt, és egy bejelölt terület is megmarad később is a fejedben: a felirat szerint az alagsor megannyi apró szobája egy hatalmas tömbben, ez egy még nagyobb körrel bekarikázva. Vélhetően ott lesz a király, de lehet, ez csak egy csapda, amit valóban Ale állított fel.
~ Értettem! ~ üzen még, amint kiadod neki a parancsot, mert bár lehet, hogy nem vagy a felettese, esze ágában sincs a kölyöknek felhúzni téged vagy teljesen másképp cselekedni. Sőt, egyértelműen örülne is, ha visszajuthatna szeretett erdejéig, kérdés, mennyi erre az esély.
Lash a jelek szerint nem fogadja kitörő örömmel sem a helyszínt, sem az új fő színpadra lépését, sok választás azonban nem merülhet fel, és azok többsége is kizáródik, amint az indulásuk mellett dönt. Viridiel könnyedén meg tudja az elküldött képek néhány írása alapján mondani és mutatni, merre kell haladniuk – nagyjából ez két napot fog igénybe venni, mire egyáltalán az impozáns építmény határába kerültök. A kobold néz rátok bután, hogy mégis miben sántikáltok.
- Háti? Akkó’ most nem jöttök? – vonja fel a szemöldökét fejvakarva, visszabattyogva hozzátok, mert idő közben, amíg lement a telepatikus beszélgetés, elhagyott titeket. Nehéz lenne leolvasni az arcáról, hogy sajnálja-e vagy sem a távozásotokat, de ha még van kérdésetek hozzá, akkor arra válaszol. Kapott fizetséget, és mivel nem kellett végül teljesítenie azt, ami fejében kapta, akkor legalább ennyit megtesz. Ha nincs miről érdeklődjetek nála, akkor egy vállvonással és köszönés nélkül tűnik el ragyás képe és feneke a sziklák sűrűjében, ti pedig indulhattok utatokra. Ale biztos várni fog rátok.

Semmi kedvem ahhoz, amit tennem kell, vagyis tudomására hozni szerelmemnek, hogy a rém, akitől azt hittük talán végleg megszabadultunk, még mindig él és még azzal is tisztában van, hogy itt vagyunk Zevadarban és a királyt akarjuk kiszabadítani. Csak azért nem hiszem, hogy máris egy seregnyi self tart felénk, vagy vár minket ott, ahová Ale irányítani akar minket, mert a találkozásaink után tudom, hogy végtelenül el van telve magától és a képességeitől, valamint irtózatosan frusztrálja, hogy nem volt képes még végezni velünk és ezért ezt a lehetőséget mindenképpen meg akarja tartani magának.
Szóval az az esélyesebb, hogy tényleg versengeni akar és ott végezni velünk, bár a csapda lehetőségét sem zárhatjuk ki......
Az üzenetet átadó efl fajtárs egészségéért csak fohászkodni tudok Természet Anyához és rá bízni a továbbiakat és most minden figyelmem a szavaim hatását emésztő Lash-ra fordítom.
Tudom min kellett keresztül mennie Ale karmaiban és hatalmas bűntudatom van, hogy most nem a biztonságos erdőnkben, hanem itt kell állnia mellettem, mert miattam belerángatódott ebbe az egészbe és bár túlélt valami óriási szerencse által egy Capital-ba történő utat egy sötét tünde mellett, mégis újabb veszélybe sodrom a döntésemmel.
Mert bár mondhatnám, hogy bármikor dönthet úgy, hogy visszatér egy biztonságosabb helyre, tisztában vagyok vele, hogy amennyire és, úgy ő is meg akar védeni, csak akkor érzi azt, hogy megtehet értem bármit, ha az oldalamon áll.
Látom az arcán átfutó érzelmeket, először a döbbenetet, a félelmet, aztán mintha harag villanna tekintete mélyén, vonásai megmerevednek és a teste szinte belefeszül a benne dúló gondolatokba.
Szavai is tükrözik a beleszoruló vihart, bár nem adja ki magából, de mivel én is hasonló vívódáson megyek keresztül, ráadásul azt hiszem elmondhatom magamról, hogy ismerem is már annyira, így sejtem, hogy nem mond ki mindent, sőt..........Ám ez is elég, hogy ismét feltámadjon a lelkifurdalásom.
Hiszen csak az előbb adtam hangot egy szép jövő ígéretének és mivel már beszéltünk erről, tisztában vagyok vele, hogy mennyire vágyik egy szerető családra és most csak az akadályozza meg ennek beteljesülését, hogy én........én elvállalatm ezt az öngyilkos megbízást......egyedül......vagyis nem egyedül, de ez lett belőle és akárhogyan is csűröm-csavarom Lash is miattam van itt.
Ha nem lennék ilyen ......hűséges, ahogy mondja, ha hagynám a hülye becsületemet most az egyszer és......és a szerelmet választanám.........
Lelki szemeim előtt láttam a kis tisztáson álló zsupfedeles házikót, a mosott ruhát a kötelekre akasztgató, vidáman nevető kedvesemet, ahogy kacagó gyermekeink játékát nézi, ahogy meglátva engem a vadászatból hazatérve ölelésre nyújtó karral szalad felém.........
Szinte kiszakad belőlem egy kétségbeesett sóhaj, mindenbe bele lehet nyugodni, talán egyszer megbékélek majd a lelkiismeretemmel......a királynő is meg fogja érteni......
- Lash..........a hűség nem minden......te vagy a boldogságom, az életem......képes vagyok itt hagyni ..... - nyelek egyet, - .....a küldetést, főleg most, hogy Ale visszakerült e képbe....abba lehet hagyni........elmehetünk. - nézek rá elgyengülve, de elhatározva, hogy ha ezt kéri......megteszem.
Az elf által küldött útmutató viszont világosan megmutatta, hogy ha mégis a király után indulunk, akkor több napi út áll előttünk és a hely........hát az sem semmi. Biztos voltam benne, hogy ott vár bennünket csak az igazi kihívás. Az épület egy kész labirintus volt, pedig elég bizonytalan volt az alaprajz és valószínűleg tele csapdákkal és katonákkal.
A kobold riaszt ki a gondolataimból, aki már türelmetlen a késlekedésünk és toporgásunk miatt, amit el is hiszek, hiszen bármikor nyakunkon üthet egy őrjárat, közel vagyunk a városhoz.
- Nem Buk, nem tartunk veled tovább, kiderült, hogy másfelé visz az utunk, de neked sok szerencsét az asszonyhoz és a kölykökhöz.
Lash akárhogy is dönt, a kis gnómtól elvállnak útjaink és utunk más veszélyek fel, vezet.

Nagyon sok mindent nem akar belátni, pedig be kéne. Önzőn ragaszkodik és ki akar használni, kapna a lehetőségeken, kegyetlenül beléjük marna és rájuk harapna, hogy megvalósuljanak és végre... Végre... Hat évtized után végre a nyugalomé lehetne minden, az övé és Viridielé, elzárkózhatnának és élhetnének, nem kéne törődniük semmivel, és annyira csábítja őt ez a gondolat, annyira meg akarja valósítani és annyira követelné a férfitól, hogyha szereti, akkor menjen vele. Hagyja hátra ezt az egészet, és ha annyira gonosz lenne, még azt is felhozná, hogy válasszon a szerelem és hűség közt, de ez már visszaélés lenne az érzelmekkel.
Finoman alsó ajkába harap, ahogy tudatosodnak benne ezek a gondolatok és a tény, hogy mennyire önző és mennyire akaratos. Nem kéne, hogy ezek eszébe jussanak, ennyi törődés és szeretet után önzetlenül alá kéne vetnie magát mindennek, mindent el kéne fogadjon, mindent, ami Viridiel döntése, mégis azt érzi, hogy ez az egész közéjük áll, hogy nem kap eleget, hogy valami fontosabb őnála, hiába tudja, hogy az egyetlenek a másik számára és semmi sem lehet fontosabb a másiknál, az életüknél. Annyira számon akarja kérni, hogy akkor miért tesz így, hogy miért hűséges ahhoz, aki... Nem is tudja. Nem lát bele, fogalma sincs, a király és királynő miket tett Viridielért, ennyire soha nem ment bele és nem is kérdezett rá, mert inkább látta a rárótt feladatokat tehernek, mintsem áldásnak vagy megtiszteltetésnek. Az utazások maguk jók, de sokkal kockázatosabbak, mint azt bizonyára az uralkodópár el tudná képzelni, és éppen ezért végtelenül nagy kihasználásnak érzi, nem beszélve arról, hogy ezáltal elveszik Viridiel jövőjét egyaránt, teljes bábbá téve őt, aki akkor mozdul, amikor azt parancsolják. Utálja ezt a kötöttséget, utálja, mikor parancsolnak, mikor van egy felsőbb hatalom, aminek muszáj behódolnia, gyűlöli ezt a rendszert, gyűlöl mindent, mert tudja, hogy most megszakad.
Törődést akar, szeretetet, és mindezt megkapja, jelenleg mégis annyira átlátszónak tűnik, olyannak, mintha csak mondta volna idáig mindenféle mögöttes tartalom nélkül, ő pedig elhitte. Elhitt mindent, és tiltakozik az ellen, hogy kiábránduláshoz vezessen mindez, a gyanakvás soha nem tűnik el belőle, ott lesz vele élete végéig, és minden rezdülésnél lesz benne egyfajta félelem és bizonytalanság, és ez az apró szörnyeteg most elkezdi felfalni ezeket a gondolatokat, hogy még súlyosabbakat csináljon belőlük. Mindig kérdezte, mennyire szereti őt Viridiel, mindig tapasztalni akarta újra és újra, önmagát is meggyőzve, hogy semmi sem változott a kapcsolatukban, és nem akarja elismerni, hogy itt ez megváltoztatja őket. Nem akarja, hogy mindez befolyásolja őket, nem akarja választás elé tenni őt, és nem akarja azt érezni, hogy ez egy választás Viridiel részéről, választás szerelem és hűség közt, egyetlen személy, akivel leélhet egy életet vagy egy uralkodó, de talán szerelem nélkül...
Meglenne nélküled is...
Finom ökölbe szorítja a kezét, tiltakozva, hogy ezek a gyötrő és bántó gondolatok, amikről azt hitte, kiirtásra kerültek, mégis ott vannak körülötte és őbenne. Hát nem volt elég idáig? Nem volt elég annyi bizonyítás, annyi törődés, annyi szeretet és édes szó? Az együtt eltöltött percek, a közös élmények, a boldog ábrándozások? Miért érzi azt, hogy szétcsúszik alóla minden, kezeiből eltűnik a vezetés lehetősége, elméjében a nyugalmat pedig miért veszi át a bizonytalanság és kétségbeesés? Miért most, miért nem később, miért nem máskor, miért éppen most, amikor tudja, hogy a lehető legrosszabb? Miért kétkedik ennyire, mikor megígérte, soha nem fog Viridielben? Abban a személyben, aki elfogadta őt teljes valójában, aki befogadta őt és védelmezte őt, aki ígéretekkel kötötte magát hozzá.
Beleszédül ebbe a bizonytalansága, ami hirtelen csapta meg őt. Mikor érzett ilyet utoljára? Nem is tudja már... Annyira hozzászokott magányos éveiben ehhez, hog fel se tűnt már, Viridielnél pedig olyan feloldozást nyert, aminek súlyáról fogalma sem volt, most pedig kis híján padlóra vágja, és gondolatban mintha hátrálna és vesztene egyensúlyából, a valóságban valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva sziklaszilárdan és mereven áll, lehajtott fejjel, várva egy iránymutatást, amerre menniük kell, hiszen itt nem lesz megállás. Menni fognak tovább, mert a hűség fontosabb egy boldog élet helyett.
Neve elhangzásával felnéz Viridielre, majd mikor a fontosságát hangsúlyozza, csak egy keserű mosollyal tekint oldalra, mintha iróniával telve akarna nevetni halkan, magán, hogy talán mégis megint csapdába esett és mégis megint kihasználták a megszerzett önzetlenségét és szeretetét. Talán mégis megérte valakinek megtenni annyi mindent azért, hogy elérje nála ezt az eredményt, de maga se tudja, mégis mitől éri meg ekkora kockázatokat tenni egy ilyen... nyomorult korcsért, mint ő...
Már készül arra, hogy ő kerül hátrahagyásra, hogy a hűség fog győzni, ami a népéhez köti Viridielt, ami benne nincsen meg, mert nem érez ilyet, csupán néhány személy iránt. Elképesztően nagy benne az elfogadás, hogy még sírni se tudna, inkább csak saját magában nevet gúnyosan, mielőtt azonban kiszakadhatna belőle ez az önironikus kacagás, Viridiel közli, hogy elmehetnek...
Döbbenten kapja irányába a tekintetét, és nem akarja elhinni azt, amit hall. Pár pillanatig képtelen feldolgozni a férfi döntését, azt a lehetőséget, amit ad neki, és hirtelen minden bizonytalansága elszáll. Tényleg... Tényleg ennyire elvetemülten szereti őt, tényleg hátrahagyná a királyt azért, hogy együtt éljenek, tényleg képes lenne ennek megtételére...? Mégis... Mégis valakinek lehet fontosabb, mint bárki más? Mégis valakinek ennyit jelent a létezése?
Amint tudatosodik benne, hogy párja képes lenne lemondani minderről, hogy képes lenne inkább a boldog együttlétet választani, hirtelen kap a szájához. Felélénkül, lelkessé válik és boldoggá, hogy megszabadulhatnak ettől a tehertől, hogy visszamehetnek, és minden, ami elszürkülni és veszni látszott, visszatér.
- Tényleg... tényleg megtennéd ezt? – kérdezi halkan, még mindig hitetlenkedve, könnyezve az örömtől, a reményei visszaszerzésétől, hogy boldog lehet élete végéig. – Tényleg hazajönnél velem...? – érdeklődik újra, és válasz sem kell, hogy jóformán Viridiel nyakába ugorjon, szorosan ölelve őt. – Menjünk, menjünk haza, kérlek, éljünk, alkossunk egy csodálatos családot, amit veszély soha nem érhet. Rengeteg gyerekünk lesz és még több boldog napot élünk majd meg, függetlenek leszünk és csak az egymáséi, mindent megoldunk, mindent megbeszélünk és mindent megtervezünk, és soha többé nem kell félnünk semmitől. Elrejtőzünk minden elől, hogy ne zargassanak minket, aztán azt csinálunk, amit és ahogy akarunk, és, és... – Azt se tudja, mivel folytassa, annyira hirtelen tört rá minden és annyira sok ötlete van, mit csinálhatnának együtt, ketten, elzárkózva és csak egymásnak élve. Soha nem lenne gondjuk, soha többé nem kéne azon veszekedniük, hogy kinek kell túlélnie mindenképp, soha nem kéne azon törniük a fejüket, hogy miként élhetnék túl, csak egymásnak felelnének. Annyira csodás lenne, annyira jó lenne, ha ez most megvalósulhatna, elvégre mi akadályozhatná meg őket? Semmi! A természet csodás védelmét élvezhetnék mindvégig, semmi sem törhetne rájuk, még Ale sem, hiszen...
Leengednénk a védelmünket, mert túl nagy biztonságban éreznénk magunkat.
...meg sem tudná közelíteni a birodalmukat.
Király nélkül meg fejetlenség lenne az elfek közt.
Soha nem lenne ennél nagyobb szabadságuk és örömük, soha nem tapasztalhatnák ezt meg másképp.
De Viridielnek az utazás és a kalandok jelentik a szabadságot, emlékszel...? Még nagyon régről, az életét képezik.
Régen voltak ilyen céljai Viridielnek, most már vele megváltozott minden, már itt van neki ő, már nem kell annyira ragaszkodnia ezekhez a veszélyes dolgokhoz, ha nem akar állandóan aggódni érte. Mégiscsak jobb lenne, ha nyugodtan élhetnének, nem? Nem számít sem Ale, sem a király, sem semmi, nélkülük is megoldják mindazt, ami felmerül. Csak egy kicsit alakítani kell rajta, egy kicsit változtatni a jelenlegi életmódjukon, hogy már nem indulnak utazásokra, már nem mennek különböző birodalmak területére, hanem helyben maradnak békében, és soha többé...
...soha többé nem hallaná Viridielt sem lelkesen beszélni egészen más kultúrákról és városokról. Soha nem látná annyira szeretnivalóan buzgónak és soha többé nem mutatna neki új ismereteket. Nem lennének apró céljaik, nem lennének új élményeik, mert csak egyetlen helyen tartózkodnak, egyetlen bezárt...
...börtönben... Képes lennék bezárni...?
Ezzel elvenné Viridieltől azt, amiért idáig élt. Nem fogadta meg, hogy kivárja, amíg kicsit nyugodtabb természetűvé válik, és majd utána letelepednek? Végső soron fiatalok, ki kell használniuk a lehetőségeiket, így biztos megoldással szolgál, ha most hazamennek? A király végérvényes elvesztése zavart okozhat az erdeiek társadalmában, és ha ők elbuknak, akkor az otthonukat is bukhatják, arról nem beszélve, hogy miként nézett rá Viridiel. Az az elgyengültség, a döntésképtelenség, a beletörődés, hogy valamire rákényszerül miatta... Pedig ő nem akar útban lenni, nem akar kérni semmit, amivel terheli, megbánthatja vagy megsérthető, és amilyen hűséget tanúsít az uralkodópár irányába... Annyira büszke tud lenni rá, hogy ilyen a becsülete, hogy ilyen tisztességes, ez az elképesztő hűség, amiben bizonyára hisz Viridiel is, most csorbulna. Lehet, hogy boldog lenne, ha most a visszavonulás mellett döntenének, és lehet, boldogan közölné bárkivel, hogy őt választotta még egy nagyon súlyos helyzetben, nem tudná ugyanazt elmondani a sérült hűségén. És ez Viridielt vajon hogyan érintené? Annyira megrögzötten akar segíteni a saját faján, ha elkezd kételkedni saját magában, mert nem tett eleget, akkor végeredményben odáig jutnának, hogy...
Én tennék tönkre mindent.
Reszketve távolodik végül el, rettegve kutatva a férfi vonásait, és maga se hiszi el, hogy majdnem mibe ment bele teljesen, mert megbolondította őt a saját jólétének ígérete és a saját önzősége. Emlékeznie kell, hogy soha nem lesznek igazi biztonságban, hogy soha nem fog megteremtődni az igazi nyugalom, ha meg nem oldották a háborús helyzetet, és Ale bárhol és bármikor megtalálja, egyedül nem tudnak szembeszállni vele, mert erős és visszaél az eszközeivel. Ha nem küzdenek meg vele újra és újra, ha nem kezdenek el tanulni, hogyan hárítsák őt, akkor soha nem lesznek igazi biztonságban, nem...?
De ha olyan helyre rejtőznek, ahova nem menne? Létezik egyáltalán ilyen hely? Aligha, és már nem tudja magát ilyen élénk képekbe ringatni magát. Elvégre ez csak illúzió, soha semmi nem lesz annyira tökéletes, mint ahogyan elképzelte, hiába tűnik annyira valóságosnak, nem engedheti meg a vágyainak, hogy ennyit szépítsenek a valóságon. Látnia kell még ezen túl is, ezen a mézesmázos ködön keresztül is, ami megszépít mindent annyira, hogy ne tűnjenek fel benne a sikító hibák.
- Viridiel...? - elcsuklik a hangja, ahogy megrendül saját magában és átlátásra való képességében, mert most teljesen összezavarodott. - Nem... - Erőt kell vennie ennek kimondására. - Nem mehetünk... - sóhajtja, fájdalmas beletörődéssel hajtva le a fejét, lassan Viridiel mellkasához érintve. - Nem mehetünk - vékonyodik el a hangja, ahogy a sírás összeszorítja a torkát. - Nem engedhetem - rázza meg a fejét. - Nem lennél boldog... Nem lennél boldog, mert csak bezárnálak, nem lennél boldog, mert olyanra kényszerítenélek most, amire nem lennél büszke később... - zokog csendesen. - Nem akarlak elveszíteni sem itt, sem máshol, de a saját tettemből fakadóan főleg nem... És én most majdnem megtettem, majdnem megtettem, mert önző vagyok, majdnem megtettem, majdnem... - zárkódik meg halkan sírva, szorítva Viridiel ruháját. - Ne haragudj rám, Viridiel, ne haragudj, hogy hittem a hazugságoknak, de úgy félek... Utálom, gyűlölöm, hogy ennek tesznek ki téged, hogy gátollak, ne haragudj... - suttogja remegve és zavarosan. - Soha nem fogom megérteni a hűségedet a király iránt, soha nem leszek rá képes, de nem tehetem ezt meg... Te nem vagy olyan, mint én, te nem vagy olyan gyáva, benned nincs akkora gyűlölet és megvetés irántuk, te szereted a saját fajunkat, te nem fordultál el tőlük, mint én... - vesz szaggatottan levegőt. - Te segíteni akarsz, és nekem támogatnom kéne téged ebben, de gyűlölöm őket...

A gondolataim, a megérzéseim valóságossá válnak, amikor Lash rám emeli hitetlenkedő, könnyes tekintetét. Szinte mellbe vág a felismerés, hogy ennyi ideig hagytam magam a saját orromnál fogva vezetni, hogy a homokba dugtam a fejem és a szőnyeg alá söpörtem azt a komoly ellentétet, amit az elejétől fogva tudtam. Hiszen kedvesem sosem rejtette véka alá ellenszenvét saját faja iránt, a rokonai iránt, akik kitaszították, elvették a gyermekét, akit évtizedekig, megszállottan keresett.
Azzal áltattam magam, hogy az egymás iránti szerelem ezt szép lassan megváltoztatja, hogy megszelidíti ezt a sötét érzést benne, de már annak is komoly ébresztőnek kellett volna lennie, ami a palotában történt. Ha a munkám során ilyen felületes lettem volna, ha ennyire figyelmen kívül hagyok nyilvánvaló tényeket, jeleket, akkor már rég nem taposnám ennek a birodalomnak a földjét, de a szerelem vakká és süketté tett és most, a lehető legrosszabb helyen és időben, hideg zuhanyként ért a felismerés, hogy mi lett ennek a következménye.
Amikor a nyakamba ugrik és szorosan ölel, önkéntelenül viszonzom a gesztust, miközben a gondolataimban az előzők pörögnek vadul.
Hirtelen csapdába esett vadnak érzem magam, vagy inkább két tűz között lévőnek, hiszen sosem szegtem meg az adott szavamat és most döntenem kellett. A hűség vagy a szerelem ígéretét választom.
Hallom Lash boldog csicsergését, de érteni csak jóformán minden második-harmadik szavát értem, ám az is elég.
- Igen......igen.....persze, hogy megtenném érted. - kezdem tétován, de aztán erőt veszek magamon és határozottabbá válik a hangom és mosolyogva nézek rá. - És igen, menjünk, találjunk egy biztonságos helyet. - engedem el és fogom meg a kezét, hogy magammal vonva elinduljak, amerre az emberek földjét sejtem.
Aztán értetlenül torpanok meg, ahogy a boldogság hangja, most bizonytalan sírásba fulladóan tör elő kedvesemből és nyoma sincs már az előbbi lelkesedésnek. Tekintetemből is látja, hogy semmit nem értek.
- Tessék? - tör ki belőlem, ahogy rátapasztom a kezemet az övére, ami mellkasomra tapad.
Ösztönösen vígasztalni akarnám, de valami összeszorítja a torkom. Most nem tehetem meg, amit eddig, nem tolhatom háttérbe ezt a problémát, nem tekinthetek el tőle, hogy......igaza van.
Nem arról van szó, hogy nem szeretem eléggé, hogy nem lennék képes letelepedni vele, egy senki által nem ismert helyen, ahol megvalósulhatna az előbb felmerült álom, de legalább magammal legyek őszinte........sosem voltam egy helyben maradós fajta, meddig elégítene ki ez a helyzet, ha hallanék híreket arról, hogy elfek, emberek haltak meg a háborúban, vagy csak ha elérne a hír, hogy megölték a királyt, ami elérne, ha elég jól ismertem ki Ale-t, még ha ő maga sosem találna is meg. Mit éreznék vajon akkor? Persze ez nem csökkentené érzéseimet Lash-sal szemben, de mit gondolnék......magamról?
Megremegek ennek gondolatától, de szorosan magamhoz húzom szerelmemet és csak simogatom-simogatom a hátát, hogy megnyugtassam.
- Nem, nem veled van baj Lash, ne okold magad kedvesem, hanem velem. Én vagyok olyan ostoba, hogy okot adok rá neked, hogy ilyen döntéseket kelljen meghoznod. Nem te kényszerítesz rá semmire, hanem az én izgága természetem. Akkor kellett volna rád gondolnom, amikor a palotában elvállaltam a feladatot, nemet kellett volna mondanom. Ha valaki itt hibás, az csak én vagyok. Mindig újabb és újabb kihívásokba vetem bele magam és csak halogattam a neked tett ígéretemet. És nem, nem hiszem, hogy gyűlölöd őket, csak a helyzet miatt érzed most így, amit én okoztam. Engem kéne gyűlölnöd.
Hirtelen eltolom magamtól és két vállánál fogva tartom, hogy a szemébe nézzek.
- Nem kéne velem jönnöd, de tudom, hogy ez most nem lehetséges. Különben is jobban ismersz engem, mint én saját magamat. - mondom egy szomorú mosollyal. - Az életemnél is jobban szeretlek, de ........meg akarom próbálni megmenteni a királyomat és, ami még fontosabb, meg akarom szabadítani a világot attól a démontól, aki amíg él, mindig fenyegetni fogja a boldogságunkat. El tudod ezt fogadni Lash? Ha úgy gondolod, hogy időt akarsz átgondolni én .....megértem, csak azt kérem, hogy ......tudd: szeretlek és sosem okoznék neked fájdalmat.
- Mennem, vagy ...........mennünk kell! - érzek egy halvány sürgető érzést, de Lasht sem szeretném sürgetni.
Nagyon kényes helyzetben vagyunk, akár minden rosszul, nagyon rosszul is elsülhet és ezért a szívem hevesen dobog, csak reménykedhetek, hogy, ahogy már neki is mondtam, jobban ismer, mint senki más.

Bizonytalanság. Hallja Viridiel bizonytalanságát és hezitálását, csupán nem akar tudomást venni róla, hinni akarja, hogy így minden rendben lesz, de tudat alatt a férfi ezen viselkedése is segíti őt a ráébredésben: ez nem helyes. Egyáltalán nincs ez a helyén így, egy kicsit sem, hiszen nem akarja Viridielt elszakítani attól, amit szeret, és tisztában van vele, mindig is tudta, hogy nem szeret egyetlen helyen maradni, hiába lenne romantikus, hiába lenne csodálatos a számára. Nem kényszerítheti rá, nem sajátíthatja ki ennyire, hiszen ő utazni szeret, világot látni és kalandokba keveredni, és ha ezt elveszi tőle... Kedvetlenné válhat, sőt, kiábrándulhat belőle, elhűlhet a kapcsolatuk annak ellenére is, hogy most micsoda forróság járja át őket valahányszor találkoznak vagy eltöltenek egy-egy nyugalmasabb napot vagy éjszakát. De akkor mi lesz az ő boldogságával és céljaival? Mi lesz a gyerekekkel, a békés otthonnal, amire ő vágyik? Összeférhet egyáltalán ez a kettő...?
Szeretné, szeretné, ha meg tudnák valósítani, ha sikerülne megteremteni a nyugalmat és a kalandos utakat egyaránt úgy, hogy mindketten eleget kapjanak, hogy egyiküknek se legyen elege, mert míg Viridiel képtelen hosszú időre letelepedni, addig ő nem bírja elviselni a nehéz utakat. Zavarja őt ez, zavarja a gondolata annak, hogy talán ez is egy elválasztó lehet, hogy talán ez okozhat egy törést a kapcsolatukban, még ha a háttérben bizton állítja: megoldják. Meg tudják beszélni, kellően erős ez a kötelék ahhoz, hogy egy ilyen apróság ne legyen képes átugorhatatlan akadályt jelenteni nekik. Csak most látja úgy, most látja megugorhatatlan szakadéknak ezt, most töltik meg őt kétségek, de ha más nem... Ha más nem, akkor ő lemond a saját részéről. Lemond a nyugalomról, és ha lehetetlen megvalósítani, akkor... akkor a gyerekvállalásról is, még ha a szíve megszakad, akkor is. Terveztek és terveznek, de bizonytalan talajra nem építkezhetnek, így hiába a korábbi ígéret, hiába a boldog szavak, képes lenne lemondani mindről a kapcsolatuk javára, legyen bármennyire fájó. Menthetetlenül szereti Viridielt, és a végletekig elmenne csak azért, hogy mellette maradjon, mert ő ilyen: beletörődő, elfogadó, lemondó...
És gyáva. Képes lenne süketként és vakon elzárkózni egy isten háta mögötti helyre, hogy soha semmit ne halljanak, de az Viridielnek nem lesz élet, bármennyire igyekszik azt kitölteni. El fog veszni a varázsa, ha mindig minden ugyanúgy lesz, és ő biztosan élvezné ezt a békés változatlanságot, a férfiról az nem mondható el. Míg ő céltalan, addig Viridiel célokat keres, míg ő nyugalmat akar, addig Viridiel kalandokat... Talán valahol ez is fűti őket, az érzéseiket, az egymás iránti vonzalmukat, ez a fajta tökéletlenség az összhangjukban, hogy így nézve igazán sosem lehetnek egymáséi, de pontosan ezért nem lesznek képesek beleunni a másik jelenlétébe. Talán, de ő aztán nem ért hozzá, csak keresi az indokokat, keresi, hogyha ilyen égető a probléma, akkor miért? Összeférhet egyáltalán ez a kettő? Mert jelenleg aligha, és talán az lenne a legjobb, ha itt félbehagynák, mert az életmód, amit mind a ketten követni akarnak, egyáltalán nem olyan, amit meg lehetne valósítani párhuzamosan, és lehet, hogy képes lenne lemondani a saját álmairól és vágyairól, de meddig? Meddig lenne képes tűrni? Elvégre ebbe ugyanúgy beletörhet, ebben az esetben ő válna boldogtalanná, hiszen a futárutak nem teszik lehetővé a családalapítást, amit annyira meg akar valósítani, és ő mindig... Mindig erről álmodott, mindig szeretetet akart kapni és adni, gyerekeket nevelni egy szerető férj védelmében, így viszont mindig valamelyikük sérül, mert nem azt követheti, amit szeretne. Talán akkor...
...el kéne engedniük egymást...? Ám már csak a gondolata mindennek darabjaira tépi és ismét szilánkjaira töri, de mi szolgálhat megoldással? Hogy maradhat Viridiel mellett úgy, hogy mind a ketten boldogok legyenek?
Döbbenten tapasztalja aztán Viridiel nyugtató ölelését, mert inkább ő arra számított, hogy... elutasítja. Nem tudja, miért de annyira erősen azt hitte, hogy itt valami megszakad, úgy félt tőle, de meg kellett ezt beszélniük, fel kellett ezt hozni neki, mert ez későbbiek során is bármikor komoly problémává válhat, de most csak arra tud gondolni, hogy még inkább kiadja magából. Bújik hozzá úgy, mintha búcsúzna tőle, olyan szorosan tartja őt, mintha soha nem akarná elengedni, mert fél a végétől, fél az események és ennek a beszélgetésnek az alakulásától, hogy miben egyeznek ki esetleg mégis a saját jólétük miatt, miközben csendes zokogása heves sírássá válik. Nem akar elválni a férfitól, nem akar nélküle lenni, vele akar maradni mindvégig, elkötelezte magát mellette, és nem akarja megoldásnak találni azt, amibe mind a ketten belerokkannának. Nem akarja azt hinni, hogy ez a kapcsolat is csak egy ábránd volt, ami aztán beteljesületlenné vált, nem...
Értetlenül pislog fel nedves pilláin keresztül Viridielre, zavarodottan tűnődve azon, vajon miért vele lenne probléma, hiszen ő annyira természetes, annyira rendes és jószívű, nincs benne akkora félelem, gyűlölet és elzárkózás minden elől. Tudja jól, hogy ami neki van, ez a fajta bezárkózás, a külvilág ilyen mértékű kizárásra elképesztően káros, de annyi rosszat kapott már, hogy nem csodálkozik, ha nem akar semmiről értesülni, viszont Viridiel... Viridiel más, ő erős, ő sokkal jobb, sokkal törődőbb, és saját magára nézve talán kiábrándító is, hiszen soha nem lesz képes így viselkedni. Soha nem lehet annyira jó, mint ő és soha nem fogja tudni biztosítani a szükségleteit... Soha nem fog megfelelni neki, és hiába nincsenek elvárásai vele szemben, nem lesz képes felnőni mellé.
- Nem... – suttogja, finoman a fejét rázva. – Veled nincs semmi baj, te csak a kötelességeidet teljesíted, ezt nekem is látnom kellett volna már az elején – néz rá vizesen csillogó szemekkel, reszkető és fojtott hangon beszélve, majd szégyellve hajtja le a fejét. – Tudom, hogy boldog vagy, ha utazhatsz, tudom, hogy szeretsz új helyeket felfedezni, tudom, hogy ezek nélkül nem lenne igazi az életed, és nem akarom ezt elérni azzal, hogy egy helyre kényszerítelek... – rázza meg a fejét nemlegesen, és megrázkódik, mikor megint az elszakadás lehetősége merül fel benne, nyöszörögve szorítva magához Viridielt. – Téged viszont soha nem tudnálak gyűlölni, Viridiel soha semmiért, tégy és mondj bármit – néz fel rá könyörgő szeretettel és ragaszkodással, és egyértelműen látszik rajta, hogy végérvényesen beletörne a férfi elvesztésébe, aki amint hirtelen eltolja magától, ismét meglepetten néz rá, baljával finoman hozzáérve a vállán lévő tenyérhez. Meggyötörten, de boldogan nézi párját, elképesztőnek találva még mindig őt, még itt is megtalálva a törődést, amit mutat, amit adna, végig könnyezve és sűrűn pislogva, remegő ajkakkal mosolyogva, néha megtörölve az arcát, végül a szemeit. Annyira jó... És nem érdemli meg ezt a jóságot...
Homályosan látja Viridielt, és ha nem tartja annyira távol magától és nem annyira szilárdan, akkor közelebb lép hozzá egy kicsivel, finoman végigsimítva rajta, mintha tartana attól, hogy egy leheletnyi érintésétől összetörhetne. Belül tényleg tart ettől, tényleg retteg egy borzasztó végtől, ami nem a halálban jelenik meg, hanem a szakításban. Biztos benne, hogyha ez bekövetkezik, pár napon belül egyszerűen csak... felakasztaná magát.
- Én is szeretlek, Viridiel, és én se akarok neked fájdalmat okozni. A magamhoz láncolásoddal és a letelepedéssel viszont így tennék, fájdalmat okoznék, mert én képes vagyok gyáván meghúzódni anélkül, hogy hallanék vagy látnék bármit is. Nem tehetem – rázza meg finoman a fejét, még mindig szenvedve nézve párjára, de önmaga miatt, és hogyha engedi, akkor ismét szorosan magához öleli. – Nem fog ez így működni, Viridiel, nem fog... – suttogja fájdalmasan, pár pillanatra csendben maradva, gyűjtve össze a szavakat, mert annyira nehéz. – El kell engedni dolgokat, hogy képesek legyünk továbblépni... – Újabb szünet, miközben összepréseli az ajkait, erősen behunyja a szemeit. – Így én elengedem... elengedem a vágyaimat és álmaimat, elengedem a nyugalmat, a családot, mert nem fog működni, hogy te egyedül mész be a vesztőhelyre... – Megcsuklik a hangja közben, és reméli, őszintén reméli, hogy nem fogja megbánni ezt a döntését. – Még mindig túlságosan szeretlek ahhoz, hogy feladjalak, inkább az álmaimat hagyom veszni, minthogy téged, és a hűséged tisztasága fontosabb... – újul ki a sírása. – Mentsük meg a királyod... Mentsük... - Kis híján összeesik döntése okozta gyengeségében és annak súlyától, mielőtt azonban ez megtörténhetne, megfogja Viridiel kezét, és elindul egy irányba, amerre feltételezi a király hollétét, szándékát is erősítve. Fáj neki ez az egész, de ha Viridielt elveszti az ideiglenes boldogságért, még jobban fogja kínozni. Inkább most szenved, inkább most vállalja el ezeket a belső kínokat, minthogy később megbánja, itt rosszul döntött, és nem fog engedni ebből.

Kétségbe vagyok esve és egyben mély szomorúság fog el, hogy ilyen összetörtnek kell látnom a máskor oly határozott és erős páromat. És ezt én okoztam neki, mondhat, amit csak akar, az én makacsságom, amiért nem tudom elengedni azt az életet, amit eddig megszoktam, ami eddig az életem részét képezte.
Szomorú vagyok, hogy összetöröm újra és újra a szívét azzal, hogy nem adom meg neki azt, amit ígértem és amire annyira vágyik és amit bőségesen megérdemel, hiszen annyit szenvedett érte.
Minden szava felér egy tőrdöféssel, mert nem érdemlem meg a megértését. Lash alkalmazkodott az első percektől hozzám, az életmódomhoz és ezzel beleringattam magam egy hiúságos reménybe, hogy minden rendben van, az eddigi kalandor életformám mellé még egy hűséges, szerető szívet is kaptam, de nekem ezért nem kell tennem semmit.
Micsoda egy álságos alak vagyok! Elvárom, hogy kedvesem mindent feladjon, én meg kényelmesen élem tovább a sajátomat!
- Igen, jól látod. - mondtam neki halk keserűséggel a hangomban. - De míg én a kötelességemet teljesítem, hol vagy te? Hol a te boldogságod? Ugyan nem alkalmazok kényszert, hogy kövess a veszélyekbe, de ugyanakkor elvárom, hogy elfogadd minden döntésemet. - halkul a hangom még jobban, már-már csak dünnyögéssé, hiszen ezzel végre magam is látom az igazságot.
Csak nézek bele azokba a sírástól fátyolos szemekbe, mert egy parányi kétségem sincs abban, hogy Lash szeretete az, ami feltétel nélküli és ez teljesen megszégyenít.
Elgyengülök és megremegek az érintésétől, majd akadozó lélegzettel hallgatom a szavait, ami még tovább fokozza érzelmeimet, melyek egyre nagyobb zavarba taszítanak.
Hiszen szerelmem még az álmairól és a vágyairól is képes lemondani inkább, csak, hogy együtt maradhassunk! Lemondana a saját életéről az enyém miatt!
Tisztában vagyok azzal, hogy egy részében igaza van, ha mindketten a magunk életét akarjuk élni, akkor be kell látni, hogy az nem fog működni, de az soha nem akarnám, hogy feladja azokat a gyönyörű álmokat, amiken én is elábrándoztam, de valahogy mindig csak a jövő részét képezték, de ami lash számára maga volt a valóság, ami miatt érdemes volt mindent vállalnia.
- Ez nem járható út! - szusszantottam nagyot egy kis szünet után, ami meghozta az elhatározásomat.
- Amit mondasz az nem ....helyes.... - próbálom megfogalmazni. - Ugyan az lenne a vége, mint amit velem kapcsolatban mondtál, ebbe te rokkannál bele, hiszen ez nem a te ....életed. De lehet .....de lehet......esetleg a kettő között......Én visszafogom az állandó .... öngyilkos - mosolyodom el, - kalandvágyamat és keresünk helyet a családalapításhoz, te pedig......engedsz egy kicsit és elfogadod, hogy időnként magadra hagylak, vagy a családom kebelén és őrzöd a családi tűzhelyet és gyermekeinket. - ajánlom fel a megoldást, hiszen én is vágyom rá, csak kell egy kis idő még, amíg vérem lenyugszik.
Nem akarom elveszíteni, mert csak igazán most döbbenek rá, hogy mit veszítenék. Elveszíteném a jó felemet és akkor aztán semmi sem gátolná meg, hogy eluralkodjék rajtam a sötétség.
Szorosan ölelem, amíg sírása elcsendesül, remélve, hogy az érzelmeink kitartanak és ha túléljük ezt az utata, akkor kialakítjuk magunknak a kompromisszumos megoldást, ami egyikünk számára sem a feladást jelenti és akkor boldogok lehetünk.
- Menjünk! - bólintok rá és tudom, hogy ezek után még jobban szeretem, mint eddig.
Hosszú az utunk és sietnünk kell, ha meg akarjuk előzni a démonnőt.

A boldogságának hollétére csak megvonja a vállát, mintha ő maga is meggyőződne arról, hogy egyáltalán nem számít, hol a boldogsága és mikor kapja meg. Semmiképpen sem néz Viridiel szemébe, nem tud, képtelen rá, mert tudja, hogy látszódna a tekintetén, fontos a saját boldogsága még úgy is, mennyire alá akarja vetni magát mindennek. Hogy mennyire be akar hódolni és mennyire le akar ereszkedni csak azért, hogy Viridielnek jó legyen, és ezt nem csupán az iránta érzett szerelem vezeti, hanem a hála, a gondolat és hit, hogy az életével és mindenével tartozik neki, hiszen jó útra terelte őt, kirántotta abból a mélységes csapdából, amiben vergődött hosszú évtizedekig. És ő megszabadította attól a mocsoktól, ami vezette őt idáig,  hát hogy másképp hálálhatja meg neki azon kívül, hogy mindent megad, a saját igényeit pedig feladja? Ez normális, nem...?
Kényelmetlenül néz oldalra, mert soha nem akarta, hogy Viridiel rosszul érezze magát a helyzetük miatt. Szerette volna ezt kerülni, és eddig nem is volt vele különösebb probléma, hiszen nem ilyen helyekre küldték őt soha. Sokkal biztonságosabbak voltak, sokkal több volt az esélye annak, hogy élve vissza is térnek, de itt... Itt kijön az a fajta másság, amivel eddig nem volt probléma, vagy csak fel-felmerült felületesen. Remélte, hogy erre nem fog sor kerülni, és láthatóan egyre jobban belebonyolódnak a megoldások keresésébe, ami részéről a teljes lemondással jár.
Viridiel aztán olyan ötlettel hozakodik elő, ami válasz lehet a kérdéseikre, és eszébe sem jutott, annyira elborították agyát a szélsőséges eshetőségek, keresve a tökéleteset, a legjobbat. Be kell látnia ugyanakkor, hogy ez nem fog megvalósulni csak úgy, ha valóban mindketten engednek és elfogadnak, de ez is kivételesen nehéz. Annyira félti a férfit mindig, mikor útra kelnek, annyira nem akarja őt elengedni, félve attól, hogy nem fog visszatérni hozzá...
- Meglátjuk... – suttogja. – Nem tudom, mennyire lennék képes elengedni téged... – Felmerül benne az ötlet, hogy esetleg akkor Viridiel családjára bízná a gyerekeket, ha újra futárútra kell mennie, de az sem lenne annyira jó, hiszen anyaként igenis törődnie kell a sajátjaival, nem hanyagolhatja el őket semmiféleképpen sem. Legfeljebb akkor, ha Viridielnek ismét olyan feladatot adnak, ami túl veszélyes ahhoz, hogy képes legyen egyedül hagyni elmenni őt. Az talán... De hogy fog ehhez hozzászokni? Most is annyira furcsa volt egyedül aludni, anélkül a meleg ölelés és közelség nélkül, és ezek lehet, még ennél is több időt ölelnének fel, mert ha mondjuk a törpökhöz kell mennie... Talán két hétig egyedül lenne, de lehet, még több. Mondjuk ha utána meg ott lesz vele legalább ennyi időt vagy egy kicsit többet...
Bizonytalan. Addig, amíg csak egy-két gyerkőccel kell foglalkoznia, végül is bevállalhatják az utakat, végül egy nehéz lélegzettel elengedi. Ezt bizonyára még meg kell beszélniük újra és újra, hogy mi lenne a helyes és hogyan, hogy mi az, ami mindkettejüknek megfelelne, mert így, hogy együtt vannak éjjel-nappal, nehézzé tenné ezt a váltást. Lehet, mégis várniuk kell ezzel, hiába ugrana már most a közepébe e gyerekekkel teli életnek.
A sietséggel a részéről nincs gond, még ha jelenleg nem is az hajtja őt, hogy a királyt mindennél jobban ki akarja szabadítani a sötételf fogságból. Inkább az dolgozik benne, hogy mihamarabb túllendüljenek ezeken a problémákon, és nyugodt körülmények közt meg tudják beszélni, mert nem meri így elvállalni az áldott állapotot, ami annyira közelinek tűnt idáig. Most elképesztően messzire került, annyira, hogy nem is éri el, de ez biztos változni fog valahogy, valamikor, ha képes lesz megbarátkozni a gondolattal, hogy külön legyenek egy darabig. Halkan felnevet a séta közben, mikor eszébe jut, hogy ő volt az, aki a külön időt erőltette korábban, hogy legyen szabadságuk és Viridiel sokkal ragaszkodóbb volt, most pedig Viridiel kínálja fel azt a megoldásnak bizonyuló lehetőséget, ami távollétet von maga után. Humoros és ironikus, de végül is nincs más megoldás, csak neki kéne megtanulnia megint ezt a fajta egyedüllétet. És ha belegondol, akkor annyira nem is lenne rossz, hiszen épp elég gondja lesz egy gyerekkel, hát ha még többen lesznek, akkor főleg... Mindegyikre főzni, mosni, takarítani utánuk, játszani velük és tanítani őket, és biztosan nem fog megszűnni Viridiel hiánya akkor sem, de a fáradtság és a programok le fogják őt kötni kellően. El is mosolyodik, mikor megbarátkozik ezzel a képzettel, csak azt az egyet sajnálja csupán, hogy így Viridiel rengeteg élményből maradhat ki, amik fontosak lehetnének, elvégre ki tudja, mikor tanul meg valamelyikük járni? Vagy beszélni? Mikor tanulja meg használni a képességeit, az elsőket? Vagy amikor életében először meghallja a növények sóhajait, később az állatok suttogását? Bár ezek... Ezekhez már évtizedek kellenek, mire eljutnak odáig, és nyilván számítanak, most mégsem ezek a fontosabbak. Hanem az első néhány év csodái.
Átmelegszik, amint eszébe jutnak ezek, és az eleinte lévő hidegnek tűnő gyaloglás már sokkal jobb. Idáig hiába fogta Viridiel kezét, érzett egyfajta távolságot, amit ez az egész okozott, de most közelebb húzódva sétál mellette, ábrándozva, de tartva a lépést, igyekezve nem kitörni a lábát egy-egy figyelmetlen lépésénél. Mintha könnyedebbé is válna, még több idő után ragyogva nézve maguk elé, arra a kietlen tájra, ami most fogadja őket, de csak a saját fejében lévő képeket látja. Az erődítmény zordsága csak később tűnik fel neki, mikor megérkeznek, és vélhetően akkor biztos búvóhelyet keresnek, ahol nem fogják őket azonnal kiszúrni...

//Mesélői//

Viridiel és Lash

Némi nehézséget követően sikerül elindulnotok Dreyndra területére, noha először majdnem rossz irányba mentek, köszönhetően az otthon biztonsága vagy a veszély, de hűség teljesítése közti választásnak. Végül a hűség és veszély győz, és eleinte léptetek biztos nehéz a korábbi beszélgetésetek súlyától, ahogy az idő telik, talán megkönnyebbültök ti is, megbarátkozva azokkal a járható lehetőségekkel, amik elétek tárulnak. Nem nevezhető egyszerűnek sem fizikailag, sem szellemileg, hiszen egy elég súlyos döntést hoztatok, ami lelkileg terhelhet titeket, fizikailag pedig épp elég kimerítő lehet a sziklás, járhatatlanabbnál járhatatlanabb ösvényeken haladni, ami biztonságosabb olyan szempontból, hogy nem ütköztök sötételfbe.
Két és fél napot gyalogoltok végig kisebb-nagyobb pihenőkkel, így nagyjából az éjszaka közepén értek oda, erősen közeledve a hajnalhoz. Szerencsére, mivel Lash volt annyira pofátlan és lopott a kastélyból, van nálatok bőségesen élelem egész útra, nem szorultok arra, hogy még vadászni is megálljatok néhány keselyűre, amik épp találtak a földön valami dögöt, kiszolgáltatottá válva a számotokra. Persze attól még lehet próbálkozni, de nem biztos, hogy élni akartok ezzel a lehetőséggel, ha van jobb is, amit ehettek.
Az építmény maga nagyon messziről meglátszik elképesztő méreteivel. Több emeletről van szó, területben is letaglózón nagy, és biztosak lehettek benne, hogy ez egy külön rezidencia – Dreyndra otthona, kiképzőtábora és minden más egyebe. Az őrzése is vélhetően ilyen erős, nem beszélve azokról a magasra épített falairól, amik a kilátásba belerondítanak, noha ennél a puszta helynél nem lehet semmi sem rondább azoknak, akik a zöldellő természethez szoktak. Üres minden és hideg van, és bár ott vagytok egymásnak, a kopárság és minimális természet jelenlétét megérezhetitek, főleg Lash, aki különösen erős kapcsolatot ápol a környezetével.
Megannyi szikla szolgál a számotokra búvóhelyként, ahol megbeszélhetitek a tervet, miként akartok bemenni. Egyedül Viridiel emlékszik magára a térképre, de annak sem minden szegletére, annyi a bizonyos, hogy meg kell keresnetek az alagsorokat, és ott nézelődni, ám a falakon is valahogy be kell jutni... Csatornarendszerről ugyanakkor nem kaptatok térképet, így ez megnehezíti a dolgotokat, hiszen vagy nekiálltok napestig kutatni, esetleg megpróbáljátok kiszimatolni valahogy az onnan származó bűzt, és azon keresztül bejutni, vagy mást eszeltek ki. Kérdés, mi mennyi időbe fog kerülni, és itt most nagyon is fontos, milyen hamar juttok be.


Ale

Tekintve, hogy elég hamar magára hagytad a srácot, nem tudhatod, hogy Viridiel miként válaszolt neked. A fiú a kérésed szerint eltűnik a helyszínről, és onnantól nyomát sem látod, így felveheted a nyúlcipőt, hogy Dreyndra birtokára indulj. Nagyjából ugyanakkor érsz oda, mint az elfek, bár jóval más irányból érkeztetek, így nem futtok össze a célhelyen kívül.
Amit már messziről láthatsz, az az épület elképesztő mérete, illetve egy hatalmas fal, ami körülveszi. Ezen sötételfek járkálnak, ezt hamar kiszúrhatod, és mivel késő éjszaka van, nincsenek annyira sokan, de kellően elegen ahhoz, hogy észrevegyék, ha valakit elkapott egy nyílvessző kívülről. Felszerelkeztek minden jóval, páncélzat van rajtuk és íjak, de oldalukon ott van egy kard is, ha valaki meglepetésből támadni akarna rájuk. Az íj meg értelemszerűen azért, hogy a közeledő ellenséget lelőjék...
Neked is hasonló opcióid vannak, mint az elfeknek: keresni valami olyan bejáratot, ahol feltűnésmentesen behatolsz, de ez nagyon időigényes is lehet, elvégre nincs már nálad a térkép. Megpróbálkozhatsz azzal, hogy megközelíted az épületet, és talán nem lőnek le, hiszen lehetnek jó csaliszövegek, amiket bevetsz, vagy démoni oldalad hívod segítségül, és annak lehetőségeiből válogatsz. Sajnos ezt még ki kell találnod, mielőtt megfektethetnél egy őrt, és annak alakjában mozgolódj.

Kicsit megnyugszom, ahogy Lash-ban is enged a feszültség és úgy néz ki, megállapodhatunk valamiféle kompromisszumban, bár mindegyikünk biztos benne, hogy ezt még egy „normálisnak”nevezhető, nyugodt körülmények között majd át kell beszélnünk. Mindenesetre most legalább megállapodtunk egy dologban, ami lehet, hogy – ha valami rosszul sül el és ennek nagy az esélye, - amúgy is feleslegessé teszi a további spekulációkat.
Nem sokat tudok a helyről, ahová most mennünk kell, csak a nagyja irányt, így arra indulunk. Eléggé szótlanul telik az idő, azt hiszem mindkettőnknek elég sok a töprengeni valója, na meg a vidék ismeretlensége és a talaj alattomos repedései, minden figyelmünket lekötik, arról már nem is beszélve, hogy állandó készültségben vagyunk, mikor bukkan fel egy sötét elf csapat a láthatáron, ami elől el kell rejtőznünk.
Annyira azért nem vagyok jártas Zevadarban, hogy átlássam, most csak óriási szerencsénk van, hogy a több, mint két napig tartó út során nem botlunk senkibe, vagy csak ennyire kihalt ez a vidék, vagy esetleg valamire készülnek és összevonták a csapataikat, olyanokat, mint amibe én is belebotlottam.
Így vagy úgy, de gond nélkül érkezünk meg a hatalmas erődítményhez, aminek méretei igazán meglepőek és csak növelik a problémánkat, hiszen, ha nem tudjuk pontosan hol keressük a királyt, akkor napokat is elvesztegethetünk, ráadásul, nem úgy nézett ki, mintha nem őrizné elég őr.
És mindenütt kő és szikla, amik magasan a fejünk fölé nyúlnak, így mágiánknak nem igazán vesszük hasznát, csak a testünkre és az elménkre támaszkodhatunk.
A terep egyre alkalmas, arra, hogy egy nagyobb mélyedésbe befészkeljük magunkat és onnan ki-ki kukkantva, aprólékosan szemügyre vegyük, mind a falakat, mind a tetején járőröző katonák mozgását.
- Két lehetőségünk van, vagy valahol megmásszuk a falat, ami elég reménytelennek látszik az őrök folyamatos mozgása miatt, vagy keresünk valami befelé menő járatot, ciszternát. Úgy is valahol a föld alatt kell keresnünk a foglyokat, ám biztos, hogy számtalan csapda vár ránk és aztán ott van Ale……..Egyelőre nem látom, de persze ez nem jelent semmit. – sóhajtok.

Ale

A kölyök nem hülye szóval van esély túlélni ezt a kalandot. Amint eltűnt én se várakozom nem is igen van mire irány a vacsorám igazán fejedelmi lakomának nézek elébe. Az erőd csöppet nagyobb mint vártam. De hát megalomán nép vagyunk és mindent akarunk. De ez már túlzás. A falakon őrök rendes fegyverzettel, de vajon ki irányítja őket mert a bukottat mostanában végezhetik ki. Rejtőzve közelítem meg a falat pontosabban az íjász távolságot tartom mert ki tudja mi történhet ha kapkodok. Mivel volt időm elemezni a tervrajzokat még Uráldúr táborában pár kicsi rést a védelmen találtam. Normál esetben meg se kísérelném hisz elfek emberek azokon nem férnek be. Az orkok meg ostobák hozzá. Mivel a kígyók honosak errefelé még ha ritkák is az utolsó menekülésem alakját felvéve célzom meg az egyik "bejáratot", undorító szag lesz a csatornában de nincs idő finnyáskodni és válogatni hisz Viridiel is érkezik lassan. Re,élem nem egyedül, de az ajánlatomat tartom és hugi most nem lesz célpont. Valahol határt kell húzni a rajongásig beleőrülésnek, és lássuk be bármilyen finom is a hatalma most nem lehet kaja. Sőt senki nem érintheti meg mert kinyírom az illetőt. Na jó Virit nem de ő amúgy is velem ért egyet hugit illetően. Na jó elég a mélázásból induljunk az útra, elég lassu verziót választottam de az íjászok nem lőnek rám legalább. Drága duo találkozunk odabent.

Az út hosszú és megterhelő, de közel sem annyira nehéz, mint az előbbi beszélgetésük. A gondolat, hogy akármennyire is szeressék egymást, mégse működhet a kapcsolatuk, szinte már összeroppantotta, és egy darabig a kétkedő hangok kísérték is őt ennek kapcsán, de folyamatosan megnyugodott, megbizonyosodva arról, hogy rendben lesz minden. Merhet álmodni, gondolkodhat olyan dolgokon, amiket meg akar valósítani, legfeljebb egy kicsit később kerül sor rá – eddig is ezek voltak a szándékai. Kivárni, amíg Viridiel is beleun a kalandozásba, hogy aztán együtt élhessenek meg minden boldog pillanatot. Végül is a gyerekvállalás nem rohan el előlük, nem igaz? Ettől függetlenül azért még kergeti az ábrándjait csendesen, nem tudva egy pillanatra sem ráunni a gyerekeik megjelenésének és rosszcsontságuk elképzelésébe.
Hosszabb pihenők esetén feldobja a lehetőséget, hogy egyszer egyikük figyeljen, másszor másikuk, ezzel biztosítva némi pihenőt, nem tudva, pontosan meddig tart az út. Végkimerülést nem akarja elérni, így minden lehetőséget megragad, hogy legalább üldögélhessen egy darabig, mert határozottan nem volt egyszerű az elmúlt időszak Hirionnal, kis híján Al-Nuszra fogságában. Nagyokat szusszan, alvási lehetőség esetén pedig nagyon hamar elnyomja őt az álom a fizikai és szellemi kimerültség következtében egyaránt, álmok viszont szerencsére nem jönnek. Nagy eséllyel csak rossz jóslatokat hoznának magukkal egyébként is, amikkel most nem szeretné fertőzni képzelgéseit, épp elég volt az elindulásukkor történő beszélgetés ahhoz, hogy legyen benne némi félelem.
Megérkezve a hideg rázza ki azoktól a méretektől, amit ez a rezidencia ölt. Elképesztően nagy, és ennek még itt, ezen a zord vidéken sem örül, hát egy természetgazdag közegben meg főleg nem értékelné egy ilyen monstrum kiépítését és jelenlétét. Az emberi városokkal is kissé hadilábon áll, és egyedül amiatt nem ítéli el teljesen azokat sem, mert talál bennük némi értékelhetőt, amire csak az emberek képesek. Mondjuk tagadhatatlanul a fürdőházak a legjobbak ott is a csendes, félreeső fogadók mellett, mert hát a magasra épített házakat még mindig nehezére esik értékelni az égig nyújtózó, vaskos, élő fák hiányában. Mintha ezer éve nem járt volna Awyrisban, és bár még mindig viszolyog attól a helytől, Viridiel miatt furcsa honvágya van az ottani, kivételesen jó élményeik miatt.
A sziklák mögül les ki óvatosan, tudva, hogy a sötételfeknek éjszaka sem csorbul a látásuk, így nagyobb előnyben vannak ellenfeleik. Jobb, ha inkább elővigyázatosak és a lehető legtovább fedezék mögött maradnak, mielőtt feltűnést keltenének és legbuknának. Egy pillanatra felmerül benne a gondolat, hogy talán az lenne a legegyszerűbb, ha elfogatnák magukat, de akkor Viridiel felszerelései...
Rájuk vet egy pillantást, és rájön, hogy a páncél hiánya volt az, ami annyira furán érintette. Hozzászokott már ahhoz, hogy ilyenkor mindig hordja a kristályfegyvereit, de most egészen más dolgok vannak nála. Van egy sejtése, hogy ezeket nem feltétlenül a királynőtől szerezte, ahhoz túlságosan elüt a kultúrájuktól, de aztán soha nem lehet tudni, húsz év kihagyás után meg főleg nem, így nem teszi szóvá a megfigyelését. Mindenesetre feladni nem adhatják fel magukat, mert akkor sokat veszíthetnek, és nem is biztos, hogy azonnal azok közé a cellák közé kerülnének, ahol a király van, hanem előtte alaposan megkínozzák őket, és erre nem kifejezetten szeretne sort keríteni.
- Az éjszakai látásukkal nem is lenne tanácsos – rázza meg a fejét a falmászás ötletére. – Ha egyszerre tudnánk elintézni néhány őrt, akkor még talán lenne esélyünk, de nem voltam soha jó célzó, és másik íj sincs nálunk – enged meg egy savanykás mosolyt, és különös nosztalgia kezdi el kaparni a tudata hátsó részét, amikor még nem látták egyáltalán, hogy valaha is egy párt fognak alkotni, csupán kalandortársakként kerültek egy-egy kaland elé. Mondjuk kit akar áltatni? Az elejétől fogva volt vonzalom köztük, ez már Délosban több volt, mint egyszerű kalandortársság, csak magukat hitegették ennek kapcsán.
– Nincs kifogásom egy ilyen járat keresését illetően – biccent egyet beleegyezőn. – Csak van itt is, Capitalból is hasonlóan jutottam ki a sö... – Lenyeli az utolsó szót, mielőtt kicsúszna az őszinteségéből fakadóan, nem érezve soha szükségét annak, hogy titkolózzon mások előtt, de most lehet, jobban jár, ha nem mond ilyeneket. Még a végén a felháborodás tárgya lenne, hogy Hirionnal és a húgával együtt hagyták el a várost, de aztán egy torokköszörüléssel javít: -... sötételftől... Mindenesetre akkor keressünk valamit – néz körbe, és ha nincs Viridielnek ellenvetése, akkor felveszi állati alakját, hogy aztán a rejtekből valamelyest előmászva a levegőbe szimatolva kutassa ezeket a járatokat, amiknek jellegzetes bűze biztosan nem fogja elkerülni vadászorrát. Viridielt biztos nem engedné átváltozni, mert túl feltűnő hatalmas, világos színű farkasként, és annak jóval kevesebb helye is lenne a rejtőzködésre, mint neki karakálként.

//Mesélői//

Viridiel és Lash

Nem kíséreltek meg végül olyat, amivel nagy eséllyel lebuktathatjátok magatokat, elfogásotokkal pedig biztosan hamar benn lennétek a területen, csak kérdés, milyen állapotban kerülnétek aztán valamelyik cellába. A ciszterna és csatornarendszer keresése ugyanakkor nem tűnik rossz ötletnek, de mindenképp időigényesnek ígérkezik, ez viszont nem tántorít meg titeket a jelek szerint. Lash felveszi állati alakját, ami miatt jócskán megnő érzékeinek erőssége, de első körökben nem tapasztal semmit, ami vezethetné őt. Ha haladnak tovább és más irányokat is felvesznek, akkor a hideg, nem túl erős szél visz felé kellemetlen szagokat. Ha megindultok ennek a feltételezett irányába a sziklák mögött bújva igencsak cikkcakkosan, illetve figyelmesen is haladtok, magatok körül állandan nézelődve, akkor felfigyelhettek egy csendesen meghúzódó járatra a sziklák rejtekében, jelentéktelenül, de rejtélyesen álldogálva ott. Nagy a valószínűsége, hogy ezt csak Viridiel veszi észre, míg Lash a szimatát követi nedves orrával, és bár nem lehettek benne biztosak, hogy ez egyenesen Dreyndra birtokának belsejébe vezet, tehettek vele egy próbát, hátha mégis. Awyrisban már hozzászokhattatok ennek növényekkel borított verziójához, ez itt most apróbb szikladarabokkal és kavicsokkal került eltorlaszolásra, és nem is jön belőle semmiféle bűz, így nagy eséllyel ez nem egy kivezető csatorna, és ha ezen akartok haladni, akkor némi pakolással elindulhattok rajta.
Ha nem éltek az előbbi lehetőséggel, hanem folytatjátok a keresést és követitek a szagokat, akkor néhány perc elteltével egy hosszúkás repedést találtok, ahonnan a bűz árad, amit keresve megindultatok. Nem elég széles ahhoz, hogy beférjetek rajta, bár Lash némi kínlódással átszuszakolhatja magát rajta, és akkor három lábára biztonságosan érkezhet a sekély, büdös vízbe, ha bevállalja. Ugyanakkor figyelembe is vehetitek a repedés hosszúságát, elvégre innen nem látjátok a végét, és talán vezethet bejárathoz. De akár vissza is fordulhattok, megpróbálva a másik járatot.
Mint láthatjátok, van lehetőségetek, kérdés, hogy a sietség mennyire tesz titeket meggondolatlanná és melyik döntésre kényszerít titeket.

Ale

Talán te túlzásnak tartod, Dreyndra viszont vélhetően nagyon is jól érzi magát ilyen monumentális épületekben, főleg akkor, ha az az övé lehet. Mondjuk valószínűleg nem ismered olyan szinten, hogy ezt meg tudd ítélni, mindenesetre a hadvezér és a kegyetlenkedései kellő vasfegyelmet biztosítanak, legalábbis a katonák mozdulatai eléggé arról árulkodnak, hogy nagy a szigor, bár az valóban kérdés, jelenleg ki irányít, ha az eddigi vezetőjük dezertőrré vált a pletykák szerint... Talán a látszatot tartanák, hogy erősek?
Apróbb kígyó alakod elég sok mindent megenged neked, többek közt azt is, hogy a repedések közt haladva akár megközelíthesd a várfalat, és ott kutathass magadnak egy olyan rést, ami bevezethet, ám érdemes figyelni, mert könnyedén csúszkálhatsz ebben az esetben olyan részeken, ahol a repedés kellően mély és széles ahhoz, hogy a föld alá kerülj, ezzel egy teljesen ismeretlen és bizonytalan járatba kerülve. Ha vagy annyira figyelmes vagy egyszerűen csak nem akarsz leesni, és megközelíted a várfalakat, a hatalmas kapuk alatt biztos be tudsz csusszanni, ám lehet, ez olyan szempontból nem jó ötlet, hogy nem tudhatod, hány őr van mögötte és melyik figyel apróságokra is, elvégre nincs röntgenlátásod. Mindenesetre ez egy opció, ha a csatorna bűzét el akarod kerülni, de ha mindenképp a csatorna mellett döntesz, akkor a szagok alapján tájékozódva nem kell sokat tenned ahhoz, hogy megtalálj egy repedést, amin egyszerűen becsusszanhatsz. Maga a repedés kicsi, de kellően nagy ahhoz, hogy koponyádat átnyomva rajta gond nélkül betérj a sötét helyszínre, csattanva egyet a sekély, büdös vízben, bár ez az esés lehet, egy kicsit fájni fog a magasságkülönbségek miatt. Kétoldalt két keskeny járatot találsz, amit igénybe vehetsz, bár innentől talán igazából mindegy, hogy vizesen vagy szárazon.

- Nekem van egy íjam, mely naponta egy pókfonalas, egy méregfelhőt és egy tűznyilat képes kilőni. – mutattam fel a szép darabot. – Ám most egyiket sem merném használni, mert elég szoros az őrség, ha eltűnik valamelyik azonnal észrevennék. – adok igazat a falmászási ötletre. – De, hanem találunk más bejáratot, akkor lehet megkockáztatnám, de nagyon-nagyon végső esetben.
Így amikor rábólint a föld alatti bejutás valamelyik módjára és is felkészülök, bár nem változom át, ezt rábízom az állati alakban jóval kisebb termetű társamra, de nem kerüli el a figyelmemet a szava.
- Majd mesélsz erről a……self mocsokról és ha egy ujjal is hozzád nyúlt……. – morgásom egyértelművé teheti Lash számára, hogy mit tennék a fickóval.
Aztán megrázom a fejem, mert nincs itt az ideje ezeknek a gondolatoknak, valahogy rossz hatással van rám Zevadar nyomasztó vidéke, a sötétség, ami földünkön és szerelmem mellett visszahúzódott, most ismét erőre kapott és azt nem lenne jó engedni.
- Igen, menjünk, de óvatosan, nehogy a falakról meglássanak, vagy ha Ale már itt van, akkor ő. – nézek körbe ismét, de csak a kietlen vidék néz vissza rám.
Nem egyszerű a sziklák között bármilyen irányt tartani, vagy bármit messzebbről meglátni, csak remélhetem, hogy Lash állati orra elvezethet minket egy az erődbe vivő csatornanyíláshoz.
Azonban Természet Anya úgy látszik még mindig a kegyében részesít, hiszen én veszem észre elsőnek, azt a nem túl széles és kövekkel eltorlaszolt nyílást, ami a föld alá vezet.
Persze az is előfordulhat, hogy ez a járat nem az épülethez vezet, vagy épp már rég beomlott vagy befalazták, de minden lehetőséget meg kell ragadni, ha nem járható az út muszáj lesz keresnünk mást és időt is veszítünk, de ezt most be kell vállalni, így eltűnhetünk minden fürkész tekintet elől.
- Lash! – suttogom kedvesemnek, aki kicsit odébb szaglászik. – Találtam valamit, talán valami régi vízelvezető, mert nincs csatornabűz.
Nem kell sok idő és némi erőlködés után szabaddá teszem annyira a rést, hogy mindketten beférjünk.
Óvatosan ereszkedem lefelé, bár egy kis ideig még a leszivárgó fény elég világítást ad, de aztán a járat a sötétbe veszik.
- Kérdés, hogy elboldogulunk-e a sötétben, vagy kell valami fény? – teszem fel suttogva a kérdést, hiszen a hang messzire elérhet itt.
Előnye és hátránya is van, ha fényt gyújtunk. Megérezhetik a füst szagot és kivilágítjuk magunkat, de megakadályozhatjuk, hogy beleessünk valamibe. Talán ez utóbbi dönthet a világítás mellett……….

/Ale/

Az alakváltás még egyszerű, az út viszont odáig jó hosszú. Nem épp barátságos a környék, de legalább tisztán látom hol állnak a katonák. Nos a bibi ha nagyobb lennék ők is kiszúrnának de nem vagyok eszetlen még úgy sem hogy tudom érdekesebb lesz a vadászat. Szóval siklok a fal felé, a hasadékok vagy mélyebb vájatok sötétkék-fekete színben játszik, így mázlimra ki kerülhetek minden veszélyesebb helyzetet. A fal mellé érve csendesen változok vissza, hogy ellenőrizzem hol tudnék bejutni úgy hogy a falakon és a kapunál ne bökjenek ki. De a mesélő ötlete nem is olyan rossz így újra vissza változom kígyóvá és óvatosan a falmentén rejtőzve a kapu és a fal közti résen próbálok meg bejutni először. A kaput is alaposan őrzik, de mivel csak sötétben látnak jól és a bőröm nem fénylik így talán bejuthatnék. Viszont sok a kockázat így vissza húzódom és marad a bűzös csatorna meg pár ott lébecoló rágcsáló és kisebb szörnyecske. Már ha pechem van és nem irtják a dögöket. Ha egy szörnybe is botlom Drey hadurat kinyírom, meg azt is aki az erődöt vezeti perpill. Szóval röviden tömören szarban csúszok mászok befelé.

Végignéz a felmutatott íjon és a tegezben pihenő nyilakon, és nem rejti véka alá gyanakvását a tárgyat illetően, bár pont neki nem kéne semmit sem szólnia erre az ágakból álló karjával. Ettől függetlenül van egy kellemetlen sejtése, hogy mégis kitől szerezhette Viridiel a tárgyat, ugyanakkor igyekszik elkönyvelni ezt a saját paranoiájának, és csak bólintani egyet a fegyverre, előtérbe helyezve a hasznosságát és remélve, nem egy átvágás az egész.
- Legalább te fel vagy szerelve – enged meg egy őszintébb mosolyt, még állával a kardra is bökve egyet, ahogy emlékezteti magát, hogy azt az egy szem tőrét, ami még maradt, Hirionnak adta, a másikat meg Al-Nuszra területén veszítette, hogy a hadvezér fegyvertárát gazdagítsa vele. Bár még mindig nem érne velük szinte semmit, elvégre szemből nem támadhat, és ha hátulról sikerül megközelíteni bárkit is, akkor vagy az övével, vagy valamelyik általa hordott szövettel ájulásig fojthatja. Rosszabb esetben állati alakban karmol és harap, egyelőre azonban nem akar ezekre gondolni, mert még a végén bevonzaná ezeket a krízishelyzeteket, és nem kifejezetten örülne ilyen végkimeneteleknek.
A falmászás végül elvetésre kerül, és nem is hitte volna, hogy egyébként ezzel próbálkozhatnának. Bár a hadúrnő nincs a helyszínen, attól még a helyettese vagy valaki tartja a frontot helyette, kemény őrséggel látva el ezt a hatalmas helyszínt, aminek irányítása nem lehet egyszerű, de annál félelmetesebb. Még mindig tiltakozik minden porcikája a behatolást illetően, de megfogadta, hogy innentől nem fog nyávogni és még csak nyekkenni sem fog a saját vágyai és elképzelései miatt, elfogadtatva magával, hogy később kerül mindarra sor, és hogy tennie kell azért, hogy megvalósuljon mindaz, amit elképzelt, hiszen a bűnösöknek csak vezeklés után jár bármi is. Persze megbékélt ezzel az egész helyzettel, de ennek ellenére is elégedetlenséggel tölti el maga az igazságtalanság, hogy Viridielt küldjék egy öngyilkos küldetésre akkor, amikor...
Lezárja a gondolatot, mielőtt elburjánzana és ismét intenzív ellenszenvességbe fajulna, még ha nem is reméli már, hogy valaha változni fog fajtája iránti utálata. Értelemszerűen vannak kivételek, például maga Viridiel, és a családjával is majd igyekezni fog a tőle telhető legilledelmesebben és legudvariasabban viselkedni, bár az eddig elmondottakból nem hiszi, hogy gond lesz. Csak éljék ezt most túl...
Oldalra pillant, mikor Viridiel Hiriont becsmérli, enyhe daccal és elégedetlenséggel figyelve a körülötte lévő repedéseket, de ezek a vonások hamar szomorúvá és keserűvé válnak arra a gondolatra, hogy mennyire elmélyült párjában a sötételfek iránti gyűlölet. Nevetséges ez az egész, mivel míg ő a sajátjai miatt utálkozik, addig kedvese a sötételfeket veti meg mélységesen, akikben még jobban meg is bízna, mint az erdeiekben. Kifacsart egy kapcsolatrendszerük van, ami megint a kapcsolatuk lehetetlensége miatt sipákol, mégis működik, mégis itt vannak, és mennyire önzetlenül! Hirion védelmében viszont nagyon szívesen közölne rengeteg pozitív dolgot a fiúval kapcsolatosan, ugyanakkor szinte biztos benne, hogy Viridiel nem hinne neki - vagy nagyon nehezen, vagy bizonyítással, persze lehet, most saját magát becsüli ismét alá. Nem tudná azonban azt megmondani, hogy Viridielben melyik az erősebb: a belévetett hit, hogy nem tartja őt annyira naivnak, hogy képes legyen elfogadni ténynek egy sötételf jóságát, vagy nevetségesnek találva a történéseket mesének és a sötételfek védelmében kitalált szövegnek titulálná, győzelemre vezetve a mélyen gyökerező ellenszenvet. Egyszerűen nem bízik magában, mert nem tudja, miért is bízhatna.
- Meglepődnél, miket tudnék mondani róla, és talán el sem hinnéd. De ezt valóban később kell kitárgyalnunk – mosolyodik el halványan, kissé szomorkásan figyelve Viridiel vonásait, de egyetlen rezdülésével sem akarja felróni neki az utálat helytelenségét, hiszen ahol volt és amit megjárt, ott valóban kijárt az egész népségnek, hogy ne reménykedjen a továbbiakban bennük, ő viszont még az elégetésüket követően is hisz egyfajta... Jóságban, ami meglehet bennük. Még a tündéknél is keresi egy nagyon kicsit ezeket, bár egészen más körökben, Viridiellel is jóformán szerencséje volt ezen a téren, mert ha azonnal tudta volna, ha emlékezett volna rá, hogy a kristálypáncél kiknek is jár, szóba sem állt volna vele a rossz tapasztalatai miatt. Jobban belegondolva nem is kérdezte meg, hogy mikor és miért kapott nemesi pozíciót, mert biztosan nem volt ott a kezdetektől fogva, akkor emlékeznének egymásra, és ő is ismerné azokat a pletykákat és rossz híreket, amik körüllengték őt és amivel kezdőtött minden...
Egyértelműen reményt kell adniuk egymásnak, Viridielnek a sötételfekkel kapcsolatosan, őneki pedig az erdeiekkel szemben, még ha első körben mind a kettő lehetetlennek is tűnik, de meg kell próbálniuk. Viridiel bizonyára nem tudja, min jár az esze, és így talán a szoros kézfogást sem érti, amivel bátorkodik amolyan megerősítésként a helyzetet illetően, saját magának is mondva: meg fogják változtatni egymás hozzáállását a fajok terén, vonásai pedig bizakodóvá és könnyedebbé válnak ennek hatására. Természetesen nem sokáig szorítja a férfi ujjait, csak pár másodpercig, amíg meggyőződik saját elhatározásával kapcsolatban, aztán elengedi, mert hát feladatuk van.
A szagok nem éppen egyértelműen jelzik a származást, de némi bóklászással, bújkálással és kutakodással biztos meglesz a forrása. Halad sziklarejtekből sziklarejtekbe, hátra-hátranézve, hogy Viridiel mögötte van-e még, bár amilyen tempót diktál, nem nehéz követni, míg igyekszik a tőle telhetően legjobban tájékozódni. Lehetetlen összetéveszteni azt a bűzt, amit a hideg szellő visz felé, és mivel a napokban egyszer már megjárt egy csatornarendszert, annyira nincs kedve hozzá – csupán amiatt nincs teljes ellenkezés ezen ötlet irányában, mert így biztonságosabb a bejutás, illetve az öltözéke és haja már így is magába szívta valamelyest annak a helynek a kellemetlen szagát, még ha mostanra talán kellően ki is szellőzött. Sokat nem változtat.
Felkapja a fejét, mikor Viridiel megszólítja őt, kíváncsian kémlelve a vonásait, aztán közelebb sántikálva hozzá keresi meg azt a pontot, amit párja felfedezett. Nem kell sokat kutakodnia, mert a tekintetét követve szinte azonnal megtalálja ő is, de tény, hogy ő elment volna emellett, főleg a szagforrás keresése közepén, ám mivel nincs kifogása a járat felfedezéséhez – hiszen itt jóformán bármi lehet veszélyes rájuk nézve -, visszaváltozik.
~ Így nem lenne egyszerűbb? ~ mosolyog rá visszafogottan, de biztosan fülig érne a szája, ha nem lenne kellően ura vonásainak, nyomva egy puszit az ajkaira, hacsak a férfi el nem húzódik. ~ Tudod, ha állat vagyok, akkor is működik a telepátia ~ csillan csintalanul a tekintete, a korábbiak után furcsa oldottsággal, de ez talán betudható a feladatok általi lekötöttség jótékony hatásának.
Ha kell, akkor segít Viridielnek, a kisebb köveket ágaival mindenképp elkezdi dobálni, mert négy ággal azért mégis könnyebb, mint marokba összegyűjteni, és úgy félretaszítani, de lehet, a folyamatossága miatt tűnik csak gyorsabbnak. Mindenesetre amint kellően szabaddá válik a bejárat, csendesen merészkedik beljebb, és egyre kevésbé van meggyőződve ennek a helyszínnek a bizalomgerjesztő tulajdonságáról.
~ Hát... ~ néz körbe gyanakvón és elgondolkodón. ~ Mivel nem vagyunk éjszakai lények, én örülnék a fényforrásnak, és így tudjuk, merre megyünk. Nem beszélve arról, hogyha látunk is valamit, akkor gyorsabban haladhatunk, mintha tapogatóznánk végig és imádkoznánk azért, hogy ne egy bokatöréssel járjon a következő lépésünk ~ néz Viridielre tanácstalanul, bár lehet, sok vonását nem látja a félhomály miatt, ahogy ő is csak a férfi nagyjábóli formáját vizsgálgatja. ~ Nyilván meglenne az előnye annak is, ha nem gyújtanánk fáklyát, de akkor nemhogy az utat nem látnánk, de még azt sem, hogyha valaki ránk leselkedik, sötétben pedig harcolni sem tudunk ~ hívja fel erre is a figyelmet. ~ De ha te úgy ítéled meg, hogy nem kell a fáklya, nekem úgy is jó, noha a bajszommal nem mennék semmire, ahhoz túl széles ez a hely ~ pillant ismét körbe, és ha Viridiel elkezdi a felszerelései közt a fáklyát előtúrni, akkor a gyorsaság kedvéért ő a gyújtóeszközöket keríti elő a saját táskájából, hamar lángra lobbantva a tárgyat.

//Mesélői//

Viri és Lash

Az első lehetőséget megragadjátok, ami elétek kerül, Awyrisban pedig vélhetően az összes erdei reméli, hogy jól fogtok járni ezen döntésetekkel, mégiscsak a király élete múlik rajta, még ha Lash számára sokat nem is számít annak a fickónak az élete. Mindenesetre betértek hát, a köveket könnyű eltolni és legörgetni a helyükről, így ha az kényelmesebb, még pár lépésnyi mászással át is juttok a tetején lévő résen keresztül.
A barlang maga az elején semmi különlegeset nem rejt, már ha fáklyával mentek végül, azt viszont érezhetitek, hogy egy idő után elég erőteljesen lejt, mi több, a kinti hideg a komoly ereszkedéssel igencsak súlyosbodik – fokról fokra hűvösebb lesz. Ahogyan egy föld alá vezető barlangban szokás. Értelemszerűen fáklya nélkül a látásotok hiányában a többi érzékszervetek kiélesedik, a falak jéghidegek és párszori érintésre biztosan kényelmetlenül kezdik el karcolni a bőrötöket – vagy legalábbis Lash gyógyító mivoltából fakadóan puha bőrét biztosan, Viridiel fegyverhasználattól kérgesebb tenyerén annyira nem találnak felsérthető pontot ezek a gonosz kis kiszögellések, kellemetlen szúrást egy hirtelen érintésnél azonban okozhatnak. Hab a tortán vélhetően az lesz, mikor egy idő után a tömény sötétség miatt fogalmatok sincs, hogy hol álltok és miként, és mivel nem ehhez a fénytelenséghez vagytok szokva, várhatóan össze is zavarodtok, a járat meredeksége pedig felteheti az i-re a pontot, ha esetleg az előbbiek nem lettek volna elegek, hogy végül mégis a világosságot válasszátok, persze ez tőletek függ.
Egyre lejjebb érve maga a talaj és a fal sikamlósabbá válik, nedvesebbé, életnek azonban jelét nem látjátok. Rovarok, bogarak rettentően halk neszezése esetleg eljuthat a fületekbe, bár ha fáklyával haladtok, akkor annak lágnajinak ropogása biztosan elnyomja egy-egy ilyen testnek a csússzanását és surranását, amint elrejtőznek előletek. A járat maga kacskaringósnak nevezhető – eleinte csak egyenesen haladtatok lefelé, ami aztán elkezdett elég hosszasan ívelni jobb irányba, ráadásul elágazások sem voltak idáig, csak ez a folyosószerűség, amit fáklyafény esetén kellemes vöröses-sárgás fényben pompázik, szerencsére ez nem teszi az egész helyszínt pokolvörössé.
Egy idő után lehet, kétségbe vonjátok azt, hogy helyesen döntöttetek-e, mert ha van valamennyi érzéketek ehhez, akkor egyre inkább mintha elfelé tartanátok a rezidenciától vagy elkerülni készülnétek azt, nemhogy célirányosan afelé közelednétek. De lehet, csak képzelődtök... Mindenesetre ha nem fordultok vissza, illetve fáklyával haladtok, akkor észrevesztek hosszas séta után végre egy elágazást jobbra, ami az eddigiek alapján inkább tűnik a rezidenciára vezető útnak. A választás a tiétek, hogy folytatjátok-e ezt az ívet, vagy megpróbáljátok a frissen felfedezett elágazás másfelé vezető ösvényét, amit, ha még mindig esetleg fáklya nélkül bóklásznátok, értelemszerűen nem vesztek észre. Bajotok egyelőre nincsen, ellenséget sem fedeztek fel azon a pár barlangban lapuló bogáron, rovaron és csúszómászón kívül, legfeljebb pár lassú meztelencsigát, amit át kell lépnetek.

Ale

Az út hosszúnak hosszú, hát még milyen unalmas ilyen eseménytelenséggel és éjszakai csenddel! Szerencsére ezt a rezidenciát nem igazán környékezik meg olyan madarak vagy kígyóevő jószágok, amik esetleg kiszúrnának még így is, így békés nyugtalansággal telik az idő, amíg eléred a várfalat. A katonák értelemszerűen nem látnak bele azokba a repedésekbe, amiken keresztül csúszol-mászol lassacskán magabiztos és türelmes vadászként. Egyszer-egyszer megállnak a fal tetején, körbekémlelnek és gyanakvón figyelik a távolt, és mintha megfeszülne egyik-másiknak a teste, végül elengedi ezt a feszült figyelmet és halad tovább. Ha látott is valamit, akkor az a képzelete és a paranoiája volt.
Nagyon átjárható réseket a falon nem találsz, repedések, amikbe behúzódhatsz, vannak, de a túloldalra nem vezetnek sajnos, legfeljebb átmeneti menedékként szolgálhatnak. Elég vaskosan és alaposan építkeztek, nem sajnálva sem az energiát, sem a pénzt, sem a nyersanyagot, hogy jól és erősen legyen megépítve mindez, és talán még az is felmerül benned, hogy a világvégére készültek ekkora bunkerral. Visszaváltozva sem sokat változik az eredmény, mert bár közvetlenül a fal alá nem látnak a fönt járkálók, ha esetleg megmásznád, nagy valószínűséggel ugyanúgy lebuknál, távolodni ugyancsak nem érdemes, mert kiszúrnának, és ha egy kapun lépsz be, hát az meg egyenes halál lehet, de ezzel te is tisztában lehetsz, akárcsak a kapu fokozott őrzésével. Bár ki akar szemből jönni? Fene se tudja, de lehet, Dreyndrát magát akarják tőrbe csalni ezzel, persze meglehet, más értelmes bejáratnál is ugyanilyen fokozott őrséget rendeltek ki, hogy a hadvezérasszonyt vagy az őt megtisztelő katonamennyiség tisztelgésével fogadják, vagy elegen legyenek a nő elkapásához.
Visszafordulsz hát némi vizsgálódás után, és kígyóként ismét kúszol egy darabon, amíg eléred azt a repedést, ami a közelben a csatornarendszerbe vezet. Átszuszakolva magad leesel, placcsansz egyet, és már szabadon garázdálkodhatsz ezen a felettébb felemelő helyen. Elindulsz arra, amerre a bejáratot sejted, és bár van akkora helyed, hogy felvedd sötételf alakod, egyelőre kígyóként teszed meg a távokat teljesen jogosan, hiszen ki tudja, miféle szerzetek lehetnek errefelé? Mondjuk talán a csatorna folyamatos ellenőrzésére nem küldenek ki senkit, bár egy újonc taknyos büntető jellegű idesorolása talán nem lenne meglepő.
A járat maga eléggé szerteágazó. Alig haladsz pár méternyi távot az ürülékben gazdag terepen, máris több választási lehetőséged van: haladsz egyenesen (ami egy kicsit balra ível), figyelmen kívül hagyva a másik két opciót, melyek szerint indulhatsz jobbra is és balra is. Haladási irányban előbb a jobboldali járatra figyelhetsz fel, aztán a balra nyílóra, szintkülönbség viszont nincsen, egyik sem emelkedik, ami azt sejtetné, hogy a felszínre kerülhetsz bármelyiket választva is, és visszhangok sem tesznek semmit sem egyértelművé teljesen. Valahonnan csobogás hallatszódik, valahonnan mintha léptek lennének ebben az undorító közegben, máshonnan cuppogás és szakítás hangja, de még patkányra emlékeztető vinnyogásra is felfigyelhetsz, és ahol vagy, mintha mindezen halknak tűnő neszek összegyűlnének egy érthetetlen és értelmezhetetlen katyvasszá, amiben képtelenség a normális tájékozódás.

//Rajzot pár napig nem tudok mellékelni, ezért bocsi, de ha kell, akkor később tudom pótolni. Ha már az épületben mozgolódtok, akkor biztos fog mind a két szál kapni posztról posztra bővülőt, így nem lesznek félreértések.//

Nem tartom rossz ötletnek, amit Lash csinál és a továbbiakban én is a telepatikus üzeneteket részesítem előnyben, hiszen ezek a járatok talán sokkal előrébb viszik a hangot és ki tudja, hol hallgatózik valami figyelmes fül. Már, ha persze tényleg oda vezet ez a járat, ahová igyekszünk.
~ Hát akkor eldöntöttük. ~ erősítettem meg, bár még bólintottam is önkéntelenül, igaz ezt nem láthatta valószínűleg. ~ Ahogy mondod, több az előnye a fénynek, mint a hátránya. ~
Nem is habozok tovább, hanem gyorsan előveszek a zsákomból egy fáklyát, de mire a tűzszerszámot is elővenném, kedvesem már megelőz és hamarosan lobogó láng világítja meg előttünk az utat, így látjuk hová lépünk és, hogy elágazik-e a vájat.
Akármennyire is dolgozik bennem az aggodalom, hogy esetleg mi vár ránk ezen a küldetésen és az az alapvető vágyam, hogy Lasht mindentől megkíméljem, most ezeket mind a háttérbe kell szorítanom, mert a feladat minden figyelmet megkíván, ha életben akarunk maradni, de persze ez nem könnyű.
Mielőtt még Lash visszahúzza a kezét, megragadom és egy csókot nyomok rá, éreztetve ragaszkodásomat.
~ Vigyázunk egymásra és minden rendben lesz. ~ küldöm felé a bizakodás érzését.
Végül is örültem, hogy a fény mellett döntöttünk, mert a járat hamarosan erősen lejteni kezdett és ehhez még egyre nagyobb hideg is párosult. Reméltem, hogy ez nem tart sokáig, mert nem voltunk ehhez öltözve és nem szerettem volna elgémberedett tagokkal a felszínre érni, ahol lehet harcolnunk kell.
A falak érdesek és úgy vélem, nem emberkéz vájta őket, hanem talán valamikor itt természetes víz rohant itt, de most szerencsére csak kis nyirkosság volt jelen.
Egy pillanatra eszembe jutott, hogy vajon a démonfajzat, hogy tervezi a bejutást, bár abból, amit tudok róla, elképzelhetőnek tartom, hogy egyenest nekiugrik a kapunak vagy a falakon az őröknek, nem tűnt olyannak, aki bármiféle taktikát alkalmazna.....
Na, de most a mi problémánkon kérne törni a fejem, mert nagyon úgy tűnt egy idő után, hogy a járat még sem szolgálja a célunkat és csak az időnket vesztegetjük benne, mert már rég az erődben kéne lennünk, én meg úgy éreztem, bár nem vagyok túl jó a föld alatti tájékozódásban, növényzet meg egy szál sem volt, hogy tanácsot kérhessünk tőlük, hogy elfelé tartunk.
Hiába nézelődünk a járat sehol nem ágazik el, így nem sok választásunk van, csak menni előre vagy visszafordulni, amit nem szívesen tennék, ennyi vesződség után.
Aztán..........
~ Lash nézd......mintha......~ erőltetem a szemem, mert a fáklya fénye, mintha sötétebb nyílásban veszne el.....
Meggyorsítom a lépteimet és felélénkülve világítok be az elágazásba, ami, ha nem veszítettük el a tájékozódási képességeinket teljesen, akkor az épület felé visz már.
~ Azt gondolom rá kéne térnünk erre az útra. ~ próbálok minél tovább ellátni, de pár méter után teljes a sötétség. ~ Te mit gondolsz? ~ kérdezem kedvesem, mert most együtt készülünk a hurokba dugni a fejünket, az a minimum, hogy együtt is döntsünk.
Ha nem lesz ellenvetése, akkor ezt az utat választjuk és remélhetőleg hamarosan kikeveredünk a föld alól, mert kezd nyomasztó érzésem lenni.

Ale

A csatorna eddig jó döntésnek bizonyult, se szörnyek se patkányok és lássuk be kíváncsi szemek sincsenek. Ahogy haladok három irányba is mehetnék, de mivel osztódni nem tudok és hasadt személyiség sem vagyok így marad a vak véletlen. Pontosabban reményeim szerint a létek felé haladok hisz ha sikerülne kinyírnom egy helyi katonát az sokat dobna az esélyeimen. Ha meg Viriékkel találkoznék, nos az erősen kínos lenne. De fő a pozitív hozzá állás és irány jobbra. Ugyan mit veszthetek azon kívül hogy max eltévedek? Semmit, így irány előre. Mivel tök sötét van a hőlátás most igazából kínos dolog szóval óvatosan váltok alakot. Majd elfek számára is csendesen lépkedve osonok tovább (mielőtt a mesélő ciccegne a csendes lopakodásra amit az elfek se hallanak meg, minden tisztességes orgyilkost erős tréningnek vetnek alá hogy még a futásuk se legyen halható. Igen hasznos tréning hisz csak azok nevezhetik magukat képzetnek akik kinyírták a rájuk vadászó katonákat)

Furcsa, halvány boldogság járja át, vélhetően az egyetértésüknek és összhangjuknak köszönhetően, még ha ezzel igazából a kapcsolatuk problémáját jelenleg nem is oldják meg. Valahol mégis megnyugtató, hogy nem lép fel újabb és újabb ellentét köztük, hiába annyira egyértelmű a döntés.
Mikor Viridiel elkezd kutatni fáklya után, addig ő a nem is olyan régen használt gyújtóeszközöket kotorja elő saját táskájából, így lényegében párjával egyszerre húzza elő a felszereléseket. Visszafogott mosollyal gyújtja meg aztán a tárgyat, lángja pedig hamar elűzi az őket keményen körülölelő sötétséget, szinte fellélegezve, hogy nem kell vakon mászkálnia és bizonytalanul járnia. Ezek után gyanútlanul rakná el a kezében és ágaiban lévő holmikat, ám ebben Viridiel megakadályozza, mire meglepetten felugrik a szemöldöke, nem igazán értve, hogy mit szeretne. Ezek a csodálkozó vonások a gondolati szavak elhangzásával és a kézfejére nyomott csók láttán és megérzésvel ellágyulnak, majd az arcán egy elérzékenyült mosoly is megjelenik, amint a pokolban lévő bizakodás mintha megjelenne előtte mindezekkel. Megpróbálja az ujjai közt szorított tárgyak ellenére is megfogni a kezét, óvatosan húzódva kedveséhez, rövid és gyengéd csókot adva neki, ezzel kifejezve a viszonzott ragaszkodást.
~ Tudom, hogy minden rendben lesz. Meg fogjuk tudni oldani, bármilyen probléma is merüljön fel ~ mosolyog rá, finoman érintve hozzá behajlított ujjait, végigcirógatva arcán, és jelenleg elég meggyőzöttnek tűnik erről, főleg a korábbiakhoz képest, mikor mindenben kételkedett. Most ő maga is biztosabbnak érzi nemcsak magát, de a kapcsolatukat is, elvégre így vagy úgy, de biztosan képesek lesznek valamit kitalálni még a legkomolyabb gondjukra is, legrosszabb esetben meg úgyis csak várni kell valamennyit, azzal pedig nincs gond. Úgyse szabadna sietniük semmivel, de főleg siettetnie nem szabad, hiszen bármennyire is kész újabb lépés megtételére, emlékeztetnie kell magát, hogy ő erre készült egész életében, Viridiel viszont eddigi tudomása szerint soha nem gondolt párkapcsolatra sem a feladatából kifolyólag. A jelenlegi helyzetük így, ezeket figyelembe véve egészen lehetetlen, elvégre már az egy hatalmas dolog, hogy a futár mégis kialakította vele talán az első komoly párkapcsolatát a saját ígérete és nézete ellenére is. Türelmesnek kell lennie és türelmes is lesz, mert átgondolva bármennyi időbe is kerüljön, meg fogja érni a várakozást.
Van annyira széles a járat, hogy Viridiel mellett sétáljon, és bár amíg elrakja a felszereléseit, addig elszakad tőle, de amint a táskájába visszakerült minden, ismét megfogja a kezét, szorosan kulcsolva az ujjait a férfiéba, ám ha bármi probléma merülne fel, baj történne, akkor azonnal elengedi, hogy képes legyen fegyvert rántani. Lehet mondjuk, hogy neki kéne vinnie a fáklyát az egyik ágában, most ez az ötlet teljesen kimegy a fejéből, annyira el van foglalva a környezete feszült figyelemmel kísérésével, és még ha annyira ugyanolyannak és egyoldalúnak tűnik az egész helyszín, a hidegség és nyirkosság hamar megváltoztatja erről a véleményét. Szíve szerint egyre inkább kimenne, ugyanis tényleg nem ehhez öltözködött, és úgy kell elnyomnia a vacogást és reszketést, miközben kellemetlenül fut végig hátán, alkalmanként egész testén a hideg és libabőr, egyszer-egyszer mégis meg-megrándulva. Panaszkodni ugyanakkor nem panaszkodik, csendesen tűr, mert Viridiel sincs annyival jobban felöltözve, így ha el is kérne tőle valamilyen ruhadarabot, akkor meg ő kezdene el bizonyára fagyoskodni, így ezt az ötletét elengedi.
Aggodalmasan szemlélődik, figyelve mindent, észrevéve egy-egy fényesen villogó bogárpáncélt vagy nedvesen csillanó, csupasz testet, ügyelve arra, hogy egyetlen kicsi csigára se lépjen rá, és bár felvehetnék ezekkel a kis lényekkel a kapcsolatot, nem hinné, hogy bármit is tudnának a céljukkal kapcsolatosan. Vélhetően ők csak vannak itt, a sötétben, élik a maguk megszokott és rendszerezett életüket, nem is foglalkozva azzal, hogy a felszínen mi van vagy hogy merre mi történik...
Teljesen másfelé bambul, mikor Viridiel megszólítja őt, érdeklődőn fordítva először a férfi felé a fejét, aztán az általa is nézett irányba tereli a pillantását, mire leheletnyit felszökik a szemöldöke. Kíváncsian tekint vissza párjára, várva egyfajta döntést tőle, mert nem igazán érzi, hogy ebbe lenne beleszólása; nem annyira erőssége a tájékozódás a föld alatt, mindenféle támpont nélkül – egy törppel ilyen szempontból biztos jobban járt volna, viszont ilyen lehetőség most nem állt a rendelkezésükre, és lehet, jobb is. Az meg fel sem merül, hogy Viridiel egyedül indult-e útnak, mert teljes meggyőződése, hogy igen, hiszen csak ő jutott el idáig, senki más.
Követi Viridielt, amíg ő meggyorsított léptekkel néz be a járatba, nem akarva kikerülni a fáklya által megvilágított sugárból, kérdésére viszont őszintén nem tudja, mégis mit felelhetne. Tanácstalanul néz abba az irányba, amerre hajlik tovább az a járat, melyen jöttek, aztán vissza az elágazás felé, majd ismételten azt bámulja, ami a főirány lehet. Próbál a környezeti adottságokra figyelni és azokra hagyatkozni, de jóformán semmit nem vesz észre az apró bogarakat és rovarokat leszámítva, mégis kutakszik, hátha talál valami támpontot, és...
~ Menjünk akkor ~ lép közelebb az elágazáshoz. ~ Őszintén nem tudom, merre kéne mennünk, és most nem hiszem, hogy a megérzéseim helyesek lennének, ahhoz az elmúlt napok túlságosan... Bonyolultak és nehezek voltak ~ enged meg egy kesernyés mosolyt, és itt most nem a kényelmetlen beszélgetésükre akar utalni, hanem magára a sötételf fogságra – ami aztán barátsággá vált szerencsésen -, majd a hadvezér birtokán eltöltött feszült, veszélyekkel és fájdalmakkal teli óráira. ~ Viszont Viridiel...? ~ fogja meg megint a kezét, ezúttal aggodalmasan és kérlelőn, ahogyan a hangja is csenghet párja fejében. ~ Valami van idelenn... Szerintem te is érezheted a jelenlétét, ha nagyon figyelsz, de nem tudnám megmondani, merre lehet ~ néz egy darabig a melegbarna szemekbe, majd lehajtja a fejét, mintha szégyellné, hogy képtelen megmondani, merre tartózkodik ez a lény, és igazság szerint így is érez, elvégre minek van itt, ha nagy eséllyel úgyse fog tudni segíteni, csak hátráltatni? Kiveri a fejéből ezt a gondolatot, mielőtt gyökeret verne elméjében, ahol ezek a negatív meglátások sokkal biztosabban kerülnek táptalajba és sokkal nagyobb eséllyel sarjadnak ki. ~ Ne vigyem inkább én a fáklyát? ~ emeli pillantását aztán mégis Viridielre. ~ Ha esetleg baj lenne, úgy talán könnyebben tudsz küzdeni. ~ Érezhető benne az a fajta bizonytalanság, mely egyértelművé teheti Viridiel számára is, hogy nem igazán van tisztában az ilyesfajta képességeivel, hiszen soha nem kellett idáig úgy küzdeniük együtt, hogy fáklyafény is kellett volna hozzá, így ennek kapcsán a döntést párjára bízza. Ellenvetése nem lesz sem ezzel az üggyel kapcsolatosan, sem az irányt illettően, így amint a fáklya is rendeződik, ő szorosan Viridiel nyomában – vagy épp előtte – halad.

//Mesélői//

Viridiel és Lash

Sok dolgon nem kell vitatkoznotok és nem is ütköztök ellenállásba sem a fáklyát, sem az irányt illetően. Az viszont teljesen jogos, amit Lash mond, hiszen ahogy kutakszik, valóban megérezheti egy itteni, lenn élő lénynek a jelenlétét, ami biztosan nem bogár. Habár a szívdobogását nem hallja, és nem is tudná megmondani, pontosan mekkora, egyértelműen egy nagyobb lény, noha az iránya és elhelyezkedése ugyancsak kérdéses, és ha Viridiel is elkezd figyelni és kutakodni, ő maga is tapasztalhatja az erdei elfségből származó előnyöket, melyek Zevadar területén talán még kiélezettebbek a természet hiányából és az állandó kereséséből fakadóan: valami van itt. Valami nagyobb, és nem elfszabású. Ez valami lény, valami vadállat, valamelyest érezhető a nyugtalansága, ám az is lehet, hogy ez csupán paranoia és Lash bebeszéli neked és te magad is elhiszed az általa mondottakat, mégis túl valósnak találhatod az érzést valami ittlétéről.
Ha ez nem változtat a döntéseteken és továbbra is a megegyezésetek alapján az előkerülő oldalirányba indultok, ami feltételezhetően Dreyndra rezidenciájára visz titeket, akkor hosszú, néma percekig nem történik semmi. Csak vagytok, sétáltok, a fáklya fénye kíséri lépteiteket, annak halk susogása az, ami megtölti a környezeteteket hangilat, na meg persze a lépéseitek csendes visszhangja. Az érzettek után vélhetően nem vagytok nyugodtak, hanem ennél is feszültebb figyelemmel követitek környezetetek apró rezdüléseit, nagy eséllyel egy percre sem engedve le a védelmeteket. Aztán, vagy nagy megkönnyebbülésetekre, vagy még nagyobb szorongásotokra, eddig általatok soha nem hallott morgás visszhangja fut végig a járaton, és ha ennyiből nem sikerülne megállapítani, akkor a kemény léptek hamarosan egyértelművé teszik a számotokra a mögöttetek haladó lény irányát. Egyenesen felétek tart, és a hangok alapján nem tűnik túl barátságosnak, sőt, igencsak agresszívan lépne fel ellenetek, ha esetleg beérne titeket. Egyelőre nem tudhatjátok, hogy mivel álltok szemben, mennyire gyors és mennyire erős, és lehet, jól tennétek, ha futnátok, de lehet, meg tudnátok küzdeni vele viszonylag könnyen és gyorsan, nem sok energiát veszítve. Rajtatok a döntés, hogy mit választotok, és remélhetőleg a kevésbé idő- és energiapazarló opció mellett döntötök.

Ale

Eleinte úgy tűnik, vacillálsz melyik irányba menj, végül nem indulsz egyetlen elágazáson keresztül sem, hanem a finoman ívelő főjáratot választod, talán helyesen. Visszaváltozásoddal a szagok nem lehetnek sokkal enyhébbek, az ürülék, akárhogy is nézzük, elképesztően büdös, de ez legyen most egy olyan gond, amivel teljesen felesleges foglalkozni és az esetleges undoron kívül úgyse gátol a munkádban. Természetesen ciccegni nem fogok, elvégre orvgyilkosról és kémről beszélünk, nem egy átlagos katonáról, de ha valamelyest hangosabban is lépkednél, a körülötted lévő zajok teljesen elnyomnák az átlagnál egyébként is légiesebb lépteidet. Ahogy haladsz a falak mentén lévő keskeny járaton, hamarosan egyre erősödő csobogásra figyelsz fel, és óhatatlanul is eléred ennek a forrását, mert erre vezet a járat. Persze bármikor dönthetsz úgy, hogy inkább visszafordulsz és egy mellékjáratban sétálsz inkább, vélhetően azonban nem fog téged megriasztani egy ilyen kis hang.
Mindenesetre elérve azt egy fémrácsokkal lezárt, egyértelműen emelkedő, de náladnál jóval kisebb járat az, amire felfigyelsz a főjárat baloldali részén, némileg magasabban, mint az előzőek voltak. Elég meredeknek tűnik, és ha megfordul esetleg az a fejedben, hogy kígyóalakod visszavéve megküzdesz vele, akkor nincs akadálya: könnyedén kúszhatsz felfelé, átgázolva az onnan lecsobogó, piszkos moslékvízzel felhígított végtermékek tömegén, és bár ez is botrányosan büdös, egészen más élményt ad, még ha továbbra sem annyira kellemes.
Ha annyira nem vonz ez, még ha most, innen nézve egyértelműen felfelé vezet is, akkor folytathatod az utad azon, amin idáig haladtál. Ha ezt választod, akkor másik két opció merül még fel: továbbra is egyenesen vagy egy újabb baloldali járat. A hangok még mindig nem bizalomgerjesztőek, és bár úgy tűnik, a fő bajt letudtad, hiszen valaminek a szaggatásának a hangja elülni látszik, attól még patkányok és egerek cincogásának és visongásának a visszhangja kísértetiessé tehetik az utad, és mintha motyogásféle is vegyülne ezen állati hangok és a csatornarendszer folyamatos, halk morajlása és ennél jóval hangosabb csobogása mellett. Még díszítő leírásként hozzáteszem, hogyha nem indulsz el a lerácsozott járaton keresztül, akkor a következő baloldali nyílásig másik kettő ilyen rácsozott csatornarészt találsz, melyek ugyancsak nagyon kicsit, de annyira magasan vannak, hogy nem tudnád elérni őket, vélhetően pedig visszacsúsznál, ha meg is próbálnál felkúszni azokon. Illetve a járható út mindkét oldala alatt itt-ott kisebb rácsos, félköríves lukakat találsz, ahova a mindenféle, már nem használt mocsok és ürülék keverékének egy része lefolyik, nem hagyva, hogy teletöltődjön a járat. Ez utóbbiakkal mondjuk feltételezhetően nem akarsz próbálkozni, mert csak lejjebb esnél még pár métert, még távolabb kerülve a felszíntől.

Miután Lash elmondja, hogy ő sem sokkal biztosabb az útirányunkban, mint én, a döntés az én kezembe kerül vissza és még egy pillantást vetve a szerintem az erődtől eltávolodó eredeti főjáratra, mozdulnék, hogy belépjek a mellékjáratba.
Ahogy kedvesem hideg keze az enyémre fonódik azonban megtorpanok és kérdőn nézek rá, de közben rájövök, hogy talán nem az idegességtől fagyosak a tagjaim hanem az itteni nyirkos hidegtől, ami kezd igazán kellemetlen lenni, de ami még kibírható számomra, de Lash-nak azért fel tudok ajánlani egy köpenyt, ami a zsákomban van.
Miközben előhalászom, addig a szavain is eltöprengek és elmém most már céltudatosan kutat és rá kell jönnöm, hogy igaza van, talán eddig is éreztem valahol a tudatom mélyén, de sok minden kavargott a fejemben és azin is törtem a fejem, hogy vajon hol és milyen körülmények között keveredünk a felszínre, így eddig elnyomtam magamban, de most érzem........érzem, hogy van valami jóval nagyobb a közelünkben, mint egy bogár vagy egy csúszómászó és arra is mérget vennék, hogy nem elf vagy self.
Talán ez a járat is az ő közlekedését és rejtekét szolgálja.......
~ Tessék ezt vedd magadra. ~ nyújtom át a köpenyt. ~ És igazad van. ~ bólintok is. ~ Van itt valami és lehet előbb-utóbb felfedez minket és nem veszi jó néven, hogy betolakodtunk a birodalmába. Tessék. ~ nyújtom oda a fáklyát, mert kétségtelen, hogy ezt is számításba kell venni, hogy esetleg harcra kerül a sor. ~ Ha küzdenem kell, kérlek maradj kardtávolságon kívül, nehogy megsebezzelek, de hát ez úgy is tudod már. ~ mosolygok bár kissé kényszeredetten, mert egyikünk sem örül, ha idelenn kell valamivel megharcolni.
Lehetőleg hangtalanul és feszült figyelemmel haladok tovább a járat bal oldala felé húzódva, míg Lash-t egy fél lépéssel hátrább kérem meg, hogy kövessen, a jobb oldalon, így nem akadályozzuk a fény előrejutását.
Pattanásig feszült idegeimet, tarkócsapásként éri a hátunk mögül felhangzó morgás, aminek visszahangja ide-oda pattog a falakon, de ez és a felhangzó léptek egyértelműsítik, hogy az a valami a hátunkban van.
~ Azt hiszem megérzett minket és nem örül nekünk. ~ küldtem az üzenetet Lash-nak, bár úgy vélem ő is legalább annyira tisztában volt a dolgokkal, mint én.
~ Vigasztalhat minket, hogy a járatnl nem lehet nagyobb, így nem egy óriás az. ~ igyekeztem vidámabban felfogni a helyzetet. ~ Viszont nem lenne jó idelenn küzdeni vele, ha nem muszáj, így azt hiszem hasznos lenne, ha futnánk. ~ intem előre most a lányt. ~ Te előre figyelj én meg a hátunkat tartom szemmel. ~
Talán előbb kiérünk, mint, hgy össze akaszkodnánk az ismeretlen járattársunkkal.

Ale

Azt már látom hogy nem voltam egyértelmű de ez az én hibám így egyenesen előre megyek. Az út egyhangú a patkányok zaja kevésbé zavar mint a bűz. Viszont sajnos ez is a munkám járulékos "bónusza"... Miért is nem maradtam táncosnő vagy kurva ... Ja tudom miért mert kinyírtam a madamot és a férjét miután hisztiztek egy vendég halála miatt. Lényegtelen emlékek, időszerű kijáratot találni nem mászkálhatok napestig idelent még a végén megelőz az a kettő. A fura zaj eltűnt viszont motyogás vette át a helyét. A kijárat meg van de megnézem mi ad ki ilyen hangot. Nos nem azért mert ráérek, de Lashéknek nehezebb dolga van mint nekem éljek én. Memorizálom a helyet és tovább megyek. Amint haladok további rácsok és járatok látszódnak fönt is és lent is. A lentiek egyértelműen hidegen hagynak, a fentiek meg látszólag magasan vannak. Még ha elérném őket akkor se lenne hasznuk hisz meredekebbek az előzőnél. De most nem kijáratot keresek hanem a motyogás felé igyekszem ki tudja miért.

Érdeklődőn figyeli, amint Viridiel kutakszik a táskájában, nem igazán tudva, hogy mit keresve, mert ami jelenleg kellhet nekik, az elöl van: fáklya, fegyver, ők maguk. Több nem igazán szükségeltetik jelenleg, és bár fázik és el tudna viselni másik három rétegnyi ruhát, nem nyafog miatta – épp eleget hisztizett legutóbb. Mindenesetre látja párján az elgondolkodó vonásokat a megjegyzését illetően, mielőtt azonban ténylegesen dűlőre juthatnának a továbbiakkal kapcsolatosan, kedvese kihúz egy köpenyt a táskájából, melyet jóformán elbűvölten figyel, főleg akkor, mikor átadja neki.
~ Köszönöm... ~ veszi át óvatosan a ruhadarabot, aztán mosolyát lehajtott fejjel igyekszik rejteni, miközben magára veszi a szövetet. A zsineget összeköti a nyakánál, és bár a feje nem fázik a sok vörös tincs miatt, attól még a csuklyát is magára húzza, jól elrejtőzve benne. Még szerencse, hogy köpenyek közt nincsenek komoly méretbeli különbségek, mert akkor biztosan bajban lenne Viridielnél alacsonyabb és kisebb alkatával, így viszont teljesen belebújik a ruhába. Halványan érzi rajta a férfi illatát, ami egy darabig biztosan ki fogja váltani a folyamatos igényt, hogy fogja a kezét. Mondjuk a veszélyforrás kellően elegendő aggodalmat ad ahhoz, hogy ne ez a fajta ragaszkodás kerüljön előtérbe, hanem az óvatosság és elővigyázatosság, a másik védelmének fontossága. Hamar vissza is tér a szilárd talajra gondolatban is, mikor Viridiel folytatja, nézve őt végig, amíg a fejében elhangzanak a gondolati szavak.
~ Akkor érdemes lesz sietnünk. Nem tudom, milyen lények laknak errefelé, de az állandó sötételfveszély miatt nem hiszem, hogy annyira barátságosak lennének ~ jegyzi meg kesernyésen, egy biccentéssel véve egyik ága szorításába a fáklyát. ~ Rendben van, utána pedig ellátom a sebeid, ha lesznek ~ viszonozza a mosolyt, igyekezve őszintébbnek és vidámabbnak látszani, mint amilyen hangulatban egyébként van, még mindig menekülve a szeretet és szerelem biztonságába, ami most nem valósulhat meg.
Fényforrásukat tartva indulna el elsőnek, de Viridiel kérésére hátrébb marad egy kicsivel, tartva a távolságot, de szorosan haladva mögötte, figyelve a környezetükre, de nem sok haszna válik belőle. Sok információ nem csepeg hozzá, a terület maga idegen, a lények többsége itt ugyancsak, és ismeretlen élőlényekkel nem egyszerű a kommunikáció, ahogyan azt megtapasztalhatta a pók esetében is. Megborzong a köpeny alatt, ahogyan arra az esetre gondol, de hamar kiveri a fejéből azt a borzalmas emléket, elvégre ez nem ugyanaz a barlang, és ha egy pók lakozna itt, akkor annak hálóját már biztosan megtalálták volna.
Riadtan fordul hátra, mikor egyértelműen mögülük hangzik fel az állat dühös hangja, de egyáltalán nem ismerős neki ez a fajta morgás. Biztos benne, hogy nem találkozott még ezzel a fajjal, és nagy eséllyel nem is egyszerű állatfaj lesz ez, hanem valamiféle barlangi szörny, amelyik reggeltől estig a vájatokat rója mindenféle konkrétabb cél nélkül.
~ Hát ez valóban megnyugtató ~ erőltet egy gondolati nevetést nem sok sikerrel, de legalább megpróbálta felvenni Viridiel optimizmusát, aztán csak beleegyezőn bólint az utasításra, még ha alapvetően hezitálna is. Tudja, hogy az idő most értékes, és nem húzhatják azzal, hogy megbeszélik, mit és miért, egyszerűen elfogadja mindezt, még ha jobban örülne annak, hogyha Viridiel haladna elöl. ~ Azért a nagy figyelésben majd ne maradj le ~ mososlyog rá, és még egy sokatmondó pillantást vet rá, azzal megindul a tőle telhető leggyorsabban rohanva, most már annyira nem érdekelve, mennyire halkan teszi meg a lépéseket. Tekintve, hogy ő van elöl, valószínűleg ő fogja az irányokat is választani, nem kifejezetten értékelve, hogy a döntés súlya ránehezedik. Mondjuk eddig főként Viridiel vezetett... Csak Természet Anya adja, hogy képes legyen jó irányba terelni magukat, és jó helyen bukkanjanak ki, megúszva ezzel ennek a lénynek a támadását.

//Mesélői//

Lash és Viridiel (Lash szemszög)

Szinte azonnal rohanni kezd, ahogyan Viridiel előreengedi, igyekezve háttérbe szorítani az aggodalmát és félelmeit, csak arra koncentrálva, hogy minél gyorsabban minél nagyobb távot tegyenek meg. Mindeközben félelemtől és feszültségtől zakatoló szívvel kutatja a sötétséget, próbálva megtalálni a mellékjáratokat, amiken lefordulva talán megúszhatják ezzel a lénnyel a találkozást, de őszintén maga se tudja, mégis mit higgyen. Nagyon szeretné, ha lerázhatnák, ám figyelembe véve, hogy ez a vadállat van otthon ebben a barlangban, nem sok esélyét látja, hogyha el is bújnak valahol, sokáig felfedezetlenül maradnának. Eddig bizonyára csak szerencséjük volt ezzel kapcsolatosan, a továbbiakban pedig meg sem fog lepődni, ha ismételten belefutnak a lénybe – vagy legalább a hangját hallják. A morranások és néhai üvöltések mindenesetre elvisszhangzanak hozzájuk a kemény léptekkel egyaránt, és végig az az érzése, hogy nagyjából tartja velük a tempót, de talán egy kicsit lassabb, így képesek lehetnek lehagyni őt. Hiú ábrándnak gondolja, mégis reménykedik abban, hogy jól érzékeli.
A rohanástól és a riadtságtól dübörög a fülében a vér, és észre sem veszi a plafonon és nagyobb mélyedésekben a fényes-kitines csillanást, annyira arra koncentrál, hogy merre kéne menniük. Hiába sokkal nagyobbak a pár pillanatra megvilágított bogarak a szokásosnál, annyira elborítja az agyát az egyre csak fokozódó pánik, hogy képtelen tudatosítani ezeknek a jó lábszárhossznyi bogarak és rovarok csendes jelenlétét, de talán azért sem sikerül felfognia ezt a látványt, mert viszonylag ritka. Kettő-három előfordul a több perces futás alatt, bár lehet, ha a plafonra is sikerülne egy pillantást vetni, több is előkerülne, egyébiránt jelenleg ártalmatlanok és zavartalanul pihennek tovább, kicsit talán beljebb húzódva rejtekükbe.
Eleinte nagyon nehéz bármerre is befordulni, hiába hagynak el egy, kettő... három és még egy negyedik járatot is, annyira váratlanul éri őt hirtelen felbukkanásuk és az, hogy a fáklyafény bekúszik ezekbe az üregekbe, ám a sokadik alkalommal végre sikerül megkülönböztetnie ezeket a barlangfal szilárd folytatásától. Nem igazán gondolkodik, és nem is tudná megmondani, hogy mennyire lenne szerencsés lefordulni, de megpróbál bízni a megérzéseiben, és a következő fordulónál egy jobbra irányt venni, meglepetésére azonban ez az üreg visszafelé vezet. Egy pillanatra kétségbeesik, hogy nagyon rosszul választott, de nem néz hátra Viridielre, mert nagy eséllyel, ha ezt megtenné, akkor felbukna az egyik kiálló szikladarabban, az pedig elképesztően nagy időveszteséget jelentene. Feszült tempót diktál a továbbiakbn is, és hogy ne érezze annyira elveszettnek ezt a döntését, üzen párjának:
~ Talán így a hátába kerülhetünk és meglephetjük vagy elmehetünk mögötte. ~ Igyekszik minden bizakodását beletenni a szavakba, de ő maga sem tudja, hogy mire számítson. Tekintve, hogy magát a lényt se ismeri nagy valószínűséggel, innentől nehéz bármivel is kalkulálni. Mondjuk lehet, egyenesen kellett volna mennie tovább, így kicsit átkozza is magát a döntését illetően...
Nincs újabb elágazás, ahol lefordulhatna, és ez borzasztóan aggasztja. Legszívesebben alsó ajkát rágná vagy a nyelvébe harapna, de nem meri megkockáztatni futás közben, még a végén durván ráharapna, és nem hiányzik neki a szájából a vér vasas íze. Ahogy fut és fut, követve a járatnak az ívét, mely nagyon gyanúsan egy korábbi elágazáshoz vezet, amit képtelen volt időben észrevenni, hirtelen megállásra kényszerül, és kis híján kicsúszik ágai közül a fáklya, amint zaklatottan és hisztérikusan zihálva végignéz a beomlott járatrészen, kis híján elsírva magát.
- Édes Természet Anya... – suttogja kétségbeesetten, csak figyelve az egymásra borult köveket, melyek eltorlaszolják az utat előlük. Egy pillanatra teljesen lebénul a látványtól, de aztán pánikolva és sietősen kezdi el kutatni, hogy merre indulhatnának vagy hol kezdhetnék el legörgetni a szikladarabokat. Az önhibáztatás, a tudat, hogy az ő döntése miatt kerültek kutyaszorítóba, egyre jobban berágja magát az elméjébe, és az ebből fakadó félelemtől reszketni kezdenek a tagjai, gyomra erős görcsbe rándul, ahogyan a torka is összeszorul. Képtelen Viridielre nézni, olyan szintű bűntudatot érez, hogy ennyire pocsékok voltak a megérzései, és határozottan állítja már, hogy nem őt kellett volna előreküldeni.
A pillanatnyi leblokkolást követően odalép a lezárt járatrészhez, és elkezdi megmozgatni a köveket, hátha valamit le tud lökni, de az ő gyenge fizikuma miatt minden annyira mozdulatlannak és stabilnak tűnik, szilárdnak, ennek ellenére a kétségbeesés viszi tovább, hogy megpróbálja egy karral legörgetni a számára legörgethetetlent. A fejében lévő káosz miatt fel sem tűnik neki, hogy az egészen idáig feléjük visszhangzó állathangok most teljesen elhallgattak, mintha a barlangban lakó teljesen elcsendesedett volna, esetleg eltűnt volna, legjobb esetben pedig abbahagyta volna az üldözésüket, nyomukat vesztve.

Ale

A motyogást sajnálatos módon egy darabig nem fogod tudni értelmezni, ahogyan a visszhang teljesen összekuszálja a megformált betűket és hangokat. Az értelmes szavak halandzsává válnak, de az sem kizárt, hogy maga a beszéd egy halandzsanyelv; ennek kiderítése viszont most égetőbbnek tűnik a számodra, minthogy előbb kijuss. Kutakodni ráérsz, legalábbis eléggé ez az érzésed, és remélhetőleg nem tévedsz, így csak fokozhatod saját magad számára az izgalmakat. Nézelődsz és kutakodsz, hátrahagyod a még elviselhető meredekséggel bíró rácsozott és feltételezett kijáratot, csendesen lépkedsz a csatorna járható részein, és akárhogyan is járkálsz és mászkálsz, kénytelen vagy egy darabig be-benézni egy-egy járatba vagy legalább az előtt megállni és erőteljesen hallgatózni, hogy meg tudd mondani, onnan jön-e a beszédhang vagy sem. Furcsamód akárhányat is nézel meg magad körül, egyikből sem származik hang, legalábbis azokból biztos nem, amik mellőled nyílnak. A feletted lévőknél értelemszerűen nehéz lenne megmondani, ám mivel a szomszédos járatokat kilőtted, maradt két opció: feletted és alattad. Ha ezt is elkezded vizsgálni és jobban odafigyelni, esetleg lehajolsz az egyik alsó, félköríves járat közelébe, erősebbnek vélheted a hangokat, és ez eléggé arra enged következtetni, hogy van valaki odalenn. Hogy mi van ott? Fene se tudja, de eléggé úgy tűnik, hogy valamiféle intelligens lény lakozik itt, méghozzá nem is egyedül a mellette lévő válaszsusmorgást tekintve. Talán még két-három hangra figyelsz fel odalennről, és alakot váltva lenézhetsz oda, kideríteni, kik vannak ott, ám kellő figyelem tanúsításával azt is tudhatod, hogy egy másik beszélő hiányzik innen. Egészen idáig hallottál egy másik beszélőt is, az viszont a jelek szerint nem innen származik, hacsak nem hallgatott most el, bár... Visszaemlékezve a lenti beszélőkével párhuzamosan nyomta a saját dumáját, és ez is okozott egyfajta zavart az irányokat illetően.
Ha feltápászkodsz és esetleg nagyobb erőt véve felugrasz az egyik magasabban lévő rácsozott járathoz, gyakorolva egy kicsit az akrobatikát, felhúzva magad egy kicsit, akkor onnan... Nos, onnan semmi sem hallatszódik igazából, csak vizes visszhang csobogással és folydogálással, és van olyan szerencséd, hogyha lógsz egy jót, keresve ott a forrásokat, a nyakadba ömlik egy adag, langyos moslékvíz. Ha nem kezdesz el lógni és nem akarsz kutakodni odafenn, akkor értelemszerűen csak látod és hallod, ahogyan abból a csatornarészből leömlik egy újabb adag feleslegessé vált vizezett tartalom. Ha a meredek járatot is kilőtted, mint lehetőséget, akkor még megnézheted a kijáratnak tűnő rácsozott ösvényt is, mert igazából már csak az maradt utolsó opciónak, ahonnan még érkezhet beszéd. És, ha ezt megteszed és ott is, annak közelében is hallgatózol egy kicsit, erősebben hallhatod az eddig hiányzó tagnak a hangját. Emellett az alak mellett talán egy figura lehet, aki hallgatja őt, de egyébként teljesen szótlannak bizonyul az, akit esetleg partnernek lehet feltételezni – már ha van, és nem egy zakkant beszél magában.
Összességében két lehetőséged van: vagy lemész és kideríted, hogy kik beszélnek és miről, vagy felmész a kijáratnak tűnő csatornarészen keresztül, és ott deríted ki, ki az, aki szóvégeket elharapva, egyáltalán nem artikulálva motyorászik talán magában.

Én sem hiszem, hogy az előbbi hang tulajdonosáról, hogy barátságos lenne és azt sem, hogy hagyná magát meggyőzni arról, hogy mi nem akarunk neki ártani.
Az sem meglepő, hogy ennyire egy húron pendülünk Lash-sal, hiszen nem egyszer kerültünk már ahhoz szorult helyzetbe, hogy ismerjük egymás gondolatát is, melyikünk mit csinálna.
Így aztán a sebek emlegetésére csak vetek rá egy vidám mosolyt, ami lehet nem illik ide, de nem tehetek róla, elképzelem, ahogy a győzelmem után ápolgatni kezd itt a sötét járatban.
Hamar elkomolyodom....
Utána viszont pont megint én vagyok, aki oldani próbálja a feszültséget, a magamét is, amikor felhozom a hangforrás méreteit.
~ Le sem tudsz vakarni magadról. ~ erősítem meg, hogy nem fog elveszíteni, a sarkában leszek végig.
A járat kanyarogva szalad velünk, bár az irányt most kevésbé tudom figyelni, ezt most Lash-ra bízom, mert nem szeretném, ha valami hátulról lepne meg minket, mert sajnos úgy néz ki, hogy a barlanglakó most már nem akarja elveszíteni a prédáját, a hangja egyre többször hangzik fel, mintha csak rémísztgetni akarna minket.
Szerencsére úgy néz ki, hogy közelebb viszont nem ér hozzánk, de ez bármikor megváltozhat, hiszen nem ismerjük a helyet, így akármikor megelőzhet minket, vagy akár a járat kanyarodhat rossz irányba.
Mivel én vagyok az, aki inkább a környezetére és nem az elől az irányt követő kedvesem, nekem feltűnik a néha megvillanó egy-egy fekete-fényes árny, de sokat nem érzékeltem belőlük, így aztán a figyelmem megoszlott, de amíg gyors ütemben a hátunk mögött hagytuk őket, nem akartam Lash-t ezért megállítani, szerintem ő nem látta őket, mert egy pillanatra sem torpant meg.
Mivel azt gondoltam az erőd felé megyünk, így a járatválasztást sem kifogásoltam, de igazán egy-egy sötétebb benyílónak érzékeltem őket, hiszen Lash kezében volt a fáklya, na meg bíztam is benne.
Aztán szerelmem végül mégis talál egy másik járatot, amibe habozás nélkül követem őt, de pár perc után érzékelem, hogy másfelé tartunk és éppen szólni akartam miatta, bár biztos voltam benne, hogy ha a minket üldöző lény tartja a tempóját, már nem lesz rá időnk, mikor meghallom Lash üzenetét.
~ Hmmm......hát ha szerencsénk van, de a járat akár teljesen más irányba is vihet. ~ jegyzem meg,. ~ De most már nincs választásunk, előbb-utóbb meglátjuk. ~ nyugtatom meg, mert tudom milyen Lash, biztos, hogy most magát hibáztatja a döntésért.
Aztán még rosszabb lesz a helyzet, mikor hirtelen elénk tárul a látvány a beomlott alagútról.
~ Jól mondod! ~ meredtem a kövekre, de azonnal a magunk mögött felhangzó hangokra koncentráltam, hogy vajon mennyi időnk van.
Megfeszítve füleltem, ám meglepő módon a morgás, üvöltés elhallgatott és csak a nedvesség csepegését és apró lábak neszezését hallottam.
~ Állj meg Lash! ~ intettem le kedvesemet, ahogy meghallottam a kövek zörgését. ~ Ha utánunk jön, úgy sem lenne rá időnk és kérdés, hogy mekkora hosszban érte a járatot az omlás. Vissza kell fordulnunk, bár a hangok hiánya azt is jelentheti, hogy az a valami lesben áll. ~ húztam elő a kardom. ~ Visszamegyünk, én megyek elől, te pár lépéssel gyere mögöttem. ~ kértem rá és az egész testem elöntötte az adrenalin, hogy elindultam.