Freia

Az oawa bólint egyet a kérdésére adott válasz hallatán, és már teszi is a dolgát, legalábbis amennyi tőle telik, azt ugyanakkor megilletődve veszi tudomásul, hogy nem hibáztatod őt. A felugrott szemöldöke nemsokára leereszkedik, és barátságosan elmosolyodik. Valószínűleg nem erre számított, bár ez érthető az alapvető hírekről és megállapításokról a sötételfek kapcsán, és jó eséllyel cáfoltál rá a sztereotípiára, ami a népek között betegségként terjed.
- Rendben, természetesen maradok vigyázni rá – bólint egyet, és ha még visszanézel, mikor elengeded a sátor bejárati részét, láthatod, ahogy eddig téged fürkésző tekintete visszafordul Amrekth felé, tartva továbbra is a feszes ülőpozíciót.



Viridiel

A griff elég közel telepszik le Lash közelében, mégiscsak ő a gazdája és ő az, akit védelmeznie kell és védelmezni akar, így sokat nem kell sétálnod, hogy mellette találd magad. A szándékaidat nem tudja kifürkészni, így kissé feszülten és távolságtartón húzódik el valamennyire, mikor gyógyítani szeretnéd, ám mivel Lash mellől sem akar elmenni, a kezdeti kellemetlenséget és idegenkedést vállalva helyezi vissza a fejét a földre, szárnyait szorosan tartva a testéhez, végig téged fürkészve hatalmas madárszemeivel.
Joavan megtorpan a nyílvessző láttán, de halványan viszonozza a mosolyt, mikor leengeded a fegyvert. Kényelmetlenül nevet fel a megjegyzésed hallatán, bólintva egyet azért.
- Enyhe kifejezés... – jegyzi meg kesernyésen mosolyogva, de látványosan nyugszik meg, mikor közlöd, Lash jól van. Láthatóan még mindig szívén viseli a sorsát, még ha az elején nem is nagyon tett jó benyomást, megkönnyebbülése azonban nem tart sokáig, ahogy megpillantja a nagy szemeket meresztő töpszli lényt, azonnal kardot is ragadva. Mivel ellenséget feltételez, így igencsak nagy meglepetésére szolgál, ahogy védeni kezded, és hatalmasat pislog, amint a sajátodénak tulajdonítod, némileg homlokát ráncolva a magyarázat hallatán, de végül bizonytalankodva rakja el a fegyvert.
- Hát jó... – motyogja, gyanakvón fürkészve a dögöt, amelyik a kicsit nagyobb hangerőtől megrökönyödve esik ráncos popójára, valószínűleg majdnem idézve maga mellé néhány ködlényt. A szavaidat ugyanakkor jó eséllyel érti, ugyanis amint közlöd, hogy veled van, felpattan és átöleli az egyik lábadat, amit te lehet, nem veszel annyira jónéven, mint az apró dög, védelmedet ugyanakkor nem hagyhatta meghálálatlanul. A griff is felmorran ennek láttán, és inkább becsukja a szemét, végig közel maradva az alvó Lashhez, nem kívánva látni a nagyfejű lény pucér testét.
- Hogy is mondjam... Elragadó... barátot szereztél... – jegyzi meg, alig tudva elfojtani az undort, és mivel nem utasítod el a jelenlétét, hanem elkezded ecsetelni, hogy mi történt, így letelepszik, tisztes távolban a grifftől, nem tudva, mennyire bizonyul agresszívnak. Miután befjezted a mesédet, melyet figyelmesen és bólogatva hallgat, és te magad is visszakérdezel, vesz egy mély levegőt, hogy nehéz sóhajtással engedje azt ki.
- Nem mondanám, hogy minden rendben lenne, de ez nem jött túl jól a seregnek, ugyanakkor ahogy hallottam, a királynak nem áll szándékában visszavonulni – mondja. – Hallottam azt is, hogy jó eséllyel fognak reggelre megérkezni gyógyítók tőletek, pár futárt szalasztottak felétek az ügy kapcsán, az uralkodópárosotok pedig nem csupán ellátmányt biztosít ennyi katonának, hanem felcsereket is, ami, azt hiszem, nagyon ráfér a seregre – pillant a háta mögé, és téged is felvilágosít a benti helyzetről, hogy mérgező köpetes és mérgező lábú szörnyet találtak, több dög volt, ami állatok és emberek kereszteződésének torz megvalósulásaként jelent meg savas köpettel vagy hányással, nagy karmokkal, de egy hájasabb, nehezebben sebesülő, szőrös lényt is találtak a tábor külsőbb pontján. Ezek nem jelenthetnek túl nagy meglepetést az előző nap folyamán látottak után, viszont az újdonság lehet, hogy az egyik tábori ló volt az, amelyik egy ilyen szörnyeteggé vált, bár erről a sötételfeknek kellett kezeskedniük. Beszámol a több méter hosszú kézről is, amelyik gondot okozott és több helyen biztosított a föld alatt átjárást a táborba a szörnyeknek, nem kevés halálesetet okozva, de elmondások alapján mindenki jól küzdött. A halottak számát még egyelőre nem tudni, de végigjárva a rengeteg megrongált sátor között nem úgy tűnik, hogy égbekiáltóan nagy lenne. Sérültekből azonban rengeteget találtak, viszont mostanra már gondoskodnak egy részükről a táborban lévő gyógyítók, akik nem győznek ugrálni sebesültekről sebesültekre.
– A tervek szerint megyünk holnap, mágusok ostromával indítva – zárja le aztán a meséjét, nem nagyon térve ki arra, hogy miféle szörnyeteggel küzdött; egy átfogó leírást adott róluk, és a maga részéről ez bőven elég.



Freia és Viridiel

A léptekre Joavan, az emberi tiszt maga is felfigyel, így érdeklődőn fürkészi a hangok forrását, de nem egyszerű megállapítani, hogy megkönnyebbül vagy aggódik a megjelenő sötételfek láttán. Gyorsan vet egy pillantást Lashraelre és utána Viridielre, végül a griffre, ami morgó hangot hallat, ha a sötételfek túl közel állnak hozzá vagy a vörös tündéhez. Figyelmeztetőleg ellenszenvesen figyeli a két, számára idegen kormosképűt, és ha továbbra is közel maradnának hozzá, akkor megemeli a fejét is, hangsúlyozva ki nem mondott, de talán egyértelműen kifejezett kérését.
- Ha a feltételezések helyesek, akkor pár órán be... – kezdi a tiszt, hogy tájékoztasson, de úgy tűnik, a problémátok hamarabb megoldódik, mielőtt tovább bonyolódna, ugyanis a várandós vörös olyan hirtelen rándul meg és húzódik össze hatalmasra nyílt szemekkel, hogy nehéz lenne figyelmen kívül hagyni vagy meg nem hallani a mozgolódását. A következő pillanatban Lash ijedten néz körbe, végül némi bámészkodás után megkönnyebbülésében sóhajt egyet, hogy a következő pillanatban hirtelen sikoltva húzódjon a griffhez, kis híján átmászva rajta, mikor megpillantja a Viridiel ruhájába kapaszkodó és mögüle kikukucskáló aszott, testéhez mérten hatalmas fejű, ráncos, apró és legfőképp pucér szörnyecskét, amelyik vigyorogva integet – bár ábrázatát kicsit nehéz értelmezni úgy, hogy ajkai összenőttek a fogaival.
- Mi az ördög az, Viridiel?! – kérdezi ijedten, szaporán véve a levegőt és a hasára rakva egyik kezét, a másikkal a griffbe kapaszkodva.
- Lehet, el kellett volna vinni... – motyogja Joavan inkább magának.

A katona kérdését hirtelen értetlenséggel fogadta, de ahogyan szétnézett a csatatéren azonnal megértette. Nagyobb erők léptek működésbe ezen a helyen mint amire számított. A lények hulláit bámulva átfutott a hátán a hideg. Sok féle szörnyűséggel megküzdött már élete során, de ezek még csak hasonlítani sem hasonlítottak hozzájuk. - Sötét elfek. - jegyezte meg hallkan, de hallhatóan. - Bár nem érdemes fennakadni a szörnyek fajtáján.
A katonák furcsán néztek össze, mintha csak valami érthetetlen lett volna abban amit mondott. Talán csak nincsenek hozzászokva hogy szörnyként nevezzék az selfeket ?
- Dehát... - kezdte egy másik őrjáratozó, mire az elsőnek megszólaló leintette egy rosszalló fejcsóválással. - Királyunknak közvetítem ezt és kiderítjük.
Ekkor pillantotta meg a tábor körül sürgölődő seregnyi sötét elfet. A tömérdek szörnytetem nézelődése úgy elvonta a figyelmét hogy még csak ügyet sem vetett rájuk. És most csapdába sétált. Meg fogják ölni. Egy másodpercre mozdulatlanná dermedt, de a következőben már a kardja markolatát szorongatta. De nem adja olcsón a bőrét. Egy pillanat alatt felmérte az esélyeit. A sebesülteket, a káoszt és a terepet számítva legalább húszat, nem inkább félszázat is képes lenne magával vinni a halálba. Az ajkai közül önkéntelenül is kicsúszott a kérdés amelyre csak ott visszhangzott a fejében. - Ezek...mit keresnek itt ? - vicsorogta akár egy sarokba szorult vadállat. A katonák láthatóan összezavarodtak, és értetlenül néztek egymásra. Az üldögélő zsoldos csak lemondóan megvonta a vállát, és az egyik kezével megböktöste a halántékát.
- Nem hallott róla ? – kérdezte elképve a járőr. Hallani ? Mégis miről ? - A király Észak-Bivaly felszabadítása érdekében mindenkinek nyitottá tette a csatlakozást a sereghez. Futárok mentek a kontinens legtávolabbi pontjaiba, hogy szövetségeseket keressen, hogy ezeket... - rúgott bele az egyik szörny hullájába,
amely jobbára hasonlított egy marhaméretű bomló hústetemhez, mint bármi máshoz. - ... kitakarítsuk a városból. Az itt összegyűlt sötételfek nem értek hozzánk sem Királyöbölben, sem az idevezető úton, de még a csatában sem. Mindenki döbbenetére hatásosan és minden más fajhoz méltón harcolnak az oldalunkon a démonfattyak ellen - tette még hozzá. Egil fel sem tudta fogni amit a katonák mondtak. Vagy egy teljes percig állt egy helyben, csaknem teljesen mozdulatlanul mire felfogta a szavaikat. Szédült. Rosszul volt. Gyengének és erőtlennek érezte magát. A selfek...mint szövetségesek ? Még mindig küzdött vele hogy felfogja a szavak jelentőségét. A selfek ellenségek. Démonok. Gyilkosok. Hirtelen elveszítette az egyensúlyát és térdre rogyott. Nehéznek érezte mindenét. Hányni kezdett. Vérrel vegyes fekete átkot okádott maga elé a földre, amely lassan, patakként csordogált az egy hatalmas dög oszladozó teteme mellett. Tompán még hallotta hogy valaki gyógyítóért ordít, és ködös tekintettel még látta hogy valaki elrohan. Üres tekintettel bámulta az éjfekete szutykot, és még mindig keményen próbálkozott azzal hogy felfogja az előbb elhangzottakat. Pár percig keservesen hányt, egészen addig amíg már nem maradt benne semmi. Támolyogva küzdötte magát talpra, miközben forgott körülötte a világ. A selfek mint szövetségesek. Keserű, szorongató fájdalmat érzett a mellkasában. A fülében hallotta a Légiós bajtársai kegyetlen halálsikolyát, mintha csak ezerek kiáltottak volna fel egyszerre...és némultak el örökre. Hát nem volt elég hogy megalázták ? Megszégyenítették, és megbüntették ? A saját népe...a saját népe meggyalázta a bajtársai emlékét. Azok a bátor katonák, akik életüket adták a démonok és gazdáik elleni küzdelemben...a bajtársai akikért az életét adta volna...és akik az életükkel áldoztak Awrysért...
Mi értelme volt küzdeni ?
Az évtizedek amit a népe megóvásáért küzdve töltött Nysiyben, a földi pokol amiben élt, ahol orgyilkosok százai aki éjt nappallá téve üldözték...a félelem ahogyan az öregedés és magány jeges marka lassan körbefonta a szívét...mi értelme volt ? Miért küzdött még ellene ?
A keserűségére egy dobbanás volt a válasz. Mélyről, a sötétség legmélyéről. A lénynek igaza volt. Ezt nem fogja ennyiben hagyni. Egy apró, éjfekete láng kapott erőre a lelkében. A haragja lassan eltelítette a tagjait, elegendő erőt adva hozzá hogy visszanyerje az irányítást a teste felett. Nem adhatja fel. Ő nem fogja elárulni a bajtársait ahogyan a faja tette. Nem hódol be, nem tör meg. Küzdeni fog a legvégsőkig és egyszer, egy napon majd...bosszút áll értük.
Ahogyan felegyenesedett, szinte sugárzott belőle a gyűlölet. Az őr teljesen leforrázva bámult rá, értetlenül állva a hirtelen változás előtt.
- Elnézésüket... - öltötte fel újra a nyugodt, rezzenéstelen arcképét. A hangja rideg volt és nyugodt, szinte már dermesztően érzéstelen. - ...kérem. Amennyiben nem esik nehezükre, kérem elkísérnének a gyógyítójukhoz, vagy... - kereste a megfelelő emberi kifejezést - ...felcserükhöz ? Akad némi gyógyszerem, amelyet elcserélnék bármiféle kötszerre.
- P-persze, ahogyan azt mondtam, érkeztek gyógyítók - mondta, lassacskán magához térve, de még mindig értetlenül állva az előbb történtek nyomán. - De nem kell itt csereberélni, hagyja, ellátjuk! - legyintett egyet. - Esetleg támogassam? - érdeklődött, bizonytalanul emelve a karját.
- Köszönöm, nem szükséges. - biccentett hálásan. Meglepő módon az őr sokkal segítőkészebb mint az egy embertől várta volna, de maradt még benne annyi büszkeség hogy járni tudjon. A gyógyítók. Hirtelen egy halovány emlék vágott át a ködös elméjén. Egy egészen kellemes, szívmelengető kép. Három fiatal, kölyökképű fiatal elf. Egy pillanatra mintha maga előtt látta volna újra, Awrys erdejét, azokat a napsütésben sütkérező gyönyörű, délceg fákat...virágok illatát érezte a szélben... és azok a kedves arcok tekintettek vissza rá. Finom sütemények ízét érezte a szájában, s kacagást hallott a fülében. Majd ugyanolyan hirtelen ahogy jött el is múlt. A szeme előtt újra hullák terültek el, és égett hús szaga lepte el a csatateret. A száját betöltötte a saját vérének és hányásának íze, a fülében pedig a tőle nem messze haldokló katona halálhörgése csengett vissza. - Ha esetleg mutatná az utat egy magamfajta vénségnek - támaszkodott rá a hatalmas kardjára - alázatosan megköszönném.

- U-ugyan, nem tesz semmit! - hallatszódott még mindig bizonytalannak a fickó. - Erre tessék - indult meg, folyamatosan hátranézve mintha csak aggódott volna érte...vagy félt volna tőle. Azt sem tartotta kizártnak hogy mindkettő igaz volt. Nehéz szívvel nézett körül a táborban, amely kísértetiesen emlékeztette a régi légiós éveire. Azonban itt nem voltak bajtársai, sem szövetségesei. Magára maradt. Csak egyetlen dologra vágyott. Gyorsan ellátni a sebét és elhagyni ezt a helyet...de nem tudta hova menjen. Awrys gondolatára undor fogta el, és erősen küzdött hogy ne hányja el magát újra. Ahogyan lenézett a szörnyek vére által feketére festett földre, végigfuttatta a tekintetét a még sosem látott kinézetű tetemeiken. Vajon Vermillionnak köze lehetett ehhez ? Erősen gyanította hogy igen. A tábor szokatlanul csendesnek tűnt. Itt-ott zokogás hallatszott, holtak hörgése, haldoklók elfúló hangja. Néhol gyógyítóért kiáltottak, máshol kegyelemdöfésért könyörögtek. Egil túlságosan is jól ismerte ezeket a zajokat. Egy vesztes csata hangjai.
- Természet Anyára már, mi ez a fertő itt?! – hallatszódott a métlatlankodó és rosszalló kérdés az egyik lebomlott sátor mögül. Egil szíve nagyot dobbant. A hang ismerős volt.Egy pillanat múlva előtűnt a hang tulajdonosa, egy igencsak előkelő, mélykék színű kelmékben lépegető idősödő erdei elf. Az öve bőrzsákocskákkal volt teleaggatva, és még a mellette gyalogló katona kezei is tele voltak különböző tasakokkal és üvegcsékkel, amelyet a szegény fickó szemlátomást bűvészeket megirigyelendő egyensúllyal is alig bírt megtartani. Egyrészes női ruháján sűrűn futottak végig az erdei elfek jellegzetes motívumai, karjain gyűrűk és karperecek sorakoztak, míg nyakában drága nyakék függött, füleiből pedig ugyancsak értékes ékkövek lógtak. Még idáig kijőve sem adott alább nemesi megjelenéséből, mintha csak kiáltva hívta volna ki a helyi tolvajokat egy párbajra, ki a jobb és ügyesebb – maga a tolvaj vagy az ékszerek őrzője. A táborhoz mérten aztán főleg egy feltűnő jelenség volt, a maga patyolattiszta és rendezett megjelenésével, és bár a haja őszbe borult már régen, még a vak is láthatta a gondosan ápolt, díszes fonatjait.
– Ha azt akarják, hogy tudjak gyógyítani, akkor tessék legalább egy köpésnyi tiszta területet teremteni. De hol van itt ilyen?! Sehol! Gusztustalanul néz ki az egész tábor! A sátrakon belül is ilyen megbotránkoztató állapotok uralkodnak? – tekintett szúrós szemekkel a katonára, aki jóformán szóhoz sem jutott, révén hogya a nő még válaszra sem méltatta- Csupa kosz és vér minden, még jó, hogy váltócipőt hozattam magammal, mert nap végére elsüllyednék a mocsokban! Vagy azt várták, hogy majd én és a gyógyítóim felnyaljuk a sereg helyett ezt a szutykot, amit okoztak? – nézett végig a táboron végtelen undorral – Felfordul a gyomrom! Ha végeztünk ezzel a sürgős esettel, akkor azonnal szaladjon a királyhoz a követelésemmel, és nem tűrök nemleges választ!
Egil kővé dermedten bámulta az előtte felbukkanó alakot. Egy név, egy arc villant az emlékezetében olyan régről, hogy már azt is elfelejtette hogy valaha megtörtént. A Nysiyben töltött idő alatt nehezen volt ideje a kellemes emlékekbe kapaszkodni. Az a hely egyetlen pillanat alatt elevenen felfalta, megrágta, majd kiköpte volna. Azonban ahogyan az öregedő agya lassan rágta át magát az emlékeken, felidézve az összes horrortörténeteket is megszégyenítő emlékét...emlékezett.
- A-asszonyom, kérem... – próbálkozott az emberkatona látható tartózkodással és meghátrálással, de persze esélye sem volt a hárpiáskodó nőszemély ellen, aki azonnal félbeszakította a mondata közepén. - Nincs semmi asszonyom, csend van és munkavégzés, vagy a betegek nem kerüln... – akadt meg a szava éppen abban a pillanatban, ahogyan Egilre vetette a tekintetét. Egy pillanatig csak úgy meredt rá, mint aki szellemet lát. Nem állt távol az igazságtól. - ...Egil...? - hangzott a bizonytalan kérdés olyan halkan, hogy hallani is alig hallotta.
Lábai megremegtek. A kezéből kihullt a kardja. Reszketett. Mégis...furcsa melegség áradt szét a mellkasában, és úgy érezte a szíve összeszorul. A szép ruhák, az ékszerek, az őszülő tincsek nem tudták eltakarni előle azt akit maga előtt látott. Egy fénysugarat az események sötét fellegében.
- Ava ? - kérdezett vissza halkan, ahogyan a szemei megcsillantak. Úgy érezte hogy ezúttal nem képes visszafogni magát, ezért csak lehajtotta a fejét hogy elfedje a könnyeit. Nem is emlékezett már rá, hogy mikor gyengült el utoljára annyira hogy sírjon...talán a fia temetésén. Óvatosan megragadta a feleségétől kapott lila kendőjét, és az arcába húzta, láthatatlanul letörölve a könnyet, vérrel maszatolva szét az arcfestékét. A nő megremegett a neve hallatán, és bénultan figyelte ahogyan közelebb lépett hozzá. Tekintetéről lerítt hogy maga sem hiszi el azt amit lát, mintha csak egy élő szellem állt volna előtte. Nem állt távol az igazságtól. Ajkai reszketegen húzódtak egy halovány mosolyra, és ő maga is közelebb lépve ujjaival bizonytalanul, de finoman fogta közre az öreg elf véráztatta karjának kézfejét. Az mosolya nem tudta eltakarni a fájdalommal teljes reménykedését, ahogyan közelebb húzódott hozzá.
- Tényleg... tényleg te vagy az, Egil...? – nézett rá, egy pillanatra sem véve le róla a tekintetét, mintha csak attól félne hogy amint megtenné, a férfi nyomtalanul kámforrá vált volna. Finoman az arcához emelte a kezét, és a kendő alatt rejtetten letörölt néhány könnycseppet a férfi arcáról, de ezzel csak újabb csermelyeket indított útjára.
- Már megint hol sérültél meg, te tökfilkó? - nevetett halkan és keserédesen, reszkető és néhol berekedő hanggal. - Hányszor kell még a fejedbe vernem, hogy vigyázz jobban magadra? - ölelte át, mielőtt az ő könnyei is előbújtak volna. - ...örülök, hogy élve látlak... – suttogta.
- Te... - kezdett bele, de nem igazán tudta kontrolálni magát. Réveteg, tétova mozdulatokkal ölelte vissza a nőt, szinte kapaszkodva belé, mint megtestesült csodába. Talán annak is érezte ott és akkor. Megannyi szenvedés és kín, magára hagyatottság és dermesztő üresség után egy barát közelsége a világot jelentette neki. - ...te... – fonta szorosra az ölelését, de elhalkult ahogyan a nő könnyei átáztatták a mellkasát. A tompa, alig hallható elfojtott zokogása, és testének remegő izmai késként mélyedtek a szívébe, azonban a szokásos sötétség helyett valami más bukkant elő a vérző sebből. Egy apró fény, akár egy mécses amely gyér fényével alig láthatóan pislákolt a lelkében. - Ava...köszönöm. – mosta le a könnyeit, javában vérrel és arcfestékkel húzva élénkvörös, elmaszatolt csíkokat az arcára. Hálás volt. Hálás volt neki hogy még életben volt, hálás az természetnek hogy újra találkozhattak, és hálás volt annak a kitartó, megtörhetetlen akaratának amely végigsegítette az összes küzdelmén...csak hogy újra láthassa öreg barátját.
- Köszönöm. - ismételgette, remegő hangon. Óvatosan megszorította még egyszer, mintha csak attól félt volna ha elengedi, eltűnik.
- Mit köszönsz, te buta fiú? – kérdezte halkan és berekedve, ahogyan lassan, nehezen bontakozott ki a férfi karjai közül.
- Én... - próbálta összeszedni magát, de zavarba jött ahogyan a saját vérét látta Ava méregdrágának tűnő gyönyörű ruháin. Nem kellett volna megölelnie, de úgy érezte hogy ezt az egy tettet semmi másért nem cserélte volna el egész életében. - ...ne haragudj, összevéreztelek. - . próbálta figyelmeztetni a nőt, aki ügyet sem vetve rá két kezébe fogta az arcát, és a sírásától vöröslő szemekkel, de mégis boldog mosollyal nézett rá. - El...el tudnál látni, ha nem nagy kérés ?
- Semmit nem változtál - sóhajtotta könnyeden, mégis reszketeg, fáradt beletörődéssel. Karjait keresztbe fonta a mellkasa előtt, feje enyhe ingatása pedig fokozatosan váltott rosszallásba ahogyan tekintetét végig vezette a rongyos, véres férfi ábrázatán. Azonban ez nem tartott sokáig, ahogyan az eddig segédjeként szolgáló, bőrtasakokkal és flaskákkal még mindig lavírozó katona felé fordult.
- Mivel nincs egy talpalatnyi használható földterület sem, a tábor külső részére megyek – kapott el néhány tiszta gyolcsot tőle, majd újra hátat fordított a szerencsétlennek. - Azokat meg vidd vissza, nem lesz rá szükségem - legyintett egyet nemtörődöm módon.
- De... Izé... - akadt el a szava a katonának, nagyokat pislogva. - Akkor meg mégis...
- Eriggy! A kocsimon rakd le, majd megtalálom, és ne feledd, amit korábban mondtam! Takarítás! Az egész táborban, vagy a királyotok búcsút inthet a gyógyítóimnak! - nézett hátra bosszúsan összevont szemöldökkel, hogy aztán jóval lágyabb vonásokkal forduljon vissza hozzá. - Mehetünk? - kérdezte szinte már bájosan.
- Mehetünk. - válaszolta, még mindig kicsit remegő hangon. Nagyot sóhajtott, ahogyan de a fáradt öreg testéből ezúttal a fáradság helyett a megkönnyebbülés tört fel. A szemeire ráköszöntő szárazságot követve egy gyors mozdulattal felkötötte a fejkendőjét, de nem fáradt vele hogy a derékig érő ősz hajzuhatagát is betuszkolja alá, amely a ruhája koszától szintén mocskosan, csapzott zászlóként tapad a hátára. A kardját egy halk derékroppanás mellett emelte fel a földről, és óvatosan megtapogatta a pikkelyvértje alatt meghúzódó deréksebét. Alig hallhatóan felszisszent, és lassan rájött hogy a kihányt Guvix gyökér hiányával a fájdalom rövidesen visszatérőben volt.
Az út nem tartott soká, gyorsan kiértek a tábor szélére, ahol a terep szinte patyolat tisztának érződött a tábor véráztatta, döghústól bűzlő földjéhez képest. Ava még egy kis ideig aggodalmasan fürkészte a hátrahagyott sátrakat, majd még egy kicsit tovább gyalogolva egy megfelelően tiszta helyen intett neki hogy ideje letelepedni.
- Tudom, hogy nem szereted, de most az egyszer bírd ki, hogy a seb kitisztítása után a képességeimmel gyógyítalak meg... - fűzött le az övéről egy átlátszó folyadékkal megtöltött üvegcsét, egyelőre csak maga mellé rakva azt a kötszerekkel és kisebb ruhadarabokkal együtt. Egil felmordult a mágia emlegetésének hallatán, egy vigyort csalva a nő arcára, de nem ellenkezett. Annak ellenére hogy olyan távol tartotta magát a mágusoktól, ahogyan csak tehette, ő teljesen más kategória volt. Benne megbízott. Ava kicsit közelebb húzodott, majd megoldotta a kézfején lévő kötését, óvatosan tekervel le azt, rétegről rétegre. - Az elf azt hinné, amennyi baj van veled és ahányszor megsérülsz, nem húzod ki egy hónapnál tovább sem egy gyógyító nélkül - rázza meg a fejét rosszallón, enyhén feddőn beszélve, viszont a kezdeti szórakozottság után kissé bánatosan figyelte, ahogy egyre több vérrel átitatott réteg kerül le a sebesülésről. - ...végig egyedül voltál...? - kérdezte csendes szomorúsággal néhány hosszú másodpercet követően, csak később emelve rá a pillantását.
- Többnyire. - eredt meg a nyelve. Fáradt tekintettel bámult maga elé, miközben fél kezével lecsatolta a hátizsákját, és megoldotta a köpenyét, feltárva a véráztatta páncélját. A vért erősen viharvertnek látszott, itt-ott hiányoztak belőle darabok, égésnyomok és elferdült pikkelyek jelezték a buzogányok nyomait, valamint egy helyen még egy félbetört tőr pengéje is beleragadt.
- Nem jó ennyire elzárkózni, Egil, nem ennyi időre... - mondta szomorúan. - Persze hibáztatni sem tudnálak érte, én is próbáltam - tette hozzá gyászosan, a múltba meregők kósza tekintetével.
- A selfek gondoskodtak róla hogy időről időre tiszteletüket tegyék nálam. Ha ők nem hát... - oldotta meg az övet, amely alól csak nem egy tenyér méretű rés tátongott, harapásnyomnak tűnő karcolatokkal. - ...ivadékok jöttek.
- És most ezek a kormosképű gyilkosok jöttek ide, mintha elhinnénk, hogy csak jószándék vezérli őket... – kuncogott fel gúnyosan - Csak remélni merem, hogy az ifjú király amilyen fiatal, nem olyan naiv, mégiscsak az apja vére is a kezükön szárad - csóválta meg a fejét elégedetlenül a szemeit forgatva.
- Ugh... – szisszent fel Egil, ahogyan az átlőtt kézfeje végre napvilágott látott. Talán csak a gyakorlat volt az, ami megállította Avát abban, hogy a hirtelen idegességtől ne rántson véletlenül nagyobbat a letekeredő kötésről, véve egy mély levegőt a sebesülés láttán, de nem esve kétségbe egyáltalán.
- Nem kéne ezt így folytatnod - nyúl a fertőtlenítőért, aminek fedelét lepattintva az egyik ruhadarabot egy kicsit átitatja vele. - Még a végén egy nap tényleg megölnek, és már nagyok, de gondolj a lányaidra... – ért finoman a seb körüli területekhez, óvatosan tisztogatva a bőrfelületet, majd leengedve azt az ölébe keresve a tekintetedet. - Hazavárnak.
Hazavárnak. A szó sokáig visszhangzott Egil fejében. Már nem is igazán emlékezett a szó jelentésére. Túl sokáig volt oda, túl hosszú idő telt el. Már abban sem volt biztos hogy ráismerne a házára. Trystis házára, javította ki magát. Ahogyan belegondolt a ténybe hogy már a lányai is betöltötték a százat, hirtelen már nem pusztán öregnek érezte magát. Sokkal inkább valami őskövületnek.
- Veled...hogy bír... - lehajtotta a fejét. - Aggódtam...érted. - folytatta tétován. Nem találta a megfelelő szavakat. Ezer és ezer dolgot szeretett volna kérdezni tőle, mindent megtudni, minden megkérdezni ami vele történt, de egyszerűen nem tudta mit mondjon. Húsz éven át élt teljes magányban, elszigetelten mindentől ami a civilizált élethez volt köthető. Ava kelletlenül felnevetett, végigszaladva a sebesülésén a fertőtlenítős kendővel.
- Inkább magad miatt aggódj! Nem engem üldöznek a sötételfek és nem nekem kell folyamatosan készülnöm a támadásukra - jelent meg arcán egy fanyar mosoly. - Bonyolódik az otthoni helyzet - kuncogott kínosan, de nem épp vidáman. - Többnyire csak tanítom a fiatalokat a gyógyításra, a gyógynövényekre és mérgezőekre egyaránt, de egyik lustább, mint a másik. Ritkán, de azért vannak ígéretes és kiemelkedő tanítványaim - mosolyodik el halványan, láthatóan élvezve azokat az órákat, napokat, amikor taníthat, még ha minden bizonnyal meg is gyűlik velük a baja. - Felaern szépen követi az apja nyomdokait, Lashrael pedig úgy döntött, húsz év után tiszteletét teszi egy erdei ficsúr oldalán. Mostanra már házasok.

GALLION

Mielőtt elnyom az álom, erdei elfek hangjait hallom meg. Érzem, nem csak én vagyok itt az enyéim közül, hogy nem csak én hoztam ilyen döntést. De már nincs energiám, se kedvem kommunikálni senkivel. Nem volt nyugodt az álmom. Akkor is harcoltam és attól féltem ezek a lények eljutnak otthonom fái közé. Láttam a fákat lángokban állni. Rohantam haza. Már a házunk is lángolt. Anyám sikolyát hallottam. Kivágtam az ajtót és fehér fullasztó, forró köd csapott orrba.
Üvöltve riadtam fel álmomból. Kinyitottam a szemem, de az álombeli fehérség nem tűnt el. Nagyokat szuszogtam, megráztam a fejem. Csurom vizes voltam az izzadtságtól. Aztán rájöttem már nem álmodom. A fák jajveszékeltek körülöttem, és ágaikkal szorosan fonták át testemet. Próbáltam kommunikálni velük, kérdezni, de nem jött össze. Nagy volt a baj. Az enyéimmel se volt semmi kapcsolat. Legalábbis nem hallottam őket. Egy idő után látásom kissé erősödött, de akkor se láttam túl messzire. Viszont fülem meghallott valamit amitől azonnal beindultak ösztöneim. Azonnal a kölcsönkapott kardért nyúltam. Közben szemem már kereste a veszélyt. Nem tartott sok időbe, mire észrevettem a közelben tekergőző bestiát. Tudtam én hogy baj lesz. Letettem a kardot és már eresztettem is az első nyilat annak az izének a kígyóként tekergőző testébe. Furcsa, nem éppen étvágygerjesztő szagot sodort felém a szél felőle. Förtelmes hangon visított fel, és megláttam rusnya fejét, amit magasba emelt, hogy támadóját megkeresse. Ekkor láttam meg igazán hogy is néz ki. Nem kígyó volt, olyan inkább mint egy több méteresre nőtt százlábú. A testét több pulzáló gusztustalan dudor borította. Szája tele bogarakra jellemző csáprágókkal. Jó lesz vigyázni vele. Nem lenne tanácsos túl közel kerülni hozzá. Gyorsan végzek vele és nem nézegetem sokáig. A cél az, hogy élve ne jusson le a fáról. Amíg keresgélt, én mozdulatlanul meghúzódtam az ágak között. Aztán megint indult volna lefelé. Nem várhattam tovább. Három nyílért nyúltam, és újra eltaláltam három dudorát, amiből bűzös fekete vére, gejzírként lövellt ki. Nem volt idő gratulálni magamnak a telitalálatok miatt, mert fejét felém kapta. Szemeztünk. Éreztem magamon sok szemének pillantását. Hirtelen volt a mozdulata, de az enyém is. Mielőtt a kardot szájszervétől lentebb a torka tájékába vetettem, láttam egy pillanatra testének rémisztő belsejét. Emberek kíntól eltorzult arcait láttam meg. Örültem hogy csak egy pillanatra, és volt erőm elugrani az útjából. Egy távolabbi fába megkapaszkodva figyeltem mi lesz vele. Bíztam be megpusztul. Úgy is nézett ki. Fülemet már alig sértő, néha gurgulázó sikoltozással vergődött. Még két nyilat kellett a feje alá eresztenem hogy elhallgasson. A kivégzéséhez a fákat kértem segítségül, hogy tartsák meg ágaikkal a testét. Nehezükre esett, de azért láttam pár ágat ami átfonta a dög testét.
Halálával azonnal megváltozott körülöttem minden. A köd eltűnt. Most hallottam meg, hogy már kora reggel kezdetét vette a következő menet. Odalent mindenféle halott testet láttam. Emberekét, szörnyekét egyaránt. - Te jó ég. Ennyire elaludtam volna?- gondoltam. Aztán neki készültem, hogy megindulok lefelé, mikor az egyik fa kétségbeesett kiáltozására lettem figyelmes. - Segíts nagyon fáj, szedd le rólam!- sóhajtozta. Azonnal láttam mi a baj. Mindig is tudtam hogy a fák éreznek. Vissza jutottam a fára és karddal a fa testéhez szögezett teljes hosszában kinyúlt szörnyet egy minden erőmet igénybe vevő rántással a földre küldtem. A fa hálálkodott egy darabig, de aztán csend borult mindegyikre. Már nem próbálkoztam kérdésekkel. Megindultam lefelé. Átnéztem a kevéske cuccaimat. Minden megvolt. A kardot a lény fekete vére jócskán bemocskolta. Megnéztem mégegyszer, élettelen hullájába belerúgtam egyet, aztán már ott se voltam. A kardot markolászva osontam, ha valahol használható nyilat találtam begyűjtöttem. Vártam a következő dögöt és fohászkodtam, ne nekem kelljen a sunyáló mágusokat reggelivel, vagy inkább hideg vízzel kiugrasztanom ágyukból....

-Köszönöm!-feleltem az oawának, miközben én elindultam az említett elfek felé. Kissé szerencsétlen a kialakult helyzet, hiszen általában fajtársaim miatt hátrányból indulok egy ilyen szituációban.
Így előre haladva a sötétségben ki is szúrjuk őket, azaz a griffjüket, amit még a harctéren láttam elrepülni nem sokkal magunk felett.
-Igen, tudom, hogy ezt mondtad neki, de sajnos nem hiszem, hogy sokáig bírná.-nézek rá aggodalmasan, miközben kezeimet minnél láthatóbban tartani, nehogy még azt hihesse, hogy rossz akaratból jöttem. Persze az egyik ott lévő ember rögtön bele akart kötni mondandómba. Amikor pedig hirtelen felébred a nő is, egy picit belül egy pillanatra megkönnyebbülök, hiszen így talán, oda érhet a segítség időben, viszont, amire nem számítok, hogy egy szörny jelenik meg a férfi tünde mögött... Elsőre meg sem láttam azt a lényt, ezért is döbbentett meg, rögtön rá is ordítottam: -Vigyázz maradt egy szörny!-szóltam neki, lépve előre egyet, de tudva, hogy a helyzetem korán sem előnyös nem akarok tovább még jobban előrébb lépni, na meg persze azért sem, mert nincs nálam semmi fegyver...
Így hogy még most is harcolni kell, lehet nem fogok tudni visszaérni, hogy segítsek neki?

- Eressz el! – szisszenem a lábamra akaszkodó fajzatnak, bár elhiszem, hogy megrémült a véres katona marconasága láttán, meg nem is akartam elijeszteni.
Ám még a griffen is láttam, hogy mintha kissé megrökönyödve látni sem akarná a gnómot és a látvány miatt meg tudom érteni.
- Ő nem a…….barátom, hanem ……hadifogoly! – találom meg a megfelelő szót felélénkülve és a további károkozás elkerülése érdekében lekapom a zekémet és a remélhetőleg már nem engem ölelgető lény felé dobom. – Vedd fel, mert még a végén mindenkinek kiég a szeme. - sóhajtok.
Remélhetőleg ezzel a kis közjáték véget is ér és nyugodtan végig hallgathatom, ahogy Joavan elmeséli mi a helyzet, bár az óvatos szűkszavúságából azt veszem le, hogy tényleg nem túl jó.
- Örülök, hogy jön még gyógyító tőlünk, mert ez már kezdi meghaladni az erőnket. Úgy vélem, hogy ezek a támadások pont azt akarják elérni, hogy ne tudjuk rendesen kipihenni magunkat és mindig lemorzsoljanak rólunk egy-egy kis darabot. A sok sebesült meg még jobban leköti az erőinket. – fejtem ki a véleményemet, ahogy végig gondolom, ami a megérkezésünk óta történt.
Viszont tény, hogy a királynak nehéz dolga van, de most már a visszavonulás lenne a legrosszabb taktika. A legrosszabbul azt viselnék el az emberek, ha a semmiért hoztak volna ekkora áldozatot.
Így nem lepett meg Joavan azzal, hogy holnap a terv szerint támadunk.
Ekkor kapjuk meg a „vendégeket”. A sötét elf parancsnok hozza a fajához jellemző arroganciát azzal, hogy nem ért a szóból. Elmondtam tisztán és világosan, hogy a feleségemnek pihennie kell, ezt más megérti, ők nem!
Joavan megelőz a válasszal, amig azon dolgozom, hogy ne mondjak semmi sértőt…….Bár a self nő mondandójának hangsúlya kissé elgondolkoztat, mintha aggódás csengene ki belőle……..
Ez nem igazán jellemző a katonákra náluk.
Talán még rá is kérdeznék, ha Lash nem pont ezt a pillanatot választaná, hogy magához térjen mély álmából és míg én megkönnyebbülve indulnék felé, hogy megkérdezzem, minden rendben van-e, ő meglátja a még mindig a sarkamban loholó gnómot, akinek kinézetét én már aránylag megszoktam, de elhiszem, hogy kedvesemnek rémálom lehet, főleg, mivel legutoljára még őt azonosította be a főgonoszként.
- Pofa be! – vicsorgok Joavan-ra, aki adja itt „az én megmondtam” okostojást, aztán a selfekre is rákiáltok, egyelőre a kezem emelve feléjük, hogy megállítsam őket. – Nem szörny…,vagyis nem olyan szörny! Segíteni fog nekünk!
Közben Lash-hoz is odaérek.
- Nincs semmi baj, ő csak egy feláldozható bábú és ……olyan, mint egy…….gyerek…..aki köddel tud játszani. Egy csomót segített, hogy mik vannak odabenn……..- visszanézek a többiekre. – Szóval mindenki fogja vissza magát és nyugodjunk le.

Nem igazán érdekel tovább az esemény, a szörny döglött és ez a lényeg. Orkok, akik jó kedvűen beszélnek nem hinném vágynák társaságom. Nem vagyok gyógyító sem sajnos, nincs mágiám. Bár, ha ismerném a füvek és főzetek titkát még lehetne belőlem orvoslást tudó uashi. Nem vagyok már fiatal, de talán tanulni sosincs túl késő.
- Nem sajnálom, bár tudnék segíteni.
Mondom azoknak kik hozzám lépnek segítséget remélve első pillanatokban. Mást, mint harc nem tehetek értük. Igen mindenem bele kell adnom, ökölbe szoruló szörny vértöl tocsogó mancsomra pillantok. Még ha azt is jelenti megsérülök, vagy meg halok azzal mások életét meg menthetem akkor meg kell tennem. El fintorodok, saját gondolataim kicsit elrontják amúgyse jónak számitó kedvem. Egyébként is nincs senkim se, nincs egy barátom egy ismerősöm se, akinek kedves lenne a személyem. Nincs miért kiért óvnom az életem és épségem.
Hasonló gondolatok jártak még fejemben mikor letérdeltem egy sérült ember katona mellé. Az egyik karján elég csúnya seb volt, és lába is erősen vérzett. Esélye sem volt arra eljusson egy gyógyító közelébe.
-Hé várj egy kicsit.
Egy közeli hulla köpenyéből letéptem egy jókora darabot, csomóba gyúrva a férfi szájába tömtem legyen mire harapnia.
- Ez most nem lesz kellemes.
Közöltem vele, arcomon nem latot érzelmeket. Szemeim elárulhattak sajnálom, bárcsak többet tehetnék érted.
A megmaradt szövettel igyekeztem elszorítani lábát vérző seb felett. talán nem fog annyi vért veszteni míg egy gyógyító időt tud szakítanirá.
A rongyot persze kivettem szájából, nem akarom meg folyatni, bár ezt ő is meg teszi ép kezével.
Fáradt voltam, éreztem lábaim mintha ólomból lenének, de felkaroltam az idegent és elcipeltem egy gyógyítóhoz.
Azt hiszem a gyógyítok sátrainál jártam a katonával amikor egy másik ember hozzám lépet. Kérdezett és sürgetett, szerintem erre egy nálam jobb ember lenne e megfelelő egy tiszt, aki minden részletet ismer. Jelenleg itt csak egy feláldozható gyalog vagyok, bár a király biztos másként gondolja. Neki is bekell látnia előbb vagy utóbb, itt nem győzhetünk, ha nem piszkoljuk-e magunk testileg és lelkileg.
- Hé, majd, ha vége ennek igyunk egyet, keresd Shalana, vagy Ezüstöt.
Elköszöntem a katonától, majd elindultam véresen és mocskosan a szekerek felé. Tényleg közeledett pár ember, remélem sok gyöngy eszköz van náluk. Mikor közelikbe értem intettem nekik, kezemet magasra emeltem. meg alvadt vér ki is tépte össze ragadt bundám pár szőrszálát.
- Ahoy, ha gyógyítok vagytok kérlek siessetek, sok sérült van és elkel minden segítség.

Nargash

A hullák és elejtett fegyverek, fáklyák között megtalálod a fegyvered, és már indulnál a vidáman folydogáló véreddel a szélső körök felé, fokozatosan halkul el minden. Hamarosan ismét megtalálja a tábor a maga gyászos és fáradt csendjét, te pedig jó eséllyel keresel gyógyítót – de mindenki más is. Amilyen csendesség volt pár percig, olyan hirtelen kezdenek gyógyítóért kiáltani vagy rohanni, szinte mindenhonnan ugyanazok a kérdések hangzanak el: „Hol van egy oawa? Megsérült a társam. Hol egy erdei? Szükségem lenne a gyógyítói képességeire.” Ezek hol udvariasabbak, hol türelmetlenebbek, de mind egybemosódhat, ha nem figyelsz rá.
Mivel a harcoknak vége, így a te döntésed, keresel-e valamiféle vízforrást, hogyha mást nem, legalább kimosod a sebedet és a viszkető karodat is megmosod, hátha elmúlik, de megpróbálhatod feltúrni a tábor gyógyítóit, akik közül rengeteget láthatsz, miközben ellátják a sebesülteket. Több körül ülnek többen arra várva, hogy sorra kerüljenek és ők is megkapják a kiérdemelt törődést és ellátást ez után az éjszakai, váratlan harc után, pár helyről fájdalmas üvöltéseket hallani, ahogyan igyekeznek ellátni. Ha nagyon sokáig keresgélsz, még azt az oawát is megtalálhatod, akivel az érkezésedkor beszélgettél – ugyan külön-külön helyen van a két, általad megismert bundás, de bármelyikükkel felveheted a kapcsolatot elegendő mászkálással.
Így a tábort járva feltűnhet, hogy ork sátrak is vannak és több orkba is belebotlasz, bár jó esélyeid vannak rá, hogy nem éppen orkos termeted és alkatod miatt beléd kötnek vagy kiröhögnek, azon gondolkodva, vajon meddig húzód, ha beértek a városba. Akár belebonyolódsz ebbe, akár nem, ha nem kezeltetted a sebeidet egy szakavatottal, akkor hamar abban a helyzetben találod magad, hogy forr a véred – érzetre. Nem túl jelentősen ugyan, de érzékeled, ezt az égető érzést, ami finoman lüktet a testedben, amit könnyen összetéveszthetsz azzal, mikor téged idegesítenek fel és szimpla érzelemből akarsz pusztítani olyan tipikus orkossággal. Ez hosszú órákig kellően elviselhető, így megérkeznek késő hajnalban, kora reggel a gyógyító erdeiek, akikhez azonnal mehetsz is kezeltetés céljával.

//Ha kiválasztottál egy utat, a megbeszéltek alapján jöhetsz hozzám egyeztetni.//



Isabella

Altevar lihegve veti le magát az első sátornál, amint megpillantotok és nincs a ködben sem. Ha mennél tovább, akkor leránt maga mellé, nem akarva, hogy elszakadjatok - vagy ha már elszakadnátok, legalább ne ittas állapotodban lennél. Így azért érzi magán a felelősséget az irányodba, és mivel idáig is együtt küzdöttetek, nem nagyon akar másként tenni.
- És akkor most szépen itt maradunk, jól van, Sylla? – néz rád, de közben hegyezi a füleit is, nehogy valami megtámadjon titeket.
Hallgatózva jól kivehető, hogy jóval odébb zajlanak a küzdelmek, az erdő felől meg nem kifejezetten érkezik hangzavar, szóval jó esélyeitek vannak arra, hogy harc nélkül élitek túl az éjszaka maradékát. A hosszú ideig tartó semmittevés a másnaposság miatt lehet, hogy hamar elaltat, és Altevar nem is zavar meg téged szendergésedben, csak akkor, amikor hírül érkezik az erdei gyógyítók jövetele. Ebben az esetben gyorsan felvilágosít, hogy most nem a vörösékre gondol, hanem több szekérnyi ellátmánnyal érkezik egy csapat gyógyító Awyrisból, így a sebesülteket nagy valószínűséggel gyorsan helyrepofozzák.
Ha nem alszol el, hanem képes vagy az ébrenlét határán szemlélődni, akkor fültanúja leszel, ahogy nemsokára elülnek a csatazajok, illetve a köd is eloszlik mögületek. Jó hír, hogy nem jönnek onnan szörnyek és egyet sem látni a fák között, így bizakodhattok, hogy nem lesz több meglepetésben részetek – legalábbis nem kellemetlenben.
Ha akarsz, akkor beszzélgethetsz Altevarral, bár ebben az állapotodban nem biztos, hogy értelmes gondolatokat tudsz megszülni vagy olyat, amit Altevar maga is képes felfogni, miközben éberen figyeli magát a tábort, honnét ugorhat rátok egy mocsok észak-bivalyi korcsfajzat. Kezét végig a kardja markolatán tartja, hol szorítja, hol csak rátapint, de mindig ott vannak az ujjai körülötte. Ha a környéken valaki mászkálását hallja, érezhetően feszültebbé válik, ám mivel katonatárs a tulajdonosa, gyorsan ereszkedik vissza és ernyeszti el az izmait, valamelyest próbálva pihenni az érezhető feszültsége ellenére is.
A hajnalt kivárva ugyanaz történik, mintha aludnál, annyi különbséggel, hogy látod, amint az egyik tábori katona közelít meg titeket megkönnyebbültségtől széles vigyorral, tájékoztatva arról, hogy gyógyítók jönnek. Annak is szemtanúja lehetsz, ahogy egy sötételf bemegy az erdőbe, de nem sokkal utána kicsit morcosan ki is jön - semmi különöset nem látsz rajta, fegyver értelemszerűen van nála, de nem úgy tűnik sem a kedvéből, sem a mozgásából, hogy bármit akarna rejtegetni. Jelenlétére Altevar azonban feszültebbé válik a puszta bizalmatlansága miatt; mintha egy szörnyet pillantana meg, viszont ha alszol, akkor az ébresztővel csak azt láthatod, amint az erdőből kijön és a tábor közepe felé tart – pontosabban a sötételf részleg felé.
- Sylla, szükséged van gyógyítóra? – érdeklődik társad az erdeiek érkezéséről szóló tájékoztató után, akár aludtál, akár nem. – Az erdőben lévő ismerőseidet nem biztos, hogy zaklatnám, ha feltételezhetem, nekik is volt egy kellemes küzdelmük – támaszkodik rá az egyik dobozra, hogy emelkedve meg egy kissé fordul hátra, elnézve az erdőt, ahol nem sokat lát. – Ha csak a vörös tud gyógyítani... Ehh... – huppan vissza a helyére, véve egy mély levegőt, aztán rád néz, hogy miként döntesz.



Shalana

//Még Egil érkezése előtt játszódik//

A véletlenszerűen talált idegen, sebesült katonát a legjobb tudásod szerint ellátod, és keresel neki gyógyítót. Külön hely nincs, ahol csak gyógyítói sátrak lennének – többnyire fajonként csoportosultak az összegyűlt népek vagy ismeretségek alapján, így gyógyító tábornegyed nem létezik. Többek közt ezért van felfordulás a táborban, hiszen mindenki gyógyítót keres, csak éppen nem talál, mert jóformán az összesnek dolga akadt a sebesültekkel, így több személy körül is kész sorok alakultak ki mihamarabbi ellátás reményében. Természetesen a súlyosabbakat előrébb helyezik, így az általad talált katona is hamar megtalálja a maga helyét.
A katona, akit érted küldetnek, hogy szaladj ki fogadóbizottságnak a gyógyítók elé, a meghívásodra megilletődötten kezd el vizslatni téged, de aztán bizakodón elmosolyodva rábólint az ajánlásodra. Kérdés persze, hogy túlélitek-e vagy megbeszélt hely híján valaha megtaláljátok egymást, ugyanis meglehet, teljesen máshova vagytok kirendelve.
Mindenesetre végül elindulsz a táborból kifele a mutatott irány szerint, és meglehetősen hamar észreveheted a több szekérrel érkező erdeieket. Lovak húzzák az ellátmánnyal megrakott kocsikat – kicsit közelebb érve láthatod a zsákokat, dobozokat és hordókat egyaránt, és sejtheted, hogy nem csupán gyógynövényekkel érkeztek, hanem élelemmel és tiszta, iható vízzel is. A vezető szekér elején valószínűleg fel fog tűnni az ott ülő asszony, aki nemhogy a harchoz egyáltalán nem illő öltözéket vett magára, de még nem is tűnik annyira fiatalnak, ami előny lenne egy ilyen helyszínen. Már első ránézésre süt róla valamiféle nemesi kisugárzás és nemesi arrogancia, és főként ezt a feszes, egyenes tartása sugallhatja. A ruhája sötétkék, rajta az erdeiek muntájával sűrű hálóként, egyrészes női öltözet, szemlátomást a legkiválóbb anyagok egyikéből készülhetett. Több ékszert látsz rajta, nyakláncot és karkötőt egyaránt, a hosszú, hegyes füleit is ékesíti néhány. Rengeteg, precíz fonatokba fogott haja őszbe borult már, az arcán ott táncolnak a ráncok, amik a korral járnak, ábrázata mintha folyamatos elégedetlenségről árulkodna, szóval meglehet, felemás benyomást ad neked a nő jelenléte.
A többi szekéren jóval szolidabban öltözöttek üldögélnek és jóval átlagosabb erdeiek hatását adják; többnyire a természet színeibe öltöztek mindannyian, a hajukban ugyancsak fonatok, valakinek teljesen kiengedve, lányok és fiúk egyaránt vannak itt, néhányan a másik szekerek elején üldögélnek, vagy éppen a hozott zsákok között bámészkodnak az ég felé, amíg utaznak – esetleg alszanak.
- Ahogy tudtunk, jöttünk! – szól az egyik oldalsó szekérről a gyeplőt tartó erdei.
- Egész éjjel utaztunk annyit, amennyit tudtunk! – kiált egy másik a másik oldalról kissé nyűgösen, és valószínűleg motyog még valamiti az orra alatt, mert a csoportvezető öregasszony az irányába fordul, vélhetően megdorgálni, aztán visszafordulva intéz pár szót.
- Inkább gyere, ülj ide le – szól oda a nő, megpaskolva a mellette lévő helyet. – És mesélj arról, mi történt és mik a tervek, jó lenne nekünk is mihamarabb tisztába kerülni azzal, mire számíthatunk.



Viridiel

Joavan enyhe mosolya finom barázdákat alakít durva, öregedő arcán, idegenkedve figyelve, ahogy a lénynek adod a ruhád egy darabját – már-már undorodva. Szólni nem szól rá, de nem tudná letagadni, hogy ő biztos nem csinálta volna meg, így csendesen várja meg, amíg a kis dög megilletődötten nézi a ruhát, és bebugyolálva magát egy kis kupaccá válik. Máris jobb!
- Szerencsére még az enyémek nem folytak ki a helyükről – telepszik le a férfi aztán, hogy ezt követően megosszátok egymással az átélteket, tapasztaltakat, hallottakat. Az ezt követő összegző meglátásodra hümmög valamennyit állához emelt kézzel, aztán megvakarja a nyakát, mérlegelve közben, mégis mennyire lehetséges ez.
- Hát a vezetőség szerint nem lehet kizárni az intelligens, gondolkodó lények jelenlétét – mondja, bár hallhatóan megkérdőjelezi, hogy ez valós lenne. – Bár ilyen lények... – néz a zekédbe bugyolált csomóra, ami most úgy néz ki, mintha egy élő nyulat dobtál volna egy zsákba, és próbálna kiszabadulni. Jóformán végig ott motoszkál a háttérben és elvan magának, vélhetően a ruhád sötétjében játszik vagy csinál valamit – nem mintha a katona kíváncsi lenne rá. – Mondjuk persze, az is ott van, amit ti említettetek – látja be aztán, és megdörzsölgeti a szemeit, a mozdulatból pedig süt, hogy fáradt az éjszakai támadás következtében. – Nem tudom, mennyi ilyen lény lehet a városban, de rengeteg lényt áldoztak már fel, tőlünk szerencsére még alig fogytak, hozzájuk mérten legalábbis... Persze lehet, igazad van, és majd a városban jön a fekete leves, ahol a lehető legjobban kihasználják a megtépázottságunkat – néz a város irányába sóhajtva.

Elsőnek talán a griff nyugalma segíti őt lenyugtatni. Nem úgy tűnik, hogy a hátasa annyira fárasztaná magát bármi miatt is, a szörnyecske sem lepi meg őt, meg a... sötételfek? Riadtan pillant az irányukba is, ám mivel sem a hátasállat nem támad, sem az utólag észrevett Joavan, valamint Viridiel is a dögöt védi, és Joavanra rákiabál, akinek úgy szalad össze a szemöldöke, mint egy olyan alaknak, aki mindjárt kocsmai bunyót indít...
Ó, nem ért ő semmit! Csendben is marad inkább és bizonytalankodva, feszülten méricskéli a helyzetet, a jelenlévőket, próbálva felfogni azt, ami körülötte zajlik, de csak annyit sikerül megértenie, hogy egy komoly helyzet közepébe cseppent hirtelen ébredésével, aminél jobban örült volna Viridiel egyedüli társaságának. Erre itt van egy kis csupasz és ráncos... valami, ami férjének öltözetébe bújt... Hát... Ahhoz is csak akkor fog nyúlni, ha alaposan kimosta!
Ha Viridiel leguggol vagy letérdel elé, akkor azonnal a karjaiba kapaszkodva bújik hozzá, úgy hallgatva azt, amit mond, majd megilletődötten néz rá, mikor egy gyerekhez hasonlítja a korcsfajzatot, ráadásul ő volt a bajkeverő, aki ködbe borította az erdőt. Kissé szúrós szemekkel néz ki párja mögül a szörnyecskére, grimaszolva bújva vissza a férfihoz, aki nyugalomra int mindenkit. Oldalról meghallja valakinek a kissé elégedetlen vagy inkább méltatlankodó sóhajtását, és odapillantva figyelmeztetőn villogtatja a szemeit Joavanra, mert tudja, hogy lenne mit hozzáfűznie ehhez, leginkább talán belekötni abba, hogy ki a nyugodt és ki nem. Tekintetük találkozásával jó eséllyel lenyeli a mondandóját, ugyanis elfordítja pillantását és csendben marad, nem kezdve megint olyan bonyodalmakba, mint a találkozásuk elején.
- Nem lesz könnyű dolgunk a városban, ugye? – kérdezi halkan férjétől, véve egy mély levegőt behunyt szemekkel, és kiengedve próbálja elengedni a hirtelen feszültséget is, megint végigsimítva kerekedő pocakján, aztán hirtelen kapja fel a fejét, ahogy felrémlik előtte, mégis miként nyomta el őt az álom és miféle rémálommal ért véget az ébrenléte. Biztos rengetegen sebesültek meg az éjszakai csatában, most meg már hajnal van, de talán... Talán nem késő!
- Mennyien vannak a sebesültek? S-segítenem kell nekik – néz körbe, már keresve is a felszerelését, aztán a sötételfekre néz, kissé félve tőlük, és el is bizonytalanodva a látványuktól. Nagyon vegyes a véleménye a fajról, ugyanis van jó és rossz tapasztalata is róluk, de a képességeiktől, az akaratosságuktól nem kicsit tart, főként a Zevadarban átéltek után.
- ...ezért jöttek...? – kérdezi, idegességében finoman ráfogva a ruhájára maga mellé szorított kezeivel.



Mesélői

Valószínűleg nem ütközik ellenállásba a menetel sem Viridiel, sem Joavan által.
- Én akkor megyek vissza a katonáimhoz - tápászkodik fel Joavan, körbenézve a társaságon. - Átadjam azt a királynak? - bök a nagyszemű, nagyfejű szörnyecskére, aki újra Viridiel lábába kapaszkodva szemlélődik, riadtan fürkészve az összegyűlteket.
Akár igen, akár nem lesz a válasz, a távozása előtt még nagyon fürkészi a vörös erdeit, végül nagy nehezen távozóra fogja, vagy a hóna alatt fogva a korcsfajzatot, vagy anélkül. A griffet biztos hátrahagyjátok, sem Lash nem akarja őt innen mozdítani, de ő maga sem akar fáradni azzal, hogy mászkáljon a zsúfolt, hullákkal teli tábor területén, ahol a többnyire romba dőlt sátrak közt egyébként is csak bezárva érezné magát a szűkös kialakítás és tömeg miatt.
A táborba érve és azon átkelve már Viridiel is láthatja, mennyire feldúlták a helyet, és bár súlyosabbnak tűnik a helyzet, mint akkor, amikor az első nap első csatájából tértetek vissza, leginkább tárgyi értékek pusztultak most. A sátrak egy része megtépázottan hever a földön, ahogy a tartóoszlopait eltörték, hullákból megint nincs hiány, bár ismételten a szörnyek holttesteiből van több. Rengeteg gyógyító ténykedik még mindig, kíséretként pedig nem maradnak el a fájdalmas üvöltések, amik valószínűleg egy-egy kezelést jeleznek, vélhetően próbálva kivenni néhány fogat a testrészből vagy karmot, esetleg a sebeket tisztítják a csípős fertőtlenítőkkel...
A romokban heverő táboron átcaplatva Freia sátrában még mindig ott van az oawa, aki a többiekhez képest a leggyorsabban jött felszólításra, hogy gondoskodjon a helyi sebesültről. A bundás éppen a nyöszörgő Amrekth sebének tisztogatására használt gyolcsot rakja félre, hogy az ágyon szenvedve, izzadva fekvő sötételf kölyök homlokáról levegye az átmelegedett ruhadarabot, hideg vízbe mártogatva és abban átöblögetve tegye azt vissza. Ha beléptek, akkor először kissé riadtan fordul az irányotokba, nem tudva, kik jönnek be, ám megnyugodva mosolyodik el, mikor felfogja, hogy a hadvezérasszony talált néhány tündét, akik segíthetnek. Fel is tápászkodik a helyéről, és odalépve hozzátok szólal meg:
- Azt hiszem, akkor az én munkám itt véget ért - néz végig rajtatok. - Kívánom a katonája mihamarabbi felépülését - biccent egyet Freiának szerényen, és ha nem tartóztatjátok fel, akkor távozóra fogja.

Szekerek elé siettem, nem rohantam hasra esés elég nagy szégyen lenne. állítólag a fajtám mindig talpára esik. Ezt a marhaságot kitalálta ki nem tudom, nem vagyok én vajas kenyér, meg vajazott felemre esek. Khm vagy is a talpamra, úgy gondolom nekem is ugyan annyi jogom van hasra esni, mint mindenki másnak.
Közelebb érve szekerekhez, feltudom mérni kik és mik utaznak rajta. Egy idősebb nőnek egész csinos a ruházata. Első gondolatom vele kapcsolatban az, nem kizárt nemesi származású.
A többiek átlagosnak tűnő ruházattal rendelkeznek. Szememben ők ugyan olyanok, mint a cicomás ruházatú emberek. Attól valaki jobb vagy rosszabb ruhákkal rendelkezik még nem különb a másiknál ugyebár.
A két jövevénynek felvágták nyelvét rendesen, meg jegyzésük elengedem fülem mellett és nem reagálókra agresszíven.
- Hát persze, mindenki tudja menyire fontos a tudásotok és szállítmányotok. Nem is kételkedem abban, nem sietettek ide ahogy csak tudtatok.
Hangom szelíd volt, és fáradt nem rég hiszen még egy dögel hadakoztam. A nyomait már, mint a vérét és emberét is bundámba száradva hordom.
- Köszönöm, de biztos benne?
Végig nézek magamon, a mocskoságomra próbálok célozni. Nem ajánlaná fel azt hiszem, ha a vér és jelenleg ronda vér csimbókos bundám zavarná.
- Kezdem elejéről, amikor meg érkeztünk ellátmánnyal tábort megtámadták, furcsa bestiák. Úgy tudom valamelyik szárnyal és savat is köp. Másiknak penge éles karmai vannak, vagy ép iszonyatos gyors vagy erős. Mint Neminra élővilága ellenfelek is olyan változatosak, akik a várost tették meg fészküknek.
Meg köszörültem a torkom majd felkapaszkodtam a szekér oldalára, de a nőtől távolságot tartottam. Nem akartam bemocskolni ruháit, amik olyan szépek voltak.
- Számíthatnak vágás, égési sérülésekre, valamint törésekre és végtag vesztésekre. Nem túl jó a helyzet, főleg most nem rég ért véget egy újabb támadás. Szervezet gyógyítás nincs úgy vettem észre, a fajok gyógyítói elkülönülve vannak szétszórtan sátrakban. Ez gondot okoz az embereknek ezért he engedik javasolnám gyógyítok is utaznak önökkel jelezék valami módon pontosan hol vannak. Az emberek igy tudják majd merre menjenek baj esetén.

- Az elf bele sem gondolna hogy milyen gyorsan felnőnek.... - mosolygott az orra alatt. Habár már két teljes évtized eltelt mióta utoljára látta a lányait, mindig is rendkívül büszke volt rájuk. El sem tudta képzelni hogy mi lehetett velük, de nem mert kérdezni felőlük. Vermillionnak még a Nysiybe is elért a keze, és mióta csak megpillantotta a selfeket a táborban, biztosra vette hogy a szolgái még itt is meg fogják találni. Egy pillanatra megfeszült a gondolattól hogy mennyire védtelen és kiszolgáltatott állapotban is volt. A paranoiája egy ideges, de alapos körülpillantásra késztette, ahogyan körbekémlelte a helyet. A jobbja önkéntelenül is a kardjára csúszott, mintha csak a fűszálak közül is démonok ugorhattak volna elő. Nem lepődött volna meg. Nysiy poklában a paranoia és a túlzott óvatosság az elf legélesebb fegyvere volt. Ott sosem lehetett tudni hogy melyik pillanatban találja magát óriáspókok vadászmezején.
- ...de hát a gyermekeink öröklik a jövőt amiért mi küzdünk. - fejezte be a mondatot csendesen. - ''Majd sírunkban talál ránk a megnyugvás csendessége, s gyermekeink majd élettel tisztelnek meg minket, ahogyan a felsíró csecsemő hangja igazolja tettünket, áldozatunk még sem volt hiábavaló a vihar szelében.'' - idézte egy régi légiós bajtársa versét. Nagy sóhajtás közepette a vértjéhez nyúlt és megpróbálta lecsatolni, de a szegecsek halk fémes kattanással adták meg magukat és az egész darabokra esve hullott le róla, szinte cafatokban rántva magukkal az alatta meghúzódó puha bélelést. - A természetre.... - káromkodott összeszorított fogakkal, ahogyan az egyik láncszem megrántotta a vállsebének kötését, amelyből úgy dudorodott ki a még mindig beleszorult lándzsahegy tompábbik vége mint penészgomba a guvix gyökér törzsén. A derekához nyúlt és az alig fél órája rászorított kötést már teljesen lucskosnak találta. A vöröslő vére és a sebből szivárgó fekete genny már teljesen átittata. A testén teljesen jól láthatóak voltak százötven év katonalét árulkodó jelei. Forradások, hegek, felrepedezett bőr, néhol égésre utaló jelek borították, és vagy a hasából, mellkasából, valamint a vállából is egy majd tenyér méretű izomdarab hiányzott, mintha csak kiharaptak volna belőle egy darabot. Óvatosan engedte ki a kötését, feltárva a csaknem halálosan mély sebet, amely mentén furcsa, sötét pikkelyek nőttek a bőrére. Az átok. Bár Ava volt azon kevesek egyike aki tudott az átokról, valószínűleg nem is sejthette hogy mégis mennyire előrehaladott állapotban volt már.
- Akkor engem Awyris legveszélyesebb helyére temessenek, hogy véletlen se keltsen fel egy síró gyerek se – kuncogott Ava. - Oda talán senki nem merészkedik, bár amilyen ebadta kíváncsiságuk van néha... - rázta meg a fejét rosszallón.
Egil hirtelen hányingert érezve, a szája elé tette a jobbját, de az alig segített. Csendesen küzdött az ellen hogy ne okádja el magát, azzal győzködve magát hogy már aligha tudna mit kiadni magából. Nehezen kiküzdötte a gyógyfüvekből párolt pálinkás flaskáját a köpenyéből, majd lepattintva a kupakját jól meghúzta. - Ahhh. - törölte meg a szája szélét. A pia kellemes illata ellenére az íze továbbra is iszonyú volt, de legalább segített a testét frissen elöntő fájdalom ellen. - A kezem rendben lesz azt hiszem... - mozgatta meg az ujjait, amelyek ugyan láthatóan lassan, de biztosan csukódtak ökölbe, majd nyíltak ki újra. - ...ez itt rosszabb.
Ava ösztönesen hajolt hátrébb, közönyösen, enyhe undorral nézve a teljesen elhasználódott páncéldarabokat. - Na, legalább ennyivel egyszerűbb a dolgu... - nézett a vállára karba tett kézzel, majd a hasánál átvérzett kötésre vetette a tekintetét. - Egil, Egil... - rázta meg újabb rosszallással a fejét, segítve lehámozni a kötést. - Azért remélem, nem kell összevarrnom – bökte oda.- Amilyen állapotokból kellett eddig összeraknom téged, kinézem belőled, hogy halálos sebekkel még ugrabugrálsz, mint valami kölyök.
Amint a kötés lekerült, jócskán elkomorodva szemlélte a vérző sérülést, s körülötte megbúvó különös pikkelyeket, a fekete mételyt. Nem vesz mély levegőt, nem tesz rosszalló megjegyzést, de Egil nagyon jól tudta hogy a nő hideg közönye sosem jelentett jót.
- Ez attól van? - kérdezte, ahogyan egy fertőtlenítővel átitatott ronggyal óvatosan elkezdte letörölgetni a napok óta odaszáradt vért és gennyet. A férfi csak némán, komor tekintettel bólintott. Az Átok nem szerette ha emlegetik, és ezt keservesen tapasztalta meg magán még annak idején. A sebei körül kinövő pikkelyek nem volt új dolog számára, azonban pokolian nehéz volt eltávolítania őket. És legalább annyira fájdalmas. Ő maga vágni szokta őket, és csak reménykedni tudott benne hogy ezúttal nem kerül rá sor.
- Ha nem tűnik el, akkor keresni kell egy szakavatottat, viszont most maradj egy kicsit veszteg - hajolt a sebesülés fölé és halkan mormolni kezdett. Arcán néhány aranyló könnycsepp csurdult végig, egyenesen a sebre cseppenve. Mintha szúnyog csípett volna a sebébe, szinte nem érzett mást csak enyhe kellemetlenséget, azonban ezt hamar felváltotta a nő gyógyító mágiája, amely azonnal szétáradt a sebe körül. A belsője lüktetni kezdett. Az erőszakos pulzálások hányingert keltettek benne, és fájdalmas hullámokban terjedtek szét az egész testében. Ökölbe szorította a kezét ahogyan próbálta tűrni a nő ténykedését egy kis ideig, de nem bírta sokáig. A szívében erősödő lüktetés egyre agresszívabban dörömbölt a mellkasán, szinte folytó erővel A tagjai összerándultak és önkéntelenül is ellökte Ava kezét, ahogyan botladozva és egyensúlyával küszködve felállt mellőle. A sebéből fekete átok folyt ki és néhány pikkely leszakadt és a földre esett. A fogait összeszorítva próbálta megállni hogy felordítson ahogyan úgy érezte mintha egy tüzes kést forgattak meg benne. Bár a tapasztalatai alapján még a tüzes kés sem volt annyira rossz mint ez.
- Egil! – pattant fel a nő is hirtelen, dühösen vonva össze a szemöldökét. – Ez most nem... – hallgatott el hirtelen. Elveszítette az egyensúlyát és tehetetlenül, erőtlenül négykézlábra zuhant. Érezte ahogyan a vállából is megered a fekete folyadék, lassan lecsurogva a vállán kissebb tócsát alkotva alatta. - Ne gyere közelebb ! - intett a nőnek tétován, remegő kezekkel. Kiáltani akart, de a torkából csak alig hallható nyöszörgés hallatszott. Megpróbált távolabb húzódni tőle, de alig tett meg néhány métert, elhányta magát. Színtiszta feketeség ömlött elő belőle, amely ezúttal más volt mint amit eddig előtte tapasztalt. Vagy fél percnyi intenzív öklendezés után, sikerült újra összeszednie magát és szétnéznie maga előtt. Az átok felmarta a földet és szinte kiégette a fűszálakat és virágokat előtte. Értetlenül bámult maga elé, és réveteg tekintettel nézte ahogya néhány hajtincse végét is elmarja a fekete tócsa. Gyengének érezte magát, és még csak felállni sem volt képes ahogyan a fájdalom szinte görcsbe rántotta a tagjait. Noha nem látta, szinte érezte Ava dühét ahogyan tőle távol álldogálva eleget téve a kérésének tehetetlenül nézte őt.
- Előtte... - lihegte remegve, ahogyan nekihátrált egy közeli korhadt fatörzsnek. - ...előtte ezt... - mutatott a vállára. Az átkának furcsa reakciója a gyógyítómágiára őt is meglepte, azonban ismerte magát annyira hogy rájöjjön erre berögzült védekező mechanizmus titkára. A lándzsahegy lehetett a kulcs. - Amíg ez bennem van... - rántotta le a vállkötését - ...úgy tűnik ''az'' nem fogja hagyni.... - lihegte újra, még mindig remegve a hirtelen jött reakciójától - ...hogy mágiát használj. A vállában alig fél centire kilógó lándzsahegyet még a deréksebénél is sűrűbben nőtték körbe a pikkelyek, szinte védelmezően zárva el a húsát a bőrétől. A lánzdsa hegye a férfi lapockája felett kacsintott ki, mintha csak egy nagyra nőtt pattanás lett volna. Egil egy tőrt húzott elő a csizmájából, és Ava felé nyújtotta. - Vágd ki. - mondta, majd egy másik tőrt húzott elő és ráharapott a nyelére. Ava egy pillanatig szoborrá dermedve bámulta őt, de végül elvette tőle a tőrt és letérdelt mellé.
- Amíg megvizsgálom, addig... – nyúlt az elhozott készleteihez, előhalászva egy sűrű folyadékkal megtöltött üvegcsét. – ...idd meg. Ha nem öklendezed fel megint, jó eséllyel tompítani fog arra az időre, amíg megcsinálom – nyújtotta át neki az üveget. Egy pillantást vetett a kimart földrészre, de nem fűzött hozzá megjegyzést, figyelmét pedig inkább a sebesülésre öszpontosította.
- Kösz. - fogadta el az üvegcsét, és egy húzomra lehajtotta. Bármi is volt benne, ha tompította az érzékeit egy időre, csak hálás volt érte. Az ital keserű utóíze marta a száját, de igazából szinte felüdülésnek érezte a saját okédéka után. Tartott tőle hogy ezt az íz még egy liter házi sem öblítette volna ki belőle.
- Gondolom, a pikkelyeket is el akarod távolíttatni – teszi fel a mondatba burkolt kérdést, mindent vágjon vagy elég csak a lándzsát eltávolítani, és ha erre választ adtál, akkor folytatja. - Felkészültél?
- Ha már belevágunk... - röhögött fel keserevesen - ...a pikkelyeket is. - válaszolta, majd ráharapott a tőrre. Noha az ital teljesen eltompította, még ennek ellenére is tökéletesen érezte ahogyan Ava bányászni kezdett a vállában. Összeszorított fogakkal majd kettéharapta a tőr markolatát, amikor félúthoz értek. A nő rendkívül gyakorlott, precíz mozdulatokkal végezte a műveletet, de ez vajmi keveset segített azon hogy úgy faragták a húsát mint szobrász a mesterművét. Azonban a dolog nem tartott tovább néhány percnél és a Egil megkönnyebbülten lélegzett fel, amikor Ava végre lerakta a tőrt.
- Ez... - nyögött egy nagyot ahogyan a nő kihúzta belőle a kést - ...emlékeztet a régi szép időkre. - próbált nevetni, de a hangja fájdalomtól fúlt el. Próbált viccesnek tűnni, de úgy tűnt hogy Ava nem volt vicces kedvében, mert egy hümmögés keretében egy kényszeredett mosollyal válaszolt neki. Ahogyan a fegyverre nézett, kába tekintettel szemlélte a lándzsahegy furcsa, recés élét. Mintha csak valamiféle sav marta volna el. Csendben ülve várta ahogyan a gyógyítómágia összehúzza a sebeit, és türelmesen lenyelte a gondolatait a mágiával kapcsolatos megjegyzéseivel együtt.
- Mutasd a másikat - mondta kicsit keményen, mikor nagyjából végzett a vállával. - Szépen begyógyítom a hasadat, és utána visszatérek a válladra, utána meg annyit fintorogsz a mágiára, amennyit akarsz - jegyezte meg kicsit szórakozottabban, és elkezdte a másik sebét gyógyítani, összehúzni.
- Egy szavam sincs, kisasszony. - válaszolta és megadóan felemelte a kezeit. Életében először egy rossz szót sem mondott a mágiára. - Ha már emlegetted... - keresett témát, hogy megtörje a közéjük telepedő csendet. - ...kibékültetek már a kölyökkel ?
Ava keze megreszketett a kérdésre, és egy pillanatra a szemébe nézett, aztán vissza a sebre, halványan, derengőn elmosolyodva.
- A magunk módján... - tartott egy kis szünetet. - Nem esedeztem a bocsánatáért, ahogy ő sem az enyémért, és bár roppantmód meglepődött, meg is könnyebbült a beszélgetésünk végére – mosolygott tovább, aztán elkomorodott. - Bár... Azóta egyszer láttam, és nem azért, mert meghívott.
- Hé... - tette a kezét a nő vállára és a szemébe nézett. - ...pontosan olyan kemény a feje mint az anyjának.
A szemedbe néz, abbahagyva a gyógyítást és bájosan elmosolyodva fog rá mindkét füledre, finoman húzogatva, mint valami kisgyerek.
- Hmm? – ragadta meg Egil füleit, finoman meghúzogatva akár egy kisgyereknek - Mit mondtál? Nem hallottam! - mosolygott még mindig.
- Semmit, semmit ! - válaszolta grimaszoló riadtsággal, de a tény hogy ülő helyéből el kellett mozdulnia jobban fájt neki mint a fülhúzás.
- Mintha neked nem lenne keményebb fejed, úgy beszélsz - rázza meg a fejét rosszallón. - Nem is tudom, Meara kitől örökölhette az izgágaságát – támasztotta az arcát a kezébe, elgondolkozó ábrándossággal bámulva az égboltot.
- Kétségkívül a tanárától. - válaszolta bölcselkedve a férfi. - Mindig is tudtam hogy rossz hatással van rá, de sosem gondoltam volna hogy ennyire... - tűnődött el grimaszolva.
Úgy ugrik fel a szemöldöke és olyan elképedő ábrázattal néz rád, hogy talán ilyet még nem is láttál.
- Á, szóval így állunk! – ugrott fel a szemöldöke, és elképedve bámult rá, miközben idegesen megigazgatta a haját - Ha tudtam volna, hogy ennyire zavar, akkor nem is tanítom, hagyom, hadd kanászodjon tovább! - tette karba a kezeit, gőgösen húzva fel az orrát.
- Ha tudtam volna hogy ez lesz, akkor szóltam is volna ! - vágott vissza, de arca nem bírta megőrizni a komolyságát és hangosan felnevetett. Már nem is igazán emlékezett rá hogy mikor érezte magát ennyire....felszabadultnak. Percekig csak nevetett és nevetett, annyira hogy még a könnyei is kicsordultak. Persze egy szavát sem gondolta komolyan, egy percig se, pontosan ugyanúgy ahogyan a másik is. Ugratta őt, ahogyan mindig is szokták egymást még sok sok évvel ezelőtt. Amikor még fiatalok voltak....vagy az ő esetükben....fiatalabbak legalább. A nő türelmesen és boldog elégedettséggel várta ki míg a nevetése egy halk, enyhén véres köhögésbe fúlt, majd újra nekikezdett hogy begyógyítsa és befoltozza a maradékot.
- Nem akarsz hazajönni? Nálam biztonságban lehetnél. – tette fel a kérdést. Egil tekintete láthatóan elkomorodott a kérdés hallatán. Otthon. Biztonság. Olyan szavak voltak ezek amelyekben nem bízott.
- Nem hiszem hogy jó ötlet lenne egy dezertőr exparancsnokot bújtatnod. - kerülte meg a kérdést. Szeretett volna igent mondani, de még mennyire. Újra látni a lányait, sétálni Awrys gyönyörű rengetegében, megpihenni a hosszú magánháborúja küzdelmeitőt....de nem lehetett. Vermillion arca rémlett be előtte.
- Nem bújtatnálak. Megvédenélek - szögezte le határozottan. - És nem engedném azt sem, hogy börtönbe vessenek azért, mert védted volna az otthonodat és amiért már régen vezekeltél. De... Ha nem is hosszú időre, legalább egy kicsit - nézett rá egy halvány, bizakodó mosollyal. - Nem küzdhetsz egyedül a végtelenségig, pihenned is kell. Már így is túlzásba estél - fordította vissza pillantását a sebekre.
- Jó lenne. - vetett egy elkeseredett pillantást a nőre, majd szinte védekezően mozgatta meg az izmait mintha csak az próbálta volna bizonyítani hogy már semmi baja. - De nem lehet. Vermillion... - komorodott el a tekintete. - ...visszatért. Már nem kell neki ''az''... - utalt az általa oly hosszú ideig védelmezett rúnakőre - ...csak fejemre pályázik. Ezt is... - mutatott végig önmagán - ...az ő ivadékjai tették. Ezek nem olyanok mint a többi. Ezek profik.
- De tudnánk segíteni... - nézett újra rá, halkan kezdve. - Én is ott lennék, és a lányaid sem estek a fejükre, a határőreink sem végeznek felszínes munkát. Ugyan nem beszélhetek a lányaid nevében, de szerintem ők is segítenének - tette kezét a férfi kézfejére, bizakodóan kutatva a vonásait. - Kérlek.
Óvatosan, szinte félőn fogta meg a nő ujjait. Szeretett volna hazamenni. Újra látni a lányait, az unokáit, a bajtársait. Ágyban aludni, rendes ételt enni.... - Szeretnék. Mindennél jobban szeretnék... - suttogta. - De ha csak egy kicsi esélye van annak hogy veszélybe sodorlak téged.... - rázta meg a fejét - ...nem akarlak elveszíteni. Nem úgy mint Elynt és Filverelt... - remegett meg a hangja. A nő kesernyésen mosolygott vissza rá, finoman szorítva rá az ujjaira, tekintetét le se véve a férfi arcáról.
- Szerinted én igen? - kérdezte csendesen, hagyva egy nagy szünetet. - Inkább leszek veszélyben, hogy együtt túléljük, minthogy hagyjam, hogy széttépjenek téged Vermillion kutyái.
Egilt mardosta a bűntudat. De valahol mélyen tudta hogy nem tud ellenállni a kérésnek. - De ígérj meg egy dolgot. - nézett fel rá - Ha bármi történik, magadra gondolsz először. - mondta. Tudta hogy olyan dolgot kért amit az ő helyében nem tudott volna teljesíteni. De legalább egy ígéretbe kapaszkodhatott. Ava vonásai láthatóan megkönnyebbültek, ahogyan enyhén félredöntötte a fejét.
- Ha ezzel sikerül elérnem, hogy hazagyere, akkor megígérem.

Amikor a férfi ránk kiáltott egy kicsit meglepődtem, nem tudom, hogy realizálta-e hogy kivel beszél, vagy hogy egyáltalán mekkora veszély egy ilyen lény, még akkor is ha fogoly. Persze nem emeltem hangomat ellene, mert kell nekem a segítsége, de ami számomra jóhír, hogy a felesége felkelt. Így talán még rá is tudom venni őket, hogy segítsenek nekem.
-Igen... Elnézést, hogy zavarok, de az oawa gyógyító azt mondta sietni kéne... Egyik selfem megsérült és a vérébe került a méreg, nem tudom meddig bírja még.-próbáltam közelebb lépni és amennyire lehetett barátságosan szólni hozzájuk.- Tudom, hogy maguknak is van elég gondjuk és fáradtak, de kérem mentsék meg az életét, maguk az utolsó reménye!-néztem rájuk őszintén, várva, hogy mi fog ebből kisülni. De úgy tűnt, hogy a vörös hajú tünde nyitott a dologra.
Később aztán, hála az égnek, már Amrekt felé tartottunk, hála nekik, hogy nem kellett őket sokat győzködni. A sátorba belépve pedig a reményeimnek megfelelően még egy élő Amrekt fogadott minket.
-Hálásan köszönöm, hogy vigyázott rá, ha esetleg bármikor szüksége lenne a segítségemre nyugodtan keressen fel!-mondtam neki és amikor kilépett feltartottam neki a sátor bejáratát. Ezután pedig a tündék előtt léptem oda Amrekt mellé, hogy megnézzem, hogy hogyan van. Közben halkan mondtam leginkább magamnak, hogy "ne aggódj itt a segítség". Ránéztem a tündére és neki mondtam aggódva:
-Ő lenne az, ahogyan látszik, lázas, és az előbb távozott oawa volt, aki kezelte. Ő mondta, hogy a vérében lehet már a kórság, ezért kellene, hogy segítsen neki.-Fogtam meg óvatosan Amrekt kezét, miközben a vörösre nézve vártam, hogy mit fog tenni.... Remélem nem lép vissza az utolsó utáni pillanatban, mert akkor ha törik ha szakad rákényszerítem, hogy megtegye amiért idejött!

Nem lep meg túlságosan, hogy az ízig-vérig katona Joavan kissé nehezen barátkozik meg a kis gnómmal, hiszen nem sokkal ezelőtt taroltak végig a táboron azok, akikhez még nem olyan régen tartozott, vagy akiknek segített. A fene tudja, nehéz erről a kis fickóról elhinni, hogy szándékosan akar ártani valakinek, olyan, mintha csak arra vették volna rá, hogy játsszon. Persze ronda, meg rusnya, de hát ez valószínűleg nem az ő hibája……….
Minden esetre jobb, hogy itt van nálam, mint, hogy az a démoni szörny uralja és uszítsa ránk, így csak bólintok Joavan szavaira, hogy holnap majd kiderül mik a terveik azoknak a férgeknek odabenn az erődben.
Aztán megjelennek a selfek, akik nem tettek le a tervükről, hogy Lash gyógyítsa meg az egyik társukat. Természetesen eszem ágában sem volt veszélyeztetni sem a párom, sem a pocakjában növekvő gyermekem életét azzal, hogy idő előtt felébresztem. Van a táborban más gyógyító is, a többieknek is be kell érnie velük, egy ekkora sereget nem tud Lash egyedül ellátni, ez igazán felfogható……
Ám a komolyabb összezördülést megelőzi kedvesem azzal, hogy magától felébredt, igaz a kis szörnyecske, majdnem a frászt hozza rá és én legszívesebben képen törölném magam, hogy nem tűntettem el időben „kis barátunkat”. Persze ehhez nem hiányzott még Joavan megjegyzése, igy nem lehet azon csodálkozni, hogy kissé felkaptam a vizet.
De nekem továbbra is Lash az első, ezért gyorsan megpróbáltam megnyugtatni. Átkaroltam, hogy érezze nincs veszélyben, még akkor sem, ha épp ott állt nem messze tőle egy kisebb ismeretlen lény és nem messze meg két éjelf, akik várakozóan vele szemeztek.
- Már nincs semmi baj Lash. A táborban is legyűrték a szörnyeket. – tartottam egyelőre vissza, ahogy azonnal pattant volna fel, majd őszintén válaszoltam a kérdésére, hiszen tisztában volt vele, hogy ki vár ott ránk és valószínűleg nincs egyedül. – Ezért kell őt, - intettem a gnóm felé, - kifaggatni, sokat segített már így is, képeket tud mutatni a benti „fogadóbizottságról”.
Azonban ismerem már a feleségemet annyira, hogy most, hogy tudja, segítség kell, nem fogom visszatartani, így vetettem egy nem túl boldog pillantást a két self felé, aztán, igyekeztem megtámogatni a páromat, ha már menni akar.
- Igen, azért jöttek. – sóhajtottam beletörődően, amit aztán maga a self csapat vezetője is megerősít, olyan szívhez szóló szavakkal, hogy ha nem tudnám kiknek a szájából hallom, másként tekintek rá.
Na jó, alapos fürkésző pillantást kap és némi hümmögést….., de nem cáfolom meg, lehetnek még csodák.
Joavan felajánlására először a gnómra néztem, aki közben visszasettenkedett a lábamhoz, aztán elgondoltam, hogy mit okozna, ha magammal cipelném és döntöttem.
- Igen, kérlek vidd magaddal a királyhoz. Ő ködöt és ködlényeket tud teremteni, ez a képessége, tulajdonképpen játszik velük, de azért nem becsüljétek le. És telepatikusan képeket tud közvetíteni, így megmutathatja, hogy mik vannak odabenn. Egy ügyes mágus boldogulhat vele. – magyarázom el a tudnivalókat, aztán a gnómhoz lehajolva, lefejtem magamról. – Most nem vihetlek magammal, de ez a kedves, morózus gazember, majd vigyáz rád és ad majd enni is, segíts neki és azoknak, akikhez elvisz, ha végeztem, megkereslek. Nem lesz semmi baj, vigyáznak rád. – ismét Joavanra nézek. – Hallottad, szava adtam, ne essen baja, ha jól viselkedik.
Ezek után már elindulhattunk a sebesülthöz, a sötét elfek nagy iramot diktáltak, de még így is láttam, hogy a harc alaposan megtépázta a tábort, talán jobban, mint az előző, de a sajátjaink közül kevesebb volt most az áldozat hála Természet Anyának.
Azért amikor a selfek sátrai között jártunk, szorosan fogtam a kardomat és bizalmatlanul tekintgettem körbe. A sátorban egy oawa ápolt egy nyöszörgő, nagyon fiatal sebesült éjelf kölyköt.
Megálltam a bejárat mellett és hagytam, hogy kedvesem tegye a dolgát.
A vezérasszony nem hazudott a kölyök tényleg elég rosszul nézett ki…….

Pár pillanatig nagy szemekkel néz Viridielre, mikor felvázolja neki ébredése után a helyzetet, az elhangzottak alapján pedig némileg még meg is nyugszik. Ettől függetlenül még párjához bújik, mikor közelebb jön hozzá, úgy találva magát a legnagyobb biztonságban és védelemben, így örömmel fogadja, mikor átkarolja őt.
- Ez megnyugtató, örülök... És akkor te is jól vagy – vesz egy mély levegőt megkönnyebbülésében, még férjének szemébe nézve, hogy meggyőződhessen feltételezésének valóságosságáról. Mikor aztán a kis korcsfajzatra tereli a szót, nem kicsit ráncolja a szemöldökét, mert bár jelenleg barátságosnak tűnik, nem venne arra mérget, hogy ne állna vissza a fajtája oldalára. Fogalma sincs, mégis mi előnyük származhat ebből annak ellenére sem, hogy Viridiel lényegében a szájába rágja a magyarázatot, nem zárhatják ki annak a lehetőségét, hogy hazudik, egészen mást mutatva. Más kérdés persze, hogy nem ő kommunikált a lénnyel, így a saját bizalmatlanságára sem adhat sokat, így végül csak bólint az információk hallatán. Bízik benne, hogy valóban hasznos lesz.
Végül utolsó kérdésére is választ kap, ami láthatóan nem boldogítja férjét. Ezt egy kissé megmosolyogja és bátorítón megfogja a kezét, ugyanígy vizsgálgatva őt, bár ezek a gesztusok hamar megilletődötté válnak, mikor a sötételf is megszólal. Találkozott a Zevadarban töltött idő alatt olyan éjtündével, aki érzelmileg az ő szintjén volt és felfogásilag is hasonló nézeteket vallottak, de nem számított arra, hogy egy vezetőnek látszó alakon is hasonló benyomásokat vél felfedezni. Nem úgy tűnik, mintha rejtegetnének valamit, ráadásul a nő hangja őszinte aggodalomról árulkodik, amit az elmondások alapján nem várt volna.
Értelemszerűen rábólint a segítségnyújtásra, mert elsősorban ezért érkezett, hogy segítsen azoknak, akik felszabadítják a várost, hogy ne egy veszéllyel teli szörnytanya legyen, melytől az utódaik élete is függhet – és ő a legjobbat akarja nekik. Nyilvánvalóan nem zárkózik így el, hogy olyanokat is meggyógyítson, akiket kevésbé talál szimpatikusnak, viszont az őszintének látszó beszélgetés csak még inkább húzza a szívét, és így nincs is miért nemet mondjon.
Figyeli és hallgatja, ahogyan Viridiel közli a megtudott információkat elsősorban Joavannak, aki fürkészve ugyanúgy figyelmesen bólogat, néha rápillantva a zekében lévő dögre. Láthatóan ugyanakkor nincs kifejezetten elragadtatva, bár ezt inkább a lény kinézetével indokolható, mintsem az általa felkínált lehetőséghez. Ezek után férje még a vakarékkal is megbeszéli a teendőket, ami nem mutat több értelmet sem tekintetben, sem ábrázatban, mint korábban, viszont legalább nem vinnyog, mikor Joavan felkapja őt kicsivel a megbeszéltek után.
- Beszél a sárkányszelídítő csirkefogó – barátkozik a démonivadék súlyával a tiszt, nem véve magára az egyértelmű utalást, miszerint ő a sárkány, Viridiel pedig a szelídítője. Nincs kedve ilyenekhez és vitát nyitni róla, egyébként is van fontosabb dolga, minthogy Joavant okítsa ki újra és újra.
- Bízom benne, hogy nem fog Rhiya kisasszony agyára menni – nevet fel a férfi, hóna alatt tartva a még mindig zekés démonivadékot. – Van pár dolog, ami olyan, mintha a tyúkszemére lépne az ember, de más választása nagyon nem lesz se neki, se nekünk. Talán a velünk jöttekkel ő a legjobb mágusunk, szóval... – vigyorog tovább, és látszik a tekintetén, hogy nagyon jól fog szórakozni, ha fültanúja lehet az emlegetett nő idegeskedésének. Ez egy halvány mosolyt az ő arcára is rácsal, ám ajkait lebiggyeszti, mikor Joavan távozásával eltűnik nem csupán a vakarék, de a zeke is.
- Remélem, visszakapod a ruhát, szerettem rajtad... – mondja csendesen, újra ráfogva férje kezére, és végre megindulnak a tábor irányába, mely egyáltalán nincs szívderítő helyzetben.
Végignéz a holtakon, bár szerencsére többször annyi szörnyhullát lát, mint a táborukéból elveszetteket, így a látványos katasztrófa talán nem is akkora tragédia, mint első szempillantásra tűnik. Önkéntelenül is közelebb húzódik párjához, hiszen a felfordulás attól még nyugtalanítja őt a rengeteg vérrel, mely vegyes az emberivel és szörnyekével, valamiféle undorító folyadékként száradozva a földön. Láthatóan a gyógyítók is nagyon benne vannak a munkálkodásban, részben őket látja futkározni, részben olyanokat, akik feltételezhetően szakértelemmel tudót keresnek.
A többnyire emberek alkotta társaságot aztán felváltja a sötételfekkel ellepett terület, amitől csak még jobban húzódik párjához, már csak ösztönösen is. Tudja, ő min ment át és emlékszik arra, hogy mit köszönhet annak a népségnek, és bár jócskán kevesebbet kapott tőlük, mint férje, a máglyán való elégetésüket nem felejti, hiába köszönhette annak kapcsolatuk előrehaladását. Talán Viridielt is kicsit megnyugtatja, ha minél közelebb tudhatja őt magához, figyelmét azonban nem kerüli el az, hogy fegyverén van az egyik keze. Nem tudja hibáztatni őt, ha olyan állapotban lenne, akkor valószínűleg ő is a tőrének markolatát markolászná, így nagy megkönnyebbülésére van, mikor végre beléphetnek a sátorba, hogy azonnal fel is ugorjon a szemöldöke az oawa nőstény láttán, aki meglepő barátságossággal fordul a hadvezérasszonyhoz is. Mondjuk maga a bundás faj nem olyan, amelyik annyira háborgó vagy hadakozó lenne, de nem hinné, hogy alapesetben sötételfekkel szemben is ilyen szelíd hangnemben beszélnének.
További csodálkozással néz aztán az éjtünde nőre, aki viszonozza a szelíd hangszínt, ráadásul még segítséget is ajánl. Nagyra nyílt szemekkel figyeli ezt a beszélgetést, azt, ahogyan az oawa köszönettel bólintva kilép, és csak az éjtünde újabb szavai rántják őt vissza. Egy darabig a nőt fürkészi, és utána tekintetét rávezeti az ágyon fekvő fiatal sötételfre, odalépve mellé nézve végig rajta. A légzése zaklatott, rengeteget izzadt az elmúlt időben, az ábrázatán lévő mély barázdák egyértelműen kínokról árulkodnak, amit kizárásos alapon a méreg okoz.
Feltételezi, hogy az oawa már mindent kezelt, amit kellett, így azokkal már nem foglalkozva térdel le, kezeivel az ágyon támaszkodva fürkészve a fiún lévő oldalsérülést.
- Sajnos nagyon valószínű, hogy a szörnyek támadásait csak a mi képességeinkkel lehet teljesen gyógyítani, főleg akkor, ha mérgezőek – pillant fel a nőre. – Mint valami újfajta betegség, amire még nincs gyógyszer... Bízom benne azért, hogy majd erre is lesz később megoldás, különben nagy károkat okozhat hosszútávon a birodalmaknak – hajol a sérülés fölé, elkezdve kántálni azokat a szavakat, melyek az aranylón csillanó könnycseppeket előhívják. Érzi, ahogy gondtalanul gördül végig az arcán, végighaladva az állán, majd az a néhány csepp a sebekre cseppen. Egy pillanatra megijed, mikor a sötételf fiú összerándul egy kissé, és az arcát fürkészi, ami a leginkább elárulhatja, hogy mégis mit vált ki mindez a szervezetében, de rögtön megnyugszik, ahogy a vonások, ha nagyon lassan is, de elkezdenek kisimulni. Még egy megkönnyebbült sóhajtást is hallani vél, ami kiszökik a kiszáradt ajkai közül, és azt is csak most veszi észre, milyen feszes görcsben voltak az izmai; most végre ellazultan fekszik, ő pedig megnyugodva emeli a kezeit, hogyha már itt van, akkor a sebeit is összehúzza és begyógyítja.
Egy halvány mosollyal végzi a dolgát, ujjaiból árad a melengető kékes-zöldes fény, mely alatt pillanatok leforgása alatt tűnnek el a sebesülések, nemsokára pedig feltápászkodik a helyéről, ránézve a sötételf nőre.
- Úgy tűnik, hogy a mágia alapú gyógyítás jó a szörnyek által okozott sérülések és mérgek ellen, így pár órán belül már talpra kell állnia – enged meg egy halvány mosolyt, a hadvezérasszony szemébe nézve, bízva abban, hogy elégedett lesz.

Egil

A sebeid ellátása bár problémába ütközött, hamar rájöttök a megoldásra, így Ava is hatékonyan tudja összeforrasztani a sebesüléseidet. Talán nem lep meg, de a mélyebb sebek után az összehúzódásuk után hegek maradnak örök nyomokként a testeden – bár ebből már lehet rajtad pár a katonaléted és a nyisyi száműzetésed következményeként. Az általad elfogyasztott italnak a hatását még egy darabig érzékelni fogod, így a távolabbi, táborból érkező hangok is tompábban jutnak el hozzád, és a messzeségben eddig tisztán látottak is kissé homályosabbak a szokásosnál. Egy hirtelen fejfordulat is látásod elmosódásával jár, de ha esetleg emiatt veszítenéd valamikor egyensúlyodat, Ava megtámogat, nehogy elessél. Ha kell, akkor a földről is felsegít.
- Biztos adnak valami páncélt neked, és szerintem fegyvert is tudnak biztosítani – néz az elkopott, sokat használt kardodra. – Nem lesz tünde munka és nem is rád szabott, de valószínűleg használható lesz – fordul a sátrak irányába. – Illetve a szekereken, amikkel jöttünk, van víz is,  ha másra nem, de legalább a szád kiöblítésére jó lesz, feltételezem, ennek a valaminek nem éppen olyan az íze, mint a hazai boroknak – tekint vissza rád. - Na meg ahogy sejtem, sok is lesz a teendő – sóhajt egyet csípőre tett kézzel, mintha annyira bánná, pedig ő aztán élvezi, mikor gyógyíthat és azzal párhuzamosan enyhe sértegetéseket ejthet meg a gyengébb egyéneknek vagy épp nyíltan bosszankodhat az áldozatok figyelmetlenségükből szerzett sebesüléseinek gyógyítása közben. – Körbenézünk? Kezdek kíváncsi lenni, melyik sikít jobban úgy, mint egy fába szorult féreg. Jobb esetben megússzák a tanítványaimmal – vigyorodik el, és ha belemész, akkor hamar a tábor forgatagában találjátok magatokat. Ava természetesen a kezében viszi a felszerelését, amit lehet, azt magára csatol, úgy lépegetve a koszos, vértől mocskos területen, bár látványra már rendeződni látszik a helyzet.
Ha maradni szeretnél, akkor értelemszerűen marad veled, amíg pihensz, de a kérdést így is és úgy is meg fogod kapni.
- Mihez szeretnél kezdeni? Erre a napra értve.

//Annak függvényében, merre mennél, tudom folytatni is, de akár egyeztethetjük is, ha úgy szeretnéd. Nem lesz hosszú.//



Shalana

Az erdeiek a siettetésedre adott válaszukat követő reakciódra csak összenéznek – már azok, akik felszólaltak -, mintha azon tanakodnának, hogy mégis miféle szándék vezérel téged és mégis miként kéne hozzáálljanak személyedhez. Senki nem szereti a gúnyolódást, és lehet, hogy valamiféle dicséretnek szántad, a fáradt hanghordozásodat másként értelmezik, amit végül nem tesznek szóvá egyáltalán. Az egyikük végül meg is vonja a vállát, vélhetően elkönyvelve ezt a fajta bőven kibontott feleletet más népek kultúrájának részeként, és továbblapoznak ezen. Végeredményben feladatot jöttek teljesíteni, és ez is lesz a szemük előtt.
- Ha nem lennék benne biztos, akkor nem kérdeztem volna meg – böki oda neked az idősödő erdei kissé savanyú szájízzel, mikor vele kezdesz beszélgetni, aztán megvonja a vállát. – Ha neked kényelmesebb sétálgatni, akkor tegyed csak – int az irányodba finoman. Akár felszállsz végül, akár nem, türelmesen hallgatja végig a mondandódat, többnyire az útra és a lóra figyelve, amelyik húzza a szekeret, de veled is szemkontaktust vált többször a beszámolód során, hogy érezd, nem a falnak beszélsz.
- Úgy tudod? – vonja fel az egyik szemöldökét, végignézve rajtad, mert a szavaid alapján biztos azt mondaná, valamiféle küldönc vagy, akinek nem a harcokhoz van köze, a bundádot található vér mégis egészen másról árulkodik. A következő mondataiddal érti meg, hogy valószínűleg nem voltál ott minden csatánál, illetve a sokszínűség is indokot ad az enyhe bizonytalanságra, így végül rábólint az elhangzottakra, és szinte már elégedetten vigyorodva dől hátra. Láthatóan izgalmasnak találja a helyzetet.
A sebekről való beszámoló során is hasonló figyelmet tanúsít az irányodba; többnyire az utat fürkészi fagyosan kéklő szemeivel, csak pár pillanatig pillantva rád. Ha eddig esetleg nem győződtél volna meg az elégedettségéről, akkor most nagyon jól látszik az arcán, amit lehetne nevezni valamiféle abszurd gunyoros izgatottságnak is, és alig fejezed be, már fejét mozdítja, mintha hátra akarna nézni a vele érkezett elfekre, tekintete azonban továbbra is a hátasállaton marad.
- Hallotta mindenki? Most igazi tapasztalatokat gyűjthettek – szól oda enyhe kárörömmel. – Minden finomság megtalálható lesz, így ne sajnáljátok az erőtőket és tudásotokat! Ezek már nem mókusok és kismadarak vagy őzek, amiket megtámadott egy ragadozó, de még csak bolond kölykök sem, akik leestek a fáról – vigyorog, míg a hátrébb lévő erdeiek egy része sápadozik vagy épp azt kérdezgetik egymástól, mennyire volt jó ötlet jönni önkénteskedni. – A gyógyítók csoportosítása nem az én dolgom, bundás – mondja ezt már neked címezve. – Ha csoportosíttatni akarod, akkor javaslom a királynak felkínálni a lehetőséget, egyelőre én jobbnak látom, ha szétszórva vannak, és minden területre jut valamennyi gyógyító. Meg ha újabb támadás éri a tábort, nem egyben lesz lemészárolva az összes személy, aki képes ellátni a sérülteket – komolyodik és komorodik el a végére, mereven bámulva az előttetek lévő tábort. – Felfordulás meg minden támadás után egyébként is lesz – teszi hozzá némileg könnyedebben.

Kissé idegesen figyeltem a szörnyet, de nem akartam fellépni ellene, nem lettem volna alkalmas rá.... vagy inkább nem vagyok a témában érintett. Egyenlőre. Így csak némán figyelem, hogy mi zajlik le az ember és a tünde között, amiből bár pár fontos dolgot leszűrök, mégsem adok hangot annak ami a fejemben jár.
Valószínüleg úgyis elintézi ez a Joavan, hogy ne ölje meg a mágus ezt a lényt, vagy legalábbis addig ne, amíg ki nem hallgatják. Amikor pedig megtudom, hogy jönnek segíteni nekünk, akkor szinte kicsattanok az örömtől, hiszen azt hittem, hogy a két zöldfülű erősen tiltakozni fog ellenünk. Sajnos elég sokszor ütköztem bele hasonló problémába, annak ellenére, hogy a király mindenkit egyenrangúan kezelt.
Így hát elindultunk Amrekt felé, kissé szapora léptekkel, tudva, hogy nem biztos sok ideje lehet hátra. És bár tudom, hogy nem vagyunk közkedveltek mégis egy kicsit meglep, hogy a férfi milyen erősen markol rá a fegyverére, hiszen tudhatná, hogy amíg mellettem van, addig nem eshet baja... Bár valahol megértem a bizalmatlanságát is.
Hamar meg is érkezünk a sátorba, és miután az oawa kiment, a tünde nő megy oda Amrekthez.
-Én is ettől tartottam, ezért sokkal nehezebb ellátni a sérülteket, bár úgyhiszem szerencsém van, hogy sikerült megtalálnom magukat.-mondom neki mosolyogva, felállva a beteg mellől, hagyva neki elég helyet, hogy meggyógyítsa az ifjút.
-Igazán bámulatos a felesége, hogy még ilyen állapotban is eljött ide, hogy segítsen.-mondom a férfinak magam mellett amíg a kántálás és a gyógyítás folyik. Persze nem tudom, hogy mennyire lesz nyitott erre, de nem árt, ha van egy ismerősöm, aki képes is tenni valamit a betegekért... Bár egy rossz szavam nem lehet az oawára, azért mégiscsak meg kell jegyezni, hogy a mágikus gyógyítás más szinten van.
-Igazán hálás vagyok, hogy segítettek nekünk, esetleg inni, vagy enni nem kérnek?-kérdeztem tőlük kedvesen, hátha esetleg megvárnák, amíg Amrekt felkel... vagy csak elegük lenne a tábori kosztból.-El tudok intézni bármit, csak szóljanak.

Nem sokkal a harcok után a táborba indultunk... Megvallom őszintén gőzöm nincs hogyan jutottunk oda, mert javarészt csak bolyongtam Altevar után... Vagyis talán segített támogatni engem, asszem. Minden esetre arra emlékszem, hogy erős fejfájással keltem fel másnap reggel, annyira fáradt voltam már este, hogy tulajdonképpen semminek nem adtam jelentőséget. A baj ezzel csak az, hogy a harcra is csak pár pillanatra emlékszem, például arra, amikor elragadják Altevart, a ronda pofájára... meg arra, hogy megcsiklandoztam a lábát. Szóval összeségében nem sokra. Minden esetre reggel amikor felkeltem ott volt felettem.
-Öhm... hát a fejem fáj, de azt hiszem egyben vagyok, kissé megszorított, de az nem fáj...-mondom neki végignézve rajta.-Sajna igen... Én csak őket ismerem, meg azt a bolond banyát, bár nem tudom hozzá szívesen mennél-e... Minden esetre te hogy vagy? Téged jobban elkapott.-kérdeztem tőle, majd miután válaszolt, ha nincs semmi baja, akkor felállok és körbenézek.-Kéne valami reggeli is. Mit szólsz hozzá?-tartottam neki a kezemet ha éppen ült és ha tudtam merre is kéne menni, akkor elindultam a finom kaját hirdető tömeg felé.

Nem bízom a selfekben, még annak ellenére sem, hogy most olyan mézes-mázasok, mint, ha erdeiek lennének. Lehet, hogy ez valamiféle finoman hangolt csapda, már, mint nem pont nekünk, hanem az itt megjelent népeknek, akik a birodalom szinte minden tájáról érkeztek.
De engem most elsősorban persze Lash érdekel, hogy ne legyen semmi baja, így feszülten figyelek minden gyanús rezzenésre.
Ám a sátorban tényleg egy sebesült fogad minket, aki láthatóan nagyon nincs jó bőrben és akit egy oawa gyógyító kezel. A közte és a hadvezérnő között lezajlódó beszélgetés olyan barátságos, hogy ez bármelyik emberi vagy erdei sátorban megtörténhetne.
Itt nekem a szerepem arra korlátozódik, hogy figyeljem a kedvesemet, miként teszi a dolgát, hiszen ebben ő a szakértő, aki azonnal ellenőrzi is a fiatal kölyök állapotát.
Most, hogy pihent azon nem aggódom, hogy meg tudja e gyógyítani, maga a seb nem tűnik vészesnek, valószínűbb, hogy a méreg lesz a gond és Lash engem is kigyógyított már ennél súlyosabb dolgokból is. Vészhelyzet esetén még én is megtudnám tenni, de az minden energiámat elvinné. Ezért harcolok én és gyógyít Lash.
Viszont igaza van a páromnak, ha a szörnyek többsége megmérgezi a katonáinkat, akkor ahhoz sokkal több erdei gyógyító kell, mint ami most itt van! Lash ereje sem végtelen.
Meglepődve nézek a közben mellém keveredett self nőre, amikor megszólít, de nem adott okot, hogy udvariatlan legyek, még ha nem is kedvelem a fajtáját, így hát bólintok.
- Amikor elvállaltuk, még nem igazán tudtuk, hogy ez lesz belőle. – intek szét, utalva a körülöttünk lévő szörnyekre. – De, ha gyógyításról van szó, nem tudnám hat lóval sem visszatartani, de ügyelni szeretnék legalább arra, hogy a nagy segítségben legalább magáról se feledkezzen el. – mondom halkan, maradva az udvariasság biztos talaján.
Önkéntelenül is elmosolyodom kissé, amikor megjelennek azok a gyönyörű könnycseppek és a sebre pottyannak. Szinte pillanatok alatt látható a hatása, ahogy az eddig meggyötört vonások ellazulnak a fiatal arcon. Ezután már megkezdődhet a kisebb sebek gyógyítása, bár az oawa elég jó munkát végzett.
- De nem tudsz mindenhol ott lenni, kelleni fog segítség a népünktől….. – lépek oda hozzá, hogy mellette legyek. – Ha bent rosszabbak lesznek, akkor sok könnycseppre lesz szükség. – hívom fel rá a figyelmet, bár ezt ő is tudja.
Az éjelf katona nő láthatóan megkönnyebbül, ahogy a fiú jobban lesz. Lehet, hogy valami rokona, de még így is érthetetlen tőle az aggódást látni. Lehet, hogy olyannal találkoztunk, akinek vannak érzései?
- Én nem kérek semmit, jobb ha megyünk, másnak is kellhet segítség. – fogom meg párom kezét.

Halványan viszonozza a sötételf mosolyát, bár arra gondolva, hogy jöhettek volna többen is tőlük, kissé elkeseríti. Tudja, hogy az erdeiek nem éppen a legnyitottabbak és nem is foglalkoznak többnyire azzal, ami nem érinti a saját földjüket, már-már a homokba dugják a fejüket, valahogy mégse tudja őket hibáztatni. Talán ő is megtenné ugyanezt, ugyanígy elkerülne mindent, aminek bárminemű konfliktushoz van köze – és legfőképp az élete kockáztatásáért jár, az átéltek után viszont soha nem lesz az a „teljes értékű” erdei, aki lehetett volna. Az sem változtat sokat, hogyha nem lenne állapotos, akkor sem bírna sokkal többet.
A felkérésnek megfelelően el is kezdi meggyógyítani azt, akiért láthatóan úgy aggódnak, és az érdeklődés magvai elszóródnak elméjében, hiszen nem hitte volna, hogy egy, a beteghez hasonló alkatú fiú miatt keresik fel olyan gyorsan. Egyáltalán nem tűnik olyan testfelépítésűnek, mint amit mondjuk egy sötételf katona igényelne, vékony, már-már sovány, az izmok is csak halványan barázdálják testének vonalát, és biztosra veszi, hogy nem frontharcos. Mágus lenne...? De még ahhoz is fiatalnak látszik, hogy értelmesen elsajátítsa a képességeket, legalábbis ő húszévesen még csak a növényeket kezdte el biztonságosan használni, és az édeskevés lenne ezen a helyen. Nem mintha itt lennének használható állatok, de legalább gyógyítói képzettsége bőven indokolja az ittlétét.
Kíváncsinak kíváncsi lenne, mégis miféle pozíciót tölt be, de nem akarja kellemetlenné tenni egy pillanatig sem a beszélgetést, és egyébként sem az ő dolga.
- Nem mintha harc közben biztonságos lenne megállni gyógyítani – néz Viridielre, keserűen nevetve fel, és inkább bele sem akar gondolni, miféle borzalmak fogják őket ott várni, ennek ellenére igyekszik azért szellemileg felkészülni. Az sem lenne jó, ha az undortól vagy a gusztustalan létformáktól felfordulna a gyomra és nem csupán kiszolgáltatottá, de használhatatlanná is tenné őt.
- Amit tudok, úgyis megteszek – válnak kicsit könnyedebbé a vonásai, majd párja mellé lépve fordul vissza a hadvezérasszonyra, aki felkínálja az étel-ital fogyasztásának lehetőségét. Egy pillanatra nagyobbra nyílik a szeme és összefolyik a nyál a szájában, ahogy a finomságokra gondol, de aztán megfegyelmezi magát és lenyeli az étvágyát, ami reggeltől estig kísérti őt a véget nem érő nassolásra. Ráadásul tekintettel kell lennie Viridielre is, aki nem meglepő módon bizalmatlanul kezeli az éjtündéket, és nem szeretné, ha kényelmetlenül érzi magát. Legfeljebb a hozott alapanyagokból készít valami finomat, amíg a sebesültek maradékát ellátja.
Ujjait finoman simítja bele férje kezébe, hangjában érezve valamiféle sürgetést vagy kellemetlenséget, amitől muszáj legalább halványan elmosolyodnia. Nagyon jó kifogást talált, hogy mihamarabb eltűnjenek innen, és biztos, hogy a saját bizalmatlansága és ellenszenve vezeti őt.
- Azt hiszem, igaza van, körbenézünk, van-e más, aki hasonló méregtől szenved – erősíti meg. – Nem tudhatjuk, meddig hatnak az én képességeim is, és egy ponton túl nem biztos, hogy visszafordítható – teszi hozzá kicsit komorabban. – De köszönjük szépen – biccent egyet, aztán párjára néz, ezzel jelezve neki, hogy a maga részéről mehetnek, viszont akkor tényleg gyógyít. Ha elkezd enni, akkor garantált, addig nem fog feltápászkodni a helyéről, amíg teljesen jól nem lakott – vagy amíg meg nem hirdetik az indulást, mert az biztos, hogy Viridielt és a griffet nem hagyja hátra, hogy a táborban malmozzon.
~ Feszült vagy? ~ fürkészi párját, ha az éjtünde vezető elengedte őket, és már a tábor sötételf részéről araszolgatnak kifelé. A séta közben finoman cirógatja Viridiel kézfejét hüvelykujjával amolyan megnyugtató szándékkal, noha tudja, hogy most egy ragadozó is elbújhatna párja mellett, annyira éberen reagál mindenre.

Sosem gondolta volna hogy egyszer ennyire nehéz lesz felkelnie a földről. Öregszem, tette hozzá ahogyan bizonytalan léptekkel Ava segítségével felkelt a földről. Gyorsan felöltözött, magára kapva a kissé koszos és átvérzett ruhadarabjait, majd a nő felé fordult. - Egy használható fegyver jól jönne, amíg Eron kezelésbe nem veszi az öreget... - húzta ki a kardját a tokjából, és enyhe szomorúsággal simított végig a fegyver repedésein és csorbulásain - ...biztosan mérgelődni fog, de jobb kovácsot nehezen találhatnék egész Awrysban.
Visszaszúrta a kardját, majd a hátára vette a hátizsákját. Pihent volna, révén hogy alig állt a lábán, de sejtette hogy minden gyógyítóra szüksége lehetett a seregnek. Amíg elf életeket menthetett, addig semmi joga nem volt megtagadni azt hogy a nő ne végezze a munkáját. Nem mellesleg, még mindig emlékezett a táborban élő selfekre, így egy pillanatig sem akarta magára hagyni a nőt.
- Eron, mi...? - húzódott a szája félmosolyra, de nem a felhőtlen boldogság miatt. - A vén flótás már Természet Anya mellett folytatja a kovácsmesterség gyakorlását. Bár mennyi ideje is...? - nézett az égre elgondolkodón, a halántékát dörzsölve. - Tíz éve...? Azóta mondjuk lehet, Természet Anya visszaengedte hozzánk, de lesz még néhány évtized, mire megtaláljuk valakiben a rá jellemző tehetséget - nézett vissza rá, az elgondolkodó vonások helyett már lágyan, ugyanígy szólva. - Majd a sírjánál leteheted a fegyverét, biztos örülni fog, hogy ilyen jó szolgálatot tett és eddig védelmezett téged.
- Hát ő is elment... - motyogta félhangosan magának a férfi. Érezte ahogyan lassan rátelepszik a gyász. Kevés olyan kiváló kovácsmestere volt a tündéknek mint az ő. Eron évtizedeken át kiváló minőségű fegyverekkel és páncélokkal látta el a Légiót, tanáccsal és barátságával pedig Egilt magát. Az elfek nem haltak meg. Csak visszatértek a természethez. Amire neki nem lesz esélye többé. Az átok a teste után a lelkét is felemészti majd, és ez a tény számára minden egyes elválást elviselhetetlenné tett.
- El, de ne bánkódj miatta, békés álomba merült - lépett mellé Ava, a bal vállára téve a kezét, vigasztalóan simogatva a hátát. - Majd felkeressük valamelyik tanítványát, biztos vállalnak munkát.
- Őszintén szólva, fogalmam sincs. – gondolkozott félhangosan arról, hogy mihez kezdjen a napja hátralévő részében - Nem hiszem hogy elkéne a segítségem, és abban sem vagyok biztos hogy jó ötlet tovább maradnom. - hajtotta le a fejét.
- Akkor te még nem láttad a tábort! Borzalmas! Pfuj! – nevett fel egy pillanatra a nő, újra emlékeztetve Egilt arra az aranyló kacagásra és mosolyra amely az örökké fiatal arcát ékesítette egykoron.
- Ha vadásznak rám, egy tábor tele sebesültekkel nem fogja visszatartani ''őket''. Talán mennem kéne...
- Nem az előbb támadtak meg? Azért ennyire sűrűn csak nem fognak... Ráadásul lehet, hogy sebesültek, könnyebben el tudsz veszni ebben a kavalkádban – intett a kezével a tábor irányába. - Nem beszélve a városban tartózkodó szörnyekről - nézett vissza rá. - Nem hiszem, hogy azonnal rád találnának.  
- Ha már ezeket említed.... – kezdett enyén megjátszott érdeklődéssel kérdezősködni a szörnyfajzatok felől - nem emlékszem hogy valaha is találkoztam volna efélékkel, márpedig vagy százötven éve járom a hadiösvényt. - tűnödött - Ezek rombolták le a várost ?
Ava keserűen felnevetett és legyintett egyet.
- Dehogy - szólt fanyar vonásokkal, mintha a legsavanyúbb citromba harapott volna. - Zavaros események zajlottak itt. Amennyire tudni lehet, az embereket megtámadták az orkok, szövetségben velünk, erdeiekkel. Nem tudom, mi értelme vagy célja volt ennek, mindenesetre a királyunk beleavatkozott ebbe, felvonult a seregeivel. Sajnálatos módon megjelent egy sötételf sereg is, kiegészítve egy démoni sereggel, és ahogy hallottam, az összes démon elhullott itt a küzdelmek során. Mi visszavonultunk, az orkok pedig amit lehetett és értékes volt, elvittek. A temetetlen holttestek valószínűleg idecsaltak néhány szörnyet, a démonok pedig olyan természetellenes reakciót váltottak ki, amit Természet Anya soha nem engedett volna... - nézett a város irányába kissé összeszűkített szemekkel. - Nagyjából egy éves esemény lehet, de talán van már kettő is - pillantott vissza Egilre komolyan. - A királyunk is szerencsésen visszatért valamivel utána, bár a sötételf fogságból nem éppen a legerősebben tért haza. Lashrael és a férje hozták ki Zevadar területéről, el tudod ezt hinni? Csodálom, hogy élve megúszták - rázta meg a fejét nemlegesen, hitetlenkedve. - Természet Anya nagyon figyel rá - tette hozzá csendesen.
- Zevadarból ? - nézett egy nagyot - A Természetre ki lenne olyan őrül... - akadt a torkán a szó, ahogyan eszébe jutott hogy ő sem éppen idegen azon a vidéken - ...felejtsd el. De ki a férje ? - kérdezte enyhe érdeklődéssel a hangjában. Ha meg kellett tippelnie, valószínűleg egy talpraesett harcos lehetett, ha képes volt túlélni Zevadar mocsárvidékét, ellenséges őrjáratokkal körülvéve. Ő maga is megfordult már párszor azon a lápos átokverte helyen, és semmiféle kellemes emléke nem fűzte őt oda.
- A férje egy ugyanolyan keményfejű, makacs öszvér, mint Lashrael - sóhajtotta, frusztrációjában csípőre téve a kezeit, úgy haladva a feldúlt táborban, ahol már az elf tanítványai serényen dolgoznak. Itt-ott fel is tűnt néhány érdeklődő tekintet, de Ava csak intéssel mindet visszafordította a munkájuk felé. - Valami királyi futár, Viridiel, Turion fia - próbálta utánozni az emlegetettnek a hanghordozását. - Akárki is legyen az a Turion meg az egész pereputtya - legyintett egyet. Egil kapargatni kezdte az emlékeit, de fogalma sem volt hogy ki lehetett. Tur...Turi...Turion...a név nem sokat jelentett számára. Bár az elmúlt húsz évben minden bizonnyal sok minden történt, így nem tartotta kizártnak hogy egy frissen felemelkedő családról lehetett szó. - Elfekhez mérten frissen kapott nemesi rangot a szolgálataiért, az elmúlt öt évben valamikor. De nem alábecsülendő harcos sem, volt szerencsém végighallgatni, ahogy Felaernt kihívja párbajra annak tudatában, hogy nem kezdő fegyverforgató ő sem. A végeredményt ne kérdezd, nem érdeklődtem, Felaern meg tudod, milyen... Kissé zárkózott - emelte meg a kezét, mielőtt a férfi kérdezhetett volna. - Mindenesetre Lashrael elfjére talált, úgy visít benne az igazságérzet, hogy azt fáj hallani, ha meg Lashraelről van szó? Ajjajajaj - emelte meg a kezeit védekezőn. - Akkor ott borul a világ! - rázta meg a fejét nemlegesen, azonban a rosszalló, már-már ellenszenves hangszíne ellenére is nyilvánvaló volt hogy nincs gondja vele. Ami Egil fejében már pozitívabban csengett mint az gondolta volna. - Úgy védi a kis vörösét, mintha a saját porontya lenne, pedig nagyjából egyezhet az életkoruk, és ha engem kérdezel, akkor ő volt az, aki annyira a király után akart menni. Lashrael nem is akar és szerintem soha nem is fog újra a népünk szolgálatába állni, így ő inkább csak a férje miatt mehetett.
- A fiatalságnak még van energiájra erre... - sóhajtott lemondóan. Egy igazi harcosban reménykedett, nem pedig egy futárban. - ...de legalább valakije van a kölyöknek.
- Lashraelnek nem a szíve csücske a katonaság, bár előbb feltételeztem, hogy valami vadászt vagy állattenyésztőt talál magának, nem egy királyi futárt - vonta meg a vállát kuncogva. - Viszont igazad van, és ahogy elnéztem, fontosak egymásnak és számítanak a másikra. Többet nem is kívánhatnék neki, csak hogy boldog legyen végre.
Egil egy szekérhez sétált, és szemügyre vette az egymásra dobált fegyvereket. - Még mindig jobb mintha... - választott ki egy elf lándzsát és vette a kezébe. - ...mintha... - halkult el, ahogyan végigsimított a fegyver szinte már porosodó nyelén. Mintha örökkön örökké vívná a véget nem érő háborúját. A lándzsa szinte ősinek számított, a nyelét díszítő kopott motívumok és a láthatóan kihasználatlansága bárki számára egy utolsó választás lett volna, azonban Egil tapasztalt szemeit ez nem tudta becsapni. Egy igazi mestermunka volt, noha egy cseppet sem csodálkozott volna ha bárki más csak hulladékot látott volna benne. Egy régi időkből származó eszköz volt, a nyele végébe egy általa igen csak jól ismert, de már alig láthatóvá kopott vésettel ékesítve. A Légió szimbólumával. - mint aki a múltban él. - Elnézésüket kérem. - szólította meg az elfet a szekér mellett. - A fegyverem sajnos tönkrement. - csípte le a pókhálót a fegyver élesebbik végéről. - Amennyiben megengedik... - biccentett a fegyver felé. A szekér mellett álló katona egy pillanatig zavarodottan figyelte, aztán félreállt.
- Persze, vegyen csak, azért van - mosolyodik el.
- Maradjunk a szekereknél - szólt rögtön utána Ava. - Nem akarom, hogy megerőltesd magad, valaki meg biztos mindjárt felvilágosít, mik a tervek.
Egil némán bólintott, majd letelepedett a szekér túloldalán ahol a lehető legkevéssbé volt szem előtt. Komótosan előhalászta a hátizsákjából a pipáját és egy nagyon elhasználódott fenőkövet, majd egy rongyot egy apró tubus olajjal. Csendesen nekikezdett a fegyvere takarításának, először teljesen letakarítva a nyelet, majd szakértő mozdulatokkal finom ívekben fenni kezdte a hegyét. Az új fegyverének karbantartása kellemes megnyugtatta, ahogyan a régi időkből berögzül mozdulatai már ösztönösen csiszolták borotvaélesre a pengét. - És te boldog vagy így ? - tette fel a kérdést a nőnek halkan, és szomorúan végigsimított a Légió jelén. Hiányoztak a bajtársai, jobban mint valaha. A gondolat, hogy a fegyverük a porosodva, a pókhálók sűrűjében hagyva hevert, csak elkeserítette. A Légió jelentett számára mindent miután a lányai elhagyva a családi fészket a saját útjukra léptek. Ők voltak a bajtársai, fivérei és nővérei. Talán nehezen vallotta be magának, de az ok amiért annyi borzalmas sebesülésen képes volt túllendülni, ők voltak. De Lashrael viszont még életben volt, ahogyan Ava is. Bár ha az anyja lánya, akkor biztos volt abban hogy a kibékítésük elfet próbáló feladat lenne, de...nagyon szerette volna ha a nő megtalálja a boldogságot a családjával. Talán bátorkodhatott kimondani hogy egymás társasága kellő öröm volt mindkettejük életében, azonban az ő napjai már meg voltak számlálva. Megrettentette a tudat, hogy egyszer el kell hagynia őt. A tény pedig, hogy az átok fel fogja emészteni a lelkét...még inkább. A szíve nézzé vált ahogyan az állapotáról hallgatni kényszerült, de félt a tudattól hogy Ava összeomlana a hírtől. Ennek egyszerűen nem itt és nem most volt ennek a helye...bár erősen kételkedett benne hogy valaha is kellő erőt gyűjthetne hozzá hogy elmondja neki...
Ava helyet talált magának a szekéren, közel a férfihoz, a kérdésére viszont sokáig nem válaszolt. Csak a tábort nézi, mintha meg sem hallotta volna, aztán behunyva a szemeit vesz egy mély levegőt. - Próbálok annak örülni, ami megadatik - mondta tömören, kis szünetet hagyva. - Nyilván semmi nem lesz olyan, mint régen, így nem hiszem, hogy valaha is leszek olyan boldog, mint mikor még Filverel és Elyn itt voltak velünk. Vagy mikor megkaptam Lasht, az első lányomat... - mosolyodott el halványan. - De nehéz boldognak lenni, mikor az idő nagy részében egyedül vagy magányosan. Feltételezem, nem neked kell ezt ecsetelnem - pillantott rá. - Ha visszajössz velem Awyrisba, akkor szerintem megint érezhetem ennek a boldogságnak nevezett dolognak az ízét, vannak üres szobák, élhetnél nálam...
Egil szíve összeszorult Ava szavaira. Az entitás némán hömpölyögve járta át a testét, bágyadtan a testében keringő fájdalomcsillapítótól.
- Szépen hangzik. - válaszolta zavartan, majd abbahagyta a fegyver takarítását, és letette maga mellé. - Egy ágy... - próbálta elképzelni a látványt - ...egy ágy... - rázta meg a fejét. - Nysiyben nem igazán van ágy...vagy ház...vagy alvás egyáltalán. A hátizsákja után nyúlt, és kotorni kezdett benne hogy ne látszon az arcára kiülő szomorúság. Némi keresés után megtalálta a kovakövét, de a dohányzacskóját sehol lelve végül elégedetlenül dőlt hátra.
- Ava, nézd... - fordult felé - ...már elmúltam százhetvennégy. Fiatalabb már nem leszek. - méregette a pipáját.
- Nysiyben semmi nincs, ami jó, a ritka gyógynövényeket leszámítva - kuncogott keserűen, a vonásai azonban őszintébbé és vidámabbá váltak, amikor megpillantotta a pipát - És változni se fogsz - vigyorodott el, aztán az övén lévő üvegekből, zacskókból válogatva, inkább csak tapintva a tartalmukat, lekapta az egyik kissebb üvegcsét, Egil ölébe dobta annak ismerős, vöröses színű tartalmával együtt. - Nesze. Ha az emlékezetem nem csal, a kedvenced - jegyzi meg szórakozottan.
Egil szeme felvillant ahogyan elkapta az övegcsét. Alig hitt a szemének. Vörösdombi dohány...a kedvence. - Nem is értem... - motyogta fél hangosan - ...miért nem vettelek feleségül. - kapta a szájába a pipát és kezdett neki tömni nagy lendülettel. Alig fél perc sebes munka után a kovakövével begyújtotta és szélesen vigyorogva csukott szemmel pöfékelt. Az érzés...mennyei volt. Már volt vagy tizenöt éve hogy utoljára Vörösdombit szívott, és egy egészen más érzés volt a köpködős, száraz Lápatorokitól, ami egyátalán megtermett Nysiyben.
- Filverel hamarabb meglátta az előnyöket - vigyorgott. - Bár tegyük hozzá, hogy biztos mindig szívrohamot kaptál volna, mikor eltűntem Awyris veszélyes vadonjában. Mint valami kóbor macska, ami csak enni jár haza - támaszkodott a karjaira, enyhén hátrébb dőlve így. - Mindenesetre otthon van még belőle - mosolyogott sunyin, nyíltan felvállalva a csapdát.
- Fil egy trollt se látott volna meg a saját orra előtt, amíg veled volt... - felelte teljesen mozdulatlanul, lehunyt szemekkel - ...és egyébként is... - eresztett meg egy nagy karikát az ég felé - Ha egy fél aranyérémét kaptam volna minden egyes alkalommal amikor a drága férjed az éjszaka közepén felrázott, mert TE - mutatott Ava felé, noha nem látta a nőt így csak a hang irányába emelte a mutatóujját - nem mentél haza, egy bő félszáz méteres színarany szobrot emeltethettem volna belőle. Vagy mindjárt kettőt is.
Ava hangosan nevetett fel, őszinte boldogsággal a hangjában, és csak sokára kezdett el csendesedni, egyre szomorkásabban.
- Régi szép idők, mi? - nézett az égre, véve egy mély levegőt, aztán a férfi mozdulatlan alakját fürkészte. - Tényleg örülök, hogy életben látlak, és legszívesebben azt mondanám, induljunk most azonnal vissza Awyrisba, koccintva egyet a régi idők emlékére valami régen elfeledett, zamatos borral, nosztalgiázni és csak beszélgetni néhány kancsó tea mellett, de becses küldetésben van részem idekinn - intett végig a lerombolt táboron. - Ha olyanok a körülmények, még a városba is bemegyek, hogy a zöldfülűeknek megmutassam, kit banyáznak és házsártos öregasszonyoznak le a háta mögött.
- Tudod hogy a '62es palotai incidens óta nem vonlak kétségbe, de ugye ezt nem gondolod komolyan ? - kérdezte álmoskás hangon. A testtartásából, a lassú légzéséből ítélve sokkal inkább úgy tűnt mint aki álmában beszél, és csak a karja jár állandóan...lepöckölni a hamut a pipájáról - Azok a dögök ott nem ''átlagosak''. - nyomta meg erősen az utolsó szót. Kötve hitte hogy akadt egész Awrysban olyan elf, aki több tapasztalattal rendelkezett a démonok terén mint ő maga. És éppen ezért zavarta a tény, hogy ezek a lények még csak kicsit sem hasonlítottak arra amit valaha is látott. Pedig az emlékezetében akadt néhány horrortörténetnek is erős emlék.
- Tudom nagyon jól, hogy nem átlagosak, ezért vagyok itt a legjobb tanítványaimmal - mondta, aztán megállt egy hosszabb szünetre, mintha csak azon gondolkodna, hogy mit mondjon el és mit nem, ami akara ellenére is gócot szorított a férfi gyomrában.. - Felaern is kapott felkérést, hogy jöjjön, nem tudom, végül itt tartózkodik-e vagy inkább a katonatársaival van biztonságban, a természet viszont nem titkolta előlem idefele jövet, hogy Lashrael is valahol ebben a táborban tartózkodik... Róla nyilván könnyebb kérdeznem, mert állandóan kapcsolatban van a növényekkel és jócskán kilóg a hajával - nézett rá a férfira. - Valószínűleg nem kell ennél jobban indokolnom a szándékaimat.
- Akkor én is jövök. - jelentette ki Egil. - De csak miattad. - kotorta elő a mellzsebéből a flaskáját és jó alaposan meghúzta. - Ha már meg kell döglenem valahol, ez még egy fokkal szebb hely mint Nysiy.
- Mondod ezt annak, aki a tíz ujján nem tudja megszámolni, hányszor rángatott vissza az élők közé? – méltatlankodott álszentül, aztán előrehajolt, a combjaira könyökölve. - Awyrisban születtél és ott is fogsz Természet Anyához térni békében, ezt megígérhetem neked, Egil - tette hozzá halkabban és komolyabban. - Találunk a benned lapuló valamire is megoldást - bökött az állával felé. Egil csak vállat vont ahogyan a nő az átkot emlegette. Már rég letett arról hogy meggyógyuljon. Ha lett volna rá megoldás, már megtalálták volna évekkel ezelőtt. Nem akarta feladni a gyógyulás reményét, küzdött ellene egészen addig a napig, amíg rá nem döbbent a tényre : Már rég beletörődött. Megfelelően átkozott lezárása lesz a pokoli történetének. - De előbb még versenyezhetnénk, ki nyúvaszt ki több démonivadékot a városon belül. Mit szólsz hozzá? – folytatta Ava ahogyan pimasz ráncok jelentek meg az idős vonásain. - Ki tudja, még az is lehet, a te esetedhez is köze lesz.
- Cöh. - húzta el a száját, csaknem kiejtve a szája sarkából lógó pipáját - Talán elfelejtetted, de én nem tudok mágiát használni... - nyitotta fel a  fél szemét, részben felébredve, és magához húzta a lándzsát - ...mint egyesek. - nézett a nőre. Nem mintha amúgy szeretett volna. Csak tisztában volt az erőkülönbségekkel. - Egy mezei gyalog aligha egy súlycsoport a királynővel. - biccentett felé. - Ha te túléled, az nekem pont elég lesz.
- Talán elfelejtetted, de én meg nem tanultam úgy fegyvert forgatni, mint egyesek - vigyorgott tovább, ugyanazzal a hangsúllyal beszélve, mint a férfi. - És ne becsüld ennyire alá magadat, te is tudod, hogy egy magamfajta hmm... királynő sokat nem ér a gyalogja nélkül - csúszott le a szekérről. - De azt hiszem, a kihívást elfogadtad - nézett a megragadott lándzsára, és már indult volna, hogy megkérdezze az egyik közeli katonát a napi tervről, mikor az egyik erdei tanítvány jelent meg rohanva. - Nocsak, elfogytak a sebesültek? - kérdezte karba tett kezekkel Ava, mire a fiatalabb tünde lihegve rázza meg a fejét. - Nem, asszonyom, csak... gondolom, még nem értesült, hogy az emberi uralkodó mit tervez - egyenesedett fel, miután valamelyest kifújta magát. Ava Egilre nézett, aztán vissza a fiatal nőre, akinek szőke haja a válláig ért, és nagy barna szemekkel pislogva rá mesterére. - Mondjad - vonja meg a vállát. - Egyébként is keresni kellett volna valakit.
- Reggel, szóval nagyjából pár óra múlva a király elrendelte az összekészülést és indulást, viszont mielőtt az összegyűltek nagy része megrohamozná a várost, az emberi mágusok lesznek azok, akik a maradék falat ledöntik. Azt mondták, hogy a falakon is vannak szörnyek, amik... hát... - tűrte idegesen hegyes füle mögé a haját. - Szóval... Orkokat is képesek szétmarni... Mármint... Nem fél óra alatt, hanem... Hát... Folyóssá... Egy nagyra megnőtt orkot... - remegett meg egy kissé a hangja, érezhetően félve az egésztől. Egil nem hibáztatta. Egy csatában csak a bolondok nem féltek. A félelem egyszerre a katona legjobb barátja és legfőbb ellensége is volt egyben. Kis mennyiségben éberen tartotta, óvatosságra intette, nagy mennyiségben viszont eluralkodott rajta. - Tudod, hogy nem kötelezlek arra, hogy bemenj - mondta Ava szigorúan, karba tett kezekkel. - Csak gyakorlat, nem kényszeríthet arra a helyi uralkodó, hogy bemenjünk, gyógyítókként nem sok helyünk van ott, szóval nyugodj meg.
- És ha kijönnek? - kérdezi bizonytalankodva.
- Akkor futás az erdőbe - int az irányába Ava.- Szóval? Tovább? - tért vissza a témára Ava, és a lány összeszedve magát bólintott egyet.
- Szóval a mágusok lebontják a falakat és utána rohamozza meg a sereg hát... megmaradt része - nézett végig a táboron. - Nem tudom, mennyire lesz sikeres ez az egész, de ahogy elnéztem, mindenkit fűt a bosszú vagy a tettvágy.
Ava elmosolyodott, é már már izgatottnak tűnt a hír hallatán. - Sikeres lesz. Igaz, Egil? Elverjük az összeset – nézett a férfira, aki erősen küszködött azzal hogy visszanyelje a gondolatait. Átkozottul gyűlölte ezt a fajta gondolkodást, még ha Ava is csak a tanítvány kedvéért is erőltette ezt magára. Nem volt elég hogy ők ostromoltak, de a mágusok sikerességére kellett bízni a csata területének kialakítását. Ha sikerülne lerombolniuk a falakat, még mindig át kellett volna küzdeniük magukat a törmelékeken, hogy egy ismeretlen helyszínen csapjanak össze egy ismeretlen ellenféllel. Ha pedig nem...a szűk területen előrenyomuló sereg egyenes sorban sétál be a henteshez. Az ellenfél birtokolt majdnem minden előnyt. Egy falakkal védett területen ültek, távolsági támadásra képes egységekkel, meglehetősen nagy egyéni erővel rendelkező seregként. Gyanította hogy sok veterán eshetett el vagy sebesült meg az előző összecsapásokban, a tisztek képzettségét és létszámát tekintve pedig még csak tippje sem volt. A helyzeten nem segített hogy több különböző fajú katona harcolt egymás oldalán, akik több mint valószínűleg teljesen ismeretlenek voltak a másik harcmodorát és taktikáit illetően, és ezen a beléjük oltott fajgyűlölet sem segített. A morál édeskevés volt ahhoz hogy győzelemre segítsen egy sereget ezen feltételek mellett, és Egil elég sok mészárlást látott már ahhoz hogy tudja hova fog ez vezetni.
- N-n-na de asszonyom! - képedt el teljesen a lány, mire Ava megemelte a kezét. - Itt van ez a bátor, délceg lovag - lépett Egil mellé. - Majd megvéd, különben is, jellemzően szeret megsérülni, és muszáj figyelnem rá, nehogy az egyik szörny kiszagolja – dőlt neki mellette a szekérnek, végig vigyorogva. A lány bizonytalanul, szinte már udvariatlanul kezte el méregetni a férfit, aztán ugyanilyen bizonytalansággal pillantott vissza Avára, aki jóval komolyabban reagált rá. - Nem lesz bajom, ne aggódj. A tanóráknak még messze nincs vége és messze nem vagytok olyan jók, mint lennetek kéne, szóval eredj vissza - intett egyet. - Szerintem sokan jobban értékelnék, ha egy kedves és fiatal lány kezelné őket, nem egy hozzám hasonló boszorkány - jegyezte meg a végére szórakozottabban. A fiatal erdei nyílt zavartsággal az arcán, de bólintott egyet, jócskán megkönnyebbülve, és egy finom meghajlással már távozóra is fogta. - Van pár órád aludni. – fordult felé a nő.
- Bátor, délceg lovag, mi ? – kuncogott Egil, próbálva humorral elfedni a csatával kapcsolatban felmerült komor és aggasztó véleményét. - És mégis mikor voltam én bátor, délceg...vagy lovag ?
- Na hát ezt kérdezem én is - vigyorgott, aztán elgondolkodón emelte a kezét az állához, majd mintha csak eszébe jutott volna valami. - Várjál csak... várjál... igen... már emlékszem... Lehetséges, hogy... Igen, biztos vagyok benne, hogy soha nem voltál az, legfeljebb az álmaimban - jelent meg egy újabb mosoly. - Inkább vakmerő és bolond csirkefogó vagy.
- Most hogy mondod... - tápászkodott fel a földről nehézkesen, mélyen elgondolkozott ember arckifejezésével, majd a nő felé fordult és megfogta annak vállát. Ava arcára teljes értetlenség ült ki, ahogyan karba tett kézzel, értetlenül fürkészte Egilt.- ...igazad van. – nézett a szemébe. - Egy vakmerő.... - tartott hatásvadász szünetet, ahogyan kiült az arcára a széles vigyor - ...bolond csirke-fogó vagyok.
- Ó, igazán? - húzza fel az orrát, miközben a szemöldöke épp hogy nem szaladt le a homlokáról. - Na adok én neked bolond csirkét! - böködte meg a férfi mellkasát párszor, egyre agresszívabban. - Úgy összecsíplek, hogy egy hétig jajgatni fogsz, na megállj csak! - kezdte el csípni az oldalánál és a karodjánál, aztán pedig ahol csak érte. - Kitakaríttatom veled az egész lakást háromszor, ha visszaértünk, aztán a kertben is gyomlálhatsz! Én meg tudod, mit csinálok? A hintaszékbemben fogok teázni és nézni egy elégedett vigyorral, ahogy te a vén csontjaidat siratod!
- Ó, tényleg ? - kaptaa el a nő karjait gyengéden, szinte minimális erőfeszítéssel lefogva őt, odahúzta magához és átölelve magához szorítja. - Akkor haza sem jövök. - suttogta a füle mellett, de nem eresztette el. Megengedte magának a nő ölelésének melegségét néhány pillanatig, széles katonakarjaival körbezárva a másikat. Tudta, ha a csata elkezdődik, talán soha nem lesz többé esélye rá. Nem igazán volt hízelgő amit eddig hallott és látott. Gyanította hogy sok lesz a veszteség, és hát...ő is ugyanakkora eséllyel indult mint az ostromlók bármelyike. - A tábor szélén leszek, túl a tisztáson ahol voltunk. - bontakozott ki az ölelésből, és biccentett a hely felé amerre a nő összefoltozta. - Kelts fel, ha kezdődik az ostrom.
- De hazajössz. Nem engedlek még egyszer ilyen hosszú időre elcsatangolni - mondta hasonló csendességgel, a kibontakozással pedig egy mosolyogva biccent egyet. - Rendben, ha kezdődik, akkor megyek érted, addig én körbenézek. Biztos akad még teendő a gyógyítónak - vonta meg a vállát.
Egil kicammogott a tábor szélénél egy kissé távolabb eső tisztás végébe, ahol fáradtan dőlt le egy tölgyfa tövébe. Érezte az őt figyelő tekinteteket, és ezúttal nem csupán a paranoiája játéka volt. Tudta hogy követni fogják. De azzal is tisztában volt, hogy akárkik is figyelték, még nem jönnek érte. Nem voltak elegen, most hogy már újra teljes erejében tudott kiállni ellenük. Így végre hosszú idő után békésen aludhatott...

Mindenki

Úgy tűnik, mindenki sikeresen életben maradt és túléltétek az éjszakát a hajnallal együtt. A harcokat letudva többen valamiféle féléber pihenésbe kezdenek, próbálva erőt meríteni jóformán a semmiből és visszanyerni azt, ami az éjszakai ébresztővel és harcokkal elveszett, néhányan ahogyan elmúlt a veszély, el is alszanak. A sebesültek és hozzájuk keresett gyógyítók miatt értelemszerűen nagy a felfordulás a tábor bizonyos részein, de érezhetően nyugodtabb, mint mondjuk a támadás során, és ahogy az órák telnek, úgy csökken az ingerült, feszült hangulat, ezzel együtt a bosszúvágy sem olyan kézzel tapintható. Természetesen az itteniek nem felejtenek, az orkok felől továbbra is izzó harag sugárzik olyan erősen, hogy sokan meg sem merik őket közelíteni és inkább békén hagyják őket.
Néhányan a késő hajnal, kora reggel során még csatlakoznak a megtépázott sereghez, először gyógyítók érkeznek, akik igyekeznek minél több személyt ellátni, akinek még nem jutott – vagy akin csak tündemágia segíthet. Végigjárva a több helyen is szétrombolt sátrak között nem egy olyan személyt találni, akin a hagyományos módszerek nem segítenek; nincs ebből olyan sok, és szerencsére az erdeiek megérkezésével még kevesebb is lesz. A tábor egy-egy részén ugyanakkor híre megy egy hárpiáskodó öregasszonynak, aki úgy gyógyít, mintha valamiféle istenség nyúlt volna le a fellegekből, de olyan férfiönbecsülést eltipró megjegyzései vannak, hogy a gyengébb jelleműek fülüket-farkukat behúzva iszkolnak el a közeléből. Többen tanácsolják is, hogy inkább az egyébként is szebb és fiatalabb tündelányokat keressék fel, mert az élmény kellemesebb lesz – nem beszélve arról, hogy nem kívánt, pusztító megszólalásokat sem kapnak tőlük.
A reggel folyamán újabb szekerek érkeznek, ők viszont teljes értékű civilek, a közeli falvak parasztjai, akik kiszállítják a reggelinek szánt étkeket, ugyanakkor megkérdőjelezhető, kinek mekkora lesz az étvágya az átéltek után. Figyelembe véve, hogy a szörnyek hulláinak egy része még mindig a sátrak között található, valamivel odébb készítik fel a helyszínt az étkezésre, az előző napon már megszokott módon gongatással, harangocskával hívva a népet. Ha akartok, akkor mehettek enni és még ott cseverészhettek, mielőtt a sereg megindulna a város irányába, de még a falusiakkal is felvehetitek a kapcsolatot – egészen érdeklődőnek bizonyulnak az Észak-Bivalyért vívott csatában. Ha ti nem nagyon kívántok belevonódni ebbe a beszélgetésbe, akkor más katonák előszeretettel kezdik el ecsetelni, miféle szörnyszülöttekkel kellett szembenéznie idáig a seregnek, hogy milyen megpróbáltatások voltak, és meglehetősen jó alapanyagot találni az elmondásokban a gyerekek riogatásához, miért ne legyenek rosszak. A falusiak persze sápadoznak, ha éppen valaki drámaian kezdi megfogalmazni az eseményeket, de a könnyedebb hangvételnél inkább az elsimerő pillantások a jellemzőek.
A reggeli folyamán elkezdenek a királyi katonák körbejárni, és mindenkit értesítenek arról, hogy a tervek a következőek: a trónörökösnek nem áll szándékában visszavonulni, így első körben, figyelembe véve a városfalakon tanyázó savköpetes szörnyeket, a mágusok fogják lebontani a falakat lóhátról sötételf támogatással, ezzel a szörnyek egy részének előnyét elvéve, és amint a falak lekerültek, a sereg többi része is megindul, hogy felszámolják a falak mögött tartózkodó démonivadékokat. A korábban elhangzottak érvényben vannak most is; csapatokba osztva kerül lerohanásra a város, eleinte még egy nagy tömbként és fokozatosan terjeszkedve a város területén, ám ha túl nagy a fogyás és jelentősen csökken a csoport létszáma, akkor szigorú parancs szerint csatlakozni kell egy másikhoz a túlélés esélyének növelése érdekében. A visszavonulás sem elvetendő, ha nincs más mód.

//Van lehetőségetek még beszélgetni, de jelezzetek a másiknak, ha a felvonulás előtt még tárgyalnátok valakivel. Ha esetleg elhúzódna a csatakezdésig ez a fajta kommunikálás, akkor egy-egy sorköznyi kihagyással kényelmesen be tudjátok fejezni - lényeg, hogy elhúzódás esetén ezt is tűntessétek fel.

A HATÁRIDŐ EGY HÉT! Utána robogunk tovább az ostromhoz!//



Lashrael és Viridiel

Nektek nagyon nincs teendőtök a táborban, Lashraelhez értelemszerűen többen is fordulnak és többen megpróbálják felkeresni, ugyanis vörös loboncával elfként, ráadásul várandósan nagyon is kilóg a tábor összetételéből. Nem is nehéz így megjegyezni, hogy ő az egyik tábori gyógyító, és néhányakat már úgy kell elhessegetni, mikor Lash elkezd fáradni és a képességhasználattól izzadni, szaporábban venni a levegőt; néhányaknak mintha nem is lenne értelmes felfogóképessége, nem akarva tágítani a szép szóra sem.
Étkezni valószínűleg fogtok, és ha elindultok a reggelihez összeszervezett terület felé, akkor feltűnhetnek a tündéktől érkezett szekerek ha nem is maga miatt a kocsi miatt, akkor a rajtuk lévő anyagok, ételek, gyógynövények nagyon árulkodóak lehetnek a számotokra. Malmozik ott néhány, látszatra gyógyító elf, akik csendes beszélgetéssel ütik el az időt, talán próbálva nem akkora tudomást szerezni a helyszínen történtekről, és ha esetleg megkérdezitek tőlük, vehettek-e a kocsi tartalmáról, akkor némi kutatás után oda is dobnak nektek egy becsomagolt tatyót, benne mindenféle jóval és ehetővel, ami kibír egy hosszabb utazást. Többnyire ezek szárított dolgok, de vannak gyümölcsök is, amiket idejekorán szedtek le, hogy a megérkezésre viszonylag fogyaszthatóvá váljanak, mondjuk ezek között gyorsan fel lehet fedezni azt is, amit út közben szedtek. Ezt talán főként ízre lehet megmondani – nincs benne az a fajta awyrisi zamat, ami az erdeiek gyümölcseit jellemzi. Mi több, még meleg teával is megkínálnak, ha itt kívánnátok portyázni, és gyorsan felvilágosít titeket az egyikük, hogy van egy másik erdei, aki kicsit odébb rakott tüzet, hogy vizet forraljon. Ha nem az erdeiek mellett döntötök, akkor a korábbihoz hasonlóan van lehetőség az emberi parasztoktól kérni a fejadagotokat, akár nyersen, hogy magatok készíthessétek el, akár készen, az étkezés helyszínét pedig ti magatok választhatjátok meg, elvégre nem kényszerít titeket senki sehova. Akárhol is legyetek azonban, alig fejezitek be a reggelit, Joavan kenyeret és szalonnát eszegetve kutat fel titeket, nem hagyva, hogy az étvágyát elvegyék a történtek és a szörnyek látványa. Páncélzatának egy része már rajta van, jó eséllyel készülődve a csatára, és mikor megpillant titeket, akkor kényelmes tempóban közelít meg titeket.
- A kis szörnyet átadtam Rhiya kisasszonynak – kezdi, alig tudva visszafojtani a széles vigyorát. – Hát nem volt elragadtatva! – nevet fel hangosan, és már-már a könnye kicsordul, ahogy visszaemlékszik a nőnek az arcára. A nevetését egy sóhajtásban fejezi be, és némi torokköszörülést követően jóval komolyabban folytatja. – A király szeretné, ha a csata elején vele tartózkodnátok, vagy legalábbis Lashrael, mivel övé a griff – int a nő felé, egy pillantást a hátasra is vetve, ha az erdőben talál meg titeket a jószág közelében. – Szeretné, ha elmagyarázná valamelyikőtök, hogy működik a képességetek, és így a folyamatos tájékoztatást is várja, amíg a mágusok ostromolnak, szóval... Ha nem kell semmi, akkor a... öhm... – keresi a megfelelő szót, Lashre pillantva, feltételezhetően azért, hogy ne sértse meg semmivel. – A háziállatotokkal együtt elkísérlek titeket a királyig. Ha elkezdődik az ostrom, akkor az én csapatommal lesztek megint.



Amrekth és Freia

Hacsak valaki nem kíván veled beszélgetni, akkor az erdeiek távozása után meglehetősen nyugodttá válik a hajnal maradéka és a reggel. Ha szeretnél, akkor mehetsz a hozott koszthoz étkezni, de ha hozattál magaddal, akkor a saját magad biztosította ételből is fogyaszthatsz, valószínűleg érdemes lesz. Ki tudja? Lehet, ez lesz az utolsó lehetőség rá, akkor legalább jóllakottan kerülhetsz a túlvilágra. Ennek tetejében Amrekth is megérzi a reggel eljöttét és az esetleges ételek illatát. Láthatóan kába, a mozdulatai is lassúak még a reakcióidejével együtt, és ha meg is szólítod, eleinte csak bután néz maga köré és rád. Arcvonásairól rögtön lerí, azon gondolkodik, hogy mi volt, mi történt, hogy is került ide - meg úgy tulajdonképpen hol is van.
Ha kedvenc bohócoddal sikerült minden fontosat megtárgyalnotok, köztük azt, hogy mégis miért pucér – mert hát biztosan ez lesz az első kérdése -, akkor lehet küldeni a cuccaihoz egy katonát, aki iderángatja a zsákját. Talán mégsem úgy akartok reggelizni vagy huzamosabb ideig egymás társaságában lenni, hogy a fiú csupaszon üldögél az ágyon vagy álldogál a sátorban, még ha ez egy egészen bevett vicc is a rezidenciádon, mikor a tolvajnak sikerül bejutnia a lakószobádba.
Ha a fiú sikeresen talált magának valamilyen ruhát, amiben megmutatkozhat mások előtt is és a reggelivel is végeztetek, akkor előbb egy sötételf katona jön, hogy jelentse, egy királyi alárendelt jött tájékoztatni a továbbiakról. Sok újat ugyan nem kapsz az embertől, hiszen az előző nap megbeszélteken nem történt semmiféle változtatás, viszont az uralkodó szívesen venné, ha az ostrom elején az első sorból kísérhetnétek végig a falak leomlasztását – na meg az elhullott szörnyek irányításához is szükség lesz rád, ha nem is azért, hogy te is mozgásba hozz egy-egy hullát, akkor a mágusaid vezényléséhez. Amrekthet meg természetesen rángathatod magaddal, hiszen a személyi bohócod, és mire az ostrom elkezdődik, biztos jelét adja annak, hogy már nincs is rosszul – ahogyan azt a vörös erdei is megjósolta.

//Hamarosan biggyesztek egy Amrekth-posztot, nehogy törődés nélkül maradj!//



Isabella

Altevar örömmel fogadja, hogy nem esett bajod, és ha nem lett volna jóformán egész éjszaka ébren, még talán fel is nevetne, hogy a részegedésedtől fejfájásban szenvedsz. Most viszont csak fáradtan legyint egyet, mikor a banya említésre kerül – láthatóan nem nagyon fűlik a foga a fura kuruzslásához.
- Nem tett bennem kárt, és az a lényeg, hogy te is jól vagy – erőltet magára egy mosolyt. – Egyedül a karom van még mindig, de azt hiszem, egy erdei nélkül nehéz lesz begyógyíttatnom – néz a vállánál lévő kötés alá, amit még a reggeli csata után kapott. – Mondjuk így is sokkal jobban gyógyul... Azoktól a könnyektől esetleg...?– néz végig összehúzott szemekkel a sebesülésén, inkább magának motyogva, aztán visszacsúsztatja a kötést a helyére, a hátát támasztva a mögötte lévő ládának, behunyt szemekkel véve egy mély levegőt. – A reggeli még kicsit odébb van, Sylla – kuncog kissé meggyötörten. – Majd ha megjöttek az erdeiek, mert rebesgettek valami ilyet, akkor kéne találni egyet, de ha nem bánod, akkor én most pihennék. Tudod, a részeg hölgyeményre figyelni kellett valaki józannak – jegyzi meg egy félmosollyal. – És ez a józan személy meglehetősen elfáradt, míg azt figyelte, nehogy a részeg ismerőse valami butaságot csináljon.
Altevarnak láthatóan jó a kedve, csak a fáradtság teszi őt kicsit komorabbá vagy hangzásilag ingerültebbé; a vonásain kevésbé látszódik ez. Ha hagyod aludni, akkor, mivel már láthatóan magadnál vagy, pillanatok alatt merül álomba, és nem úgy tűnik, hogy ébresztés nélkül egyhamar fel fog kelni. Ennek fényében az erdeiek érkezésekor még akár oda is mehetsz hozzájuk, hogy egyiküket megkérd, lássa el Altevart és gyógyítsa be teljesen a sebeit, néhány óra múlva pedig már hallani az ismerős harangocskát, ami étkezéshez hív. Altevar ugyan erre nem ébred fel, de ha felébreszted, akkor szívesen megy veled vadászni valami finomat a faluból hozottak közül, meglepően jó étvággyal fogyasztva el azt.
Ezek után már csak várni kell a hívószóra, amivel a sereget felvonulásra szólítják fel, és, mivel feltételezhetően nem akartok különválni, jó esélyeitek vannak arra, hogy a felsorakozásnál egy csapatba osztanak titeket.



Nargash, Shalana

Ti ugyan külön-külön helyen ténykedtek és rendezitek ügyeiteket, ki a gyógyítóknál, ki néhány orknál kiáltva néhány pofonért, hasonlóan fog érni titeket a folytatás. A dolgotok végeztével még jó eséllyel várnotok kell valamennyit, viszont a reggeli harangszava ugyanakkor jut el a fületekbe, így ha az éjszakai vérontás után még van étvágyatok, akkor odafáradhattok a külön kialakított részhez, ahol falusi parasztok fogják kimérni az adagotokat.

//Rövidke, de mivel az előző körben felvitt szálatok nem került befejezésre, szerintem nem kell különösebbet hozzátoldanom. Ha mégis szeretnétek valami extrát, akkor szóljatok!//



Gallion

A harcod végeztével már csak pihenő vár téged, hacsak valamit ki nem találsz önmagad szórakoztatására vagy fel nem keresel valakit, akivel cseverészhetsz. Akárhogy is döntesz, a hír téged sem kerül el, hogy késő hajnalban erdei elfek érkeznek a táborba, méghozzá fiatal gyógyítótanoncok, és ha szeretnél, oda is mehetsz a fajtársaidhoz, akik egy része már rohan is - köztük egy idősebb, mélykék nemesi elf ruházatot viselő erdei asszonyt is hív egy katona egy sürgős eset miatt -, hogy a feladatát végezze, a másik részük viszont megkínál téged a hazai, többnyire szárított, hosszú ideig elálló ételekből. Még az út során szedett gyümölcsökkel is megkínálnak, illetve láthatod, hogy az egyikük első dolga faágakat gyűjteni, hogy valamivel odébb egy apró tűzrakásként meggyújtsa azt, összetákolva egy vízforralásra alkalmas kis helyet. Ha esetleg kérdeznél, akkor gyorsan rávágják, hogy teát csinálnak, így ha szeretnéd, akkor te is megkóstolhatod – talán jó lesz újra hazai ízeket érezni.
Ha nem kívánod az erdeiek társaságát – vagy később is megéheznél -, akkor pár órával később jelenik meg a falusiak szekere, ahol kiadják a fejadagodat, feltéve, ha kéred, evés közben pedig a katonák is megtalálnak, hogy tájékoztassanak a tervek kapcsán. Úgy tűnik, nagy a készülődés, és nemsokára a sereg megindul, hogy visszavegyék azt, ami Neminráé.

//Privátban említetted, hogy felkeresnél valakit, így nem fárasztalak felesleges elemekkel, ha az illető vevő rá, akkor nyomjátok meg!
Ha esetleg az erdeiekről bővebb információt szeretnél vagy kommunikálnál velük, nyugodtan keress meg!//



Egil

Az álmod nyugodt, a tábor felől is egyre nagyobb a csend és békesség, hiszen az éjszaka terrora múlóban van és az új gyógyítók érkezésével a fizikai sebek is gyorsan összeforrnak. Néha, ha nagyon figyelsz, mintha Ava szidalmazását hozná feléd a szél, de meglehet, ez merő elképzelés most, hogy találkoztatok és valamelyest felelevenítettétek a régi időket. A napsugarak fokozatosan nyernek erőt és adnak egyre nagyobb meleget, ahogy a hajnalt követi a reggel, noha a madarak csivitelése sokaknak hiányozhat, akik nem a Nysiy csendjében töltötték az utóbbi idejüket. A baljóslatú felhők, melyek a város felett kavarognak és örvénylenek, a tábort csak foszlányokban érintik, a tenger közelsége miatt pedig a szellő magával hozza annak jellegzetes sósságát, mellyel csak enyhén keveredik a tegnapi mészárlás után hagyott szörnyek kiontott, bűzös vére. Valószínűleg illatok terén is jócskán kevesebb inger ér téged, mint a titokzatos vadonban, melyet telenőtték a növények és ott lapuló fajban is gazdag.
Egy-két óra telik csupán el, mikor közeledő, lassú léptekre figyelhetsz fel, de nem hagyják még el túlságosan a tábort, hogy a mező magasabb füvére lépjenek, ugyanakkor még ebből a kevésből is könnyedénn meghatározhatod, hogy ketten vannak. Néhány másodpercig csend érkezik felőlük, jó eséllyel csak tanakodnak, mert semmiféle vérszomjas aura nem veszi őket körbe, ám persze jobb az óvatosság.
- Ez most meghalt? – szól az egyik, és mivel erdeiként a hallásod igencsak kifinomult, kristálytisztán értheted a szavait.
A másik felől szünet érkezik, jó eséllyel megvonja a vállát, mielőtt bárminemű választ adna.
- Nemt’om, nekem elég mozdulatlannak látszik... – mozdul hosszabban, aztán több rövid nesz érkezik felőle; feltételezhetően megvakarja a fejét.
- De ha csak alszik?
- Itt? – hangzik erős méltatlankodás és értetlenség felőle, és nem nehéz elképzelni, ahogy a szemöldöke is felszalad a homloka tetejére. – Szerintem hulla, valószínűleg a szörny, amivel küzdött, már elvitték. Biztos valami gusztustalanság volt, amit mihamarabb el akartak takarítani.
Újabb rövid szünet következik, aztán egy sóhajtás.
- Hát jó, akkor vigyük a többi hullához.
Ha nem szakítod félbe őket mozdulattal vagy szóval, akkor megközelítenek azzal a szándékkal, hogy megfognak és elvisznek, bár ha a közeledbe érnek, akkor megint megállnak egy tanakodás erejéig, hiszen nem látnak rajtad halálos sebeket. Ha bármelyik ponton megmozdulsz, akkor a nyakukat behúzva, izzadva, a megilletődöttségtől alig tudva megmukkanni benyögnek egy elnézést, és már rohannak is el.
Ha nem akarsz nagyon beszélgetni velük, akkor újabb néhány óra telik el, mire meghallod az étkezéshez hívó harangocskát, viszont tudva, hogy az erdeiek szekerénél is van étel-ital, van döntésed, kiknél akarsz enni és mikor. Nem biztos, hogy túl nagy kedved lenne a sereggel együtt étkezni, főleg, hogy ez azt jelenti, hogy a sötételfekkel osztozol azon a téren, akik nem éppen a szíved csücskében tanyáznak. Sőt, talán úgy összességében nem lenne neked kényelmes hirtelen több száz fő közé kerülni és közöttük kanalazni a katonai kosztot, a szekereknél meg legfeljebb csak néhány erdeit fogsz találni, ami jóval nagyobb nyugalmat ígér. Ha egyik mellett sem döntesz, hanem napozol még tovább, kiélvezve, hogy mennyivel nagyobb erővel és fényesebben süt le rád az égitest már most a Nysiyhez képest, akkor később egy másik személy léptei ütik meg a füled. Abból az irányból jön, ahonnan a harangszó is érkezett, ám nem teljesen tiszták a lépései – hosszú ruha lehet rajta, amivel végigsöpör a mező növényzetén. Nem sieti el az érkezését sem, teljes higgadtsággal és nyugalommal közeledik a maga kimért tempójában, és ha odanézel, akkor Avát láthatod meg két faedénnyel a kezében, és a benne lévő tartalom mintha még enyhén gőzölögne is.

Amrekth

Rosszabbnál rosszabb álmok gyötrik, és még így is érzi testének égetését és gyengeségét. Átjárja őt a fájdalom, a gyötrelmes lüktetés, amit a méreg okoz, és szinte örökkévalóságnak tűnik a vége - már ha vége lesz ennek valaha vagy alábbhagy legalább egy kicsit. Nincs annyira a tudatánál, hogy bármit is felfogjon a külvilágból – ha néha résnyire is nyílik a szeme, a homályosságtól torz alakokat fog fel csupán, de az is a feledésé lesz, ahogy a láz és szenvedés visszahúzza őt, csak arra tudva gondolni, mikor jön valaki, aki feloldozza ez alól – csak nem érdemli meg ezt...
A nyugtalanságban és fájdalomban kapálózva és abban fulladozva már felmerül benne a feladás, hogy hagyja magát elsüllyedni. Kezd fáradni attól a tehertől, ami a testére és így a lelkére nehezedik, egy hozzá hasonló koszos, csirkefogó tolvajt meg nem sokan fognak hiányolni úgyse – majd a démonokat fárasztja azzal, hogy micsoda csodálatos lény került közéjük. Vagy visszajön kísérteni... Így még akár a lányokat is megleshetné anélkül, hogy észrevennék, de aztán...
...hirtelen minden súly eltűnik. Hatalmasat és mélyet lélegzik, és olyan jólesik ilyen felszabadultan tenni ezt, és a következőnek testén végigáramló melegségre kinyitná a szemét annak idegenségétől, de annyira átitatja valami megfoghatatlan törődés, hogy rögtön álomba is merül a hatására. Meg sem kérdőjelezi ennek forrását, ki vagy mi okozza – nem érdekli, csak az, hogy végre megpihenhet, és... Önmagát is meglepve hiszi azt, hogy biztonságban van. Innentől pedig már csak a nyugodt, álomtalan alváson van a hangsúly, olyan melengető koromfeketeség öleli körbe őt, hogy ki sem akar belőle mászni.
Az időérzékét már akkor elveszítette, amikor az álmokat képtelennek bizonyult megkülönböztetni a valóságtól, így fogalma sincs, mikor ébred. Lassan és kábán nyitja ki a szemeit, próbálva felfogni az első ingereket, de minden olyan tompa, és olyan lassan fog fel mindent, mintha ezer év után ébredne. Lomhán húzza feljebb a kezeit, hogy rátámaszkodjon a könyökére, szinte már óvatosan ülve föl, mert úgy érzi, egy hirtelen lendület, és a feje leesik a helyéről. Bambán néz körbe, már csak ösztönszerűen is, ám ismerősnek találva a helyszínt egyre kevésbé tulajdonít jelentőséget neki; inkább azt próbálja felidézni, hogy mi történt, ugyanis fogalma sincs, hogy mi történt utoljára.
Itt volt egyáltalán Leena? Vagy csak álmodta...? Most a lázadók sátrában van vagy valahol teljesen máshol kóborol? Freia is... Freia is itt volt, mintha még hallotta volna őt kiabálni is valamikor... Az mondjuk biztos, hogy Zevadarhoz mérten túl meleg van, szóval valószínűleg valami fűtött hely lesz... Amint sikerül erőt gyűjtenie, biztos hoz két vödör vizet, hogy a kandallóban lévő tüzet kioltsa, mert ez azért már sok. Ide két napig nem fog kelleni semmi.
Lassan a fejéhez emeli a kezét, ráncolva a homlokát és szemöldökét, ahogy gondolatai közt igyekszik rendet tenni, és ha lassan is, de rájön, hogy kell egy visszajelzés a külvilágtól, hogy erre képessé váljon. Egyszerűen minden mostani emlék olyan szinten mosódott össze az álmaival, hogy fogalma sincsen, mi volt abból a valóság. Akárhogy gyötri elméjét, csak a feje fájdul meg, és fizikailag így is meglehetősen kimerült, így ahelyett, hogy saját magára hagyatkozna makacsságából fakadóan, csak csendesen kérdez inkább. Valószínűleg van itt valaki – ha meg nincs itt senki, nem fogja senki hülyének nézni azért, mert magában beszél.
- Mi történt...? – kérdezi, miközben fokozatosan realizálódik benne ruhátlansága, és egy olyan eset sem jut eszébe, amikor ilyen szinten megdolgoztatta volna egy nőszemély. Azért... Azért az egy brutális szint lenne, nem beszélve arról, hogy akkor biztosan nem jönne ide vissza még egyszer, mert csak rémálmokat hozott szegény fejére, azt meg nem kívánja.
Morogva húzza fel a lábait, hogy másik kezét a térdén támaszthassa és kicsit előregörnyedve kínlódjon az izmai sikoltásával, a néha koponyájába nyilalló fájdalommal. Kicsúszik pár szitokszó is, de olyan csendesen és annyira összemosottan, hogy ő maga se tudná megmondani, mégis hány és milyen szavakat akart takarni egyetlen szó. Ha válasz nem érkezik a kérdésére, akkor bután néz körbe, hátha látásának és agyának tisztulásával a helyszínt megszemlélve jut valamire.

GALLION

Magán harcom végeztével rájövök, hogy más tennivalóm nem akad. Sehol se tudok segíteni. Hirtelen nem tudok mihez kezdeni magammal. Az előbb még majdnem meghaltam, meg aztán fent a fán durmoltam, míg mások élet halál harcot vívtak a szörnyek új áradatával. Legalábbis abból amit látok ezt a következtetést vonom le. Keresek. Használható nyílvesszőt, kardot akármit ami elfér nálam és hasznos lehet. Újra gyereknek érzem magam, aki keresi a helyét a világban, hogy hol válhat a másik hasznára. Segítettem ahol tudtam, néhol sebesülteket cipelni, de inkább éreztem haszontalannak magam. Aztán jött a hír. A fákat már kérdezni se mertem, sejtettem a reakciót. Egy katonától tudtam meg, hogy erdeiek érkeznek. Már épp készültem teljesen elanyátlanodni, de erre azonnal visszatért belém az élet. Jó lesz újra otthoniakkal találkozni. Nem mintha itt nem bandázhattam volna fajtámbéliekkel, de eddig mindenre gondoltam csak erre nem. Szerencsére nem kellett sokat várni. Gyorsan megmostam kezem arcom és máris siettem vissza. Amint megláttam őket vártam mi lesz.Fiatal lányok érkeztek, meg egy idősebb képzettebb gyógyító féle. Ő azonnal elrohant, pár másikkal. Hívták. A lányok pedig kínálgatni kezdtek finomabbnál finomabb ételekkel. Úgy örültem hogy egyiket másikat megöleltem és felkaptam. Némelyik viszonozta, de volt aki tűzvörös arccal tolt el magától és már ment is odébb hogy munkához lásson. Míg a teát elkészítették beszélgettünk. Igazi gyógyír volt számomra annyi szörnyűség után a vidám csacsogásuk. Otthon talán idegesítőnek tartottam volna, de itt más volt. Feltöltődtem, jóízűen megittam a teát aztán elköszöntem. Volt dolgom.
Nem telt sok időbe mire rájöttem mi motoszkál okos és szép, de azért szerény fejemben. Bár a gondolat félelmetesnek bizonyult, de pont ezért volt izgalmas. A self Nagyságos Asszonyt készültem újra óvatosan zaklatni. Ha jól emlékszem valaki nem régiben említette a holtak seregét. Ha a király a mágusokkal elölről támad a selfeknek talán jó ötlet lehet a csatornát megemlíteni. El is indulok, hogy megkeressem. Nem nehéz őket megtalálni. Nemsokára meg is lesznek. Felemelt kézzel, közeledek és köszöntöm akibe elsőként belebotlok. Elmondom, hogy a Hadvezér Asszonyt szeretném ellátni pár általam hasznosnak vélt információval. Aztán várok. Maximum nem túl udvariasan zavar el oda ahová nem akarnék menni...

-Ohh... Igazán kár. Pedig nagyon szívesen vendégül láttuk volna magukat. Azonban, ha bármire szükségük lenne, akkor ne habozzanak, szóljanak nekem, vagy valamelyik katonámnak!-mondom nekik mosolyogva, örülvén annak, hogy Amrekt rendben lesz. Persze a távozásuk után még várnom kellett nem keveset amíg magához tért. Már régen reggeledet amikor egy halk hangot hallottam meg az ágy felől. Odasétáltam és látva, hogy már felült... De ruhát nem húzott magára a takaróját ráterítettem, hogy azért mégse csupaszon legyen a sátorban. Valószínüleg meg is lepődik rajta, hogy betakarom a hátát majd, de kit érdekel.
-Beteg voltál, hívtam orvost hozzád, nem sokon múlt, hogy túléld, jössz eggyel az oawáknak és az erdeieknek.-mondtam neki nyugodtan. Ekkortájt jött az információ, hogy egy erdei keres engem...
Reméltem, hogy a gyógyító lány és a barátja az, nem az a másik erdei akit ismerek.
Mondtam neki, hogy azonnal megyek, de előbb még Amrekttel kellett beszélnem.
A hírhozót vissza is küldöm azzal, hogy kis türelmet kérek, de természetesen fogadom. Majd miután távozott pár tiszta őr ruháért nyúlok, amit korábban behozattam Amrektnek, hogy ne a saras dzsuvás ruhát kelljen felöltenie.
-Hogy érzed magad? Rendben vagy?-néztem rá aggódóan mellé ülve az ágyon, letéve a ruhákat.-Ezeket vedd fel kérlek, hamarosan jönnek beszélni velem. Remélem nem lesz maradandó baja, mert eléggé lassúnak és elnyűttnek tűnik. Alapvetően egy ilyen fajta dolog után normális, de nem tudom, hogy a tünde tudomány használata után is ilyennek kellene-e lennie. Eléggé kevés dolgot ismerek a mágiájuk működéséről.

Miután végre elhagytuk a sötét elfek táborát, kissé megnyugszom, bár továbbra is sok fejtörést ad nekem, hogy ezek a selfek vajon miért olyan mások, mint akikkel eddig találkoztam. Még midig lobogott bennem némi gyűlölet, de lassan kezdte átadni magát a kétségeknek. Példát kéne vennem kedvesemről, aki mindenféle hezitálás nélkül gyógyította őket is. Na meg persze az sem volt egy utolsó szempont, hogy eddig ugyanúgy megszenvedték ezt az ostromot, ahogy minden más faj, akit a király a lobogója alá toborzott. Bár ott motoszkált bennem, hogy ezzel valami hátsó szándékuk van, amire még nem jöttem rá, semmi értelmes magyarázata nem volt, hogy ez miért is érné meg nekik.
Mit nyernének vele?
Azonban a kérdéseimet egyelőre senki nem válaszolhatta meg, legfeljebb az idő és a győzelem, mert akkor talán kiderül, hogy mi a szándékuk.
Most inkább arra kellett ügyelnem, hogy Lash eljusson egyik sebesülttől a másikig, hiszen úgy látszik az életereje magasan lobogott, ahogy a gyógyító mágiája is. De ez sem volt kiapadhatatlan, úgy, hogy hamarosan kissé erőteljesebben kellett fellépnem, hogy azok akikre nem került sor, más gyógyítók után nézzenek.
Ezt már csak azért is megtehettem mindenféle lelkiismeret-furdalás nélkül, mert közben jó néhány megpakolt szekér érkezett, amik láthatóan királyunk küldeményei voltak, hiszen népünk tagjai érkeztek vele, valószínűleg jó pár gyógyítóval egyetemben. Soha jobbkor nem jöhettek volna!
Addigra már magasan járt a Nap és a gyomrom is jelezte, hogy ideje valami étek felé nézni. Azok a szekerek már csak azért is vonzottak, hiszen talán hazai ízeket is hoztak, amikből mi már rég kifogytunk és ha nem csaltak az ösztöneim és gyógyítók is érkeztek, akkor Lash is hozzájuthatott olyan növényekhez és olajokhoz, amikből esetleg kifogyóban volt.
- Édesem, menjünk oda a nemrég érkezett szekerekhez. Biztos hoztak otthonról ételeket, gyümölcsöket és talán gyógykenőcsöket, meg ilyesmiket is.
Nem kellett csalódnom. A szekerek mellett tiblábolt pár fajtárs, akik örömmel fogadtak minket és mivel készségesen megosztottuk velük az eddigi híreket, válaszoltunk kíváncsi kérdéseikre, amikkel csodálkozásuknak is hangot adtak, mert láttak pár selfet ők is. Elmondtuk, amit tudtunk, cserébe ők is elláttak minket egy-egy kis batyuval, amiben hazai ízek lapultak, még ha legtöbbje szárított is volt, de a gyümölcsökben még akadt jó pár szaftos is.
Kíváncsian lestem arrafelé, ahol a magányos erdei táborozott és már el is indultam felé, ha Lash sem emelt kifogást, amikor félúton útolért minket Joavan, aki fél kezében bicskát, a másikban kenyeret és szalonnát tartott és nagyban falatozott. Páncélban volt, úgy látszott már készült a harcra.
Érdeklődve néztem rá, hogy mire fel a nagy vidámság, de elnézve őt, biztos voltam benne, hogy a mágus, akinek átadta a zekémbe burkolózott csupasz gnómot, kellően szórakoztató látvány lehetett, így én is megkockáztattam egy elégedett mosolyt.
- Remélem, hogy hasznát veszi majd a tudásának. – biccentettem felé, aztán meghallgattuk a többi mondanivalóját is.
Megvárom, hogy Lash belemegy-e, bár nem hiszem, hogy lenne miért visszautasítani.
- Természetesen elkísérem a feleségemet a királyhoz és ha tudunk, válaszolunk a kérdéseire is, hiszen segíteni vagyunk itt.
Őszintén megvallva, nem is szerettem volna mással harcba szállni. Jovael és csapat megmutatta már, hogy az élete árán is megvédi a hátunkat.
- Örülök, hogy ismét együtt szállunk harcba. – nyújtottam a kezem felé, hogy a könyökénél ragadjam meg a karját, ahogy harcos a harcossal szokta, hiszen megérdemelte.

-Úgy érzem kicsit én is hibás vagyok benne, hogy így megsérültél...-állapítom meg a mély levegővétele közben, azt ami mindenkinek nyílvánvaló.-Talán nem volt a legjobb ötlet, hogy ittam este, bánom már a dolgot.-mondom neki, majd rávilágít, hogy reggel még több gyógyító fog érkezni tündelakból.
-Hmm akkor reggel megyünk szerzünk neked egy orvost! És tényleg ne haragudj, tudom már késő... de.... jól van nem zavarlak.-ültem le mellé, hagyva, hogy elbóbiskoljon mellettem. Igazán nem segít az sem amit elalvás előtt mond félmosollyal, sőt még csak elmélyíti a bűntudatomat. Igaz mentségemre szól, hogy sosem voltam ostromban... nem hogy szörnyek elleniben. Így hát nem igazán tudtam, hogy lehet éjjeli támadásra számítani. Szóval lényegében nem is az én hibám a dolog, hanem a többieké akik nem figyelmeztettek. -tettem keresztbe a kezemet, kissé duzzogva -sőt Altevar sem szólt, hogy nem kéne! Sőt mitöbb ő hozta nekem ide ezt is! -jártak a gondolataim akörül, hogy ne legyen ekkora bűntudatom, de csak nem múlt az érzés, szóval amikor hallottam, hogy megjöttek a gyógyítók, akkor rögtön odamentem keresni egyet, aki segítene rajta, sőt azt is kiemeltem neki, hogy éppen alszik, azért hívom én őt oda, bármilyen kellemetlen is legyen a hegyes fülűvel beszélnem.
Így mondjuk legalább egy kicsit javíthatok a hülyeségemen. Minden esetre Altevar felé igyekeztem a tündével, aki még mindig aludt.
-Felkeltsem a gyógyításhoz?-kérdeztem a tündétől kissé tudatlanul, hogy ilyenkor mi is a procedúra. Ha pedig igenlően bólintott, akkor óvatosan meglökdöstem kedvesen mondva a nevét, hozzátéve, hogy segítséget hoztam, ha pedig nem kell felkeltenem, akkor csak a reggeli hallatán ébresztem fel hasonlóan, helyet adva így is úgyis a gyógyítónak, hogy elvégezze a dolgát.