nos, az őr végül is nem fog kötélnek állni ennyitől és ezt sejthettem volna, viszont így is túlnagy feltünést keltettem így jobban járok ha elhúzzok innét és még hozzá gyorsan,az őrök tekintette nélkül lehet hogy nem lesznek ilyen barátságosak a helyiek.
-Értettem, köszönöm a közreműködését.
Sietve is távozok, a rossz irányba így elsőnek a helyi nyomor negyedbe lyukadok ki, ahol az ellenségeskető tekintetek mellé néhol valami élesebb tárgy is felbukkanhat ha nem vigyázok eléggé. Így az első utammal lehet hogy a legrosszabb fogadóba pottyanok be, de sajnos a pénzem csak erre elegendő ha csak nem mennék ki az ideveztő útra némi pénzt szerezni, de arra nem hogy időm, esélyem se nagyon lenne egymagamban. Így közelebb lépve a vendéglő tulajához már erszényemet előkészítve szólalok meg.
-Egy szobát szeretnék, két hét, amíg a király össze nem hívja a díszes kis sereget ami ide gyülemlik a kérésére.
Bár gyorsan és lényegre tőrő próbálok lenni így csak reménykedhetem hogy nem sikerült magat halálos csapdába ejtenem s az első északa ha el is alszok legalább az egyik szemem nyitva tartom s a pallosomat is kar nyújtásnyira, biztos ami biztos alapon.



Nos, ide a séta úgy tűnik felesleges volt, de hát ezzel nem tudok most micsinálni, jelenleg nem kéne erőltetni a dolgot hiszen ha én kezdeményeznék támadást az összes it lévő kalandor, zsoldos, de talán még a sötét elfek is a fejemet akarnák szegni egy kis extra jutalomért. Így vállat vonva indulok ell arra amerre jöttem, persze ezúttal jobban szét is nézek a városba, hagy érezzék megtisztelve magukat démoni valóm láttán.

Túl sok részlet volt, ami miatt a legkisebb porcikám sem akarta elvállalni a feladatot, mégis úgy láttam jobbnak, ha megyek. Nem magam miatt, hanem mindenki más miatt. Hiszen, ha valamit jól kell csinálni, azt magadnak kell elintézni, én pedig  nem hagyhatom, hogy olyanra bízzák helyettem, aki kevésbé harcedzett.
Valójában már aznap előkészítettem mindent az utazásra, amikor eldöntöttem, hogy részt veszek Észak-Bivaly megtisztításában, mégsem siettem el az érkezésemet.  Elegáns késéssel indultam el az ösvényen, enyhén megkönnyebbülten, hogy a kirendelt katonáknak ezúttal nem hozzám kell csatlakozniuk, hanem Daratrine-hoz, így a velük járó problémák is nála landolnak.
Már éppen kezdtem volna sajnálni őket, amikor az ösvény szélén megpillantom az emlegetett szamár arcát, mintha Természet Anya tudta volna, épp kire van a legkevésbé szükségem.
- Hogy az a- – Egy hatalmas sóhajjal harapom el a káromkodás másik felét, nehogy még nagyobb mosolyt csaljak a sunyi pofájára. Azonnal rendezem a vonásaimat, mielőtt közelebb kerülhetnék hozzá. - Én is örvendek a találkozásnak, Daratrine. - Biccentek egyet felé, amint megállásra sarkallom a lovat. - Illetlenség lett volna visszautasítani az ajánlatot és segítség nélkül hagyni titeket, pusztán a saját kényelmem miatt. - Ennyivel válaszolok, miután képtelen voltam átlátni a szándékát, a sokadik alkalommal. Még mindig rejtély számomra néhány szava, annak ellenére, hogy egy nyelvet beszélünk.
Többet nincs kedvem hozzáfűzni, ugyanakkor ha valakinek van hozzám intézett szava, válaszolni fogok, ennek hiányában viszont csak csendben és türelmesen várom, hogy a katonák elkészüljenek és felszálljanak a lovaikra.
Azon kívül, hogy a lassabb haladásunk több Daratrine-idővel egyenlő, egyáltalán nem bánom, hiszen nem kell sietnünk. Végül is, mi teszünk szívességet, nem pedig fordítva.
Az éjszakák pedig egyébként is gyorsabban telnek, ha többen vagyunk, még akkor is, ha túlzottan nem csatlakozok be a beszélgetésekbe. Nem azért, mert nincs hangulatom hozzá, egyszerűen csak nem a beszédességemről vagyok híres. Ha viszont kérdeznek és az nem túl személyes, szívesen csatlakozok be én is, ezen kívül viszont csak élvezem a körülöttem zajló fiatal optimizmust és életet.


Hamarabb elérjük a Királyöböl területét, mint gondoltam, néhány órával később pedig a város kapuit is megpillanthatom és az arra járó katonákat is.
- Eliarion erdei elf király küldöttjei vagyunk. Észak-Bivaly felszabadításában szándékozunk segítkezni. - Közlöm az emberi katonának, ám az eleinte boldogságnak tűnő ábrázatuk hamar tanácstalanságba fullad.
A két erdei érkezésére én is meglepetten húzom össze a szemöldökeimet, Daratrine-ra pillantva, remélve, hogy ő tud valamit róluk. Az én emlékezetemben nem él semmilyen említése még két elfnek, bármennyire is igyekszem emlékezni rájuk.
- Valószínűleg vándorokról van szó. - Bólintok végül egyetértően, annyiban hagyva az érkezetteket. A többi mondandóját csak halkan emésztem, egy pillanatra megállva a fogadó kérdésénél.
Nekem valójában bármi megfelelne és nagy valószínűséggel a többiek sem szoktak hozzá annyira a puha ágyakhoz és a kényelemhez, katonaságuk miatt, hogy ne tudnák nélkülözni ezeket. Mégis talán megérdemelnek annyit, hogy ha esélyük van rá, élvezhessék a lehetőséget. Egyébként is komoly feladat áll előttünk  és jobb, ha kipihenten állnak készen majd az elkövetkező napokra.
-  A drágább fogadókat választjuk. - Amint a nevek megemlítésre kerülnek, Daratrine felé fordulok. - Nem igazán értek a fogadókhoz, szóval átadom a választás lehetőségét. Válaszd azt, amelyiket jónak látod.
Bár valószínűleg ő sem jártas a témában, bízok abban, hogy ő jobban tud dönteni megérzésből, mint én. Bármit is mond, egyetértően bólintok, majd az útbaigazítás során egyenesen a szálláshely irányába indulok, hogy lefoglalhassuk a szobánkat.
Belépve elmondom a tulajdonosnak, hogy mennyi szobára lesz szükségünk és amíg ő elmegy a kulcsokért, újra érezhetem Daratrine mosolyát a vállamon.
Értetlenül húzom össze a szemöldökeimet, amikor megemlíti a közös szobát, nem látva át a kérdésének a miértjét, egészen addig, amíg hozzá nem teszi a második mondatot. Így máris tisztább minden.
Le kellene szoknom arról, hogy értelmet keresek bármelyik szavában is.
- Cicafül?... -  Megrökönyödve kapom felé a fejem, amikor felfogom, hogy minek hívott az előbb. - Mégis honnan...? - Mielőtt befejezhetném a kérdést, újra emlékeztetem magam arra, hogy ne pocsékoljam feleslegesen az időm a hülyeségeivel. Megadó sóhajjal engedem el a mondatot. - Köszönöm, hogy aggódsz értem, nem is tudom, hogy mi lenne velem nélküled. - Teszem hozzá fapofával, holott mindketten tudjuk, a választ; béke, nyugalom és normális vérnyomás.

Végre elérkezett a napja, amikor felharsan a kürtszó – először csak egy, aztán több is a település legkülönbözőbb pontjaiból, hogy a város minden apró zegzugába eljuthasson az általában csatakiáltásként használt jelzés. Erőteljes hangja bizonyára messze eljut még a városon kívülre is, így a kint táborozó seregek ugyanúgy meghallhatják, eljött a megbeszélés pillanata, persze belépés a teljes sötételf seregeknek továbbra sem engedélyezett, csak a korábban megadott limitált létszámnak. A kisebb csapatokkal nincsen gond, hiszen ők beleférnek a megadott létszámba, noha nagy kérdés lehet, mégis hogyan fog mindenki beférni egy nagy terembe. Mondjuk a város létszámában számottevők a helyiek, a kereskedők és a katonák egyaránt, így talán nincs akkora tengere a jelentkezőknek, hogy ne férjenek el egy hatalmas teremben.
A kürtszóval egy pillanatra a városban megáll az élet. Mindenki megdermedni látszik, senki nem szól, senki sem mozdul, csak a visszhangként egyre halványuló kürtre figyelnek, hiszen végre végetért a várakozás és az uralkodó beszámolhat az elkövetkezendőkről, a tervekről – mindenről. Talán félbe kell hagynotok a tevékenységetek, talán már kellően unatkoztok, hogy valamilyen felsőbb hatalomnak hálát mormogjatok, az utcákon könnyű a tájékozódás: mindenki egy irányba halad, a palota felé, és ha nem is úsznátok az árral, mint a halak, esetleg tudatlanokként érdeklődtök, merre kell mennetek, a katonák kisegítenek, akik befejezik a járőrözést, félrehúzódva az utcákon, utat adva azoknak, akik a palotát kívánják megközelíteni. Persze így is minden második sarkon látni egy néhányfős csapatot, továbbra is fenntartva a fegyelmet és rendet, de teljesen abbahagyják a mászkálást, a falakhoz húzódva figyelve a folyóként áramló népeket.
Ha nem tolakodtok, akkor bizony elég lassan haladtok, és bizonyára nem egyszer fogjátok azt tapasztalni, hogy lökdösődnek körülöttetek – vagy éppen titeket löknek fel kis híján – csak azért, hogy közelebb kerülhessenek a palota kapuihoz. Meglehetősen nagy bunkóság ez, és remélhetőleg egyikőtök sem esik orra egy-egy ilyen lökésnek köszönhetően, mert elég valószínű, hogy az esést követően lábtörlőként szolgálnátok az utcán járkálók számára, nagyon balszerencsés esetben még a katonák figyelmét is pont elkerülve. Ugyanakkor, mikor ilyenre felfigyelnek, igyekeznek segíteni, de hát nehéz annyi utcán járóra figyelni...
Minél távolabb van valaki, annál hosszasabb az út időben, már ha a megszokott módon a járdát és utcákat használjátok. Egyéb módokon nem feltétlenül kell sokat várnotok, mint például a tetőn közlekedéssel, bár a vár előtt lévő hatalmas téren lévő várakozást így sem kerülheti el senki sem. A kör alakú tér szélén sorfalként állnak a tér vonala mentén lándzsás-pajzsos katonák teljes páncélzatba bújva, csak ott szakítva meg ezt a sorfalat, ahonnan érkeznek és ahova menni kell, így még a vak sem tudná eltéveszteni, merre van a hatalmas kapu, amin keresztül át kell menni.
A tömegtől sokat nem látni, annyian áramlanak be több utcáról is, és a házak takarásából kikerülve egyenes rálátása van mindenkinek a kövekből felhúzott, masszív építményre. Több tornyával magasan nyújtózik az ég felé, mintha annak a tetejét akarná elérni, rengeteg ablakot látni rajta és szobrok garmadát, a várfalakon pedig íjászok álldogálnak, noha valószínűleg nem fognak belelőni a tömegbe – túl könnyen tévesztenének célt és tennének másban kárt. Inkább felügyeletként lehetnek jelen, hogy azonnal jelezhessenek a lent tartózkodó katonatársaknak, ha valami általuk nem látott gond ütné fel a fejét.
A hatalmas kétszárnyas, gondosan megmunkált kapuhoz néhány fokú, hosszan nyújtózó márványlépcső vezet. Ezeken fellépdelve a jövevény először egy várat nagy valószínűséggel körülölelő folyosóra kerül, melyek faragott oszlopokkal díszítettek. A folyosónál is rengeteg közelharcos katonát látni; többen a falhoz húzódnak, mások sorfalat állnak, hogy ne kóricáljon el senki, hanem akit érdekel az esemény, egyenest a palotába menjen. A súlyos kétszárnyas ajtót egy-egy kifinomultan megmunkált női szobor fogja közre, mellettük megszelídített szörnyeik heverésznek, és a tárva-nyitva álló kapun belépve hasonló pompát fedezhettek fel.
Hosszú, drága szőnyeg fogadja az érkezőket, ösvényként vezetve abba a terembe, ahol a megbeszélés lesz. A benti helyiségekből sem hiányoznak a szobrok, ugyanolyan gazdagon alkalmazták a díszítés ezen formáját és lehetőségét, és bárki tudhatja már csak ránézésre is, hogy egyrészt jó pénzt fizettek mindezekért, másrészt mesterember keze munkája. Többféle szörnyalak és különféle alkatú nők sorakoznak szobrokként, általában egy-egy emberi mesének a részletét ábrázolva, melyek bizonyára a külhonból érkezők számára nem sokat jelent. Rengeteg festményt találni a falon, melyek az ablakok között lógnak a falon, látni egy szépen kidolgozott Neminra-térképet is, illetve az előző uralkodók portréit szemlélhetik meg az érkezők, míg a folyosókon haladnak, elsőre bizonyára szinte elveszve a hatalmas épületben. Szerencsére mindenütt katonák és ruházatukból ítélve mágusok őrzik a területet, így nem engednek senkit másfelé menni, hanem hajtják a tömeggel a leválni kívánókat.
A terembe nem sikerül mindenkinek beszuszakolnia magát, van egy kisebb sor a termen kívül, de szerencsére nektek, kalandoroknak, viszonylag jó rálátásotok van a helyiségre. Hatalmas ablakokon keresztül jön be a fény, az ablakokat drága anyagból készült vörös függönyök fogják közre, a folyosótól a terem leghátsó részéig pedig ugyanúgy egy vörös szőnyeg vezet végig, mint ami eddig is volt a lábatok alatt. A falakhoz simulva katonák és mágusok álldogálnak, alaposan figyelve mindent és mindenkit, hogy a jelenlévő uralkodóra leselkedő veszélyt azonnal hárítani tudják. Akiknek esetleg sikerült kellően előretörniük, azok katonákkal találják szembe magukat, újabb sorfalat állva néhány méternyi távolságban a terem pár lépcsővel magasabbi területétől, ahol a trónszék is áll öt alakkal egyetemben. Maga a gazdagon díszített és faragott trónszék üres, az öt személy állva fogadja a jelentkezőket, középen feltételezhetően az uralkodóval, aki meglehetősen sokat változott, mióta trónra került. Így is éppen csak elérte a felnőttkort, így fiatal vonásaival főleg kilóg a mellette álló két-két alak közül, akik jócskán idősebbek, harmincas-negyvenes éveiket taposva már. Öltözködésükből ítélve az uralkodó jobboldalán két katonai vezető áll, míg baloldalán a tanácsadói. A katonák értelemszerűen páncélzatban és fegyverzettel magukon várakoznak, a tanácsadók pedig drága kelmékben, egy-egy könnyed karddal az övükbe tűzve. Az ifjú király a rangjához képest jócskán alább ad, teljesen átlagos öltözékben jelenik meg, de az ő oldaláról sem hiányozhat a kard.
Miután a tömeg megállt és annyian préselték be magukat a terembe, amennyien tudták, Olieth király tesz egy lépést a megérkezett tömeg felé.
- Barátaim! – tárja szét a karját, erőteljes, de kellemes zengésű hangjával visszhangot verve a helyiségben. – Bajtársaim és támogatóim – néz végig a jelenlévőkön, akik néma csendbe burkolóztak – hacsak ti nem beszéltek még mindig. – Örömmel tölt el, hogy ennyien összegyűltünk egy elesett város felszabadítására! – engedi le a karjait maga mellé, a közelben lévők pedig egyértelműen láthatják a vonásain, hogy őszintén meghatódik a boldogságtól. – Hihetetlen, hogy ennyi fajhoz és azon tagjaihoz jutott el segélykiáltásom, és ez a szintű támogatás erőt ad, elképesztő erőt. Bizonyára nem kell azt ecsetelnem, hogy mire készülünk, de azt igen, hogyan és mikor, de legfőképp mik ellen, mert amik Észak-Bivalyban várnak minket, nem olyan lények, amivel közülünk bárki is találkozott volna. Sokkal rosszabbak várnak ott, mint Nysiy legborzasztóbb szörnyetegei vagy az Oughwar-hegység legmagasabb szirtjein váró lehetetlen ellenfelek. Ezek olyan korcs, természetellenes torzszülöttek, kiknek nem szabadna létezniük nem csupán Észak-Bivalyban, de sehol máshol Neminra kontinensén! – tart egy kis szünetet, míg visszhangja leülepszik. – Őszinte leszek veletek, társaim: nem tudunk létszámot. Nem tudunk erőviszonyokat és nem tudjuk azt sem, mire képesek. Amiről sikerült információt szereznünk, az nem bizalomgerjesztő, sőt, riasztó; alkalmazkodóképesek, okosak, de legfőképp veszélyesek olyannyira, hogy kisebb csapatok nem lesznek elegendőek ahhoz, hogy kiirtsuk őket. Változatosak és sokszínűek, olyannyira, amivel még sose találkoztam eddigi rövid életem során, és így azt sem tudom nektek megmondani, mégis meddig fog tartani Bivaly szörnyektől való megszabadítása, de éppen ezért vagyunk, vagytok itt – tárja ismét szét kezeit, ezúttal a tömeg felé, kihangsúlyozva a jelenlévők fontosságát ezzel a gesztussal. – Nem titkolom, hogy hatalmas szükségem van a segítségetekre, mert azzal a sokszínűséggel, ahogyan itt vagyunk, felvehetjük a harcot azok ellen a torz lények ellen, akik a pusztításon és gyilkoláson kívül mást nem ismernek, és bár Észak-Bivaly területét nem hagyták el, nem tudhatjuk, a közeljövőben is maradnak-e ott. Így hát társaim! Tartsatok velem! Tartsatok velem, győzzük le közös erővel azokat az eddig soha nem látott szörnyetegeket, hogy se nekünk, se utódainknak ne kelljen látnia és virágoztassuk fel újra azt a bukott várost! Segítsetek, és nem leszek hálátlan király! – nyúl a kardjához, hogy kihúzza azt. – A ti oldalatokon fogok harcolni utolsó csepp véremig, és ha túlélem…! – emeli fel a pengét. – Ha túlélem, átveszem ezen földek felett az uralmat a ceremóniát követően, és olyan királyság létrehozásáért fogok dolgozni, ahol mindenki elégedett lehet! Ugyanakkor ha nem élném túl… - engedi maga mellé a fegyverét. – TI legyetek a tanúim, kit választok meg uralkodásra, ha már jogörökös utódom még nincsen – fordul ekkor a hozzá közelebb álló katona felé. – Hű bajtársam, Eideard, ha életem Észak-Bivalyért áldozom, a trón, annak minden felelőssége és irányítása rád ruházódik!
A katona láthatóan nagyon megilletődik, és némi habozás után azonnal letérdel a király előtt, vélhetően halkan köszönetet mondva neki.
- Kelj fel, barátom – hallhatják az előrébb lévők, mire a letérdelt katona feltápászkodik, és visszafordul az érkezők felé. – Társaim! Aki még mindig úgy érzi, itt a helye, akit még mindig ezen tett felé szólít a szíve minden veszély ellenére, holnap hajnalban indulásra készen várom a keleti kapuknál! – csúsztatja a kardot vissza a tokjába. – Most pedig! – veszi még magához a szót, mielőtt felfordulás alakulna ki, ezzel a kezdetleges hangzavart ismét visszaszorítva. – Hallottam, fontos megbeszélnivalója van néhányótoknak velem. Aki még mindig úgy érzi, fontos, hű katonáimmal beszéljen, akik az ügyet mérlegelve majd elvezetnek hozzám! Köszönöm figyelmeteket, holnap hajnalban minden tettre kész társat várok! – hajol meg úriasan, majd a trónterem hátsó felébe igyekszik, vélhetően egy hátsó kijáraton távozva. Néhány katona ezt követően még felszökik a magasabban lévő trónrészhez, hogyha esetleg túl sokan akarnának ügyeket intézni, akkor hozzájuk is lehessen menni. Néhányan felháborodottan kiáltoznak, hogy mikor mondhatják, hogy mit szeretnének Észak-Bivaly felszabadításáért cserébe, mire a válasz mindig ugyanaz: majd a felszabadítást követően kezdődnek ezek az egyezkedések. Előbb még fel kell szabadítani, és különben sem fognak tudni minden egyes kívánságot megjegyezni…

//Ha valaki közelebb megy a katonákhoz egyezkedés céljából, írja úgy a posztját, igyekszem pörgősen lökni a mesélőiket, ugyanis ezúttal a határidő EGY HÉT (de ha nagyon kell, kitolom kettőre, meglátjuk, mennyien írnak)! Vevő vagyok megbeszélésre is, hogy gyorsabban meglegyünk a posztokkal, ebben az esetben skype-on mindig megtaláltok.//


//Ha Felaern közelebb menne a katonákhoz, akkor az egyik ügyintéző páncélost különösen ismerősnek találhatja. Ha esetleg foglalkozna vele és tanakodna, mégis ki lehet, akkor halványan felsejlik előtte, hogy Lash kapcsán került elő. Talán nem kell tovább ecsetelni, ki is ő, bár a nevére nem emlékszel.//


//Lashrael és Viridiel, mivel ők tuti megközelítik a katonákat általam is ismert okokból kifolyólag//

Viridielnek egyik ügyintéző figura sem lehet ismerős, legfeljebb az a néhány alak, akik az uralkodó mellett álldogáltak, hiszen futári szolgálatai miatt elkerülhetetlen volt velük a találkozó. Abból a négy főből ketten fel is ismernek, így üdvözlőleg biccentenek és rád mosolyognak, és bár a melletted álló Lashraelre csúszik a pillantásuk, a pillanatnyi meglepettségüket igyekeznek lenyelni és ismét a saját dolgukkal törődni. Persze attól még óvatosan felétek sandítanak, hogyha esetleg hozzájuk mennétek a megbeszélés céljából, azonnal a rendelkezésetekre álljanak, Lash figyelmét viszont jobban leköti egy másik magas rangú katona, aki éppen egy általánosan érdeklődő férfit igyekszik a tőle telhető legjobban tájékoztatni. Az orra enyhén lefelé ível, pár ránc található az arcán, amely negyvenes éveire enged utalni, néhány tincse őszül, de egyébként hasonlóan vörös, mint feleségedé. Borostás képén is meglátszódnak az elmúlt évtizedek nyomai hegekben, pár ezüstös szőrszálban, zöld szemeivel pedig olyan barátságosan fürkészi az előtte álldogálót, hogy azonnal megszűnik az esetleges feltételezés, bárkit is képes lenne bántani annak ellenére, hogy katona.
Lash biztos megáll melletted, az érzelmei nehezen leolvashatóak arcáról; legfőképp zavarodottság van rajta eleinte, egy-egy pillanatra fellobbanó haraggal, majd kétkedéssel, hogy ugyanezt a sorrendet megismételhesse még párszor. A katonának feltűnik, hogy párod meredten figyeli őt, és mikor a belső érzését követve felétek néz, ha lenne bármi is a kezében, biztosan elejtené azt mélységes megrökönyödésében, csak egyetlen szót tudva kipréselni a száján.
- Lash…?

//Daratrine-Felaern//

Látványosan szórakoztatja az indok, ami miatt a hírhedt gyógyító „félvér” bátyja elvállalta ezt a feladatot, és bár szavakkal nem mulattatja az érkezettet, az arcán ott az a sunyi, idegőrlő mosoly, ami bőven elárulja indokolatlan vidámságát. Az úton végig tartja az enyhe csipkelődést, de a városhoz érve a katonák előtt fegyelmezi magát, laza, de mégis katonás beállással várva, míg az igazi csapatvezető tájékoztatja az őröket, milyen ügyben is érkeztek ide. Mikor említésre kerül két vándor, némileg megemelkedik a szemöldöke, és a mosolyt pont sikerül visszafognia, mikor Felaern tanácstalanul felé vezeti pillantását. Válaszként megvonja a vállát, hogy ő bizony nem tudja, de hogyne tudná, ó! Nagyon is jól tudja, hogy kik érkeztek meg még előttük, és ez belül széles vigyorra ösztönzi, kívül persze tartja a pókerarcot, mielőtt lebukna a férfi előtt és ennek megtudásával azonnal hátat is fordítana az egésznek. Meg elnézve elég sokan összegyűltek már és feltételezhetően még többen is lesznek pár nap múlva... Bizonyára észre sem fogják venni egymást, ebből a szempontból nézve meg teljesen érdemtelen megemlíteni Lashrael és Viridiel ittlétét.
Szóval hallgat, mint a sír, némán kavarva a kavarni valót, mert hát nem is ő lenne, ha nem így tenne, egyetértőn bólintva, mikor Felaern vándoroknak feltételezi az ittlévőket. Aztán kiül a meglepetés az arcára, amint a férfi lényegében átadja neki a választás lehetőségét a fogadókat illetően.
- Na, szükség van a női megérzéseimre? – simít végig kopasz fején, hogy a mozdulat zárásaként a tarkóját vakargassa. – Nem mintha többet jártam volna nálad bármilyen más földön, de akkor... – Összeszűkíti a szemeit, miközben a legzsúfoltabbnak ítélt fogadó nevét ízlelgeti, de azért annyira nem akar kitolni magukkal, hogy a feltételezhetően hangos kereskedők közé zsúfolódjanak valamilyen olcsóbb szobában, ami még megmaradt a „maradéknak”. – Legyen az Aranyparipa akkor, adott esetben még fel is vághatunk vele – enged meg egy mosolyt, és a kapuőrök tájékoztatását követően egy köszönettel indul meg a kiválasztott helyszín felé, hogy azonnal ki is kérjék a szobákat, persze csak miután az istállóba bevezették a hátasokat. Dob néhány érmét a lovászfiúnak, hogy etesse és itassa meg az állatokat, na meg egy csutakolás is rájuk férne, ám vélhetően ezt a fiúcska el fogja intézni, ad neki annyit, hogy ne panaszkodjon.
Felaern megrökönyödését látva a fogadóban majdnem hangosan felnevet. Egészen izzasztó feladatnak bizonyul megtartani a fapofát, amivel a visszakérdezését és ábrázatát fogadja, ám hatalmas önfegyelemről tanúbizonyságot téve fékezi magát, és csak a tőle megszokott mosoly van az arcán, semmi több.
- Ó, ez igazán természetes, mégiscsak társak vagyunk, nyilván aggódom érted – jelenti ki egy álszent mosollyal, újabb csipkelődésnek szánva ezt a megjegyzését, de legfőképp mulatságosnak tartva a tábornok reakcióit. Ha tartja ezt a fapofát a néhai kizökkenéseivel, akkor biztosan egész úton nagyon jól fog szórakozni rajta – az ilyen alakokat a legjobb cukkolni és piszkálni tisztességes korlátokon belül, kicsit kimozdítva őket a komfortzónájukból. Lehet, hogy a tündék katonaságában a családi tragédiát követően viszonylag nagy hírnévre tett szert gyors fejlődésével, számára azonban ugyanolyan elf, akit böködni lehet.
- De akkor, amíg várakozunk, kipróbáljuk, mi lenne nélkülem – fordít hátat a pultnak, arra rákönyökölve támaszkodva. – Amíg nem hangzik el a kürtszó, addig szerintem mindenki tegye azt, amihez kedve van, elvégre nem vagyunk összeláncolva – néz végig a beosztottakon és Felaernen, a társak egyetértő bólogatását kiváltva ezzel. – Ha már itt vagyunk, akkor én felfedezem magamnak a várost, de szívesen veszem, ha esetleg te is jönnél, tábornok. Nem lennék annyira védtelen a sok banditával szemben, akik kihasználják az első adandó alkalmat, hogy az egyik sikátorba rántsanak – néz rá cinkosan, ám vélhetően el fogja utasítani az ajánlatot, amit egy mosolygós bólintással nyugtáz.
A fennálló időben leginkább csak alludni jár vissza a fogadóba, elsősorban a városban járkál még a tömeg ellenére is, mely nem kifejezetten boldogítja, szokatlannak ítélve az utcákon járást és a zsúfoltságot. Ettől függetlenül megbámulja a nagyobb, nevesebb épületeket, értetlenül vakargatva az állát, hogy mégis miként állnak meg ezek az építmények a talapzatukon. Nem beszélve arról, hogy a túlnyomó emberi létszám is különös és frusztráló, de ez ellen sok mindent nem lehet tenni, mégiscsak az emberek birodalmában tartózkodik.
Bőven elég külső hatás és benyomás éri őt az elkövetkezendő néhány napban, és ha a boltok és kereskedők biztosítanak is új ismereteket és kihívásokat, nem kifejezetten kíván belőle, lassan már így is émelyeg, annyi mindent kell befogadnia. Nem is érti, a futárok mégis hogyan bírják az ezzel járó feszültséget és miként viselik el ezeket a drasztikus változásokat, a két sötételf sereg érkezéséről nem is beszélve! Ez azért némileg aggodalommal tölti el, gyanakodva, hogy valami mozgolódik az éjtündéknél a háttérben, és erről mindenképp jelentést ad majd az uralkodónak, ha élve visszatértek, még ha a kakukktojás páros valószínűleg meg is előzi őket. Bizonyára Felaern figyelmét sem kerüli el a két sereg jelenléte, és ezúttal vevő a komoly megbeszélésre a katonatársakkal, ha esetleg igényét tartja ennek, nem viccelve el az ekörül forgó társalgást.
A kürtszó az utcán járva éri őt, és ha Felaern nem tartózkodik épületen belül zárt ablakok mellett, akkor telepatikus üzenettel igyekszik felvenni vele a kapcsolatot, akárcsak a beosztottjaikkal, hogy lehetőség szerint egy kupacban legyenek ebben a nagy rakásban. Ha sikerül megbeszélniük egy találkozási pontot – ami valószínűleg a fogadó lesz, igyekszik átverekedni magát a sodrásként áramló tömegen, a széleken járva a mozdulatlan katonák mellett. A célhelyet elérve a csapattal együtt megindul a palota felé, bár a haladás nem a leggyorsabb, köszönhetően az összegyűlt tömegnek, ami kiváltja őszinte meglepetését. Nem feltételezte volna, hogy ilyen sokan megjelennek annak érdekében, hogy egy várost felszabadítsanak a szörnyektől, bár nagyon valószínű, hogy csupán a vagyoni alap mozgatja az itteniek nagy százalékát.
Feszélyezetten fürkészi a tömeget, tudatában annak, hogy sötételfek is lehetnek köztük, és aki bunkó módon próbálja fellökni, annak a lába elé rakja a sajátját, hogyha eredményül nem is esik el, legalább elbotoljon, amolyan figyelmeztető jelleggel, ne vele szemben udvariatlankodjon.  Nem éppen egy nőies nő és katona is, de attól még ne lökdösődjenek, még a végén meg találja harapni őket állati alakjában, hogy beléjük fecskendezze a mérgét. Egyébiránt nem éri őt támadás, valószínűleg azért, mert több katonatünde társaságában tartózkodik, na meg az emberkatonákból sincs hiány; jóformán minden második sarkon tartózkodik egy kisebb csapat. Az uralkodó láthatóan nem alapozott a véletlenre a biztonságban és a rend megtartásában, és bár biztosan rengeteg pénzébe kerül járőröztetni és foglalkoztatni ennyi alakot, bizonyára ez a legkisebb gondja most. Reméli, hogy nem kerül le hamar a trónról, mert az eddigi elővigyázatossága elég biztató, a sötételfek jelenlétével ellentétben.
Gyakorlatilag egy örökkévalóság, mire elérik a palota kapuit, amit volt lehetősége megcsodálni mostanában és csodálkozó ábrázattal fogadni a kőszobrokat, amik a legkülönbözőbb helyeken díszítik az építményt. Furcsának találja az emberi ízlést és szokatlannak; egyértelműen nem olyan kifinomult vagy érzéki, mint mondjuk az erdeieké, nagyon is idegennek érezve magát ebben a teljesen más kultúrában. A palota maga belülről sem sokkal bizalomgerjesztőbb, tündemivoltából adódóan hiányolja a növényzetet, még ha egy szava nem volt idáig a természet hiánya kapcsán, érzékeli az Awyristól való távollétet, nagyon is. Odabenn a festményekre olyan fanyar ábrázattal néz, mintha nem tetszene az a fajta művészet, amit az itt élők alkalmaznak, de különösebb megjegyzést nem tesz, inkább csak örül annak, hogy ez alatt az örökkévalóságig tartó várakozás során haladnak valamennyit előre, és végre egy másik örökkévalóság múlva elérik azt a termet is, ahol a jelek szerint a megbeszélés lesz. A katonák végig jelen vannak és vezénylik őket, néha elvigyorodva, hogy egy-egy banditaalkat megpróbál teljesen más irányba indulni, vélhetően lopás szándékával, de rögtön vissza is terelik őket a lassacskán lépdelő tömegbe, továbbra is tartva a fegyelmezett rendezettséget.
Néha megereszt egy mély sóhajtást, egyre kevésbé viselve jól azt a tömegnyomort, amibe kerültek ebben a faji kavalkádban, de ennél több jelét nem adja enyhe türelmetlenségének és frusztrációnak, ugyanis elég valószínű, hogy társai ugyanezt érzik. Szórakoztatja őt alapvetően a vitás helyzet, de nem akarja ingerült megjegyzéseivel rontani a csapat morálját; egy elfnek így is megpróbáltató az itt uralkodó körülményeket kibírnia, hát még az esetleges vicceskedése mit váltana ki...

//A mesélői maradékát későbbi posztban reagálom le, jobb esetben Felaern után.//

Nos, meg szólal a kürt ami az ideérkezettek összehívásáért felelne, ekkor kellek csak ki az ágyból amit eddig béreltem. Igen lustálkodom miközben tudom hogy bármelyik pillanatba egy kést szegezhetnek csinos kis torkomnak. Na de ahogy menet kész vagyok s elindulok amilyen gyorsan csak tudok, így is szerencsém hogy a királyi palotta elégé a közelben található így elsők között érkezem meg. Amikor belépünk én csuklyával a fejemmen a kijárathoz közel helyezkedem el, amint elhangzik a kötelező dolgok én már itt sem vagyok és a lehető legkevesebb feltünéssel indulok meg az említett város felé.

Na de bent a király az szerintem mindenkit meg lepően közöli a tényeket amibe talán még az ő saját barátjának sincs bele szólássa nem hogy nekünk egyszerű segítőknek. Abban biztos vagyok hogy most sok tökkel ütött szerencse harcosa is fellelkesül még jobban hogy ingyen élhetett itt két hétig minden féle kiváló fertőzést össze kaparva az egyes helyek leányzóitól vagy ép fordítva. Az viszont már a megérkezésükkor szemet szúr hogy két sötét elf hadtest is ide merészkedett, az első Freia hadvezér asszonyhoz tartozhat, ha jól emlékszem még a családi címérerére, a másik... ami kibaszottúl meg lep és mérges is vagyok miatta pedig az enyém de kinek az irányítása alatt cselekedhetnek?! Majd meg jelennik a szállak démoni mozgatója és ekkor érzem úgy hogy sűrgősen távoznom kell és elkerülni még a saját megbízható embereimet is.

Lilith



A kürt hallatszik én pedig még mindig a kastély körül vagyok, ezúttal inkább elfekkel körbe véve mindsem démoni társaságban, őket hagytam picit szórakozni a városban egy ideig, de mostanra már a táborban lévőket készíthetik fel az indulásra észak bivaly felé.

Ahogy belépek a terembe az biztos hogy minden tekintett felém szegeződhett hogy még is mi a fészkes fenét keres itt egy démon és melyik idiótája engedte ezt ide. Bár ezen a gondolaton majd később is rá érek röhögni, egyelőre az érdekell mit mond a király és hogy végre csatlakozhassak a saját embereimhez hogy elinduljak a csata irányába.

Rexxan

A pokoljárók tőzsfője idős shámán barátja oldalán jellenik meg, s csak ők ketten azok akik részt is vesznek a gyűlésen, s ugyan olyan gyorsan távoznak mind a legtöbben elvégre nekik már meg van a saját tervük miként segítség az ifjú embert vissza venni a várost.

Mivel túl sok dolgunk nincs, sőt mondhatnám, hogy megöl az unalom, hogy már jóformán két hete itt rostokolunk, amit nem is igazán értek, muszáj minden nap legalább a város egyrészt bejárnom, különben valakit biztos kinyírnék.
Most éppen meggyőztem a falakon strázsáló íjászokat, hogy engedjenek fel, mert egy pillantást akartam vetni fentről az alant táborozó sötét elf seregre, amelyikbe állítólag egy troll is volt. Némi elégedetlenséggel néztem a tüzek vagy a sátrak között őgyelgő katonákat, akiknek türelmetlen, durva mozdulataiból kitűnt, hogy ők sem sokkal jobban bírják a tétlenséget, mint én. Mondjuk én jobban örültem volna, ha mind hazament volna, vagy egymást ölik le, de nem volt ilyen szerencsém.
Ekkor hangzik fel a várost betötrő kürtszó, ami mindenkire hasonlóan hat, szinte megdermed, ahogy én is, mert szinte nem hiszem el, hogy vége a várakozásnak.
Aztán izgatott beszélgetések moraja csattan fel én meg rohanok, hogy még a tömeg megindulása előtt visszaérjek a fogadóba, ahol Lash már minden valószínűség szerint összekészülve vár és leszedi a fejem, ha miattam a legnagyobb tumultusban kell ütet verekednünk magunknak a tömegben.

Ha nem tudnánk, hogy merre kell mennünk, akkor sem téveszthetnénk el, mert az egész város egy felé nyomakodik, ki udvariasan, ki ügyesen cikázva, ki a könyökét, erejét használva, de a nagyobb összezördüléseket megakadályozzák a házak, utak mentén fegyelmezetten álló, lándzsás őrök, akik azonnal közbeavatkoznak, de különben csak azokat igazítják útba, akik ennek ellenére a helyszín iránt kérdezősködnek, vagy segítséget nyújtanak, ha valaki rosszul lenne a zsúfoltságban.
Mivel kedvesem állapota és tömegiszonya megköveteli, így inkább a lassabb és néha a kerülő utakat választom, hiszen már a kisujjamból kirázom a hely alaprajzát, de még így is van, hogy kijövök a sodromból és két kezemmel tartom távol azokat, akik senkire és semmire nincsenek tekintettel.
Még nem vagyunk túl a bejutáson, de azért hálát adok Természet Anyának, amikor meglátom a hatalmas, mívesen megmunkált (sejtésem szerint elf munka) kapukhoz vezető lépcsőkhöz.
A palota kívülről is óriásinak látszott, de belül tényleg impozáns, széles folyosók, süppedős szőnyegek, faragott oszlopok, mindenfelé szobrok, régi emberekről festett képek és......katonák megint szép számmal, szinte sorfalat állva, hogy senki nem kóboroljon el, egyensen mutatva az utat a trónterembe.... legalábbis gondolom, hogy az lehet itt a legnagyobb helyiség, ahová még így sem fog beférni ez a rengeteg ember, ha tippelnem kéne. Most már mágusokat is látni a katonák között, láthatóan a király alaposan felkészült a különféle fajú és képességű "szövetségeseire".
Végül egy újabb széles és magas, díszes ajtón átnyomakodva, láthatóan a trónterembe érünk, ahol talán még több a katona, az ablakokon keresztül ragyog be a fény és végre megpillanthatjuk az emberek fiatal királyát, aki az emelvényen várja a bejutókat, körbevéve pár tanácsadójával, akik közül kettő biztosan katonai parancsnok, a ruházatukból ítélve, a másik kettő valami főnemes lehet. A királyfin semmi cicoma, csak egyszerű, de finom kalandozó ruha és kard az oldalán.
Szerencsénkre a helyiségbe belépve oldalt el tudunk slisszolni, így elég közel tudunk kerülni az uralkodóhoz, aki miután már egy hangya sem fér be, felemelt kézzel int, mire elcsendesedik a terem, aztán beszélni kezd. Hangja meglepően erőteljes és határozott és főként nagyon őszinte......
Sikerül mindenkivel közölnie, hogy mennyire számít rá, hogy fontos és, hogy a feladat mennyire jót tesz majd minden népnek, nem csak az embereknek. És ami a legtöbb ide sereglő zsoldost legjobban érdekli, hogy nem fog csalatkozni a jutalmazásban.
Diplomataként tisztában vagyok vele, hogy sikerült neki magával ragadnia a tömeget és lelkesítésére mindenfelé a magasba emelkednek a kardok és éljenzések hangzanak fel.
Még az utódját is kijelöli a trónra, mivel nagyon úgy néz ki, hogy az élen akar harcolni, amiről remélem a tanácsadói még időben lebeszélik majd, hiszen erre semmi szükség. Az ígért jutalomra sokan gondolkodás nélkül rohannak majd előre.
Minden esetre Eidard láthatóan megilletődik és még őszintének is tűnik, ahogy hálálkodik, remélhetőleg a királyfi tényleg ismeri és jól döntött, nem fog trónfosztottként visszatérni. Van erre példa bőven.
Aztán még bejelenti az indulás időpontját és lehetőséget ad a személyes audenciára, amire láthatóan elég sokan ácsingóznak.
Persze kitör a hangzavar, miközben az őrök kezdik a többséget kiterelgetni, de tartják az udvariasságot és aki nem hallott valamit, azt szívesen tájékoztatják.
Mivel már levegőt is lehet venni, kicsit lazul az aggódásom Lash miatt és jobban szemügyre tudom venni a király mellett állókat, vagyis inkább ők is észrevesznek, így egy-egy kedves bólintással nyugtázzák az ismeretségünket, de nem tudják elrejteni a meglepettségüket párom láttán. De hát ők is eléggé jártasak a diplomáciában ahhoz, hogy egy pillantás után, már semmi nem látszik az arcukon.
Úgy vélem válthatnánk pár szót egyikükkel-másikukkal, főleg a védelem miatta, amit nekünk ígértek, ezért aztán Lash fel fordulok, hogy magammal hívjam, ám látom, hogy meredt szemekkel bámul egy katonai vezetőt, akin középkorú létére elég megnyerő külsejű és udvariasan igazít útba bárkit, aki hozzá fordul. De nem ez az, ami miatt feltűnik és meg is dermeszt Lash figyelme, hanem mert a haja és a szeme kiköpött a ..............kedvesemé.
Lash arcán szinte követhetetlenül hullámoznak az érzelmek.
Aztán a katona is felfigyel arra, hogy valaki nézi és, ahogy találkozik a pillantásuk.........
- Ez nem lehet igaz! - nyögöm ki, bár még nem tudhatom biztosan ki ez, de van egy sejtésem. - Lash? Ő........- fordulok szerelmem felé kérdőn.

//Viridiel-Lashrael/Mesélői//

Egyszerre örül és egyszerre sír, hogy semmi sem történik, mivel legalább nem kell a feszültséget kezelnie, amit egyébként is kerül a baba jóléte miatt, kihasználva minden pillanatát a nyugalomnak és kiélvezve azt. Viridiel persze szokásosan tűkön ül, amit megmosolyog, és igyekszik minden tőle telhetőt megtenni, hogy az unalom okozta morcosság ne nagyon legyen úrrá rajta, még ha ez néha nehéznek is bizonyul. Mégiscsak azért jöttek, hogy segítsék a város felszabadítását és nem azért, hogy egyrészt pénzt költsenek, másrészt az egyéb teendőik mellett itt várakozzanak egy örökkévalóságig. Tény, ő maga is kissé türelmetlen, de ez is inkább azért van, mert nem itt, az emberek között szeretné tapasztalni a gyerekének fejlődését, hanem otthon az erdőben, a békés házukban, messze ekkora tömegtől.
Jobb híján ő csak pihenget az ágyban, hol elbóbiskolva, hol csak ébren álmodozva, hiányolva az erdőt, de nem elfelejtve, hogy az indulásukkor hívnia kell régi griff társát is, kiről reméli, hogy él még és nem fog megijedni a sötételfektől, ha meglátja őket – mert hát azok jelenléte sem éppen a legbizalomgerjesztőbb. Igyekszik ugyanakkor nem erre gondolni és feleslegesen aggodalmaskodni, és nyújtózik egy nagyot, majd felkel azzal a szándékkal, hogy az itthagyott érmékből vesz magának valamit; mi mást, ha nem valami ennivalót? Kimászik az ágyból, odalép a szekrényhez, és mikor kihúzza, olyan hang szólal meg, amiről nem hitte, hogy valaha megszólaltatják. Egy pillanatnyi értetlenség után kinyitja az ablakot, a kürt pedig visszhangot verve hosszan hallatszódik még, jobban, mint a harangszó. Álmélkodva figyeli odaföntről a megdermedt városbelieket, akik arcáról ugyanúgy a hitetlenkedéssel vegyes boldogság olvasható le, hogy végre változik valami, és tudva, Viridiel hol jár, összekészül helyette is, hogy mire befut, már indulásra készen legyenek. A levelet nem felejti el, amit át kell adnia vagy a királynak, vagy a hozzá közelebb álló tanácsosainak, hadvezéreinek. A kis táskáját magára kapja, beledobja a levelet, némi pénzt, és… és igazából ennyi elég is, férjének fegyverei meg úgyis nála vannak, szinte le se veszi, csak éjszakára, mikor kettesben maradnak a bezárt ajtó mögött.
Kilépve a szobából bezárja azt, és lebattyog az emeletről, óvatosan lépkedve a lépcsők fokain, és amíg várakozik, addig kér magának gyümölcsöt és pudingot, mert biztosra veszi, hogy ennyi ittlévő között férje nem fog egyhamar megérkezni. Viszonylag hamar ki is hozzák a rendelését, és jóformán már csak ő ül ott egyedül, javában nyammogva a kért nassolnivalókon, mikor Viridiel belép, akit egy boldog, gyermeki mosollyal üdvözöl, egyértelműen örülve az édességeknek, amikkel magát meglepte a várakozás alatt. Felpattan a helyéről, már amennyire állapota megengedi, és majd’ otthagyja az asztalon a gyümölcsöket, hogy párja karjaiba ugorjon, aztán visszanyúl azért a néhányért, kezében tartva ölelve meg Viridielt.
- Végre valami változás! A levelet nem felejtettem el, itt van nálam – bújik hozzá, és nem hezitál megfogni a kezét, ezzel is jelezve indulási szándékát.
A jókedve hamar elpárolog, mikor a tömeg borzalmas tömegnek bizonyul, tele változatos alakokkal, akik ugyanilyen változatosan próbálják megközelíteni a palotát. Nagyon mérgesen néz azokra, akik a hasa környékén megérintik a tolakodás közepén, és bár szóval nem illeti, gonosz módon a jobbját nem félti bevetni, hogy egy, a kelleténél erősebb könyököléssel válaszoljon a bordák közé, arrogánsan húzva fel az orrát.
Mérhetetlenül örül annak, mikor némi levegőhöz jut a sikátorok, szűkebb utcák között járva, Viridiel vezetése miatt egyáltalán nem félve, bízva benne, hogy kellőképp kiismerte a várost és annak rejtett ösvényeit, ha már ennyit voltak itt és ennyire nem volt mit csinálni. Ilyenkor azért mélyebb levegőket vesz, bár jócskán gyorsabban szedi a lábait, mint mondjuk abban az emberi tengerben, amiből cseppekként váltak ki, mihamarabb be akarva érni az épületbe és annál gyorsabban túllenni az egészen. Arra nem is mer gondolni, hogy mi lesz vele a a teremben, ahol a megbeszélés lesz… Reméli, hogy nem fog elájulni.
Mindenesetre elég hosszú és frusztráló idő telik el, mire elérik a kapukat, és ekkor könnyebbül meg egy kissé, bízva abban, hogy nemsokára beérnek. Érzékelve párjának hasonló érzéseit közelebb bújik hozzá egy rövid időre, és egy jóleső mosollyal szívva magába férjének illatát, igyekezve elfeledni így a körülöttük lévők nem feltétlenül kellemes szagát, mert hát van pár részegesebb és büdösebb alkat is itt, akiknek egyértelműen semmi vagyonuk és lehetőségük a normális tisztálkodásra. Lehet, csak azért vannak itt ezek is, hogy elmondhassák, ők bizony voltak a királyi palotában, mert más lehetőség biztos nem fog nyílni az ilyenek számára, hogy a király ilyen szintű közelébe juthassanak, olyan alacsonyan vannak a ranglétrán.
Ismét súlyként nehezedik rá a benti tér, most látva talán igazán, hogy mennyien vannak. Aggodalmasan fordul férje felé, nem igazán tudva meghatározni, hogy mi lesz velük odabenn, hogy lesz-e egyáltalán akkora terem, ahol mind elférnek és mindannyian levegőhöz is jutnak, hamarosan pedig a nemleges választ is megkapja, amint megérkeznek. Igyekszik ugyanakkor a palotában található, bizonyára drága munkák megszemlélésével törődni, érdeklődőn fürkészni a festményeket és szobrokat, melyeket látszólag különleges érzékiséggel és hozzáértéssel készítettek el, de nem tudná megmondani, hogy mégis milyen népnek a keze munkája ez. Nem mintha annyira járatos lenne ebben, ha érdekelte is valaha a művészet, nem sokáig foglalkozhatott vele, köszönhetően a család hozzáállásának és a… mostohaapja rögeszméssé váló harcászata miatt.
Mindvégig szorongatja Viridiel kezét, hol feszültebben, hol nyugodtabban, sikeresen elmerülve egy-egy alkotásban, aztán a trónterem elé érkezve enged párja határozott irányításának, terelgetve őt azokon a részeken, ahol pont elférnek és közelebb kerülhetnek az emelvényhez, ahol a különösen fiatal uralkodó álldogál már segítőivel. Egy ideig csodálkozva fürkészi az őket fogadó magasrangúakat, mert soha nem volt lehetősége ilyen körökben mozognia – vagyis lett volna lehetősége, csak nem akart soha a közelükbe kerülni még akkor sem, mikor párjának egy-egy futárfeladata ide szólította, talán most kezdve el igazán felfogni, milyen körökben is mozog a férfi és hogy milyen mélyre hajlandó volt lenyúlni érte és mennyit kockáztatott a biztonsága és elnyerése érdekében, még ha eleinte bizonyára csak a csökönyös szamár viselkedése vezette. Boldogan bújik ismét Viridielhez, amit ezúttal nem szakít meg a haladásra való ösztökélés, jólesőn használva ki, hogy megérkeztek, katonákkal vannak körülvéve és a lehető legnagyobb biztonságban, amit itt meg lehet teremteni, élvezve a szíve környékén lévő meghatott melegséget, amit az uralkodó els szavai szakítanak meg. Érdeklődőn emeli pillantását a férfira, kinek hangja biztosan a leghátsóbb sorokig is elhallatszik.
Meglehetősen vegyesnek ítéli a beszédet; értékeli az őszinteséget, túlságosan is, hiszen nem éppen jellemző ez a fajta hozzáállás a felsőbb körökben, főleg nem uralkodni akaró alakok esetében, akik gyakorta hazugsággal nyerik el a bizalmat és a vezetést. Minden pozitívum ellenére a szavak riasztóvá is válnak, hiszen nyíltan bevallja a leendő király, hogy senki sincs teljes mértékben tisztában az Észak-Bivalyban lévő szörnyek kapcsán úgy... semmiben. Persze ez vélhetően nem fog változtatni a hozzáállásukon, még óvatosan Viridielre is sandít, igyekezve leolvasni vonásairól a gondolatokat, bár csak izgatottságot talál rajta, mivel végre viszkető tenyerének égetése némileg enyhülhet. Kicsit el is engedi magát, aminek következtében férjébe karolva bújik hozzá egy halvány mosollyal, boldogan attól, hogy ismét izgatottnak és lelkesnek látja párját, nem olyannak, akit röghöz köt és elnyomva érzi magát, boldogtalnnak. Hihetetlen, mennyi áldozatot megér, hogy vidámnak láthassa a férfit...
A beszéd végeztével előkotorja a királyi pecséttel lezárt papírt, mely tartalmazza a fokozott védelemre jogosultságukat.
- Szerintem várjuk meg, amíg a nagyobb részük elmegy – javasolja férjére nézve, szorongatva a papírt a kezében, és ha nincs ellenvetése, akkor maradnak a fal mellett a katonák közelében, ahol nem olyan nagy a forgalom és tolongás, mint a közepén. Türelmesen várja ki, amíg az érkezettek nagy része távozóra fogja akár a felsorakozott katonákkal, emberekkel történő beszélgetést követően, akár azonnal, és mikor már viszonylag gyorsan sorra kerülhetnek, Viridiel kezét fogva indul el mosolyogva az ügyintézésre kiválasztott személyek felé.
- Kíváncsi vagyok, hogy az összegyűltekből mennyi marad meg az őszinte beszédet követően – jegyzi meg, amíg közelebb sétálnak. – Azért nem éppen a legbizalomgerjesztőbb, hogy a trónörökös sem tud pontos információkkal szolgálni... – dörzsöli meg kézfejével az állát, mivel ujjai között a királyi levelet tartja. Aztán mikor már olyan közel kerülnek, hogy a felsorakozott érdeklődök sem takarják ki alakjukkal az ügyintézőket, csak pár pillanatig marad meg a vidámsága. Nem ismeri egyáltalán a kijelölt embereket, egyiknek sem tudja a nevét, kivéve egyetlen személyének, akire döbbenten mereszti pillantását. Kénytelen megállni megrökönyödésében, mert egyszerűen képtelen hinni a saját szemének, és mivel párja ujjait is szorongatja, valószínűleg őt is megállásra kényszeríti, hacsak el nem akarja engedni őt. Egy darabig zavarodottan fürkészi a megöregedett vonásokat, azon tanakodva, valóban jól látja-e azt, aki éppen egy érdeklődőt tájékoztat kérdései kapcsán, de ha képzeletben letöröl az emberférfi arcáról néhány vonást, illetve a megőszült tincseit is gondolatban vörösre festi...
A szíve a torkába ugrik és még a lélegzete is bennreked, ahogy elméjébe villan az az arc, amit egykor annyiszor vett kezei közé mély szeretettel. A mai napig tisztán emlékszik a csibészesen csillogó, zöld tekintetére, ami most bölcs barátságosságot mutat – vélhetően annak a két évtizednek a következménye ez, az öregedésé és a több tapasztalaté. Még a borostáját is ugyanolyan hosszan hagyja, mint akkoriban, melynek szúrását, ha megérezte tenyerén vagy arcán, mindig felnevetett, rózsaként emlegetve őt, kinek borostája a tövisei. Tisztán emlékszik azokra a vékony ajkakra, amiket százszor és még annyiszor csókolt hol bűntudatos félénkséggel, hol túlfűtött szenvedéllyel, de mindig végtelen szeretettel. Bevillannak azok a régi képek elméjébe, amikor még az ölében üldögélt a zöldellő fák közt, hol a lombjukban, hol a földön a törzsük mellett, ismét hallja azokat a csalfa szavakat a fülében, amik elhagyták a száját, a kacagásuk... Minden úgy zúdul rá, amitől biztos összeesne, ha nem fűtené őt utálat, amiért elhagyta és ha nem lenne itt mellette Viridiel, aki megmentette őt és új lehetőségeket adott neki, és akit jobban szeret, mint bárki és bármi mást.
Amint hallja becenevét megdöbbenten kicsusszanni annak az árulónak a szájából, biztosra veszi, hogy a férfi maga se hitte volna, hogy valaha találkoznak.
- Nem, ez tényleg nem lehet igaz – mondja fojtott dühvel és indulattal, elengedi férjének a kezét, cserébe odaadja a levelet, majd sötét ábrázattal lép közelebb az emberhez, jobbját ökölbe szorítva lendítve meg néhai párjának arca irányába, mire a katona reagálásra képtelenül esik rögtön a földre páncélzatának köszönhetően hangos zörgéssel, mire a körülöttük zajló megbeszélések és egyeztetések teljesen elcsendesednek, hogy minden szem rájuk szegeződjön. Különösebben nem zavarja őt, gyűlölettel telve figyeli a páncélzatba öltözött néhai férjjelölt alakját, amint a férfi bizonytalanul felkönyököl a földön, majd óvatosan tapogatni kezdi a megütött részt és meglepetten tapasztalja nem csupán a jobb horog erejét, de megeredő orra vérét is, amit az öklös előidéz.
- Lash...! – fordul a nő felé döbbenten, nem tudva valószínűleg sem ezt a cselekedetet és annak erejét, sem a vörös ittlétét hova tenni.
- ÁRULÓ! Mocskos áruló! – kiált fel dühösen, küszködve gyűlöletének és régi fájdalmainak könnyeivel. – SOHA ne szólíts így! Soha többet nem akarom a te szádból hallani ezt a megszólítást!
- Lash, hallgass meg... – térdel fel a férfi, megpróbálva talpra küzdeni magát, de csak óvatosan, nehogy még egy hatalmasat kapjon a képére; épp eléggé fájhat ez neki így is.
- Mit?! Hogy miért hagytál el?! – lép hozzá közelebb féktelen haraggal. – GYEREKET VÁRTAM, TE FÉREG! – taszít egyet a katonán, aki bizonytalan léptekkel hátrál pár lépést, és a körülötte lévő fegyveresek megindulnak, de mindegyikük meglepetten veszi tudomásul az áldozat kézjelzését, így bár némi tanácstalan tehetetlenséggel, de a helyükön maradnak, csendes aggodalommal kivárva a folytatást.
- T... Tudom, Lash, és nagyon sajnálom, hogy...
- Dehogy sajnálod! – szakítja félbe egy félköríves karmozdulattal, mintha ezzel csapná el a szavakat. – Otthagytál, otthagytál egyedül, és TUDTAD, hogy a családom nem fog támogatni sem engem, sem a kapcsolatunkat! TUDTAD, hogy egyedül nem lesz esélyem, TUDTÁL MINDENT, HISZ MEGBESZÉLTÜK! – kiabál végig, amit észre sem vesz, de még az arcán végiggördülő kiábrándultság könnyei sem tűnnek fel neki.
- I-igen, igazad van – emeli fel védekezőn a kezét az ember, folyamatosan hátrálva a közeledő Lash elől, és láthatóan fogalma sincsen, mégis miként tudná csillapítani a nő haragját azon kívül, hogy elviseli az üvöltözését és ütéseit. – Vissza kellett volna mennem érted, el kellett volna hozzalak, de...
- De?! Mit de?! – gesztikulál erősen. – Azt mondtad, hogy együtt leszünk, megígérted nekem! Ígéretet tettél, hogy egy család leszünk, hogy megvédesz, hogy együtt fogunk élni, hát végig hazudtál?! – kérdezi idegességtől kivörösödött képpel, egy pillanatnyi szünetet hagyva, hogy levegőhöz jusson, mire a kiábrándultság és gyanakvás lesz úrrá rajta, ahogyan a néhai barátjának a bűntudatos vonásait vigyálgatja. Hirtelen csitul el a benne tomboló haragot.
– Távoztál és beleszerettél valakibe, ezért nem jöttél vissza hozzám soha? Ezért nem kerestél soha? – kérdezi fagyosan, gyűlölettel telve, mire az ember bűntudatosan hajtja le a fejét, ezzel önkéntelenül is igennel felelve. Ennyi kell neki, hogy fakarját eredeti alakjában használva ragadja meg a férfit a nyakánál – aki erre a fakar részeihez kap meglepetten, próbálva azt lefejteni -, közelebb rántva magához, hogy a szemébe nézhessen és ő se kerülhesse el a saját, elfojtott zokogástól vörös és nedves tekintetét. – És én még hittem benned – sziszegi ki a fogai között gyűlölködve. – Hittem a kapcsolatunkban és a jövőnkben... A SEMMIÉRT – taszítja a földre, erős zihálásba kezdve, kis híján sírásba fulladva. – Felőled még meg is halhattam volna, mi?! A gyerekünkről ne is beszéljünk, akinek a vére a TE kezeiden szárad, te utolsó rohadék! - Újabb pillanatokat hagy szótlanul, míg összeszedi magát, hogy folytathassa, eközben a férfi is lassan ismét felkönyököl, könyörgőn nézve a csalódottságtól és kiábrándultságtól eltorzult arcú nőre. – GYŰLÖLLEK! – sikoltja, és egy hirtelen fordulattal indul el, rohanva közelítve meg a kijáratot, alkarjával törölve folyamatosan az arcát és a szemeit, hogy lásson is valamit a megeredő könnyektől.
- Lash! – kiált utána a katona, de nem ér semmit, és egy mély sóhajtással hajtja le a fejét, láthatóan tudva, hogy milyen mélyre is ásta el magát néhai kedvese szemében.


//Mesélői Lash nélkül//

Lash cselekedete miatt sokan leforrázottan állnak, aztán néhány katona észbe kap, hogy felsegítsék a férfit, aki még mindig az orrát törölgeti. Eközben az egyik téged ismerő alak hozzád lép.
- Várandós asszonyok, nem igaz? Tudják, hogy kell műsort csinálni – mosolyog rád valamiféle részvéttel, és már csak a korából ítélve sejtheted, hogy van néhány gyereke, még ha a munka során nem is beszélt soha róluk. – Látom, királyi pecsétes leveletek van, átadom a királynak – nyújtja a kezét, ezzel is gyorsan elintézve a dolgodat itt, hogy követhesd Lasht, miközben hallhatod a helyben hagyott katonát is.
- Mindig is egy tüzes menyecske volt – nevetgél, kínosan igyekezve oldani a helyzet feszültségét, elsősorban neked címezve ezeket a szavakat, ha még maradsz, illetve a folytatást is hallhatod.
- Az egy dolog, parancsnok, de nem hagyhatja, hogy egy ilyen fehércseléd csak úgy azt csináljon, amit akar! – mordul fel az egyik fiatalabb katona. – Tudja már a helyét…
- Persze-persze… Majd ha szerelmes leszel, akkor gondold át ezt a mondatodat – néz rá kacagó tekintettel, de láthatóan továbbra is fájlalva az öklöst. – Csodálom, hogy fogam nem tört bele, mikor lett képes erre? – érdeklődik tőled, hacsak le nem léptél. – Azt tudtam, hogy meglehetősen jó varázsló, de erről a képességéről nem tudtam – lép hozzád közelebb, kézfogásra nyújtva a kezét, láthatóan nem kezelve téged sem vetélytársként, sem ellenségként, csak mert Lashrael a partnered, igyekezve lerázni magáról néhai barátnője vádjait. - Joavan Marvond vagyok. A feleséged? – érdeklődik és közeledik barátságosan, vélhetően rábólintva a kérdésre, mire némileg szélesedik a mosolya. – A legjobban választottál, szemrevaló és tüzes, mi kell még? – paskolja meg a válladat, igyekezve egy átlagos beszélgetés medrébe terelni az esetet.
A társalgást gyorsan lerendezheted, ugyanis nem áll szándékában nagyon marasztalni téged, Lasht pedig hamar megtalálhatod, ahogy kilépesz a teremből és körbenézel; lényegében az ajtó mellett kuporog zokogva, egyáltalán nem zavartatva magát. A fegyelmezetten álldogáló katonák elég kellemetlenül érzik magukat, megszólítani azonban a jelek szerint nem merték.

Elképesztő tömeg alakult ki a városban. A kürtszóra én is a sok-sok emberrel egyetemben a palota felé indultam. Először még könnyű is volt a dolog és szabadon tudtam menni, de ahogyan közeledtünk akkor a tömeg egyre sűrűsödött. Én is szépen lassan beragadtam a tömegbe és ahogyan menni akartam tovább előre, akkor egyre-egyre több embert kellett volna félrelöknöm.
Így hát dühösen a házak felé kezdtem sorolni kifelé az út közepéről és pár ember lábát jó alaposan megtaposva el is értem odáig. Megálltam nem messze pár katonától, akik a falak mellett álltak és fogtam feltéptem a szoknyám végét, hogy könnyebben tudjak aztán a falakon felmászni a tetőre és ott megközelíteni a palotát. Igaz csúnyán néztek, de szerintem esélyük nem lett volna megállítani, hiszen a páncélukban felugrani utánam... nos sok sikert!
Minden esetre így hatalmas sebességet szereztem a lentiekhez képest és hamar a palotánál le is tudtam ugrani a tetőről, majd az első között furakodtam be a trónterembe. Bármilyen furán is néztem ki a szakadt nemesi ruhámban, még mindig jobb voltam sokaknál.
Aztán eljött a nagy pillanat. A pár vergődő idióta hangoskodása szépen elhalkult amint a nagy ifjú király elénk lépett. És meg kell hagyni egész jó képű lett. Talán ha sikerülne Bivalyban megmentenem őt személyesen... Akkor lehet megtudnék ismerkedni vele. Ezután elkezdte a beszédét. A mondandója egyenesen a lelkemig szól, a maga aranyos és imádnivaló hangjával együtt és ha nem állnék, akkor már régen szétfolytam volna a bárpulton tőle. Egészen szép beszédet mondott nekünk és azt hiszem nekem az eddig motivációmon túl még lett egy-s-más ami még jobban arra buzdít, hogy vele tartsak.
Azonban minden jónak vége szakad és ő is elmegy a másnapra készülni, így szépen lassan én is fogom magamat és elindulok kifelé. Csak nem megyek oda megkérdezni, hogy vajon hozzámehetek-e nem igaz?

Mélyen valahol azért tényleg sajnáltam őt, való igaz az út amit közösen tettünk meg kicsit közelebb hozott minket és bár mindig elszúrta, mindig elnéztem neki. De remélem lassan belátja, hogy ha kettesben vagyunk, az teljesen más, mintha mások is vannak körülöttünk, így szerintem teljesen jogos, ha nem engedek neki most is. Ezért volt a mosoly. Megérdemelte.
-Nézd tegyük tisztába a dolgokat. Elmondtam neked világosan, hogy más ha ketten vagyunk csak ott és más ha mások is. Lehet jó szándék vezérelt, bár inkább írható le ez a heves vérednek, de akkor sem tűröm el az ilyesmit. Úgyhogy legközelebb ha ilyen dolgon töröd a fejedet gondold át mit akarsz tenni és mik lesznek a következményei. Ennyi.-lassan vége volt az egésznek és én eloldoztam őt, had menjen a dolgára. Tudom jól, hogy kell nekem a segítsége, mert sokat tud és elég ügyes is, de most azt hiszem az ő hibájából lehet szétválnak az útjaink. Így amikor távozik a sátorból halkan súgom magam elé.
-Kelleni fog egy új bohóc.-Na persze ez nem egészen igaz, de ez lett az ő titulusa. Minden esetre ezután a megmaradt pár nap nyugodtan telt, azonban egy dolog mégis fontos volt számomra. Így egy őrt elküdettem az orkért.
-Örülök, hogy eljöttél.-köszöntöttem őt amikor odaért a sátramba, ahol az asztal mögött vártam állva egyedül.-Szerintem lehet érdekelne téged egy ajánlat tőlem, konkrétabban egy szerződés.-fogtam meg egy papírost, amit előtte megírtam.-Arról lenne szó, hogyha van kedved hozzá, akkor az ostrom idejére velünk tartanál, jól jönne az erőd a harcoknál.-
Ha bele megy Ezután megvártam a válaszát és folytattam:-Ha benne vagy, akkor amikor a király mindenkit összehívat, akkor lenne egy szórakoztató dolgod, utat kéne törni a palotáig a tömegben a kocsimnak, persze, ha véletlen pár ember megsérülne... Az amolyan járulékos veszteség. De azért próbáld majd ne magadra vonni az őrök haragját.
Ennek megfelelően ha beleegyezett akkor másnap egy hintóval és pár katona kíséretében, legelől Trugagh vezetésével mentünk a palotáig én a hintóban ülve. (Ha véletlen akarna mégis, akkor AmRekt velem jöhet benne), így nem nagyon törődve a kinti tömeggel törtünk utat a palota ajtajáig. Nagyon nagy volt a hangzavar és jó pár szitokszó is eljutott a fülemig, de én szépen kényelmesen keresztbe tett lábakkal utaztam egészen a kapuig. Ott a formáció átváltozott, a kiszállásomat biztosítani. Ezután Trugagh oldalán sétáltam be két testőrrel a terembe, ahol a tömeg gyalázatosan nagy volt.
-Egészen látványos a berendezés, majdnem olyan jó mint nálunk Capitolban.-szóltam a mellettem lévőkhöz. Majd nem sokra rá a király elkezdte a beszédét.
Több gondolatom is támadt ezzel kapcsolatban.
Először is, nekünk selfeknek elég fura kéréseink lesznek a királyhoz, szerintem így egyértelműen odamegyek az egyik őrhöz visitet kérni.-Királyotok ajánlatával szeretnék élni, mint a sötét elf légió tábornoka, visitet kérek uratoktól, hogy megbeszéljük a jutalmazásunkat, ami mindenkit érint.-szóltam nekik pár perccel később.
A másik dolog ami az eszemben járt, hogy vajon mennyire lehet befolyásolható a tábornok. Ha elég közel tudnánk kerülni hozzá és ha meggyőzhető, akkor talán bábuként képes lenne nekünk fenntartani a helyi viszonyokat. Bár ehhez elég sok minden fog kelleni, mondjuk, hogy mennyire korruptálható a személy. De ez most lényegtelen, jobban érdekel, hogy ennyi várakozás után végre képes lesz-e tartani a szavát az ifjú király jelölt, vagy megint kihátrálva belőle kénytelen leszek elvinni a katonáimat haza.

Amrekth

Hát ez a magyarázat Freiától még mindig nem világosítja fel őt arról, hogy mégis minek kellett AZT a helyet megcéloznia. Léteznek teljesen másfajta kínzási módszerek, amik ráadásul nem hátráltatják a harcban, de ez?! Nem úgy volt, hogy szörnyek ellen kell megverekedniük? Nem mintha nagy lenne a pofája és csak úgy nekirontana egyiknek-másiknak, de azért mégsem úgy fog rohangálni, hogy minden egyes lépésnél leszakadnak a heréi a fájdalomtól. Persze ezt már nem köti a boszorka orrára, hogy lett volna más büntetési módszer is, mert hát miért tenné... Egyébként is nehéz normálisan beszélnie, miközben ég a legbecsesebb területe, és különben is haragszik annyira rá, hogy a démonok átkait szórja rá gondolatban, megbánva, hogy egyáltalán segítséget nyújtott neki – még ha ez az életét is jelentette.
Amint eltávolítják a csípős növényeket és elengedik, úgy ugrik fel, mintha seggbe lőtték volna, mivel esze ágában sincs itt maradni, még csak hátra sem néz. Dühös, de meglehetősen vicces léptekkel távozik a sátorból, köszönhetően a koronaékszere kínjának, az ábrázatáról meg nem lehetne letörölni a haraggal vegyes gyötrődést. Még az a szerencse, hogy valószínűleg itt nincs egyetlen sötételf asszony sem, akinek a mellei közé fúrhatná az arcát, mert akkor aztán leírhatatlanul mérges lenne. Most is haragszik és mélységesen sértve érzi magát, és mérget vehet arra bárki, hogy a csata letudásával többet nem látják a környéken lebzselni; így nem. Az ostorozást vagy övvel verést még elviseli, vagy az éheztetést, de a szent terület ilyen módú kezelése megbocsáthatatlan.
A sereget nagy ívben kerülve indul meg a város irányába, hogyha már jobb dolga nincs, akkor az eddig összelopott pénzét elkölthesse. A köpenyét maga köré húzva és a csuklyáját a fejére rántva közelíti meg a városfalat, ahol a váltásra váró őrök hamar átengedik, bár nagyon csodálkoznak, honnan a fura járás. Azoknak a nyomorultaknak sem köti az orrára a saját esetét, elég lesz, ha piától bűzösen fogja valakinek magyarázni sanyarú sorsát, de most kellően morcos és mogorva ahhoz, hogy bárkivel szóba elegyedjen.




Na, ha az a nyeszlett erdei nem látja el abban a lebujban, akkor biztos sokkal pocsékabb lenne a kedve. Most se semmi, legszívesebben még mindig a démonok faszára küldené azt a boszorkányt, de jóval tompább nem csupán a haragja, de az érzékei is másnaposan. A nap nagy részét azzal tölti, hogy folyadékkal igyekszik segíteni saját magán, és az elmúlt napok heves ivászata után nem szeszes itallal teszi ezt, hanem rendes szomjoltó itallal, levekkel, enyhítve a másnaposság tünetein. A hugyozásra hála a pokolbélieknek, nem emlékszik egyáltalán, viszont most nagyon meg fogja szívni, és néhány óra múlva az a több korsónyi folyadék az egyik sikátorban kerül ki belőle.
A lehető legcsendesebben szitkozódik, mert hiába annak a cafkának a puha kezei és a kenőcsei vagy mi a kínjai, azért még mindig érzi tökének fájdalmát, nem beszélve a vörösségéről és enyhe duzzadtságáról.
- Remélem, hogy kurvára beszopja valahogy, ha már ezt nem lehet vele megismételni, mert nincs neki... – rángatja magára a gatyáját óvatosan, nem akarva a saját ügyetlenkedése miatt még több kínt okozni magának. Ahogy ellépne a frissen levizelt házfaltól, felhangzik a kürtszó, mire kedvetlenül néz fel, mintha onnan érkezne hozzá a hang.
- Fasza, ez is kezdődik... Lehet, inkább csak le kéne lécelnem és hagyni a picsába az egészet – forgatja meg a szemeit, várakozón álldogálva egy darabig, hallgatva a népség hangos megindulását, amihez megintcsak nem fűlik a foga. Morogva és fogcsikorgatva végül az elindulás mellett dönt, de nem csatlakozik a díszes társasághoz; ő maga megtalálja a módját, hogy a tetőkön keresztül közlekedjen, egyáltalán nem akarva kockáztatni, hogy valaki véletlenül a faszához érjen, mert azt ott helyben lecsapja. Aztán őt csapják le a katonák, ami meg rohadtul nem hiányzik neki...
Szóval tetőről tetőre, mint valami elcseszett ragadozó vagy röpképtelen madár – az utóbbit most jobban magáénak érzi, köszönhetően, hogy a nők körében egy darabig nem jelenhet meg, amíg ez a szar el nem múlik. Lehet, visszafele még egyszer beugrik ahhoz a szöszke kurvához, hátha még egyszer ellátja és hátha segít az a gyógyulásában... Ha meg fizetséget kér érte, akkor meglopja a város leggazdagabbjait, neki aztán édesmindegy, csak a töke gyötrelmén legyen már túl!
Néha muszáj ugrania, és ahogyan a bő gatyája megfeszül, majdnem elenged egy fájdalommal teli ordítást, de van benne annyi férfias büszkeség, hogy lenyelje és inkább az ajkába harapjon. A haladás mindenesetre meglehetősen gyorsnak bizonyul így, hogy nem kell a mindenféle fajtól vegyes tömegben másznia, néha le-lenézve, hogy mégis miféle korcsfajzatok jelentek meg az emberek városában, meglepetten tapasztalva a sokszínűséget. Még olyan népséget is lát, akivel eddig csak rabszolgaként futott bele, így aztán ez egy igazán érdekes tapasztalás. Aztán észreveszi a hintót is az ismerős címerű katonákkal, mire elenged egy fintort, és inkább megy tovább, mielőtt meggondolná magát és beszállna a kocsiba egy nem túl kellemes beszélgetéshez. Úgyis az lenne a vége, hogy Freia lenyakalja, bizonyára nem a semmiért hadvezér – ő pedig nem a semmiért egy tolvaj, sehonnani éjtünde, aki a kora miatt is baszhatja a másik elleni képességhasználatot.
Lehetőség szerint akkor tör utat magának ezúttal már a földön a tömegbe, amikor még vagy már Freia és katonái távol vannak tőle, noha a csuklya és a köpeny segíti őt, hogy inkább az egyszerű banditák közé legyen sorolható a sokadik szempillantásra is hátulról. Elölről meg baszhatja, hiszen fél szemét takarva azonnal ráismerni, de nem fog ezen feszkózni most, csak megy, keresve az egérutakat, amiken keresztülslisszolva előrébb jut. A falakon belülre érkezve nem tököl azzal, hogy a körülötte lévő tárgyakat, eladható értékeket megbámulja, mert amint észreveszi, mennyi katona övezi az útjukat, le is mond a kitérő megtételéről, ahol néhány apróságot bezsebelhetne. Inkább így továbbra is keresi az ösvényeket, amiket használva előrébb és előrébb jut, a trónteremben pedig nagyon a szélén legyen, valahol hátul, figyelve a körülötte lévők mozgolódását, mert semmi kedve Freiával és a csapatával összefutni, majd csendesen visszaszivárog a seregbe a megbeszélés után.
Szerencsére egyetlen ismerős arc sem tűnik fel a közelében, így mikor, aki befért, elhelyezkedett, a fiatal ficsúr is rázendít a buzdítónak cseppet sem buzdító beszédre. Kissé húzza a száját és még mindig azon tanakodik, hogy megéri-e ez egyáltalán, viszont, ha arra gondol, hogy most már független személyként tevékenykedik – vagy független személyként fog cselekedni -, neki is külön jutalom járhat... Ez azért elég buzdító, kár, hogy amire szüksége van, azt összelophatja. Lényegében semmi sem tartja itt őtt, csak az, hogy Freiának tehesse a szépet és jópofizhasson, aztán Bivaly felszabadítását követően egy szó nélkül távozzon, vissza Zevadar területére, ott kóborolva ismét magányosan, úgyis az való neki. Capitalban meg összeröffen a régi haverjaival és mindenféle hazugsággal előrukkol, hogy miért nem jelent meg az utóbbi időben arrafelé. Ez azért egy halvány mosolyt csal az arcára, így sikerül a beszéd nagy részéről lemaradnia. Csak a végén kapja fel a fejét, annyit sikeresen felfogva, hogy hajnalban lesz az indulás, az uralkodójelölt távozásával pedig el is indul az összegyűlt népség, valószínűleg összekészülni vagy az utolsó pillanatban meghátrálni. Még a kilépés előtt vet egy pillantást az ügyeket intéző katonák irányába, és rögtön el is fordítja a fejét, amint észreveszi Freia alakját. Az hiányzik neki, hogy észrevegye!
Amint sikerül a királyi palotából kiérnie és helyet is találnia, rohamléptekkel indul kifele, még mindig fájó becsességgel, hogy észrevétlenül visszaszivárogjon Freia seregébe, leheveredve valahol a hátas mellett, amit még idefele jövet kapott, megetetve azt néhány piacról lopott almával és répával, kihasználva a tömeg adta lopási előnyöket. Nyilván nincs sok nála, mert megbasznák a katonák, ha kiderülne a turpisság, és míg a hátas mellette ropogtatja a neki összeszedett dolgokat, addig ő is megesz egy almát, háton elfekve a tábor egy távoli pontján.

Olyan érzelemvihar csap meg Lash felől, hogy önkéntelenül is eleresztem a kezét, amikor kihúzza azt az ujjaim közül és a helyébe csapja a levelet. Őszintén szólva a legjobban az döbbent meg, hogy láttam ugyan már kedvesemet dühösen és a szenvedő alanya is voltam már párszor, ilyen sötét pillantással még soha nem szembesültem, amit arra a vörös hajú katonára eresztett.
És ha ez megdöbbentett, akkor a következő lépésére egyenesen leesik az állam, mert Lash mindig inkább kerülte az erőszakot, mint kereste és pont ez volt az, amiért azt sem szívelte, ha én keveredek bele, most meg........
Olyan jobbegyenessel küldi meg az őt meglepődve a becenevén szólító parancsnokot, hogy azt egy kocsmai verekedésben járatos zsoldos is megirigyelhette volna.
Azt hiszem a férfi sem számított semmi ilyesmire, mert még csak a kezét sem kapta maga elé védekezésképpen, pedig nem látszott valami nyámnyila, rokonságon felkapaszkodott katonatisztnek, hanem inkább tapasztalat és csaták során kiküzdött rangnak, mégis úgy terült el az ütés után, mint egy béka és még az orravére is szépen csörgedezett, ami mutatta az ütés erejét.
- Huhh! Nem is tudtam, hogy ilyet is tudsz. - csusszant ki a számon, bár Lash aligha hallotta meg, nagy felindultságában, amivel még ezek után nekiesett a férfinak.
Aztán csak kapkodtam a fejem gyökeret eresztve ott, ahol Lash hagyott, próbálva követni a szóváltást, bár a tiszt nagyon sokszor nem került abba a helyzetbe, hogy egyáltalán el tudja mondani, amit akart, mert szerelmem nem hagyta szóhoz jutni. De nem kellett hozzá nagy ész, hogy már az elején rájöjjek, hogy ki a vörös és mit követett el Lash ellen.
Őszintén szólva el sem tudom képzelni, hogy mi zajlik le most kedvesemben, hogy miként éli meg, hogy hirtelen ott áll előtte az az ember, aki amikor a legnagyobb szükség lett volna rá, magára hagyta, hogy egyedül viselje el a családja megaláztatását, a gyermeke születését és szinte azonnali elvesztését, ahogy a szerelméért is. Nem tudom, de pokoli lehetett és ezt mi sem mutatta jobban, mint, hogy az én mindig a háttérbe húzódó, az emebrek megnyilvánulásától ódzkodó kedvesem, magából kikelve, senkivel nem törődve üvöltette le volt kedvese fejét, nem törődve azzal, ki hallja, ki nem, hogy valamikor mi történt köztük.
Tudom, hogy közbe kéne lépnem, hogy meg kéne nyugtatnom, de nem tudom levenni a szemem a sárkányként viselkedő nőmről, aki úgy megfélemlíti a veterán katonát, hogy csak hátrál előle és eszébe sem jut védekezni.
Szemem csak annyi időre röppen körbe, hogy lássam, senki nem akarja bántani Lasht, hogy megvédje társát vagy felettesét, de az maga sem akar ilyesmit, így maga inti le az erre vetemedőket.
De akkor, amikor sírását - amit ki kell adni magából egyszer és mindenkorra a férfival szemben, - fagyos tekintet váltja fel és Természet Anya adta karját használva megragadja a férfit, akkor már elindulok, mert ez már komolyabbra fordul, mint egy veszekedés és nem szeretném, ha baja esne.
Ám mire odaérek már el is löki magától és a tiszt ismét a földön köt ki, ettől az erőtől a döbbenetet le sem lehet törölni a képéről.
Viszont kedvesemnél teljesen elszakad a fonal és magából kifordulba adja ki magából az utolsó szavakat, mielőtt se látva se hallva rohan el mellettem a kijárat felé.
Meg tudom érteni! Nem elég, hogy nem tudta mi történt a volt szerelmével, miért tűnt el, aztán át kellett élnie, hogy elveszti a tőle született gyermekét, most még azzal is szembesülnie kellett, hogy ezt nem valami áthághatatlan akadály okozta, hanem egy másik nő, hogy ő csak egy futó kapcsolat volt a férfi szemében. Talán annak idején a családja is ezt mondta, de ő eddig tagadta és most......
Összerezzenek, ahogy rám szól valaki és csak most eszmélek fel, hogy Lash már el is tűnt az ajtó mögött én meg csak itt állok.
- Hát ez..... váratlan volt, de nem az áldott állapot okozza, hanem egy csalfa férfi. - mozdultam, hogy szerelmem utána menjek, de a szavai még megállítottak és örültem, hogy látta a levelet, mert én már elfelejtettem. Átnyújtottam neki.
- Köszönöm. - bólintottam neki, aztán léptem párat, de akkor meghallottam a tiszt hangját, aki addigra feltápászkodott és egy kendővel törölgette az orrát, miközben a tekintélyét próbálta a katona társai előtt helyreállítania, csak........csak épp nem a megfelelő szavakkal.
Mivel látott minket együtt felém lépett és bár a beosztottjával szemben megvédte Last, pont az utolsó mondata volt az, ami ráöntötte az olajat a tűzre.
Ránéztem a felém nyújtott kezére, aztán meglódítottam az öklöm és állon vágtam.
- Ő túl jó volt hozzád, ostoba bolond! - mondtam az elzuhanó testnek, aztán sarkon fordultam és Lash után rohantam, hogy a karomba és ölelésembe zárjam, beburkolva a szerelmemmel, nem törődve a minden bizonnyal eltört ujjaimmal.

Viridiel

A téged elsőként megszólító fickó megértőn bólogat, továbbra is ehhez hasonló mosollyal fogadva a magyarázatodat, de nem tétovázik elkérni tőled a levelet, egyszerre véve észre, hogy megfeledkeztél róla és tudva, hogy jobb, ha párod után sietsz. A vörös tiszt azonban feltartani látszik téged, aki elég nagy meglepetésként éli meg az újabb ütést, amit ezúttal te mérsz rá. Sikeresen tántorítod őt hátra, a páncéljának a súlya pedig ismét hangos zörgéssel küldi őt a földre, ezúttal már nem fojtva el az átkozódását. Ha nem távoznál azonnal, téged talán nem hezitálna elfogatni, ám az általad bevitt öklösöd következményeit nem kell megtapasztalnod, ahogy kisietsz a teremből, Lasht keresve, akinek hüppögése és hangos sírása hamar magára vonja a figyelmedet. Az ujjaidat némileg érezheted, ahogyan az erős állkapcsot eltaláltad nem kis erővel, de pár óra, és észre sem fogod venni.



Freia

A megbeszélt indok alapján először az a katona, akivel beszélsz és a mellette álló figura összenéznek némi tanácstalansággal, nem kifejezetten tudva mérlegre tenni, hogy ez így mennyire lesz is jó. Vélhetően nem engedhetik meg, hogy egy sereget nélkülözzenek, így kénytelen-kelletlen, de az egyikük egy mély sóhajtással belemegy, hogy elvezet az uralkodóhoz, azonban kizárólag egyedül. Mivel ez ellen nem volt kifogásod, így a katona elindul, és ahogy követed, tudhatod, hogy ugyanazt az utat járod be, amin keresztül a fiatal örökös is távozott; a terem egyik hátsó ajtaján. Az egyik mellékfolyosóra nyílik ez a járat, ezt onnan is sejtheted, hogy nincs annyira kicicomázva, mint az az ösvény, amin idáig végigjöttetek. Itt-ott akad egy-két szobor vagy festmény, de a korábban látottakhoz képest elég csupasznak tűnhet.
Talán két ajtónyit kell menni itt, mikor a katona megáll, és beirányít téged abba a szobába, ahol az uralkodó várakozik. Belépve a jóval kisebb terembe a katona követ téged, odabenn pedig székek sorakoznak, ahova leülhetsz, míg várni kényszerülsz, illetve egy asztal van még ott, ami mögött és előtt ugyancsak székek találhatók, egyik oldalon a királlyal, aki éppen a vele szemben lévő férfival beszéli meg a jussát, amit most akar közölni az uralkodóval. A társalgásból kiveheted, hogy hasonló indokkal jutott el idáig, mint te; egy kisebb csapat nevében beszél. Viszonylag gyorsan lerendezik az egyezkedést és egyeztetést, így sorra is kerülsz, de van időd megszámolni, hogy mennyien legyeskednek a fiatal férfi körül: kettő mágus és kettő katona. Ha helyet foglalsz az asztalhoz sétálva, akkor az örökös marad a helyén, ha esetleg állva maradnál, akkor illedelmesen feltápászkodik a helyéről, ezzel is tudatva, hogy egyenrangúként tekint rád.
- Miben segíthetek? – érdeklődik egy udvarias mosollyal, míg az őt őrző alakok alapos fürkészését érezheted magadon.

Nos, meg szólalt a kürt, ideje elindulni és hallani a király akartát. Bár erősen bűzlik a dolog és szívem szerint már indulnék is a kitűzött célállomás felé ahol a seregek meg ütköznek, de erre az útra egyedül kevés leszek így társakat kéne kerítenem. Gondolataimba merülök befelé menet hogy kivel is lenne érdemes ezt meg próbálni mert sok ismerős arc nincs a jelenlévők közül, az orkok egyik törzse... hát picit túlságosan brutális harcosoknak igérkeznek első ránézésre is. Majd bent meg pillantom a néhány napja vendégül látott Viridiel-t a tömegben, és jön is a felismerés. Nos, már indulnék felé de meg állok menetembe ahogy a király is meg érkezik időközben.

Ahogy sejtettem nagyon sok értelme idejönni nem volt, de a ki induló emberek között nem láttom Viridiel-t sőt mi több Lasharelrel együt indulnak meg a katonák felé, hát így nem zavarhatok így távozom én is de csak a teremből s az ajtók mögött várok a szerelmes párra hogy meg kérdezzem amit akarok. Majd némi időt követve Lashrael viharzik ki a teremből és ahogy az arcát csak egy pillanatra láttom már elég hogy tudjam ne kerüljek az útjába ahogy elviharzik de nem tudom meg állni hogy ne szóljak utána.
-Lashrael kissasszony... minden rendben?
Töröm ketté a mondatom hiszen a lány úgy hagy ott mind aki nem is hallaná, majd a következő illető aki rohanva távozik az maga Viridiel, nos őt már könnyebbnek tünt fel tartóztatni így meg is próbálom meg állítani a futásban avagy, ha ez nem sikerül akkor lépést tartani vele.
-Viridiel, mi a frász történt odabent? -Lehet semmi közöm hozzá, de minden okés?
Próbálok valamit a helyzet hírtelenségére ki préselni magamból bár lehet jobb lett volna ha kussolok, de akkor meg minek akarom vele tartani a lépést? Hát igen, nem ez volt az első gondolatom amikor újra találkozom velük.

//Frederick-Viridiel-Lashrael//

Nagyon régen zokogott már ennyire keservesen ilyen mértékű kiábrándultságtól és keserűségtől. Megállíthatatlanul potyognak a könnyei, melyeket folyamatosan töröl le az arcáról, egyáltalán nem zavartatva magát, hogy ki vagy mi van körülötte, olyan hatalmas lelki káosz dúl benne; még Fredericket se hallja meg jószándékú kérdése ellenére is. Hiába sejtette valahol mélyen, hogy a férfinak, akit egykor olyan odaadóan szeretett, most jó élete van és hátrahagyta őt egy szó nélkül; hiába volt valahol tudatában ennek a lehetőségnek, most, hogy bizonyosságra talált ennek kapcsán...
Nem is tudja, mit érez igazán. Mérhetetlenül nagy elárulást talán, felfoghatatlan keserűséget, és vádaskodna, próbálna magyarázatokat találni, egyszerűen gyűlöli azt a férfit azért, amit tett vele és aminek most kellett kiderülnie. Mintha soha nem tudna megszabadulni a múltjától, olyan ez az egész; ha valami jól alakul, akkor újra valami emlékezteti őt, hogy mi történt vele, hogy milyen irányba akart menni és milyen is lehetett volna... Annak ellenére, hogy nem vágyik semmilyen másfajta életre, mégis égeti őt belülről megmagyarázhatatlanul; bizonyára csak a kiábrándultság.
Az ölelő karok érintésére hirtelen és riadtan rezzen össze, és megpillantva párjának vonásait, a hirtelen elcsendesedő sírása ismét hevessé válik, és azonnal viszonozza az ölelést, úgy szorítva őt magához, mintha ez lenne az utolsó, reszketve rejtőzve el mellkasában, szomjazva a szeretetét és törődését, talán most a legjobban, ennél a kiüresedett mélypontjánál. Szorongatja a ruháját, figyelmét a férfi jelenlétére tereli, valahol legbelül boldogan, hogy van valakije, akiben bízhat, még ha a felszínen lévő érzelmi kavalkádtól ezt nem is érzi jelenleg igazán, de örül és hálás neki.
- Ne hagyj el engem, Viridiel, kérlek, soha ne hagyj el! – suttogja fojtottan és remegve. - Szeretlek, mindennél jobban, és nem akarom, hogy valaha is elhagyj! Soha ne tegyél velem ilyet, mint az az áruló, soha, mert belepusztulnék a fájdalomba… – zokogja a mellkasába teljesen kétségbe esve, továbbra is szorosan ölelve, mintha ő lenne az utolsó mentsvára – és ő is. Nincs senki mása, csak ő.
El kell telnie néhány percnek, mire egyáltalán képessé válik felfogni bármit is a hozzá intézett szavakból és feltápászkodva Viridiel oldalán visszatántorogni a fogadóba. Ha még Frederick marad, akkor nedves és sírástól kivörösödöett szemekkel bámul rá, szipogva és folyamatosan a szemeit törölve, végig az alsó ajkát harapva. Szorongatja párjának a kezét végig, ezzel is kifejezve, mekkora szüksége van rá, de ha beszélgetésre kerül sor, azt inkább férjére bízza.





A Liliomban lévő szobájukba visszatérve fáradtan telepszik le az ágyra, és szándékában áll kisírt szemekkel azonnal aludni, kérdés azonban, hogy mennyire menne ennyire nyugtalan és ócska nap után. Ez is csak vele, velük történhet, ilyen szerencsétlenül járni… Nem akarta, hogy ez bekövetkezzen, egyáltalán nem, de legalább már biztos lehet benne, hogy ennek így kellett történnie, még ha most ez rossz is, nagyon.
Nyíltan fejezi ki, mennyire szüksége van Viridielre és mennyire nem szeretné, ha vele megismétlődne ugyanaz, mint azzal az emberrel. Bújik hozzá, hosszasan öleli, keresi személyében és jelenlétében a biztonságot és bizonyosságot, hogy minden jó lesz, hogy sokkal, ezerszer jobb élete van férje mellett, mellette furcsának találva az egész szituációt Viridiel szemszögéből, de ez a szintű elfogadás is csak az övé lehet. Némileg megmosolyogja, halványan, hogy párja ennyire nem foglalkozik azzal, mi történt előtte, hogy feltétel nélkül bízik benne és a szerelmében… Felbecsülhetetlen ez a bizalom.
- Viridiel...? – szólítja meg csendesen a férfit, mikor már lefekvéshez készülődnek, továbbra is megrázottan a történtektől gyötrődve és némi ürességgel bámulva maga elé, amibe lassan belopakodik a félelem. Lassan férjére emeli tekintetét, ami már bűntudattal vegyes aggodalommal csillan, és teljes mértékben leolvashatóak arcáról azok a régi bizonytalankodó kérdések, melyeket nagyon sokszor feltett nem csupán magának, de Viridielnek is, hogy megbizonyosodjon, minden jó közöttük, hogy azért van mellette, mert élvezi a társaságát és szereti őt, megkérdőjelezhetetlenül.
- Olyan kihasználtnak érzem magam... – tekint oldalra egy pillanatra megjelenő ironikus félmosollyal, majd le az ölében pihenő kezeire, az ujján lévő gyűrűt fürkészve. – Nem akarok félni attól, amitől már elkezdtem nem tartani, és úgy utálom magam ezért, hogy már megint kételkedek abban, hogy tényleg elég jó vagyok-e... – forgatja meg ujján a karikát kínosan. – Csak... Belegondolva, hogy mennyi mindent tettem meg érte, és... és ez lett... – pislog sűrűn, alsó ajkába harapva. – Hogy elvállaltam azt, amit vele nem kellett volna, hogy olyat adtam neki, amit neked kellett volna először... Olyan vak voltam akkor, átláthattam volna azon, hogy neki is csak a testem miatt kellettem... – takarja arcának egyik oldalát tenyerével megszégyenülten, fájdalmas fejrázással eresztve kicsit lejjebb, majd vesz egy mély levegőt, megtörölve a szemeit, és ha férje a közelében van, akkor vagy magához vonja, vagy ő lép közelebb, hogy újra az ölelésébe rejtőzzön. - Kérlek… - válik nagyon halkká. - Tudom, hogy már számtalanszor megígérted, de mégis… Mondd ki még egyszer… Mondd ki még egyszer, hogy velem maradsz és szeretni fogsz örökké, mert képes vagyok hinni neked és megnyugtatna… - mondja csendesen, felnézve Viridielre. - Nem akarok aggódni, csak féltőn szeretni és gondoskodni… - simít végig az arcán leheletfinoman. -...bízni benned és az ígéreteidben, melyek megmelengetnek, mert senki másnak nem tudnék hinni jobban… Csak nyugtass meg… Szeretsz és velem maradsz…? Mindig együtt maradunk…? - fürkészi könyörgő ábrázattal a férfi gyertyafényben megvilágított vonásait és barna szempárát, óvatosan füle mögé tűrve néhány ezüstös tincset. - Nem akarlak elveszíteni, soha nem tennék semmit, amivel ezt előidézném… - rázza meg a fejét lassan nemlegesen, kis szünetet hagyva, teret adva ezzel a némaságnak, mindvégig Viridiel szemeibe nézve. - Kérlek, csak még egyszer ígérd meg nekem, hogy mindig velem leszel, hogy szeretni és védelmezni fogsz, kérlek… Neked képes vagyok hinni... - kérleli halkan, szinte már suttogva, vágyva a szavak adta biztonságra és melegségre.
Ha újra hallhatja az őszinte ígéreteket, háláját gyengéd csókokkal fejezi ki, többször köszönve meg kettő között elérzékenyülten, ugyanennyiszer mondva ki, milyen mélyen szereti és mennyire ragaszkodik hozzá. Tudja, hogy beletörne egyedül mindebbe, támogatás nélkül, és szeretné érzékeltetni férjével, mennyit jelent számára a kapcsolatuk, az ittléte és mellette való kitartása.

Amint a király beszéde véget ért én személyesen mentem oda a katonákhoz, hogy szóljanak a királynak, hogy beszédem lenne vele. Ellenben elsőre nem akartak beengedni, amit az én egyértelmű okom változtatott meg. Így nemsokára a hátsó ajtón át követhettem a király nem túl régi léptei egy eléggé csupasz folyósón. Kissé ki is ábrándított a hely látványa, hiszen ez a díszítés a trónteremétől jócskán elmaradt, de még a kastélyom jópár részétől is gyengébbnek számított. Sóhajtottam egyet, hiszen kezdtem megszokni a pompa látványát és most ez?
Minden esetre egy katona az egyik ajtón kísér be ahol már a király beszél valakivel. Így én kicsit húzva a számat leülni kényszerülök az egyébként ugyancsak unalmas kinézetű szobába.
Eltelik pár perc, mire az ember elmegy onnan és a királyhoz léphetek, ami kicsit frusztráló dolog. Előtte leülök az asztalnál és a lábamat keresztbe teszem, majd végignézve az őrökön pillantok a király szemébe, majd ezt mondom neki:
-Freia Suntide vagyok a légióm vezére. Jöttünk neked segíteni a városotok felszabadításában, azonban szerettem volna megbeszélni veled, hogy milyen feltételekkel.-cseréltem fel a lábaimat, majd kicsit előrébb dőltem, miközben ha szeretett volna pár szót szólhatott. -Elég nagy létszámú sereggel érkeztem támogatni téged, melyről bizonyára tudomásod van, azonban otthon nem biztos mindenki ennyire örül ennek, így lehet, hogy elég sok negatív reputációt szerzek. Azonban inkább a tárgyra térek. Szeretném, ha jó kapcsolatot ápolnánk egymással a segítségért cserébe és ha úgy adatik, akkor esetleg támogatást is nyújtanál nekem, ha szükségem lenne rá. Amolyan szívességért szívességet alapon. Hiszen elég sok helyit csábít a birtok és a cím megszerzése, de nekem erre nincs szükségem a földeiden, ellenben egy ilyen kölcsönösen előnyös paktum igenis jól jöhet mindkettőnknek.-fejezem be egyenlőre a mondandómat, várva a reakcióit.

Rohantamban, majdnem elsodrom az elém toppanó Fredericet, aki valószínűleg látta az előbb elrohanni Lasht és most azt hiszi odabenn történt valami.
- Semmi olyan, ami az ittlétünket érinti, mondhatnám magánügyi probléma, de merre ment? - talán kicsit türelmetlen vagyok, de még sem udvariatlan, de nem az én kompetenciám felvilágosítani a férfit, hogy mi kedvesem baja. Persze ha kicsit körbekérdez, akkor bárki elmondhatja neki, aki ott volt, hiszen aligha volt aki nem hallotta, kivéve, ha süket.
Ha útba igazít, nem bánom ha velem tart, csak maradjon a háttérben, amíg megvígasztalom szerelmemet, akinek már egészen feldagadt az arca a sok sírástól, még most is zokog, ahogy átkarolom.
Mikor felismer azonnal hozzám bújik és ügy szirít, hogy majd megfojt, de nem érdekel, ha ez megnyugtatja.
- Én nem vagyok ő Lash! - fordítom a fejét magam felé, hogy a szemembe nézzen. - Én.....sosem....hagylak....el! Érted Lash! Sosem! - fogom aztán a karjaimba és addig ringatom, míg el nem csendesedík, akkor Frederic felé fordulok, aki talán még mindig aggódva toporog a közelben.
- Most visszaviszem a fogadóba, de tarts velünk holnap, ha gondolod. Találkozzunk hajnalban a Liliom fogadó kapujában, onnan megyünk majd a kapuhoz. - javaslom neki.

Tudom, hogy Lasht időnként elfogja a bizonytalanság, hogy ő nem felel meg nekem, ezért megerősítésre vágyik, amit én újból és újból szívesen megadok neki, mert ez boldoggá teszi. Ez a mai találkozás volt szerelmével láthatóan nagyon felzaklatta és ez abban is megnyilvánult, hogy bár bizonyára elég fáradt és kimerült lehetett csak nem tudott elaludni.
Magamhoz öleltem és mindent megtettem, hogy megnyugodjon, ám amikor végül hosszas feszengés után kibuktak belőle a szavak, tudtam, hogy talán sokkal, de sokkal mélyebben érintette meg ez a dolog, mint gondoltam volna. Szeretetre, megerősítésre vágyott és én a csillagokat lehoztam volna az égből, hogy ezen átlendítsem egyszer és mindenkorra......, de legalább pár hónapra....
- Ó Lash! Te mindent megadtál nekem, amire csak vágytam és még talán annál is többet. - simogattam meg a pocakját szeretettel. - Nem érdekel az a szerencsétlen flótás, aki képes volt elengedni téged, mondhatnám, és te is erre gondolj, hogy még hálás is vagyok neki, hogy meghagyott nekem. - mosolyodtam el, folyamatosan cirógatva, simogatva a bőrét szavaim közben. - Én nem leszek olyan bolond, hogy elveszítselek. Újból és újból elmondom, ha szeretnéd, hogy szeretlek, imádlak és sosem hagylak el, míg a halál el nem választ, ahogy az esküvönkkor megfogadtam neked. De a legjobb bizonyíték az lesz, amikor majd egymás kezét fogjuk a hintaszékünkben, a kandalló előtt ülve, úgy száz év múlva és nézzük, ahogy az ükunokáink játszanak a kertben. - csókoltam le a könnyeit. - Ha kell ezt mindig elmondom neked, de szeretném inkább, ha egyszer és mindenkorra megjegyeznéd, mert gondolj arra, hogy ezzel a fogadott szavamat, a hűségemet kérdőjelezed meg és ez ha te élnéd át fordítva, milyen érzés lenne neked.
Azt akartam, hogy tudja, nem kell kételkednie és ezzel, bár talán kemény szavak voltak, végre észben tarthatja a fogadalmam jelentőségét.
- Szeretlek Lash és örökre az enyém vagy!

Követtem Viridiel-t az úton kedvese felé, bár elégé gondolkozok, ez tényleg nem olyan ügy amibe jó lenne ha belefolynék. Még is amikor meg látjuk a kisasszony-t én elfordúlva tőlük jó pár lépésnyire állok meg azt ha valami kellemetlenkedő érkezne szívesen segítek neki meg találni az ablakon kivezető utat, ha meg nincs ablak akkor szívesen csinálok az ő méreteinek megfelelő lyukat a falban. De ez persze nevezhető egy beképzelt ember önfényező gondolatainak, ettől függetlenül ha valami kellemetlenkedő alak érkezne meg próbálom feltartani ha kell erővel.

Majd ha még se jön senki és meg úszom ezt az egészet ember, elf, vagy ördög tudja milyen faj arcképének a helyre igaszítása nékül akkor csak bólintok Viridiel felé aki közli hogy vissza mennek a fogadóba.
-Értettem, kell egy segítő kész az esetleges kellemetlenkedők miatt útközbe?
Teszem fel a kérdést, na nem mindha eddig nem ezt csináltam volna ha akad olyan félkegyelmű hölgy avagy úr mert nekem mind egy kategória, esetlegesen edzek egyet az út előtt. Majd csak a fogadónál szólalok meg a hátsó sorok egyik részt vevőjeként.
-Nos, nem is zavarok tovább, majd reggel találkozunk, addig is vigyázatok magatokra, szükségtelenül ne keveredjetek bajba, csak ha én is ott vagyok.
Mosolyodom el a gondolaton, kellet-e ezt így kifejezenem vagy csak mindenki aki hallota most furcsán néz mind hármunkra hogy ez a kedves párnak tűnő elf milyen izomaggyal rohangál fel allá. Bár így is össze lehet téveszteni engem egy felbérelt testőrrel elvégre mind mindig most is páncélban rohangálok a városba, fegyverekkel tele.


Reggel már a fogadóban várom az utazó társaim megjelenését, itt foglaltam végül magamnak így bőven előttük le tudtam érni foglalni magunknak egy asztalt kényelmes reggelizés céljából. Ha meg láttom valamelyiküket szólalok meg picit hangosabban.
-Viridiel úrfi, Lashrael kisasszony, kérem csatlakozzanak házzom és beszéljük meg közös utunk terveit.
Vettem elő mindennél úriasabb formám, elvégre kívételesen valami normálisabb ing és fekete nadrág volt rajtam s a páncélt és fegyvereket egyelőre a saját szobámban felejtettem.

Az első napon még megpróbáltam kimozdulni, de az utcákon torlódó tömeg pont annyira zavaró volt, amennyire arra számíthattam. Nekem pedig nem volt szükségem a bűzre, a tolvajokra, vagy a többi mocskos kezű faj jelenlétére, így a hátralévő időt a fogadóban töltöttem. Szerencsére élvezhettem azon pillanatok egyikét, amikor Daratrine betartotta a szavát és valóban felfedezte a várost, kevesebb időt töltve velem. A felesleges szövegelése nélkül viszont meglepően több időm maradt, amivel nem tudtam mit kezdeni. Persze, nem mintha visszasírnám, sőt! De akkor is furcsán érintett ez az újdonság, amit vagy edzéssel, vagy pedig jegyzeteléssel töltöttem el.
Hiszen abban a pár órában, amit kint töltöttem, hozzám is eljutott a sötételfek híre, akik gyanúsan sok katonát hoztak. Nem lenne meglepő lépés tőlük, hogy miután kitisztították a szörnyektől a helyet, el is foglalják a területeket, vagy ha mást nem is, kizsákmányolják. Még mindig nem tudom elképzelni, hogy mi járhatott a király fejében, amikor ezeknek is szabad utat adott, ugyanis néhányszor már bebizonyították, hogy mennyire is értékelnek bármit is a földön.
A váratlan kürtszótól megrándul a kezem, egy nagy tintafoltot hagyva az eddig hófehér lapon. Egy ideig lerökönyödötten bámulom, majd egy halk morgással rakom le a tollat, teljesen feladva az egész jegyzetelés dolgot. Majd később újraírom az egész oldalt, ezúttal folt nélkül.
~A fogadóban találkozzunk. ~ Egy rövid üzenetet küldök minden katonának, miközben az íróasztal fiókjába teszem a tintát és a lapokat, hogy mire mindenki ideér, indulásra készen álljak.
Bár számítottam a hatalmas tömegre, arra, hogy ennyire lassan fogunk haladni, kevésbé. Vagyis, nem ilyen körülmények között. Bár kívülről úgy tűnök, mint aki tartja magát, nem egyszer szalad végig a gerincem mentén a hideg, amikor idegenekkel kell összepréselődnöm. A helyzet veszélyességéről nem is beszélve, ki tudja, mit terveznek azok a söpredék selfek, még ha úgy is tűnik, hogy az emberi király kézben tartja a dolgokat, ennyi emberrel akkor sem tudna mit kezdeni.
A palota pont annyira nem okoz megkönnyebbülést, mint amennyire arra készülni lehetett. A  nyirkos és szürke falaktól kezdve, egészen a lehetetlen női ideáljaikról szóló szobrokon át a vastag, fényt át nem eresztő függönyeikig minden egyes részlettől undorodom. Még szerencse, hogy már évek óta egyre több időt töltök Awyrison kívül, így valamennyire megszoktam a többi nép szegényes stílusát. Fél szemmel a katonáimra nézek, amikor egy nehéz sóhajtást hallok a közelemből. Ők sem viselik túl jól a jelenlegi helyzetet, ugyanakkor elégedett vagyok amikor ezt a lehető legjobban elrejtik. Az otthoni helyzettel összehasonlítva ez a lepratanya  túl nagy változás, hogy egyszerűen meg lehessen szokni.
- Nem kötelez senki, hogy egy olyan helyen legyél, ami távol esik a komfortzónádból. - Első hallásra talán szemrehányónak hangozhat a mondat, amit Daratrine felé intézek, ugyanakkor az arcomról könnyen leolvasható, hogy komolyan gondolom. - Ha valamivel tudok segíteni a helyzeteden, nyugodtan jelezd. Bizonyos keretekig. - Teszem hozzá figyelmeztető jelleggel, hiszen nem is ő lenne, ha nem próbálkozna be valami abszurdsággal, ha lehetősége adódik rá.
A király beszéde nem csöpög a felesleges cukormázas hazugságoktól, hanem a sivár valóságot tárja elénk, ami számomra egy fontos tulajdonság, ha a későbbiekben szükségünk lesz a kölcsönös támogatásra. Ellenben, túl sok információval sem halmozott el minket, hiszen amit mondott, azt tudtuk, a szörnyekkel kapcsolatban pedig nem jutottunk előrébb. Bárhogy is, nálunk egyértelmű, hogy senki sem rendelkezik a visszavonulás lehetőségével. Nem mintha visszatartanék bárkit is, egyszerűen csak tisztában vagyunk a döntéssel járó szégyennel, arról nem is beszélve, hogy a király bátor katonákkal látott el minket, nem pedig újoncokkal.

Freia

Az uralkodó összefonja az ujjait, asztalon pihentetve a kezét, végig a szemeidbe nézve, figyelmesen hallgatva téged. Bizonyára nem először sikerül valakinek ide eljutnia valamilyen ügyes-bajos indokkal, amiről a végén kiderül, az ellenértéket akarják megbeszélni, mégsem változik az arca. A mögötte lévő két katona ugyanakkor összenéz egy pillanatra, egymás tekintetéből olvasva ki gondolataikat, míg a mágusok töretlen figyelmet szentelnek irányodba.
- Nos, ehhez az szükségeltetik, hogy mind a ketten túléljük ezt a csatát – tárja szét finoman a karját, közölve a legegyértelműbbet. - Ahogyan azt hangoztattam, nem leszek szűkmarkú, és igyekezni fogok a tettekhez és erőfeszítésekhez viszonyítva jutalmat adni, és félretenni azt, ami atyámmal történt – utal finoman a múltra, mert mégiscsak egy sötételf gyilkolta meg. – A szövetség mikéntjeiről viszont csak Észak-Bivaly visszaszerzését követően tudunk konkrétabban tárgyalni, ugyanis nem zárkózom el ettől, de, ahogyan azt említettem, túl kell élnünk.
Az egyik katonán látszik mind az ábrázatán, mind az arckifejezésén, hogy nagyon mondana valamit, amivel tiltakozását fejezné ki egy ilyen szövetség ígérete ellen, végül aztán lenyeli a gondolatait, tudva, hogy ez egy olyan diplomáciai tárgyalás, amibe nem lenne javasolt beleszólnia.
- Talán nem kell mondanom, de megjegyezném, hogy nagy valószínűséggel a másik sereg is ugyanezen indok miatt van itt. Ha egy cél vezéreli a két sereget, gondtalanul tudok támogatni, ám ha egymás ellen készülődnek, kissé kényelmetlen helyzetbe hozna a választási kötelezettséggel. Lehet, érdemes lenne az együtt töltött idő alatt kipuhatolózni, mik a szándékai a másik hadtestnek.





Közös

Szerencsésen új nap virrad rátok, mindenki gond nélkül tud összepakolni és megindulni a kijelölt keleti kapu felé, kijelentkezve a kocsmákból és fogadókból. A kényelmes szobák hátrahagyásával remélhetőleg mindenkinél ott vannak a fegyverei, jobb esetben lóval vagy kocsival közlekedtek, rosszabbikban gyalogos módjára kell majd menetelni egészen Észak-Bivalyig.
Akik a kapuhoz megérkeznek vagy már ott várakoznak egy ideje és esetleg azon gondolkodnának, hogy mennyien morzsolódtak le a tegnapi beszéd miatt, nehéz lenne megmondani. Elég vegyesfelvágott az összegyűlt társaság még mindig; eleinte lassan szállingóznak oda a jelentkezők, kiknek tagjai Neminra összes faját feltűntetik, és bár tapintható a feszültség a túlnyomó sötételf jelenlét miatt, amíg a két hadsereg tagjai nem piszkálódnak vagy kezdeményeznek verekedést, addig semmi nem történik. Na nem mintha ne próbálna mindenki elhatárolódni az éjtündéktől, egyértelműen tartva attól, mit rejtegethetnek...
Valószínűleg a ranglétra összes lépcsőjéről érkezik valaki; találkozni itt tanulatlan paraszttal, útonállóval, nemessel és egyszerű zsoldossal, íjásszal egyaránt, néhány gyógyító is előfordul, illetve, talán nagy meglepetésekre, kereskedők is megjelennek, akik úgy döntenek, veletek tartanak. Ha a portékájukra vettek egy pillantást, akkor egyértelmű a szándék: olyan ételeket hoznak magukkal, amik kibírnak egy hosszabb utat, és a mennyiség is elég jelentős – az árral együtt. Fegyverekből ugyancsak nincs hiány náluk, noha nagy az esély arra, hogy nem éppen mestermunkákat hurcibálnak magukkal a szekereiken, hanem kevésbé jobbakat, de használhatóakat a szörnyek ellen. Legalábbis jobb esetben használhatóak lesznek.
A létszám és összekészülés miatt valószínűleg a két sereg fog utoljára megérkezni, legutolsóként pedig az emberek hadteste gyűlik a városkapuhoz. Az uralkodón egyelőre nincsen nehéz páncélzat, ami védhetné, a katonákon azonban fényesen csillog a fém, ahogy csatalovaikon a király fehér paripája mögött lépdelnek. Az emberi katonák és mágusok létszáma nagyjából kiteszi az egyik sötételf hadseregét, és természetesen nincsen mindenki lóval; gyalogos, lándzsás egységek és egyszerű íjászok nagyobb részét teszik ki a seregnek, mint maguk a lovasok.
A fiatal uralkodó végignéz az összegyűlteken, és úgy ítéli, mostanra már mindenki befutott, akinek továbbra is szándékában áll segíteni az embereken és a város felszabadításában, így gyorsabb tempóra ösztökéli hátasát egy finom oldalba bökéssel, mire a ló megindul. Olyan helyre vezeti a hátast, ahonnan mindenkit viszonylag jól láthat, komolyan, de boldogan nézve végig a jelenlévőkön, egyértelműen megtisztelve érezve magát, hogy ennyien kitartanak.
Megállítja hátasát, miközben a kardjáért nyúl, és kihúzva azt tokjából emeli a magasba, ea pompás fémen megcsillan a kora reggeli napfény, és ezzel biztosan magára hívja a figyelmet.
- Köszöntelek titeket! – kiált, bár valószínűleg hangja a nyílt téren elveszik, és a hátrébb lévők kmár nem biztos, hogy meghallják őt. – Még egy hét, és Észak-Bivaly ismét a miénk lesz! Igyekeztünk olyan útvonalat találni tábornokaimmal és tanácsadóimmal, ahol korán indulva elérhetünk egy falvat vagy kisebb várost estére, és ott főtt étellel várnak mindannyunkat! Csak kisebb pihenőket tarthatunk a nap folyamán, terveink szerint hármat és este a letáborozást éjszakára. Remélem, ez elegenő lesz! Aki esetleg kocsival érkezett, megkérném, hogy elfáradt társaikat legalább addig engedjék fel, míg valamelyest megpihennek! Most pedig induljunk Észak-Bivaly visszavételére!
A királyi katonák lelkesen emelik fegyvereiket a magasba egy csatakiáltáshoz hasonlót hallatva, és nagyon motiváltnak bizonyulnak a város felszabadítása kapcsán.


Egy hétig tart a menetelés rövid megállókkal, ami pont arra elég, hogy kifújja magát a gyalogló vagy a hátas, illetve egy kis evésre-ivásra is jusson pár perc, ne korgó gyomorral tartsa a lépést senki. A hangulat alapvetően semlegesnek mondható most, hogy királyi katonák és mágusok is jelen vannak egészen nagy számban, talán néha viszont kínos is az út, mikor egy-egy kereskedő nagyon tukmálós kedvébe kerül és szinte levakarhatatlanul akarja adogatni jó drágán a nála lévő eszközöket és nassolni való, szárított ételeket, sajt- és kenyérféléket. Levakarhatóak ezek az alakok, még ha elég nehezen is, és akik hosszas vonakodás után sem hajlandóak venni semmit, gyengébb akaratú személyeket céloznak meg. Nagy valószínűséggel szándékában áll ezeknek a gatyát is eladatni a szerencsétlenekről.
A falvakban általánosságban kedvesen fogadják az összegyűlt csapatot, és több kondérnyi étellel készültek, és rengeteg segítő rohangál fel s alá, hogy mindenkinek jusson egy tál meleg étel és valamilyen ital hozzá. Természetesen nem kell sokat várni ettől a koszttól, amolyan katonaétel, csak néhány fokkal jobb és laktatóbb, de egyértelműen nem drága alapanyagokból készült vacsoráról van szó sosem. Szállást nem tudnak biztosítani mindenkinek, általánosságban csak néhány tíz fő az, akiket el tudnak helyezni az éjszakára, és ezt gyakran igénybe vennék a fáradékonyabbak, mikor kiderül, hogy bizony fizetni kell érte és ezt már az uralkodó nem állja, megy a szájhúzás és elhatárolódás a puha ágy gondolatától. Sok jelentkező így nem nagyon akad, inkább a fűben a szabad ég alatt töltik sokan az éjszakát, az elfeknek ugyanakkor sok problémájuk nem lehet; mindig találni néhány lombkoronát vagy környékbeli erdőséget, ahol meghúzódhatnak és másnap reggel folytathassák a sereggel az utat Bivalyig.
Vadállatok és banditák messze kerülik ezt a létszámot, senki sem akar a csapatra rontani, csak egyszer tör ki nagyobb pánik, mikor egy hatalmas tollas, zöld állat ereszkedik le a sereghez. A körülötte lévő kalandorok és katonák már készülnének a vadnak látszó, sikítva üvöltő és fenyegetőző griffet ordítva és jajveszékelve levadászni, végül aztán az állatnak nem lesz semmi baja, cserébe egy vörös, pocakos elf ül fel rá (akik ismerik, azok tudják, hogy Lash, és ha Viridiel úgy dönt, akkor ő is felülhet); láthatóan jól idomítva van a lény, ugyanis a továbbiakban meglehetősen szelídnek bizonyulva lépked a sereggel, mint valami ideális hátasállat. Ezt az egy esetet leszámítva csak az út egyéb kellemetlenségeit kell elviselni, mint például a kereskedők rámenőssége vagy a hosszas gyaloglás és kevés pihenés, adott esetben kialvatlanság. Aki mondjuk rossz alvó, azt valószínűleg a harmadik napnál biztos el fogja nyomni az álom az intenzív és kimerítő haladásnak köszönhetően.
Észak-Bivaly az egyhetes menetelés végefelé már messziről látszik megrongálódott épületeivel és falaival, és már csupán ez szomorú látvány lehet. Az élesebb szeműek és azok, akiket nem csupán a bukott város sziluettje köt le, észrevehetik, hogy bizony valami más is van ott, messze; a levegőben több nagytestű, egyáltalán nem egy ártatlan madárnak tűnő alak repül. Nehéz lenne távolról megállapítani, mégis miféle teremtmény köröz a város felett keselyűként, és ráadásul mintha a megmaradt tetőkön is valamik mozgolódnának... Formátlan, sötét alakok ezek, és semmihez nem hasonlítanak, amit valaha is láttatok, sem állathoz, sem emberhez, pedig egyes kalandorok már biztosan találkoztak förtelmes szörnyetegekkel.
A következő egy-két nap alatt annyira megközelítitek a várost, hogy másnap már le is rohanhassátok azt. Ha figyelitek az elpusztult települést, akkor feltűnhet, hogy a falakon kívül is tartózkodik néhány felismerhetetlen alak; némelyikük csúszik-mászik lomhán, míg más betegesen vékony, aránytalanul hosszú végtagokkal caplat, de sötét foltokat is látni a városfal tövében és a felhúzott falak tetején és oldalán egyaránt, vélhetően fekvő szörnyetegek vagy gusztustalan szörnyváladékok. Talán nem ők a legaggasztóbbak, ugyanis nem úgy tűnik, mintha az összegyűlt sereg feltűnne nekik; az égben folyton-folyvást repülő lények az elérhetetlenségük miatt rémisztőbbek lehetnek többek számára, melyekről látszik így, közelebbről, hogy ugyancsak több végtaggal büszkélkedhetnek, nem beszélve testalkatuk változatosságáról.
Míg letáboroztok vagy kerestek magatoknak helyet, ha nem hagytok mindent figyelmen kívül közben, láthatjátok, hogy az uralkodó magához hívatja a katonáinak egy részét – persze csak miután kikötötték a lovakat -, és egy rövid megbeszélést követően szét is válnak. Az egybegyűlt királyiak előbb a csapat- és seregvezetőket hívják az uralkodóhoz (tehát Rexxan, Felaern/Daratrine, Freia és Lilith a játékosok közül, mellettük még néhány jelentéktelenebb katonaalkat érkezik), és mikor az uralkodó körül összegyűlt ez a néhány személy, a megbeszélést tartott királyiak a jelentkezők táborának különböző pontjaira indulnak. A katonák és az uralkodó ugyanazt mondja: a tábor és az itt tartózkodók biztonsága érdekében éjszakai járőrzőket kell toborozni vagy kiválasztani, és örülne annak, ha vegyesen kerülnének ki a járőrözők, persze nem feltétlen egy csapatban, csak mert szükség lenne a másfajta képzettségre és képességekre, ha esetleg baj lenne. A járőrözés nem kötelező, ám ha valaki bevállalja az éjszakázást és az éjszakai mászkálást, másnap nem köteles menni a városba, nehogy a fáradtság okozta figyelmetlenség legyen a veszte. Továbbá az is elhangzik, hogy – kakas híján kakaskukorékolás nélkül – az első nap sugarainál elindulnak a városba, értelemszerűen nem mindenki, hanem összeválogatott csoportok. Mind az uralkodónál, mind a tábort járó és tájékoztató katonáknál lehet jelezni, hogy ki kivel szeretne menni, és az ilyen kérések prioritást élvezve meg is valósulhatnak a másnap reggeli felosztásnál.

//Határidőt ismét EGY HÉTRE teszem, ha kell, természetesen újra kitolom pár nappal.//

//Fogadóban - Viridiel//

Hiába ismeri párját és hiába sejti már előre minden egyes szavát, mégis némi meglepetéssel fürkészi a vonásait, majd a simogatott hasára vezeti pillantását, óvatosan simítva végig a férfi kezén. Viridiel mosolya mosolyra talál, sőt, még halk, szégyellős kuncogás is mintha érkezne felőle, zavartan fordítva el tekintetét, valamiféle különös bóknak véve ezt, de igaza van... Ha akkor nagy csapásként is élte meg és most is megviselte a rövid találkozás, tagadhatatlanul hálás Természet Anyának, hogy elszakította őt tőle, mert sokkal, ezerszer jobbat adott helyette, aki számtalanszor bizonyított már kitartásáról és szerelméről. Miért kell hát neki újra és újra szóbeli megerősítés, mikor mit sem számít...?
Menekül férjének szeretetébe és törődésébe, keresve és megtalálva a biztonságot és bizonyosságot, és ha nem ragaszkodna ahhoz, hogy az arcát vizsgálhassa rajta azokkal az őszinte vonásokkal és tiszta szerelemtől csillogó tekintettel, biztos behunyná a szemét, még inkább elmerülve mindebben. Szüksége van rá, mérhetetlenül nagy szüksége, és mindez gyógyír a lelkére, a kétségeire, melyekről biztosan tudja, hogy hamarosan eltűnnek nyomtalanul, csak még egy kis időre van szüksége, még egy nagyon kicsire...
Azzal, hogy néhai párjával találkozott, bizonyosan a legnagyobb akadályon van így túl, ami a leginkább visszaránthatta őt abba a sötét masszába, ami hosszú ideje kezdett rátelepedni, és mivel sem vádat nem kap, és nem is kérik számon, sőt, még agresszív, de megbúvó féltékenységnek sincs nyoma, csak a csupasz bizalomnak, belülről járja őt át az érzelmi melegség. Annyira hálás és annyira boldog, hogy egy ennyi törődéssel és szeretettel teli párkapcsolatnak a részese lehet, mert hallva és látva ezt a tisztaságot, jön rá, hogy mennyivel másabb és igazabb, mint azok az ígéretek, amiket idáig kapott másoktól. Fogalma sincs, mégis hogyan lehet valaki ennyire jó, ennyire becsületes és megbízható – és ennyire kitartó, ragaszkodó. Csak bámulni tudja Viridielt hitetlenkedéssel vegyes büszkeséggel, finoman viszonozva a cirógatását, hallgatva a továbbiakat.
Amennyire családcentrikus, annyira nem gondolt a jövőjükre száz év múlva, olyan szinten a közeljövő érdekli és az, hogy gyerekeik legyenek, így mikor párja felhozza ezt a távoli időpontot és annak idilljét, ezúttal az elérzékenyültségtől válik nedvessé a tekintete, alig  jutva lélegzethez is, szíve pedig egy pillanatra kiszakadni érződik mellkasából. Száz év hosszú idő, nagyon sok minden változhat közben, de ha férje így érzi és ilyen határozottan elkötelezte magát mellette, egy kóbor macska mellett... Túlcsordul a szeretet benne, a meghatottság, érezve, hogyha idáig nem valamiféle lelki széttörhetetlen lánc kötötte őket össze, most már biztosan ilyen bilincset kell viselniük.
Nem akar neki csalódást okozni és nem is fog, és ha némileg feddőnek is bizonyul az utolsó pár szó, csak megérteni tudja. Ügyetlenül bólogat, jelezve egyetértését, hiszen igaza van; nincs alapja a kétkedésének, Viridiel irányába főleg nem, és eközben megigézetten bámulja párját, sokkal többet kapva, mint amit kért. Elképesztő hála csillog a tekintetében, finoman fogva közre aztán a férfi arcát.
- Igen... – suttogja alig hallhatóan, és úgy dübörög a szíve, mintha férje most vallana az érzelmeiről először. - A tiéd... – borzong bele kellemesen a gondolatba, óvatosan közeledve, hogy gyöngéd csókkal zárja le ezt a beszélgetést, egyszer és mindenkorra vetve el minden kétségét, hiszen ha a múltban elkövetett tettei nem zavarják Viridielt és nem változtatnak az érzelmein, ébresztve benne kétkedést vagy vádaskodást, nincs mitől tartania. Már nincs. Az egykor legfontosabbnak tartott kapcsolata innentől már a múlté teljes egészében, ő pedig Viridielé.


//Indulás – Viridiel és Frederick//

Habár morcos a korai kelés miatt, hamar változik a hangulata, boldogan törleszkedve párjához, többször ölelve és karolva át a reggeli készülődés során, megkönnyebbülten a tegnapi terhek elengedésétől, búcsút intve az esetlegesen múltjából fakadó aggodalomnak. Kiállta a család és a néhai legkedvesebb szerelmének próbáját egyaránt, továbbiakban már csak a gyereknevelés lesz nagy akadály, ami elsősorban férjének ígérkezik megterhelőnek, hiszen ő az izgágább és menni akarósabb kettejük közül, röghöz kötve pedig nehéz lesz a szokásos feladatait intéznie. Talán mondjuk lesz annyira eleven a gyerekük, hogy annyira kimerítse a sok sírással és törődés követelésével, hogy eszébe se jusson elhagyni Awyrist - persze nem fogja hibáztatni, ha majd el-elmegy alkalmanként, kicsit kiszakadva a családos élet első nehéz időszakából. El is mosolyodik halványan, ahogy a kép élénken feldereng előtte, és annak ellenére, hogy tudja, mennyire fárasztóak lesznek az első hónapok, nagyon várja.
- Menjünk majd a homokfutóval, jó? - pakol be a táskájába. - Nem tudom, milyen messze van pontosan Észak-Bivaly és mikor fog jönni a griff, de továbbra sem akarok túl sokat gyalogolni, meg talán jobb lenne így is elkülönülni a sötételfektől… Kissé aggaszt a jelenlétük - húzza össze zsákjának száját, majd a hátára rántja, egy pillanatra Hirionra gondolva, hogy talán közöttük van, aztán nemlegesen megrázza a fejét, tudva, hogy ennek aligha lehet esélye a történtek után; bizonyára még most is bujkál valamerre testvérével jobb esetben.
A fogadót nem hagyhatják el egy kosárnyi étel-gyümölcs nélkül, így is megint biztosan nélkülöznie kell az út során, és legalább az elején érezze jól magát gyakori ehetnékjével. Lent azonban a gyors összekészülés és félrerakott reggeli elmaradni látszik, ugyanis Frederick a vártál némileg korábban érkezik. Egy bizonytalan pillantást vet Viridielre, aztán Frederickre.
- Nem akarok elutasítónak látszani, de perceken belül indulnunk kéne, ha időben a kapunál akarunk lenni – néz végig óvatosan a társaságukon, nem akarva megbántani egyáltalán. – Így én azt javaslom inkább, hogyha nem pakolt még össze, akkor tegye meg, addig készíttetünk reggelit mindannyiunknak a homokfutóval együtt, amivel utazhatunk, és majd kifele menet megreggelizünk.
Remélhetőleg nem nagyon fog ellenállásba ütközni javaslata, így már lép is a pulthoz, hogy élelemben gazdag rendelését leadja, magának még bónuszban süteményt és gyümölcsöket kérve, jókedvűen és izgatottan hintázva a talpán, kezeivel a pultnak támaszkodva. Miután a kosárnyi nassolnivaló is megvan, illetve Frederick is visszatért a felszereléseivel, indulhatnak, nem feledve persze a papírost, amire felírták az itteni összköltséget. El is rejti táskájának mélyére, nem kifejezetten találva igazságosnak, ha a várakozást nekik kéne fizetniük teljes egészében, és bár valamelyest el vannak eresztve anyagilag, köszönhetően sok jövedelmet biztosító foglalkozásuknak, van más is, amire rászánná ezt az összeget, még ha jelenleg nem is tudja, mi lenne az. Talán baba- és gyerekruhák… Igen, ez egy határozottan jó ötlet, Viridieléknél úgyis régen volt csecsemő, és illene új ruhákat adni majd a kicsinek, még ha párjának családjától örökölhetne is.
Ezen tűnődve megy Viridiel mellett, teljesen férjére hagyatkozva, jóformán se hallva, se látva, annyira elviszik ezek a gondolatok őt. Szinte reflexszerűen száll be a kocsiba is, és mikor elindul a fogat, úgy kapja fel a fejét, hogy hívnia kell a griffet, nehogy túl későn értesítse őt igényelt jelenlétéről. Egy darabig erre koncentrál, igyekezve rákapcsolódni arra a különleges szálra, ami az állattal összeköti, és reméli, hogy még emlékszik rá, mert igencsak régen volt már az utolsó találkozójuk - nagyjából egy éve, mikor orkok elől szöktek. Tudja jól, hogy a távolság miatt időigényes ez a fajta kommunikáció, így a gondolati üzenetbe mindent belefoglal, ami fontos lehet, és ennek elküldését követően ellazul a helyén.
- Üzentem a griffnek - hajol előre Viridielhez. - Kíváncsi vagyok, hogy mikor kapok tőle választ, remélem, hogy jönni fog és időben – teszi még hozzá, visszahelyezkedve kényelmesen, átadva aztán a zsoldosnak a neki összekészített reggelit. Ő maga egyelőre csak almához és narancshoz ragaszkodik, meg néhány szem barackhoz, egyébiránt még aludna egy nagyot, nem bírva a korai kelést.
A reggeli némaság és üresség az előnyükre van, ugyanis az utcák embermentessége gyors tempót enged meg nekik, így hamarosan már láthatják is a keleti kaput, ahol felsorakoztak már néhányan. Egyelőre nincs nagy tömeg, néhányan még a várfal tövében szundikálnak, főleg inkább a nincstelenek, a gazdagabbak vagy türelmetlenül álldogálnak, őrizve a felszerelésüket lovon vagy nélküle. Érezhető némi elkülönülés a rétegek és népek között, mintha nem szívesen kerülnének egymás légkörébe, hiába egy a cél; talán pontosan ezért nem fognak soha normálisan szövetséget kötni, de persze ez nem az ő dolga; ő csak egy gyógyító, aki megkülönböztetés nélkül teszi azt, amihez ért.
A kocsit valahol odébb megállítva várakoznak, hogy a többi jelentkező és az összegyűlt seregek is megérkezzenek, és bár lehet, bölcsebb lenne elindulniuk, talán meg kéne várni, mit mond ismét az uralkodójelölt. Igyekszik gondolatait és az ezzel járó aggodalmát elterelni a sötételfekről, és inkább a megjelenteket fürkészni óvatosan, és nem úgy tűnik, mintha sokan feladták volna a tegnapi kristálytiszta tudatlanság közlését követően. Amikor éppen lovak lépdelése visszhangzik a város irányából, kíváncsian vizsgálgatja a kaput, figyelve a rajtuk ülőt, és amikor egyszerű lovasok helyett kereskedőket lát meg a kocsi előtt a hátassal, egészen felszalad a szemöldöke.
- Ugye ezt ők sem gondolják komolyan…? – morogja a kérdést inkább magának, költői kérdésnek szánva, mintsem Viridielnek vagy Fredericknek címezve. Sok finomsággal vannak megrakva a feltűnő szekerek, de sejtve, hogy mennyivel magasabb áron adják el, nem olyan kívánatos a számára sem a fogyasztásnak a lehetősége. Akkor inkább kibírja az út végéig azzal, ami nála van, bár fogalma sincs, milyen hosszú lesz az út, nem beszélve a pihenőkről.
Előbb a sötételf seregek érkeznek meg, amit egy kellemetlen mosollyal fogad, úgy ülve a fogatban, hogy Viridielhez közelebb legyen, miközben a felsorakozó éjtündéket figyeli. Nem hinné, hogy túl sok esélye lenne bárkinek is velük szemben, hiába vannak itt ennyien és hiába ez a nagy fegyelem és óvatosság az emberek részéről. Jobb esetben mondjuk nem tart össze a két sereg, vagy legalábbis nem az a szándékuk, hogy elpusztítsák a várost és azzal együtt a Bivaly felszabadítására jelentkezőket is.
Mielőtt túlságosan a baljós képekbe merülhetne, egyáltalán nem kívánva a fogságot és azt, hogy gyermeke rabszolgasorba szülessen, megjelenik az emberi sereg is, mely némileg könnyít a vállain. Az uralkodó továbbra sem öltötte magára harci páncélzatát, valószínűleg valahol a sereg végén hozzák utána az arra kijelölt emberek, és a mágusok-harcosok felszereltsége és felkészültsége egészen megnyugtatja. El is enged egy megkönnyebbült sóhajtást, és ahogy az emberek hadtestének utolsó sorai is kijöttek a kapun, a király magához ragadja a szót, a palotában látottakhoz hasonlóan emelve meg a kardját, ezzel magára vonva a többség figyelmét. Ahol ők megálltak, még pont hallani azt, amit mond, bár erősen koncentrál, hogy meg is értse a szavakat, noha a növényeket még mindig megkérhetné, hogy továbbítsák az uralkodó mondandóját, ha nem kifejezetten értené. Örül a kiszabott pihenőmennyiségnek, mert legalább akkor nyújtózhat egy nagyot és sétálgathat, ha már gyalogolni nem kifejezetten akar órákon keresztül, ám ilyen hosszú üldögéléssel meg még a végén elgémerebdnek a tagjai. Az is pozitív, hogy este meleg ételt biztosítanak a számukra, bár nem fűz nagy reményeket a minőségéhez és ízletességéhez, mégiscsak több száz kalandort kell ellátni, nem egy kis csapatot.
A beszéd befejeztét egyértelműen jelzik a katonák magasba emelt fegyverei, a tömeg megindulásával pedig ők is elindulnak. Még jó, hogy van egy fogatuk, mert biztos, hogy képtelen lenne tartani ilyen állapotban pár nap után a tempót, nem beszélve arról, hogy korán kell kelni és valószínűleg későn is fekszenek.

Tudom, hogy Lash általában morgós reggelente, de most – talán a tegnapi kis lelkifröccs után, - elég mosolygós és amikor csak lehet hozzám bújuk, kér egy kis ölelést. Én is kevésbé vagyok feszült, hogy látom, túltette magát a régi szerelmével való találkozásán. Azon is elgondolkoztam, hogy lehet, féltékenyebbnek kellett volna lennem, de annyira látványosan volt vége közöttük minden szálnak, hogy ez fel sem merült bennem, de őszintén, az az orrbaverés igazán jól esett.
-  Mindenképpen a kocsival akartam menni. Bivaly messze van és amúgy is, ha csak a szomszédban lenne, akkor sem hagynálak gyalogolni, főleg nem cipekedni.
Arról már beszéltünk, hogy hívni akarja a griffet, bár, hogy őszinte legyek, nekem feláll tőle a szőr a hátamon, mert nekem túl erős az egyénisége az óriás madárnak, de Lash úgy láttam könnyedén boldogul vele. Ám biztos, hogy mindenkire rá hozza majd a frászt.
- Nem ártana a sereg valamelyik magasrangú parancsnokát tájékoztatni a griffedről, hogy felkészítse az embereket és ne törjön ki a pánik, ha megjelenik. – javasoltam, miközben segítettem a holmik összepakolásában és aztán a lecipelésében. – El fogjuk kerülni a selfeket, ha rajtam múlik, de arra számíts, hogy mivel együtt fogunk harcolni, nem kerülhetjük őket el mindig.
A fogadóssal való egyezkedést Lash-ra hagyom, meg azt is, hogy még mennyi nassolni valót rendel meg az útra, én inkább kezet fogok a már ránk váró Frederic-kel, akiben egyre kellemesebben csalódom, ahogy a szavait hallgatom.
- Köszönjük Frederic, de Lash-nak igaza van, nem akarok megint a tömegen keresztül vergődni, de szerintem szívesen elcsomagolják az élelmet, amit aztán a homokfutóm elfogyaszthatunk, ahogy a kedvesem mondja. – mutattam ki az ajtón, ahol már a lovászfiú előhozta a kis járgányunkat. – Csatlakozz hozzánk, ha gondolod. – javasoltam neki, mert nem láttam, hogy lóval érkezett volna. – Szándékaim szerint inkább Lash fogja használni, én szívesen gyalogolok mellette majd, de egy-két ember még gond nélkül elbír.
Ha Lash is végzett és Frederic-nek sincs ellenvetése, akkor felpakolunk, ha kell a zsoldos holmiját is feltesszük és már indulhatunk is. Lash egy darabig szótlanná válik, ám hamar kiderül ennek az oka.
- Rendben, akkor, mielőtt elindulunk a sereggel, szólok az illetékesnek, hogy számítson rá.
Ezek után kényelmesen poroszkálunk a kapu felé, mert még épp elkerüljük a nagy tömeget, ami várható majd, Lash közben gondoskodik arról, hogy ne maradjunk éhen.
A keleti kapunál már azért vannak páran, talán olyan is jócskán, aki itt töltötte pénz híján az éjszakát, de itt is érezhető, hogy mindenki a saját fajtájához húzódik, kevés vegyes csapatot látni. Kérdés megváltozik-e ez a város visszahódítása után, ahol ennyi nép küzd majd egy célért, még ha legtöbbet nem a nemes, önzetlen szándék, hanem a jutalmak ígérete csábítja, a meggazdagodás esélye. Ez vezetheti a pár kereskedőt is, akik nagyobb szekerekkel jelennek meg. Őket láthatóan még a veszély sem tartja vissza, reménykednek a búsás haszonban.
Én nem csodálkozom, de hallhatóan Lash meglepődik, de nem csoda, hiszen őt sosem a pénz motiválta.
- Mindig lesz, akinek mégis szüksége lesz tőlük egy-két portékára és ha a harc elhúzódik…… - hagyom befejezetlenül a mondandómat, de sajnos ez is benne van a lehetőségekben.
Szerencsére a két self csapat érkezik meg utoljára, így elég jól el tudnak különülni és idő sincs a konfliktusok kialakulásának, mert nem sokra rá megjelenik csapatai élén a fiatal király. Láthatóan nem számít az út elején semmilyen ellene irányuló támadásra, mert még mindig csak könnyű utazóruha van rajta. Igaz, valószínűleg elég erős a védelem körülötte, jó pár mágus is van ott fürkésző tekintettel és minden bizonnyal hasonló varázslatokkal felszerelve.
A járművünkről elég jól halljuk, amikor mosolyogva végignézve a jelenlévőkön, kirántja a kardját, hogy még az elindulás előtt egy utolsó lelkesítő beszédet intézzen felénk, egyben azt is elmondva, hogy miként tervezi az utat megtenni.
- Ha a falvakban ennyi ember el tudnak látni, akkor már jó előre megszervezhette. – bólintok elégedetten, mert úgy néz ki a király vagy a tanácsadói eléggé felkészültek.
A beszéd végén újra felharsan a lelkes kiáltozás, majd a sereg megindul. Elől a király és katonái szervezetten, gondolom a sötét elfekre sem lehet ebben panasz, ám a zsoldosok elég összevissza vonulnak és jócskán elhúzódik a vonaluk.
Én a homokfutót a király serege mögé irányítom. Ahogy számítottam rá, az út elhúzódik egy jó hétig, de a király nem hajtja a sereget, így mindenki jó erőben és teli hassal érkezhet meg Bivaly közelébe.
Na, persze nem úgy kell elképzelni, hogy királyi lakomát kap mindenki, de laktató és elég, ráadásul ahol csak megállunk mindenki szívét-lelkét kiteszi, hogy ellásson mindenkit.
Mondjuk a kereskedőket hanyagolnám, mert eléggé erőszakosak, de mikor egyiküket megfenyegetem, hogy fává változtatom, akkor nyugalmasabb lesz az életünk.
Amikor csak lehet Lash-nak próbálok egy fát vagy bokrot találni, én elalszom a kocsi mellett a földön, nem is merném otthagyni, mert azért minden seregben megbújnak olyanok, akik nem átallanák meglovasítani.
Aztán pár nap múlva megérkezik a griff, ami még annak ellenére is kisebb pánikor okoz, hogy az embereket figyelmeztettük. Szerencsére hamar megnyugszanak a kedélyek mindkét részről, hiszen a nagy madár is eléggé felzaklatódik, de innentől Lash már kényelmesen és amennyire csak lehet biztonságban utazika hátán.
Aztán feltűnik a város, vagyis ami maradt belőle a harcok és az orkok fosztogatása után. Már most is feltűnnek érdekes alakok, kreatúrák, de még semmi biztosat nem látni, de elég rosszindulat és gonoszság árad a környékből, hogy tudhassuk, nem lesz sétagalopp a további út. Közelebb érve, már látni, hogy elég különös, groteszk figurák bukkannak fel itt-ott és ez nem jelent jót.
Tábort verünk, mikor már elérhető távolságban vannak a falak és a király hívatja a csapatvezetőket. Mi Lash-sal nem vagyunk köztük, de nem maradunk le semmiről, hiszen a tisztek aztán csoportokat maguk köré gyűjtve kihirdetik, hogy a király - nem csodálom az óvatosságát, az lenne meglepő, ha nem tenné, - őröket toboroz az éjszakai járőrözésekhez.
Aki ezt vállalja, holnap a támadás alól felmentést kap.
Mivel én a támadásra tartogatom az erőmet, nem jelentkezem, ha csak kimondottan nem kérnek fel valamiért. Különben is nem az éjszakai látásom a legjobb, arra ott vannak a selfek.
Ha nincs növényzet a közelben, akkor egy ponyvát feszítek ki a kiskocsinkhoz rögzítve, hogy alatta bújjunk össze kedvesemmel. A holnap megmutatja majd mire számíthatunk és az eldönthet mindent.

Kész királylánynak érzi magát Viridiel mellett, mert bár semmi baja, ha valamennyit cipekednie kell vagy gyalogolnia, ez a szintő előzékenység és kedveskedés tagadhatatlanul jólesik neki, így kap is még egy ölelést egy arcra adott puszival, mielőtt elindulnának lefele a táskákkal. Ekkora kényelem más partner mellett aligha adódna, és bőségesen kiélvezi, de nem annyira, hogy az kihasználásnak érződjön; legalább egy kicsit a könnyű dolgoknál kiveszi a részét, pocak ide vagy oda.
Arra egyetértőleg bólint, amire szóbal párja felkészíti a sötételfek kapcsán; ezzel ő maga is tisztában van, és ha viszonylag kevesen fognak körülötte lebzselni, nem lesz nagy baja belőle, férjével majd kölcsönösen védelmezik egymást úgyis, ha baj lenne. Végül aztán a fogadóban történő egyezkedések után el is indulhatnak, így ő elkényelesedik a fogatban, na meg hívja a griffet is.
- Jól van, akkor ezt rád bízom, te azért ismerősebb vagy a körükben – biccent még férjének tervezett intézkédésére, adott esetben igyekezve nyitottan állni az esetleges beszélgetések felé, bár nem kizárt, hogy el-elbóbiskol közben, olyan korán van, ő pedig igencsak aluszékony tud lenni a babahordozástól, hiába jutott túl az első hónapok intenzív fáradékonyságán.
A kapun kívül elképedve fürkészi a megérkező kereskedőket, Viridiel baljóslatú megjegyzésére pedig feláll a tarkóján a szőr, mert ebbe még bele se gondolt, ennyi sereggel és ennyi jelentkezővel az élen.
- Hát nagyon remélem, hogy nem fog elhúzódni, mert bár mi biztos megoldjuk... – néz párjára. – Azért ez egy elég gerinctelen húzás tőlük – vezeti vissza pillantását a kalmárokra, aztán elengedi a gondolatot. Ez a szakmájuk, és el kell fogadnia, hogy vannak olyanok, akik képesek eddig a szintig is lemenni csak azért, hogy több bevételük legyen. Nem vált ki belőle semmiféle szimpátiát, ugyanakkor nem is akar ezen rágódni, szóval inkább tereli a gondolatait egészen más irányba. Szerencsére a figyelmét az uralkodó jövetele kellően leköti, aki alaposan tájékoztatja őket az útról, mosolyogva fogva meg férje kezét elégedettsége hallatán.
- Hát, akkor megérte eddig várni itt, legalább nem magunknak kell vadászni – mondja halkan, ő maga is elégedetten az uralkodó és tanácsadói körének felkészültsége miatt. Nem mondaná, hogy ez annyira jellemző lenne máshol, sőt, igazából valószínű, hogy kisujjukat nem mozdítanák az uralkodók más helyeken – vagy más korokban –, így aztán szerencséseknek érezhetik magukat. Valószínűleg a király ezen lépése elismerést fog kiváltani többekből, ami nem rossz, ha támogatást akarna magának szerezni és egy biztos pozíciót.

//Út//

Az utazás gond nélkül zajlik, a griff is időközben válaszol neki, hogy számíthat rá, és hamarosan indul, pár nap múlva pedig meg is érkezik. Nem habozik ezt továbbítani Viridielnek, szinte lelkes gyerekké válva, hiszen még akár repülhet is rajta, bár még nem biztos, drága gyerekük mit gondol erről az esetről azon kívül, hogy az izgatottság csiklandós érzete egyáltalán nem akar múlni gyomrából. Már alig várja a pillanatot, hogy a zöld tollas itt legyen, így néha megszarporázza az evési sebességét, aztán órákra inkább a szekér egy kevésbé kényelmesen elérhető pontjába teszi a kosárkáját, hogy véletlenül se fogyjon el még az esti célállomás előtt, ahol jó eséllyel ismét feltölthetik a nasikosarat. Az étek, amit biztosítanak napi szinten, nem éppen a legjobb, de igazából másra nem számított;  mégiscsak több száz jelentkezőt kell ellátniuk, nem lehet minden olyan ízletes, mint mondjuk a Liliomban, amiért kár, de tenni sem lehet ellene.
Az éjszakák nem éppen egyszerűek, mert bár Viridiel mellett szeretne lenni, aki meg a kocsi mellett talál magának fekvőhelyet, megérti azt is, hogy nem akarja ottlétét a biztonsága érdekében. Nem is szívesen ébredne fel arra, hogy valamelyik kegyetlenebb alak kihasználja állapotosságát és őrült követelőzésbe kezd vagy valami más elképesztő badarságba. Nem is kockáztat inkább, sose lehet tudni alapon választja a biztonságosabb természetet, Viridiel lelkére kötve minden egyes éjszaka, hogy vigyázzon magára, és egy alapos csókkal engedi vissza a kocsihoz – vagy hagyja őt ott. Persze férje nélkül nem a legegyszerűbb aludni, de ráveszi magát. Nem lenne jó az állati alakkal szórakozni most, mivel bármikor kitalálhatja ezt bárki és nem szeretné, ha ezen titkuk kitudódna.
A griff megérkezése napján először csak egy hatalmas árnyék tűnik fel neki a földön, miközben már a hatodik barackon nyammog, és kis híján kiesik a kezéből a megrágott gyümölcs, mikor eltátott szájjal bámulja a hatalmas jószág könnyed, mégis erőteljes landolását. Azonnal utasítja is Viridielt, hogy állítsa meg a kocsit és kiszállva abból úgy rohan az állathoz, mintha nem is kismama lenne, hanem valami gyerek. A boldogsága ugyanakkor gyorsan elszáll, mikor az ellenséges viszony azonnal kialakul, így rögtön a griff és a körülötte lévő fegyverrel fenyegetőző személyek közé lép, rájuk kiáltva, hogy ne lépjenek közzé közelebb, védelmezőn tárva szét a karját, hogy különös hátasállatának baja ne legyen. Végül, néhány feszült pillanatnyi fürkészést és vizsgálódást követően ismét megjelenik rajta a mosoly és szélesen vigyorogva fordul a griff felé, nyomban átölelve tollas nyakát.
- Annyira örülök, hogy itt vagy – mondja bele a tollazatba.
~ Azt nem mondtad, hogy ezek a sötétbőrűek is itt lesznek... ~ jegyzi meg aggodalmasan, némi félelemmel fürkészve a két csapatot, aztán érezve az állat várakozását, eltávolodik tőle, hogy tarkóját vakarva adjon magyarázatot. Tudta, hogyha megemlíti a két éjtünde sereget, akkor biztosan nem jön el, bármennyire kérleli - emlékszik még a kormosképűektől való félelmére.
~ Nem ellenségek. Ezúttal nem, az ember avagy kerekfülűek alfája is tesz róla rajtam kívül, hogy semmiképpen se bántsanak. Elég nagy a fegyelem, tudod? ~ pillant rá bizakodón. ~ Nem lesz baj, ez a lényeg, a korábban említett szörnyek abban a városban a közös ellenségünk.
~ És ha vége? Akkor sem támadnak meg? ~ érdeklődik, bizalmatlanul emelve meg a fejét, úgy nézve le a vörösre, aki elgondolkodik ennek hallatán, majd nemlegesen megrázza a fejét.
~ Akkor nem segítenének és már régen megtámadtak volna mindannyiunkat ~ válaszol borúsan, és ezúttal a szárnyas jószág az, amelyik mérlegre teszi a helyzetet, végül aztán lejjebb ereszkedik, hogy Lashrael könnyebben tudjon rámászni, aki lelkes gyerekként kis híján felsikoltva örömében ugrik rá a jószágra, ügyelve, hogy szárnyait ne gátolja a mozgásban. Mikor kényelmesen elhelyezkedik, olyan széles vigyorral fürkészi férjét, mint mikor jókedvét fokozni kívánva tovább kedveskedik neki mindenféle dicsérő szóval vagy aprósággal.
~ Másnak látszol ~ szólal meg ismét az állat, mire kíváncsian fordítja felé a fejét. Hatalmas sasszemei mintha a pocakjára irányulnának, mire zavarában teljesen elvörösödik.
~ Utódom lesz... ~ vallja be. ~ Közös utódom azzal a társammal, akihez elvittél egyszer az otthonod területén és akit velem együtt hoztál el a másik terület hegyei közül ~ magyarázza némi meghatottsággal, az állaton meg mintha meglepettséget tapasztalna, miközben megindul négy lábán, tartva azt a számára könnyed tempót, amit az elöl lévő emberek diktálnak.
~ Furcsán néz ki... ~ mondja, aztán előrefordítja a fejét, fürkészve az egybegyűlteket, egyértelműen nem érezve magát sem kényelmesen, sem biztonságban ennyi alak mellett. Némi idő után aztán mégis hozzászokik, köszönhetően a vörös jelenlétének és annak, hogy semmi baj nem történik a nap folyamán, még vadászni is elmegy és mellettük fogyasztja el a fogott vadat. Más nap már – vélhetően Viridiel kisebb szívbajára - egy rövid repüléssel fűszerezik meg a monoton menetelést. Csak pár perc csupán, ugyanis Lash nem mer kockáztatni a gyerek miatt, de ez a furcsa érzés, a repülés érzése és ezzel együtt a szabadságé nagyon hiányzott neki, így igazán felszabadultnak érzi magát addig a pillanatig, amíg meg nem látja a magasból a távoli Észak-Bivaly sziluettjét.
- Édes Természet Anya... – szúr rögtön szemet neki a levegőben repülő szörnyetegek egyelőre kivehetetlen alakja, de biztos benne, hogy nem egyszerű madarak keringenek a város körül, mint apróvadra leső ragadozómadarak. ~ Biztos vállalod ezt velem? ~ markol erősebben a griff tollazatába, igenlő feleletet hallva elméjében, mire amennyire tudja, átöleli az állatot, hálásan köszönve meg neki segítségét.

//Letáborozás//

A letáborozásnál nem kell sokat pakolniuk, hiszen kifejezetten sátruk nincs, a felszerelés meg maradhat a szekéren, a griff úgyis őrizni fogja. Így még akár Viridiellel is aludhat végre – na nem mintha hátasának megérkezése napján ne könyörögte volna ki -, a tábortverők közül pedig kirí a csoportosulás. Vélhetően megbeszélést tartanak, ettől függetlenül kíváncsian bogarássza a királyi felszerelésben lévőket, akik aztán a hatalmas tábort átszelve gyűjtik össze a fontosabb személyeket, majd a katonák szétszóródva elmesélik a többieknek is, mire kell készülniük. Viridielre pislog párszor, ezzel érdeklődve, mik a szándékai, de úgy tűnik, nem nagyon akar őrjáratozni a sötételf jelenlét ellenére sem. Nem mintha mondjuk ők ketten sokat tehetnének két sereg ellen...
A griffre néz, aki békésen fekszik a kocsi mellett, ahogyan kérte tőle, őrizve a szekeret és a mellé kikötött, legelésző hátast is. Egy mosollyal nyugtázza a helyzetet és csak reméli, hogy a lovat nem fogja elfogyasztani az éjszaka folyamán a tilalom ellenére is, aztán belekarolva Viridielbe öleli át a karját, amíg a katonák végigmennek a jelentkezőkön; csapattársakat meg nem javasol, mert nem sokakat ismer, így marad Természet Anya döntésénél.
Nem tagadhatná, hogy aggódik a holnapot illetően, ami ábrázatáról biztosan leolvasható, de azt sem engedheti meg, hogy ez elhatalmasodjon rajta, így mikor férje kifejezi elvonulási szándékát, elvigyorodva nyom egy puszit az ajkaira. Még egyszer rászól a griffre, elismételve neki a kocsi megőrzését és a hátas el nem fogyasztását, aztán már gondtalanul lépdel a közelben lévő erdőség széle felé, hogy a zöldellő lombok között elrejtőzve kiélvezzék a csata előtti utolsó éjszakájukat kettesben. Könnyed sétájuk alatt el-elvétve osztogatja nyakra és arcra a puszikat, így fejezve ki szeretetét és ragaszkodását, boldogan bújva férjének meleg ölelésébe és érzelmei viszonzásának kellemes fellegébe, teljesen háttérbe szorítva a gyomrában apró görcsként jelenlévő nyugtalanságot.

Elmosolyodom a király jelölt szavait hallván:-Teszek róla, hogy mind a kettőnk épségben hazaérjen, ezen szerintem nem kell aggódnia, elég sokféle lény gyűlt össze, csak azért, hogy a várost felszabadítsák, én úgy látom, hogyha nem vétünk nagy hibát akkor nem lesz ebből probléma.-mondom neki miközben a tekintetemet rögtön elcsalja a háborgó katona tekintete. Ránézek, majd egy halvány szemöldök ráncolást után ránézek a királyra és a hosszú magyarázata után hozzáteszem:-Nos, az ő nevükben én nem beszélhetek. Azonban ha jól értem velük még nem egyezett meg semmiről, így nincs is lekötelezve irányukba. Úgy vélem, hogy amíg nem köt velük meg egy hasonló szerződést, addig a miénkkel szemben ez nem jelent semmi problémát. Így bár lehet, hogy magának itt abban a pillanatban nem lesz egyszerű, de őket tudja majd felém irányítani azért, hogy a kérésük teljesüljön.-nézek rá megint a katonára:-Úgy érzem neki valami nagyon fontos mondandója van.-bökök rá egy ujjal az említett emberre, majd megvárom, hogy mi sül ki ebből.

Közös részhez később írok még

Gallon Shebik



Épp egy kellemes kis fogadóban pihenek. Pont rám fért. Utolsó küldetésem, vagy inkább kalandom elég mozgalmasnak bizonyult. Rég volt már ilyesmiben részem, de azért a jóból is megárt a sok. Csak pár napig tartott a nyugalom és az hogy megengedtem magamnak egy kis pihenést. Hiába voltam fák között, mégse volt ugyanaz az érzés mint amit otthonom ad. Így hűséges erdei elf létemre, aki katonaként és nyomkövetőként hűen szolgálja királyát, összekaptam magam és a hazatérésre készülődtem. Épp kevéske cuccomat pakolásztam össze utazótáskámba, mikor a nyitott ablakból elfojtott de izgatottan csengő pusmogás ütötte meg a fülem. A két férfi egy helyről, egy régóta áhított, de még nem látott helyről, Királyöbölről beszélgetett.  Nagy fegyelemre volt szükség ahhoz, hogy ne hallgassam tovább az izgalmas beszélgetést. Muszáj volt hazatérnem már.
És elindultam. Úgy ahogy jöttem, gyalog. Nem kellett térkép, kérdés. A szívem tudta merre van otthonom. De most becsapódtam. Tudat alatt  szinte észrevétlenül faggattam a fákat. Mi van ott, és ők válaszoltak. Sose szerettem ha fegyelmemet megrendíti a nyughatatlan énem, a kalandozó, amit oly sokszor akartam már háttérbe szorítani. És azt is nehezen ismertem be hogy ez amikor megtörténik mennyire tetszik. Meg a lényeg. Mikor dolgom volt azt tettem, a legjobb tudásom szerint. Szóval bármennyire is erősnek tűnt a gondolat, hogy újra lássam otthonom és megtudjam mi történt, lábaim a sokadik rejtekhelyem felé vittek. Ott kibővítettem felszerelésemet. A rejtett zsebeket némi pénzzel töltöttem meg, tarisznyámba a gyógyító főzetek mellé bekerült a kis kézikönyv ami a veszélyes fajokról szólt és az iránytű. A kulacs a parittya derék szíjamon lógott, a kicsi tőr mellett. A hátamra pedig szeretett íjam került a frissen beszerzett nyílvesszőkkel.
- Hát hajrá, de az utolsó legyen Gallion. Bőven elég volt ennyi erre az évre. Hagyj máskorra is történni valót.- gondolkodtam bőszen akár egy öregember, aztán jót nevettem magamon. Ilyen hangulatban telt az utam Királyöbölig ahol valóban pezsgett az élet már messziről hallani lehetett a nyüzsit ami gyógyír volt néha bosszantó, de annál inkább szeretett énemnek.
Odaérve örültem, hogy erszény nem lógott derekamról, és az íjamat is szorosan fogtam. Sokmindent megfigyeltem és észrevettem a tömegben. A tolvajokat messziről kiszúrtam. Ahogy sétálgattam egy piros lámpás ház fényeit láttam meg messziről, amit a közeledő éjszakára való tekintettel égettek már. Első dolgom lesz betérni ide, miután lepakoltam, vagyis elrejtettem cuccaimat. Egyet ugyanis azonnal felfogtam. Itt mindent kaphatok majd, kivéve kényelmes ágyat. Így utamat a város pereme felé folytattam, ahol sokáig keresgéltem a megfelelő szállás és rejtekhelyet.
Már jócskán beköszöntött az éjszaka, mikor ezen vágyam sikeresen teljesítve visszatértem a házhoz, ahol nemcsak a már megismert gyönyörre, de információra is vágytam. Bár tudtam ehhez mélyen az eldugott erszénybe kellett nyúlnom.
Páran megnéztek maguknak az úton, de senki se szólt hozzám. És ott is álltam a kapu előtt izgatottan, mivel ilyen helyen konkrétan még nem voltam, csak hallomásból tudtam hogy néz ki. A szabályokkal nem voltam tisztában, de már tudtam az utóbbi alkalomkor megjött önbizalmamnak köszönhetően nem vagyok ellenszenves a női szemeknek, főleg ha mosolygok, és jó modort is tanultam. De az információ kellett, és jól is jöhettem ki ebből a költségesnek költséges megoldásból...

Freia

A biztonság megígérésére az uralkodó halkan felkuncog, mintha valamiféle kellemes viccet meséltél volna neki.
- Én nem becsülném alá sem a felsőbb hatalmak akaratát, sem az ottani szörnyek erejét és képességeit. Nem a semmiért nem tért vissza onnan senki, hogy beszámoljon arról, mi zajlik ott vagy egyáltalán mik tartózkodnak a falakon belül – mondja könnyeden, noha a tekintetében van valamiféle sötét gyász és tartózkodás az Észak-Bivalyban lévő lényektől. Szó sincs arról, hogy félne, vonásai egyértelműen a bátor hazafiságot sugározzák; szimplán nem becsüli alá azt, amivel vagy akivel dolguk van.
Az újabb kötekedésedre vagy meglátásodra ismét mosoly kúszik az arcára, inkább elégedettségből, mintsem szórakozottságból. Vélhetően nem számított kevesebbre egy sötételftől, amilyen állhatatosnak és feladást nem ismerőnek találják a fajtádat.
- Ahogyan azt említettem, szövetséget majd a felszabadítás után fogok kötni bárkivel is, innentől egyenlő esélyekkel indul a két sereg, ha ugyanazt akarják. Mégis mennyi értelme van egy egyezségnek, ha az egyik fél már meghalt, így nem tudja teljesíteni a kérést? – érdeklődik, megtartva a barátságos mosolyát borostás arcán, és mikor a katonára irányítod a figyelmét, az utód rápillant érdeklődön.
- Öhm... Semmi... felsége... – nyögi ki. – Csak az édesapjával történtek után...
A király megemeli a kezét, mire a katona elhallgat egy apró fejhajtással.
- Csak az aggodalom – fordul vissza hozzád megnyerő mosolyával. – Nehéz a múltat feledni és az ott történteket megbocsátani, tudja? Mindenesetre maradjunk annyiban, hogy előnyben fogom részesíteni a kérését, és ha a seregével együtt nem lesz tétlen, hanem mondjuk... közel olyan vagy nagyobb teljesítményt nyújtanak, mint a másik sötételf sereg, magát hívom be elsőként a szövetségünk megkötésének mikéntjeire. Mit szól ehhez? – fonja össze az ujjait az asztalon. Ha ezzel megelégedsz, akkor távozva már szedheted is össze a sereged tagjait, hogy másnap hajnalban indulásra készen jelenjetek meg a keleti kapunál.


Gallion - felzárkóztatás

Ahogy betérsz Királyöböl általad kiválasztott bordélyházába, estére meglehetősen felcsúszott az ott tartózkodó vendégek létszáma. Eleve meglehetősen sokan vannak a városban a legkülönbözőbb fajokat képviselve, és talán nem ér meglepetésként, hogy a kellemes, meleg éjszakára vágyók egy része itt kötött ki – míg mások jobb esetben találtak maguknak egy ágyat és takarót. Mindenestre belépve néhány hölgyemény tekintete azonnal megállapodik rajtad; elsősorban emberkurtizánok vannak itt, elvétve találkozhatsz néhány hegyesfülű elffel, köztes létszámban pedig az ember-elf félvérek vannak.
Nem sokat sikerül haladnod az épületben, és nem éppen a benti tolongás miatt, hanem azért, mert az egyik meglehetősen alulöltözött és sokat mutogató emberi kishölgy veszi a bátorságot, és félreérthetetlenül dörgölőzve áll eléd, végigsimítva a mellkasodon – vagy ha páncél van rajtad, akkor a páncélodon a mellkasod magasságában. Édesen mosolyog rád és csalogatóan keresi pillantásodat saját kihívó, mogyoróbarna tekintetével, szólásra nyitva a száját.
- Nahát, szép lovag, mi szél hozott erre? – simít végig az arcodon gyengéden, másik karjával a nyakadnál ölelve át, igyekezve valahogy úgy helyezkedni, hogy jó rálátásod legyen a domborulataira, amit így sem fed túl sok minden. – Mondd csak, miben segíthetek? – fürkészi a vonásaidat, leheletfinoman futtatva végig ujjait a füled mögött, le a nyakadig, onnan a mellkasodon állva meg, ott pihentetve tenyerét. Biztos lehetsz benne, hogy a testi adottságainak és az ebből származó szolgáltatások kifizetésére akar sarkallni téged, így meglehetősen kiábrándult lesz, mikor kiderül, csak a város felszabadítása miatt érdeklődsz.

//Megjegyzés: „Ilyen hangulatban telt az utam Észak-Bivalyig” – itt Királyöbölre majd javítsd, kérlek! Az észak-bivalyi bordélyházban legfeljebb szörnyek fogják rágni a húsodat //