Nem igazán aggódom amiatt, találok-e magamnak csapatot, hisz akár egyedül is felaprítanám ezt a városkát (nem). Nem is nagyon töröm magam, inkább csak céltalanul bolyongok, így eltelik egy kis idő, mire felfigyelek a hangra.
- Te ott, a két karddal, ork uram! - ork uram? Így is régen hívtak már. Meglepve fordulok a fiatal katona felé, hogy végignézzek rajta: páncélos, a királyi seregből, és ha jól hallottam, a legtöbb bandát ők vezetik. Ő is egy tiszt lenne?
- Csapatot keresel? - na, meg is válaszolta a ki nem mondott kérdésem. Legalább nem nekem kell keresgélnem, úgyhogy végtére is hálás lehetnék neki. Oh, én megmentőm... mindjárt elolvadok.
- Ja - fejtem ki eme pompás szónoklatban az érzelmeim és a gondolataim, és ez szemlátomást elnyeri a tetszését.
- Akkor gyere, még néhány fő hiányzik, de nagyjából megvagyunk - csapkodja meg az épen marad vállam. Még szerencse, hogy nem a másikat, mert akkor elég csúnya összetűzésbe keveredtünk volna. Habár...
Megmozgatom a jobb karom: körözök vele párat, aztán hátra is feszítem.
Semmi baja; nocsak, nocsak, úgy tűnik, a vénasszony mégis mestere a gyógyításnak. A kötést viszont egyelőre nem veszem le, már csak azért sem, nehogy a szagtól a démonok sírva tűzzék ki a fehér zászlót. Abban mi lenne az izgalom? Mindenesetre így, hogy a vállamat nem kell féltenem, magabiztosan követem a katonát. Nem kell sokat vándorolnom, hisz itt van pár lépésre a csapata. Ami pedig azt illeti... nos, ilyen sokszínűséget még nem láttam.
Egy erdei elf, valószínűleg gyógyító. Remélhetőleg kevésbé büdös szerekkel gyógyít, mint az a boszorkány.
Két ork - mondanám, hogy megnyugtat a fajtársaim közelsége, de hazudnék. Egyáltalán nem érdekel, kikkel vagyok körülvéve, ráadásul valószínűleg nem fogadnának a kegyeikbe csak azért, mert én is ork vagyok. Vagy ha mégis, akkor elég puhányok.
Két férfi, akiről nem tudom eldönteni, az erdeiekhez tartoznak-e, vagy sem... talán félvérek. Az egyiknél csak kard van, a másiknál íj is.
Három törpe, akik szemlátomást nagyon jól szórakoznak. Valószínűleg nem először koccintanak a kulacsukkal, és pont elkezdenék aggódni, hogy miként fogják így forgatni a pörölyt, de aztán eszembe jut, hogy ezek törpék. Valószínűleg akkor harcolnának rosszabbul, ha nem ihatnának előtte.
Egy oawa, méghozzá egy oroszlán - első ránézésre nem tűnik olyan töketlennek, mint az a tigris korábban, és nem igazán van jókedve. Megértem, sokan feszültek, de ő inkább harciasnak látszik, mint idegesnek. Érdekes, érdekes... vajon milyen erős lehet? Vajon legyőzném egy párbajban?
Emberből van a legtöbb: hét királyi katona, amiből egy mágusféle (valószínűleg, franc se ért az ilyen bájolókhoz), négynél lándzsát, kettőnél kardot látok. Öt szabad zsoldos, háromnál kard, kettőnél meg íj van.
Velem együtt huszonkettő.
Még ilyen szélhordta csürhét... mintha minden fajból közéjük akartak volna dobni párat. Szívmelengető látvány, ahogy az egyik ork szívatja az elf gyógyítót (legalábbis nem hiszem, hogy az erdei kedvességből adta volna oda a tőrét fogpiszkálásra), a többiek pedig isznak, meg beszélgetnek, meg feszülten várakoznak, meg bánom is én. Mint egy nagy család. Kíváncsi vagyok, mennyire lesz ez a banda összetartó éles helyzetben: bár látszatra többet érnek, mint az a pár katona, akikkel együtt harcoltam, de itt más a baj. Hiába képzettek: ha jók a megérzéseim, akkor az orkok védik majd egymás seggét, a törpék pláne, az oawáról meg inkább ne is beszéljünk. Komolyan, már előre várom.
Nem foglalkozom sokat a bemutatkozással: keresztbe font karokkal vigyorgok, miután végigfutott a szemem a díszes társaságon. Ha valakinek pofázni van kedve, akkor az majd megteszi. És nem úgy tűnik, mintha bárki is erőlködne, hogy csevegjen velem. Helyes.
Valószínűleg tényleg az a fickó a főnök, aki idehívott, mert figyelmesen nézi a csapatot, miként tudna elosztani minket. A többiek nem hepciáskodnak miatta, furcsa is a büszke fajtársaimat látni, ahogy szó nélkül tűrik az utasítgatást, bár az utasításoknak tényleg van értelme: elől két szélen a többi ork, köztük a lándzsások, hátra a többi fegyverforgató, középen meg a bűbájosok meg az íjászok, köztük én is. Én csak bólintok erre - tény, hogy nem vagyok gyakorlatlan a nyilakkal, de azért olyan jónak se mondanám magam. Meg aztán szarvasra lőni kicsit más, mint az ilyen izékre. De ezt nem kötöm az orrára, megteszem, ami tőlem telik, aztán legfeljebb előrerontok a frontvonalra.
A parancsnok (vagy legalábbis valami olyasmi) többé-kevésbé határozottan lép oda a két frissen érkező...
...sötételfhez...
Nem is próbálom titkolni, ahogy a jobb kezem a szablyamarkolatra csúszik. Mit keresnek ezek itt? Rendben, hogy ekkora változatosságot még a legnagyobb vásárforgatagban se látni, de az, hogy ezek is idetolják a képüket, segíteni nekünk, kissé túlzás.
Eszembe jut az a kérdés, amit feltettem a tigris oawának. Rábízná-e az életét bárkire is? És bár a kérdés nevetséges, hirtelen megérzem a különbséget. Ha vállvetve kellene küzdenem egy másik orkkal, egy félvérrel vagy akár egy iszákos törpével, azt még megteszem, ha muszáj. De az, hogy...
...hogy ezekre bízzam rá magam...
Az én fajtámról is mondanak szépeket, de ettől még nekem is összeszorul a gyomrom. Főleg a két napja történtek miatt, mikor...
Or'dhuk...
Persze ezt a két sötét fajzatot életemben nem láttam, és nem hiszem, hogy bármi közük lenne ahhoz a támadáshoz. Mégis, látva őket nem tudok másra gondolni, mint hogy simliskednek valamit.
A többiek mit szólnak ehhez? Egy gyors körbepillantás után meglátom, hogy nagyjából azt, mint én, legalábbis jó páran húzzák a szájukat, az egyik törpe még oldalra is köp. Akadékoskodni viszont senki nem akar (vagy nem mer?), így hát a parancsnok a két új jövevényt is beosztja a csapat legelejére. Nagyszerű, legalább nem közvetlenül előttem lesznek. Veszélyes lenne, még a véletlenül megcsúszna a kezem, aztán az egyik nyílvessző rossz irányba repülne. Vagy akár kettő is.
De most nincs értelme ezen gondolkodni: ahhoz, hogy megöljem őket, egyelőre életben kell maradnunk. Hogy ez mennyire lesz nehéz feladat, az nemsokára úgyis kiderül.
Kezdődik.
A fiatal király beszédét kíváncsian hallgatom. Jól csinálja: nem hosszú, de pont elég tüzes ahhoz, hogy felszítsa az amúgy se túl sima kedélyeket. Ez a csapatomra is hatással van: az emberek ordítanak, az emberek üvöltenek, a törpék szintúgy, az oawa meg bömböl, ahogy a torkán kifér. Nem egy közülük lelkesen hadonászik a fegyverével. Természetesen én se maradok ki a sorból: vígan versenybe szállok a többiekkel, ki tud fülsiketítőbben harsogni, és én is megemelem az öklöm. Alig van, akire nem ragad rá a hangulat, például a félvérek, meg a... sötétképűek.
Nem tetszik nekem ez az egész. De gyanakodjak bármennyire, most nem tehetek mást, mint várok: ha nem is tökéletesen, de látom, ahogy elindulnak a lovas mágusok, karöltve a hullákkal. Bár valószínűleg mindenkinek elmondták, mi a terv, ez mégis elég aggasztó látvány: jó páran lesznek még feszültebbek, és én is összehúzott szemekkel figyelem azokat, amiket nem sokkal ezelőtt aprítottunk le, most meg újult erővel masíroznak a fal felé.
Boszorkányság. Az egy dolog, hogy bármikor lerohanhatnának minket a hullák segítségével, hisz azt valószínűleg a győzelem utánra tervezik... engem az zavar, mennyire természetellenes ez az egész. Nem elég, hogy ezek az átokfajzatok eleve úgy néztek ki, mintha egy zakkant isten eljátszogatott volna a lehető legkülönbözőbb fajok bizarr egybeolvasztásával, de hogy még a haláluk után is zargatják őket? Nem, ez nem jó dolog. Mindig is távol tartottam magam a sámánok agybajaitól... és úgy tűnik, jó ötlet volt.
Talán az lenne a legjobb, ha most is meglépnék, de az már túl késő. Na meg legfeljebb majd megöljük a szörnyeket még egyszer.
Van időm gondolkodni, hisz elég sokáig szenvednek a fallal. A csapatomban nemcsak én vagyok türelmetlen: az orkok morognak, a törpék isznak, az emberek feszülten figyelnek... na nem mintha irigyelném a bűbájosokat, kinek van kedve kitenni magát azoknak a lövedékeknek? De úgy tűnik, a hullák megállják a helyüket, és bár akad pár kétes pillanat, meglepő módon egy mágus se hal meg, és csak-csak elkezd repedezni az a várfal. Aztán be is omlik, először csak egy helyen, aztán egyre többször és egyre szélesebben, végül szinte a felét lebontják az egésznek. A köpködő szörnyek nyilván nem örülnek ennek: hol a kövek ölik meg őket, hol a mágusok, hol a... többi hulla. Ez aztán a bizarr halál.
De legalább szabad az út a városba. Mindennek örülni kell, nem igaz?
A király dicsőn támadásra vezényel minket, mire a sereg egy része kevésbé dicső ordítással válaszol. Franc se láttam volna, hogy valaha ilyen összetartást látok ennyiféle faj katonáitól, zsoldosaitól, csirkefogóitól, meg a többitől, de persze én is részt veszek a lelkesedésben, noha tudom, hogy bent már nem lesz ilyen őszinte. Futva indulunk a lerombolt fal felé, ahol a kövek közt azért még mindig kitörheti a bokáját, ha valaki nem figyel, de az már az ő baja. Legfeljebb megöljük, a sötételfeknek meg lesz egy újabb játékszerük.
Indulhat az aprítás.

Persze én középen vagyok, szóval messze nem tudok olyan gyorsan haladni, mint a csapat elején lévő orkok. Igaz, őket is lelassítja a parancsnok, bár az oawával együtt kell ordítoznia ahhoz, hogy végre lassítsanak.
- MEGÁLLJ! - hajrá, egyszer csak sikerül. - Lassabban, fiúk! Fog jutni mindenkire szörny, nem kell sietni annyira! - miért nem? Elfáradni egy ilyen kis bemelegítéstől megalázó lenne, a harc meg minél előbb elkezdődik, annál jobb. Ha le akarjuk tarolni a várost, minek megyünk csigaként? De itt nem én dirigálok, és egyelőre nem is akarok lázadozni, együtt megyek hát a többiekkel.
A fal maradványain kívül nem áll utunkba semmilyen akadály. A köveken itt-ott át kell mászni, de ettől eltekintve a város csendesen fogad minket.
Csendesen?
A tegnap éjszakai rohamot nézve meglepő, hogy most ilyen könnyen beengedik a sereget. Miért nem támadtak többen? Ha igaz, amit a két oawa mondott, és tegnap már a várfal előtt összecsaptunk a démonokkal, akkor most nem kellene egy kicsit védekezniük? A savköpők itt voltak, de most, hogy elpusztultak, szinte kihaltnak tűnik a város.
Óvatosabbá válok. Felesleges lenne azt mondani, hogy valami nincs rendben, hisz itt semmi nincs rendben, de mégis... ez így túl könnyű. A társaim is elővigyázatossabban néznek körbe (már amelyik), főleg, hogy a házak eltakarják a többi csapatot, így innentől már csak magunkra számíthatunk.
- Figyeljetek, most már bármikor megjelenhetnek! - már a parancsnok is csendesebben beszél.
- Jó kis szörnycombot vacsorázunk - röhög az egyik ork, amihez beszáll a másik is.
- Én inkább kihagyom - szólal meg a fiatal elf lány, láthatólag nem tetszik neki az ötlet, ahogy undorodva beszél.
- Több marad nekünk, ugye? - néz rám a fajtársam. - Jössz enni velünk te is, nem? Több kéz többet bír hozni a tűzhöz, a többiek keze meg úgyis leszakadna a húshordásban - már ha meglesz még a kezük, teszem hozzá magamban. Nyilván csak ökörködnek, de most valamiért nincs kedvem poénkodni. Előbb a fintorgó erdeire nézek, majd az orkra, végül pedig oldalra, és köpök egy jókorát.
- Ettem már rosszabbat is, de ezt kihagyom.. főleg, hogy az egyikük vére majdnem lemarta a kezem - bár ha a vénasszony gyógyszerétől nem lett bajom, akkor nyersen felzabálhatnám fél Bivalyt, az se kottyanna meg... vajon milyen lehet a főztje?
Az ork csak legyint egyet lemondóan, és visszafordul. Szegény, elrontottam a mókáját, viszont én ráérek akkor vigyorogni, ha végre belemélyesztem a hideg acélt az ellenség húsába. Bárki legyen is az.
A többiek nem ilyen könnyelműek. A félvérek meg az erdei gyógyító szinte folyamatosan fürkészi a környezetet, hátha les ránk valami fenyegetés. Én is elég sűrűn nézek körbe, bár egyelőre semmit nem látok.
Aztán a feszült csendet egy üvöltés szakítja meg. Úgy tűnik, valakik már balhéznak.
- Hé... Hé - valaki böködi a combom hátulról, mire értetlenül hátranézek, és meglátom az egyik törpét. - Van már valami? Látni már szörnyet?
Kis híján elvigyordom, de aztán elfojtom. Úgyis már félig részeg lehet szegény.
- Még nem, de... - nézek az üvöltés irányába. - Valami nem stimmel... minden csendes. Mintha csapda lenne... ahogy hallom, egy másik csapat már bele is sétált - elég hangos a megjegyzésem ahhoz, hogy nagyjából az egész csapat hallja. Felajzom az íjam, előveszek egy vesszőt, és az idegre helyezem. Mindjárt elkezdődik...
- Sokat nem változtat, szétcsapjuk őket! - villogtatja bátorságát az előbbi ork, és párszor megcsapkodja a fegyverét.
- Úgy van, dögöljön mind egy szálig! - pattog az a törpe, aki az előbb megállított.
- Adja természet anya... - suttogja az elf, épp hogy hallom. Az oawa kimérten mér végig minket, s nem látszik rajta, mit érez. Csak nehogy véletlenül őt is levágjam azzal a fenenagy büszkeségével együtt.
- Menjünk tovább, ez a hely bűzlik, nem csupán átvitt értelemben - fura a hangja, karcos és mély, ahogy kimondja az egyértelműt. Menjünk tovább? Francba, pedig már épp vissza akartam fordulni. Egyelőre azonban nem állok le vele hepciáskodni, ráér az még, úgyis van elég dolgunk: ki harciasan, ki félve, de mind izgatottan várjuk a harcot.
Menetelünk tovább a megrongált épületek közt: van, ami leégett, van, ami egyszerűen megrogyott, és az egész város elég ramatyul néz ki. Én is feszült vagyok, de a helyzet bizarrsága ellenére is kiül valami mosolyféle az arcomra, mikor a feltüzeltebb csapattársakra nézek. Mindenesetre nincs értelme többet mondanom. A helyzetünkön semmi nem változtat, így tényleg nincs más lehetőség, mint előretörni, hát veszek egy mély levegőt, ösztönösen megszorítom az íjat, és igyekszem felkészülni arra, hogy bármelyik pillanatban lecsaphatnak ránk.
A fesztelen sétálgatást hirtelen megzavarja egy érzés: enyhe bizsergést érzek, de nem olyat, mint amikor viszket a sebem... az egész testemben ott van, az összes eremben, és mintha ismét kezdene elkapni az idegroham. Pont, mint éjszaka, csak ez sokkal gyengébb. Vajon miért lehet? Azt hittem, ha begyógyul a vállam, elmúlik az is...
Az erdei felől furcsa hangot hallok: mintha egyszerre nyöszörögne és kiáltana, és mikor épp ránéznék, nekem ütközik.
- Hé! - morranok fel, de azért megfogom, el ne essen.
- N-ne haragudj! - nyögi ijedten. Elég megviselt: holtfehérre sápadt, és mintha menekülni akarna. Vajon vett már részt igazi küzdelemben?
- Mi van már? - hallom a törpék felől, és mintha elcsípnék egy "beszari erdeiek"-beszólást. A fűből könnyű pofázni, csak nehogy véletlenül lekaszáljam egyiket-másikat.
- Izé, ott... - abba az irányba nézek, amerre a lány mutat, és meg is látom: egy fekete farkas áll az egyik keresztutcában, mereven, szinte kíváncsian figyel minket. Még tetszene is a szépsége, ha...
Ha nem futna végig a hátamon a hideg, és nem válna erősebbé a bizsergés az ereimben.
- No, a szörnyek beszartak egy ilyentől? - röhög az egyik ork, és vállára veti a fegyverét. Milyen dicső harcos.
- A másik oldalon is van - hallom az oroszlán közönyös hangját. Nem tudom, miből vannak ennek az idegei, de irigylem.
Két farkas? Milyen állat élne meg egy ilyen pokoli helyen? Ami volt, azt valószínűleg rég felzabálták az eltorzult fajzatok - vagy ők maguk is szörnyekké váltak, fogalmam sincs. Az viszont, hogy ez a kettő sima állat legyen, esélytelen.
Ismét eszembe jut, hogy milyen csendes volt a város, mikor beléptünk.
Ez egy csapda. Biztos vagyok benne.
- Ezek nem sima farkasok. - mondom úgy, hogy az egész csapat hallja, majd ránézek a parancsnokra. - Lelőjem? - mutatok a bal oldali kutyulira, aki még mindig mozdulatlanul figyel minket. Húsz-harminc méterre lehet, még én is kényelmesen fejbelőném.
Az orkok még mindig jól szórakoznak.
- Szörnyszagot érzek - mondja az egyik a másiknak, és elégedetten vigyorognak egymásra. Nem féltem őket, legfeljebb nemsokára szörnyek helyett ibolyát fognak szagolgatni, igaz, alulról. Bár ki vagyok én, hogy leszóljam a harci szellemet, mikor nekem is nehéz lenne nyugodtan átgondolni a helyzetet: a harag még mindig itt motoszkál bennem, na meg egyébként is szeretek fejjel a falnak rohanni... de majd csak megoldom valahogy.
- Íjászok, fele-fele arányban lőjetek rájuk - mondja egy pillanatnyi habozás után a csapat vezetője. Én és a félvér balra fordulunk, a két ember zsoldos jobbra, és mind felkészülünk.
- Melyikünk lőjön előbb? Ha esetleg hirtelen megmozdulna... - hajol hozzám közel a félelf íjász.
- Lövök én elsőnek. Ha elugrik, akkor te jössz. - hiába, nem vagyok jó a gyorsan mozgó célpontok eltalálásában. Az már csak a ráadás, hogy ha rosszabbra fordul a helyzet, így könnyebben tudom előhúzni a fegyvereim, amikkel azért otthonosabban érzem magam. - Mehet? - kérdezem, és mivel bólint, el is engedem a nyílvesszőt.
Pont ekkor hallom meg az ordítást a hátam mögül.
- Mi a fasz?! - ahogy hallom, nem mennek valami jól a dolgok. Engedek az ösztönömnek, és gyorsan megfordulok, közben már el is húzom a következő nyilat. Máskor talán rábíznám a másik jószágot a zsoldos íjászoknak, de ilyen helyzetben, pláne az ereimben érzett határozott bizsergés miatt elég nehéz megtartani a hidegvérem... ami amúgy se valami sok. Úgy érzem, mintha egyre dühösebb lennék, neki akarok rontani a démonoknak, ki akarom végezni őket...
De egyelőre várnom kell. Mivel gyorsan fordulok meg, csak a szemem sarkából látom, hogy a bal oldali farkas megmozdul, úgyhogy valószínűleg nem találtam el. A jobb oldali is sértetlenül rohan felénk, úgyhogy talán nincs sok értelme, de azért kilövöm rá a nyílvesszőt.
A félvér elégedetlenül pisszeg, valószínűleg ő se talált. De jó! Tiszta szerencse, hogy ilyen sokat ér az íjakkal bohóckodás. Mégis neki lenne a jobb segíteni, úgyhogy nem is figyelek a jobb oldalira, hanem késlekedés nélkül visszafordulok, és előhúzom a harmadik vesszőt. Hátha mégis használ valamit: szinte nem is figyelem, hogy hova, csak lövök. Meg is lesz a figyelmetlenségem hatása: a dög erőlködés nélkül kikerüli a nyilat, és épp dühösen felüvöltenék, mikor az egyik ork megelőz.
- VAN EGY ELŐL IS! - milyen lelkes. Na, már csak ez hiányzott. Mégse tudom hibáztatni, hisz én is ezt csinálnám legszívesebben, mint ő: eldobnám az íjat, rárontanék, és miszlikbe aprítanám ezeket a fajzatokat.
Mielőtt azonban bármit csinálhatnék, az egyik sötétképű akcióba lép. Az égiek tudják, mit csinál, de a farkas hirtelen felbukik, hangosan nyöszörög, nyilvánvaló, hogy nagy fájdalmai vannak.
Láttam már ilyet. Ráadásul nemrég.
A sámán is pont így szenvedett. Milyen eltorzult dologra képesek ezek? Elborzadva figyelem, ahogy a sötételf előhúzza a kardját, és szinte érdektelenül vágja bele a szörnyeteg nyakába. Részt vettem már jó néhány csatában, még vallattam is egyszer, de ez... ez nekem is sok.
Mindenesetre hatásosnak tűnik, a szörnynek esélye sincs. A vére ugyanolyan sötét, mint tegnap, mintha olvadt szurok folyna a növényzetre. Hátulról ugyanilyen nyüszítést hallok, és ahogy az orkokra nézek, ők is jól szórakoznak. Mindhárom farkas kiterült hát, de valami nem stimmel: az ereimben érzett lüktetés nem múlik, sőt, mintha erősebbé válna.
És mi ez a cuppogás?
Visszafordulok, ismét arra a dögre nézve, amit a sötételf terített le, közben felhúzom az íjat, hogy kilőjem a negyedik nyílvesszőt.
...semmi értelme.
Kilövöm, csak hogy tegyek valamit, de szinte már előre tudom a végeredményt: a nyíl belefúródik a testbe, de az a test már nem ugyanolyan, mint volt. Természetellenesen kicsavarodik, a bőre alatt dudorok mozognak itt-ott, aztán... felhasad a bőre a gerince mentén. Mindenfelé spriccel a vére, és a farkas belsejéből lassan kibújik... valami.
Mintha egy felvágott zsákból mászna elő. Nagyon bizarr, és egyelőre alig látok valamit belőle, csak azt, hogy két feje van, és mindkettő elég ronda. Mi a retkes halál ez? Sejtettem, hogy nem hal meg olyan könnyen, de erre nem számítottam.
Az ereim lassan elkezdenek lángolni. Pont, mint éjszaka. Nem úgy volt, hogy meggyógyított az a boszorkány?
- Hogy az égiek basznák meg - morgom magam elé, oldalra pillantok, hogy a félelf mit kezd magával; egyelőre szorongatja tovább az íjat, de látszik, hogy ő se tudja, minek. A csapat nagyrészt szétszéled, hogy ne taroljon le mindenkit egyszerre ez a valami, amiből ráadásul három van. Remek.
Mit csináljak az íjammal? A földre nem dobhatom, hisz ha valamelyik bestia rátapos, akkor annyi volt, így viszont akadályoz a mozgásban.
Megvan!
- Fogd meg ezt - nyomom a mellettem álló, még mindig falfehér gyógyító kezébe, aztán levetem vállamról a tegezt, és azt is odaadom neki.
- J-Jó! - ahogy látom, tényleg nem harcolt még életében: reszketve fogja meg mindkettőt, de legalább megfogja, én meg elő tudom húzni mindkét szablyám, és egyelőre nem meggondolatlanul, de azért határozottan közelíthetek a szörny felé.
A rohadék. Másra se tudok gondolni, mint hogy eltöröljem a föld színéről, és ahogy közelebb érek, egyre erősödik ez az érzés. Mi ez? Soha nem voltam a megfontolt taktikák híve, és összecsapok bárkivel, ha szükség van rá, de egy ilyen dühroham még nálam is ritka. Minél előbb fel kell aprítani... de bármennyire nekirontanék is, egyelőre megállok tőle öt méterre.
Az is biztató gondolat, hogy bármikor hátbatámadhat a másik két kutyuli.
Egyre jobban fortyog a vérem, de még ez se tudja elfedni a bűzt: nem tudom, milyen szag ez, de majdnem felér a trolltakonnyal. Ordítok egyet a szörny felé, hogy levezessem a feszültségem, de ezzel csak még jobban feltüzelem magam, az meg válaszol is, csak hogy érezzem a törődést. Vicsorgok, és jobban megszorítom a fegyvereim.
Közben lassan kibújik a farkasbőrből, és most tényleg olyan, mintha egy zsákból jönne elő. Még nem végzett, de már így is elég rusnya: két fej ül a nyakán, amik szőrtelenek és ráncosak, ráadásul a szemei helyén is csak fekete lyukak vannak. Gusztustalan cuppogó, rágó hanggal mászik ki, és bár a teste ugyanolyan szőrös (még ez a legnormálisabb rész a bestián), legalább háromszor akkora, mint a fekete farkas, ami először ránk támadt.
Az már részletkérdés, hogy mi támadtunk rá először. Messze nem vagyok már abban az állapotban, hogy ilyen erkölcsi apróságokkal törődjek, és végre... végre nekironthatok. Nem igazán gondolom át, mit teszek, szinte ösztönösen támadom a jobb mellső lábát, és bár sajnos nem vágom le, így is csontig hatol az acél. Az egyik fejével felém is kap, de pont van lehetőségem visszahőkölni, bár csak egy hajszál választ el a fogaitól. Közben sietősen a maradék része is előbújik: tényleg hatalmas, és ami az ijesztő, hogy öt feje van.
Öt.
Az előző bestiánál az volt a hatásos, mikor átszúrtam a nyakán az acélt. De ezzel mit kezdjek? Melyik fejét kellene levágni? Egyáltalán meg lehet csinálni? Hisz még a figyelmét se lehet elterelni, mert kettéharap a maradék négy fej egyike. Az már csak hab a tortán, hogy a legutoljára előbukkanó feje vígan falatozza az álcájaként szolgáló farkas belső szerveit. Mi van?
Úgy tűnik, tetszem neki, mert üvölt rám egy hatalmasat mind az öt pofájával. Van lehetőségem megcsodálni: két sorban helyezkednek el a fejek (fent kettő, lent három), az összes ugyanolyan csupasz és ráncos, és a nyakuknál kezdődik a szőr. Maga a test nem tűnik vékonynak, épp ellenkezőleg: nagyon is masszív.
De ez nem a legjobb idő az ámuldozásra. Egy nyílvessző elhallgattatja a dögöt, amint belefúródik a nyakába; nocsak, a félvér észbe kapott? Sajnos nem tűnik túl hatásosnak, csak morog rá a bestia, így hát fújok egyet, és megindulok felé. Az ereim még jobban lángolnak, szinte elborítja az elmém a harag, vágyom rá, hogy felnyársaljam, szétvágjam, feldaraboljam...
És most itt a lehetőség.
Megint ordítok egyet, ahogy a szélső feje felé vágok a jobb fegyveremmel. Nem értékeli, behúzza a nyakát, így csak a pofáján ejtek egy vágást; nagyszerű, ezzel semmire nem megyek, ráadásul a szomszédos feje ráharap az alkaromra. Felkiáltok a fájdalomtól, de szerencsére nem kell gondolkodnom a menekülésen, mert az egyik sötétképű a kezemet marcangoló fej nyakába nyomja a kardját, mire kiszabadulok. Közben a megmentőmet is támadná egy fej, de azt meg a másik sötételf védi ki a feltartott kardjával.
Bajos lesz ennyi fejre figyelni.
A jobb alkarom vérzik, de használható, főleg, hogy most nem érdekel a fájdalom sem. Újból támadok, ezúttal a bal kezemmel, a nekem balra fenti feje irányába szúrva, közben azért készenlétben tartom a jobb szablyámat is, hogy tudjak blokkolni.
Az előbbi megmentőm ismét megvéd az egyik fejtől, az egyik rakoncátlan pofa felé döf a kardjával. A célpontom úgy tűnik, nem fél a hideg fémtől, és kész leharapni a csuklóm a sérülés ellenére, de megremeg a föld alatta (nocsak, a mágus is csinál valamit), így egyelőre megmarad a kezem... igaz, én is csak egy vérző sebet vágok rajta, ami a pofája közepétől a nyakáig tart. Nem jó, kivéreztetni túl sokáig tartana.
- Oldalról támadjuk, ork! - szól ide a sötételf, mire dühösen fújok egyet. Igaza van, túlzottan elvakított a dühroham, de valóban nem jó ötlet nyíltan szembemenni a bestiával. Ha nem állok közvetlenül elé, talán sikerülhet annyira elterelnünk a figyelmét, hogy sikeresebbek lesznek a támadások.
Mégis nehéz, hogy ne essek neki újra meg újra, a haragtól vezérelve.
Két lépéssel megkerülöm, hogy a jobb oldalamon legyen - a másik oldalát kénytelen vagyok a sötétképűekre hagyni. Egy ideig fordul utánam, végül aztán feladja, így sikerrel járok, végre oldalra kerülve. Ismét a bal fegyveremmel támadok: egyenes csapás a felső sorban bal oldali nyakára, miközben a jobb karom még mindig készenlétben tartom. Sikerül, bár a bal alsó feje nagyon kapkod utánam, de az egyik sötétképű egyszerűen beleöklözik a pofájába. Nem rossz, nem rossz, és így be is viszem a találatot: nem csapom le ugyan a fejét, de majdnem félig belevágok a nyakába, amitől elkezd rám ömleni a vére.
De jó. Már csak ez hiányzott. Az ereim még mindig lángolnak, és máskor talán megijednék attól, hogy felém fordul mind az öt fejével, most viszont szinte örülök neki. Végre szembenézhetek vele, nekironthatok, és...
Hátraugrom. Szép dolog a hősi halál, de nem nekem való. Ha csak feltartom, amíg a többiek kaszabolják, az is jó teljesítmény: végre feldühítettem, szóval a két sötételfnek van lehetőségük néhány darabot kivágni belőle. Legalábbis remélem. Hiába támadnék rá most azonnal; ha az első pillanatban széttép a bestia, az senkinek nem segítene sokat.
- Le kell vágni a fejeket! - kiáltom, hogy ne csak szurkálják a dögöt. Nem túl biztató jel, hogy még a félig levágott fejét is tudja használni... odaordítok neki, hogy biztosan rám figyeljen, majd megemelem mindkét fegyverem, és várok, mit csinál.
Mit csinálna? Elindul felém, és nem hinném, hogy csak bájcsevegni akar egy pofa sör mellett. Nem hátrálok, helyette felkészülök arra, hogy félreugorjak, de a rohadék lelassít: meglátom az egyik sötételfet felugrani a hátára.
A hátára.
Tyűha. Hiába tereltem magamra a farkas figyelmét, erre még én is azt mondom, hogy merész lépés. Viszont hatásosnak tűnik: mikor megpróbálja kihasítani a szörny tarkóját, az megrándul, és a következő pillanatban földgolyók csapódnak az arcaiba. Ettől valamennyire lenyugszik.
- MOST! - kiáltja a földön maradt sötétképű, és a másik oldalról próbálja lefejezni a bestiát. Nincs olyan messze tőlem, szóval még ha akarnék, se nagyon tudnék kivárni: egyből balra ugrom, és kihasználva, hogy a farkas ilyen nagy, a jobb szablyámmal megint belevágok a jobb mellső lábába, a térde környékén. Talál, de érzem a súlyát: ez is csontig hatol, talán még azt is megrepeszti valamennyire, viszont nincs időm erőltetni, meg kell elégednem ennyivel: kirántom a fegyvert a térdéből, és lendületből a hozzám legközelebb eső, bal lenti nyakára csapok a másikkal. Ez még mélyebb találat, mint az előző: most se vágom le teljesen a fejet, de ez már szinte lifeg a nyakán, csak elégnek kell lennie, a pokolba is!
Nos, nem különösebben.
A bal vállam felé kap a frissen megsebzett fejével, és bele is mélyeszti a fogait. Felkiáltanék a fájdalomtól, de még erre sincs időm: egyszerűen nekivág a falnak, de úgy, hogy kiszorítja belőlem a pluszt. De legalább egyúttal hallom a nyakizmok szakadását: egy fejnek biztosan annyi.
Majdnem összeesek, de valahogy csak sikerül talpon maradnom. A vállam őrülten fáj; épp most gyógyult be az előző harc harapása, erre most a másikat trancsírozzák szét? Hát milyen dolog ez? De nincs időm ilyen mellékes dolgokkal foglalkozni: még van egy karom, amit használhatok, úgyhogy még nem hagyhatom abba.
Megint ráordítok a szörnyre, csak hogy el ne felejtse, merre vagyok, és elindulok futva a jobb oldala felé. Persze közben a többiek is dédelgetik rendesen - érkezik is a szörny üvöltése, de ez nem nekem szól: a hátán ülő sötételf végre lecsapja azt a fejét, amit már meglazítottam. Ezután le is ugrik, sietve, ügyetlenül... és épp időben. A szörny gerincéből a korábbi borzalmas cuppogással válik ki egy kar, ami talán nem is az - olyan, mintha a véréből lenne, vagy nem is tudom, de nem tűnik valami barátságosnak. Az új végtag kitépi a jobb mellső lábát, és azzal suhint egyet felém.
- MI A BÚBÁNATOS...?! - ismét egyetértek a sötételffel, én se tudtam volna jobban megfogalmazni. Egyelőre nincs időm káromkodni, csak rohanok tovább, ezzel hajszállal elkerülve a fegyverként használt végtagot: így is végigkarcol a hátamon, de most kisebb gondom is nagyobb ennél. A jó hír, hogy egyelőre mindkét karom használható, és a szablyám sem ejtettem el. A jobbal támadok, az még nem fáj (annyira), és a jobb hátsó lábát veszem célba. Legyen akármilyen masszív, csak könnyebb lesz a dolgunk, ha nem tud mozogni. Ezt a lábát meg úgyse fogja kitépni, hisz csak egy kar nő ki a gerincéből.
...ugye?
A szablyám ismét megakad a csontban, de még abba is masszívan belevág. Máskor ezt jó eredménynek fognám fel, hisz ha ránehezedik, biztos el fog törni, most viszont... nem vagyok olyan állapotban, hogy logikusan gondoljam át a dolgokat. Még akkor is vinne magával a harc szele, ha nem lobogna a vérem, hát még így! Kirántom hát a pengét a lábából, és másik karral, a másik irányból rávágok egyet.
Őrülten fáj, de nem érdekel. Az acél végre sikeresen hatol át az izmon és a csonton, és a jobb hátsó lába a földre esik.
Aztán már csak annyit látok a szemem sarkából, hogy a sötételf elém ugrik, ahogy próbál megvédeni. Nem sikerül neki teljesen: a kitépett láb az oldalamnak csapódik, ő meg pont úgy csapódik neki a falnak, mint én az előbb. De így legalább nem fogja összenyomni a szörny, mikor eldől.
Esélytelenül esek az oldalamra, és persze a sérült vállamra. A rohadék... ismét végigsöpör rajtam a harag, de még ilyen állapotban sincs kedvem meghalni, úgyhogy gyorsan hátrálni kezdek. A masszív test majdnem rám esik, hisz két lábát levágtam, de pont sikerül elkerülnöm a bokám szétroncsolását, miközben már lassan a fülem is megfájdul, annyit üvöltözik ez a démonfajzat. Sietősen felkelek, megmarkolom mindkét szablyám (amiket szerencsére sikerült megtartanom, most nem tudnám mivel pótolni), és nézem, hol tudnám támadni ezt a vadul csapkodó vér-kart, vagy mit.
Nem kell sokáig várnom. A szörnyet még fekve se kell félteni: az ég felé emeli bizarr fegyverét, és jobbra csap vele, a feje irányába. Nem látom, kit támad, de a sötételf felüvölt a fájdalomtól, tehát valószínűleg nem a mágust.
Pont erre vártam. Már nincs időm arra, hogy megakadályozzam a találatot, de ki tudom használni a helyzetem: mivel pont a felkarja előtt állok, a szörny pedig nem lát, teljesen ki van szolgáltatva nekem. Megint ordítok egyet, ahogy lecsapok rá, és mintha iszapba vágnám a fegyverem: sikerül levágnom, viszont a végtag cseppekre esik szét, hogy aztán megkeményedve hulljanak a földre az apró darabok. Valószínűleg tényleg vérből vannak, de nincs időm tanulmányt írni a szörnyek gerincből kinövő karjairól, mert az imént levágott mellől kitör egy újabb, aminek a tenyere messze ellök, és leszorít a földre. Az ujjai természetellenes szögben hajlanak, ketrecként zárva le, hogy még véletlenül se tudjak mozogni.
Micsoda szerencse. Csak azért nem mocskolom össze magam, mert ennél jobban elég nagy kihívás lenne. A sötételf már futna felém, hogy kiszabadítson, de valaki megállítja, és a következő pillanatban egy földgolyó szakítja ketté a kart; még épp le tudom lökni magamról, mielőtt apró darabokra hullva potyogna rám.
Nem tudom, mennyi végtagja van ennek a valaminek, de nincs kedvem megszámolni. Ki tudja, meddig vagdoshatnám hiába, úgyhogy inkább elindulok jobbra, a fejek felé. Hiába fekszik a földön, még mindig félelmetes: jobb lesz figyelnem, nem kezd-e valamit.
Nem igazán. Eddig nem is vettem észre, de a növények életre keltek, hogy befogják a pofáját. Láttam már ilyet: úgy tűnik, a harc végére az elf lány is összeszedte magát, és segít. Pont a legjobbkor: megörülve a lehetőségnek, merészen állok a dög maradék fejei felé, és magasra emelem az egyik fegyverem. Közben pont meglátom, hogy az egyik sötételf a földön fekszik, és a levágott fej fogai a lábába mélyednek - kellemetlen, de még nincs időm segíteni neki.
Kezdetét veszi a mészárszék. Nem tudom, a többiek mit művelnek, és egyáltalán nem érdekel: felváltva csapok le a szablyákkal, felaprítva a szörny nyakát, a védelemmel egyáltalán nem törőd9m. Egyik, másik, egyik, másik: az arcomra kiül valami eszelős kifejezés, és látszik, hogy nem tartom többre az előttem fekvő bestiát, mint egy rothadt, bűzlő hústömeget.
Nincs könnyű dolgom: hiába nem tud támadni (próbálkozik, de az indák erősen tartják), még így is beletelik két-három csapásba, amíg le nem viszek egy fejet, és a sérüléseim is egyre jobban fájnak... de nem foglalkozom velük. Csak annyira figyelek, hogy a növényeket ne bántsam, hisz egyrészt azok védenek meg az éles fogaktól, másrészt a gyógyító se biztos, hogy jó néven venné. Mégis jól haladok a mocskos munkával, míg végül az utolsó csapást is kiosztom, és az ötödik fej is a földre hull. Közben a földgolyók módszeresen szétzúzzák a bordáit, a szörny pedig rándul még egy utolsót, aztán végleg mozdulatlan marad.
Végre.
Látom, ahogy az elf odasiet a földön fekvő sérülthöz, de nem hiszem, hogy egyedül le tudná szedni a fejet róla. Hogy nekem soha nincs nyugtom... határozott léptekkel odamegyek, beleszúrom a földbe mindkét pengém, és puszta kézzel szétfeszítem a húsba mart állkapcsot. A sötétképű jól tűri az orkos kezelést, biccent is egyet köszönetként, miközben az erdei gyógyító is elkezdi a saját hókuszpókjait. Az ereim lángolása lassan, fokozatosan csillapodik, tehát egyelőre tényleg nem fenyeget minket veszély. Felállok, és körülnézek: jóval kevesebben vagyunk talpon, mint ahányan elkezdtük a csatát, de a másik két dög is kimúlt. Az egyiket teljesen széttrancsírozták a fajtársaim, a másiknak kiontották a beleit, a fejeket meg a mágus lapította szét a földgolyóival. Mind kimerültünk, és egyelőre két halottat látok, az egyik törpét és az egyik zsoldost, de ki tudja, van-e még?
Hát, legalább megcsináltuk.
- Jó harc volt - vigyorgok a sötételfre, és megszédülök, de valahogy sikerül talpon maradnom. Három bestia így ledarálta a csapatunkat... bár nem tudom, mi vár még ránk, mégsem félek.
A többit is fel kell aprítani, és kész.
Azért jöttünk, nem?

Szóval... Az ostrom napja is elérkezett... Nagyon vártam már komolyan, sőt amikor elkezdődött a gyülekező, akkor Altevarral ketten mentünk oda a helyünkre. Sajnos eléggé hátra esett a helyünk én meg szeretek, nos bámészkodni, úgyhogy előre tolakodtam kicsit, hogy lássam, ahogyan a holtak és a mágusok ledöntik a fél világot. Persze pár sárgolyón meg zombin kívül semmit nem láttam, mivel Altevar visszahúzott, mutatva a parancsnokra, aki elég dühösen nézett rám, mert megbontottam a sort...
Kit érdekel gyökér?!-kérdeztem magamban a dolgot, de persze visszaálltam a sorba. Amikor pedig a király kiadta a parancsot a támadásra mi is elindultunk, az orkok tempójában. Na nem mintha zavart volna a dolog, mert a nagy barbárok lesznek így akik először elpárolognak. Minden esetre a harcmező olyan volt, mint amilyenre számítottam. Romos és tele volt bűzzel és miegymás szemet könnyeztető dologgal. A városban meg mintha minden más lett volna...
Egy vagy inkább másfél éve nem járt itt ember és úgy nézett ki, mintha már vagy száz éve nőne itt a buja növényzet, ami miatt elég rossz előérzetem is támadt, de mivel a tündék örültek neki, igyekeztem félretenni az aggályaimat.
- Ezeket a bolond bestiákat egy csoportba kellett volna rakni... - hallom az egyik erdei csendes türelmetlenkedését. - Felderítés nélkül rohannak egy ilyen helyre, mit sem törődve azzal, hogy mi is itt vagyunk...- teszi még hozzá, és a mellette lévő hegyesfülű elégedetlen, de egyetértő hümmögése is eljut hozzám. Nem is lep meg a dolog, mert ahogyan ezek a marhák gázolnák át mindenen... idiótának, vagy süketnek kell lenni, hogy ne tűnjön fel egy ekkora rombolás.
-Talán jobb is így, hiszen ők lesznek az elsők... nos értitek... -szólok oda halkan nekik, egy kicsit kárörvendve előre is, azon, hogy az orkok fognak így elhullani először. Na nem mintha nem lenne aggasztó a gondolat, hogy ezek is elpárologhatnak előlünk, mert hát az azt is jelenti, hogy akkor mi mégkönnyebben jutunk a túlvilágra.
- Legalább hasznuk lesz és időt nyerhetnek nekünk a vadászatban-kapom válaszul egy mosoly keretében.
Az ajtók és ablakok megszűntek létezni ezen a helyen, legfeljebb a romokon azoknak a helye látszik, néhol eldöntve az elszenesedett kupacok is mintha ajtóra vagy ablakkeretre emlékeztetnének, több helyen a tető is beomlott már réges-régen, vagy éppen a mai faldarabok miatt, amik berepültek a városba.
A beomlott épületekre aggódóan nézek, főleg akkor, amikor már beljebb megyünk a városba és valószínüleg nem a fal romjai döntötték le őket... De nem adok neki szót, főleg amiatt, mert aggódom amiatt, hogy kiugorhatnak ránk egy ilyen helyről... ~egy hernyó innen halálos lenne~ gondolok vissza a falról köpködő lényekre, akik az élőholtakat málasztották szét.
A haladás viszont csendes, nem éppen óvatos az orkok miatt, akik után kicsit szednünk kell a lábunkat, közben pedig a nagyra nőtt agyarasok nagyon is vadul nézelődnek, szaglásszák a levegőt, mintha valamiféle vadászaton lennének. Alapvetően ők is csendben vannak, más kérdés, hogy a lépésük zaja nem éppen arról árulkodik, hogy pillekönnyűek lennének. A mellettük haladó katona mozdulataiból látszik, hogy egyrészt ő a vezető és próbál valamiféle értelmet verni a fejükbe és lassítani a tempójukon, de az orkokból kettő nem figyel rá, a másik meg lemondóan int, megpaskolva a katona sisakos fejét, aki ettől egy pillanatra elhúzza magát, végül egy sóhajtással engedi ki a gőzt. - Egyre beljebb megyünk, ideje lesz figyelnünk-szólal meg mellettem Altevar, amire kicsit rápillantok, látva, hogy milyen erősen szorongatja a kardját. Valószínüleg ő is be van szarva, mint a csapat többi része, én meg nos... nem mondom nem félek, de legalább jól titkolom, ami abból az időkből származik, hogy volt egy legénységem, akik nem láthatták, hogy félek. A séta tart egy darabig, aztán egy tőlünk messzebbi csoportból - bal irányba - egy kiáltás hallatszódik. A többség egy pillanatra megáll és feszült hallgatózásba kezd, az orkok viszont acsargón vigyorognak.
-Szerintem ebből még baj lesz. -súgom leginkább magam elé, miközben nézem a tiszteletlen idiótákat. -Igyekszem kiszúrni mindent, de számítok rátok is- nézek rá egy pillantra Altevarra és a szemére, meg hát akaratlanul is a vállára, ami eddig sérült volt. A csapatfőnök egy pillanatra hagy mindenkit nézelődni, de aztán közbeszól. - Ne álljunk meg, ha harcba keveredtek, nekik kell elintézniük, hamarosan valószínűleg mi is társaságot kapunk... - teszi hozzá a végét komoran, és így mindenki elindul megint.
A következő dolog amire felfigyelek, hogy a növények mozognak alattunk, eléggé zavaró érzés, olyan az egész, mintha egy mocsárban vagy egy halastóban lépkednénk, ami tele van hallal...
- Lyasa! - szól, mire az előttünk ballagó gyógyító összerándul. - Mi van? - suttog, hátrafordulva. - A növények... - Be se fejezi a mondatot, a gyógyítólány máris pirulva fordul vissza, makacsul kihúzva magát folytatva a sétát, így derülve ki, hogy ez az ő műve. Csúnyán is nézek rájuk, mert hát eez is egy olyan dolog, ami miatt majdnem összecsináltam magamat, titokban. Nem telik el sok idő a korábbi kiáltáshoz képest, mikor a csapatfőnök megálljt int. Az orkok továbbra is gyanútlanul haladnak, maguk köré nézve, de nem arra, amerre a csapatvezetőnk mutat: az épület egy magasabb pontjára kicsit távolabb. Jóformán mindenki elkezd összehúzott szemekkel nézelődni, én is és meglátom, hogy az egyik megrongált, de még mindig magasra nyújtózó falon mintha egy embertagokkal rendelkező lény lenne, nem is... Inkább mintha egy ember lenne, csak éppen összecsomagolva, természetellenesen álló karokkal és lábakkal, de természetes számban, noha korántsem bíztató, hogy oda került fel, mint valami masni egy ajándékra. - Az ott... - motyogja mellettem Altevar. - Egy szörny lenne? - fejezi be a kérdést. - Kémek is jöttek ide - szól egy íjász, aki az öltözéke alapján a királyi gárdába tartozik. - Valószínűleg csak figyelmeztetés nekünk... - teszi hozzá borúsan. - Vagy kaja a korábbi repülő dögöknek - szól közbe egy egyszerű zsoldos kicsit ingerülten. - Csendet ott hátul! - hallom meg a csapatvezető hangját. - Akármi legyen, legyünk résen!
-Szörny? Biztos? Inkább egy holttest nem?
Nem igazán nyugtat meg a tudat, hogy tulajdonképpen a csapatkapitány azt mondta, hogy minden csapat egyedül oldja meg a dolgot... Mert hát az azt is jelenti, hogy ezek szerint nekünk sincs erősítés.
Ahogyan haladunk tovább sokminden nem változik... A házak romosak, sőt a növények is ugyanúgy mindenhol ott vannak. A dologban a nyugtalanító az, hogy csatazajok jönnek mindenhonnan. Közelebb érve a házhoz ahol az emberke ki volt tűzve egyre biztosabb, hogy az említett kémek közül az egyik lehetett. Szegény...
-Itt van!-szólal meg az egyik zöldike, nem értve, hogy mit is akart tőlünk...
-P...Parancsnok!-szólalnak meg kicsit később nem messze tőlem...-Van ott... Vagyis volt ott..-mutat az általa nézett irányba, ahogyan én is odakapom a fejemet nem látok már sokmindent, csak egy gyorsan elsuhanó selfnek tűnő dolog volt ott.
-Én is...-tartom fel a kezemet-én is láttam arra valamit, de az nem csak egy meneklő sérült self volt?-kérdeztem vissza kétkedve a dolgokban, hogy valami gonosz lenne... Vagy inkább remélve?
Minden esetre a kapitány elkezd gondolkodni ezen az egészen, szerintem ő is arra gondol, hogy sok self indult el velünk errefelé. Azonban aki először szólalt meg rémülten nem tűnik túl meggyőzöttnek. Megértem miért...
-Majd mi figyeljük a csapat hátát, induljunk tovább...-szólal meg az egyik erdei, nem tudom miért... most nem megy a megkülönböztetésük. Ezzel indultunk is tovább, az orkok ismét diktálva az erőltetett tempót, miközben a parancsnok valamit motyog az orra alatt...
-Indulás, mielőtt azok a hígagyúak megöletik magukat!-fordul felénk az emberke.
--most komolyan az orkok után akarunk rohanni meghalni?-kérdem egy cümmögés után.
Jól látható, hogy az erdeiek velem lesznek egy oldalon, nem tetszik nekik sem, hogy az orkok gyalulása után kell mennünk.
-Hol van?!-hallom meg én is az üvöltést, amikor a sarok mögött utolérjük a nyomorultakat... De hogy mi hol van... Minden esetre a rombolás látványa nem marad el az idióták után... Ami viszont zavarni kezd az a fülem hátulja felöl jövő csöpögés és horkanás hangja.
-Emberek! Valami... -figyelek fel a hangra és felemelve egy követ a hang irányába dobom.
Ahogyan a kő a padlóra esik és lassan kicsúszik a fal mellől a másik utca nyílására úgy jelenik meg egy hosszú láb és egy kampó a fal sarkánál, majd lassan egy fej is érkezik, a fején ajak hegyes fogakkal teli száj, mely esetében olyan, mintha az ajkakat letépték volna és úgy tűnhet, mintha folyamatosan mosolyogna. Orra nincsen és a szeme helyén is inkább egy azt jelző vékony vonal van, de hogy azon keresztül lát-e bármit is, nehéz lenne megállapítani; fülei helyén is csak a luk található. Ebből a lukból és a szemei vékony vonalából folyamatosan vér szivárog, karjai kampóban végződnek, ujjak híján így fogni nem tud, ami legalább jóhír, azonban ahogyan a teste is utána jön meglátom, hogy nem lesz könnyű dolgunk ezzel... Teste izmos, de görnyedt, csontjai is átlátszódnak a szürke bőrén, és az egész látványa egy kicsit rémisztő, mintha maga a pokol egy teremtménye lenne, amitől valószínüleg nem is állok messze... Főleg, hogy három, sőt inkább négy lépésre áll tőlem.
Na nem mintha én nem lennék szerencsésebb annál a szerencsétlennél, akit eközben elkapott a nyakánál és a kampók között ragadta meg a nyakát, így helyezve őt egy elég szar helyzetbe. Ahogy valaki felkiált a csoportból és az íjászok megpróbálják előrángatni a nyilaikat, a fegyverforgatók a szörny felé fordulva szegezik az irányába a pengéket, a szörny csak egy hirtelen rántást tesz a kampókkal közrefogott nyakon, átmetszve azt. A fej aztán egy nagyon kicsit elemelkedik a testétől, hogy hamarosan a földön koppannyon, teste pedig a rajta lévő páncéltól fémesen zörrenjen, ahogy a nyakából vért sprickolva súlyosan eldől. Mögüle pedig kihátrál a lény néhány lépéssel.
Erre a látványra sok íjász el is engedi a nyilakat a szörnybe miközben a csapat szépen széjjelebb szóródik, hogy ne egymást gyilkoljuk rakásra... Én is így teszek, a nyilak elől félrelépek a fal mellé egészen, kikerülve a képből, mintsem húspajzs legyek a meghátráló szörny és az íjászok között. Nem is kell nekem több, észrevéve a kialakult jó lehetőséget a túlélésre az íjászok mögé lépkedek, miközben Altevar ennél jóval vakmerőbb...
Fogja magát és a kardját-pajzsát, egy lendületes lépéssel indul meg a dög felé, amíg az íjászok felkészülnek és hasít is egyet, méghozzá telibe kapva a szörnyet, aminek így felhasad a bőre. Amennyi vér szorult még a szörnybe, az elkezd kifolyni, majd tántorogva lép néhányat és kipurcanni látszik. Altevaron látszik az értetlenség és vissza is hátrál a csoport felé. - Most ez... - néz tanácstalanul végig a csapaton, és mindez az orkok figyelmét sem kerülhette el, akik vicsorogva és dühödten közelednek először a csapat felé, és ha kell, akkor mindenkit fellöknek, hogy mihamarabb az eldőlt szörnyhöz érjenek.
-Ne menjetek oda! Szerintem csapda!-szólt belőlem a józan ész diktálta bölcs meglátás.
- Nekem eszemben sem volt! - hallom Altevart, és bár többen próbálják megállítani az orkokat, fizikailag ők a legerősebbek, így nem sokáig lehet őket feltartóztatni. Mielőtt azonban még elérhetnék a dögöt a balfácán melákok, meg is állnak az első ropogó hangok meghallásával, és ahogy erre mindenki elcsendesedik, lehet hallani az utoljára elhalkuló emberi mágust, aki azt szajkózza, hogy mindjárt elégeti, csak adjanak neki helyet. Hát, valószínűleg ez most ugrott. Amint kihajolok bátran az íjászok mögül, akkor a töréshangokhoz hamar társul a szörnyeteg gerinctörő pozíciója - valószínűleg a csontjai törtek szilánkosra a rángatózásától -, a testében még létező izmok elszakadnak, majd egy égtelen kiáltás szakad ki belőle. - Fogd be a büdös pofádat! - lép oda az egyik ork és odasóz egy nagyot a fejére, mire hallani lehet a zúzófegyvere alatt összeroppanó koponyát, és mikor a bunkóját a vállára veti elégedetten, akkor lecsöpög róla az agyvelő és a vér keveréke. - Rosszabb, mint egy bansh... - morog az ork, de nem tudja befejezni, mivel nevetéshez hasonló hangot hallat a fejben kinyúvasztott, kilapított szörny.
-Állísd le őket, a te embereid! -mondom a parancsnoknak mikor az ork püfölni kezdi őket: -Nem látod mi történik?! Ennek nem lesz jó vége, el kéne tűnni innen!
Az ork erre még dühösebbé válik és újabbat sújt a bunkójával. Ennek hatására a szörny elhallgat. - Ez eddig nem sok - mondja az ork némi csendes várakozás után és megfordul, hogy menjen tovább.
A gyökérnek fel sem tűnik, amúgy hogy már kétszer megölte azt a szart...
- Én próbálom ezeknek a csököttagyúaknak a fejébe verni, hogy én vagyok a főnök, de látod, mit művelnek - válaszol kicsit ingerülten a katona az orkokra intve, akik nekilátnak a klopfolásnak. A parancsnok aztán megemeli a szemöldökét- És akkor mégis hova kéne mennünk? Három utcával arrébb, ahol ugyanúgy megtalálhat minket? Az elején kellett volna meggondolni, jön-e vagy sem, most már nincs visszafordulás - oszt le a tiszt, és Altevar is közbeavatkozik. - Nézze el neki, mindenki feszült - mondja Altevar a tisztnek és kicsit félrevon engem. - Sylla, vissza akarsz fordulni? - kérdezi tőlem halkabban.
-Nem erről van szó! Nem értitek?! Ha nem tudják azok megölni, akkor mi szerintetek mit kezdünk vele? Vagy legalább mágiát utasítana akkor rá, vagy nem tudom, de az orkoknak nincs semmi esélyük!-mondom olyan hangosan, hogy ők is hallják:- Nem értitek? Ne üssétek agy nélkül, nem használ ellene!-GYökerek.... Miért nem látják be, hogy meg fognak halni belátható időn belül?! Tényleg agyhalottakkal vagyok egy csapatban?
Az az ork hangosan felhorkan, amelyik agyon verte a szörnyet. - Nem-e? Pedig csendben van, még csak nem is rángatózik - fordul vissza félig az izomagy, és tényleg nem mozdul a dög. Az erdeiek azonban eléggé kétkedők ennek kapcsán, a gyógyító teljes pánikban van és nem mer semmit se szólni vagy tenni, az emberek meg enyhén szólva frusztráltak az orkok felelőtlen tetteinek köszönhetően - meg persze a mostani haláleset miatt. - Hát ha odaengednének... - próbálja félretolni az egyik orkot a mágus. - Akkor mondjuk el is égetném a testet! Mennyé már innen, komolyan...!- Altevar vesz egy mély levegőt. - Sylla, nem tudunk róluk semmit, nem lehetünk benne biztosak, hogy nem használ a kilapításuk... - néz undorodva a szörnyre. - Nem mintha hagyatkozhatnánk az észre, de ha eltörnek a csontjaid, akkor te sem tudnál mozogni - próbál meg megnyugtatni, és a jelek szerint ezt az egészet inkább éli meg a kiborulásodnak.
-És a csigák?!-Kérdezem tőle a gyerekkori anatómia felfedezésem eredményeiként...
Közben a mágus is utat talál az orkok között, kezét a szörny felé emeli, aminél nemsokára feltűnik egy tűzlabda. - GUGGOLJ! - üvölt fel az egyik elf, mire a többség riadtan rezzen össze és önkéntelenül is cselekszik az elhangzottaknak megfelelően, és a csoport dögnélküli oldalán, a kinyuvasztott szörnnyel szemben jóformán odateleportált, a szétverttel egyező kinézetű lény felé repül az egyik nyílvessző. Én riadalmamban körbenézek, és elcsípem, hogy aki oda volt csomagolva az egyik falra, az is elkezd mozdulni és kibontakozni a helyéről, mozgásképes állapotba. Csak idő kérdése, hogy odaérjen hozzánk. Eközben persze nem vagyok agyhalott... legugolok, minnél kissebbre összehúzva magamat, miközben a a jól megérdemelt "én megmondtam" nézéssel: -vágni kell ezeket szerintem, nem ütni féleszűek!-szólok ki a kezeim takarásából, nézve a parancsnokra -és most mi legyen?!
Altevarnak nincs ideje válaszolni, hiszen ő is nemsokára a parancsszónak eleget téve guggol le, nagyra nyílt szemekkel nézve az újonnan megjelent lény felé. A túloldalon a mágus is felkiált, viszont hatalmas lángok arra engednek következtetni, hogy gyorsan útnak is indította a tűzgolyóját és lángra lobbantotta a kifeküdt dögöt. - Szerintem akkor üssünk-vágjunk, aztán kiderül, melyik lesz hatásos... - motyogja Altevar, megvárva, amíg az első sorozat nyílvessző elhagyja a csapatot és feláll, hogy fogadja a megjelent dögöt, ami mellett valamivel több nyíl repül el, mint az előző esetében, és nem is nagyon óhajt megtántorodni. Ehelyett kinyitja a száját és hosszú, hegyesen végződő nyelvét kiölti, enyhén megemelt fejéhez pedig könnyen hozzá lehet képzelni valamiféle mazochista-szadista ábrázatot annak ellenére is, hogy nincsenek olyan vonásai, amik képesek lennének érzelmeket vagy gondolatokat közvetíteni. - Mi más?! Harcolunk! - válaszol a tiszt, miközben hallani az orkok elégedett röhögését. Mind a hárman elindulnak előrébb, hogy az újonnan megjelenttel vegyék fel a harcot. - Lyasa! - kiált az egyik erdei, mire az emlegetett gyógyító mintha magához térne. - Segítsd lefogni Természet Anya szégyeneit! - teszi hozzá, és elsőre úgy tűnhet, hogy a semmibe lő, de sajnos tudomásul kell venni, hogy bizony a túloldalról is átmászik egy dög, amit ugyancsak nem hat meg a nyílvessző.
Így konstatálva a bekerített mivoltunkat én a szemtelen nyelvnyújtogató felé indulok meg, erőt véve magamon és egyenesen felé indulok, miközben kezembe ragadom a földön heverő kardot, azzal a céllal, hogy belevágok az arcába, azonban a lény ezt látva hátrál egy lépést, miközben már látom lendülni a jobb karját végén a kampóval, amit Altevar hárít el a pajzsával. Miközben egy belé nyilaló nyíl következtében megtántorodik egyet lépve hátra egyik lábával, védelmét nyitva hagyva a másiknál.
Kapva az alkalmon próbálok belevágni a lábába ami inkább csak egy lökés lesz, így hirtelen neki is kell egy mozdulatot tenni, hogy ne zakózzon egy nagyot, én pedig a támadásom után gurulok egyet oldalra, hogy a kampós kezével ne találjon el, miközben Altevar ismét hárít egyet a pajzsával, aztán jön az egyik ork is, megpróbál a szörnyre sózni egyet, amelyik így hátrálásra kényszerül, viszont jön a többi ork is, hogy lekösse a dögnek a figyelmét - engem meg egy kiáltással lök odébb Altevar: - Sylla, vigyázz! - tartja előre a pajzsot, hogy az eddig összecsomagolt, most felénk ugró szörny csapását felfogja, Altevar viszont nem tud teljesen ellenállni a neki rontó erőnek, szóval zakózik egyet ő is, rajta a szörnnyel, aki már emeli is a kampós kezecskéjét, hogy bántsa Altevart; Hogy ezt megállítsam és ne csak mindig ő mentsen meg engem belevágok a dög hátába jó mélyen a csontba bele is szorítva a kardot, amit nemrég vettem fel közben, a szörny rám kezd figyelni, lendítve is felém a sérült karját próbál ellentámadni.
Nincs túl sok választásom, kénytelen vagyok a fegyvert elengedni, hogy kivédjem a támadást, és hátraugorva a szörny teljes figyelmét élvezhetem, miközben Altevar kimászik és talpra áll.
Véve a nagy bátorságot, mikor a szörny lép egyet úgy gondoltam kitűnő ötlet lesz a beleállított kardra ugrani, de mivel az tiszta vér volt és egyéb trutymó, így a lábam le is csúszik róla, tulajdonképpen porba tiporva a szörnyet, de megtartva egyensúlyomat a hátán taposok bele a markolatba, hogy mélyebbre mehessen a szörnyben, meg hátha el is repeszti a csontot mélyen.
Sikeres is a tervem azon a téren, hogy a szörnyön átmegy a kard, és ahogyan beleremeg a fájdalomba el is borul, már amennyire engedi a kard a hátában, és már ugrottam is le róla, mikor a combomban egy vágást ejtett az egyik kezével.
Nem éreztem sok mindent, csak azt, hogy valami meghasított a lábamon, de fájni még nem fájt, ahogyan az sem amikor a hátát felém mutató szörnybe beleszúrtam az ikertőreimet, amiket akkor vettem le a hátamról, végighasítva az egészet, mint valami rossz szalámit, de ennek is ára volt, a vállamban landolt egy újabb seb- de még hajtva az adrenalintól csapom le a karját a páros pengével, miközben valakik akik jobb pozícióban voltak lecsapták a fejét...
Ahogyan pedig a vér fröcskölés alább maradt láttam meg Altevar arcát, miközben átlépve a hullán kérdezte meg tőlem, hogy -Jól vagy?-persze úgy feleltem, hogy jól vagyok... Nem fájt semmi, csak kis karcolás, legalábbis még annak tűnik.
Mire már mi végeztünk a csapat többi fele is végzett az övével, az orkok addig verték laposra a szörnyet, hogy lassan egy szőnyegnek tűnt, a tündék és az íjászok pedig valami fura nyilakból és liánokból álló szobrot csináltak belőle...
A gyógyítólány riadtan néz körbe, és már kezdi is ellátni a sebesülteket, először a hozzá közelebb állókkal, kisvártatva pedig én is gyorsan sorra kerülök - Kiráz ezektől az izéktől a hideg - motyogja nekem, miközben először a már látott könnyekkel kezd, aztán a kezéből áradó kékes-zöldes fénnyel folytatja a gyógyításomat; még Altevarra néz, hogy ő megsebesült-e, de nemlegesen megrázza a fejét.
-Sajnos nem vagyunk hozzászokva az ilyenekhez, vagy éppen ez a szerencsénk?-Kérdem tőle halkan, ráfogva picit a sebre, meg megmozgatva a karomat.
- Hát nem tudom - nevet kellemetlenkedve. - A táborban hallottak alapján kaphattunk volna rosszabbat is - teszi hozzá. De már hallatszódik a parancsnok hangja:- Aki él, mozgásképes? -kérdi
-Én szerencsére nem akartam magamat sokkolni a szörnyekkel, elég volt az az egy amire foltokban emlékszem.. -súgtam még oda gyorsan az elfnek, aki már akkor az orkoknál serénykedett. Rápillantok ezután Altevarra elpirultan, aki megvédett akkor is... és most... így odaléptem mellé, megfogva a karját: -Köszönöm ismét... lassan nem tudom meghálálni amit értem teszel...
Egy kicsit vár a kapitány, amíg mindenki összeszedi magát és amennyi sérülést lehet, meggyógyít a gyógyítónk, és már szólásra nyílik a szája, hogy felszólítson a sorakozóra, mielőtt viszont megtenné, mindenki remegést érezhet a lába alatt, mire mindenki szorosan ráfog a fegyverére, mert feltételezhetően ez nem földrengés.
- Hát... egy óriás vakond? Még annak is jobban örülnék, mint egy szörnynek - mondja, a földrengés viszont erősödik, majd először egy, aztán még három kar is kitör a földből, egy-egy az utca két oldalán, elzárva minket a meneküléstől és továbbhaladástól egyaránt, a másik két kar pedig első elképzelésre teljesen random helyen bukkantak elő, bár ez aligha foglalkoztat, ahogy a talaj a lábunk alatt beomlik - először csak a talaj enyhe dőlését érzem, aztán azt, hogy egyre lejjebb és lejjebb ereszkedik a házakhoz képest. Utána pedig már csak az esés marad...

Szerencsére Lasht nem viselte meg túlságosan a harc és elég erős, hogy tudjon segíteni a súlyos sérülteken. Én is gondolkodtam rajta, hogy besegítek, miután a saját gyógyulásomhoz megtettem, amit tudtam, de mivel még talán sok harc áll előttünk, nem kockáztathatok, hogy kimerüljek. Láttam, hogy Joavan és az emberei is bizonytalanul nézik a helyet, ahol a növénylányka eltűnt, ezért úgy vélem, hogy nem árt megnyugtatni őket.
- Nem fognak minket bántani, csak félelemből támadott meg és a farkasok nem hozzá tartoztak. - mondtam neki.
A katonák bizonytalanul összenéznek, páran pedig pillantásukat a gondolkodva morgó Joavanra vezetik, mikor hümmögésével ad hangot kétkedésének.
- Csak aztán nehogy hátba támadjon minket - bök állával az irányukba a férfi. - Az a vakarék is elég intelligens volt mondjuk ahhoz, hogy tudja, ki az erősebb és kit nem kéne megtámadnia, kérdés, hogy ez társul-e eszességgel... – veti fel az aggályait. - Egyelőre úgyis megyünk tovább. Sokáig nem éri meg maradni, nehogy könnyű célpontnak nézzenek - jelenik meg egy fanyar félmosoly a szája szegletében. - Meg aztán nem kéne a királynak sem megadni az előnyt és több szörnyet adni neki - néz végig a csapatán, amolyan humoros lelkesítőként jegyezve meg, és bár érzik az első küzdelmek okozta energiaveszteséget, az orkokéval versengő emberi versenyszellem könnyedén felülkerekedik ezen.
Az érdekes lelkesítő szövegére muszáj vigyorognom.
- Ha ilyen elszántak vagyunk, úgy megyünk a város közepéig, mint kés a vajban.
És persze megértem, ha egy mondattal nem fogom eloszlatni a kételkedéseket, de azért megpróbálom egy kicsit enyhíteni.
- Ha volt ideje valakinek figyelni, ő nem ölt meg senkit, csak védte magát, elzárta Last és a griffet. Én estem neki és sebesítettem meg és a nyilak sem a mi jószándékunkat bizonyították. Ő csak egy ......gyerek, akinek nagy játszópajtása van és fél, mert elvesztette az anyukáját, a várost uraló rém pedig a barátjának mondta magát. Nem fog hátbatámadni minket, elbújik, eddig is ezt tette a mamájával, aki már nincs neki, ez megzavarta.
A kétkedés valamelyest eltűnik, persze nem minden katonából; még mindig vannak aggodalmas pillantások, akik nem tudnak ennek hinni. Ettől függetlenül Joavan érdeklődve hallgatja mondandómat, majd magára vállalva a csapat feltételezhetően legnépszerűbb véleményét, megköszörüli a torkát.
- Tagadhatatlan, hogy mi támadtunk, viszont nyilván azzal sem lehetünk tisztában, hogy ki vagy mi fog következőnek rajtunk ütni. Talán tudod, de a kémeink nem tértek vissza, hogy beszámoljanak az itteni eseményekről, és így mi is jobbal feltételezhettük, hogy rossz szándékú szörnyek vannak itt, akiket azok a démonimádó sötételfek hagytak itt - bök a harcok irányába, arra, amerre a sötételfek mentek. - Mindenesetre... Támadni nem fogunk, hiszen úgy tűnik, nyugodt. Ha baj lesz, hát... Akkor baj lesz, majd elintézzük - vonja meg a vállát.
A haladás tempójára tett megjegyzésem általános derültséget okoz, oldva kissé a feszültséget.
- Csak mi a szörnyeken vágunk úgy át - böki oda az egyik katona szórakozottan.
Nem hibáztatok én senkit azért, hogy úgy reagáltunk, ahogy, hiszen a farkasok és azok a vámpírgömböcök nem tréfáltak és végül is én is félreértettem Linarie-t, de nem akartam több szót vesztegetni erre, hiszen láthatóan engedett a feszültség.
- Már tudom miért vagy te a főnök. - biccentettem a helyzethez képest vidáman Joavan-nak, aki az utolsó mondatával le is zárta a témát, nem aggódva olyan dologért, amiért elég akkor, ha majd előjön.
Mivel a harc hevességéhez mérten megúsztuk fájó, de kis veszteséggel és Lash segítségével, már mindenki talpon volt, aránylag harcra készen, mindenki lelkesebb lett.
- Ha Lash végzett, indulhat is a letámadó stratégia. - nézek az út további része felé.
Még azért pár percnek el kell telnie, mire Lash végez a gyógyítással, és az utolsó súlyosabb sérültet is sikerül mozgásképessé varázsolnia. Mikor odaér mellém, érzem a fáradságát, de láthatóan azért jól van, nem merítette ki teljesen magát, ami megerősít abban, hogy nem kell aggódnom annyira, ügyel magára és a kicsire is.
- Megsérültél valahol? - kérdezi rögtön, alaposan vizsgálgató szemekkel.
- Meg, de már meggyógyítottam, csak pár karcolás volt. - ölelem át egy pillanat erejéig, hogy erőt merítsünk egymásból. - Tessék, igyál egy kicsit, attól felfrissülsz. - nyújtom át neki a kulacsomat. - Mennünk kell tovább, mielőtt kiszúrnák, hogy itt ácsorgunk. Érzed még a rémet?
A pár pillanatig tartó egymásba feledkezés is felüdítő, aztán hálás és mohó pillantással fogadja el az innivalót, de mégis csak kis hezitálás után emeli a szájához, mintha magában számolgatna valamit. Végül aztán iszik, miközben tekintetével engem fürkész, de a rém emlegetésére majdnem félre is nyel.
Szidom magam az ostoba megjegyzésem miatt, hiszen nem kellett volna csak így rázúdítanom, várhattam volna kicsit és körül is írhattam volna, de aztán úgy néz ki csak a meglepődés volt a félrenyelés oka, de most nem mászott az elméjébe az a dög, hiszen a kulacsot ügyetlenül lezárva köhint valamennyit, finoman megütve párszor a mellkasát, majd véve egy mély lélegzetet, bizonytalanul rázva meg nemlegesen a fejét.
- Nem mondanám, hogy érezném, de a várost körüllengő kellemetlen érzés miatt az érzékem is jó eséllyel megzavarodnak - néz körbe. - Mármint valami szokatlan a hellyel kapcsolatban, a szörnyek jelenlétén kívül, valami van a levegőben, a mágikus szálak között... - próbálja megfogalmazni az észrevételét. - Viszont itt volt, mikor odakiáltottam neked a nyílvessző miatt... - jut eszébe, és le is néz a kezemre, hogyha esetleg találna ott valamit, akkor azt meggyógyítsa. - ...akkor valószínűleg az egyik katona a hatása alatt volt és azért lőtt. Valószínűleg végig figyelt is, keresve azokat a lehetőségeket, ahol nem kell aktívan részt vennie.
- Akkor még egymásra sem árt figyelni, ha esetleg valaki furán kezdene viselkedni. Erre a katonáidnak is hívd fel a figyelmét kérlek. - mondom Joavannak.
- Van még más, amiről tudnia kell a csapatnak? - kérdezi Joavan, nehogy két-három kört kelljen szónokolnia, mire Lash kérdőn felhúzza a vállait.
- Nem hiszem, hogy lenne - néz rám tőlem várva egyéb észrevételeket, majd hirtelen eszébe jut valami. - Ó, rajtam úgy hatott, hogy belenéztem a szemébe - tekint aztán Joavanra, majd vissza rám.
- Legalább ennyi segíthet az elkerülésében... - emeli állához a kezét a férfi. - Egyéb? - néz ránk, de Lash nemlegesen megrázza a fejét, hogy neki más nem jut eszébe, ami használható lenne. - Csak mert most is megtehette volna akár azzal az íjásszal is, mégse tette...
Én is megrázom a fejem, mert egyelőre nem jut eszembe semmi hasznos, meg aztán nem is akarom a frászt hozni a katonákra, van most épp elég bajuk enélkül is, de azért nem baj ha erre is fordítanak egy kis figyelmet.
- Tessék - nyújtja felém Lash a kulacsot, óvatosan körbenyalva a száját. - Szerinted le fog csapni? - fürkészi az arcom aggodalmasan.
- Szerintem csak a háttérből irányít amíg teheti, csak akkor fog előjönni, ha sarokba szorítjuk. Talán ha ilyen sokan támadják már nem olyan fölényes, ne felejtsük el, hogy sok itt a mágus most. - morfondírozok kedvesem kérdésén.
- Hmmh... Igazad lehet - ért egyet, hozzád bújva addig, amíg a katonák egymás közt megbeszélik a teendőket, illetve a két elhullott társat is odébb húzva egymás mellé fektetik, fegyvereiket a kezükbe helyezve.
Joavan összeüti a pajzsát és a kardját, hogy a duruzsoló katonák is meghallják és őrá figyeljenek, majd magához inti a csapatot, hogy közölje a többiekkel is, mire figyeljenek, aztán csak egy kézjelzéssel mutatja, hogy haladni kéne tovább, így Lash is felszáll a griffre, persze csak miután adott egy rövid csókot.
- Csak óvatosan a következő harcnál - mosolyog rád halványan és bátorítón, aztán elhelyezkedik a szárnyas jószágon.
Biztató mosollyal nézek a griffre felkapaszkodó szerelmemre, miközben eltárolom az elválásunk idejére édes csókját. Csak reménykedhetek benne, hogy az, hogy a háttérben mozog és a griff is védelmezi, jelent valami biztonságot számára. Muszáj ebbe kapaszkodnom, hogy az előttem lévő feladatra tudjak koncentrálni.
A csapat ismét a megszokott felállásban halad és én igyekszem kihasználni minden lehetséges előnyömet, amit a képességeim adnak, amivel kicsit előbb ismerhetném fel ha veszélyben lennénk.
Óvatosan haladunk a növényekkel benőtt, lerombolt épületek között, ahol szemlátomást minden békés. Persze utcákkal odébb, ahol más csapatok haladnak a város közepe felé, hol hangosabb, hol halkabb csatazajok hallatszódnak, néha teljes a csend, de akkor a még messzebb lévő ordítások és fémek összeütközése tűnik erősebbnek. A kezdeti nyomasztó csend így már nemigen van meg, csak a csatára kész feszültség.
A helyszín sem sokban változik, azon kívül, hogy a hely, ahol bejöttünk, egyre távolabb kerül, egyre több romos épület kerül mögénk.
Éppen ezért nem nehéz megéreznem azt a finoman ránk telepedő különös mágiát, ami megpróbál észrevétlenül beszivárogni a fejembe. Már amikor beléptünk is éreztem, de a harc kiverte a fejemből és most ismét itt van, ezt érezte Lash is.
Ez nem olyan, mint a sötét elfek mágiája, ez valami egészen új és idegen, és bár a hatása egyelőre ismeretlen és mintha be akarna férkőzni a mágikus hálóba, amit képes vagyok használni.
Éppen ezért, amikor az elől haladó egyik katona békát kezd emlegetni, biztosak lehetünk benne, hogy itt semmi nem az, aminek látszik. Kieresztem a mágiámat, hátha feltűnik valami.
- Ha valami itt ártatlan békának vagy aranyos kismacskának tűnik, akkor biztosak lehettek benne, hogy az halálos. - jegyzem meg a kardomat markolva.
- Felgyújthatom? - szólal fel az egyik mágus az íjászok sorából Joavanra nézve, mire egy újabb béka ugrik elő az aljnövényzetből a csapat baloldala felé, ő is brekegő hangot kieresztve.
- Inkább földgolyóval - mondja Joavan.
Igyekeztem áthatolni azon a sötét mágikus fátyolon, ami megzavarta a sajátomat és kivenni valamit a zavarodott növények küldte információból, de nem sokat tudtam meg. Szaggatottan és zavarosan, egymáson átbeszélve - csak azt jelzik vissza felém, hogy van itt valami, de nem élő.
Ez meg nem újdonság.
Ezzel együtt a békabrekegés valamelyest gyorsabbá válik, mi több, mélyebbé is, és valaki észrevesz egy másik békát a másik oldalon lévő épület lerombolt falán is.
- Nagyon úgy néz ki, hogy megpróbálnak körbevenni minket, ezért javaslom, hogy vágjunk át rajtuk, ahogy az előbb felhoztuk, mint kés a vajon. - javasolom rosszat sejtve, a kardomat előhúzva.
Ha nem kényszerít rá semmi, akkor nem szeretek állatokat ölni, de ez a város sajnos bővelkedik a kellemetlen meglepetésekben. Nem állhatunk itt a békék miatt kitéve valami másnak, pl. egy olyannak, amit a növények érzékelnek - támadásának.
- Erre jó esély van, Viridiel - bólint rá Joavan. - Figyeljétek, hol jelennek meg! Nem tudhatjuk, hogy mire képesek! - szólítja fel Joavan a katonáit és a mágus már készülne arra, hogy egy földgolyót hajítson az egyik békára, mikor Lash is megszólal.
- Majd én eltakarítom őket! - rázza meg a kezét is, mintha integetne, ezzel próbálva nagyobb figyelmet magára vonni. - Akkor legalább senkinek sem kell közel mennie - jelenik meg egy mosoly az arcán, felém nézve.
Természetesen nem tiltakozom, hiszen így legalább még vérengzenünk sem kell.
- Csak óvatosan, ne merítsd ki magad. - küldök felé egy mosolyt.
Lash a növényeket már el is kezdi irányítani, hogy már-már félresöpörje a békákat óvatosan, ügyelve arra, hogy biztos távon kívül legyenek ezek a lények, és a két oldalsót sikerül is elraknia, az ellöl lévő elég makacsnak bizonyul, ugyanis amint megmozdulnak körülötte a növények, tesz egy nagy ugró mozdulatot, főként oldalra, egy kicsit közeledve a csapat felé, miközben a brekegése tovább mélyül, gyorsulás helyett már jócskán lelassul. Természetellenesen nagyobbra fújódik az álla alatti rész, illetve a szemei is mintha kidüllednének a brekegés idejére.
Ez egyáltalán nem tetszik, ráadásul útban is van.
A szemem sarkából – amivel egy kedvesem munkájával elégedetlenkedő mágust figyelek, - észreveszem, hogy az elől lévő békához legközelebb lévő katona mögött a növény lassan megemelkedik és elkezd rácsavarodni a katona lábára.
- Vigyázzatok! - kiáltok és mivel ez biztos nem Lash mágiája le is csapok a kardommal, hogy mentsem Joavan emberét.
A növénynek, mintha füle lenne, hirtelen a katona lábáról inkább a karom irányába csap, kirántva ezzel a katona lábát is, aki így akarva-akaratlan esésnek indul.
Egyszerűen érthetetlen a növények viselkedése, az, hogy úgy fordultak ellenünk, hogy sem én és főként Lash sem érzékelte az ellenségeskedésüket. De ezen már kár keseregnem, hiszen a katona már hasal is el, amint a "kacs" kirántotta a lábát, nekem a kardom szinte megállt a levegőben, ahogy a felém csapó növény megállította a csapásomat és lefogta a karom és ha még mindez nem lett volna elég a békák - sejtésemnek megfelelően - felrobbantak és ha a hangok, a szagok még nem lettek volna elég a káosz kialakulásához, a körénk csavarodó “köd” segített ebben. A gáz nem tűnik sem mérgezőnek, sem károsnak, de a látást nagyban korlátozza.
Az a katona, akit próbáltam megvédeni pontosan egy, az aljnövényzetből kialakuló karószerűségbe zuhan, ami bár nem szúrja át a páncélját, a hajlatokat eltalálja, ami kiáltást eredményez felőle.
Több katonát támadnak meg a növények, egy részük esetében csak rácsavarodnak valamely tagjukra, többnyire a lábukra, hogy a szomszédos falak egyikéhez taszítsák őket, alkalmanként még jobban lerombolva azt. A káosz gyorsan eluralkodik az egész csapaton, bár valamilyen módon mégis tartani igyekeznek a formációt, ha észrevesznek valami gyanúsat, azt elvágni, noha hezitálva, hiszen nem akarnak bajtársat eltalálni.
Megpróbálom a növényt telepatikusan elérni, de azért nem akarok kényére-kedvére kiszolgáltatott sem lenni, ezért a jobb kézben tartott kardomat elengedem és bal kézzel elkapom, majd a szárat ezzel a lendülettel igyekszem elvágni.
- Lash mi van ezekkel? Eléred őket?
A mágikus fonalakon, melyek a növényzethez vezetnek, gondolataim visszapattannak; mintha nekiütköznék egy másik, nagyobb akaratnak, ami nem enged tovább egy ponton, biztosan őrizve a mögötte lévő értékeket. A növényt viszont sikerül levágnom, ami így hirtelen visszahúzódik az aljnövényzet többi részébe. Reménykedem, hogy a többiek is sikerrel járnak vagy tudunk segíteni egymásnak.
Lash pár pillanatnyi szünet után válaszol, ezért azonnak keresni kezdem, nehezen de meglátva őt a káoszt segítő füstszerű fellegen: vörös haja a zöld griffen egész jól kitűnik. Azt is látom, ahogy szerencsétlen griff szárnyáról próbálja leszedni az ott tekergőző növényeket.
- Nem! Vagyis... Nagyon nehezen! - javítja ki magát, felemelkedve és kétségbeesetten nézve körbe, miközben a griffnek sikerül kitárnia a szárnyait, hogy hamarosan felemelkedjen, talán néhány szárnycsapással még ezt a füstöt is eloszlatva.
Bízom Lash mágikus képességeiben, hogy úrrá lesz a helyzeten és megregulázza az elszabadult növényzetet, hogy kiderül valami félreértés van.....
- Tegyél meg, amit lehet, de ha lehet a magasból, talán onnan könnyebben átlátod a helyzetünket és, hogy előrébb mi van.
Talán ha elszakadunk innen, akkor a támadás is abbamarad.
De bíznom kellett abban is, hogy kedvesem megoldja a problémáját, mert nekem is maradt épp elég.
Sikerült ugyan pár társamat kiszabadítani, de ettől még jó páran áldozatul estek, bár úgy láttam halálos sebek nem lettek, de az sem jó ha ájultakat kell pesztrálnunk.....
Újabb lépés és újabb rám akaszkodó inda képez akadályt. A kardom eddig is jól teljesített, így most is azzal csapok oda.
- Az a tervem! - kiált vissza Lash, de valamiért megszakad a mondata.
Én sikeresen levágom magadról a növényt és ismét képes vagyok mozogni, de ekkor…..
Az elmémbe beférkőzik egy ismerős jelenlét és egy ismerős nevetés, mely ezerszín hangok összefonódásaként visszhangzik a fejemben.
Talán még hangosan fel is kiáltok, ahogy megérzem az ismerős érzést és az azt követő hangot. A harag végig hullámzik rajtam.
Mielőtt azonban ennek jelét is adhatnám, Lash sikoltása és a griff fájdalmas rikoltása markolja jeges kezébe a szívemet és azonnal arrafelé fordulok.
~ LASH! ~ kiáltok fel telepatikusan, miközben próbálom minden erőmmel kisöpörni a tudatomból a mocskot.
Amit látok megrémít, a griff egyik szárnyán lecsúszva ér földet, hogy a növények rögvest elkezdjék őt mozgásképtelenné tenni, míg a griff másik szárnyán ott acsarkodik az a lurinx, akit még az a kis vakarék mutatott meg neked az éjszakai támadás során.
Nem is kérdés, hogy mikén reagálok. A kardom a tokjába lököm és már futás közben alakulok át.
Nem akarok mást csak széttépni azt, aki a kedvesemet bántja!
A griffet megtámadó farkas már közel sincsen egykori fényében; ami valaha zöld szőrzet volt, mely a növényekkel való szoros kapcsolatot szimbolizálta, mintha kiszáradt és elrohadt volna; mocskosan és barnán színezik a néha hófehér bundázatot. Az egész megjelenéséről azonban elmondható, hogy csatakos és koszos, és már ránézni is alapvetően fájna minden erdeinek, főleg nekem, aki tudom, milyen pompás és fennséges példányok tartoznak ehhez a fajhoz. Az meg már hab a tortán, ahogy a rajta lévő paraziták pulzálva világítani kezdenek pár pillanat erejéig, valószínűleg egyszerre fertőzve az állatot és egyszerre szívva ki belőle az életet, hiszen minden ilyen kis, lilásan fel-felizzó gumó körül fekete gyökérszerűség található, amivel a farkasfaj bőrébe kapaszkodik.
Az állat észreveszi a jelenlétemet, a támadni készülő griffet olyan egyszerűen löki félre, mintha csak egy ember lenne, persze a szárnyánál fogva, amit állkapcsai közt szorongatott idáig. Az már kelne is fel vérző szárnnyal, hogy a harcokban segíthessen, szerencsétlenségére viszont a sebesült szárnyánál fogva tartják vissza őt a növények.
Az ellenséges lurinx rám vicsorog és felém is kap figyelmeztetőleg, összekoccantva a fogait.
~ NEM! Nem fogjátok őt bántani! Hagyjátok békén! ~
Ha akarnám sem tudnám kordában tartani dühöngő gondolataimat, de nem is érdekel, csak az, hogy Lash közelébe tudjak férkőzni és ha ezen egy elfajzott lurinxon kell átgázolnom, akkor minden további nélkül megteszem.
Nem foglalkozom a sebesült griffel, sem a körülöttem kétségbeesetten küzdő katonákkal, csak a förtelem szemébe kapcsolom az enyémet és figyelmen kívül hagyva a kaffogását, azt tervezem, hogy egy ugrással az oldalába kerülök és elkapom a lábát, elroppantom az inakat, izmokat, hogy ne tudjon elmozdulni, amikor végül elharapom a torkát.
~ Faj... társ... ~ hallom meg azonban a gondolataim között a hangját, mely torzan és csendesen visszhangzik az elmémben. Érezni benne az erőfeszítést, hogy kiejtse a szavakat.
Ha nem aggódnék annyira kedvesem miatta, aki elvonszoltak a növények, akkor talán még meg is döbbennék azon, hogy megszólít az eldeformált farkas, de most csak tudomásul veszem és percnyi habozás nélkül támadom meg, hiszen ő nem az a csodálatos lény már, csak annak elcsúfított csontváza.
Nem sikerül elsőre megbénítanom, de a lendületem tovább sodorja a testem, legalábbis a hátsófelét, így az ő visszatámadása sem ér el, csak a bundám bánja egy kis folton. Ám érzem a késztetését is, hogy tovább beszéljen hozzám, ami már legalább visszazökkent a higgadtság felső zónájába.
~ Állj félre az utamból és elengedlek, de muszáj a kedvesemhez érnem. Ha még ott van benned a lurinx, tudod, hogy mindent megteszünk a párunkért! ~ fújtatok felé.
~ Igen... Mindent... ~ ért egyet velem, továbbra is halkan szólva az elmémbe, és mivel őt figyelem, így a szemébe nézve bepillantást nyerek életének néhány pillanatába, mintha valami álmot látnék
“Az előtted álló lurinx annak idején megközelítette ezt a területet, és mikor a párja jött, hogy megkeresse, már benne és rajta volt a fertőzés. Hogy elkerülje a saját párjának a megfertőződését, elüldözte őt a város közeléből és maga mellől egyaránt.”
~ Mégse... tehetem...! ~ nyüszít fájdalmasan a gondolataim közé, ahogy kissé meginogni látszik a tartása, de rögtön vissza is nyeri, hogy villogó szemekkel vicsorogjon és morogjon rám, vagy várva a támadásomra, vagy ő maga indítva azt.
Mégis csak sikerül megdöbbentenie és ezzel elérnie, hogy megakadjon a támadásom, bár az elszántságom egyáltalán nem, de..........a felém kivetített emlékei után talán van némi remény, hogy meggyőzzem, ne álljon az utamba. Hiszen ő is párja volt valakinek........és ez az érzelem még benne van, lehet ez segít neki legyőznie azt ami megfertőzte az elméjét és ezzel a testét is.
~ Te egy LURINX vagy! Erősebb vagy ennél a gonosznál! Erősebb vagy, ha sikerült megmentened a párodat, aki minden bizonnyal még mindig keres és odakinn van. Hagynád, hogy bántsák? ~ állok meg egy pillanatra. ~ Engedj át! ~
Az izmai megfeszülnek, fejének egy-egy rándulásából érzem, hogy vívódik, néha fájdalmasan és hangosan felnyüszítve, ahogy a benne megmaradt igazi lénye küzd az ellen, ami beszivárgott és így tönkretette őt.
~ ....én... nem... ~ küzd a szavakkal, hogy képes legyen továbbítani.
Feszülten várom, hogy sikerül-e neki felülkerekednie az elméjére telepedő démoni hatalomtól és pont ez a feszült figyelem ment meg attól, hogy sikerüljön neki meglepnie és elharapnia a torkomat, amikor elveszíti a küzdelmet. Testének izmai már nem a belső vívódástól feszesek, hanem azért, hogy hezitálás nélkül lendüljön felém, nyíltan támadva szemből.
Szomorúság telepedik a szívemre, de nem várhatok tovább, Lash veszélyben van. Csak annyira mozdulok arrébb, hogy elkerüljem csattanó fogsorát, aztán villámgyorsan oldalra kapom a fejem és a nyaka felé kapok, remélve, hogy , még azért eléggé meg van zavarodva, még tart a vívódása....
~ Sajnálom........~
Fordul az irányomba, hogy a sikertelen támadását egy másik harapás követhesse, viszont én gyorsabb vagyok. A nyakára sikerül ráharapnom, de nem bírom kellően megragadni, ezt már akkor érzem, ahogy a fogaim belemélyednek. Bundát és még ott maradt húst érek, szádat elönti a démoni ráhatástól cseppet sem gusztusos vér, de a fogás nem biztos, nem fogok neki halálos sérülést okozni, így ha elrántom a fejem, újra lehetősége lesz, belém harapni.
Ezért inkább lefelé kezdem húzni, hogy a fejét a földfelé kényszerítsem és bár ha sima állat lennék nem bírnék ilyen összetett mozdulatot tenni, most mégis megpróbálom annyira lefeszíteni, hogy a mellső mancsommal rá tudjak lépni a fejére, így biztosítva, hogy ha kinyitom az állkapcsom és újra harapok, akkor ne mozdulhasson el.
Sürget az idő és ez még elszántabbá tesz és figyelmen kívül hagyom kínkeserves nyűszítését.
És azt is, hogy ő sem adja könnyen, a mellkasomba tépnek a fogai.
Szerencsére a mellkasi részen inkább csontok vannak, amik meggátolják, hogy fogak miatt komolyabban is megsebesüljek. Nem foglalkozom egyelőre a fájdalommal és, ahogy elkezdem lefelé nyomni, a fogai lecsúsznak a csontokról és a bőrről, felszakítva egy részét, de végül elenged. Azonban ő is kitépi magát a fogaim szorításából, borzalmas ízt és rothadó húst hagyva a számba. A vér dőlni kezd a nyakából, mely nem teljesen a helyi szörnyekre jellemzően sötét, hanem elkeveredik még a hagyományos vöröslő vérrel.
Ha egy erdőben harcolnánk, akkor biztosan nem így tenném. Most azonban bármit feláldoznék azért, hogy eltávolítsam az útból fajtársamat és Lash-hoz mehessek, megmentsem őt a növények fogságából. Pár harapás, egy kis vér igazán nem nagy ár érte és nem is érdekel, a fájdalmat egyszerűen kizárom az elmémből, ahogy azt is, hogy a velem szemben álló lény valaha olyan volt, mint én.
Sajnos elég erő maradt benne az ellenállásra, a vérszomja mindent túlszárnyal és mivel a távolság nem túl nagy köztünk, a lábaiban van akkora erő, hogy nekem ütközzön a fejével és fel is ökleljen.
Ezt nem kerülhetem el, de próbálok tovább gurulni, hogy ne maradjak a fogai hatókörében, de sajnos csak annyira sikerül, hogy eltévesztenie annyira a harapást a nyakam felé, hogy ne legyen halálos, vagy legalább nem azonnal. Nekem még dolgom van!
Ez ad erőt, hogy tovább küzdjek. Érzem a fogai mélyedését a nyakam puha húsában, és a teste megint megreszketni látszik mellettem, miközben magabiztosan szorongat az állkapcsai között, hangosan és eszeveszetten morogva, néha megrándulva rántva egyet rajtam.
~ ...ölj... meg... ~ hallom a saját acsarkodásotok hangjai közben, és úgy tűnik, hogy az elengedésemhez sincs már elég erő abban a lurinxban, akit megfertőzött a hely démoni léte, így bár kiszakít egy darabot belőlem, az adrenalintól és veszélyérzettől a fájdalom csak ködös háttérként van jelen, ahogy a bestia megemeli a fejét annyira, hogy nyíltan felkínálja neked átharapásra a nyakát.
~ Természet Anya adjon neked békét, barátom! ~ küldök felé még egy üzenetet, aztán kiszakítom magam az álkapcsából, mély és súlyos sebet ejtve magamon, de ezt most hátratolom agyam egyik zugába és az elém tálalt torkot halálos satuba fogom.
Tényleg azt akarta, hogy végezzek vele és pár pillanat múlva már ezt meg is adtam neki. Éreztem, ahogy még mindig tartja magát a sötétséggel szemben, nem adva át magát neki és azt is, ahogy lassan elszáll belőle az élet. Még azt is hallottam, vagy hallani véltem, hogy hálás volt azért, amiért megszabadítottam ettől a méltatlan léttől. Talán az itt eltorzult testek nem csupán üres, démoni porhüvelyek, hanem csapdába ejtett, végletekig kimerült lelkek is vannak bennük.
Persze azon kívül, hogy megöltem, lassan már semmiben nem voltam biztos. Kezdett elhomályosodni körülöttem minden és biztos voltam abban, hogy el fogok vérezni. Még annyi erőm volt, hogy visszaváltozzam, mert szerettem volna elbúcsúzni Lashtól, de arra már képtelen voltam, hogy felálljak a földről. Érzem, ahogyan a vérem átitatja a páncélom alatti ruhát, végigcsorogva a felsőtestemen. Azonban reménykedem benne, hogy nem hallucinálok, amikor kedvesemet látom közeledni. Mert ha így van, azt jelenti, hogy sikerült legyőznie a növényeket. Hiába ő az én ügyes és okos szerelmem.
- Örülök,.....hogy.....jól.....vagy. - lehelem véres mosollyal, ahogy kissé megemel, megtámasztva a hátam, a rendes kezével pedig a gyógyító hullámokat árasztja felém.
- Én viszont nem, hogy már megint hősködtél – hallom a hangján és valami nedves pottyan az arcomra. - De nem baj, meggyógyítalak, mint mindig - csuklik el a hangja. - És holnapra már kutyabajod sem lesz
Annyira szép! Csak bámulom a feleségem arcát és nem tudok betelni vele, bár az egyáltalán nem tetszik, hogy könnyek patakzanak rajta. Mondani akarom neki, hogy ne, ne sírjon, de nem vagyok képes kinyitni a szám és a gondolataim is folyton elkalandoznak..........annyira fáradt vagyok...............
Aztán valami hirtelen felébreszt.
- Apa! - érzem ruhádon a rángatást, és ahogy kinyítom a szemed, Awyris erdejében találom magam, az otthonomtól nem is messze. Mellettem egy kissé morcos elf fiúcska áll, haja vöröse, felfelé ívelő orra és szeme formája Lashra emlékeztet, de tekintetének színe egyértelműen engem hajaz, akárcsak vonásai nagy része. Talán tízéves lehet, vagy... nem is, ahogy az emlékeim tisztulnak, már 11, és a neve: Cuinor.
- Azt mondtad, ma végre vadászhatunk! - emeli meg a kezében lévő íjat, olyan durcásan nézve rám, amennyire csak lehet.
Hát persze, megígértem neki a vadászatot, hogy is felejthettem el!
A madarak hangosan csicseregnek és a nyári, meleg napsugarak kellemesen sütnek át a levelek között, a szél főleg az avar és virágok illatát hozza felénk, amibe enyhén keveredik a messzebbi tengerpartról érkező sós illat is. A környezet a lehető legbékésebb, és minden harc, amit egykor meg kellett vívnom, most nagyon távolinak tűnik, akárcsak Bivaly felszabadítása. Bivaly……..mintha csak egy álom részei lettek volna!
Így visszagondolva rá, nem is jut eszembe semmi, mintha tényleg álom let volna, amit már lassan el is felejtek.
Nem is emlékeztem a végére, pedig biztos fontos lehetne, hiszen még a fiamról is elvonta a figyelmemet............
- Persze fiam, ......vadászunk, ahogy....ígértem. - tártam ki a karomat, hogy megöleljem..................
A gyerek szélesen elvigyorodik, de ahelyett, hogy megölelne, megfogja a kezem és felrángat a helyemről.
- Nem-nem, még a végén megint elalszol! - jegyzi meg csibészesen és jókedvűen, addig húzva, amíg fel nem tápászkodom. - Menjünk, menjünk, menjünk! - skandálja, húzva a rengeteg mélye felé.
Nem ellenkezek vele, mosolyogva behódolok az akaratosságának, ezért elengedve kicsit előrébb rohan, jókedvűen és elégedetten felnevetve, futva egy kört felemelt karokkal, izgatottságtól toporzékolva állva meg, míg bevár.
- VÉGRE vadászunk! - lelkesedik, továbbra is akkora örömmel és buzgósággal lépegetve mellettem, hogy csoda, még nem pukkadt ki tőle.
Boldogan sétálok az erdőben, mellettem nyughatatlan fiammal, Jól érzem magam. Lash bizonyára otthon vár már valami finomsággal, intézve a ház körüli munkákat, Ahogy rá gondolok, máris alig várom, hogy meleg ölelésébe zárjon egy könnyed csók kíséretében.
Átjár az öröm, ahogy fiam lelkes arcára pillantok és teljes gőzzel igyekszem azon, hogy kiverjek minden mást a fejemből, elvégre mégis csak az első vadászatáról van szó.
Cuinor elég izgatott, de azért próbál nyugodtan viselkedni, hogy ne riasszon el minden vadat az erdőben, de ettől függetlenül jó sokáig nem találunk semmit.
- Apa...? – szólít meg halkan egyszer csak, nem nézve rám. – Anyát sokat láttam sírni mostanában, összevesztetek? – pillant rám, bizonytalanul fürkészve és ez váratlanul ér.
Fel is szalad a szemöldököm a meglepetéstől.
Gyorsan végig kutatom az emlékeimet, de én semmi ilyesmire nem emlékszem, igaz megdöbbentő módon másra sem nagyon......
- Dehogy! Miből gondolod? És mikor láttad egyáltalán sírni? - nézek rá fürkészően.
Cuinor nagyon elszomorodik és bizonytalanul méregeti az akkurátusan lába elé kerülő területet.
- Hát... Nem tudom, csak olyan szomorú mindig, mikor nem vagy mellette... - néz oldalra, érezhetően kényelmetlenül érezve magát. - Próbálja előlem is titkolni, tudod, mikor egyedül van, vagy legalábbis azt hiszi, hogy egyedül van... - vakarja meg a tarkóját, tudva, hogy nem illik kukucskálni és hallgatózni. - Párszor azt is emlegette, hogy nem akarja, hogy elhagyd - néz vissza rám további aggodalommal. - Nem hagyod el anyát, ugye? - érdeklődik enyhe kétségbeeséssel a hangjában. - Nem akarom én se, és szerintem ő se... - válik kérlelővé a hangja, burkoltan kérve a maradásra.
A fejem hirtelen egyre jobban elkezd fájni, de a döbbenet még mindig a hatalmában tart. Mert én semi ilyesmire nem emlékszem, de Cuinor annyira őszintén aggódik, hogy az fel sem merül bennem, hogy nem mond igazat, meg minek is tenné…….
- Ahh! Dehogy hagyom el, sem őt, sem téged, hiszen az életemnél is jobban szeretlek benneteket! – nyögöm ki és magamhoz ölelném, hogy megnyugtassam, de megelőz.
Könnybe lábadt a szemel, szorosan megölel.
- Apa... Menj vissza hozzá... Légyszi... Menj vissza hozzá... - dörzsöli a szemeit a nadrágomba, így tompán hallatszódik a hangja.
- Már indulunk is! – bólintok elérzékenyülve és a kezét fogva elindulok az otthonunk felé…….
Egy pillanatra lehunyom a szemem, egy sóhajtás erjéig, aztán………már nem sétálok és még csak fény sem vesz körül, ahogy hirtelen felpattannak a szemhéjaim.
Az orromba hirtelen bekúszó bűz, a vértől átitatott ruhám hideg érzete letaglózó gyorsasággal eszembe juttatja, hogy hol is vagyok és mi is történt
A tokomhoz kapok, de csak enyhén durva, valamiféle fakéregszerűségre emlékeztető dolgot találok, a vérzés pedig elállt. Furcsa módon, mintha az erőm is visszatért volna.
Körbenézek. Csak vékony csíkokban szűrődik be körém a gyenge napfény.
Ahogy a szemeim is hozzászoknak a környezethez, kíváncsian tapogatom magam alatt a növényzetet, ami nem túl régen még az ellenségünk volt. Magamon egy vékony gyökércsíkot találok, ami levezet a földre.
Ekkor meghallom valakinek a nehéz légzését, akit alig ér el a gyér fény, de az ismerős vonásokból hamar felismerem: Lash ül ott mereven, fakarja a földet érinti és belőle kinőtt gyökerek vezetnek a körénk nőtt kérges, törzsre emlékeztető burokra, ami védelmezőn szakít ki minket a külvilágból. Lash ruhája alól kilátszik a fakarja, ahogy a nyakára elkezdett felkúszni a vállából növő fakar, de ez csak erei élénkebb, fénylőnek ható zöldes elváltozásában jelenik meg. Ez folytatódik az arca jobb felén is.
- Lash? MI…..mi történt? – nyögöm ki kissé még kásás hangon és a szívem aggódva elszorul.
Lassan és mereven fordítja felém könnytől ázott arcát, melyek most furcsán növényi nedvhez hasonlóan zöldes árnyalatúan száradtak az arcára, és bár csak a szeme fehére látszik, mégis látom, hogy rám néz néz. Elkezdi a nevemet mondani a hangom hallatán egy erőtlen mosollyal, de talán alig van tudatánál, mert minden szótagnál muszáj megakadnia, tátogásából ítélve azon gondolkodva, hogyan is kéne megformálni a következő betűt, a könnyei megint elerednek, de aztán az eszméletét vesztve dől a karjaimba.
- Édes Természet Anya! Lash! Mit tettél? – karolom át és az aggodalom szinte megőrjít.
A minket összekötő telapáriával is próbálom valahogy elérni.

A bólogatásodra a fickó elégedetten elmosolyodik, láthatóan úgy gondolja, megtalálta az emberét! Pontosabban elfjét, ám mikor elkiáltod magad feltételezhetően nagy megkönnyebbülésedben és örömödben, hogy végre sikerre leltél a csatorna meglátogatása kapcsán, a katona tagadhatatlanul megilletődik mindennek hatására. Kis híján hátrálásra készteted szerencsétlent, oly hirtelen csattansz fel, de végül visszanyeri ő is a lélekjelenlétét, egy kissé zavarodott mosollyal.
- Hát bízzunk benne, hogy óvja őt egyetlen trónörökösként – vakarja meg a fejét, még mindig téged vizsgálgatva egy kissé furcsálló, de nem lenéző pillantással. – Meg persze minket is! Még szeretnék inni abból a jó törpsörből a fővárosban! – nevet fel, aztán elindul veled a csapat felé. – Remélem azért, hogy amíg a többiek a felszínen dolgoztatják meg a szörnyeket, addig ránk kevesebben fognak ugrani. Vagy egyenesen láthatjuk őket menekülni – gondolkodik hangosan a férfi, miközben már sétáltok, és láthatóan nagyon szeretné, ha az utóbbi következne be, nem éppen azért, mert gyáva lenne és kerülné a harcot, hanem inkább azért, hogy elégedetten vegye tudomásul, ezek a korcsfajzatok is kényszeríthetőek meghátrálásra. Meg azért valljuk be: meglehetősen növelné a magabiztosságot, ha a szörnyeket menekülni látná itt bárki.
Hát hogy izgalmat kin látsz, azt nehéz lenne megmondani, hiszen az éjszaka történt harcok nyomai a legtöbbükön látszódik, a törpékről pedig hírlik, hogy vagy nagyon morcosak, vagy nagyon vidámak, és itt, vélhetően a sötételf többségtől meglehetősen morcosnak tűnik a sörtől mindig vidám faj. A sötételfek nagyon távolságtartónak bizonyulnak, és kicsit odébb is tartózkodnak a csapattól – nem túl látványosan, de érezhetően -, az emlegetett erdei is nyűgös, az emberek meg leginkább a térképen próbálnak kiigazodni. Utóbbiak nem is veszik jónéven, mikor jóformán kitéped a kezükből a papírt.
- Hékás! – szól rád az egyikük összevont szemöldökkel, és ezzel egyértelműen nem tettél rá túl jó benyomást, és ha ennek ellenére is belekezdesz a mondandódba, akkor elég erősen beleköt a fickó: - Hát mi sem emlékszünk arra, hogy te lennél a vezető – teszi karba a kezét, ellenségesen méregetve téged. A többiek láthatóan nem akarnak beleavatkozni ebbe, a törpök szemében mondjuk mintha csillanna valami a bunyóhangulat kialakulása miatt, de egyelőre szakálluk alatt jó eséllyel csak vigyorognak csendben.
Továbbiakban megvárja mindenki, hogy miként folytatod a mondókádat, és amint befejezed, a korábban felszólaló ember visszaveszi egy agresszívabb mozdulattal a térképet.
- Na ide figyelj, lombzabáló – kezdi, átnyomva társának a kezébe a térképet. – Nyilván nem emlékszel arra, hogy bárki is kinevezett volna vezetőnek, mert te önkényesen döntöttél róla, amibe mi nem egyeztünk bele, egyrészt, másrészt a térképet meg se nézted és úgy ítélkeztél. Lehet, hogy ez az istenverte várost lerombolták... – int a város irányába. – De az égiek áldjanak meg, egy térkép ne lenne hasznos? Ami ráadásul a csatornarendszert ábrázolja? – érdeklődik, mire az egyik sötételf a csoportjukból halkan felröhög, de gyorsan el is hallgat. – Már meg ne haragudj, de ha át is rendezték a csatornarendszert, akkor is láthatjuk, mi maradt a helyén – teszi karba a kezét. – Harmadrészt a mágusok falrombolási akcióját megvárjuk – bök a mágusok felé az állával. – Mivel utolsóként sikerült idehívni téged, továbbítom neked is, hogy a király várakozásra intett, amíg zajlik a fal lerombolása, mert szükség lehet ránk, ha kiugrasztanának a mágusok pár szörnyet. Utána mehetünk a dolgunkra, ahogyan a többiek is mennek a városba – emeli meg egyik kezét, mintha csak mutatni akarná, hogy hol vannak azok a bátor harcosok, akik a felszínen akarják kitakarítani a várost. – A fáklyákat meg mindjárt hozzák, így marad egy kicsit a seggeden, utána mutathatod, hol van az a bejárat. Jól aludhatott ez is éjszaka... – morogja az utolsó pár szót, és ha nem nagyon ellenkezel, akkor kivárjátok, miként kerülnek ledöntésre a várost körülölelő, megrongált falak.


//Elnézést, hogy eddig várattalak! Innentől aktívabban fogom vinni a száladat, viszont megkérnélek, hogy ne írj le olyan reakciókat az általam irányított karakterektől, amiket nem írtam le, köszi!
A harc menetét az előző oldal legutolsó mindenkire vonatkozó mesélőiben találod!//

Az ostrom első lépése jól sikerült. A falak ledőltek, a király jelölt pedig a csapataival el is indult.
Nekem sem volt sok vesztegetni való időm, sőt ami azt illeti a rövid beszédem után el is indulok csapataimmal én is. Persze nem erőltetem a tempót, mert hát eléggé ki vagyok merülve én is és a csapatom mágusai is, így az idő nekünk több erő... Viszont nem hagy nyugodni az érzés, ami romos városból érkezik. Sötét és ismeretlen erő az ami a várost járja át, és már most hátborzongató érzés, nem hogy ott milyen lesz, ahol annak a középpontja van...
Nem is nagyon akarom ezen törni a fejemet, inkább visszaterelem a figyelmemet arra a tényre, hogy most a várost kell megtisztítani a férgektől. A kisebb-nagyobb romokon át mászok át a lovammal, miközben katonáim követnek és hamar be is érünk a város szélét jelképező várfal romokon. Odabent azonban meglep egy dolog. A növények mindent elleptek, ami bár a gyógyítónknak jó mégis úgy érzem, hogy nem stimmel ez az egész. Emiatt pont csendben vonulunk be a városba, hallva azt, ahogyan a többi csapat csörtet végig előttünk.
Kinézek egy utcát, ami a városközpont felé mutat egyenlőre és azon indulunk meg, szépen sorban nézve végig a romos házakon, javarészük réges-régen elpusztult, mindenhol törött cserepek, leégett gerendák és bedőlt falak vannak, de aztán pár keresztutcával beljebb már találni egy-két épebb állapotban lévő házat.
Nem is nagyon habozok, embereimmel azt vállaltuk, hogy kitisztítjuk ezt a helyet, így utasítást adtam ki, hogy minden házat átkutatunk ami nem életveszélyes. Igaz rengeteg időbe telik, de azt hiszem, hogy ez most a mi javunkra fog válni, mert hát legalább nem fog tudni senki hátbatámadni.
Én is részt veszek egy-két ház átkutatásában és kezemmel tolok félre néhány gerendát, hogy benézhessek egy-két kicsi résbe, azonban ahogyan elnézem a széttört bútorokat és romokat, akaratlanul is arra kezdek el gondolni, hogy vajon mi lehetett itt azelőtt, hogy az a féleszű tábornok elengedte volna a várost.
Szörnyű, hogy mi minden marad egyesek után, és a helyzetet is csak rontja, hogy a fajtársaim tették mindezt. Ekkor rezzenek össze, mert egy katonám szólít meg.
- Te, Freia, aranyat vadászol? Nem hiszem, hogy az orkok hagytak itt bármit is... - rúg bele az egyik kődarabba, ami a falnak koppanva megint a növényborította padlón köt ki.
-Nos ami azt illeti nyomokat keresünk, hogy mi más várhat ránk még beljebb és nem lenne az sem túl jó, ha hátbatámadnának minket nem igaz?-kérdeztem tőle, sejtve a hangja alapján kiről is van szó. Félszemmel ránézek, a ruházatból rögtön leesik, hogy ki is az, se páncél, se címer, se semmi, csak full fekete öltözék, csuklya a fejen, egyik szem eltakarva, arcán az a rendkívül irritáló vigyor, amit a selymes ezüstös haja keretez - Hát nemt'om, elég macerásnak tűnik átnézni ennyi mindent... - néz végig Amrekt, lustán nekidőlve az egyik félig lebontott falmaradványnak, kezeit karba téve. - A kövek alatt is megnézed? Vagy az erdei szuka nem tud segíteni? A csiribú-csiribá lombzabáló mágiájával? - bök ki az utcára.
-Ezért vagyunk itt, hogy tisztítsuk a terepet, ha szigorúak lennénk, akkor otthon a padlót is felnyalnánk... -mondom neki kiábrándulva egy kicsit. -amúgy a te "lombzabálód" elég hasznos,- megyek oda mellé és halkabban mondom tovább- ha a harcig eljutunk, aztán talán a többiek is értékelik, ha nem kell annyit kockára tenni az életüket és a többi csapat kitakarítja előttünk az utat. -lépek ki aztán az épületből, indulva tovább a következő helyre, miközben Rektre pillantok látom az undort az arcán.
- Fúj... Ne haragudj, de a csatornában való kóstolás után nincs sok kedvem padlót nyalni - húzza el a száját látványosan. - De amúgy meg semmi ölelés, semmi puszi? - tárja szét a karját, és most ő tűnik kiábrándultnak. - Azt hittem, ennél jobban fogsz nekem örülni - biggyeszti le a száját.
-Hát nem akarok elkapni semmi kórságot, bocsi... -mondom neki megkönnyebbülten, mosolyogva rá, miközben a lovamra ülök fel, mire szája szélesen elvigyorodik. - Neked több sütnivalód van, mint azt mutatod - mondja halkan utalva a tervemre vissza, a tekintete pedig nevet.
. -Induljunk tovább! -adom ki a parancsot, majd Rektnek hozzáteszek ismét pár szót: -És erre csak most jössz rá?
- Pedig tisztára mostam mindenem! - erősködik tovább, nyilván követve. - Mindenem! - teszi hozzá halkan, kacsintva egyet rám.- Oh, nem, miután megnyomorgattad a hölgyek álmát, nehéz nem úgy tekintenem rád, mint egy gonosz banyára - vonja meg a vállát.
-pfff. -nézek rá mosolyogva -mintha nem tudnád, hogy miért volt... és azért a bosszúdat meg is kaptam, azt hittem meghalsz...
- Jaaaj, csak nem aggódott valaki? - vigyorodik el szélesen. - Nagyon szívesen szétkürtölném a rezidenciádon, mi történt, de nem akarom, hogy annyian féltékenyek legyenek, az nekem is túl nagy gonddal járna... - teszi állához a kezét, mint aki komolyan gondolkodóba esik. - Mindenesetre... - emeli meg a kezeit, séta közben nyújtózva egyet és megmozgatva a vállait. - Gondolom, hasznossá is kéne tennem magam. Felnyalni nem fogok semmit, legfeljebb ki-KHM - lenyeli a megjegyzése végét egy köhögésbe fullasztva. - Szóval hajlandó vagyok körbenézni, ha már a többiek nem tudnak olyan hasznosak lenni, mint szerény csodálatosságom, utána meg megbeszéljük, mit kapok ezért a roppantmód kockázatos feladatért. Na mit szólsz? - kezd el egyezkedni.
-Hát.... -gondolkodom el -ahogy látom még köhögsz- emelve ki egy kicsit, nézve rá, hogy nem vagyok hülye- szóval jobb elsz ha picit előrébb mész, aztán ha látsz valami dögöt, akkor szólj -nézek rá egy kicsit csalódottan, egy kicsit úgy, hogy mit vártam tőled...
- Akkor majd utána megbeszéljük, mit kapok - kacsint egyet, továbbra is nyilvánvalóan tekerve nálad, és már kapkodja is a lábát. Nem egyenesen megy, hanem lefordul az egyik úton, felkapaszkodva az egyik ház töredező, omladozó falára, felhúzva magát azon pedig a romok tetején kezd el mászni, eleinte még egész láthatóan, később már egyre jobban rejtőzködve.
A mi feladatunk is folytatódott és az unalmas romokon túl egy patkány volt, ami felkeltette az érdeklődésünket, amit pedig egyik katonám taposott el, kegyetlenül brutálisan. Ezen kívül egészen unalmas volt az egész, amíg valaki nem ordított fel megint a horizonton:
- A PICSÁBA EZZEL A SZARRAL!-mintha csak az előző estét hallanám meg jön felém AmRekt irritáló hangja és mögötte megint a robajjal. A fenébe, hogy megint ő hozza a bajt!-gondoltam magamban.
-Íjászok! Lőjétek!-emelem le a hátamról rögtön az íjamat, miközben egy épületből kiszaladva látom meg, hogy Amrekt mögött mi rohan megint:
AmRekt felmászik az egyik ház lerombolt falára, és próbál kicsit odébb ugrálni, közben megdobva a szörnyeteket a feltételezhető fejrészen a drága dög, amelyik falánkan végignyal a száján hosszú, hegyesen végződő nyelvével, Amrektnek hála ez is elég elcseszettül néz ki, akárcsak az esti, mert hát mindig megtalálja a legszebbeket, csak nekem.... a törzse teljesen egybenőhetett a fejével, mert formailag leginkább egy óriási krumplihoz lehetne hasonlítani, kicsit hosszúkás, kicsikét torz, de még talán egy elfeküdt, testes körte is jól jellemezheti az alkatát, ami lehet akkora, mint egy kisebb ló (a póninál azért nagyobb); ez a testrésze tele van ragyákkal, rücskökkel, színileg olyan, mintha sárban dagonyázott volna és ahhoz hasonlítható a felülete is így, látványra, oldalt pedig 3-3 szem lábacska nőtt, ami nagyjából másfél méter magasságba emeli a főtestet, a lábak alsó- hátsó részén apró karomszerű kiszögellések találhatók, a lábak tenyérben végződnek, a tenyérből pedig 3 kampós ujjacska villog szemet nem látni rajta, orrlukai mintha lennének csudálatosan szép és hegyes fogsorral teli szája felett, és aktívan szimatol is a levegőből, noha Rekt kődobálása eltereli egy darabig a figyelmét, míg sikerül néhány mohó és éhes harapó mozdulattal benyelnie az egyik nekivágott követ, és már nyalná meg a száját, de érezve, hogy ez bizony nem finom hús volt, hangosan felüvölt Rekt irányába, mintha csak leosztaná őt, hogy nem a megfelelő menüt adta neki.
Közben pedig kiadom a parancsot, hogy egy sorfalat állítanak a dárdások előttünk. mögöttük a kardosok aztán íjászok és többiek.
-nem tudnád valahogy lefogni?-szóltam a velünk tartó eddig szinte szótlan tündének, hogy végre tegyen is valami hasznosat...
- Megpróbálom, de nincs annyi aljnövényzet, amivel azonnal és biztos le tudnám fogni - néz aztán rám, és a szörny méreteit tekintve, megpillantva azt, hogy áttört egy falon, jó esély van, ha rá is akaszkodnak a növények, egyszerűen eltépné amint az első nyílvessző talál, közben egy pillanatra a dög totál megmerevedik, nem hallat semmit, nem mozdul, aztán hirtelen fogja magát, visszajön az utcára, és felétek üvölt; ragacsos nyála esik a földre vagy csorog ki a fogai közül, és megrázva magát már indul is felétek szinte már felelőtlenül.
Ismételten kiadok egy parancsot: -Dárdások készüljetek! Mágusok bénítást!-a bénítás úgy tűnik, hatással van rajta, és bár nem teljesen bénul le, jócskán lelassul, mintha fokozatosan merevednének meg az izmai, és már nem is nyalogatja olyan lelkesen a száját, mint az elején. Végül kezdi így elveszíteni, és bár elkezd átgördülni az egyik lábán, a másikat már nem tudja felvenni a tempót, szóval a számításaim bejönnek; olyan nagyot taknyol, hogy öröm nézni, a szörny belsőségeinek cuppogó hangja az esés nyomán meg még a csapat hátsó soraiba is elhallatszódik a lándzsások előtt esett el jóformán, és az átok miatt szegény pára most csak szuszogni képes, és az orrát mozgatni még, ahogyan lélegzik Rekt természetesen tisztes távolból néz az egyik falon guggolva.
-Öljétek meg!-szólok a katonáknak, és hamar így is történik. Hamarosan tömkelegnyi fegyver zúdul belé.
Annak nyomán furcsa vonaglásként remeg meg a test, csendesen sisteregni kezd a dög a közel lévő katonáim ezt megérezve elkezdenek köhögni és hirtelen kezd el súlyosodni; a szurkálást muszáj abbahagyniuk, és az egyre fokozódó légszomjtól a földre esnek, viszont a közelharcosokat leszámítva másnak nem esik bántódása, és a közelharcosok közül is vannak olyanok, akik gyorsan reagálva kihátrálnak ebből. A dög eközben mintha elkezdene lefújódni és kilapulni, ahogy kiereszti magából ezt az egyértelműen mérgező, a levegőt enyhén sárgássá színező gázokat, miközben a test mozgolódni kezd, de mintha a belsejében lenne az a valami, ami mozogna, és a bentről hallatszódó csámcsogás, hús és inak szakadása arra enged következtetni, hogy belülről eszi fel valami a kipurcant szörnyet. Akik közel voltak, annak a harmada már fetreng. Akik élnek azokat segítek kihúzni, ki is adom utasításba, és a katonák velem együtt legalább egy kis szövetdarabbal takarva el az arcukat teszik ezt meg. Amint végzünk ezzel én nem is habozok, és jobb mielőbb felrobbantani, miközben megkérdezem az erdeit is, hogy nincs e valami csodálatos növénytövise, hogy leszúrja..
Az erdei arcáról meg gyorsan lerí, hogy a mágiája nem így működik, pláne, hogy még nem is lehet látni, mi van a kinyúvadt dög belsejében, abban viszont segít, hogy a fuldokló feleknek valamivel könnyebb lélegzést biztosítson, és bár itt mágia nem segít, vannak nála porok, fura növények, szóval valamit majd csak kitalál, amíg én intézkedem.  
A robbanás nyomán megy mindenfelé a szörnyvér, csomó szörnydarab repül ide-oda-amoda, még a lábak egy része is elpusztul, amiknek a végét még talán meg is lehetne csinálni fegyvernek, valami sarlószerűségnek akár. A belsőségek egy része maradt a robbanás helyén, és ahogy egy kicsit közelebb megyek, láthatom, hogy másik kettő kisebb holttestnek a maradványai is ott vannak; a nagyobb szörny belsőségeiből elég jól kivehető még a többnyire egyben maradt test, aminek csak a feje veszett el, a másiknál meg a hátsó fele szakadt le az általam előidézett robbanásban.
Azon kezdem el gondolkodni, hogy most vajon mit kéne tennünk. Vannak sebesültjeink, sőt ami még rosszabb ez a rajtaütés eléggé necces volt megint... Így úgy döntök, hogy első vonalbéli húspajzsnak nevezem ki a két fél minidögöt. Feltámasztom őket, és bár nagyon fáradt vagyok mégis alap dolgokat tudok nekik parancsolni, még egy ideig legalábbis biztosan.
Az egyik nyakából jön a vér; a mocsokságát leszámítva megfigyelhető a tömzsi, erős lábai, amik vakondszerű lábakban végződnek, van egy cuki farka, ami egy gyíkra vagy krokodilra emlékeztethet a leginkább, és úgy összességében nagyon-nagyon kis aranyos lenne, de a másiknak a feje az nem éppen szép; nehéz lenne megmondani, hogy milyen emlős ragadozóállathoz hasonlít, ráadásul eléggé úgy tűnik, hogy csak koponyája van, amit nem fed szőr vagy bőr vagy hús, és így elég jól látszódnak a hosszú metszőfogak hogy szemei lettek-e volna ezeknek a lényeknek, azt már nehéz lenne megmondani, hiszen ha voltak is, valószínűleg a robbanásban elpusztultak.
Mielőtt azonban tovább mennénk a tünde felé fordulok, aki szörnyülködő tekintettel néz rám.
Hmmm... van pár segítségünk egy kis időre, kérlek a sérülteket kezd el ellátni, nem akarok sokáig idebent lenni.- és bár ezután a tekintetemmel keresem a vásári majmot nem látom őt sehol. Meghúzom a vállamat és várom, hogy a gyógyítónk végezze a dolgát, aki nem sokra rá képes is rendbe szedni az embereket.
Meglepetésemre, vagy épp elvárásomnak megfelelően sikerül neki mindenkit összefoltoznia, és hamar tudunk is tovább előrenyomulni, miután megköszöntem a tündének, és a selfektől megérdeklődtem, hogy van-e szükségük visszavonulásra. Miután megnyugodtam, hogy a katonák még mennének tovább, és bírják is az iramot, akkor újra felállunk a jól bevált teknős formációba.
Megyünk is tovább szép nyugodt léptekkel, de nem túl sokáig, mert az egyik hátul haladó kardosomat nyakon csípi egy dög - csak egy pillanattal a katona felüvöltése előtt hallani azt, ahogyan a növények alatt a kőút fellazul és a kődarabok egymásra esnek, és már azt látjuk, ahogyan a katona próbálja leszedni magáról a dögöt, ami a nyakába harapott, szóval nem sokáig marad életben, így ahogy eldől a fickó, a szörny gyorsan megpróbálja visszaásni magát a földbe, átfúrva magát az útnak kirakott köveken. Az erdei elfnek sikerül a farkára szorítania a növényeket és megpróbálja kiemelni azokon keresztül, mielőtt a szörnyecske eltűnne megint, viszont a dög okosabbnak bizonyul és leharapja a saját farkát, ami így vértől csöpögve repül ki a kezdetleges alagútból, és talán az a legijesztőbb, hogy még csak fájdalmas vinnyogás vagy morgolódás sem hallatszódik felőle, ráadásul úgy nézett ki, mint azon szörnyek egyike, amelyik a nagyobb dög belsejében felrobbantak.
Sokan észrevesznek körülöttem valami furcsát, így én is lenézek a földre, hgoy észrevegyem, hogy a tünde elkezdett valamit csinálni a növényekkel, jó eséllyel ő akadályozza meg, hogy ránk ugorjon ismét.
A tünde így tartja a frontot és éberen figyel, honnét érkezhet támadás, noha ez a terület egészen látható határok között van; talán 2 méterig képes kitolni a csapattól mérten ezt a hatótávot, ahogy elnézem és bár a kezei remegnek, valószínűleg csak a katona kicsinálása miatti rémületnek köszönhető, mint ahogyan a reakciójának gyorsasága is ösztönös megnyilvánulás volt megint hallani, ahogyan a kövek széttörnek az erősített vakondkarmoktól, viszont a szörny már-már megilletődve visít fel, hogy nem tud kiugrani; a tünde kis híján el is kapja a növényekkel, de a szitkozódása jelezi felém, hogy megint kicsúszott.
Szavaimmal eközben dícsérem őt, hogy szép munkát végez, és maradjon nyugodt, fontos, hogy koncentráljon. El is jön a pillanat amire vártunk: A következő keresztutcánál a nyomorult dögje megjelenik, de nem is akárhogy: nemes egyszerűséggel az út közepére sétál és felénk fordul, hogy kisvártatva visongó hangon felüvöltsön, amire én be is fogom egy kicsit a fülemet, emellett pedig, hogy fogja be a büdös pofáját rászórok egy jól ismert átkot: A bénítást. Nem is marad el a várt hatás, hamar befogja, végre engedve nekünk is teret ezen a téren.
Nem meglepő módon, abból az irányból, ahonnan a kis sunyi dög érkezett, megjelenik egy feltételezhetően emberből mutálódott szörnyeteg; kicsit nagyobb az emberi átlagnál, a feje kisebb, úgy néz ki, mint ami megégett egész testében, kissé rózsaszínes-vöröses a bőre tetőtől talpig, a feje furcsán kicsinek tűnik, ráadásul ki van tekerve, míg és a jobb vállánál sziklaszerű kitüremkedések szakítják át a bőrt, amiből aztán egy földig érő kar nyúlik ki, és ezt a tagot több helyen is kőlemezek védik; ujjai nehezen kivehetőek, ahogy elkezdtek egybenőni, meglehet, hogy már nehezen is mozgatja őket, de a mellkasán lévő szájába nem biztos, hogy bárki be akarna mászni, aminek helye csak azért tűnhet fel azonnal, mert vér csorog onnan és még néha megrándul, mintha frissen evett volna. A lábai már inkább oszlopszerű tömbökhöz hasonlítanak, nincs lábfeje, csak egy vaskos lábszára. Ez után pedig feltűnik még az ugyanúgy baloldalon lévő saroknál a fekete köpeny, amire elsőre úgy tűnik nekem, hogy AmRekt és megmenti a napot valami idióta támadással, valami kilóg a köpeny alól, és az inkább tűnik egy nagyra nőtt bogárlábnak hegyes végződéssel - egyelőre úgy tűnik, hogy fedezékben marad viszont és ha Amrektről lenne szó, akkor már rég felém tartana.
A csapatomat L alakú védelmi formációba utasítom, hogy a két szörnyet tudjuk figyelni egyszerre, majd kiadom a parancsot, hogy először a kicsivel végezzünk, nem is marad el a hatás, hiszen a nyilak tengerében és a dühös erdei hatására hamar kinyúvad, hátrahagyva a sziklás szörnyet, amivel egyenlőre nem tudom mit kéne kezdeni.
Így kicsit, hogy időt nyerjek átállítom V alakba vele szembe a formációt, miközben bénítást küldetek rá és nyilakkal próbáljuk őt még jobban lelassítani. Azonban valami történik eközben. A csuklyás alak az, ami mozgolódni kezd és valami cuppogó hangot hallunk meg, mire az erdei ismét szól felém:
- OLDALT IS VAN! -kiált a tünde, és már futtatja is a növényeket az újabb szörnyünk irányába, ami az egyik romos épület tetejére mászott fel éppen, és belőle csak annyit lehet felfogni, hogy két kar nőtt ki a hátából, másik négy lábával pedig a falba kapaszkodik, torz módon hosszú a gerince és patkányhoz hasonlító feje van két agyarral, viszont a mögötte lévő falmaradványon megjelenik az idáig eltűnt AmRekt, aki hősiesen ráugorva a hátába nyomja a saját tőreit, lerántva az épület egyik szobájába a dögöt, végre hasznossá téve magát.
Nekem pedig nem szabad sokat időznöm, hogy ez a "hős" mit is tett, ismét visszatérünk L alakba, a ház és a sziklaszörny között, majd egy mágust küldök be Amrektnek segíteni, amolyan támogatóként, miközben az íjammal és a többi íjásszal együtt a szörny nyakát próbáljuk lőni, aminek már vannak kisebb sikerei: Fekete vér kezd el folyni a sebekből, ami azt jelzi, hogy lassan de biztosan meg fog halni.
Ki is alakul bennem a terv, mire túl közelre érne:
-Miközben ideér a lándzsások szúrják át a kezeit, biztosítják, miközben a kardforgatók vágják el a térdeit, és aztán pedig le a kezeivel!-szólok a többieknek, mire már lendül a kőkéz... az egyik katonát el is találja, aki jó eséllyel meg is halt a becsapódásban, miközben a lándzsások megtámasztják a dögöt, kissé csúszva hátrafelé közben. Tervemnek megfelelően megvágják a torz lábát, amitől letérdel, azonban a kézlevágás nem sikerül, de a katonám észbe kap és a torkának esik neki, ami nagy spriccenéssel engedi el a vért. Beborítva őt a győzelem mocskos jelével. A súlyos monstrum pedig nagy puffanással dől is el, midnenkit elkergetve maga mellől, nehogy agyonnyomjon bárkit is.
Ezután, mielőtt megnyugodnék Amrekt után sietek, be az épületbe, ahova a mágust is küldtem.
Nem nagy meglepetésre továbbra is romok, maradványok és ilyenek vannak a helyszínen, amik kicsit nehezítik a közlekedést, az egyik belsőbb szobában találjuk meg a ziháló AmRektet, aki néhány rápottyant romdarabbal magán a szoba kijárathoz közelebb eső sarkában kuporog, a dögön nem kevés sebesülés van, mindegyik tőrtől van - valószínüleg biztosra ment a kicsinálásával kapcsolatosan, viszont a mágusom nem úszta meg a szörnnyel való találkozást, ugyanis kiharapott a nyakából egy nagyobb darabot, és még mindig jócskán vérezve fekszik a földön. AmRekt a jöttünkre riadtan néz az irányomba, elmaszatolva a vért az arcán, és a tőrére markol, végül megnyugszik, amint megpillant, és elenged egy mély sóhajtást, fáradtan lökve a fejét a falnak, sötét ruhája miatt pedig nem lehet megállapítani, hogy megsérült-e bárhol is, és bár nem sok, az arcán vannak horzsolások. Erre én mellégugolok és nyugtató hangon megkérdem tőle: -Minden rendben jól vagy?-miközben az erdeinek intek, hogy jöjjön nézzen rá ő is, aki csendesen kéri AmRektet arra, hogy dőljön előre és mutassa meg magát, mire a self nemleges fejrázással le is inti a tündét - Ja, én jól, pár lila folton kívül szerintem nem lesz más... - válaszol aztán neked, utána a kimúlt mágusra néz, kellemetlenül elhúzva a száját. - A mocsokban még volt élet egy tucat tőrszúrás után is... - bök állával a kinyúvadt dög felé. - A kintiekkel mi van? - néz aztán rám.
-Volt egy bújkáló a távolban, az még él a többinek annyi szerencsére, a mi részünkről... nos volt pár áldozat.-nézek rá a halott mágusra, majd állok fel nyújtva neki egy segítő kezet.
Elfogadja a segítségemet, fel is állva így a helyéről, bár még egy kicsit remegnek a tagjai. - Valószínűleg nemsokára az is felbukkan megint - rakja el a tőreit. - Vele mi lesz? - bök a halott felé.
-ha vége az egésznek temetést kapnak mindannyian, hálával tartozunk mindannyian az áldozatáért.-mondom szomorúan.
AmRekt csendesen bólint egyet, valószínűleg ettől az egésztől most elszállt a viccelődhetnékje, ami nem lep meg, sőt nem is lenne illendő ezzel poénkodnia, hiszen mindenki megérdemli a végső tiszteletet.
Azon kezdem én is közben gondolkodni, hogy biztosan jó ötlet volt-e ma a városba jönni, hiszen jó eséllyel a neheze még most jön, és bár mi aránylag jól megúsztuk, a városból jövő sok halálhörgés és zaj, nem arra utal, hogy ott jobb lenne a helyzet. Remélem, hogy valahogy sikerül megúszni ezt az egészet.

- Ha erőltetnéd sem tudnád megváltoztatni a döntésem. - válaszolta csendesen, tovább élezve a kardját. Újra ellenőrízte a pikkelyvértjét összefogó övét, majd végigfuttatta az ujjbegyét a karpáncéljának felszínén. - Vagy jobban örülnél ha a hűlt helyemet találnád mire visszaérsz ?
- A saját hűlt helyedtől neked kéne félni – nevetett fel a nő halkan, felegyenesedve fürkészve az üvegcséi és bőrtatyói tartalmát. - Ha nem találnálak itt, akkor még a föld alól is előrángatnálak a fülednél fogva, és egészen Awyrisig mennénk. A biztonság kedvéért egyik nap csak az egyik füledet húznám, a másik nap meg a másikat - rakta el a cuccait, aztán felé fordult. Ismerte ezt a bizonyos tekintetet, és szélesen vigyorgott magában azon hogy mi fog következni. Érezhetően oda akart szúrni valamit még, de szemlátomást nem érezte elég frappánsnak ahhoz hogy hangot is adjon a gondolatának. - Valamelyik bádogdoboz csoportban biztos lesz helyünk.
- Ha. Ha. - morogta. Amikor a Nysiyben kezdett élni, még egy óriáspókot is megcsókolt volna egy jóféle alkarvédőért. Bár nem volt a stílusa a nyavajgás, a fájdalomat ettől függetlenül is ugyan úgy érezte. Talán ezért szokott rá olyanannyira a lónyugtatónak is beillő fájdalomcsillapítókra. Odabent a vad rengetegben nem voltak gyógyítók, senki sem segített visszarakni a kificamodott végtagjait, és ahogyan öregedett úgy érezte az idő kíméletlen vasfogát saját maga teljesítményén. Talán fénykorában nagy harcos volt, aki fittyet hányva a veszélyre mindig a csata közepén harcolt...de azok az idők már rég elmúltak. Ava az otthonának puha ágyában, kandallójának kellemes melegében talán megkímélte magát az idő vasfogától. Elegáns és gyönyörű volt mint mindig, nem úgy mint egy magafajta vénség akinek a párás barlangok mohás kövei szolgáltak pihenőül.
- Ha készen állsz, mehetünk. - állt fel a ládáról.
- Már akkor kész voltam, mikor elindultam otthonról - felelt, és elindult abba az irányba, amerre a többi jelentkező már korábban is ment; a város irányába. A táborban összeverődöttek nagy része már felsorakozott egy hosszú, oszlopszerű alakzatba, enyhén ívelve, mintha a várost akarná körbefonni, persze tisztes távból. Balra nagyon sok sötételfet látni, tőlük feketéllik a hely, középen elég sok csoportnak a tagjai vegyesek, jobbrább pedig már selfektől teljesen mentes, de a vegyességük többnyire megmaradt. Egil fintorogva szemlélte a kormosok gyülekezőhelyét és akaratlanul is vakarni kezdte a bal karját. Nem volt ínyére ez a helyzet, kicsit sem. Még ha azok az átkozottak szövetségesekként is érkeztek, segítő szándékkal...de nem tudott mit tenni. El sem tudta képezelni hogyan léphetett szövetségre Eliarion velük, de egyre erősebben érezte azt hogy ő már nem az az elf akit egykoron ismerhetett. Szótlanul követte Avát, aki egy csoport vezetőjéhez lépve halk szóváltásba keveredett vele. A középkorú ember férfi rá nézett, aztán vissza a nőre és egy bólintás adott engedélyt valamire, valószínűleg a csatlakozásra. Ahogyan végignézett a csoporton, elég színesen válogatott társaságot látott maga előtt. Vagy huszonkét főt számláltak magukat is beleértve. Három ork állt négy törpe mellett, meglepő módon mind jó minőségű törp kalapácsokkal és buzogányokkal felszerelve. A többiek emberek voltak, akik közül öt íjászt, egy mágust és még hét kardforgatót számolt meg. Ők meglehetősen feszültebbnek tűntek, a testbeszédük és a viselkedésük alig pillanatok alatt egyértelművé tette hogy tartanak az elkövetkezendő csatától. Szelíd mosoly ült ki az arcára ahogyan az elkezdte magában feléleszteni a régi csatái emlékét, motiválva az entitást az ébredésre. A csata előtti feszültség, az ideges katonák, a hangos és a még ki nem ontott vér elképzelt szaga bőven több mint elég volt hozzá. A halál nemsokára lesúlyt és sokakat fog magával rontani. A szíve hevesen dobogni kezdett, a vére megállíthatatlan folyókén dübörgött az ereiben és érezte ahogyan a teste könnyedebb lett. A fájdalom lassan elillant a lábából, ahogyan néhány lépés után a sántítása is eltűnt a lábából. És ekkor ízlelte meg újra azt a különös, vad, de mégis ösztönös érzést amelyet ő gyakran az entitás egyfajta eufórikus hatásának gondolt...a vérszomjat. Ezek után türelmesen várt. Mesteri önkontrollal tartotta kordában a benne viaskodó bestiát a megfelelő alkalomra, és csendben nézte az ostrom megkezdődését. Figyelmét szinte azonnal felkeltette az égbolton szárnyaló zöld griff, és az az apró vörös pont amely szinte azonnal magára vonzota Ava szótlan, aggódással teli tekintetét. Ekkor látta meg a szeme sarkából az emberek királyát a színre lépni, aki szemlátomást szónoklatot készült idézni a sereghez, de ezt már...nem hallotta. Egy pillanatig elmerült magában, elsüllyedve a sötét feketeségben amely olyan kellemes melegen ölelte körül. Az akarata gyengülni kezdett, a gondolatait kitöltötték az emlékeit teljesen kitöltő véget érhetetlen csaták és hallotta a lelkébe vésett áldozatai utolsó, elgyengülő halálsikolyát. Valamit látni vélt maga előtt, a sötétséget átszövő alig látható fényt, egy távoli tenger moraját...kivéve hogy ez nem a tenger moraja volt. Riadtan nyitotta fel a szemét, amely egyenesen a város felé szegeződött és amit látott...messze több volt mint amit el tudott volna képzelni. Mágusok lovagoltak a város felé, hatalmas kövekkel bombázva annak falait, majd a holtak keltek új életre a sötételfek kezei által végtelen tengerként rohamozva meg a várost magát. A fogát összeszorítva bámulta a mágusok pusztító erődemonstrációját, és igyekezett visszanyelni mind a félszáz válogatott káromkodását. Nem mintha más is tehetett volna, vagy bármit is kellett volna. Várta az indulási parancsot. A belsőjében ott visszhangzott egy vészjósló gondolat, valami ami még feszültebbé tette mint kellett volna. Valami nagyon nem volt rendben. Nem az emberekkel, a különös szövetségekkel, a várossal, vagy a benne rejlő szörnyűségekkel. Vele volt a baj. Idegesen végigsimított a nyílvesszői tollazatán, majd Avára nézett, aki meredten figyelte a csata égen zajló részét, összehúzott szemekkel fürkészte azt a griffet aki tisztes távolból fürkészte a várost. A falak lebontását és a mágusok megérkeztét követően egyre több csoport indult útnak, lelkesen harcias üvöltések és Egil számára gusztustalan rendezetlenségben.
- Édes Természet Anyára, mint a barbárok... - húzza el Ava a száját, a maga kicsit gyorsabb tempójában megindulva, hogy legalább a törpékkel lépést tudjon tartani, ha már az orkoknak az öles lépteit esélytelen lenne beérni ebben az alakjában. Egil finoman megfogta a nő vállát, akinek a tekintetéből lerítt számára a griff lovasa felé tanúsított aggódása.
- Ő rendben lesz. - jegyezte meg csendesen, hogy mások ne hallják - Tudom hogy nem könnyű, de egyenlőre magad elé figyelj. - szorította meg a vállát, majd hosszú lábaival megelőzte őt és egy nyílvesszőt helyezett az íjjának idegére.
- Inkább te figyelj magad elé, még a végén felbuksz valamelyikben - bökött az állával a törpék felé, ugyanolyan halkan beszélve. Jól láthatóan megvan ő hátul is, kicsit talán le is maradva így, de gyorsan beérte az előresietett csoportot a falaknál. A falak hol nagyobb darabokban, hol apró törmelékekként hevernek a földön, több helyen a többiek csak közéjük léptek, az orkok talpa alatt néhány még jobban összemorzsolódik, a nagyobb felületeken meg már arra rálépve jutnak közelebb és közelebb a város tényleges területére. A helyet gazdagon benőtte a növényzet, amit ahelyett hogy alapvetően Ava elégedettséggel konstatált volna, egy szemöldökráncolással fürkészett. Az épületek maguk romokban hevertek, ami éghető volt, az szenesre égett; ajtók kormosan ki- vagy bedőlve, vagy már nincsenek egyáltalán, ablakoknak szintén csak a helyük van és így benézve a házakba a növényeket leszámítva a tető maradványai láthatóak, a belső falak törmelékei, romjai. Még egyetlen szörnyeteget sem láttak, így a csoport az egyik utcán elindult a város központi része felé, óvatosan haladva, meg-megállva minden kereszteződésben meglepetésre számítva. Egilt enyhén bizsergető érzés járta át a város területére lépve, és nem igazán érezte pozitív előjelnek hogy a benne egyre erőteljesebben pulzáló entitás mintha kapcsolatban lett volna ezzel a furcsa bizsergéssel. Halkan felmorgott, de acélidegzettel és rezzenéstelen arccal tűrt tovább. Az entitás ereje finoman csordogált az ereiben, és bár ez némi nyugalmat adott számára, egyszerre tette feszültté a üresnek tűnő városrész látványát. Tekintetével folyamatosan kutatott ellenfelek után, minden sarkot és romot megnézett, fejében lejegyezve a terület térképét. Minden pillanatban támadásra számított, a kezét pedig egy pillanatra sem vette le az nyíl nokkjáról. Azonban zavarta ez a furcsa, bizsergető érzés, amely felett nem tudott nyugovóra térni. Az entitás erejét elkezdte átkoncentrálni az érzékeibe, felélesítve azt próbálva bármiféle nyomot találni annak forrásához, de nem igazán járt sok sikerrel. Mindössze egyetlen dolog volt biztos. Vagy a városközpontból, vagy azon túl eredeztethető ez a furcsa érzés. Ava továbbra is békésen battyogott miközben városnézőset játszott, és ahogyan haladtak a síri csendben, mely már nyomasztón nehezedett a vállukra, ezt először egy jó messziről jövő üvöltés törte meg, feltételezhetően valahol a selfek felől. Egil épp hogy lefagyasztotta az arcára kiülő széles vigyort mielőtt a többiek meglátták volna, de nem túl furcsa módon az orkok és törpök is hasonlóan reagáltak..
- Mindenki legyen résen, az íjászok és mágusok különösen. Bármikor felbukkanhat most már valami – szólalt meg a királyi katona nem túl hangosan hogy figyelmeztesse a csapatát. Újabb csendes, de most már kicsit feszültebb séta következett amikor Egilnek feltűnt egy bizonyos hang hiánya. Ava szoknyájának súrlódása. Ahogyan hátranézett a nőt pillantotta meg a háta mögött, ahogyan az egyik törpe és a tipikus homlokráncolásának társaságában fürkészte a növéyneket.
- Várjatok. - szólt oda egy másik íjásznak halkan, kezével intve a parancsnok irányába, miközben Ava felé biccentve jelezte hogy a mágus valamit érzékelt. Ahogyan az íjász és a mellette sétáló mágus is megállt, a csapatvezető is hamar megállót intett mindenkinek. Noha az orkok szemlátomást mentek volna előre, és így morcos pillantásokkal fürkészték őket. Egil továbbra sem vette le a tekintetét az őket körülvevő romokról, csak néhány lépést hátrálva hátraszólt a nőnek. - Mit találtál ?
- Még én sem tudom biztosan... – felelt kisvártatva - Valami a levelek közt.. – mutatott körbe bizonytalanul.
- Biztos csak egy egér volt - vonta meg a vállát a törpe, kissé nemtörődöm hatást adva, mire a nő nemlegesen megrázta a fejét.
- Ha bárminemű élőlény itt lenne, arról tudnék - teszi karba a kezeit, még mindig a földet nézve, és amelyik területet épp figyeli, ott a növények és levelek elhúzódtak, hogy az alattuk lévő kirakott utat megmutassák. Több helyen megtörténik ez, viszont nincs semmi.
- Szerintem menjünk tovább... - szúrta közbe az egyik elöl lévő ork.
- Lehetséges hogy szörnyek rejtőznek az aljnövényzetben ? - vetette fel a kérdést Egil, miközben enyhén megfeszítette az íját az növényzet felé szegezve a nyílvesszőt.
- Nem kizárt - kapcsolódott be a beszélgetésbe a csapatfőnök is, aki aztán az embermágusra nézett. Ő nemlegesen megrázta a fejét.
- Ekkora területet nem tudok csak úgy meggyújtani, és még csak nem is gyúlékony - mondja a fel sem tett kérdésre.
- Akkor menjünk tovább - vette magához megint a szót a főnök. - Esetleg az utat alattunk lehet mentesíteni a növényektől? - tekintett Avára, szemlátomást felfigyelve a nő eddigi tevékenyéségére. A nő csak bólintott egyet, és pillanatok alatt a növények kicsúsztak a lábuk alól és oldalra húzódva torlódnak egymásra. A folyamatos koncentrációjának hála a csapat előtt folyamatosan húzódtak vissza a növények, tiszta utat adva nekik a haladáshoz. Ekkortájt kezdtek felerősödni a város többi részéből érkező zajok, az Egil által olyan jól ismert háttérzenék. Sikolyok, csatakiáltások, fémek csörömpölése, szörnyek haláltusája, elmosódott kiabálás és tompa robajok zajai. Már csak percek kérdése lehetett hogy mikor futnak bele az első ellenfélbe.
- Egil – szólította meg Ava csendesen. - Lashrael télen találkozott egy olyan szörnnyel, ami képes volt elrejteni magát a természet elől... - nézett rá. - Elárulták, hogy ott járt, de nem tudták közvetíteni, hogyan nézett ki vagy pontosan mit csinált. Talán ennek is van egy hasonló képsesége, ami miatt nem találom még a növényeken keresztül sem, bár a természet maga is hallgatagabb és félelemmel teli...
- Hmmm. - gondolkozott el félhangosan Egil. Egy újfajta, láthatatlan szörny. Küzdött már teljes sötétségben, ezzel nem volt gond. De ott az ellenfél sem látott. - Hogyan öljem meg amit nem látok ?
- Látni látható, legalábbis... - nézett vissza arra a helyre, ahol megállt. - Én mintha láttam volna, de el is surrant.
Egil nem válaszolt, csak szorosan Ava mellett maradt, mintha csak arra várt volna hogy bármelyik pillanatban egy nyíl vagy köpetnyi sav elől kellene védenie a nőt. Még mindig nem érezte helyesnek hogy Ava ennyit kockáztat a kölykeiért, bár kicsit sem hibáztathatta. Ő maga is ezt tette az elmúlt évtizedekben. Mégis, az más volt. Katona volt, ráadásul a feláldozható fajtából. Ha egy pengével a gyomrában vérzik ki a sárban és mocsokban, aligha lehetett bármi ellenvetése. A menetel megint csendessé vált, keresztutcát követett egy másik keresztutca, lerombolt házsorokat még jobban lerombolt házsorok, noha nem tart sokáig, ugyanis újra megállni kényszerültek, mikor csámcsogáshoz hasonló hangok kezdtek átszűrődni a romok közül. Mintha valami szaftos lében gazdag ételt enne...vagy friss hullát. A hang a következő utca sarka felől jött, és a csoport óvatosan közelítette meg a hangok forrását. A csapatfőnök és az egyik katonatársa az akik előrébb merészkedtek, várakozásra ítélve a többieket. Ebben a pillanatban Egil már kissé tompuló, de még mindig jó hallását paták kopogása ütötte meg, mire élénken fürkészni kezdte a csoport mögötti utat.
- Valami van mögöttünk. - jelezte a csoportnak. - Nem hallom tisztán, de patás lénynek tűnik. - informálta a többieket halkan, majd az egyik katonához fordult. - Valaki értesítse a parancsnokot.
Míg a katona írtesítette a parancsnokot, ő maga Ava mellé állt, és az útkereszteződés felé biccentett.
- Szerinted egy olyan... - vakarta meg a füle tövét, majd enyhén megfeszítette az íja idegét - ...rejtőzködő lehet mögöttünk ?
Ava egy rövid ideig csendben koncentrált, majd kisvártatva már nemlegesen megrázza a fejét.
- Nem... Ez... – akart válaszolni, de a csapat vezetője félbeszakította.
- A szomszédban is patások vannak, valószínűleg az egyik levált tőlük – vonta ki a kardját - A következő kereszteződés messze van, ha észrevétlenül el is tudnánk menni a csámcsogók mögött, akkor a mögöttünk lévő jó eséllyel észrevesz - nézett felváltva Egilre és Avára. - Fel kell készülni a két frontos harcra. Hátranézve az orkok ott vannak, néhány íjász is azt a területet figyeli a mágussal együtt, hozzátok pedig a törpék csapódnak, a lándzsás emberekkel, az íjászok maradékával.
- Értettem. - válaszolta a parancsnoknak. Ezúttal ő szolgált, mint annyi sok évvel ezelőtt. Kellemes, nosztalgikus érzés árasztotta el ahogyan arra gondolt, hogy a felelősség ezúttal nem az ő vállát nyomja. A csapat tagjainak halála nem az ő lelkén fog száradni. - Ez... ? - fordult Ava felé. - Mi az az ez ? - kérdezte, miközben elengedte az íjjat és fél kézzel előhalászta a butykosát, mintha csak utoljára lett volna esélye rá. Felhajtotta, hatalmas kortyokban itta a pokolian borzasztó minőségű, de lórúgás erősségű piát. Még bőven távol volt attól hogy megérezze, de az alkohol jólesően elkezdte melengetni a gyomrát, és még jobban fellazítva a közte és az entitás ereje között meghúzódó elválasztóvonalat. Ava csak megemelte a kezét és abba az irányba mutat, ahonnan a paták koppanása érkezett. Ahogyan belépett Egil látotóterébe egy nem mindennapi látványban volt része az öreg elfnek. A dög masszív volt, emberrel vetekedő magassága, hájas, állatiasan megnyúlt pofáját teljesen beterítette az alvadt vér, amelyet néhol elmosott a félig nyitott félig nyitott, fogakkal teli állkapcsából csepegő nyála. A lapos disznóorra gyorsan megrázkódott mintha folyamatosan a levegőt szaglászta volna, és vagy öt tucat szempárja folyamatosan forgott körbe és körbe vizslatva az utcán lévő apró társaságot. Ügyetlen, lassú lépéseivel az összes hája hullámzásnak indult, és a lassú csaknem toporgó mozgását egy hangos malacvisítással váltotta fel minden eltipró rohammá.
- Ava, fedezékbe ! - kiáltott rá a nőre Egil, miközben megfeszítette az íjját és a hatalmas dög szemére célzott. Nem figyelte hogy Ava hová tűnt, egyedül a célra koncentrált. Gyakorlott íjász volt, a malac pedig alig húsz méterre volt tőle. Ahogyan csökkentette a nyílvessző beesési szögét, kifújta levegőt hogy a teste a elengedés pillanatában teljesen mozdulatlan maradjon. Micsoda nap, gondolta, majd útjára engedte a nyilat. A nyílvessző egyenesen a rohamozó dög szemébe talált, aki visítva konstatálta a fájdalmát, de mindez édeskevés volt ahhoz hogy megállítsa. Egil nekirugaszkodott a út szélének hogy még időben ki tudja kerülni a tonnás súlyú malacot, aki úgy robogott el mellette mint egy sereg nehézlovasság. Bár szerencsére a csapat egyik tagját sem tiporta halálra, az egyik íjász játszi könnyedséggel repítette odébb, ahogyan a szerencsétlen későn próbált félreugrani. Ahogyan a hatalmas dög patái alatt papírként morzsolódnak össze az utat alkotó kövek, Egil legnagyobb meglepetésére a rohamában egy másik malac állítja meg, aki szintén versenytempóban száguldott bele a társába oldalról feldöntve a visító dögöt a lendületének köszönhetően. Bár nyertek egy kis időt addig amíg az első malac lábra küzdi magát, Egil egy aggódó pillantást vetett Ava hollétére, és megnyugva konstatálta hogy a nő éppen a másik mágus segítette fel maga mellé az egyik rom tetejére, ideiglenesen biztonságos távolságot tartva a szörnyektől. Ezután újra a dögre koncentrált, megcélozva annak szemeit majd lőtt. Szerencsére a távolság nem volt elég nagy ahhoz, hogy egy szakavatott íjászt követeljen, és bár Egil tudott volna egyet éppen, már annak is örült hogy az eddigi lövései találtak. Ahogyan a nyílvesszője talált, a második malac is felvisított, ami viszont elindított egy veszélyes játékot: a dög fogta magát, és további visítás kíséretében kezd el körbe-körbe forogni, hátsó lábaival mindig rúgva egyet, szinte már bikákat és lovakat megszégyenítő módon. Egil még pont látta ahogyan valakit még megrúgott, de a látását eltakarta az a hatalmas ork aki még pont időben lépett hátra a paták elől. Mielőtt bármit is tehetett volna, törpök rohantak el mellette hogy megtámadják a malacot. Rosszalló vicsorgás közepette gyorsan körbenézett, felmérve a terepet és esetleges újabb ellenségek után kutatva. Féltő pillantást vetett Avára, és felemás érzésekkel konstatálta, hogy legalább a disznók elől biztonságban van. Ahogyan új pozíció után kutatott, nekiindult a mellette lévő romos ház falainak, felkapaszkodva a tetejére hogy megfelelő rálátást kapjon a csatatérre. Ahogyan belekapaszkodott a falak és gerendák eléggé bizonytalanul álló halmazába, szemet szúrt neki ahogyan növények tekeredtek oda mintha csak segíteni akarták volna a mászásban, azonban Egil inkább választotta a megszokott módszert. Izomból, fáradságból kaparta fel magát a fal tetejére amely a várakozásának megfelelően remek rálátást nyújtott mindkét disznóra. Íját az éppen feltápászkodó malac felé irányította. Ahogyan egy újabb nyílvesszőt helyezett az idegére és megcélozta annak szemeit, lövését időzítette az azt éppen megrohamozó törpék fegyverének csapásához. Az időzítés, hát...nem volt a legjobb. Ahogyan a malac feltápászkodott a ráfonódó növények ellenére is, még sikerrel ellép az egyik törpe már meglendített kalapácsa elől amely a dög csontjai helyett a macskaköves utat zúzza ripityára. Egy másiknak azonban sikerül annyit ferdítenie a támadásán hogy a fegyvere malac oldalába csapódjon, kissé kibillentve azt és így a nyílvessző is ártalmatlanul annak állkapcsába fúródott.
- NESZE NEKED! - üvöltötte az egyik törpe, aki alig egy leheletnyivel kerülte el a malacs állkapcsát. Egil magában felröhögött ahogyan a földön lapuló törpe a sisakjával a malac torkának ugrott, ami ezt egyszerűen azzal reagálta le hogy felágaskodott felkészülve rá hogy kilapítsa a törpét. Egil nem akarta feladni az íjának előnyeit, de szemlátomást a nyilai vajmi keveset ártottak a disznóknak. Ideje volt valami ütősebbel próbálkozni.
- Ava ! - kiáltott át az utca túloldalára. - Emelj egy oszlopot nekem ! - mutatott rá a közte és a disznók közötti távolságra, majd egy újabb nyílvesszőt eresztett meg az első malac felé. A lövés tiszta volt, a törpe szerencsésen kiugrott a tonnás malac alól, amint az szétlapította a növényzetet maga alatt. Ava ránézett, és egy bólintással jelezte hogy nekikezdett a folyamatnak.
- Hé, te ! - kiáltott le az egyik íjásznak, és ledobta neki az íját és a válla felett előhúzta a kardját. Mire nekirugaszkodott az ugrásnak, Ava növényből emelt oszlopa már készen állt arra hogy ugródeszkául szolgáljon neki.
- Ne okozz nekem túl nagy fejfájást! – hallotta Ava kiáltását, ami az ő esetében vagy a ‘’megsérülsz, összetörlek’’ vagy pedig a ‘’vigyázz magadra’’ jelentést hordozta magában. Ahogyan a növényekre lépett érezte hogy azok kissé megereszkedtek a súlya alatt, de nem csak stabilan tartották, de még meg is lökték ahhoz hogy jókora lendülettel rugaszkodjon el róluk. A dobbantást kihasználva Egil két kézzel lendítette meg a kardját és az entitás erejét a sajátjához adva hatalmas erővel lendült körbe a saját tengelye körül, felkészülve arra hogy a földön fekvő malac koponyájára sújtson. A dögnek esélye sem volt, a becsapódó vaskos penge ereje alatt hangosan recsegve és fröcsöve nyílik a dög feje két félbe, egészen a földet borító kőig amely tompa koppanással jelezte a véget. Egil a dögön landolt amelyből felfröccsenő vér és agyvelő a tetőtől talpig beborította, egy négyzetcentiméternyi tiszta területes sem hagyva rajta. A malac még rándult néhányat alatta, mire a törpök biztos ami biztos alapon jókorákat sózta a dög lábára porrá zúzva annak csontját.
- Mutassuk meg az orkoknak, ki a jobb! - lengette meg az egyik törpe az öklét, részben Egilnek is szánva ezt a mondatát aki megpróbálva letörölni a vért az arcáról csak még jobban szétkente a démoni undormányt a képén. Köpött egyet, majd alig láthatóan biccentett egyet. Miután kirántotta a kardját a szörny maradékából felnézett Avára, majd leadta a ''Minden rendben van ?'' kézjelzést. Ava ugyanúgy kézjelekkel válaszolt egy igennel, majd egy növényekből emelt ösvényt húzott fel az utcán hogy ő és a mgáus átkelhessenek Egil előző helyére, biztonságos távolságból segítve a másik malaccal harcoló csapatot. Amennyire Egil látta, a malac éppen egy épület belsejéből igyekeett kikecmeregni, és jobbnak látta ha inkább nem megy utána. A dög súlyát és erejét tekintve egy zárt térben való harc egyenesen felért volna egy öngyilkossággal. Kétség sem fért hozzá hogy a malac rohamozni fog, így az elf felkészült rá hogy ha az ő irányába tenné, akkor megrövidítse egy lábbal. Hirtelen fényforrás vetítette maga elé az árnyékát, és a férfi riadtan tekintett hátra ahogyan a disznó hullája lángra kapott. Szemlátomást a mágus is hasznossá tette magát...de sosem fogja megérteni hogy miért csak akkor miután a dög már kimúlt. Mágusok... Időt nem fecsérelve odalépett az íjászhoz, de mielőtt az íját visszavette volna, magát egy kissé sem zavartatva próbálta letörölni a vértől mocskos tenyerét a férfi vállpáncélján.
- Az íjam. - szólította meg ellentmondást nem tűrő, szigorú hangon, amit a katona jobbik esetben fogalmazva egy kicsit sem értékelt. A kezével félreütötte a kezét, és odanyomta az elf fegyverét, láthatóan kicsit sem szimpatizálva vele. Helyes. Minél kevesebben szimpatizáltak vele, annál kevesebben voltak kitéve annak a veszélynek amit magával hordozott. Ha ennek a csatának vége, kétség sem fért hozzá hogy a vadászok eljönnek érte. És remélte hogy ebből a seregből senki sem fog közbeavatkozni...mert ha igen, akkor itt még nagyobb mészárlás lesz. Miután az íját visszaszerezte, újabb nyilat helyezett az idegre, és várt a disznóra ami csak nem akart kijönni abból a romos házból amiben elég hangosan csámcsogott valamin. Talán elkapott valakit ? Fogalma sem volt, de aligha lett volna idő vagy hely ahhoz hogy megszámoljon mindenkit. Egy kis ideig várakoztak, mire a malac előrontott a romok közül, még ádázabban mint eddig valaha, a fal egy egészen nagy részét törmelékként sodorva magával. Egil egyenesen a szemébe ereszett egyet, ami nemhogy lelassította volna, de még inkább feltüzelte a dögöt. Az egyik ork lépett közbe egy hatalmas ütést mérve oldalról a pofájára, eltérítve a malacot az eredeti útirányától egyenesen beleirányítva a saroképület falába úgy átrohamozva az épületen hogy csak csak a következő ház belsejében állt meg. Ahogyan a falak megrogyadoztak és az épület kezdett bedőlni, Egil csak ekkor realizálta a tényt hogy Ava éppen az épület tetején állt. Ahogyan felkapta a tekintetét még látta ahogyan átlökte az embermágust és ő maga eltűnt az épület romjai között.
- Ava ! - ordított teli torokból, majd ledobta az íjját a földre és homlok egyenest a romok közé rontott. A kardját egykézre fogva, a remegő szabad baljával kezdte tépni vagy zúzni a romokat borító kődarabokat és deszkákat a saját épségét nem kímélve. - Merre vagy ?! – kiáltotta. Majd hogy nem magán kívül volt. Sosem szabadott volna hagynia hogy fent maradjon a tetőn. Tudnia kellett volna hogy ez fog történni. Ahogyan riadt aggodalommal kutatta a nőt a romok között, a csapat többi tagja nem tűnt éppenséggel segítőkésznek. Nem úgy tűnt mintha segítenék, vagy legalább fedeznék az elfet, és Egil magában már dühöngve gondolkozott azon, ha ennek vége azt a rohadék orkok felkockázza és megeteti a klánjával. Noha sem az orkok, sem a törpök nem jöttek a közelébe, a malac egyre figyelmesebbé vált a hangoskodására és egy röffentéssel jelezte hogy észrevette az öreg elfet. Aki a vele szemközti épület túlsó oldala felől kezdte vizslatni a romokban gázoló Egilt, akinek a kiabálására semmiféle válasz nem jött. Egyre több dermesztő gondolat kezdett összeszűrődni a fejében és érezte ahogyan az érzelmei miatt elhomályosuló józan eszével már aligha képes kordában tartani a benne egyre hevesebben viaskodó entitást.Ava iránt érzett félelme és az harcokban felgyülemlett adrenalin különös, jól ismert keveréke lassan elkezdte felborítani az átok és a közte fenntartott nehézkes egyensúlyt. Ahogyan őrülten kutatott a romok között, szinte alig vette észre ahogyan a légzése minden mozdulata után egyre nehézkesebbé válik, és tagjai olyan erővel dolgoznak amelyek már elkezdték meghaladni a testének normális kapacitását. Ahogyan levegőért kapkodva nézett fel, azonnal látta ahogyan a disznó is felfigyelt rá, és csak bízni tudott benne hogy az orkok képesek lesznek legalább addig feltartani amíg ő megtalálja a nőt. Noha nem akart ehhez folyamodni, egyetlen opció jöhetett számba. Mágia. Már a gondolatára is köpnie kellett, de nem volt lehetősége. Életében ritka alkalmak egyikeként telepatikus úton akarta elérni a nőt, azonban szerencséjére még sem kellett ehhez folyamodnia amikor is növények egyre aktívabb mozgására figyelt fel. Az egyik romos szoba fala mögül egy alak lépett elő, Egilből felszakadó megkönnyebbülő sóhaj közepette, legalább egyben és a saját lábán. A homlokából vér csordogált lassan, és a ruhája szintén itt-ott elszakadt, és az arctekintetéből olvasni lehetett azt az istentelen dühöt ami eléggé hátborzongatóan emlékeztette Egil arra az esetre amikor ő meg Fil olyan irtózatosan berúgtak Ava kinevezési ceremóniáján...
- ...nyomorult kis... - indult meg a szörny felé, amelyik nem sokkal előtte távozott az épületből, miközben a növények egyre csak gyűlnek és gyűlnek körülötte, de észrevesz téged is. - EGIL! - csattant a hangja, és megállva felé nézett. A dühtől vöröslő arca, a nyakán kitüremkedő erek egyértelműen azt mutatták hogy Ava bizony dühös. Nagyon, nagyon dühös. - Szedjük ízekre ezt a szégyenfoltot! Zavarja a szemem a létezése! - fogta meg a ruháját, és megemelve azt lépett át a romokon. Ahogyan az öreg elf fejét is elöntötte a vad, bestiális harag a szívverése felgyorsult és szemei kitágultak. Az orrából egy halovány fekete csík szivárgott ki amely elkeveredett az egész arcát borító vérrel és agyvelővel. Az entitás kellő erőt és lendületet adott számára ahhoz, hogy könnyedén félrelökjön egy hatalmas gerendát majd a disznó felé gázolva előrántotta a tőrét. A tőre hegyét a combjába szúrta, sötét, fekete vérével szennyezve meg azt, erőteljesen megkapaszkodva a fájdalomban egyfajta horgonyként használva az érzelmeitől feltüzelt entitás ösztönös késztetései ellen.
- Gyerünk ! -kiáltotta oda Avának, majd a tőrét egyenesen a malac szemébe hajította.Ami Ava útjába áll és mozdítható, azt a növényekkel söpri félre, magának tiszta utat biztosítva. Ahogyan a disznó érzéstelenül lerázza a tőrt magáról és újra rohamra indulna, a növények félelmetes erővel csavarodnak rá szinte teljesen körbeölelve és mozgásképtelenné téve a dögöt. A malac veszettül visít, rázkódva próbálva megszabadulni a növények fogságából, de ahogyan ő és Fil anno részegen, úgy a dögnek sincs semmi esélye kiszabadulni Ava dühös markából. Az elf nem tétovázik, egyszerűen átveti a jókora pengéjét a vállán és egyetlen hatalmas csapásba koncentrálva az erejét egy pusztító csapással szelte ketté a malac fejét. Ahogyan a csapás talál, Egil úgy rogy előre az entitás megerőltető használata miatt és némi fekete vért köhint maga elé. Lassan, de biztosan kezdte el stabilizálni a lélegzését, de beletelik néhány másodpercre mire teljesen tisztává válik a látása és képes felállni. Az őket körülvevő orkok látványosan tátják a szájukat, tekintetüket hol Avára, hol Egilre, hol pedig a disznóra vetve. Mielőtt azonban bárki is megszólalhatna, a nő hangosan dühösen rákiabált az őket szinte tétlenül bámuló csapat tagjaira.
- ÍZEKRE ÜSSÉTEK, VAGY ÍGY JÁRTOK TI IS!
Nem mintha a csapatnak több bátorítás kellett volna, az orkok már egymás között vigyorogva rontanak előre és fegyvereikkel ütni-verni kezdték a dögöt. A nő még pár pillanatig erőteljesen, dühösen szorítja a növényekkel az már többnyire élettelen dögöt, majd elengedi és az egyik kezét a homlokához érintve a másikkal vakon keresve kapaszkodót bizonytalan léptekkel lép hátra. Egil az egyik kezét tisztára törölve a növényzetben (és titkon az egyik ork derekán lógó prémében mélyen benyúl a páncélja alá, előhúzva egy vékonyka, kopottas kendőt amely az egyetlen tiszta dolog volt nála. - Jól vagy ? - kérdezte aggódóan, ahogyan odalépett Avához, aki szinte ugyan abban a pillanatban roggyant meg egy pillanatra majdnem a frászt hozva Egilre. Még épp hogy sikerült megkapaszkodnia egy falmaradványban és bágyadt pillantást vetett a férfira. Mikor megpillantotta annak kezében lévő kendőt, megpróbálta megfogni a férfi csuklóját és csendesen megszólalt.
- Ne erre használd. Az egy emlék, és nem szeretném, ha befogná, szóval tedd el - emelte meg a másik kezét, hogy saját ruhájának ujjával törölje le a homlokát, és kicsit biztosabban állva már a lábain szépen elkezdi letörölgetni a férfi arcát. - Én teljesen jól vagyok – próbálta elhitetni a lehetetlen Egillel, aki csak egy megemelt szemöldökkel nézett rá.
- Aha. - mondta egyhangúan - Mintha én estem volna le a tetőről. - fogta meg a nő kezét, miközben óvatosan leültette egy fal melletti kőre. A nő kezét elhajtotta az arcától, és vajmi kevéssbé hatódott meg annak csalfa arckifejezését látva.
- Igazán? Érdekes, hogy állni tudsz akkor, a te vén csontjaid szerintem nem bírták volna ki. - beszélt úgy, mintha a sajátjai nem esnének ebbe a kategóriába, a tőle megszokott odaszúrós, piszkálódó humorával. Egil mit sem törődve fogta a kendőjét a nő arcához tapasztotta, óvatosan felitatva a lecsorgó vért. A nő szemei egy pillanatra nagyobbra nyíltak ahogyan meglátta a kendőt, és elfordította a fejét.
Mielőtt szólt volna, azért vett egy mély levegőt, ezzel is jelezve felé a rosszallását, s bár a tekintetével még mindig inkább a földet fürkészi, mintsem Egilt, még így is látszott a szemein valamiféle vívódás vagy meghatottság.
- Megsérültél valahol máshol is ? - kérdezte mély aggódással a hangjában a férfi, alaposan szemügyre véve a nő állapotát, és óvatosan igyekezve bekötni vele annak fejét. - Tudsz járni ?
- Aztán ne sírj, hogy foltos lesz! - húzta fel az orrát, a további kérdésekre pedig óvatos, nemlegesen fejrázással felelt. - Talán csak néhány horzsolás itt-ott, de a növények nagyrészt felfogták az esésemet, a járással pedig néhány perc után nem lesz gond. A fejem fáj az előbbiektől egyedül, bár az valószínűleg a helynek is köszönhető... – nézett az eredeti útirányuk felé. - Valahogy más itt a mágiahasználat - tette hozzá egy rövid szünetet tartva.
- A foltot ki lehet mosni. - tette hozzá Egil, ahogyan a tekintete egy pillanatra elkalandozott. Ez a kopott, sokat foltozott, a mosástól már enyhén fakulni kezdő fejkendő sokat jelentett számára. Talán mindent jelentett, amit még elfnek lehetett mondani benne. Az általa rajongásig szeretett felesége utolsó ajándéka volt. Azonban nem hagyhatta Avát vérezni, és ez volt az egyetlen dolog amit még tisztának mondhatott. - Egyenlőre el kell állítani a vérzést. - tapasztotta oda lehelet finomsággal a nő homlokához, az alig észrevehetően remegő kezeivel alaposan ügyelve arra hogy nehogy fájdalmat okozzon annak.
- Te megsérültél? - tekintett vissza rá. - És tessék őszintének lenni, én is az voltam! - emeli meg az ujját figyelmeztető jelleggel.
- Ennél több kell ahhoz hogy kárt tegyenek bennem. - fogta a mutató és középső ujja közé Aváét, majd szépen lehajtotta azt is a nő ölébe. Ez részben igaz volt. Tény hogy egészséges volt mint a makk, de ugyan úgy az is hogy pár nap múlva keservesen meg fogja szenvedni azt hogy ennyit támaszkodik az entitásra. Ma viszont ma volt, és egyszerre egy csatát kellett túlélni.
- Jól van, jól van, kedves aggódó anyukám, de...! Ha észreveszek bármit is rajtad... - húzta össze a szemeit, és nem kellett folytatnia ahhoz hogy Egil tudja mi fog következni. - Egyelőre nem akarom feltartani a táraságot az átkutatásoddal, a vérszörnytől mocskosan nem tudom megmondani, hol sérülhettél meg - döntötte oldalra a fejét tűnődőn, el is kezdve vizsgálgatni, de nem talált olyan helyet, ami gyanús lenne vagy gyógyításért kiáltana.
- Ezaz...mágia...izé...nem lesz bajod ? – gondolkozott hangosan Egil. Ha Ava rosszul fog reagálni rá, nem lesz más lehetőség és ki fogja vinni a városból. Ha kell a tíz körmével kapaszkodva szántja végig vele az utat. Egy szemernyi kétsége sem volt affelől hogy ellenkezni fog...ahogyan affelől sem hogy ha akarja Ava képes lenne behajítani őt a városon túli tengerbe is. Ettől függetlenül nem aggódott. Nem először és nem tizedjére cipelné ki a nőt egy halom szörnyeteg közül az akarata ellenére.
- Nem hiszem. Valószínűleg a felettünk keringő esőfelhőket is mágia tartja itt - pillantott fel a fönt lassan örvénylő fellegekre, amelyek a város közepe felé inkább már viharfelhőknek tűnnek és olyan sötétek, hogy elnyelni látszottak az eget. Pár másodpercre aggódó és gyanakvó vonások ültek ki az arcára, de aztán visszaveszi a közönyös (vagy inkább tőle megszokottan morcos) fapofáját, mikor aztán befutott a mágus is, akit Ava korábban megmentett a zuhanástól.
- Ó, te jóságos... Hála az égieknek, hogy jól van - kapott a mellkasához, mintha a szívbaj jött volna rá, és mélyen meghajol. - Már azt hittem... – kezdett volna bele a feltételezhető bocsánatkérésbe, de Ava csak megemelte a kezét és felhúzta az orrát.
- Jól van, jól van, nem kell itt aggódni, eriggy a társaidhoz - hessegette el, a mágusnő viszont egy kissé megilletődve egy pillanatig olyan bután nézett rá, mintha nem is tanult ember lenne, aztán végül aztán kissé bűntudatosan, de bólintott még Egilre vetve egy pillantást. - Hess-hess! - emelte meg másik kezét is Ava, hogy mind a kettővel hessegessen, mire a mágus végül gyorsan visszatért a társaihoz.

Nehézkes és szaggatott lélegzés hallatszódik Lash felől. Kétségbeesetten kutakodom a köztünk lévő lelki kapcsolaton keresztül, hogy elérjem kedvesemet, ami meg is történik, de nem felel a szólongatásomra, csak a jelenlétét érzékelem.
Még szellemi síkon sem tudok ráfogni, mert a gondolati utat zavarja valami más, csendes és gyorsan elsuttogott szavak tengere – kicsit hasonlíthat ahhoz, amit az itt lévő növényektől tapasztaltam, amikor a segítségüket kértem. Itt azonban nem érződik félelem, csak egymásra rábeszélés, érthetetlen és végtelenségig folytatódó mondandó, aminek nincs összhangja vagy egységesítője.
Aggódva és igen-igen dühösen markolok rá a növényi karjára, ami a földhöz kapcsolódik és teljes erőmből - ami persze nem sok, hiszen alig élek, - kezdem rángatni.
- LASH! Természet Anya szerelmére gyere vissza hozzám! És ha ez nem elég.....gondolj....gondolj a gyermekünkre! - ordítom szinte a fülébe.
- Mi az isten ez?! – hallom egyszer csak Joavan ordítását, és ezt követően párszor erősen ráüt – feltételezhetően ököllel – a burokra. – Lash! Azonnal gyere ki, mennünk kell tovább!
Dühödten kiáltok ki neki is.
- HAGYD ABBA! LASH CSINÁLJA, Ő VÉDELMEZ, DE NINCS MAGÁNÁL!
a „menedékünkbe” alig szűrödik be fény. A Lash által létrehozott kérges favédelmünk stabilnak és masszívnak tűnik, egyedül a tetején lehet felfedezni néhány repedést, ami annyi fényt biztosít, hogy lássak valamit.
Végső kétségbe esésemben említem meg azt a kezdődő életet, melyet a méhében hord, mert félek, hogy elveszítem. A telepatikus kapcsolatunk nagyon erős és még sem tudom őt elérni. Muszáj visszatérnie.
Lash megrándulni látszik, mikor ezt meghallja, egyelőre viszont más nem történik, Joavan pedig teljesen megnémul pár másodpercre,: mint akit teljesen váratlanul érnek a szavaim.
- Te életben vagy?! Dehát... - fullad értetlenségbe a mondandója, majd valamivel távolabbról egy hangos, meglepettségtől és félelemtől vegyes üvöltés hallatszódik. - Nyamvadt dögök - hangzik tompán és halkabban Joavan hangja, aki vélhetően a burok mellett áll. - Nem értem már az elfek hókuszpókuszait, de csinálj Lashsel valami! Addig elintézzük az újabb mocskokat! - szól még, aztán csak távolodó lépteit hallom még páncélja zörgésével kísérve, és azt, ahogyan az újabb harc kibontakozik néhány gusztusos szörnyhanggal színezve.
De jelenleg még ez sem érdekel, csak Lash-ra tudok gondolni.
Aztán megtörténik a csoda, amire vártam és szerelmem kezd magához térni, igaz, hogy nincs jó színben és egyre csak öklendezik és valami zöld, növényi nedvnek tűnő folyadékot ürít ki magából, de legalább itt van már velem.
- Édes Term... - nem jut tovább, ahogy két nagy levegő közé igyekezett beszuszakolni ezt. - Virih...dih... – kezd bele, majd újabb üres öklendezés tör rá, amit igyekszik elfojtani, jobbját maga elé emelve minden kis ágacskájával, ami kinőtt belőle. Igyekszik biztosan ülni, bár az önkéntelen rándulásoktól fáradtan és görnyedt háttal ül, tekintetével aggodalmasan fürkészve arcomat
- Lash! Szerelmem! Itt vagyok, élek, biztos vagyok benne, hogy a te segítségeddel, de ha még egyszer ilyet csinálsz és kockáztatod az életedet és a gyermekünkét miattam, akkor a térdemre fektetlek és elfenekellek. - ölelem magamhoz szorosan, nem engedve, hogy eldőljön. Telepatikusan is simogatom, erősítem. - El kell innen tűnnünk, a szörnyek tovább támadnak, térj magadhoz kicsim. - nyomok finom puszit az arcára.
Annyira megkönnyebbülök, amikor hallom, hogy, ha gyengén is de kuncog, aztán érzem, ahogy közelebb bújik hozzám.
- Nem hagyhattam, hogy... ne ismerje az apját... - mondja csendesen, mosolyogva, fakarját kerekedő pocakjára téve és lassan simogatva. - Ő sem akart elveszíteni... - teszi hozzá, majd kissé összehúzódik. - Úgy örülök, hogy... élsz - suttogja olyan halkan, hogy a beszűrődő harcok hangjai majdnem teljesen elnyomják. - Úgy örülök... - reszket meg újra, baljával a ruhádba kapaszkodva. - Azt hittem, elveszítelek, úgy féltem...
- Tudom, tudom, hogy nem róhatom fel neked, hogy ugyanúgy féltesz, mint én téged, de gondold csak meg, ha te meghalsz, ő meg sem születik, de ha életben maradsz, mesélhetsz rólam, jó kis kalandos, hősies történeteket. - suttogtam a fülébe és tettem én is a hasát ölelő kezére az enyémet, miközben örömkönnyek folytak a szememből, de nem bántam.
Néhány ujját csendesen az enyémbe akasztja, véve egy mélyebb, nyugodtabb levegőt.
- Már kapaszkodom az életbe - válaszol halkan. - Nem engedném el, de meg akartam ezt próbálni... Nem akartalak olyan könnyen feladni... - karolja át baljával a nyakam, valamelyest magához szorítva. - Némi rosszullét és kimerültség meg nem nagy ár, ha itt tarthatlak még egy kicsit...
A kegyetlen valóság azonban hamar felriaszt a röpke béke hangulatából, a szörnyek ott gyilkolnak a burok túloldalán és társaink is ott küzdenek, mert valami hirtelen nekiütődik a buroknak, aztán leesik és hamarosan lépések közelednek, majd valamit átszúrnak - feltételezhetően az egyik katona végzett az ide dobott vagy ide ugrott szörnnyel.
Lash felkapja erre a fejét, némi késlekedéssel kimerültsége miatt, értetlenül vizsgálgatva a körülöttünk lévő védelmet.
- Ezt én... én csináltam...?
- Te, gondolom, de ne kérdezd hogyan, már az is csoda, hogy élek. - biccentettem és csodálattal néztem rá. - Már belenyugodtam az eltávozásba................- vetettem rá egy fáradt mosolyt. - De most ki kell mennünk, meg kell nézni, hogy állunk......
Lash erre visszavezeti rám fáradt tekintetét, viszonozva a elgyötört mosolyomat. Kezét megemelve az arcomhoz ér, néhány könnyet eltörölve hüvelykujjával.
- Vigyázz magadra, jó? - kér csendesen.
Kérlelő szavaira már nem tudok válaszolni, hiszen én is habozás nélkül az életemet adnám érte, hogy kívánhatnám tőle, hogy ő ne próbáljon itt tartani. Csak remélni merem, hogy születendő gyermekünk megóvja attól, hogy mindent feláldozzon. Sóhajtva hajtom a tenyerébe az arcomat, bele a simításába.
Aztán megfordul a kérges burok irányába, egy kicsit tanulmányozva azt. Láthatóan nem emlékszik, hogy ezt ő tette volna. Bizonytalanul nézi, majd közelebb csúszik hozzá, fakarjára pillant, amit aztán hozzáérint a burokhoz. A kéreg a tetején lassan szétválik, több fényt engedve be, majd a kéreg oldalsó részén is két részt szétnyit
Türelmesen várok, kezem azonban már a kardomon, amit megtaláltam magam mellett. Lassan már kilátunk és akkora lesz a rés, hogy ki mehetünk.
Gusztustalan és ragyás emberi maradványok mászkálnak a katonák között, hol egy fej növesztett apró lábakat, hol a belsőségek állnak össze egy undorító masszává. Mindegyik inkább olyan hatást kelt, mintha ezek lennének a legaljább lények a helyi hierarchiában, a helyi szörnyek söpredékei és melléktermékei, amik időhúzásra és energiapazarlásra jók csak. Egy-két kutyaméretű szörny van még, akik csupakar-csupaláb lények, fejük az apró testük közepének alján kattogtatják fogaikat.
A katonákat kint támadó lények kimondhatatlan torzók, bár pár kutyakreálmány is akad még közöttük, ám láthatóan egyikük sem okoz már túl nagy gondot Joavanéknak. Ő éppen az egyik ilyen szörnynek az egyik karját vágja le a sok közül, mire bár magára haragítja a dögöt, a másik oldalról egy másik katona újabb vágása ismét eltereli a korcsfajzat figyelmét.
- Úgy látom boldogulnak, de nem bánom, mert azt hiszem mindkettőnkre ráfér egy kis pihenő. - mászok ki elsőnek, hogy védelmezzem Lasht, ha kell.
Bár még akad harc, a kijutás biztonságos, ezért visszafordulok, hogy kisegítsem kedvesemet is.
Lash arcának jobboldalán most jobban látszódnak a zöldes erek, amik végigvezetnek a nyakán, feltételezhetően a karjáig, valamit ugyanezen az oldalon a szeme fehére is egyértelműen zöldesebb a másikhoz képest. Csak lassan tápászkodik fel, bizonytalanul és reszketegen állva a lábain lépve ki két ereszkedő szirom között, kábán nézve körül.
Nem hagyom, hogy egyedül másszon ki a széttöredező burokból, hiszen talán Lash még nálam is gyengébb lehet. Most, hogy már nem burkol minket homályba ez a fakaloda, már látom, hogy milyen nyomokat hagyott rajta a gyógyítás. Nem tudom, hogy el fog-e múlni, de ismét összeszorul a szívem, ha rágondolok, mi mindent áldozott fel értem.
- Szeretlek Lash, nagyon szeretlek, de még egyszer ne....ezt ne. - nyögök fel és megsimogatom zölderezett arcát és igyekszem megtámasztani, nehogy összeessen.
Lash erre bágyadtan elmosolyodik, fakarja pedig lassan visszaveszi elf alakját, ahol talán még erősebben színeződtek el az erei. Finoman ér a kézfejemhez vele, baljával belém kapaszkodva hunyva le a szemeit, közelebb húzódva hozzám.
- Én is szeretlek - mondja csendesen. - És nem fogom még egyszer csinálni, ha nincs rá szükség - ér ahhoz a területhez, amit a fertőzött lurinx kiharapott, végigsimítva az ott bőrömhöz képest is zöldesebb színű, kérgesnek ható felületen. - Természet Anya figyelhetett... - vizsgálgatja a begyógyított helyet. - ...és végre egyszer meghallgatott... - teszi hozzá, elgyengülten dőlve rám, pár pillanatra mintha elhagyná őt az ereje.
Természet Anya...........nem tudom, hogy mi célja volt azzal, hogy Lash-nak olyan kart adott, amilyen van, de ezen kívül is már sokszor adta jelét annak, hogy valamiért szemmel tart minket, hiszen ott abban a pokolban....a démon ellen......Ahh, nem akarok most erre gondolni, de magamban azért elmondok egy fohászt népünk és a természet ősanyjához.
- Kedvel téged...... - nyomok egy csókot gyengéden kedvesemre, megtartva alig érezhető súlyát, aggódva, de nem látom, hogy rosszul lenne, csak gyenge még.
- Szerintem téged kedvel – mosolyodik el gyengéden szerelmem. - Vagy kettőnket együtt - néz fel rám.
Persze azért fél szemem a csatatéren, hiszen nem szerettem volna, ha csodás megmenekülésünk után, valami lény fogai között végezzük, de úgy látszik a harc lassan véget ér.
A griff is jól van. Egyik karmos mancsával leszorítja az egyik csupaláb, derék magasságig érő dögöt, csőrével pedig a test másik felére erősen ráharap, hogy egy fejrántással kettétépje a testet, nem törődve azzal, hogy a lábak veszettül hadonászva ütik folyamatosan kemény koponyáját. Ahogy a jószág megpillant minket, főként Lasht, vérző szárnyával, mintha megkönnyebbülést látnék a szemében. Láthatóan elég kimerülten sétál oda hozzánk, mire Lash azonnal a karjait emeli, hogy a átölelje a nyakát. A tollas állat kisvártatva, mikor már Lash is az oldalánál támaszkodik, fejet hajt előttem tisztelete és elismerése jeleként, amire meglepetten kúszik fel a szemöldököm a homlokomra.
Mindeközben a fáradt katonák egy része leül, nézve, amíg a megmaradt néhány, gyenge szörny is kivégzésre kerül a társaik által, és hamarosan Joavan jön oda hozzánk teljesen ledöbbenve. Még a fegyverét is elejti, ahogy meglapogatja a karjaimat, a vállaimat, mint aki magát próbálja meggyőzni, hogy nem szellemet lát.
- Te jóságos... - emeli kezét a fejéhez hüledezve.
- Most mi van? - vigyorgok rá haloványan. - Csak nem gondolod, hogy ilyen könnyen megszabadulsz tőlem. - tréfálok, de őszintén szólva én magam is alig hiszem, hogy életben vagyok. - Vége van? - komolyodok el.
- Én... - teszi karba a kezeit a férfi, meglepettségtől megemelt szemöldökkel vizsgálgatva téged. - Nem jutok szóhoz. Mindenki látta, hogy... Vagy hát amennyire lehetett látni az eseményeket a hirtelen jött, szörnybékák eregette füsttől - húzza el a száját egy kissé. - De láttam, hogy már nincs élet a szemedben - mutat a saját szemére. - Lashről meg tudtam, hogy hajthatatlan szamár és önző bestia, de hogy ennyire... - enged el egy nevetést, amiről nehéz lenne eldönteni, hogy kínos vagy őszinte. Érezhetően fogalma sincs, hogy kéne kezelje a történteket, de kérdésemre egy hezitáló bólintás a válasza. - Egyelőre legalábbis - néz végig a társaságon. - Sérülések nélkül sikerült ezt túlélnünk neked köszönhetően - fordul vissza hozzád. - A növények csak lefogtak minket, egy-két katona mondjuk szerencsétlenebbül járt és őket inkább összenyomták... - sóhajt egyet, majd végighúzza ujját a saját páncélján lévő egyik, mélyebb horpadáson. - Lashtől mondjuk jobban fájt...
- Hidd el én is azt hittem, hogy már csak lélekben lehetek tovább veletek. - bólintottam, hiszen tényleg így volt. - De nem hagyhattam magára ....veled....veletek a feleségemet és születendő gyermekemet. - próbálom oldani a témát. - És Lash-tól meg is érdemled, a dögök nem előzhetik meg. - veregetem meg a vállát. - Viszont össze kéne szednünk magunkat, mert , ha itt maradunk talán még más is megtalál minket. - nézek körbe- - Lash-nak azonban pihennie kell. - keresem kedvesem tekintetét.
Joavan erre bólint egyet.
- Sokan nem fognak innen visszajutni, szóval becsüld meg ezt a lehetőséget - mondja egy mosollyal, de aztán kitör belőle egy hangosabb nevetés. - Na igen, lehet, elég lett volna egyedül beküldeni őt ide. Szerintem az összeset kikergette volna - nevet tovább jólesőn. - Nem is akarok sokáig késlekedni - ért velem egyet. - Össze is szedem a katonákat, bár ezek a gusztustalan csökevények nem engednek semmi jóra következtetni... - néz fintorogva az egyik széttaposott, belekből álló masszára, amiről biztos, hogy valamelyik helyi dög összerakta. - Ez még lesz néhány perc, addig figyelj Lashre - bök a griff felé állával. - Nem nézett ki valami jól - teszi hozzá, majd egy biccentéssel vissza is fordul a katonáihoz, akiket szép sorban összeszed, akik mozdulatlanok, azok sisakja alá benéz, hogy megtudja, kit veszítettek el ebben a küzdelemben, kivágva a növények fogságából.
Akármilyen fáradtak vagyunk egy kis tréfa mindig ad egy kis energiát, ahogy most Joavan-nal is történik. Őszintén örülök ennek a kis nevetésnek és büszke vagyok Lashra is, amiért a katonák egyre jobban tisztelik.
Egyetértek azzal, hogy ez a csata még nem valószínű, hogy az utolsó volt és jobb, ha elhúzunk innen, mielőtt az aki irányítja őket rájön, hogy nem tudtak legyőzni minket.
- Menj csak Lasht meg bízd rám. - biccentek a férfinak és mikor elmegy odalépek a feleségemhez.
Lash lassan, mélyeket lélegzik a griffnek támaszkodva, szemeit behunyva pihenteti. Lerí róla a megviseltség és fáradtság, enyhén ráncolódó vonásain pedig mintha fájdalom érződne.
- Fel kéne szállnod a griffre és fent, biztonságban pihenni egy kicsit. Nem mondom, hogy menj vissza a táborba, bár a szívem szerint ezt mondanám, de tudom, hogy nem teszed meg. - szorítom meg a kezét támogatásul.
Nagyon szeretném, ha tényleg megtenné.
- Majd ha egy kicsit jobban leszek, felszállok - erőltet magára egy mosolyt Lash, rám nézve. - Még kavarog a gyomrom, bár azt már megszokhattam a gyerek miatt - pillant le kerek pocakjára szeretettel. - A fejem... A lüktetése mondjuk most nagyobb gond - dörzsöli meg egy kicsit a halántékát, mire vetek rá egy aggódó pillantást, de fojtatja az én erős kis feleségem és nemlegesen megrázza a fejét, lassan és óvatosan. - Nem tudhatjuk, hogy mögöttünk vannak-e szörnyek, amik mondjuk... menekülnek jobb esetben... vagy más csapatok mögé kerülnek vagy mögénk... A griff megsérült - néz a jószágra, vértől színezett szárnyára. - Én pedig gyenge vagyok - pillant vissza rám. - Ha egy kicsit is erősebb szörnybe botlanánk, lehet, nem tudnánk elmenekülni - viszonozza a kézszorításomat. - Majd a háttérben maradok, valószínűleg lesz annyi növény, hogy támadás esetén képes legyek egy burkot alkotni, a leveleket élessé téve pedig talán nem leszek azonnali célpont. Te hogy vagy? - kérdezi, és lassan erőt vesz magán, hogy a könnyű táskájából végre elkezdje előkotorni a kulacsát.
Azonban el kell ismernem igaza van és különben is, ha maradtak még repülő szörnyek, akkor ott sincs nagyobb biztonságban, akkor már legalább a közelünkben legyen, hogy meg tudjam védeni, ha kell.
- Legszívesebben nem mozdulnék innen, amíg kicsit jobban nem leszel, de nem biztonságos. - sóhajtok nagyot, de aztán halványan elmosolyodok. - Te még akkor is értem aggódsz, amikor alig állsz a lábadon........A körülményekhez képest jól vagyok, gyenge vagyok magamhoz képest, de a történtek után ez a legkevesebb, de nem fáj semmim. - adok választ, miközben végignézem magam.
- Mintha te nem ugyanezt csinálnád - jegyzi meg incselkedve, aztán érdeklődve hallgatja mondanivalómat, míg a táskájában tapogatózik, amiből előhúz végül egy kulacsot. Átveszi baljába, hogy jobbját kicsit alaposabban megnézze elszíneződött ereivel.
- Nem tudom, mi volt pontosan mindez, de örülök, hogy... hogy... - bizonytalanodik el, ahogy elszíneződött karját vizsgálgatja. Láthatóan maga sem érti a vele történteket, aztán a kulacsát elengedve kapaszkodva meg hirtelen a griffben, ami azonnal felkapja a fejét meglepetésében. - Mi...? - suttogja, majd kapaszkodásra használt kezét is a fejéhez kapja, úgy rogyva a térdeire, mint akinek elviselhetetlen fejfájása van. Mereven néz maga elé a földre, hatalmasra tágult és döbbent szemekkel. - ...ki besz...? - kérdezi, de nem tudja befejezni, ahogy egész teste megfeszül, elfojtott üvöltéssel görnyedve annyira előre, amennyire a hasa is engedi, hevesen zihálva egy darabig.
Úgy állok mellette, hogy rám tudjon támaszkodni, ha szükségét látja, mert továbbra is látszik rajta, hogy nagyon nehezen tartja magát, a zöld árnyalat az erei fölött továbbra is erősen látszik, aztán olyan hirtelen lesz rosszul, hogy nem is tudom megakadályozni, hogy a földre zuhanjon, de azonnal mellette termek és átkarolom.
Töredezett szavai azt mutatják, hogy valami az elméjébe férkőzött, kihasználva, hogy le van gyengülve és csak remélni remélhetem, hogy nem az a dög, akire gondolok.
Azonnal megpróbálok telepatikusan kapcsolódni hozzá, hogy segítsek ellenállni, akármi is csatlakozott hozzá.
- Lash! Itt vagyok, támaszkodj rám, együtt megoldjuk....tudod, együtt, most már hárman együtt....!!!
Segélykérőn markol rá a kezedre, de hosszú másodpercekig nem tud szavakat megformálni, csak nyelni azt a fájdalomhullámot, ami hirtelen rátört.
A közöttünk lévő kapcsolat segít, hogy rákapcsolódjak a Lashhez vezető mágikus fonalra, de az elmémet csak szakadozott, foszlányok érik el.
~ Öljetek... Öljetek...! Védjetek...! ~ egy teljesen idegen hang visszhangzik, torz és pokolian mély tónusú, és a szavak megmagyarázhatatlan módon állnak össze a fejemben annak ellenére, hogy egyértelműen nem a neminraiak nyelvén szólal meg.
Vaskos bogárlábakkal rendelkező szörnyet látok, akinek torzóján három emberi felsőtest található egy háromszög mintája alapján annyi csavarral, hogy felsőtestük elülső fele befelé fordul, hátukat mutatva a külvilágnak, fejük pedig kitekerve szemléli a következő áldozatot, eldobva azt a hullát, amit az egyik kezében tart. Máshol egy kígyótestű roppant össze egy katonát, torz, rohadó macskafejének egyik szeme hiányzik, oldalról pedig belevág egy katona. A háttérben könyörgő hangok kánonja festi alá az egészet, ahogy folyamatosan mindegyik segítségért kiált, a hangok tulajainak szenvedése pedig lassan átszivárog a te testembe is.
Ez....ne...a....szörny! Ennyit meg tudok állapítani az elmémbe csapódó hangok hallatán, amik százszorosan gyötörhetik Lash-ot. Az azonban semmin nem változtat, hogy ez nem a már ismerős lényünk, hanem egy .......sokkal, de sokkal rondább, valami eszement kitekert elme szüleménye, amit ép ésszel szinte nehéz felfogni.
Nem tudom, csak sejteni vélem, hogy az ő hangja jut el és tépi feleségem tudatát, de ha ez nem lenne elég, akkor ott vannak azok a testetlen, kínnal teli hangok, amik folyamatosan sírnak a háttérben.
Lash hirtelen zokogni kezd, jobbjával erősen szorongatva szíve felett a ruháját.
- ...úgy fáj... - suttogja.
Ha segíteni akarok Lash-on és nem mellé zuhanni a fejemet szorongatva, akkor most ki kell lépnem az elméjéből......
Ám, fogalmam sincs hogyan segíthetnék, hogyan szakítsam meg a kapcsolatot, mert ha nem teszem, akkor bele fog bolondulni.....
Kínlódásomban felkapom a kulacsot, amit leejtett és az egészet az arcába locsolom.
- LASH! Térj magadhoz, különben megöl! - aztán, ha halvány esélyét látom, minden erőmmel ismét kapcsolódom hozzá, megpróbálva kilökni az idegen tudatot az agyából.
Úgy tűnik, a vizes ötletem óriási szerencsére működik. Vad zihálásában az arcába öntött vízből is beszív egy keveset, ami bár egy kellemetlen köhögéssorozatot vált ki belőle - ami meg néhány üres öklendező hangot eredményez -, de aztán mindkét kezén támaszkodva, könnyeit még mindig engedve ül fel döbbenten. Láthatóan sikerül kizökkentenem őt ebből a kiszolgáltatott állapotából, bár meglehetősen sápadt és zaklatott. Fájdalmas ábrázattal néz fel rám, egy pillanatig meg sem szólalva, miközben a víz lassan csöpög le az arcáról és a hajáról.
- Szerintem... - szedi össze erősen reszketve a gondolatait. - Szerintem... rákapcsolódtam az ő hálójukra... - ér a halántékához rémülten és zavarodottan. - Most... Most nem hallom őket... Nem... Nem akarom hallani többet - húzódik össze csendesen könnyezve. - Mindannyian szenvednek... - reszket tovább.
Akkora kő esik le a szívemről, amikor látom, hogy magához tér, még ha nem is a legszerencsésebb körülmények között, mert majdnem sikerült megfullasztanom. De mikor rám nézett láttam, hogy ismét velem van, a fájdalom azonban, amit a szemében látok összefacsarja az épp az előbb megkönnyebbült szívemet.
- Rákapcsolódtál.......? - nyögtem ki, de aztán szorosan magamhoz öleltem. - Zárd ki őket.....valahogy......nem tudom hogyan, de ki kell zárnod. - könyörögtem neki, hiszen még gyenge a gyógyításom miatt és amúgy is borzasztóak voltak azok a hangok. Ha nem tudom legközelebb kiszakítani onnan..........
A rémület mellett Lashben mintha a bűntudat is megjelent volna, de nem fejti ki, mitől, nekem meg más veszi el a figyelmem, egyébként sem vagyok biztos benne.
- Megpróbálom... Megpróbálom... - suttogja többször ezt, remegve ölelésemben, gyengén szorítva rá a hátamon a ruhába, ahogy viszonozza az ölelést.
- Vessünk ennek véget, mielőtt nagyobb baj lesz. - suttogom a fülébe, de tudom, mielőtt még Joavan bejelenti, hogy a baj már valószínűleg megtalált minket amúgy is, hiszen mitől mástól rengene a föld?
Felállok és magammal húzom Lasht aki bizonytalanul, reszkető lábakkal áll fel.
- Ne vidd túlzásba, jó? - néz rám Lash aggodalmasan. - Legyél óvatos... - bontakozik ki az ölelésemből, arcomat két keze közé fogva.
Joavan ér oda sietősen és közel érve hozzánk kissé aggodalmasan néz ránk, de félreteszi az érzéseit.
- Valami jön, készüljetek!
- Maradj mögöttünk. - mondom neki, aztán a katona felé fordulok. - Akkor fogadjuk kellőképpen.
Igyekszem betájolni honnan hallom a hangot és sápadtam előhúzom a kardom.
Bólint kedvesem, majd néhány karmozdulatot tesz, amivel maga köré hívja a növényeket, lassan kialakítva azt a burkot, amit említett.
Joavan kissé bizonytalanul néz hol rám, hol Lashraelre, és egyértelműen nem kerüli el a figyelmét a nem túl energikus állapotunk.
- Maradj te is hátul - mondja nekem a férfi végül. - Négy kardforgatót elveszítettünk és egy íjászt is a harcok során, de a mágusaink még aligha mutathatták meg, mire képesek - enged el egy halvány mosolyt, állával a csapata felé bökve. - Nem kéne a halálotokba rohanni, de talán... - néz körbe. - Egy-egy épület tetejéről tudnál lőni, nem? - érdeklődik, a háttérben meg már rendeződik a csapat, előre a lándzsások, akik helyet szorítottak maguk között a mágusoknak, hátrébb az íjászok a kardforgatókkal karöltve, igyekezve készen fogadni már a szörnyeket.
Nagyon féltem Lasht, jobban az életemnél is, de ezt most nem hozom fel neki, mert akkor még jobban fog aggódni és megpróbál erején túl is vigyázni rám, holott most ő szorulna segítségre.
Persze, ha legalább egy-két napot pihenhetnénk, talán helyre jönnénk, de egy-két percünk is alig van, így csak abban reménykedhetünk, hogy a katonák most maguk is boldogulnak, vagy ahogy Joavan említi, a mágusok megmutatják mit tudnak.
Örülök, hogy kedvesem szó nélkül, amennyire csak tud védelmet von maga köré. Én meg el kell, hogy ismerjem a parancsnoknak igaza van, közelharcban most nem biztos, hogy sok hasznomat vennék, de éles szememnek annál inkább.
A hangok alapján a fülem azt mondja a valami valahonnan a város közepe felől jön, enyhén jobb irányból. Talán néhány utcával lehet odébb, és ahogy közeledik, hallani lehet, ahogy kődarabok repülnek és törnek szét - valószínűleg átgázol a romos épületeken.
- Igen, azt hiszem, ott nagyobb segítség lennék. – bólintok.
Joavan bólint egyet, mikor beleegyezek.
- Jól van, akkor onnan támogass minket - szorít rá a vállamra, finoman és bajtársiasan megrázva azt. - Lash, te csak a saját védelmeddel foglalkozz most! - szól kedvesemhez is, aki erre dühösen összevonja a szemöldökét, és csak egy elégedetlen morranással válaszol. Hogy egyem a szívét…., olyan aranyos ilyenkor.
Joavan vesz egy mély levegőt, de végül nem folytatja a kérlelést - nincs idő, így ő is inkább csatlakozik a csapatához.
Lash egy magas növényi falat kezd emelni maga körül, magához hívva a körülötte terjeszkedő növényzetet, hogy vaskosabb védelmet legyen képes létrehozni. A griff pedig védelmezőn kitárja sérülésmentes szárnyát, biztosan állva mind a négy lábán, készen állva bármilyen veszélyre, ami érheti őket.
Miután meggyőződök, hogy amennyire lehet Lash jól van, egy közelebbi épület tetejére mászom fel, ahonnan jól rá látok a közeledő hatalmas valamire, ami még az épületek megkerülésére sem veszi a fáradtságot.
~ Vajon mit szabadított ránk a város most? ~
Körbenézve látom, hogy a város közepe már ott van nem messze előttönk és ott egy hatalmas lyuk tátong. Valaha talán egy tér lehetett ott, amit teljesen elpusztítottak és beomlasztottak, a mélyét viszont nem látom, ám van egy sejtésem, hogy ott lesz a szörnyek fészke. Jobbra és balra továbbra is csatakiáltások és szörnyű kínhalálok hangjai érik el a fülemet, néhol pedig látom, ahogy egy-egy fal takarásában nagyobb bestiák húzódnak meg, de a feléjük vetett rövid pillanat nem elég ahhoz, hogy annyira megfigyeljem mit is látok pontosan, mert most nem ők azok, akikre figyelnem kell. A tompán puffanásokból, vagy a páncélok élesen zörgő hangjaiból, ahogy földet érnek, sajnos tudni lehet, hogy a mi seregünk is elveszít embereket.
Ami viszont elém tárul, ahogy a közeledő dübörgés felé fordulok, az azonnal elfelejtet velem minden mást: egy robosztus monstrum töri át a falakat, csupasz izmai vértől vörösen szinte izzanak ezen a komor, esőfelhőktől sötét napon.
Négy erős lábán csörtet előre a dög, két, izmoktól dagadó karjával csapva félre az útjába álló falakat, fejet azonban nem látni végtagjaival szinte teljesen ellenmenően kinéző, dagadt, hájban gazdagon rángatozó, kígyószerűen hajladozó testére, ami hol előrébb hajlik, hogy előbb érjen el egy falat, hol visszább húzza egy kicsit.
És, ha ez nem lenne elég, látok egy másik négylábú szörnyet közeledni baloldalról a csoport felé, ő jóval csendesebbnek bizonyul: hosszú, éles és láb mentén recézett bogárlábak kattognak a kirakott úton csendesen, a torzó, amihez ezek csatlakoznak, pedig egy egyszerű, kicsi hústömeg, amiből skorpiófarok nőtt. Ami azonban a legdöbbenetesebb, bár már lassan kevés dolog lep meg ezen a magából kifordult helyen, az a testhez kapcsolódó és olvadó egész alak: húsból és bőrből készített hosszú szoknyája emlékeztethet formában az emberi nemesek hordta kiváló anyagokra és elegáns darabokra, és a csontok tartotta bőrredők a nyaka körül is annyira jellegzetesek, melyek ugyancsak a nemesi körre emlékeztethetnek. Tulajdonosa alkatából nőnek tűnik, haja állaga és színe miatt jó eséllyel lehetnek belekből, szemeiből pedig a hagyományos kettőn kívül másik három is csillog a homlokán egy ív mentén, mindegyik fekete bogárszem. Feszes tartással, egyenesen áll, meg sem rezdülve, ahogyan a bogárlábak alatta egymás után kapkodva lépegetnek azon a keresztutcán, ami abba az utcába vezet, ahol Joavanék várakoznak.
- Joavan! Egy óriás majom jobbról és egy .......rákba oltott női kentaur balról! - figyelmeztetem a lenti csapatot, akik minden bizonnyal csak a hangosabban közeledőre ügyelnek.
Nem tudom melyik a veszélyesebb, de az a tervem, hogy amelyik előbb ér lőtávolba, annak a szemét igyekszem eltalálni, mert vakon nehezebb dolgok lesz.
- Kösz! - kiált vissza Joavan. - Mágusok, ketten földgolyót, egyikőtök tűzgolyót készítsen! - adja ki a parancsot, mire a három mágus megemeli a kezét, tenyerük előtt pedig hamarosan a lángok tekeregve alkotnak egy gömböt, benne az örvénylő pokollal.
Ismét a támadókra kapom a tekintetem és látom, hogy míg a bogárlábú már-már kényelmesen közeledik ahhoz az utcához, ami egyenesen a csapathoz vezet, addig az izmos, falakat széttörő gyors ütemben közeledik - és így ő kerül elsőként lőtávba.
Nem látok rajta szemeket, amiket célba vehetnék és, mintha egy agyatlanul mozgó dög lenne csak, úgy ront a katonák csoportja felé.
Azért teszek egy próbát, hátha csak én nem látom a szemeket, de az arc is lehet érzékeny.......
Sajnos semmilyen hatást nem vált ki a lövésem az izmos, két és fél méter magas iszonyatból.
Áááááá, kár volt pocsékolnom a nyílvesszőt!
Szerencsére lent a mágusok is bevetik a tudásukat a parancsra.
- TŰZ! - tör át Joavan hangja a robajláson, mire az előkészített golyók sebesen indulnak el a szörny felé. A tűzgolyó nem bizonyul túl hatásosnak, nincs semmi ezen a szörnyön, amibe belekaphatnának a lángok, teste pedig gennyes, vértől nedvesebb felülete miatt nem gyullad ki. A földgolyók viszont annál hatásosabbak: ezek közül az egyik leviszi az egyik karját, másik pedig a deréknak nevezhető területet szakítja ki teljesen, fennmaradó részét pedig a lándzsások fogják fel annyira, amennyire tudják, igyekezve vezényszavakkal irányított, egyszerre történő mozdulatokkal visszalökni. Az íjászok parancsszó nélkül cselekednek, de mindannyian egyszerre feszítik meg az ideget, hogy lőjenek, hátha valamit elérnek vele, bár sok látványosra nem kerül sor: a nyilak beleállnak a testbe, fájdalmat azonban a szörny nem hallat.
A mágusok visszahátrálnak, mikor a szörny túl közel jön és az egyik lándzsást megmaradt kezével felkapja és azonnal összeroppantja a páncéljában. Egy fájdalmas üvöltés sem hallatszódik felőle, csak ernyedten esik le a földre, miután hátradobta, viszont a mágiahasználók megidéznek másik három földgolyót, amivel a megmaradt kezét leviszik, illetve a testét is oldalba kapják másik két golyóval, ami lényegében három darabra szaggatja a szörnyet.
Közben előbukkan a skorpiószerű nő is. Úgy vélem őt talán sikeresebben meg tudom sebezni, de ekkor látom, hogy nem támad, kezeit a szoknyáján tartja egymáson elegánsan, nyugodtan, úgy látom beszédre készül. Megfeszítem az íjat, de nem lövök, meghallgatom mit akar mondani, de ha ne adja Természet Anya valami varázslatra készül, habozás nélkül megtűzdelem, hogy olyan lesz, mint egy sündisznó. De nem közeledik.
Recézett ujjú kezeit a nő megemeli, hogy tapsoljon - valószínűleg nekünk szánva a gesztust, hogy idáig eljutottunk, - közben mosolyog, ám mind az öt szemében annak ellenére, hogy teljesen feketén csillognak, ott ül egyfajta gúny, ami következőnek csengő nevetésében is érződik.
- Micsoda harcosok! - kiált elégedetten, széttárva a kezeit, a szavakhoz pedig női hang társul némi torzulással. Kissé olyan, mintha két-három nő beszélne egyszerre, de hangszínük hasonló, így egészen könnyen érthető az, amit mondani akar. - Mesterem és uram küldetett engem hozzátok - jelenti ki, fekete szemeivel végignézve rajtunk.
Senki nem lő, bár az íjászok kezében ott feszül az íj, a mágusok is egy-egy tűzlabdával a kezükben várják azt a jelet, ami engedi, hogy megtámadják a feltételezhető diplomatát. Joavan-nak fegyelmezett csapata van.
- Igen? És mégis miért? - kiált vissza az épp emlegetett tiszt, kicsit előrébb lépve, karddal és pajzzsal a kezében.
- Először is az elismerés kifejezéséért, hogy idáig túléltetek és eljutottatok. Rengetegen haltak már meg idáig... - dönti baloldalra a fejét a rémasszony, bal tenyerébe simítva az arcát, beteges szélességgel mosolyogva, amivel még jobban növeli az amúgy is pattanásig feszült légkört.
- Igen, és te leszel a következő, ha nem engedsz minket tovább! - emeli meg a kardját Joavan, amire a "nő" még szélesebb vigyorgásba kezd.
- Mit szólnátok egy egyezséghez? - érdeklődik. - Ti adtok nekem valamit és én elmegyek innen... - folytatja sejtelmesen, először egyik kezét egy félkörív mentén emelve oldalra, majd a másikat.
Én magasan állok, ezért veszem észre szinte azonnal, hogy amíg a szörnyszülött beszél, több házzal odébb mozgás támad és olyan bő ötven méteres távban újra megjelenik az általam és Lash által már ismert hatlábú szörnyeteg, mellkasán a vöröslő szemmel, de régi szokásához híven csak mosolyog. Azonban nem minket figyel, hanem a rák-kentaurt.
- És mit akarsz? - hallom Joavan hangját némi habozás után.
- Lássuk csak... - mondja a nő........hmm..........mintha csak az időt húzná.....
Közben szemerkélni kezd az eső, ami várhatóan hamarosan egy nyári záporrá válik, ha a felhők végre elkezdik kiengedni a terhüket.
Ez a máskor a természetet éltető folyamat, máskor jóleső örömmel töltene el, most inkább csak fokozza azt a baljós hangulatot, amit ennek a különös nőnek a jelenléte okoz.
- Hallottam, hogy van itt valaki, aki megölte azt a csodálatos fehér farkast... - állapodik meg aztán a tekintete rajtam, amire meglepődve kapom vissza ráa tekintetem. - És valaki betört abba a hálóba, ami a miénk - néz vissza Joavanékra. - Adjátok őket át nekem és elmegyek - húzza össze a szemeit, még nagyobb helyet adva beteg mosolyának, amiből nem nehéz kikövetkeztetni, hogy milyen tervei vannak velünk, mert hiszen rólunk beszél.
- Nem fogok a nekem kiadott parancsnak ellenszegülni, így nem! Nincs üzlet! Íjászok, mágusok! - csattan fel Joavan azonnal, de mielőtt még egyetlen nyílvessző is elengedésre kerülne vagy egyetlen képesség is rázúdúlhatna a hússzoknyás bogárnőre, a már annyira jól ismert ezerszínű hangú nevetés hangosan zengi be a környéket, mintha teljes mértékben elégedett lenne a műsorral, amit lát.
Azonban a nő sem hagyja szó nélkül az elutasítást.
- Akkor haljatok meg!

Első kör első része
A csatasorba beállás nem tart sokáig; a helyzetük ugyanaz, és ő ugyanúgy hátul tartózkodik néhány kardforgató katona társaságában, a griff hátán, aki sikeresen és sértetlenül tért vissza hozzá. Kívánja, hogy ne legyen ennél rosszabban részük, de belül tudja, hogy fel kell készülnie a lehető legrosszabbra, a vérontásra és arra, hogy rengeteget kell gyógyítania. Spórolnia kell az erejével, de ha mégsem… Akkor mindenképp okosan kell azt felhasználnia, mert biztosra veszi, hogy nem lesz egyszerű dolguk.
A mágusok visszatérésével és a falak lebomlását követő némasággal meggyőződhetett mindenki arról, hogy a szörnyek elrejtőztek, azonban elképzelhetetlennek találja, hogy félelemből rejtőztek volna el. Minden bizonnyal várnak rájuk, csendben, hiszen tegnap olyan lendülettel rajzottak ki a város területéről, mintha többször ennyien élnének ott, és még éjszaka is jöttek, megtöbbszörözve a holttestek számát – szerencsére a démonivadékok oldaláról, nem a felszabadításra érkezettek felől. Kétségtelenül izgul, nem is tudja ezt elnyomni, de legfőképp Viridiel miatt, mert bár elismeri azt, hogy tanult kardot forgatni, tanult íjászkodni és kellően jók a képességei ahhoz, hogy megvédhesse magát, mégis… Mégis aggódik érte, és talán a férfi hasonlóképp van, és ugyanúgy aggódik őérte és a gyerekért.
Joavan vezetésével a csapat hamar megindul a sereg többi részével együtt, és szerencsére neki nem kell ezt a rohanó tempót felvennie; elég, ha megül a griff hátán, aki elvégzi helyette mindezt. Hálásan simít bele néha a nyakán lévő puha bundába, ami különös módon válik aztán a testén tollazattá, azonban nem venné biztosra, hogy a szokatlan hátasállat bármit is érzékelne ebből. Kissé feszülten mozdul, feltételezhetően a város miatt, amit egyébként is körülleng egyfajta természetellenes, sötétnek nem éppen sötét aura, egy mágikus energia, amit még nem tud megfogni vagy megfogalmazni, de már most, távolról érzi, hogy van ennek valahol egy központja. És talán mindez az esőfelhőre is magyarázattal lesz, ami az érkezésük óta nem akar megszűnni keringeni a város felett… Talán a mágia ejtette csapdába az esőfelhőket, és bízik benne, hogy nem szörnyek fognak potyogni belőle.
Ráér nézelődni és erre koncentrálni, amíg a griff menetel a sereggel, tempósan szedve mind a négy lábát, ám a gondolataiból kizökkenti a város hirtelen közelsége és a lassítás egyaránt. Valamelyest erősebben érzi a levegőben kavargó, idegennek, mégis számára valahol ismerősnek ható mágiát, amit nem tud egyelőre hova tenni, sem a származását, sem az ismerősségének indokát. Nem kevés helyen járt annak idején saját kirekesztettsége miatti vándorutakon, aztán Viridiel mellett sem került az utazás mellőzésre, így nem tartaná kizártnak, ha valaha, valamikor fogott volna egy ilyen mágikus tárgyat, csak mikor?
Joavan megemelt kezére figyel fel, mire mindenki megáll, ő pedig a griff hátáról kicsit jobban rálát a lerombolt falak több helyen apró, törmelékesre zúzott, máshol igazán nagy darabjaira, melyek idáig védték a szörnyeket – előtte pedig az itt élő embereket. Beleborzong ebbe a gondolatba, hogy ennyire élesen eltérhet valami és hogy ennyire sanyarú sorsra juthat bármely helyszín, mikor már csak csúfolni tudja fénykori önmagát. Még csak az sem vigasztalja ebben az esetben, hogy a természet elkezdett ezen a helyen újra teret nyerni magának, visszavéve azt, ami az övé, hiszen nem egy tragédia árán kéne ennek megtörténnie…
A csend természetellenesen nagy – leszámítva persze a másik csapatok mozgásának és lépéseiknek hangjait. Egyetlen mozdulat sincs, ami a látóterükbe beletévedne, egyetlen árny sem, ami az egyik romos, növények borította épület mögött akarna megbújni, mintha csak egy kísértetvárosban találná magát, ahol leginkább csak szellemekbe botlik az elf. Nem tudja kiverni a fejéből, hogy akik itt maradtak, azok elrejtőztek és várnak rájuk, hogy minél többet levadászhassanak az érkezők közül, és már ettől a gondolattól, hogy elbújhatnak, kétségtelenül intelligensek is a maradók. Biztosan nem lesz egyszerű dolguk, ami miatt újabb aggodalmas pillantást vet Viridielre, de ahelyett, hogy csak tétlenül nézelődne, inkább megpróbálja a növényzettel felvenni a kapcsolatot, mellyel nincs is nehéz dolga. Ami meglepő, az nem más, minthogy a megértésükkel van probléma – nem kifejezetten az a gond, mint máskor, hogy egymásra rábeszélnek, hanem természetellenesen torz hangok jutnak el elméjébe, szaggatott beszéd, szó, ami nagyon nehezíti a megértésüket. A kérdésére is, miszerint van-e bármi itt, a környezetükben, a közvetlen közelükben, nem kap egyértelmű választ, mert egy részük igenlőn felel, míg a másikuk nemlegesen, de az a hang… Attól a hangtól borsodzik a háta, mert önkéntelenül is a helyi növényvilág megfertőződésére tud gondolni róla.
- Mit mondanak a növények? – zökkenti ki Joavan a kérdésével őt, amire elsőre Viridiel ad választ.
- Ebben Lash sokkal jobb, ezért inkább az ő véleményére adnék, de én is próbálkozom – mondja szinte azonnal férje, mire elenged egy halvány, rövid ideig tartó mosolyt, és ő maga is ismét fürkészni kezd a mágikus fonalakat, ezúttal kicsit több odafigyeléssel. Szeretné, ha megérhetné az itteni növényvilágot és képes lenne eligazodni azoknak a szaván, bár egyelőre nem sok esélyt lát arra, hogy ebben sikerét fogja lelni, márcsak a városbeli helyzet kialakulásának körülményeire való tekintettel sem. Ettől függetlenül összeszűkített szemekkel fókuszál, keresve a mágikus szálakat, válogatva azok között, melyiknek útján haladjon és mely növényeket hallgassa, de akármennyire próbálkozzon, egyszerűen nincs egyértelmű válasz még mindig. Még csak azt sem tudja megállapítani, hogy titkolnak-e valamit; mintha az egész zavaros lenne, mintha az egész egy káosz lenne, a természetellenesség maga…
Az erőfeszítéseket némileg elengedi, hiszen nem úgy tűnik, hogy segítene, és érzékelve magán Viridiel figyelmét, tekintetében a kérdéssel, megpróbálja megfogalmazni, mire is jutott, noha igazán aggasztónak találja azt, amit idáig hallott.
- Hmmmh... – szedi össze a gondolatait, egyelőre csak ennyivel jelezve, érzékelte a felé irányuló várakozást, érzékelve mindeközben az alatta lévő griff nyugtalanságát, izmainak enyhe feszességét. - Nem... Nem mondanak konkrétat... – követ el egy újabb próbát, hátha mégis eredményre jut, megemelve egyik kezét is a fejéhez, hátha egy kicsit segít az odafigyelésben, újabb szálakat keresve, újabb növényeket, kicsit távolabbról...
…és talál. Talál más növényeket, amelyek kicsit összeszedettebben, de ugyanolyan torz, ezerszerű hangon beszélnek, mintha annak a hatlábó szörnyetegnek az ivadékai lennének, és ettől feláll a szőr a tarkóján.
- Azt mondják, hogy... – kezdi el kivenni a még mindig nehezen kivehető, de lényegesen érthetőbb szavakat. - …ott vannak mindenhol... hogy figyelnek... – ráncolja a szemöldökét egy kissé, ahogy a szavakat rakosgatja egymás után. - De hogy pontosan hogy néznek ki, azt nem mondják, valószínűleg túlságosan félnek ahhoz, hogy képesek legyenek továbbítani... – mondja, ami egy kizáró ok lehet a tájékoztatásra, ugyanis jobb ötlete nincsen egyelőre. Nehéz is lenne meghatározni az összefonódó hangok kellemetlen hangzásából, hogy pontosan mi is uralja a növényeket, ha nem is érez mást, csak félelmet és rettegést, amit valószínűleg a város belsőbb területein még inkább lehet harapni. Mintha a helyszín megőrizte volna az itt lévő terrort és annak emlékét, és azon rágódott volna az elmúlt másfél évben…
- Olyan......nem olyan, mintha valami ....hmm......irányítaná őket? – pillant rá Viridiel megerősítést keresve, de nincs meggyőződve arról, hogy ez így lenne. Megvan rá az esély, de ha ez így is van, akkor ki vagy mi az, ami ugyanarra képes, mint az erdeiek? Nem hinné, hogy esetleg egy fertőzött erdei lenne itt, amennyire ő tudja, Awyrist nem hagyják el, és ha egy-egy futár meg is tette az elmúlt időszakban, mint Viridiel és ő, akkor is nagy ívben kerülésre kerülhetett a város, hiszen ide nem szólította a kötelesség egyiküket sem. Ráadásul már csak a látványa is olyan kellemetlen élményt jelenthetett a fajtája számára az állatvilág menekülése miatt, hogy még kevesebb valószínűségét látja, hogy bármilyen fajtárs betette volna ide a lábát.
Tanácstalanság így Viridielnek a válasz és néhány szó:
- Nem tudom, ez az egész hely olyan... Rossz - pillant aggodalmasan az előttük álló útra, mely lerombolt épületekkel és furcsán dús aljnövényzettel szegélyezett. Nagyon rossz jelnek veszi a növények különös kommunikációját is, de valószínűleg arra, hogy mi van mögötte, csak akkor jöhetnek rá, ha mélyebben keresik a válaszokat rá, így, bár nem szívesen, kénytelen elfogadni, hogy beljebb menjenek.
- Mindenki nagyon figyeljen a lába elé is – biccent férje Joavan felé, aki viszonozza a bólintó gesztust.
- Rendben van, köszönöm – felel az ember. - Mindenki figyeljen, hova lép! A csend az előnyünkre lehet, legyetek ti is csendben és talán hamar meghalljuk, ha valaki közeledik felénk – adja is ki a parancsot, kivont kardjával mutatva csendesen az egyik utcára, és így el is indulnak a város központjának irányába. Átlépnek a lerombolt fal törmelékein és megmaradt, nagyobb részein, hamarosan belépve a város tényleges területére, ahol az épületek a szomszédos csapatokat már teljesen ki fogják takarni.
Igyekszik háttérbe szorítani a férfi felé irányuló negatív érzéseit a közös múltjuk miatt, mely újra és újra feldereng előtte, ahányszor megszólal vagy ránéz, de inkább megpróbál a feladatra koncentrálni. Így figyel fel újra arra a kellemetlen aurára, kisugárzásra, amit akkor is megérzett, mikor a griffel megközelítette a várost. Kellemetlen görcsösséget érez miatta az izmaiban, mert érzékeli ennek a mágikus jelenlétnek a természetellenességét, a földöntúli, ismeretlen és idegen származását, amivel keveredik a baljósság. Szinte taszítja őt ennek az érzete, az az esszencia, amit magában hordoz, mégis olyan, mintha lágyan simogatná az elméjét a mágia láthatatlan fonalain keresztül, így próbálva bekéredzkedni, amit már a puszta ellenérzése miatt is elutasít, elzárva ez elől az erő elől az elméjébe vezető utat.
- Valami rossz kering a levegőben, valami mágikus... - teszi szóvá az észrevételét, amin mostanra jobb ráfogása van, noha nem kifejezetten örül annak, hogy nem csupán a környezetre, de erre is ügyelnie kell. Nem tudhatja, hogy fertőző-e, hogy hatással lesz-e rajta, ha hosszútávon hagyja, hogy átjárja a gondolatait és mágikus mivoltát.
- Ne mélyedj bele Lash, csak felületesen kommunikálj, nehogy beférközzenek az elmédbe – figyelmezteti őt csendesen párja, halványan elmosolyodva a szavaira.
- Igyekszem – ad egy megnyugtató választ, és nem is áll szándékában túlságosan belemerülni az itteni növényvilággal a beszélgetésbe. Noha szükséges lesz valamilyen szinten tartani a kapcsolatot, hátha esetleg megtud valamit a helyszínről, a közeledő veszélyről, de mindenképp kontrollálja majd ennek a kapcsolatnak a mélységét, nehogy belekerüljön ennek csapdájába. Főleg, hogy nem kizárt, ezen keresztül is megtalálja majd őt az a hatlábú démoni szörny, akárcsak a griffen keresztül.
Kirázza őt a hideg a gondolatra, hiszen az a fajta félelem, ami akkor elfogta, ritkán van jelen az életében, és bár tagadhatatlanul tart attól, hogy férje megsérül, közel sem okoz olyan nagy riadalmat, mint az, hogy erőszakkal törtek be az elméjébe és képtelen volt kilökni. Mintha csak kinevetni akarta volna akkor is, megmutatni, hogy mennyivel erősebb, melytől elkomorodik.
Nyomasztó csend telepszik a csoportra. Ahogyan azt Joavan kérte, a csapat összes tagja a tőle telhető leghalkabban közlekedik, mely bár lelassítja őket, így is úgy érzi, túl gyorsak ahhoz, hogy alaposan körbenézzenek, van-e bármilyen szörny a környéken. A feszültséget szinte harapni lehet; az elfek éles hallása miatt néhány körülötte lévőnek a valamivel hangosabb lélegzetét meghallva még abból is az idegesség érződik, nem csupán a jelenlévők mozgásából. Ettől némileg feszélyezve érzi magát, hasára rakva a kezét próbálva megnyugodni valamelyest, arra gondolva, hogy hamarosan már mennek vissza az otthonukba és jobb dolguk sem lesz, csak gyereket várni. Mindezek jó érzéssel töltik el, kicsit el is lazul ennek hatására, ami a gyerekre nézve mindenképp pozitívum, de nem hagyhatja, hogy teljes mértékben elterelődjön a figyelme, így ismételten fürkészni kezdi a körülöttük lévő vidéket, néha-néha felvéve a növényekkel a kapcsolatot, hátha változott valami.
További némaság és mozdulatlanság. Ők az egyetlenek, akik látótávolságon belül mozgásban vannak, és a város efajta üressége és csendessége nem ad túl sok okot a bizakodásra. Olyan ez, mint a vihar előtti csend, ráadásul ebben az esetben még a település felett gyülekező esőfelhők miatt az esőillat is megvan, és a kényelmetlen érzést, ami a helyszín kisugárzásával jár, az épületek állapota is fokozza. Nem mondaná, hogy bármelyik néhai ház jó állapotban lenne; mindegyik romos, lerombolt, néhánynál még látni a tetőszerkezetet, bár az is kormos, és csak valami csoda folytán nem rogyott össze a saját súlyától, beesve a feltételezhetően növények burkolta belső helyiségek egyikébe. A falai ugyanúgy változatosan rongáltak, az egyik épületnél jobb állapotban vannak, a másiknál kevésbé, a legtöbbe pedig könnyedén belátni. Az ilyen építményeknél azonnal megpillanthatóak a beomlott gerendák, megégett bútordarabok, és mindezeket agresszívan igyekszik visszavenni a természet.
Minden bizonnyal nagy pusztítás volt itt nem csupán a várost ért ostrom során, hanem a helyi szörnyek terjeszkedésével is, noha az égésnyomok kétségtelenül még az itt zajló vérontásból és mészárlásból származnak. Szomorú látvány ennyi kiszakított ajtajú vagy szenes ablakú épületet látni, ahol valaha éltek, és figyelembe véve, hogy ez egy teljes város, legalább kétezer lakóval… Hihetetlenül nagy tragédiája lehet ez az emberi történelemnek – de talán Neminra történelmének is.
Hirtelen kapja fel a fejét, ahogy egy messziről érkező üvöltés áthasítja a távolságot, aggodalmasan nézve a hangnak az irányába. Bizonyára ott elkezdődtek a küzdelmek, és ennek jó eséllyel meg is lett az első áldozata, mire alsó ajkába harapva fordul előre, érzékelve, hogy a csoport most még feszültebb, mint idáig, főleg a griff irányából.
A jószágot megpróbálja simogatással megnyugtatni; többször végighúzza tenyerét a nyakán, gondolatban beszélve hozzá csendesen és megnyugtatón, miszerint nem lesz semmi baj és ami akadály eléjük kerül, azt sikeresen átugorják, ám nem úgy tűnik, mintha akkora hatással lenne rajta. Izmai továbbra is mereven feszülnek alatta, és ez egy erősebb aggodalom kialakulásához vezet.
- Az egyik csoporton már rajtaütöttek... - suttogják egymás között a katonák, amitől szinte látja a morál és egység egyre erősebb szétesését, és azt, ahogy éket üt a félelem.
- Csendet! - szól közbe azonnal Joavan, amint az első ilyen kétségbeesett megjegyzést meghallja, meg is állítva ennek a romlási folyamatnak a haladását.
Joavan kézjelzésére újfent elindulnak, kereszteződést kereszteződés követ, a házak pedig változtatlanul keserű látvánnyal kísérik őket mindvégig. A környezet folyamatos mozdulatlansága egyre nagyobb súllyal nehezedik rá, hiszen nagyon az az érzése emiatt, hogy minél tovább tart a csend, annál nagyobb a baj, és már egy ideje nem történt semmi. Egyre biztosabb abban, hogy valami szörnyű vár rájuk.
Egy idő után csak azt veszi észre, hogy a csapat lelassít és Viridiel erősebben markolva az íjat megemeli azt. Már kérdezné, hogy mire figyeltek fel, de ahogy összeszűkíti a szemeit és némi terepszemlét követően megpillantja a borús időben is a leveleken csillogó, sűrű folyadékot. Az lesz a legjobb, ha felveszi a növényekkel a kapcsolatot, még ha sok reményét nem is látja annak, hogy elárulják, hol vár rájuk egy vagy több szörny.
Még hallja és látja, ahogyan nyilakat vesznek elő az íjászok, köztük Viridiel is, de hamar becsukja a szemét, hátha jobban oda tud figyelni a helyi növényvilág szavára és valamit megért abból, amit beszélnek. Valamelyest koncentrál és elmerül, de nem megy túl mélyre, emlékezve párja figyelmeztetésére és saját tapasztalataira egyaránt, kutakodása közben pedig elindul alatta a griff – vélhetően a csapattal együtt. Füleit hegyezi, még ha az aljnövényzet gondolati úton szól is hozzá a mágikus fonalakon keresztül, de továbbra sem tud semmi értelmezhetőt kihámozni abból a kaotikus egyvelegből, amit az itteni élővilág kántál. Egy idő után már inkább fejhasogató őket hallgatni, nem beszélve arról, hogy apránként hozzáad a hellyel kapcsolatos félelmeihez, amilyen kísérteties tónussal közvetítik felé mondandójukat.
Vesz egy mély levegőt, és már nyitná a száját, hogy szóljon a katonáknak, nem fogja tudni időben figyelmeztetni őket, de késő: ahogy kinyitja a szemeit, abban a pillanatban ugrik le két csupasz, nyálkával borított szörnyeteg az utca két oldalán lévő épületek romos falairól, hogy azonnal áldozatot szedjenek levelekből és szirmokból álló fejükben rejtőző fogaikkal. Az egyik íjász azonnal fel is kiált, mire önkéntelen is odakapja tekintetét, látva, ahogyan nekiütközik az egyik társának. Pillanatokon belül kialakul a káosz, mágikus adottságaival pedig már a környező növényekkel ragadná meg az ellenfeleket, de a következő pillanatban a mellette lévő fal hangos robajlással robban ki a helyéről.

Miután a harc lezárult és elmentem megkeresni a többieket ráébredtem, hogy egyre több emberem halt meg, és valószínüleg ez így is fog folytatódni, de belül mélyen tudom, hogy ez most egy jó ügyért van és nem csak azért, hogy én megszerezzem a szövetségeseimet. Ez egy kicsit nyugtat, ésbár kívül nem látszik, nem tetszik ez a tendencia.
Miután AmRektért és a mágusomért visszamentem kijőve körbenéztem a helyen. Nagy volt a pusztítás, de egy valamit nyertem vele... A kőembert feltámasztva haladtunk tovább, miközben a két kis jószágot tőlem két mágusom vette át, hogy legalább húspajzsnak megmaradjanak. A csapatot ezután újra összeállítom, hogy a megváltozott létszámot tekintve is stabil legyen a formációnk, miközben Amrekt is biztonságosabb helyen lehet... Mellettem fog sétálni a földön, miközben én lovagolok, bármennyire is tetszene neki a mögém való lóraülés.
El is indulunk nem sokra rá tovább és a házakat kezdjük átkutatni csak úgy ahogyan korábban, de feltűnik az is, hogy a tolvajom mintha csendesebb lenne. Pár gondolat erejéig fut át rajtam, hogy mi baja lehet, de rájövök, hogy az előbbi harc miatt lehet sokk érte, bár akkor is kicsit furcsa, hogy ennyire csendben van...
Minden esetre nem tétovázok, lehet már el is fáradt, most épült fel egy betegségből, szóval ezeket a gondolatokat hamar elsöpröm az elmémből, és a feladatra koncentrálok, miközben a város feletti felhőből áradó furcsa erőt figyelem. Ahogyan megyünk befelé a városba úgy lesz egyre erősebb, és egyre csábítóbb, hogy a forrásához nyúljak, mintha valamiféle mágikus erő lenne, ami csak arra vár, hogy hozzáérjek és megerősít. Túlon túl gyanús, így ellenállok neki, miközben a csatazajok közepette az eget figyelem. Persze nem én vagyok az egyetlen, aki képes lenne ezt az erőt magához venni, így szólok a csapatnak, hogy ne is gondoljanak rá, ha nem akarnak ilyen förmedvénnyé változni, mint amiket lekaszabolunk. Erre a tünde motyogni kezdi, hogy egyébként sem akarná, mert borsózik tőle a háta, mire én: -Én megértem, de jobb tiszta vizet önteni a pohárba.-felelem neki mosolyogva és bár én végig kedves voltam vele, ahogyan végignézek rajta mégis valami...
A tünde mégis kicsit bizonytalankodva néz, láthatóan tartózkodva ennyi self között, valószínüleg fél tőlünk még mindig, de végül mintha elfogadná a barátságos megjegyzésedet és egy halvány mosolykezdeményt kierőszakol magából. Ezután haladunk tovább, csendesen, már amennyire a monstrum megengedi pár utcányit előre a központi részek felé, néha az erdei kényelmetlenül és kellemetlenkedve rápillant Amrektre. Szemlátomást valami nem tetszik neki rajta, bár amennyire kilóg a csapatból, nem nehéz kinézni őt és kétségbe vonni, hogy mire képes vézna kölyökként. Aztán ki tudja, lehet mégis igazam lenne, hogy valami nem stimmel vele? Még csak egy rossz poént sem sütött el egy órája...
Kisvártatva az elf magához veszi a szót, mikor ismét megállunk kutakodni: - Valami van a környéken... - mondja, egyik kezének tenyerét a növények felé mutatva, ami feltételezhetően könnyíti a mágiahasználatát és felnéz egy enyhén bal irányba. - Arra - mutat, és lóhátról kényelmesen látom, hogy nem túl messze előttünk van egy újabb keresztutca, annak a bal felére mutathat, csak jó eséllyel rejtegetik még a dögöt a házak.
-mekkora?-kérdem tőle máris feltéve a kezemet jelezve a katonáknak, hogy veszély van.
A tünde bizonytalanul fürkészi a növényeket, néhány vonása arról árulkodhat, hogy éppen erőlködik, hogy kifacsarja az információkat nekem. Közben az egyik átkutatandó épületből Amrekt érdeklődve kikukucskál. - Nagy... - mondja az elf homlokráncolva. - Talán kétszer akkora, mint én, magasságban, hosszban még több, de... Hmh... Valami nem jó... Mintha lenne még itt... - mondja, aztán hirtelen káromkodós üvöltés az egyik jobboldali épületből, ahol nem Amrekt tartózkodott, majd törés-zúzás, valószínűleg éppen most rongálták még használhatatlanabbá az így is elszenesedett főgerendát. A következő pillanatban a hangzavarral teli épület oldala kitörik, és a kődarabok repülésén túl megpillantok nekicsapódni a szemközti falnak egy koponyákkal kirakott hátú dögöt. Tagjai masszívnak és erősnek látszanak, nagyjából mellkasig ér magasságban, de a feje térdmagasságban helyezkedik el. Szemeket nem látni rajta, csak polipszerű csápok azok, amik hullámozva táncikálnak hosszúkás, fejtetőn letört agancsos pofáján. Ez a dög gyorsan összeszedi magát és az út közepén kezd el csörtetve rohanni, hogy aki az útjába kerül, azt felöklelje.
-készüljetek!-szólok, majd a lándzsásoknak intek, hogy menjenek előrébb, aztán pedig arra adok ki utasítást, hogy az íjászok szórják a nyilakat, miközben a mágusok küldjék be az egyik kicsit, hogy felrobbanthassák még mielőtt túl közel érne. Mindenképpen fel kell tartanunk, mielőtt átgázol rajtunk, mint egy kőlavina. Az óriási dög rohan és szalad, Amrektre pillantok, aki eközben vár az egyik épületben - ki hitte volna -, és a nyilak egy része belefúródik a szörny szőrmentes lábaiba, és nem éppen talál, az a koponyákról lepattan vagy a koponyák szemgödrében jár egy kört, hogy leessen a földre. Lehet, felnyársalódna a lándzsásokon, de amilyen lendületet felvenni látszik, eléggé úgy tűnik, hogy bánná az egyik katonád, így jól gondolva elindítottam az egyik kutyát, ami lelkesen beszalad a szörny alá. Amint felrobbantom, akkora a robbanás ereje, hogy feldobja a dögöt, és egy perdüléssel esik át a csapatod felett, vér- és bélesőben fürösztve meg minket, majd a csapat vége egy kicsit felbontja az alakzatot, hogy ne essen rájuk a dög. Ahogy az kifeküdt, a koponyák alatta megrepednek, de a kirakott út is. Még megrándulnak párszor a lábai, mintha fel akarna kelni, és az egyik ilyen lendületesebb lökésével fellöki az egyik katonát, de semmi baja nem lesz tőle. Szimplán barátin taszajtott egyet rajta.
Azonban döbbenetemre a dög még él. Ezt alátámasztotta az is, hogy a feltámasztásomra nem reagált, így kézjelekkel jeleztem, hogy támadják a katonák. A dárdások szúrkálják, az íjászok lőjék, míg a kardosok vágják a fura csápjait.
Ekkor feltűnik valami nagyon rossz dolog, ugyanis ahogy elkezdjük szerencsétlent szurkálni, mint egy tűpárnát, először egy olyan dög jelenik meg az általunk már hátrahagyott úton, ami lassan vánszorogva lép ki a falak mögül; testén a tonnás háj rezeg minden lépésénél, alatta a kirakott út kis híján bereped. Nincs feje, mintha csak egy nagy massza lenne az egész, amiből egy pár láb nőtt ki, hogy járni tudjon és másik két pár karja is van, az egyik pár a lábai felett van közvetlen, a másik a hájas teste felsőbb részén. A test közepén bazinagy fogak sorakoznak horizontálisan, körülötte bőrredők, a szája felett mintha lenne két nagyobb luk, amivel valószínűleg szaglászik, ugyanis hirtelen változik a mérete, ahogy felétek fordul. Aztán az előttünk lévő úton is van némi mozgolódás, és, ha aktuális elhelyezkedést nézzük hátunk mögött látható a három méteres, hosszúkás, ovális alakú fejet, ami tele van sárga szemekkel. A nyaka hosszú és vékony, két lábát már látjuk, ahogyan kilépett a fal mögül, egy harmadik láb pedig az őt takaró épület tetején pihen. Egész teste a hüllőkre emlékeztethet, bár jócskán nyálkásabb, és emiatt érzékenyebbnek is tűnik. Fején fogak nem látszódnak, valószínűleg az annyira a fej alsó részén helyezkedik el, hogy egyelőre azt nem látjuk és csupán a nyálának csöpögése győzhet meg bárkit arról, hogy bezony ott egy pár fogsor is van.
Nincs túl sok időm gondolkodni, sajnos rá kell döbbennem, hogy bekerítettek minket, és ebben a helyzetben eléggé ki vagyunk szolgáltatva nekik. Szerencsémre azonban van egy tervem amivel lassíthatom őket addig, amíg egyesével szépen lassan ledaráljuk őket:
A megmaradt kutyát arra-mutatok a hústoronyra-a kőóriás és az íjászok koncentráljanak a felsőre, míg a többiek az utolsóra!-és hamar el is indul a hajsza a túlélésért.
A kutya el is indul futva a hatalmas hústorony felé, a dagadék pedig ugyanúgy jön, igyekezve hájas lábait szedni felénk. Az orrlikai aktívan mozognak, szaglászva mindent IS, és ahogy a pudliszörny a közelébe ér, szándékában van kilapítani egyik testes lábával. ekkor robbantom fel, ami teljesen leviszi az egyik lábát és körülötte is nagy területen a bőrfelületet, vérezve dőlve a hátra egy nagy puffanással. Mindeközben a kardosok-lándzsások agyonszurkálták a kifeküdt szörnyet, szóval az már nem rángatózik csak úgy. Eközben megy a nyílzápor a hátul lévőre is, amelyik nem adja be ilyen könnyen a derekát, sőt, úgy dönt, hogy teljesen megmutatkozik, vállalva azt a néhány nyilat, ami a testébe fúródik - vagy éppen az egyik szemébe, ami így sárgán kifolyik. Viszont az áldozatai nincsenek hiába: lendületesen ugrik rá a kőszörnyre, így megtántorodva egyensúlyát veszítve esik hátra és a csapatod nagy részének időben sikerül reagálnia, mielőtt kilapítaná őket, és pontosan a lovam előtt ér véget a kőszörny hossza. A lovam persze nem értékeli a helyzetet és ijedelmében felágaskodva ledob magáról engem, mire ott terem AmRekt, hogy a kezét nyújtva gyorsan felrángathasson, ami kicsit túl gyorsnak tűnik, úgy néz ki ideges lehet... Közben látom, hogy az egyik íjászomat a teljes pompájában, gyengébbnek titulált dög megragadja és a feje alatti részen beszuszakolva már vérrel vegyes nyál cseperésszen.
Ezután, ahogyan felálltam a kőszörnnyel csapok egyet a falatozóra, a mágusoknak jelzem, hogy támasszák fel a polipos szörnyet, miközben a megmaradt mágusok bénítás átkával jutalmazzák őt, amiközben a falnak repült dög teljesen megrökönyödni látszik.
Ekkor hirtelen nyilaló fájdalom ül a vállamba. Elsőre azt hittem, hogy valami kő vagy valami tüske ment neki a szörnyektől, de hirtelen félrelökve a fájdalom okát észreveszem, hogy Amrekt volt az, mert belémharapott.
Belül hirtelen ledöbbenek, hogy mi a fene? Mit csinál ez az idióta, de rögtön leesik, hogy ez nem lehet akkor ő, így előkapom a kardomat és akik körülöttem vannak és ráérnek, azok segítsenek levágni őt.
Ránézve már egészen eltorzult. A teste állatiasan négykézlábon helyezkedik el előttem, miközben a szájában már éles fogak vannak, amit éreztem is magamban, miközben szemei már mélysárgán izzanak.
Véres száját körbenyalja, és földöntúli nevetés hallatszódik felőle, lassan rázkódva ennek hatására, majd erősebb rándulásokat tesz, és hirtelen egy pár szárny tör ki a hátából. A ruhája lassan mintha masszává válna és elkezdene beolvadni a testébe, ami egyre inkább válik zöldes-lilás árnyalatúvá. - ...meg foglak enni... - szól felém a szörny már egészen démoni hangon.
-Tudtam, hogy azt az estét valamikor még megbánom... -szólok undorodva kardomat magam elé téve védekező pózban, és eközben egy íjásznak intek, hogy lőjön bele, amíg a kőszörnnyel megyek rá -Meg fogsz ma halni, sajnálom, mert hasznos emberem voltál. -mondom halál nyugodtan szúrósan nézve rá. Belül persze teljesen más jár a fejemben, mélyen legbelül, de most mivel harc van, így igyekszem az érzelmeimet elfolytani, csakúgy, ahogyan azt sokszor tettem eddig. Eközben a kőszörnnyel megyek és megpróbálom lecsapni, amire ekkor AmRekt fogja magát, és hátrafelé ugrik egyet, a szárnyaival segítve, hogy messzebbre jusson, tovább vicsorogva, a nyála csöpög, bár az arca kezd kicsit átformálódni és már egyre kevésbé emlékeztet a selfemre, a másik szeme is megjelenik, ahogyan a fejkendője beleolvad a testébe, amin megjelenik pár pikkely itt-ott, viszont a AmRektre emlékeztető csontsoványság nem tűnik el, maga a szörny is meglepően vékony és nem is tűnik túl izmosnak. A nemét nem lehet meghatározni, egyszerre tűnik nőnek és férfinak egyaránt, és mikor már eltűnik a szemeim elől a kőszörny mögött, a következő pillanatban a levegőbe emelkeve jelenik meg. Ekkorra már az ezüstös haj sincs meg, helyette sötétlő fürtöket találni, de jóval kevesebbet, mint ami a srácnak a hajának mennyisége lenne. A dög vesz egy mély levegőt, szerencsémre viszont nem tüzet hány, hanem köpetet, méghozzá okos módon az íjászaimat célozza meg vele, ám ők gyorsan mozognak, és kitérnek.
Eközben a polipot irányítják a bénítással lefogott döghöz, viszont a felrobbantással egyelőre várnom kell, még kicsit veszélyesen közel tartózkodunk ahhoz, hogy robbanthassak - arról nem beszélve, hogy kiválthat egy lánceffektet és felrobbanthatja a kőszörnyet egyaránt, akire még szükségem lesz. A dagadék közben hangot ad jelenlétének néhány dübörgő hanggal, de a lábunk alatt is érezhető a súlya okozta miniföldrengés. Hátranézve nem úgy tűnik, hogy regenerálta volna magát, viszont az egyik karja lecsúszott a lába helyére, és már lassan, de biztosan kecmereg fel.
Az íjászok szaladgálnak, mint a hangyák eső idején, hogy kerülgessék a savas köpetet, ami a földön lévő vékony növényi réteget szét is marja, szerencsére viszont kicsi köpeteket lövöldöz, nem olyan nagyokat, mint ami a falaknál volt és ami el is olvasztott egy orkot, a kőszörnnyel várnom kell, hogy tehessek valamit, mellette az agancsos polipdög többször kosszerűen belerohan a másik szörnybe, és hallani, ahogyan a csontok ropognak ennek hatására, a szerencsétlen bénítás által még mindig fekvő gyíkocska csak üvölteni tud, hiszen a mágikus béklyók kötik, így nagy mozdulatokat nem tud tenni, legfeljebb a létező leglassabban próbál meg felkelni, sok eredményre meg nem jut vele, ahogy újra és újra az agancsok belenyomódnak és visszalökik őt a helyére. A dárdásokat meg hátramentek, hogy a dagadékkal foglalkozzanak, a szúrásokra meg a dög elkezd rángatózni és kalimpálni a lábaival és karjaival, ahogy rengeteg vérző sebet ejtenek rajta. Aztán hirtelen az egyikük valószínűleg felordít, ahogyan elkapja a lándzsáját a nyomi szörny cuki tömzsi karjával és megeszi. Közben megy a keringés, és kapok én is magam felé egy savas köpetet, miután kilőttem a nyilat felé, ami éppen súrolta a szárnyát, ahogy megmozdult, hogy kitérjen előle.
A dagadék közben feltápászkodik és nagyon morcosnak tűnik, legalábbis morgó hangjai eléggé erre utalnak, zömök lábacskáival meg megindul a csapat felé, ha már a dárdások eléréséhez nincs elég nagy keze, viszont jön a gyógyító, aki fogja magát, és a növényeket irányítva a lassan mozgó dagadékra tekerteti, így egy a hústorony nagy hanggal puffan a földön, és megint a szurkálás célpontja lesz. Eközben a gyíkszörny felkoncolása zajlik, mi több, még a levegőben lévő dögöt is sikerül eltalálnia valakinek, ahogy a több irányból érkező nyilakat nem sikerül teljesen kikerülnie, és a szárnya azon részét sikerül eltalálni, ahol jóformán kapcsolódik a testéhez, így bizonytalanabbá válik a repülése, nekünk pedig így egy könnyebb célpont, erre viszont ő is rájön sajnos, így a hozzá legközelebb eső íjászra veti magát, az íjász éppen kikerüli a szárnyas dögöt, aki a landolást követően elrugaszkodik az íjász irányába, viszont a katonám szerencséjére csak a lábába harap egy hatalmasat, aki így elterül.
A gyíkszörny pár pillanattal és belé hatoló vágással később már kimúlóban van, bár kérdés, mennyire lesz használható a hullája ennyi trancsíra után, de mostanra már alig van szerencsétlenben élet, a polip csapásaira sem reagál már annyira, inkább csak megrándul és fekszik a lezúzott falmaradványok között. Eközben az íjászok lőnek, találnak is, mire az Amrekt démon megrándul párszor, de nem ereszti a foglyát, aki erre egy nyilat bökdös belé, ahol éppen eléri, kisebb sikereket elérve, de nem eleget ahhoz, hogy megölje. A kőszörnyem közben megy a husi felé, ahogy az egyik lábát ráhelyezi a dögre és ránehezedik, palacsintává lapul alatta, vér és kilapított belsőségek mindenhol, még hallani, ahogyan a husi visongat a fájdalomtól és kalimpál a végtagjaival, de végül kimúlik, ahogy átmegy rajta a dög, nem sok használhatót hagyva belőle. Eközben én elrakom az íjamat és aztán két kézre fogom a kardomat és egy bazinagyot sújtok az íjász lábát rágcsáló Amrektre, akinek így a teste elválik a fejétől, viszont külön kell majd leszedni a fejet a lábáról; a nyakból ömlik a vér és a test még meg-megrándul párszor, de úgy tűnik, hogy ki lett végezve ettől a mozdulattól hála az égnek.
-Elf kérlek gyere gyógyísd meg a lábát, valószínüleg nagyon fáj neki... -szólok a zöldike felé, miközben AmRekt fejét leszedjük róla. Azt a kezembe fogom és nézem egy darabig némán, elgondolkodva azon, hogy: Vajon tényleg ő volt az? Vagy talán csak egy képmás lehetett? -majd a teste mellé teszem és a többieknek szólok: -Mindenki rendben van?
Erre az elfünk jön, azonnal indít az aranyló könnycseppekkel, és csak utána kezd bele a tényleges gyógyításba amíg ez zajlik és közben mindenki összeszedi magát, én egy kicsit fura dolgokra leszek figyelmes:
Hirtelen elkap a hányinger, és abban biztos vagyok, hogy nem a hulláktól és a látványtól... Erre mire végiggondolom hirtelen ki is jön a gyomromból minden. Erre egy ismerős elf fordul felém, aki nemrég még a lábát gyógyította az íjászomnak.
- Jóságos Természet Anya, jól van? - aggodalmaskodik az elf és közelebb is húzódik hozzám, majd ránéz a fejét levágott AmRekt-szörnyre. - Feltételezem, ez nem szokványos - utal a kirakott gyomortartalmadra. - Gyorsan méregtelenítem a szervezetét - ér a vállamhoz, mire én felelek is:
-Ami azt illeti.... Belémharapott, az lehet az oka.... -felelem neki és bólintok a méregtelenítésre. a seb fölé hajolva nyomva rám pár gyógykönnyet.
Egy rövid, elsuttogott szöveg következik, aminek a szavait nem értem, és nem azért, mert annyira halkak lennének - mintha más nyelven lenne. Aztán megjelennek a könnyek, amik az arcán végigcsordulva a sebemre esnek; enyhén csípő érzést vált ki a sebesülésen, de hamar eltűnik, felszívodva. Az elf lányka leül mellém, hogy használja a másik gyógyítói képességét, így a kezét emeli a sebem felé, amiből hamarosan kékes-zöldes, derengő fény kezd el áradni. - Közel álltak egymáshoz? - kérdezi csendesen és szomorúan, és ha értetlenséget látna rajtad, akkor óvatosan bök a mellettetek lévő hullára. - A fiúval.
-Ami azt illeti... Nos ő.... a barátom volt. -felelem bizonytalanul minek is hívhatnám Rektet... Sosem gondoltam bele, hogy miféle kapcsolat is lenne miközöttünk, hiszen... ezen sosem gondolkodtam még el.
- Oh... Hát... Sajnálom - néz rám együttérzőn. - Majd elmondok érte egy imát Természet Anyához - néz a holttestre. - És majd segítek eltemetni, ha vége ennek - erőltet magára egy bátorító mosolyt.
-Egyébként köszönöm. -teszem hozzá, amint érzem, hogy a fájdalom kezd elmúlni.
Erre ő, csak nemlegesen megrázza a fejét. - Szóra sem érdemes. Megyek, megnézem, hogy vannak a többiek, ha pedig esetleg még rosszul érezné magát, akkor szóljon. Néhány könnycsepp bztosításként nem árthat abban az esetben.
Rámosolygok, közben gondolkodni kezdek, hogy vajon tényleg őt láttam-e itt vagy csak egy alakváltó lehetett-e... Végső soron ezek a démonok bármire képesek lehetnek. Szóval még nem tudom... -Köszönöm, igazán kedves. -felelem neki, majd a többiekre nézek, hogy hogyan vannak és ekkor veszem észre az elveszett fegyvert is. Odasétálok a katonához és szólok neki: -Esetleg abból a szörnyből egy erős és éles darabjából lehetne egy kezdetleges fegyvert kerítened.-mutatok rá a karmaira.

A kívánságom, hogy megtudjam mit akar tőlünk ez a torz, elfajzott nő, azonnal teljesül és valamiért nem ér váratlanul, hogy minket kér a bántatlan elvonulásért cserébe. Mióta betettük a lábunkat ebbe az elátkozott városba, mióta tudom, hogy az a dög itt ólálkodik, aki majdnem megölt minket a föld alatt, azóta sejtem, hogy ez valóra válik.
Joavan viszont habozás nélkül elutasítja, meg sem várva, hogy mit reagálunk rá. Persze örülök, hogy ennyire véd minket, de talán most jobb lett volna húzni az időt.........
Hiszen a szörny, mintha csak számított volna erre, azonnal kész is a visszavágással.
- Te fogsz meghalni, meg az az undorító féreg társaid! - kiáltottam és elengedtem a nyílvesszőmet a nyaka irányába, mást már úgy sem tehettem.
Nem kell biztatni a katonákat, a nyilammal együtt szinte azonnal megindul a támadás, egy földgolyó és másik két tűzgolyó tart a szörnyeteg irányába, a pajzzsal rendelkező katonák pedig azonnal maguk elé emelik azt védekezőleg, ha esetleg hirtelen kirobbanna a helyéről, akkor ne közvetlenül érje őket a csapás. Az íjászok sem tétlenek, így jóformán mindenki, aki képes arra, hogy lőjön, az megteszi a húsasszony irányába, de a lény is próbál védekezni, a hússzoknya alatti torzó megdől, pajzsként emelkedve, így a saját testéből emelve valamiféle falat maga elé . A mágusok föld és tűzgolyói elég erősnek tűnnek, de a támadás által kialakult füst, vér és hőfélhő miatt szinte semmit sem látok, így a következő nyilat csak az idegre helyezem, de nem engedem útjára, csak ha már tisztán látok valamit. Fél szemmel Lash felé pillantok, úgy nézem ő egyelőre biztonságban van, védőfalat emelve maga elé, na meg a griff is vigyáz rá.
Éles és magas visítás hallatszódik, kisvártatva pedig hallani, ahogyan egy test a földre dől. Égett hússzag terjeng és mikor már látni is valamit, úgy látom a szörny kimúlt, mindenfelé húscafatok látszanak, de még célra tartok, biztos, ami biztos.
- Ha ők voltak az utolsó bástyák, akkor ez elég kétségbeesett próbálkozás volt. - kiáltottam le Joavan-nak. - A központ szerintem itt van előttünk, ha ez megdöglött, akkor már célegyenesben vagyunk.....
- Nehéz elhinnem, hogy ennyi elég volt neki az előzőek alapján - kiált vissza a férfi. - Mágusok! - fordul az említettek felé, pajzsát továbbra is maga előtt tartva biztos, ami biztos alapon. - Adjatok még...! - Hirtelen bennakad a levegője, és a fém hangos horpadása hallatszódik, hamarosan pedig Joavan páncélja zörögve esik a földre, magával sodorva néhány mögötte álló katonát, akiket váratlanul ér a parancsnokuk hátrarepülése. Egy pillanatig talán fel sem fogom a látottakat - a katonák sem tudják.
Igaza van Joavan-nak! A szörnyasszonyság nem dobta fel a talpát, sőt igen csak mozgékony még, mivel Lash exe hirtelen métereket repül a levegőben egy ütésének hála, ami nem semmi egy páncélos katona esetében. Abban sem vagyok biztos, hogy Joavan nem vesztette-e el az eszméletét.
A nő szoknyája oldalt tépett és jól látni az alatta lévő lábakat, melyeken lüktetnek az izmok, és groteszk módon hirtelen válnak vékonyabbá, hegyes, pengeszerű lábfejben végződve.
A lándzsások hirtelen észbe kapnak és megpróbálják leszúrni a mellettük termett szörnyet, aki hirtelen guggol le, és karjait kitekerve megragadja a fegyvereket, hogy azokon keresztül átdobja a két rátámadó lándzsást.
- Valóban kétségbeesett próbálkozás ez! - nevet a nő hisztérikusan, hátrálva néhány hatalmas lépéssel, hogy kikerüljön a kardok távolságából.....aztán szándékosan az egyik lándzsásra ugrik, és a pengelábait átszúrja rajta. A férfi felordít, de a nő ugrik tovább, és bár megsebesült ki tudja, milyen mélyen, még mozog.
- Kétségbeesett próbálkozás arra, hogy végre én is harcolhassak! - tárja szét a karját, téve még egy ugrást hátrább. - És Zeyphir, ne vedd el a szórakozásomat! - kiált hangosabban, ami azt jelenti, hogy a hatlábú szörny itt van!
Újabb nyilak repülnek, amelyekkel igyekeznek eltalálni a szörnyet, de az állandó mozgása miatt nehéz, és az egyszerű íjászoknak így nem sok sikerük van. Aztán hirtelen jobban meggörnyed, mint korábban, hogy egy nagy lendületet véve láthatóan most engem vegyen célba.
- Elég volt Zeyphir! Elég volt a játszadozásból! - önt el a harag és keményen kihúzom az íjat.
Mivel a dög egyre közeledik, nem nehéz megcéloznom nagy szemeit, amik merő rosszindulattal merednek rám.
- Remélem, nem vagy halhatatlan! - eresztem el a vesszőt a jobb szemébe, bízva benne, hogy a mágusok sem tétlenkednek.
A mágusok a földön igyekeznek úgy helyezkedni, hogy senki ne akadályozza a varázslataik útját, hol egy tűzgolyóval igyekezve eltalálni a gyors mozgású szörnyet, hol földgolyóval. Így az egyikük jónak látja az időzítést és az elhelyezkedést és egy, ma már sokadjára bebizonyítottan pusztító földgolyót intéz az ugró szörny felé, amely nagyjából akkor ér a nőhöz, amikor a nyilam is. A dög erre összehúzódik röptében, és bár nem tökéletes a szög, még így is sikerül a földgolyót kihasználnia, hogy elugróként használja a lent tartózkodó katonák rovására. A nyilam ugyan betalál, de így nem a szemébe, hanem a váll és a nyak közé, az izmok közé ékelődik.
Felhördülök a csalódottságtól, amikor a nyílvesszőm célt téveszt és nem megvakítja, vagy egyenest az agyába hatolva megöli a szörnynőt, hanem csak enyhén megsebzi.
A nő elrugaszkodik a földgolyóról, ami így veszít a lendületéből és majdnem rázuhan az alatta lévő katonákra, akik igyekeznek menekülni előle, a szörny pedig a nem túl messzi háztetőre lendül, kényelmesen megállva az egyik kormos, de megmaradt főgerendán.
Közben hallom, hogy a földgolyót elhajító mágus épp a társainak ordítja, tűzgolyót használjanak csak.
- Lehet, előbb velük kéne végeznem - fürkészi a csapatot, miközben kirántja a nyílvesszőmet a vállából, amit aztán fogja, és ledobja, méghozzá az egyik mágus irányába, aki csak a reflexből történő lépése miatt kerüli el, hogy a gyomrába álljon - így csak a húst üti át az oldalánál, de ordítása és az összeesése így is jelezheti, erős fájdalmai vannak. A másik mágus rögtön mellé lép, hogy kihúzza a a nyilat és a lángokat a kezébe idézve égesse be a sebet, nehogy elvérezzen.
A nőnek aztán menekülnie kell a feldühített katonák nyilai elől, és megint felém indul, ezúttal a köztünk lévő két ház megmaradt falain közeledve.
Eszemben sincs ezek után szem elől téveszteni, történjen odalenn bármi is. Mivel nyilvánvalóan rám pályázik, még ha meg is akar téveszteni, ezért kap tőlem egy hideg mosolyt.
Mintha csak erre akarna válaszolni, a sajátja szélesedik, ahonnét a nyál lassan kicsordul. Nagyon közel ér már hozzám és nyúltja is egyik kezét felém, hogy mihamarabb megragadjon.
- Neked én kellek, nem ők. - csalogatom még, de közben az egyik mágikus nyilamat - a vörös tűznyilat - illesztem az idegre és lövöm ismét a feje felé. Kis távolság választ már el tőle, ha most eltévesztem - az nagy szégyen lenne rám nézve és akár könnyen halálos is. Ezért nem téveszthetek.
Gyors......nagyon gyors, de a nyilamat elkerülni lehetetlen, de még így is sikerül elkapnia, de így szinte a kezei között gyullad ki a lövedék.
Hihetetlen! A szemeim nagyra tágulnak meglepettségemben, főleg mert tudom, hogy a vessző hatása így sokkal nagyobb lesz, mint amire számítottam és így is lesz.
A robbanás ereje és szele egyszerűen lerepít a falról, ahol eddig álltam és nagyot esem, be a ház romjai közé. Egy időre elveszítem a hallásom és a látásom, sőt a tüdömből a levegő is kipréselődik.
Ha a dög nem halt meg, vagy vitte le a karjait a tűz, amire van esélyem az ordítását hallva, akkor nagy bajban leszek, sőt most is abban vagyok, hiszen jó, ha nem tört csontom.....
Szerencsére hamar kiderül, hogy bár a levegő kiszorult belőlem az esésénél, nagyobb bajom nem lett, legalábbis mindenem mozog és pár pillanat múlva már hallok is, még ha kissé zúg a fülem és a látásom is visszaáll, ha homályosan is.
Most már elér hozzám a katonák üvöltése:
- A túloldalon!
Úgy hallom jön már a felmentő sereg, csak az a baj, hogy valaki..........más már itt is van.
Orromba csap az égett hús szaga.
Sajnos amit meglátok az a még mindig élő szörny, igaz elég rossz állapotban van. Öt szeméből az egyikből patakzik a vér, másiknál a megmaradt bőr duzzadt fel annyira, hogy nehezen lehessen látni, de az ép feketeségekből sugárzik a düh és a harag. A lerombolt falon könnyen átlép és már azt is látom, hogy az egyik karjából sprickol a szörnyvér - könyékből levitte a lövedéked, a másik karja is teljesen összeégett.
Ekkor berobban a helyiségbe egy katona, átugrik felettem, hogy nekirontson a szörnynek, kardjával suhint felé, de a nő nemes egyszerűséggel megragadja csuklónál a férfi karját és annál fogva taszítja ki maga mögött.
Egy földgolyó rombolása, alig kerüli el, de csak a falakban ejt kárt nagy bánatomra és egy újabb járatot biztosítva az épületnek, pont a szörny a szörny és a félrelökött katona mellett.
Így viszont gyorsan össze kell szednem magam. Nyögve húzódom hátra, az íjam mellettem hever, de annak most nem veszem hasznát. A veszély szinte összesűrűsödik körülöttünk és én döntök. Átváltozom és azonnal a szörny torkának vetem magam. Összeroncsolt kezekkel bízom benne, hogy nem sok esélye van egy magamfajta farkas ellen.
A katonák visszahátrálnak, elengedve egy-egy meglepett kiáltást meglátva az alakváltásomat.
A szörny hátrálni kezd, ahogy meglát, ezért nem tudom elkapni a torkát, ráadásul a katonák betörése is megzavar, őket nem akarom bántani, nem akarom, hogy megsérüljenek e szűk helyen.
Mivel a szörnynő továbbra is erősen vérzik, bízom benne, hogy gyengül is és kinn csak még több sebet kaphat.
~ Megpróbálom lefogni! - hallom a gondolataim között Lasht, és a környezetetekben lévő növények azonnal mozgásnak indulnak, hogy a lény pengében végződő lábain fogást találjanak.
Lash hangjára csak gondolatban bólintok egyet, nem akarom elveszíteni a szemem elől egy pillanatra sem a rovarnőt. Hallom, hogy a griff is a falakon mozgolódik, de most nem lenne jó, ha beleavatkozna.
~ Ne engedd ide! - üzenem Lashnak. ~ Nem akarom, hogy megsérüljön, ő védjen téged. ~
~ Engem véd, ne aggódj! - válaszol Lash. ~ Csak figyelj az ellenségre!
A növények engedelmeskednek Lash-nak és nekem újra van lehetőségem, hogy megtámadjam a megzavarodott lényt, sőt helyem is van a nekifutásra.
A szörny egyre idegesebbé válik, hiszen meg kell szaporáznia a lépteit, ha nem akarja, hogy egy kicsit is hátráltassák őt. Szinte érzem a habozását és aztán látom, ahogy rólam Lashra kúszik a pillantása aztán már meg is feszülnek az izmai az ugráshoz.
Na, azt már NEM!
Mielőtt még elemelkedne a földtől már rá is ugrom, a "szoknyájába" akasztva a fogaimat és aztán marom, rázom, tépem, ahol érem. Fojtott kiáltás hallatszódik a dögtől, szerintem nem számított erre.
~ Figyelek! ~ csattannak össze a fogaim a szörny húsán, ahogy sikerül lerántanom, de aztán kapok egy rúgást a fejemre, valahonnan a térde környékéről, aztán míg kissé szédülten rázom meg a fejem, pengés lábai elérik a nyakamat. Érzem a vér csordulását, de biztos vagyok benne, hogy nem halálos a sérülésem. Viszont talán sikerülne kibújnia a támadásom alól, ha nem segítene be Lash a növényekkel és akadályozná meg, hogy felkeljen, kirántva alóla a lábát.
A dög hanyatt vágódik én pedig vicsorogva ugrom rá, a nyakán összecsattintva a fogaimat. Végezni akarok vele.
Vergődik a nyomorult! Érzem, hogy mindent megpróbál, de Lash segítsége, ahogy a növényekkel leszoríttatja, nagyban hozzátesz ahhoz, hogy akadályozza a mozgásban. Kell is, hiszen keményen csapkod és beszedek jó pár kemény ütést a gyomromba, amik azonban egyre gyengülnek és én sem akarom elengedni, míg csak az utolsókat nem lélegzi, ordíthat, sikíthat ahogy akar. Nem érdekel a fájdalom, hiszen ha elengedném tényleg megölne, aztán Lasht és is a hasában növekvő gyermekemet. Ezen gondolatok kitartásra sarkalnak és még akkor is tartanám, ha közben meghalnék.
- ERESSZ EL, ERESSZ EL! - üt egyet a nyakamra, de szerencsére nem azon az oldalon van a sérülés, illetve az ereje sem akkora már, köszönhetően a nyilam okozta sebnek. - ERESSZ! MEGÖLLEK! - érzek még egy ütést a gyomromban, de ez talán még gyengébb, mint ami a nyakamat érte. - Akkor is... Akkor is elé foglak vonszolni, ha... - markol a nyakamnál a szőrömbe, meghúzva azt, de szinte alig érzem és végre................ teljesen összekattannak a fogaim, keresztülharapva a torkát.
Hirtelen lesz vége. Állkapcsom elválasztja a fejét a nyakától. Abban a pillanatban, mintha éreznék valamit, mintha ....................egy nő megkönnyebbült öröme, az otthon békés érzete, gyereknevetés távoli hangja, ahogy anyjukat szólongatják, söpörne végig rajtam, de mire felfoghatnám igazán.....már el is illan én meg a szörnyű vért köpködöm ki, nehogy megmérgezzen.
~ Vége? - szólal meg Lash a fejemben, hangjára remegő izmokkal változom vissza.
~ Neki igen, de ......nem ő a főnök, csak a szolgája, az még hátra van. - rogyok a földre kimerülten és véresen, de élve.
A griff lemászik a fal tetejéről, rajta Lashsel, aki azonnal lecsúszik a jószágról, hogy sietős, fáradtságtól kissé ügyetlen hozzám siessen és azonnal a sérüléseimet kezdi vizsgálni.
Jól esik Lash karjaiban lenni, de tudom, hogy még keményebb csata áll előttünk és szívesebben tudnám biztos helyen, ám sosem hagyna itt.
- Lényeg, hogy életben vagy - mondja csendesen, ruhaujjával törölgetve meg az arcomat, kutatva a sebeket.
Még csak válaszolni sem tudok, máris végigszalad rajtam kutató tapintása és azonnal érzem a kellemes bizsergést, ahogy a nyaksebem könnyei által gyógyulni kezd.
- Van máshol sérülésed? - érdeklődik közben.
- A többi csak kisebb zúzódás..... - mosolygok rá. - Kemény rúgása volt annak a dögnek.
- Nem tűnt olyan kicsinek, mikor megrúgott - mosolyog vissza kedvesem.
- De ......Lash - vált halkabbra a hangom, - éreztem valamit.....halványan, de éreztem, ahogy.....talán a lelke....egy anya lelke, békére lelt. Ezeket a szörnyeket valami....valamikor eltorzította....Muszáj megállítanunk őt....őket. - tápászkodom fel.
Lash arca elkomolyodik a folytatás hallatán, feltételezésemet hallva pedig nagyra nyílnak a szemei, majd elgondolkodva lesüti őket. Csak arra kapja fel a fejét, amikor felállok és ő maga is feltápászkodik, de egyik kezével belém kapaszkodik, ami azt mutatja, hogy minden erejét felemésztette a harc.
- Én... sejtettem...? - fogalmazza meg bizonytalanul, halántékához emelve jobbját, behunyva a szemeit egy rövid időre, mintha csak visszagondolna, de aztán szomorúan átölel. - Akik itt meghaltak..., azok mind olyan áldozatok lettek, akik nem térhettek vissza Természet Anyához... - mondja halkan. - Én azt hittem, hogy csak egy kellemetlen érzés, de akkor... - néz fel rám keserűen. - Valóban őrzik itt azt az iszonyatot és rettegést, amin keresztül kellett menniük - keresi egyik kezével az ujjaimat. - És azért néznek ki így... - néz a most megölt szörnyre. - Ennyire torzul, mégis emberszerűen... Az a kislány is... - jut eszébe hirtelen, és sűrűn pislogva még komorabbá válik, de nem folytatja ennek a fejtegetését. - Jóságos Természet Anya, hogy történhetett ez... - mondja fojtottan, fejét a mellkasomba rejtve.
Nem tudok mit mondani erre, csak simogatom szerelmem hátát megnyugtatóan.
A háttérben közben mozgolódnak a katonák és a fölgolyóval átütött falak adta járaton közlekednek, próbálva magukat összeszedni és az eszméletüket vesztett társakat felrázni.

Szóval... Mondanám, hogy minden szép és jó, de azt hiszem ez egy kicsit túlzás lenne, sőt nem kicsit.
Ha engem kérdeztek egy ilyen helyen a földrengés elég kellemetlen dolog. Romok mindenhol, rosszul álló kövek, repedések és egyéb instabil dolgok, amik bármikor a fejedre eshetnek... Erre? Erre mi történik? Elkezd a lábunk alatt remegni a föld. Elsőre nem is tudtam, hogy mi lehet ez, de hamarosan elég nyílvánvalóvá vált, hogy mi történik.
Néhány helyen bazinagy kar kitör körülöttünk különböző pontokon, egymás után, és alattunk meg beomlik az egész út, sőt az épületek falainak egy kisebb része is esik velünk, hatalmas robajlás, a katonák és a többiek hangosabb vagy elfojtott ordítása színesíti ezt, és mindezek között elnyelve hallom azt is, ahogyan Altevar szólít engem, viszont nem látom őt abban a pillanatban, jó eséllyel másfelé esik, mint én...
Szerencsére azonban nem esünk sokat, a többségnek sikerül az elsőre leeső kövekre, útmaradványokra ráesnie, így senkinek sincs kellemes, néhányaknál a páncél enyhíthet a zuhanás okozta élesebb fájdalmakon, de akin nincs semmi, mint rajtam, az bizony a bordái között és a gerincében is érezhet pár törmeléket. Az első, amire felfigyelek pont ez... A hátamat nem egy hatalmas kő nyomja elég kellemetlen pozícióban, valószínüleg annyira ráestem, hogy jó eséllyel lila foltok maradnak rajtam majd miatta, de az nem akkora baj, majd begyógyul. Felállva ebből a kényelmetlen pozícióból körbenézve észreveszem, hogy egyrészt a félhomály van, másrészt bűz, ami tipikusan a város csatornákra emlékeztet, és a szememből kitörölve a port meglátom, hogy bőségesen van annyi fény, hogy megerősítsem, hogy tényleg a csatornában kötöttünk ki. Messzire nem lehet ellátni, hiszen minden mást sötétség borít, így a közvetlen környezetet feltérképezve a beomlott helyen nagyrészt törmelékek fednek mindent, de kétoldalt ott van egy-egy járható ösvényt, középen pedig a trutyinak szánt mélyebb szakaszt is látni. Ezen a középső részen nem maradt sok, az emberi élet ilyen gusztusos emléke többnyire kiszáradt, de a bűzük még mindig körbelengi a csatornát, és ha a helyi dögök is képesek üríteni, valószínűleg ők is itt végzik a dolgukat. Többen elkezdenek felkászálódni és ők maguk is körbenézni, felnézni és felmérni, mennyi esély van arra, hogy visszamásszunk, de ahhoz egy emberi létrát kéne létrehozni három-négy emberből és még így sem tudnának mindenkit felhúzni jó eséllyel. Közben persze elkezdődik a csapattársak meglétének felmérése is, akikre kő esett, azokról lerámolják, ekkor veszem észre, hogy Altevar mellkasán is van egy ilyen, lábai egy magasabb darabon lógnak át, halk, káromkodó motyogása viszont elárulhatja, hogy él és virul szerencsére. Odasietek és bár nagy segítség nem vagyok emelésben, többed magammal azért mégis ledobjuk róla a követ, mely a földhöz szegezi őt, közben pedig meghallom azt is mit motyog.
- Akkor rád nem esett, jól van -mondja amennyire a kő engedi neki.
-Rám nem... de te nem voltál ilyen mázlis, te tökfej-felelem neki.
- Inkább ez a kő a tökfej -mondja megsimítva, mint egy terhes nő a pocakját. De aztán nem telik el pár másodperc, mire lekerül róla a nehezék, és szinte azonnal fel is ül, a fejét simogatva, amit jó eséllyel bevert. Nem is habozok megnézem, hogy nem vérzik-e neki a feje, de megerősítem, hogy szerencsére nem, szóval jó eséllyel tényleg csak beverte. Ezt követően felnéz, egy darabig vizsgálva azt a részt, amin beestünk. - Hát azon nem megyünk vissza - jegyzi meg fanyarul, aztán körbenéz. - Talán lesz annyi szerencsénk, hogy a fent küzdők a dögök nagy részét lefoglalják... - gondolkodik. - Hányan maradhattunk? - kémleli a társaságot, de még nem mindenki kelt fel, viszont rögtön gyanússá válik egy nagyobb kupac, ahol vért látni. Úgy tűnhet, mintha alul lenne a forrása és felfelé spriccelt... - Azt hiszem, még egy katona mínusz... - sóhajt egyet Altevar.
-Nem tudom... megmondom őszintén ez nem tetszik, mert ez zárt hely... nem tudok ugrálni és kihasználni a mobilitásomat.-nézek rá a vértől vörös kőre, de nem nagyon tudok mit szólni hozzá. Jó eséllyel sokan így fogjuk végezni, még talán mi is.
- Majd az orkok takarítanak helyet - bök állával az agyarasok felé, akik néhány sebet leszámítva elég életvidáman szaglásszák és nézegetik a sötétet. - De szerintem ez senkinek nem túl nagy előny, én se erre készültem... - tápászkodik fel, elrúgva néhány kisebb követ, ami alatt ott hever az érkezéskor elengedett kardja. Vissza is rakja azt a tokjába, és már fordulna a csapatvezető irányába - vagy legalábbis keresve annak alakját -, mikor a megmaradt kardos-pajzsos zsoldos megszólal. - Van bárkinél fáklya? - érdeklődik hangosan, mire mindenki egy pillanatra megáll, kissé tétlenül. - Ha nincs, akkor én tudok egy darabig fényforrást biztosítani, de szerintem nem lesz elég - szólal fel a mágus, kis híján meg szavába vág az egyik elf, ültében felnyújtva a nála lévő fáklyát. - Nálam van egy! Pontosabban kettő, az elég lesz? - pillant a parancsnokra. - Bízzunk benne, de még ne gyújtsuk meg - válaszol erre a királyi katona. - Aki életben van, az jöjjön ide, ha kérhetem - int magához mindenkit.
-Ne is gyújtsuk meg, még azt sem tudjuk hol vagyunk... először lehet azt kéne megtudni mi van azzal ami ide küldött minket nem?- dobom fel az értelmes dolgot, miközben Altevar szavaira csak bólintok.
- Megtudhatjuk, de az valószínűleg csak a sötétben fog kiderülni - int a járat egyik oldala felé a parancsnok. - Mint látja, nem bővelkedünk fényforrásban. - És mi van, ha csak arra várnak, hogy a sötétbe menjünk? - érdeklődik Altevar, közben azért közelebb lépve valamelyest a csapatvezetőhöz, aki egy mély levegőt vesz erre a kérdésre. - Akkor sajnos várnak minket. Maradhatunk itt is, de jó eséllyel nem lesz akkora szerencsénk, hogy egyesével jöjjenek felénk a szörnyek - felel a fickó, mire Altevar összepréseli az ajkait. Láthatóan nincs lenyűgözve a csapat kilátásaitól. - Szerintem menjünk - szól bele az egyik ork is. - Jön valami, legyen sötét, legyen világos, összeroppantom a koponyáját! - jelenti ki egy torz vigyorral, fegyverét a tenyerébe csapva, hangsúlyosabbá téve a szándékait.
Persze igen igaza van a parancsnoknak részben... de azért a fény egyben rossz is, hiszen magunkra vonja a figyelmet, és bár igaz nem látunk a sötétben, de feltételezhetően ők sem, de mindegy, az jobban zavar, hogy az idióta orkok mit fognak művelni a barlangban. Én nekem is kevés a hely, nem hogy nekik, na meg, amit mondott...
-Gyökér... -teszem hozzá az orkhoz, majd nézek a fáklyásra- akkor legyen fáklya, de én nem megyek leghátul!-mert hát a sötétben mindig az utolsó tűnik el, ugyebár.
Az ork összehúzott szemekkel lép egyet felém. - Mit mondtál? - érdeklődik, érezhetően idegesebbé válva a megszólalásomra, mire a parancsnok rögtön közénk lép, noha azért van bőven távolság kettőnk között. - Ha kérhetem, ne most kezdjünk egymás ellen fordulni - néz az orkra figyelmeztetőleg, de én is kapok egy ehhez hasonló, kissé ellenszenves pillantást. - Inkább vegyük sorra, kit vesztettünk el és találjuk ki, merre menjünk.
-hát én nem terveztem egymás ellen fordulni...de-...-erre befogta Altevar a számat. Pedig hozzátettem volna, hogy attól ő még nem lesz kevésbé gyökér.
- Természetesen, csak feszült, nézzétek el neki - erőlteti a megnyerő vonásokat, mire a parancsnok vesz egy mély levegőt, nem túlságosan méltányolva a hozzáállásomat, de végül nem folytatja. A tekintetén persze egy pillanatig látszik, hogy legszívesebben hátrahagyott volna a táborban vagy most odahajítana valamelyik szörny elé csalinak, de az előbbi szentszólása után nem ő lesz az, aki megtöri a saját kérését. - Sylla, légy szíves, fogd vissza magad - motyogja kérlelőn Altevar, fogai közt szűrve a szavakat, és elenged engem. - Nem kéne felhergelni ezt a bagázst, te magad is mondtad, hogy nem túl előnyös neked ez a közeg, de az orkokat nem fogja megállítani a helyszín. Ugyanúgy szétszedik, ha feldühíted őket - mondja nekem csendesen, miközben a fáklyás szólal meg:
- A hátul haladást illetően... - szólal meg a fáklyás tünde. - Megyek én hátul a társaimmal - néz rájuk, akik bólintanak egyet. - Hacsak nem lebegnek, akkor meghalljuk, ha valaki jön mögöttünk - teszi hozzá, mire a csapatvezető egy darabig elnézi a megmaradt, eséstől kicsit koszos, karcolásokkal teli erdeieket, végül rábólint. - Rendben van - ért egyet, és már megint szólásra nyitná a száját, de valószínűleg megtalálta a választ a kérdésére, mikor megpillantja a gyógyítót, aki ellátja a sebesülteket. - Amennyire lehet tájékozódni, az a járat - int maga mögé. - Feltételezhetően kifele vezet a városból, ami előttünk van, az pedig beljebb visz minket. Megpróbálhatjuk megtalálni így a városból a kijáratot, hogy esetleg a felszínen egy új vonalon induljunk el a város közepe felé, de akár itt, a város alatt is megtehetjük ezt - kínál fel két opciót. - Ha kerülnénk, az sok időt elvenne, a járatok ismeretlensége miatt meg el is tévedhetünk - mondja az egyik erdei. - Viszont biztos vannak feljárók - szól hozzá a gyógyító is, feltápászkodva az egyik sebesültje mellől. - Nem mintha ismerném az emberi építkezést, de biztos nem egy egybefüggő barlangrendszer került kialakításra itt. - Menjünk tovább, aztán kiderül - vonja meg a vállát egy másik ork, láthatóan kicsit unva a tanakodást.
Ezek az orkok... tényleg hülyék... Most hogy ennek vége... én azért váltok pár szót Altevarral, hiszen úgy tűnik haragszik...
-de miért fogjam vissza magam? Ő sem tenné...-suttogtam neki.
Altevar vet feléd egy szenvedő ábrázatot. - Te egy ork vagy?
-Nem....
- Na, ezért kell visszafognod magad. Nem kell az ő szintjükre ereszkedned, különben csak azt bizonyítod, hogy annyira hülye vagy, mint ők - mondja csendesen, nyilván nem akarva, hogy meghallják, amire csak nemtetszően bólintok. Közben megtalálják a halottakat is akik elvesztek: még az a zsoldos az előző harcnak elején, a zuhanás után megtalálták másik 2 katona hulláját: az egyik egy királyi lándzsás, a másik pedig az egyik zsoldos íjász, utóbbinak a holtteste van a kő alatt.
- Jól van, tekintve, hogy a csatorna közepe kellően száraz, ott fogunk közlekedni, úgy egyben maradhatunk és jobban ki tudjuk használni a nálunk lévő fáklyákat - jelenti ki, és elkezdi utasítgatni az itt lévőket, hova álljanak; lándzsások kerülnek előre, szélre a járható utakra egy-egy ork, a harmadik a lándzsások mögött, a harmadik orkkal egy sorban a kardforgatók, utána a mágusok és íjászok középen, hátul a maradék. Leghátul ugye akkor bandukolnak az elfek, én meg előtte Altevarral és másik néhány íjásszal.
Szóval szépen elrendezkedünk, mindenki elfoglalja a helyét, és a fáklyák meggyújtásra kerülnek, egyet visz a középen lévő ork, hátul pedig a fáklyákat előrángató tünde viszi magával a másik meggyújtottat. Egy darabig csak egyenesen kell haladnunk, semmi sem gátolja az utat, annyi a nyomasztó, hogy egy ponton túl már csak a fáklyák fényére támaszkodhatunk, ami erősen meghatározza, meddig látok. Az íjászok különösen izzadhatnak, hiszen itt talán ők azok, akik a legnagyobb hátrányba kerülhetnek, de látni náluk tőrt is, ha esetleg az íjnak valóban nem vennék nagy hasznát, látva ezt én előveszem a két kedvenckémet, csak a biztonság kedvéért. Az elfek teljesen némán ballagnak, az orkok néha morrannak vagy horkantanak egyet, a lépteitek zaja visszhangzik – na meg a páncélok csörrenése. Szinte kézzel tapintható a feszültség, ahogyan haladunk, néhány katona még arra is felkapja a fejét, mikor egyértelműen a csapattól származó zajra figyel fel.
A bűz nem múlik, szerencsére ürüléket sem látunk és így nem is taposok bele; a csatornában való mászkálás igencsak monotonná válik, hiszen nem történik hosszú percekig semmi. A kinézete sem változik, néha látni egy-egy tartóoszlopot, ami kicsit megtöri a formációt, de ez minden, amivel meg kell küzdeni, később pedig már mereszthetjük a szemünket, mert mintha valami lenne a sötétben a falon, ami létrának tűnik. Ahogy közelebb érünk, sajnos nagyon jól kivehetővé válik, hogy bizony ez a létra teljesen szétrongálódott; valószínűleg még annak idején az egyik bestia csinálta ezt. Ennek felfedezése néhány embernél kissé csökkenti a morált, de haladunk tovább, következő akadálynak pedig az útválasztás bizonyulhat, ugyanis kettéágazik az ösvény. - Egyenesen tovább – hallatszódik a parancsnok hangja, és könnyen érthető, miért dönt így; az oldalirányú járat nem éppen a város közepe felé vezetne, hanem teljesen máshova. Később megismétlődik ugyanez, csak akkor a másik oldalról jön egy enyhén emelkedő üreg, amiben egyesével elférnénk.
- Azon nem mehetünk fel? – kérdezi a jobb szélen lévő ork, rábökve a járatra. - Csak egyesével férnénk el, szóval nem – mondja rögtön a csapatfőnök. – Megyünk tovább – jelenti ki, és nem sokkal később hallom, ahogyan az egyik erdei megtorpan. - Baj van? – figyel fel erre Altevar, csendesen érdeklődve, megnézve a tündetársak arcát is. A tünde férfi pár másodpercig nem válaszol, füle enyhén rezdül párszor, ahogyan hallgatózik, végül felénk fordul. - Nem vagyok benne teljesen biztos – pillant még vissza maga mögé, ránézve a társaira, akik bólintanak egyet, mintha valamit megbeszéltek volna, csak éppen szavak nélkül. Újabb percek telnek el, mikor újra megáll valaki mögöttünk, és amikor hátranézünk, ezúttal mind a három tünde fürkészi a sötétséget. Egyikük előhúzza a fegyverét is, míg a másikuk a csapat felé fordulva megszólal: - Parancsnok! Valami van mögöttünk! -A csapat ezt követően megáll, az orkok láthatóan lelkesebbé válnak, és a két szélső már siet is hátra, hogy a sötétet nézze buta fejjel.
- De jó... – motyogja Altevar, közben a parancsnok jelez az íjászoknak, hogy helyezkedjenek el szélen, ahonnan talán még lőni is van lehetőségük. – Parancsnok, ellőhetek egy tűzgolyót? – érdeklődik a mágus. - Még várj – mondja a csapatfőnök. – Előbb várjuk meg, hogy mi is halljuk.
Várakozunk, nem is túl sokáig, és hamarosan eljut hozzánk a csúszás jellegzetes hangja, de hogy valamit vonszolnak vagy a közeledő lény maga csúszik, nehéz lenne megállapítani ennyiből. Emellett mintha morgó hangok is visszhangzanának a sötétből, valami víznél kicsit sűrűbb anyagnak a csöpögése, ami esetében nem kizárt, hogy szörnynyál. - Álljatok félre - szól a parancsnok, mire én is és pár ember is arrébb áll, ezután a mágus kicsit előrébb lép, hogy pár mágikus szóval megidézze a kezébe a tűzgolyó örvénylő lángjait. Mennyire menő lehet amúgy neki? Gondolok bele egy pillanatra, mert hát ha én tudnék így szórni mindent ami szemnek szájnak ingere, akkor tuti istenként tisztelnének otthon... Bár ha jól hallottam a férfiaknak nincs golyójuk, és valami kápolnában laknak... -fordul meg a fejemben.
A tűzmágus a csapat hátsó sorok helyére lépve idézi két keze közé a tűzgolyót, ami egy darabig apró lángok kavargásaként jelenik meg, végül felölti teljes formáját és egy gömbön belül örvénylik a tűz, amit egy erőteljes lökéssel küld a csatornajárat szörnytől zajosabb felére. Ahogy halad, úgy világítja meg maga körül a területet, és csak pár pillanat csupán, mikor meglátjuk a dög különös alakját – de tényleg csak az alakját. Távol is van és arra a rövid időre nem is jól kivehető, mi van pontosan ott; nagyjából a járat magasságának közepéig ér a testének egyik fele, amely formára egy torz háromszögre hasonlít, ebből a hájas testrészéből pedig kisebb kacsók nyújtóznak. Ennek a hájas testnek a tetejéről nő ki két hosszabb kar, melyek felfelé nyújtóznak, és még elcsípem, ahogyan újabb csúszó mozzanatot tesz, hogy közelebb érjen hozzánk. Aztán becsapódik a tűzgolyó, hirtelen kialszik annak a lángja és visító-vijjogó hang tölti meg pár pillanat erejéig a helyszínt, mire az erdeiek közül ketten egyik fülükre emelik a fegyvertől mentes kezüket, kissé meggörnyedve a fülnek karcos, fájó hang hatására. - Lőjek még egyet? – kérdezi a mágus a parancsnoktól, aki az erdeiekre néz várakozón. - Nem hallunk semmit, ha ez lenne a kérdés – felel az egyik hegyesfülű, miután összenéztek ők is egyszer, és a középen lévő fáklyás ork úgy dönt, az előtte állókat, így elsősorban a mágust félrelökve indul el. - Megnézem én! – jelenti ki, és még a hangján is érződik, micsoda vigyor ül ki a pofájára. - Megállj, ork, erre nem adtam engedélyt! – szólal erélyesen a csapatvezető. – A mágusunk még egy tűzgolyót indít abba az irányba – int az emlegetett felé, mire az ork morran egyet, néz egy darabig a parancsnokra, aztán vissza a sötétbe, és szinte már duzzogva indul vissza a helyére. - Biztos ropogósra sült már úgyis... – vigasztalja magát. Na kezdődik...
Mindenki szótlan marad és várakoznak tovább, közben az íjászok felkészülnek egy esetleges lövésre a parancsnoktól származó intés nyomán, kihasználva azt, amit lehet. A mágus közben bekészül az újabb tűzgolyóval, amit hamarosan ugyanúgy ellök ugyanabba az irányba, mint előtte. Gyorsan repül, viszont még el sem éri azt a helyet, ahol korábban belecsapódott a szörnybe, már látok egy rohamosan közeledő alakot a plafonon közeledni, de azon kívül, hogy négy taggal mászik odafönn és három hatalmas szem helyezkedik el a koponyáján, mást nem nagyon látni. Azt a négy lábát is olyan gyorsan szedi, hogy egy pillanat volt csupán az, mikor előtűnt és el is tűnt a sötétségben. Hirtelen a csapat eredeti eleje felől egy ordítás hallatszódik, mire az egyik emberi íjász elengedi a nyílvesszőt, ami, amennyire hallani lehet, a plafonon koppan egyet és leesik a földre, egyértelműen nem találva el azt a szörnyet, ami felénk közeledik. Én megrémülve a hallottaktól hátrakapom a fejemet.
Gyorsan megpillantom a fáklyák fényében, ahogy az egyik kifektetett lándzsásról visszaugrik a sötétbe egy dög, köszönhetően a leterített katonák szomszédjainak, akik már lendítenék a fegyvereiket, hogy lecsapják a szörnyet. Amennyit sikerül elcsípnem a szörny látványából, mielőtt visszahúzódna a sötétbe, az a veletek szemben lévő három hatalmas, kerek szem a fejen, kettő a szokásos emberi koponyán helyezkedik el és még egy ékelődött a homlokára, szinte hozzáérve a másik kettőhöz. Groteszk módon eszembe jutnak róluk a kagylókból vadászott igazgyöngyök, annyira tiszták és annyira kerekek – más kérdés, hogy ezek ökölnyi méretűek. A szemei alatt hosszú, vízcsepp alakú lukak jelezhetik az orrát, ami alatt az ajkai összenőttek a fogaival, de azok is olyan fogak, hogy a ragadozó állatokat megszégyenítené velük – ráadásul már most csorog hegyes álláról lefelé a vér. Csapzott, több helyen kihullott haja jelezheti, hogy ez valaha egy ember lehetett, alkatilag viszont már nem biztos annyira... - KIHARAPTA! KIHARAPOTT EGY... – ordít a kifeküdt lándzsás, és a gyógyító máris átvergődi magát, hogy segítsen rajta, de az egyik ork fogja a sérült fickót és inkább a gyógyító elé taszigálja, átlépve azon a kisebb, már-már mini tócsának nevezhető vérfolton, ami a lándzsáson ejtett sebből kifojt, az ork pedig beleüvölt a sötétbe kihívó jelleggel. Erre összeráncolom a homlokomat és nézek, hogy nyílván ez jó ötlet volt...
Közben persze felénk is jön ám a szörny, amire az erdeiek is felkészülnek, előrántva kardjaikat, ha már itt nem érnek semmit az íjaikkal. Altevar ugyancsak rászorít fegyverének markolatára, már készen várva a dögöt, amelyik azonnal ugrik a sötétből széttárt állkapcsokkal a plafon irányából, egyenesen a mágusra, akinek nincs ideje kimondani a következő néhány mágikus szót, Altevar azonban beáll elé az eddig is megbízható pajzsával. A szörnynek így fennakad a férfi képezte akadályon, akinek a lábai hátracsúsznak egy kissé, de nem akadályozza meg ez abban, hogy a kardját lendítse a dög felé, amelyik nemes egyszerűséggel megragadja hátából hirtelen kitörő karmos karjával a csuklóját, hátsó, állatias lábaira nehezedve, melyek hasonlóan karmokban végződnek. - Mi a...!?
Erre nem habozva megindulok Altevar és a szörny felé, a mágus meghátrál, nyilván, készülve valami használható képességgel, de én gyorsabbnak bizonyulok. A szörny eközben már másik két kezével a pajzsot szorongatva próbálja Altevart a földre kényszeríteni, viszont észrevéve, hogy közeledek, még pont az előtt lendíti felém a férfit, hogy lecsaphatnék. Mind a ketten felborulunk így – vagy legalábbis Altevar mindenképp, főleg rám. Az elfek viszont kihasználják ezt a helyzetet, az egyikük, aki a szörny mögött van, rántja a kardot, hogy megsebezze a dögnek a hátát, viszont egy újabb ilyen szépség ugrik le a plafonról, leterítve az elfet.
Amikor rám esik Altevar nagyot nézek rá, megkérdem halkan, hogy -Jól vagy?-majd egy picit várva felállok, remélve, hogy lemászik rólam, és igyekszek úgy helyezkedni, hogy az egyik pengémmel tudjak védekezni legalább a döggel szemben.
- Hát a karom nem tört el - gördül is le rólam, feltápászkodva azonnal keresve a szörnyet, aki nem is tétovázik sokat, hanem azonnal lecsap, Altevar meg megint feltartja a dög karjaival mért csapását. - Bassza meg.... - nyögi ki, már nem a dög, hanem Altevar, fogcsikorgatva tartva fel a ránehezedő erőt, a pajzsa fölött pedig átvicsorog rá a dög, mintha meg is próbálna Altevarba harapni, ahogy egyre inkább nyomja a férfi felé a pajszot. Ezt viszont én kihasználom: lehetőségem van oldalról támadni, persze ahhoz előbb az kell, hogy a hátából felém lendülő keze ne találjon el, de ezt könnyű kikerülni, főleg felkészültem védekezésre. Közben az egyik ork lerántja az elfről a saját dögét, de ahogy az beleharap a karjába, indulatosan zúzza le a földre, hogy széttapossa, bár valószínűleg nem sikerül, mert roppantmód bedühödik az üvöltései alapján.
A vágásom mély és fájdalmas lesz, noha ezzel magamra hívod ennek a cukorfalatnak a figyelmét, akinek már csorog a nyála, hogy harapjon egyet vagy belőlem, vagy Altevarból, aki kihasználja pillanatnyi figyelemelterelődését, és valamelyest lábaival ellökve magát a földtől taszajt egyet a dögön. Szörnyünk hátratántorodik, de csak egy pillanatra, egyik karjával máris nyúlva felém, hogy a karmaival feltépje a bőrőmet és húsomat nagyjából felkar-mellkas tájékán.
-Jól jönne kis segítség! Mondjuk levághatnátok a kezét!-szólok hátra miközben X-be téve a két tőrömet hárítom el a halálos támadását.
Az ellentartás jó, csak hát másik két karja is van, nem csupán egy, amit ahogy rányom a fegyvereimre, sötétlő vér kezd el a pengéim mentén szivárogni. A csuklóim pedig elkezdenek fájni az ellentartás nyomán és én is megértem végre, hogy Altevarnak micsoda erőnek kellett ellenállnia. A másik kezét már lendíti is felém, hogy belém marjon vele, amint az ellentartással kiszolgáltatottá válok, viszont Altevarnak sikerül feltápászkodnia időben és újra pajzsként állnia a támadás és közém, kardját pedig a kényelmetlen elhelyezkedés miatt kissé ügyetlenül lendíti a szörny hátából kinőtt karja irányába, egyelőre csak elcsapva azt, mielőtt megragadná bármelyikőnket. - Egy csapásból nem tudom, bocs! - löki félre pajzsával a feltartott kart úgy, hogy a hónalj szabaddá váljon és ott beleszúrja a lendületesen visszarántott kardját, ezzel hátrálásra bírva a dögöt. Én így megszabadulva a szorításától, cserébe Altevar bőrvértjének hátrészén végigkarmol, és bár a férfi nem érzi, én a gyér fényben látom, hogy teljesen átvitte a vértet.
Kapva a fél pillanaton, ami így adódik elkezdem az Altevar hátánál lévő karját ollóként megvágni a tőreimmel, de sikertelenül, hiszen csak kisebb karcolások esnek rajta emiatt, sőt mitöbb, amint megérzi, hogy megvágtam a kezével megfog és messzire dob magától, valószínüleg megunta a jelenlétemet...
Így hát megint repülve, csak most éppen oldalra a csapattól arrébb landolok a sötétben.
Messziről a halvány fényben látom ahogyan Altevar kicsit helyezgeti a kardot a dög hónaljában, ahonnét rengeteg vérszörny folyik, de a szörnyikét ez nem gátolja túlságosan, társam meg nem is nagyon érzi biztonságosnak, hogy a dög közelében maradjon. Hátralépve valószínüleg engem keres, de nyilván nem talál, amire egy pillanatra kiül a riadalom az arcára. - Syll... - kiabálna, de elharapja, ahogy rögtön újabb támadást kell hárítania: az egyik kezet a pajzsával löki félre, másikat a kardjával csapja oldalra, amit rögtön vissza is ránt, hogy a dög mellkasát felhasítsa, sajnos nem túl mélyen. Én meg mivel nem nagyon érek ár a harc közepén fogom és felállva amilyen gyorsan csak tudok, elkezdek futni feléjük azzal a céllal, hogy a dög gerincét jól megvágom. Egy kicsit ki kell térnem, hogy a dög mögé kerüljek, mire Altevar megpillantva engem felkiált: - A nyakát, Sylla, a nyakát! - hárítja éppen a második kart Alteavar, és a következő pillanatban ragadja meg a kardos kezét a szörnyeteg. Mozgékony vagyok, ez most jól jön, így pillanatok alatt felkapaszkodom a hátból kinőtt karon, a tőrömet pedig bele tudom szúrni a dög nyakába, mire az felüvöltve felegyenesedik, ezzel tántorodva hátrébb, viszont Altevart a földre is küldi, ahogy megragadott kezénél fogva eltaszítja, akárcsak engem korábban. Közben gyorsan reagálva, párszor még bele tudom szúrni a tőrömet, ezzel majdnem az összes nyakizmát elszakítva, a vér csorog és sprickol, lassan már mindent beterít maga körül. Végül a szörny is felfogja, hogy hol vagyok, így megragadja a ruhámat, felhasítja azt és a hátamon is vérző sebet ejt a megragadásom közben, majd levág engem a földre maga elé annyira keményen, hogy a levegő kiszuszakolódik belőlem. Félnivalóm azonban nincs túl sok: szörnyvérrel kevert nyál csöpög az arcomra és a ruhámra, ahogy a dög fölém hajolva kinyitja a száját, már érezve a húsom ízét valószínüleg, mikor Altevar fogja magát és puszta erőből ordítva nekiront az ellenfelünknek: a kardját az oldalába nyomva csapódik a szörnynek, így mindketten felborulnak, Altevar pedig gurul tovább, zihálva kelve fel. A szörny az általam bevitt nyaktámadások miatt és az Altevar okozta hónaljsérülésnek köszönhetően rengeteg vért veszített idáig, és már kevésbé élénk a mozgása, nekem meg van lehetőséged bevinni akár, de egy a baj, éppen nagyon fájok. Úgy mindenhol. Így hirtelen nagyot szívva a büdös csatorna levegőbe próbálva, kissé homályos tekintettel rátámadni, miközben Altevarnak is fogy a levegője, a szörny is vergődni látszik már, ahogy nagy nehezen felvergődi magát annyira, hogy a karjaival megemelje magát, én pedig odaérve mellé néhány agresszív csapással groteszk módon le tudom vágni a fejét anélkül, hogy megsebesítene, a csuklómban viszont érzem, hogy valami keményen kellett keresztülcsapnom a fegyvereimet. Altevar segít a dög "lefogásában" is: kirántja a dög oldalából a fegyverét, hogy két kézre fogva azt néhány csapással elkezdje átvágni magát a karjain, és szerencsére a szörny már csak a fájdalomtól inogva vonaglik valamennyit. Ahogy a fejét tartó izmok, inak és a csont elválnak a testtől, a feje legördül, és a test mozdulna a fej után, végül egy puffanással fekszik el a földön, testéből pedig kifolyik a maradék vére. Altevar körbenéz, viszont elégedetten veszi tudomásul, hogy a többiek már el fognak bírni azzal, ami megmaradt, így fáradtan lehuppan, kezét laza ökölbe szorítva emelve felém. Lehuppanok én is mellé, anélkül, hogy egyébként megnézném a túloldalt zajló dolgokat, öklözve egyet lazán az új társammal, majd végignézve magamon inkább a falnak döntöm a fejemet. -Ez így szívás lesz...
- Az... Az lesz... - ért egyet, bólogatva valamennyit. - De nézzük a jó oldalát: ezt legyűrtük... - int az előttünk fekvő dögre, továbbra is szaporán véve a levegőt. - Jó esetben nem lesz még egy harcunk, hanem mehetünk fel azonnal a felszínre...- erre hümmögök egyet és hozzáteszem: : -Remélem úgy lesz, én mára le vagyok strapálva-nevet fel ő is egy kicsit velem együtt, mire hozzáteszi: -Ja én is.