Szedi az egyre nehezebbnek tűnő tappancsait, keresve ennek a labirintusszerű járatnak egy másik kijáratát, ahonnan elindulhatnak, többé-kevésbé osonva körbenézni az épület tágasabb részén. Ahol esetleg felbukkan a vadászösztöneit és orrát csiklandozó patkányszag, arról az útról letér, még ha ez kerülőt is jelent, a percek pedig kegyetlenül lassan telnek. Sérülése minden lépésénél kínzón lüktet, makacsul, mintha csak azt akarná elérni, hogy elege legyen az egészből és megálljon. Ő viszont konokul halad tovább, felgyülemlő elégedetlenségét háttérbe szorítva, és míg ezzel küzd, újabbat fordul, figyelmen kívül hagyva a szagot, ami a másik irányból érkezik. Viridiel halk morgása az, amire felkapja a fejét, és szerencsére ért ebből és a várakozásból - inkább forduljanak a másik irányba. Megfordul hát, bízva társában, kicsit gyorsabb léptekkel a farkas elé vág, azzal komótos sétálás (és kúszás) ismét folytatódik, egészen a beszűrődő fényig. Ehhez odasiet, kikukucskál rajta, és észreveszi a ruháit az idegennél, bennük a tőrökkel. Kár, hogy ez csak egy rés... Kíváncsian nézi ugyanakkor, hogy el lehet-e valahogy tolni, mert elsőre nem tűnik falrésznek.
Hogy meggyőződjön róla, mennyire biztonságos itt és most kísérletezni, hallgatózásba kezd, a rés mellett álldogálva. Hamar kiderül, nem épp lehulló rózsaszirmokkal és meleg szeretettel találkoznának, hiszen őket keresik, mint kiderül a rájuk aggatott, nem túl kellemes jelzőkből. Némi tanácstalansággal tekint társára, elvégre nem tűnik a legjobb döntésnek itt kimászni - ha lehet -, viszont azt sem akarja, hogy partnere tovább szenvedjen a hely szűkösségétől.
Végül úgy dönt, kipróbálja, kifér-e ezen hátsó lába, és ha igen, félig elfekszik a járatban, rábízva az erős izmokra annak a dolognak az eltolását. Persze ha túlságosan súlyos tárgyról van szó, nyilván nem fogja tudni megmozdítani, de azért bízik benne, valamit elérhet. Ha már három méternél magasabbra képes ugrani ilyen alakban... Egy könnyebb dolog esetén csak nem hagyja cserben őt állati formája.
Siker esetén kikukucskál, persze csak óvatosan, ugyanis nem akar lebukni, és ha nincs senki, akkor kimászik a járatból. Sikertelenség esetén (vagy ha Viridiel rámorran, nem kockáztatva meg ezt a lépést) abbahagyja a próbálkozást, majd irányba lépve folytatja a lassan már végtelennek tűnő út taposását.

Még állati alakban is meg van köztünk az összhang és egy halk morranás máris felhívja Lashrael figyelmét arra, hogy merre érzek valamit. Nem kerülte el a figyelmem az egyre lassuló tappancsok sétája és nagyon szeretnék már kijutni, mert félek a lány a végén még itt fog összeesni.
Ráadásul még meg is sérült, sajnos nem látom mennyire és ami csak rá tesz egy lapáttal.
Az emberszag egyre erősebb és újabb rés tűnik fel. Mivel a macska előrébb van és jobban is látja mi lehet a rés túloldalán, lelapulva várom meg mit jelez.
Felkészülök rá, hogy ha kell a falat kiszakítva vessem ki magam, de semmi ilyenre egyelőre nem kell vetemednem, mert bár egy kis időre teljesen megmerevedik a figyelemről Lashrael, aztán megpróbál kimászni, ami talán azt jelenti, hogy szabad az út.
Igaz több felől hallom, hogy emberek mászkálnak és idegesen keresnek minket, de remélem van egy kis takarás, hogy elrejtőzzünk, aztán egy alkalmas pillanatban kutassuk fel a holminkat.
Most csak abban bízhatok, hogy amíg nem tudunk beszélni, azért a jelzéseinkkel is boldogulunk.
A baj az, hogy ahol egy macska kifér, én nem valószínű, vagy csak egy jó darab fallal együtt.

/Nyomon/

Egy darabig csak az orroddal érezheted társnőd vérének illatát, ráadásul ezt nem csak felőle, hanem a járat talaján is. Persze ha van gusztusod hozzá, nyalogathatod, mely porral keverve -vastag por- tényleg jelenleg egy macskaféle vérére emlékeztet. De veszélyes ilyet tenned, hiszen így is tudatod hátsó zugaiból mindig elő-előtörnének az ösztönök, hogy rávesd magad. És ez nem erotikus, hanem brutális megjegyzés.
Ám még mindig jól kontrollálja Turion fia állati énjét. És Lazy el tudja mozdítani a faldarabot könnyedén. Úgy tűnik az egyik kijárat, melyet a koboldok használnak. Az alak elment, hiszen gyaníthatóan ő előtte nem is jöttetek volna elő búvóhelyetekről. Követhetitek vagy üres szobát is kereshettek. És persze bármikor átváltozhattok, de mindennek megvan az előnye és a hátránya.

Sikerként könyvelheti el ezt a lépését, ami főleg azért jó, mert társa nem fog tehetetlenül nyomorogni a továbbiakban, helyette teljes mértékben érvényesülhet - viszont érzi, hamarosan át fogja venni a férfi eddigi posztját. Egyelőre még nem enged a csábító pihenésnek, mely kegyetlenül megkörnyékezi, miközben félig fekve tolja el a járatot fedő faldarabot, azonban nem sok választja el őt a megadástól. Nehezen ugyan, de talpra áll, az óvatos szemlélődést követően kisurran eddigi rejtekhelyéről, még hátranézve, Viridiel tudja-e követni. Ha ezzel nincsen gond, rögtön megindul egy üres szobát keresni, méghozzá a lehető leggyorsabban, ügyetlenül, bizonytalanul és némileg kacsázó haladással, egyszer majdnem el is hasalva a saját lábában megbotolva - esze ágában sincs követni az alakot úgy, hogy ő nincs a helyzet magaslatán, ráadásul nagy valószínűséggel farkaskomája is csúnyán megsebesült.
Remélhetőleg hamar megtalál egy magányos kis helyiséget, amire szüksége van, partnere pedig kénytelen lesz követni őt oda, mert most tántoríthatatlan; bárminemű szólítás, figyelmeztetés ellenére sem lesz hajlandó előjönni az elfoglalt négy fal biztonsága mögül, ahol egyébként visszaváltozik tündévé. Ha partnere más irányt lát jónak, és elindul arra, akkor ő csak várakozik, lerogyva a falnál, némi erőt gyűjtve, viszont ha Viridiel követi őt a szobába, rögtön cselekszik is: becsukja az ajtót, amit aztán egy székkel támaszt ki, nehogy váratlan vendégük legyen, aki egy pillanat töredéke alatt jelezhet a kutakodó bandának ittlétükről. Ezt követően odébb lép az ajtó elől, a falnak háttal zuhanva térdre előrebukott fejjel, görnyedt háttal, baljával görcsösen markolva a lapockán lévő seb környékét, hangosan véve a levegőt. Szemei ólomsúllyal nehezednek az igencsak kényes szituáció ellenére is, így mihamarabb cselekedni kell. Nyilvánvaló még a számára is, hogy a továbbiakban, míg ki nem piheni magát, hasznavehetetlen, ezért maradék energiáját nem saját magára fogja pazarolni, hanem társára, akinek több esélye van.
- Na... Figyelj... - szedi össze magát, de véletlenül se nézne fel a másikra, mivel el akarja kerülni, hogy vizes tekintetében megjelenő fájdalmat és félelmet láthassa. Biztosan nem tenne jót, csak súlyt rakna fajtársára, így inkább elviseli a kiszolgáltatottság gondolatát, minthogy panaszkodásával és egyéb kétségbeesett és meggondolatlan követeléseivel hazavágja ezt a mellékküldetést.
- A nagy haditerv... Hogy én most meggyógyítalak annyira, amennyire... amennyire csak lehet... Így te tudsz mozogni könnyen és gyorsan... Arra szerintem... szerintem még van idő - vázolja fel az elejét nehézkesen, és talán nem is kell folytatnia, hogy kristálytiszta legyen, mire akar kilyukadni. - Az után nem fogok tudni veled... veled menni - pillant aztán mégis Viridielre keményen. Rá kell jönnie, tartalékban sem maradt már túl sok felhasználható energiája, mivel látótere néha-néha homályossá válik, és nem azért, mert a sírás határán van a feszült és hátrányos körülményektől.
Vesz egy mélyebb levegőt, láthatóan afféle végszóhoz érkezve, amire önmagát is fel kell készítenie, nehogy megremegjen a hangja közben.
- Szerezd meg a felszerelésed, és azon nyomban hagyd el az épületet. Nélkülem.
A gyomra kínzó görcsbe rándul, és ha lenne benne valami, minden bizonnyal a padlón találná nem sokkal kijelentése után, ráeszmélve, mennyire nem akar hátramaradni. Értelme azonban nem lenne azt mondogatni, védje meg, vigye ki innét, és bár könyörögne a rémülettől vezérelve, teljesen nyilvánvaló, hogy erre aligha lesz lehetősége a másiknak. Lehet, míg ő álmatlan kényszerpihenőre van ítélve, addig elviszik máshova, újabb hajszát teremtve, és azzal nem jutnak előrébb, ha eközben a férfit ismét elkapják és bezárják. Gyakorlatilag kezdődne elölről a műsor, csak éppen sokkal nehezebben. Meg egyébként is, Viridiel fontos szereplője a történéseknek, az ő eltűnése vagy végzete sokkal nagyobb hatással lenne a háborús körülményekre, mint a sajátja. Akármennyire nem szeretné, el kell ismernie értéktelenségét, és bármennyire tiltakozik érzelmileg a döntés ellen, a tények megkérdőjelezhetetlenek - ő pedig nem fogja meghazudtolni magát, és a közjó érdekében ezt is elviseli.

Nem támad kedvem nyalogatni sem a társnőmet, sem a földet, van elég bajom, hogy azzal foglalkozzam, főleg az, hogy már kezdek begörcsölni ebben a félig fekvő, félig mászó helyzetben.
Biztos vagyok benne, hogy Lashrael sincs sokkal jobb állapotban, sőt mivel neki még harcolnia is kellett, szerintem sokkal rosszabban van, de egy panaszos nyávogás sem hagyja el a torkát.
Mielőtt kezdeném egész rosszul érezni magam, hogy belerángattam ebbe az egészbe, végre kiszabadulunk, bár ebben is a macseké az érdem, kitaposva előttem az utat.
Nagyot szimatolok a levegőbe, ahol még érezni az ember szagát, de szerencsére nincs itt senki, de persze ez nem fog örökké tartani, ezért azonnal a tovább billegő …….igen billegő macska!
Láthatóan valami nem stimmelt vele és aggódva, kissé bicegve igyekeztem a nyomában, hogy ha kell, akkor támaszául szolgáljak. Azt sem zártam ki, hogy végső esetben átváltozzak és úgy segítsek neki.
De bírta és még egy üres helyiséget is sikerült találnia, ahol azon nyomban átváltozott, hogy egy székkel kiékelje az ajtót a hívatlan látogatók kirekesztésére. Na persze ez nem sokáig gátolná meg a behatolni vágyókat, de legalább felkészülhetünk némileg.
Én is visszaváltozom, hogy kommunikálni tudjunk, de azonnal odaugrom Lashraelhez, ahogy összeesik szinte és aggódva nézek rá, melléguggolva.
- Jól vagy?
Na igen, persze, nyilvánvaló, hogy nincs jól, hülye kérdés.
Látom a sérülést és tudom, hogy most rajtam a sor.
Nincs jól mégis tervez és elmondja, hogy mit javasol, amire csak egyre kerekednek a szemeim, aztán mikor nagy nehezen befejezi, hevesen megrázom a fejem.
- Minek nézel te engem? Soha nem hagynám magára a bajtársam, főleg nem egy ilyen helyen, de amúgy sem. – még kissé sértődöttnek is hihet. – Én is képes vagyok gyógyítani, bár valószínűleg nem annyira hatékonyan, mint te, de annyira bizonyára, hogy mindketten kijuthassunk. Abban egyetértek, hogy te pihenj itt, vagy egy még kevésbé feltűnő helyen, de ha megtaláltam a fegyverem és a páncélom, akkor együtt megyünk ki! Ha kell inkább a holmimat hagyom veszni, mint téged. – szögeztem le határozottan. - És ebben nem nyitok vitát. Nélküled nem megyek sehová.

/Nyomon/


Főhősnőnk drasztikus tervvel áll elő és úgy tűnik egyre komolyabban gondolja a karrierjét. Ilyen szorgalommal kétség nem fér hozzá, hogy akár neves emberek szeme elé is kerül, ha meg nem akadályozza ebben Viridiel. Talán nem lenne ellenére, még ha most a józan ész valóban öngyilkosságnak mondaná is ezt.
Ez a döntés fontos lesz a későbbiekben, ám most mind a ketten egyetértenek abban, hogy itt kell hagynia. Még elf alakjában is megvan a lábán szerzett sérülése, mely miatt őneki se teljesen fess a járása!
Miközben gondolom majd magányosan fog aludni Lazy, egy torz személy kibújik egy újabb kijáraton és odaosonva hozzá egyszerűen lelopja róla a ruhát, miközben az alvó ezt észre sem veszi. És körülbelül pont ugyan ebben a pillanatban férfi szereplőnk mögött egy idegen hang hallatszik váratlanul.
-Miféle gonosz lények vagytok ti? Azt hittük, a gyermekeinket elraboló vadállatok. Úgy látom, valami más. Ártó szellemek?
* Odanézve egésze biztosan észreveszed a mintegy öt méterre tőled az egyik koboldot. Hangja nem túl baráti. Kezében egy penge, melyet maga előtt szorongat jobb kezében, hegyével lefelé.

A kérdésére kényszeredetten elmosolyodik.
- Csak egy... egy karcolás, holnapra már... kutyabajom se lesz - válaszol szaggatottan, aztán nem is húzza sokáig a terv felvázolását. Viridiel egy szó nélkül hallgatja, nem szakítja őt félbe, amit először egyetértése jeleként fog fel, aztán amikor felpillant rá, leginkább enyhe döbbenetet vél felfedezni homályosan derengő arcán. Nem úgy tűnik, mint aki annyira el lenne ragadtatva az ötlettől, még annyira sem, hogy mindenféle átgondolás után nagy nehezen elfogadja. Mintha egy pillanatra se jutna eszébe magára hagyni őt, hogy saját magát mentse, és a férfi ez a fajta önzetlensége teljesen letaglózza. Egy rövid ideig szóhoz se jut makacsságától, enyhe sértettségétől, a ténytől, hogy gyakorlatilag egy fél napnyi ismeretséget követően képes lenne ennyit feláldozni, végül csak halkan nevetve engedi lejjebb a fejét, nem is törődve már az indokokkal.
- Mondták már, hogy... hogy őrült vagy? - érdeklődik, lényegesen megkönnyebbülve, hogy bármi is történjék, biztonságba fog kerülni. Még a hányingert keltő görcs is elmúlt ennek tudatosításával, de hogy milyen mocskon kell keresztülgázolnia addig, míg várja a mesebeli lovagot... Remélhetőleg nem fog felébredni közben, és már csak arra fog eszmélni, hogy ezek a sötét pillanatok már rég a múlt részei.
- Nem... Nem mintha tudnék így vitázni, szóval... - vonja meg ösztönösen a vállát, mire összepréseli ajkait, mielőtt a fájdalomhullám okozta nyöszörgés felhangzana, az összerándulást viszont nem tudja megelőzni. - Szóval legyen. De...! - szedi össze magát. - Gyógyítás nélkül továbbra... továbbra sem engedlek el - szuszogja, megpróbálkozva a határozott hangszínnel, de inkább csak a fáradtság érződik belőle. Magában ugyanakkor nevet, hiszen ebben az állapotban egyébként se tudná megállítani, bármit is akarjon tenni társa.
Amint Viridiel sebesülése kéztávolságon belülre kerül - feltéve, ha eleget tesz ennek a követelésnek -, megérinti azt. Erősen hunyorog, nagy nehezen összeszedve megmaradt energiáját, a kellő összpontosítás pedig elég lassacskán jön össze saját sérülése lüktetésétől, így némi késlekedéssel villan csak fel a már ismerős kék-zöld fény. A varázs hatásosságát nem tudná megállapítani, azt se képes megmondani, hogy ezzel teljesen begyógyítja, vagy csak nagyban elősegíti a regenerálódást, azonban ez jelentéktelen: amit tud, megtesz. Szinte már halkan suttogja a koncentrálást segítő szavakat, küzdve az elmosódó látvány és a leereszkedő szemhéjak ellen. Végül, mikor már semmije se marad és a fejfájás is gyötörni kezdi néhány keserves perc után, leengedi kezeit, hogy némileg előrébb dőlve azokon támaszkodjon.
- S-Sajnálom, nem... nem bírom tovább... - zihálja. Már-már csalódott, hogy csak ennyire képes, még ha ezzel túl is hajszolta magát. - Menj... Én... Én nem... nem megyek sehova - dől a falnak behunyt szemekkel, mire hirtelen emeli el jobb oldalát, hangosan sziszegve, némileg haragos vonásokkal. - Te meg... vigyázz magadra... - nyitja résnyire szemeit, de ez csak annyira jó, hogy egy új élményben részesüljön: az alakok körülötte leginkább csak kisebb-nagyobb foltok formáját veszik fel, semmi értelmezhetőét.
Többre aligha lenne képes a továbbiakban reagálni, és ha Viridiel mond is valamit, arra bizonyára nagy késéssel kapna csak választ. Nem is kell neki sok idő, hogy elnyomja őt az álom; gyakorlatilag pár pillanat leforgása alatt engedi át magát az édes tudatlanságnak.

Nem vitatkozom vele, hogy az a karcolás mennyire nem igaz, hiszen láthatóan alig van eszméletén, de kap tőlem azért egy rosszalló fejcsóválást, de ez inkább az aggódás, mint a harag jele.
Aztán ezt felváltja egy csibészes vigyor és megvonom a vállam.
- Jó párszor, főleg a szüleim.
Az, hogy nem tudna vitázni velem egyetértően hallgatom és önkéntelen megragadom a vállát, amikor összerándul, nagyon szeretnék segíteni neki, de tisztában vagyok vele, hogy a legjobb, ha jól kipihenheti magát.
Azonban ha most elkezdek vele hadakozni, hogy nem hagyom neki a gyógyítást, akkor még jobban kifárasztom és csak a kockázatot növelem, hogy még jobban kimerül.
Nem hiszem, hogy túl sok ereje maradt volna és úgy is teljesen ki fogja ütni magát, akkor pedig rajtam a sor.
- Az én sebesülésem nem életveszélyes, de tudom, hogy hiába vívnék ezen veled, így tedd, amit tenni akarsz. – húzódók közelebb hozzá, hogy csak fel kelljen emelnie a kezét, de árgus szemekkel figyelem, hogy nehogy baja essen.
Mikor leesik a keze és kezd lecsukódni a pillája, gyengéden a falnak döntöm.
- Ne aggódj miattam, gyorsan megjárom és már mehetünk is, addig csak aludj. Aludj! – helyezem a kezem a sérülései felé és most én merülök el a gyógyítás csendes mágiájába.
Megteszem, ami tőlem telik, aztán behúzom az egyik sarokba és mindenfélét elé pakolok, hogy ha benéz valaki, akkor ne vegye észre, ha csak alaposan át nem kutatják a szobát.
Én meg halkan kinyitom az ajtót és körbenézek. Ha nem jön senki a folyosón kezdek lopakodni, be-behallgatva a szobákba.
Az egyik helyiségbe, amelyik ajtaja nyitva van, gyorsan körbe kutatok, ekkor szólal meg mögöttem a hang, amire azonnal megpördülök.
Egy ugyanolyan gnómot pillantok meg, amilyennel a járatban találkoztunk és ennél is kés van.
Ugrásra készen húzódnak össze az izmaim, de egyelőre úgy döntök, hogy jobb, ha beszélgetünk, ha már megszólított, talán még változtathatunk a kezdeti rossz viszonyon.
- Honnan veszed, hogy gonoszok lennénk? Mi nem ártottunk nektek, ti támadtatok ránk, mi csak védekeztünk. – rázom meg a fejem, remélve, hogy ha már így beszél, akkor értelmes is. – Mi erdei tündék vagyunk, Természet Anya követői, sosem ártanánk ártatlan lényeknek. A társam beteg, én meg a holmijaimat keresem és már itt sem vagyunk.
Szemem a helyiséget kutatja valami fegyver után, ha mégis megtámadna.

/Nyomon/


Úgy tűnik, hogy hőseink vitával válnak el. De ez nem fogja ellehetetleníteni az újbóli közös munkát. Sőt! Lazyt megnyugtatja a tudat, hogy az ő akarata ellenébe is megvédi majd a lányt Tudion fia. És sokkal nyugodtabbá válik az álma.
A nyak hátsó részén lévő sebe mostanra teljesen begyógyult a férfinak. Ám lábsérülése még időbe telik, de a gyógyító mágia miatti gyorsabb regeneráció most is sokat fog segíteni, ezt biztosra vélem. És így indul útnak, de ő is aktiválja bajtársnője rejtett tartalékait, hogy hamarabb eltűnjön a fájdalmas seb.
Keresgélése közben váratlanul rá kell jönnie, hogy nem maradt titokba ténykedése. De nem a háziak találnak rá ezúttal, hanem a járatok lakói. Bizalmatlanul áll hozzád a lény és ezt szavai is sugallják. Ám meglátjuk meddig és mire jutsz a kedvességeddel.
-A holmijaid könnyű kérdés. Láttam amikor bezárták egy páncélszekrénybe a felettünk lévő szobában. Ha a járatainkat használod, könnyen eljutsz odáig.
* Úgy tűnik a kedvességed kifizetődik. Noha nem reagált arra, -talán csak véletlenül- hogy miért támadtak rátok. Igaz ezt az első mondataiban már elmondta...

Akármennyire is fáradt volt Lashrael, jó munkát végzett a gyógyítással és segített annyit, hogy már alig éreztem fájdalmat, ha terhelnem kellett. Persze nem ártott az óvatosság, mert még könnyen felszakadhatott a seb, de reméltem, hogy rám mosolyog már végre némi szerencse és hamar megtalálom a felszerelésem és társnőmnek is találok valami ruhát, na meg élve és épségben ki is jutunk.
Ezért aztán nem nagyon örültem, amikor belebotlottam, vagyis inkább mondhatnám, hogy ő botlott belém, a járatok agresszív lakója. Igaz most legalább nem azonnal akarta használni a kését, hanem társalogni kezdett és meglepő módon értelmesen.
Az első benyomás alapján, inkább valami patkányfélének gondoltam a kis görcsöket, ezért most sem akartam rögtön a bizalmamba avatni, de nem is akartam tovább ellenségeket szerezni. Épp elég volt egy háznyi rosszfiú, akik minket kajtattak.
Azonban talán mindketten félreértettük egymást, mást látva a másik fajban, mint ami.
- Azt mondod, hogy segítesz? Hagyod, hogy használjam a …….ezek szerint ti csináltátok azokat a járatokat? – intek a fal felé. – Először megtámadtok minket, minden szó nélkül, most meg segítesz? Miért? Miért gondoltátok meg magatokat? Kik vagytok egyáltalán és, hogy kerültök ide?– nézek fürkészve a szemébe, hogy hátha kiolvasom belőle, hogy igazat mond-e. – És, ha elfogadom, amit ajánlasz, elkísérsz? A társnőm holmija is kéne. – teszem hozzá.
Ha meggyőz, akkor hajlok rá, hogy bevessem magam ismét a vájatokba, mert így talán még kevesebbet kockáztatok, de örülnék neki, ha ő menne előttem.

/Nyomon/


/Viridiel/


A lény nem túl bizalomgerjesztő, vállai közé behúzott nyaka, sunyi ábrázata és ravaszkásan csillogó szemei legalább annyira erősíthetik ezt az érzést benned, mint a fegyver a kezében. Ám ez csak a látszat, hiszen a Mesélő sem lát bele a szívekbe. És itt pont ez a lényeg.
-Használhatod, de nem fogok veled menni. Ezek a mi járataink, igen. De nem tetszik, hogy kérdőre vonsz a támadás miatt. Miért ne támadtuk volna meg azt, akiről azt hittük, hogy az életünkre tör? Nem volt semmi probléma azzal.
* Letehetsz róla, azt hiszem, hogy előtted megy. Ahogy arra még csak nem is reagál, hogy társadnak ruhára is szüksége lesz. De arról sem beszél, hogy kik ők és hogy kerülnek ide. Egyelőre a legtöbb kérdésedre mély válasz. Csupán egy kevéske kiegészítést fűz még az egészhez.
-Sokan összekevernek minket a damavojokkal. Mi nem vagyunk rosszak, mi koboldok vagyunk. Ők miattuk vádolnak meg minket mindenfélével.
* Ha bemész a járatba, természetesen csak farkas alakodban, akkor újra ugyan olyan kiszolgáltatott leszel. De a döntés a tiéd, hogy merre mész és milyen formában, hiszen nagy ez a ház.

A szavai elbizonytalanítanak. Ehhez nem sok kell, hiszen a törpéknél is jóval kisebb lény kinézete, ahogy társaié is, nem túl bizalomgerjesztő. A késről a kezében nem is beszélve. Lehet, hogy csak arra várnak, hogy bemásszak a járatba és akkor elölről-hátulról nekem esnek és még csak esélyem sem lesz a védekezésre.
- Ahogy most is, akkor is csinálhattátok volna másként, de nem azért vagyok itt, hogy vitatkozzunk, minden perc számít. És a járatban nehezen mozgok, nem az én méretem, ezért inkább kihagyom és a saját lábamon igyekszem feljutni a felettünk lévő szobába.
Már indulnék is, nem akarván húzni az időt, amikor megtorpanok a további szavaira.
- Damavajok? Szóval olyanok vagytok, mint ők csak koboldoknak hívjátok magatokat? És ők is itt vannak? – kérdezgetem, de sajnos nem sok időm van vele csevegni, hiszen minél előbb fel akarok jutni a holmimhoz. – Tudod mennyien vannak a házban és merre?

/Nyomon/


/Viridiel/


-A Damavojok gonoszak. Nem olyanok, mint mi. Ellopják mások tárgyait. Mi nem csinálunk ilyesmit. A koboldok becsületes, őszinte faj.
* Kezdhet összeállni a kép. A gazdagságukat sehol nem mutató lakókról. Az eltűnő nemesfém tárgyakról. Persze más szagot nem éreztél a járatban. Ugyan az a faj. És csak a szemébe kell nézned, hogy hazudik az ártatlanságáról.
Ám balszerencsédre a járat használatáról nem hazudott. Csupán tényleg minden normális ember (és elf is) élt volna a gyanúperrel a helyedben. És ezt érezte ő is rajtad, szinte az arcára volt írva, nem gondolja, hogy barátotok lettetek.
-Sokan vannak a házban, de nem számoltuk meg őket sosem. Csak figyelni szoktuk, hogy merre járnak és merre nem.
* Bármennyire is szeretnéd, be kell látnod becsületes énedet és múltadat. És hogy vajmi kevés közöd volt a lopáshoz, besurranó rablásokhoz. Ezekkel a lényekkel ellentétben. Még ha most jól is jönne, ha profin tudnál lopakodni, hiába mondja el neked épp merre vannak és merre nincsenek a házba, mire felérnél a lépcsőn és feltörnéd a zárat a páncélszekrényes iroda ajtaján, már biztosan régen lebuktál.
Valószínűleg sejted is, hogy ez fog történni és keresed a menekülési lehetőségeket előre. Ám különös fintora az életnek, hogy a járatok használatáról tényleg igazat mondott. Nem erőlteti rád, inkább még úgy is tűnik, hogy örül neki, hogy távol maradsz az otthonuktól. De ez a lebukásodat pecsételi meg és elftársnődet hátra hagyva menekülni kényszerülsz a szűk utcák felé.

/Lazy/


A tolvaj koboldnak hála nem csak a ruhád tűnik el, de az a rád pakolt rejtek is, ami biztosította volna számodra, hogy ne találjanak meg mire felébredsz. Már órák óta alszol, de a felbolydult bordélyházban csak idő kérdése, hogy rád bukkanjanak.
Egy borostás férfi magasodik feléd egy görbe karddal és baljában az egyik karodat szorongatva ráz téged, mikor álmosan felébredsz. Már sokat kipihentél fáradságodból, de még mindig nem vagy képességeid teljében. És persze anyaszült meztelen.


/Virire bízom a lebukásának pontos körülményeit és megmenekülését a sikátorokon át. Ám legalább két saroknyit üldözni fogják odakint is, ha kell ablakon kiugrálva az emeletről, hogy a sarkában maradjanak.
Lazy ha támad, akkor 50% eséllyel dobhat. Ellenállás esetén előre kell jeleznie a komment végén, hogy mely eseteknek milyen a kimenetele. (Akár semleges végkimenetelt is belevehet, mely nem számít bele a pozitív és negatív eredmények egyensúlyába.)/

Különös nyugalommal alszik el, köszönhetően a gyógyító mágiának, ami kicsit emlékezteti őt az otthon régen áhított szeretetére. Gyerekkori élményei közül talán az áll a legközelebb most az érzéseihez, mikor megrémült a villámoktól, ami miatt képtelen volt aludni, és az anyja védő ölelésében tudott csak lepihenni. Nem is csoda, hogy egy ilyen boldogabb időre repíti vissza őt elméje, míg a külvilágot és annak borzalmas körülményeit teljesen kizárja. Úgy hiszi, védve van, és mintha a kiközösítés és megalázás sose történt volna meg vele - mintha mindig minden rendben lett volna. Gyakorlatilag egy halvány, jóízű és gyermeki mosollyal pihen abban a pár órában, közben visszanyerve ereje egy részét, a régen érzett tiszta boldogsággal újra találkozva. Persze ez sem tarthat örökké, hiszen máskülönben a tünde megszokja, a karján lévő szorítás pedig egy jó emlékeztető, mely rávilágít nem túl előnyös helyzetére: a közelmúlt emlékei kerülnek előtérbe, a mostani megjelenése, az este, az a kényelmetlen és szúró érzés, hogy itt nincs úgy megbecsülve, ahogyan ő azt elvárja. Hogy itt csak egy értéket képvisel, egy tárgyat, amit ideiglenesen meg lehet venni, egy kihasználható bábot, akire rámásznak, hogy az akaratukat ráerőltessék - még ha ezek nem is történtek meg, attól még tisztában van vele, milyen sorra juthat, ha marad. A vérontás viszont nagyon is valós volt, és az utolsó másodpercek kristálytisztán jelennek meg előtte, görcsbe rántva ezzel a gyomrát, hideg zuhanyként érve őt.
- Virid...! - pattannak fel szemhéjai azonnal, megmutatva a vizesen csillogó szempárt, nyomban keresve azt a személyt, akire rábízta magát, de egy jóval másabb kép tárul elé: egy borostás, számára idegen férfi, akinek a kezében kard van - talán őt jött levadászni. Hirtelen megmerevedik a döbbenettől és a félelemtől, gondolkodni sem képes; csak a halálos veszedelem sikít benne. Teljesen megfagy, az arcára kiülő rémült vonásokat képtelen bárhogy is leplezni, mint ahogy a gyülekező könnyeket sem tudja elfojtani.
Néma, a kétségbeesés pedig még kétségbeejtőbb kérdéseket tetet fel vele belül. Először társa hollétén gondolkodik vészesen, és egyszerre merül fel benne az árulás és az elkapás lehetősége is, így nem tudja eldönteni, megérte-e a bizalmat tündetársának adni. Esetleg ráragadtak a gonosz ármányok, ahogy járta a vidékeket? Vagy a fogságában? Beférkőzött a világába annyira, hogy aztán széttépje az egyébként sem rózsás összképet? Célja volt, hogy így tönkretegye, ha már lehetősége adódott rá? Valóban itt hagyta volna? Vagy mindössze megfogadta volna azt, amit javasolt? De akkor miért mondta volna olyan határozottan, hogy vele együtt fogja elhagyni ezt az épületet? Ugye... Ugye csak elkapták, és azért nincs itt? Vagy csak megtalálták és meglógott, ugye? Vagy csak még nem végzett a dolgával, még mindig keresi a felszerelését. Ugye így van? Nem... Nem hagyta itt...
...ugye? Hiszen számos lehetőség van, miért nincs most itt, de akkor miért fél annyira?
A torka összeszorul, alsó ajkába harap, ahogy látótere egyre homályosabb a kialakuló sírástól, a könnyek pedig egyre szaporábban hagyják el szemeit. Egyszerűen nem akarja elhinni, hogy egy átverés részesévé tették, méghozzá abban is az áldozattá, és küzd ez ellen az elképzelés ellen, de nem bírja elvetni. Kislányként vágyik arra, hogy az ajtón társa toppanjon be, szeretné, ha meseszerű története ismét meséssé válna, ha már ennek egy gyenge szellőjét érezhette elalvás előtt. Szinte már látja maga előtt a jelenetet, ahogy minden egy szempillantás alatt megoldódik, hogy másodperceken belül a megkönnyebbüléstől zokoghat, valamint nevethet és szidhatja magát azért, mert azt hitte: hátrahagyják.
Azonban erre hiába vár... A reményei lassacskán foszlanak szerte, és csak egy kis része az, amelyik hisz még a csodákban - az a része, amit már régen halottnak akar tudni. Már nem gyerek, nincs is béke, személyiségének ezen szegletének így nincs értelme létezni, mert csak hátráltatja.
Nem tud a kellő dolgokra koncentrálni. Nem tudja kérdéseit a most felmerülő problémára vezetni, és hogy baj-e vagy sem, egyáltalán nem érdekli. A lelki nyugalmát akarja visszakapni, ki akarja deríteni, hogy ez egy gonosz játék volt-e vele vagy sem. Csupán sírni képes a fegyveres előtt, összekuporodva takarva magát, saját, ideiglenes lelki nyomorától nem is foglalkozva azzal túlságosan, hogy már a tollakkal díszített öltözék sincs rajta. Mintha csak számított volna rá vagy egyértelmű lett volna, hogy így végzi.

/Lazy/


A lány lelki szemei előtt az idő igen nagy ugrásokkal vált gyermekkoráról a közelmúltig. És a Mesélő teljesen meghatódik a gyönge lány belső gyötrődésétől, majd összeomlásától. Ám a történet halad tovább.
A fickó, aki megtalálta, mintha csak megütötte volna a lottó főnyereményt. Nem, nem úgy gondolva, ahogy az elf lány eszén átsurran. Bár a realitásokat figyelembe véve egy bordélyházban számolni kell azzal, hogy komolyabb dolgokra is kényszerítik, mint a meztelen tánc. Ám egyelőre erősen szorongatja a pasi, és az jár az eszében, hogy milyen nagy jutalom és esetleg előléptetés jár érte, ha a Főnök elé viszi.
Furcsa, hogy erre gondol egy meztelen -és nagyon vonzó- női test láttán. Ám miközben hősnőnk takargatja magát kezeivel, felrángatja az idegen a padlóról és a hely jól ismert vezetője elé lökdösi perceken belül. Amerre járnak, mindenki megbámulja kecses idomaidat. Ám más nem történik.
És mintha ott sem lennél, a két alak téged vizslatva tanakodik.
-A stricije halott. Valószínűleg ő ölte meg valami nagy pengével. De nem tudom, miért tűnt el a ruhája. Már így találtam rá, mikor aludt. Talán a fickót is ő szöktette meg, akivel együtt idehozták.
-Biztosan ő ölte meg, vagy a srác. De vajon miként küldött őrületet az embereimre? És mi meríthette ki ennyire?
Valami varázslat lesz a dolog hátterében. Kénytelenek leszünk az inkvizítort hívni.
-Az... Biztos bele kell őt vonni? Dühös lesz, ha megtudja, hogy egy elfet fogtunk és nem szóltunk neki hamarabb. És főleg magának akarja majd.
-Nem. Be fogja látni, hogy erre semmi szükség. És ha beszélni akar vele, akkor a mi játékszabályaink szerint kell játszania. Érteni fogja a csíziót!
Valamit tenni kell a szökése ellen is. És ebben ő a jó.
* Ha nem ülsz le a földre, akkor a páncélszekrényes szoba közepén állsz, ők pedig körülötted sétálnak. Viridiel nem tudta elmondani neked, hogy milyen közel vagy az egyik legértékesebb kardhoz, mely igen nagy kincs a harcban szakavatott kezekben.

Nem sok kedve van ellenállni, nem is nagyon tudna, hiszen az idegen jóval erősebb nála. Csak nyöszörögve emelkedik fel, miután párszor megrántják a karját, és kénytelen-kelletlen követi is a férfit, azt takarva szabad kezével, amit csak lehet. Néha viszont kénytelen elemelni ruhaként szolgáló tagját, hogy végighúzza arcán és orra alatt, ezt pedig igyekszik gyorsan tenni, hogy az egyébként is kellemes látványt ne túl sokáig tegye még kellemesebbé. Séta közben beletörődik ebbe a rossz fordulatba, igyekezve figyelmen kívül hagyni az őt bámulókat, bár a megrázkódtatás nehezen hagyja, hogy így tehessen. Érzékennyé válik általa ezekre az apró gesztusokra, a túlzott figyelésre - mintha mindenki azt akarná érzékeltetni, mennyire nem való ide. És mennyire így is van...
Jelenleg tragikusnak tűnik ez az eseménysor, később viszont egy fontos emlék válhat belőle, amiből tanult, tudja jól, és legközelebb már időben fel fogja ismerni, mit szabad és mit nem. Egyelőre azonban úgy tűnik, elszámolta magát a bizalommal, és ez itt ütközik ki igazán... Még apró gyertyalángként pislákol benne a remény, de ha józan eszére hallgat, nem ad arra semmit. Csak magára számíthat, és ez egyre tudatosabb gondolattá, irányvonallá érlelődik, ahogy egyre több lépést tesz meg a folyosókon. Gyakorlatilag semmit sem jegyez meg elmosódott látása és lelki gyötrelmei miatt, utóbbit megpróbálva mihamarabb legyűrni, hogy képes legyen a saját lábaira állni, egyedül megoldva a húzós helyzetet. A mozgás, a helyszín váltása és az események további folyása ösztökéli, hogy tisztuljon a feje, és a meneküléssel kapcsolatos suttogó lehetőségek hamarosan érvényesülhessenek.
A megérkezéskor, amint elengedik a kezét, lerogy a földre, ezúttal már két karjával takarva magát, remegve a traumától és félelemtől, néha hangosan szipogva. Kivörösödött szemekkel pillant hol az egyikre, hol a másikra, az információk elhangzásával egyhuzamban összerakni saját magát és a történéseket, mely nem egyszerű, de a körülmények ismeretével nem is lehetetlen. Felemlegetve futtatója halálát, rögtön felidéződik előtte újra a kép, amikor leszúrják, és gyorsan szája elé kapja a kezét, ezzel segítve, nehogy itt öklendezze fel - étel hiányában - az epét. Ki akarja verni a fejéből ezt a rémséget, ha már kitörölni nem lehet, de amíg itt marad, nagyon valószínű, még párszor meg kell birkóznia a látvánnyal, mely borzasztóbbnak bizonyul, ahogy a képzelete kiegészíti pár kelletlen részlettel. Aztán csak hallgat... Viridiellel kapcsolatban továbbra sem jutott dűlőre, viszont jobb is, ha nem most akarja kitalálni, mit miért tett.
A beszélgetés hátralevő része meglehetősen homályos - nem kifejezetten tudja kapcsolni sehova, azonban az egy picit megnyugtatja, hogy még nem biztosak benne: ő tette. Bizonyítékot nem tud felmutatni, amivel tisztázhatná magát, hiszen az épület elhagyásakor körülötte senki sem maradt életben a vörös nőn kívül, aki meg minden bizonnyal meglépett. Ennyit az információkról... Persze ha senki kezében nincs semmi egyértelmű jel, akkor a többség akarata fog érvényesülni, ami nem tartogat túl sok jót a számára, így van miért félnie. Nem akarja, hogy az imént már többé-kevésbé visszanyomott érzelem ismét előtérbe kerüljön, azonban az, hogy valaki éri, miként kerülheti el a szökését, meglehetősen aggasztó. Nem mer bizakodni abban, hogy bármi pozitívum lesz ebből, de talán lesz olyan kellemes szerencséje, hogy a nagyra értékelt fortélyokon keresztüljuthat.
Egy pillanat erejéig megfordul benne a gondolat, hogy a tündemágia milyenségéről említést tegyen, csak hogy a gyanú árnyékát lerázhassa magáról, azonban hamar selejtezi az ötletet. Hiába beszélne erről, úgyse hinnének neki, így nem is firtatja ezt.
- Hol... - bicsaklik meg a hangja. - Hol van? - próbálkozik meg újra a kérdéssel ismét reszketegen. - Aki... Aki megszökött... - konkretizálja, kire is kíváncsi, és bár ez egy jó lehetőségnek tűnik, hogy kiderítse, miként döntött társa, nem veheti készpénznek a körülötte keselyűkként köröző személyek válaszát. Lassan a szerepébe is vissza kell bújnia, noha azzal vádak alatt nem sokat fog érni.

/Nyomon-Lazy/


Hősnőnk talán még rosszabbul viseli a jelenlegi helyzetet, mint első alkalommal, mikor még az ismeretlenbe hurcolták el ide. Bár akkor is tudta, hogy miféle hely ez, de most megalázva a fedetlen teste miatt és talán elárulva az egyetlen férfi által, akiben bízhatna ebben a városban, most ismét két férfi társaságában van sorsa eldöntésében. És ezúttal még annyira sincs beleszólása... talán.
A Főnök közelebb lép hozzá és lehajol, hogy közelebbről nézhessen a szemébe. ÉS hangjában mintha csak vissza akarna vágni valamiért, valami furcsa hangszín bujkál.
-Nem tudjuk.
* Ennyi válasz érkezik az eltűnt másik hősünkről. Nem is sejtve, hogy elvesztették a vörös hajú informátort. Vagy ezt talán már lehet sejteni, hiszen elég sok idő eltelt azóta, hogy azt ígérted neki, hogy mindjárt visszajössz.
Igazából nem lettünk okosabbak, hiszen tényleg semmire nem jutottak Viridiel hollétéről még csak a szándékait illetően sem. Ám egy óra múlva megérkezik egy középkorú, hosszú kabátot -bokáig érő, szinte varázslós kinézete van- viselő, göndör, hosszú, fekete szakállú férfi.
És egy aranyból készült rabláncot hozott magával. Hamar megtapasztalod, hogy mire való, mert kezedre adják és azonnal megszűnik a mágia szálaival a kapcsolatod. Nem tudhatod, hiszen ilyenből igen kevés van a kontinensen és azokat is leginkább titkolják birtokosaik, de a drága anyag felesleges volt. Igazából van közönséges acélból készült változata. És akár egy csuklóra felrakható változata is.
A lánc hossza a két karperec között két és három méter között van. Apró, jól kidolgozott láncszemek, mindegyike enyhén meghajlítva. A karperec részben pedig négy drágakő. És az inkvizítor elkezd faggatni. Ha továbbra is földön guggolsz és összehúzva magad próbálod minél több szemérmedet eltakarni, akkor egész közel áll veled szemben és lenéz rád. Ha felállsz közben, akkor úgy másfél lépésnyi távolságra tőled köröz.
-Amikor ide hoztak, megfenyegetted a ház urait, hogy a Testvériség bosszút áll érted, ha bármi bajod lesz. Mit tudsz mondani nekünk a többi selfről? Hol találjuk őket és mire készülnek?

Reménykedik, hogy valami használhatót fog kapni, még ha az az árulásról is győzné meg őt, de semmi konkrétumot nem adnak neki. A válasz nem juttatja előrébb, így lassan hajtja le a fejét, gondolatai hátsó részében őrlődve, mégis hogyan juthatott idáig, elhallgattatva a benne élő, mesékben hívő kislányt, aki régóta most kezdett el újra beszélni és megmutatkozni. Talán ez az eset majd megtanítja reménykedő oldalát is arra, hogy csodák nem léteznek. Bár... Ha a gyerek elvesztését követően sem veszett ki belőle mostani tapasztalatai szerint, ez vajon mennyit fog változtatni? Leginkább semennyire ezek alapján...
Egy óra csendes várakozás következik, amit kezdetben néhai szipogása tör meg, kívül egyébként néma, belül viszont keservesen zokog, tovább vívódva azon, mit tegyen egyedül. Szánalmasnak érzi magát, elesettnek, olyannak, aki túl nagyra vállalkozott, de nem akarja belátni, milyen igaza volt mindenkinek, aki balgának nevezte őt. Nem érti már, hogyan lenne képes egy be nem járt utat találni, hogy megtudja, miért is zajlanak a csaták, miért kezdeményeznek a felek, és miért játsszák a sötételfek a főszerepet az egészben. Ilyen viselkedéssel sose fogja elérni a választ, csak belepusztul az útba valamilyen félrelépése miatt. Aztán lehet, most jön el az ideje ennek... Maga se tudja.
A hangtalan szenvedést követően valaki új érkezik köreikbe. Lassan fordítja felé tekintetét - eddig sosem látott alakot pillant meg, aki egyszerre tűnik nevetséges pojácának és aggodalmat okozónak a nála lévő aranybilinccsel, melynek rendeltetése nem is kérdés a számára. Mondjuk ötlete sincs, miként fogja ez megállítani őt, ha szabadulásról van szó - macskaként túl nagyok rá a karperecek, így könnyedén kibújhat belőlük. Legfeljebb a futásban gátolhatná tündeként, mivel túl hosszú a láncsor, sokáig viszont nem tudja törni a fejét a miérteken, hiszen amint csuklóira kattan, megbizonyosodhat róla: ez egy valóságos börtön. Ami a közeli állatokhoz, növényekhez köti, azok a leheletvékony, alig érezhető szálak hirtelen elhalnak, nem is... Mintha elvágnák őket, és már most sejti, hogyha a természettől sokáig elzárják őt, abba beleőrül. Nem bír anélkül élni, amiben nevelkedett, és a tény, hogy az egyetlen társ, akit maga mellett tudhatott mindig is, aki mindig minden pillanatban figyelte őt és védelmezte, míg közelében maradt, most hirtelen eltűnik. Ez egy lassan érő, égető szenvedést hoz magával, mivel így tényleg senkije sincsen már. A család gyakorlatilag halott, közeli ismerősei nincsenek, aki elérhető távolságban lenne, az sincs mellette, és most, hogy a természet se...
A magány borzasztóbb, mint hitte. Amit eddig érzett, az csak egy töredéke volt ennek a rémisztő állapotnak, az egyedüllét sokkal marcangolóbb, mint azt eddig tapasztalta, főleg úgy, hogy veszélyben van. Így viszont már semmiképpen se tud segíteni magán. Ha úgy döntenek, megölik őt, akkor az úgy fog történni. Gyakorlatilag halálra van ítélve ilyen körülmények között - fizikai ereje csak annyi van, amennyit a vándorévek alatt magára szedett, de az inkább állóképességében mutatkozik meg, mint a verekedésben. Eléggé úgy tűnik, hogy ennyi volt...
A kérdés ad némi reményt, hogy elszabadulhat, de rövid mérlegelést követően megszavazza a lemondást. Az valahogy biztosabbnak tűnik most, persze meglehet, a pesszimizmus irányítja őt.
- Többi selfről? - pillant fel némi értetlenséggel; a közöny és beletörődés erősebben cseng. - Nem vagyok sötételf, így nem tudok sokat róluk - mosolyodik el halványan, és tudja, hogy őrültség így beszélni, máshoz még nincs lélekjelenléte, hazudni meg értelmetlen. Mondjuk... Ez a viselkedése talán jó ahhoz, hogy azt higgyék: tagad mindent. - Annyi biztos, hogy a Zevadar pusztaságban vackolják el magukat, de nem tartom kizártnak, hogy most is figyelik az épületet, várva a pillanatot, mikor senki sem számít rájuk - teszi még hozzá sejtelmesen. Belegondolva, ez talán lehet egy kártyája, ami miatt életben hagyják. Ha úgy hiszik, hogy érte fognak jönni, és le akarják őket vadászni, akkor bizony kénytelenek lesznek túszként használni őt, ami egyet jelent: nem fogják elvágni a torkát a következő pillanatban.

/Nyomon-Lazy/


Főhősnőnk nem is sejti, hogy amikor rákerül a varázslást gátló bilincs, kísértetiesen hasonló dolgot élt át, mint Viridiel a bánya mélyén, ahol a természet gyakorlatilag megszűnt. Talán csak az nyugtatja tudattalanul lelkét, hogy nincs testvére, akinek kifehéredett, természettől és elf érzelmektől mentes tekintetét meglátva rájöhet, hogy amitől fél, az nagyon is valós. Bár Lazy még nem tudja, csupán elméjét félti, de ha nagyon hosszú ideig elszigetelnek egy lombtündét a természettől, elveszitek minden mágikus képességét. Mint említettük, szeme megváltozik... Mielőtt tovább sorolnánk, hogy személyisége is, mely békeszerető eredetileg, felváltva a folyamatosan gyűlő feszültség, inkább gyorsan szögezzük le, hogy nagyon távol van a bátor lány ettől a krónikus állapottól. Akár évek is eltelhetnek, hogy lelke elfelejtse az eddig mindig ott nyüzsgő természetet, a fák pletykás természetét. Figyelni a rovarok mozgására.
A kikérdezés első pillanataiban hamar rájön, hogy legalább annyi hátránya volt, hogy a Testvériség egyik könnyűvérű nőjének adta ki magát, mint előnye. Olyan előnyök, melyek most is élnek. És a hátrányok is. Mit sem tudva ténylegesen Al-Sziszi ámokfutásáról és a selfek eltűnésének okairól, tovább játszik a fontos túsz szerepében.
Az inkvizítor már az ajtó felé néz, mintha onnan várna valami váratlant, mikor tagadni kezdesz és ezt észrevéve a Főnök kicsit arrébb tolva már emeli is föléd a kezét, mikor meggyőzöd arról őket pár mondatban is, hogy ez a beszélgetés hasznos lesz számukra, és ha túlfeszítik a húrt, akkor meg akár halálos is.
Az inkvizítor egy vaskos könyvet húz elő ruhája redőiből és leteszi az asztalra. Tisztán el tudod olvasni a gerincére írt betűket. Malleus Maleficarum. Ám most még nem akarja felfedni előtted szörnyű tartalmát. És a Főnök kezei is visszaereszkedik, ahogy tagadásod után balsejtelmes mondatokat mondasz.
-Azt rebesgetik, akik ott voltak szajhaként a bázisukon a leégés előtti napokban, hogy egy tárgyat kerestek, mellyel sajátjaikat áldozták fel a démonoknak. Azt beszélik, hogy egy nekik dolgozó szélhámos embernő és egy szintén ember tolvaj kölyök eltűnt. És utána pokoli teremtmények jelentek meg Délosban éjszakánként és elragadták a Testvériség ellenségeit.
Valóban embereket áldoztak a gonosz isteneik segítségéért?
* Nem kell nagy emberismerőnek lenni, hogy lásd rajtuk, hogy teljesen bizonytalanok ebben a dologban. Ám talán túl sokat is tudtál meg most az éjtündékről, mint szeretted volna!

Akaratlanul is összehúzódik, mikor a Főnök megemeli a kezét, mivel nem szívesen tapasztalná újfent azt a kemény pofont, amivel indult ismeretségük. Abból bőven elég volt egyszer, de a válaszai előreláthatólag elég rejtélyesek és konkrétumoktól mentesek lesznek ahhoz, hogy ezt idővel megunják, így nem menekülhet túl sokáig a durva kéztől. De ha másképp nem, hát megpróbálkozik így a meneküléssel, mikor nem figyelnek rá, bár tudva, hogy értékes túsznak hiszik, nem gondolná, hogy csak úgy felügyelet nélkül hagynák... Sajnos. Mindegy, ha csak pár órával hosszabbítja meg élettartamát, az is bőségesen elég, és bármilyen abszurd, szeretne hinni a csodában, amivel kijuthat. Meghalni még nem akar annak ellenére sem, hogy némileg már elengedte rossz utat vett életét. Mondjuk valószínűleg ez is csak átmeneti lehet, a sok érzelmi hatástól ki se lát, de sose hallott olyan épeszű lényről, aki egy szó nélkül adta volna fel hátralévő éveit, ő meg főleg nem törődhet bele csak úgy. Mert ha még egy vadállat terítené le... Azt még képes is lenne elfogadni, de így, egy bordélyházban, megalázva...
Ezek a szikrák elégnek bizonyulnak ahhoz, hogy összeszedje magát, és félig-meddig hihető válaszokat adjon a további kérdésekre. Vissza kell rázódnia a szerepbe, amit korábban felvett, az áldozat bemutatásának emlegetésével viszont nem tudja legyűrni a meglepett vonásokat. Tudta eddig is, hogy a sötételf népség romlott, Viridiel is emlékeztette őt, hogy ezek a démoni istenek lelkeket követelnek, de hogy ez itt is megjelenjen, hogy valós legyen... Erre azért így, a megpróbáltatások után nem igazán számított. Legalább ez hasznos lesz később, és nem a dolgok közepén kell felfognia a borzalmakat, amiket képesek elkövetni; rabság, áldozás, démonok... Hihetetlen, mennyire különböznek ők, erdeiek és sötétek, így még kíváncsibb a válaszra, mi vette rá őket, hogy a halál és gyötrelem útját járják.
- Ejha, érdekes dolgok jutottak el a fülekbe - jegyzi meg, leplezve meglepettségének miértjét, észrevéve a vele szemben lévő felek bizonytalanságát. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy ugyanannyit tudnak - semmit -, ezért a korábban felvett mosolya némileg szélesedik, és ezt talán gúnyosnak is találhatják. - Egyébként meg hogyne lenne így? A démonok segítsége nem ingyen van, és még csak nem is olcsó. Mégiscsak elég különleges erővel bírnak... - ad választ, bár nem engedi túl bőre, részben azért, hogy tovább tartson a faggatózás, részben pedig nem akarja elszólni magát. Ha valami az ő tudomásukkal ellenmegy, akkor biztosan gyanakodni fognak... Bár ha keresztkérdéseket tesznek fel, akkor azt valószínűleg nem fogja tudni kiszűrni, így azon meg fog bukni. Nagyon kell összpontosítania, mi lehet valószínű és mi az, ami a sötételfek határán is túlmegy, de mivel nem tartozik abba a fajba, nehéz lenne megállapítani. Az eddigi ismeretei is hiányosak...
Egyvalami még eszébe jut, amivel megújíthatja fontosságát, okot adva, miért tartsák még életben.
- Most is eléggé megmutatkozik, kikkel szövetkeztek. Nem tudom, hallottak-e róla, de gyakorlatilag gyerekek esnek teherbe, és torzszülötteket hoznak a világra - vakarja meg egyik kezével füle tövét, úgy téve, mintha ez teljesen normális vagy megszokott lenne. - Egyébiránt kaphatok valami ruhát? Ezek a rabláncok nem melegítenek túlságosan.

/Nyomon-Lazy/


Igazi démon szakértő válik belőled. Noha ez csak a távoli jövő, abban az esetben ha nagyon balszerencsésen alakulnak a dolgok és óvjanak téged az istenek attól, hogy éjtündével találkozzál!
Jelenleg viszont csak találgatsz, ráadásul azt jól. És kitérő megjegyzésed felkelti a kihallgató figyelmét.
-Mindenki hallott ezekről az esetekről, de nem mindenki tud is konkrétumokat. Akkor kapod meg a ruhát, ha értékes dolgot mondsz róla.
* Megsimítja ujjaival az arcéledet és elküld egy férfit szerezni neked valami rongyot. Ha nem is konkrétan azzal tér vissza, de mint bejelentette, csak egy nagyobb méretű törülközőt talált. Ám fogva tartóidat ez látványosan nem zavarja.
Egyre feszültebben figyelnek téged és egyre többet nem a szemedbe néznek, hanem ösztönük előretörésével tekintetük lentebb csúszik.

Bár váltig állítja a kis szörnyszülött, hogy ők mások, mint a társaik, de az én állati ösztöneim mást mondtak a járatban és nem éreztem két különböző szagot. De ha még így is lenne, csak rá kell néznem, hogy tudjam, egy szava sem igaz. És ha ebben hazudik, hazudhat arról is, hogy nyugodtan használjam az ő útvonalaikat.
- Hát igen, rátok van írva a becsület. – hagytam jóvá szavait ironikusan, de csak annyira, hogy ne vegye észre.
Így aztán, bár minden bizonnyal jóval kevesebb kockázatot jelentett volna, ha a falban közlekedem, azonnal elvetettem és inkább más tudásukra lettem volna kíváncsi, de nem volt olyan szerencsém, hogy használható választ kaptam volna.
Tudom magamról, hogy nem vagyok profi besurranó tolvaj, de mindent el követek, hogy csendesen és láthatatlanul közlekedve érjem el a felettünk lévő szobát és ha sikerülne megszereznem a fegyvereimet, akkor mielőbb vissza indulhatok Lashrael-ért és már itt sem vagyunk.
A folyosón észre veszek egy nyitott ablakot, amit jól meg is jegyzek, mert ott talán baj esetén elhagyhatjuk a helyet. Egyáltalán nem tervezem, hogy egy magam menekülök. Megígértem Lashrael-nek, hogy visszatérek érte és együtt szökünk el.
Azonban a lépcsőhöz érve lépteket hallok felülről és mielőtt még visszarohanhatnék a szobába, ahol a kobolddal beszéltem, a folyosó másik végéből is hangok közeledtek.
Kétségbeesetten torpantam meg. Nem juthattam tovább és társnőmhöz el volt zárva az utam.
Szemem az ablakra villant, aztán vissza, de már csak másodperceim voltak.
~ Visszajövök érted! Mindenképp visszajövök, tarts ki Lashrael! ~ fohászkodtam magamban.
Ha most elfognak, akkor nem segíthetek rajta, talán meg is ölnek, de semmiképpen nem hagytak volna még egyszer megszökni.
Kiugrottam az ablakon és eltűntem a szűk utcák sötétjében, de, ahogy már nem láthattak, meg is álltam és megkerestem az épület bejáratát, hogy figyeljem, remélve, hogy támad valami ötletem, hogy szabadítsam ki a lányt és jutok a holmimhoz.

/Nyomon-Viri/


Az alvilági alakokat nem állítja meg az sem, hogy kiugorjanak utánad az ablakon. Páran tesznek így, akik észrevettek a folyosón. Egészen pontosan három üldöződdel játszol macska-egér játékot. Csak éppen a társasjáték rosszabbik végén. Még mindig nincs fegyvered és nagyon kevés növény az, ami segítségedre lehet.
Két saroknyira egy elég nagy fa áll a sarkon, ha más ötleted nincs az üldözőid lerázására, felhúzhatod magad hirtelen a lombkoronába és természetmágiád "Rejtőzködés" trükkjével szinte teljesen észrevétlenné tudsz válni odafent. Ez esetben nem találnak újabb nyomot.
De ha nem szeretnéd a magányos fa nem túl nagy potenciálját használni, akkor fürge termetednek köszönhetően fél órán belül lemaradnak végleg és egy idő után céltalanul bolyonganak.
Bárhogyan is dönts, mire visszaérkezel egy szekér várakozik a bordély oldalánál megpakolva és fiatal fiúk pakolják befelé a mázsás zsákokat. Másik bejutási pont a főkapu, ahol egyetlen őr áll, aki utánafordul minden nőszemélynek legyen gyönyörű vagy szépségben szerényen ellátott.
Az első emelet egyik ablaka nyitva van, ahol kijöttél, az már nem. És a földszinten másik sem. Ám abból az egyből hirtelen halkan meghallod elftársnőd hangját, bár csak annyit ilyen távolságból, hogy valakivel beszélget.

Undorodva figyeli a közel lévő alakot, aki csak információért cserébe hajlandó biztosítani valami öltözéket. Hihetetlen, hogy még ezt a kis apróságot sem teljesítik, helyette inkább zsarolják vele, pedig igazán nem telne semmibe hozni neki legalább egy használhatatlan rongyot. Végül is akkor mindegy, nem? Meg hát így sem veheti biztosra, hogy valóban adnak rá bármit is, elvégre élvezhetik azt a hatalmat, ami most a kezükbe került... És ez egyszerűen szánalmas - egy fegyvertelen, védtelen alakkal ilyen rútul bánni csak egy siralmas mélypontja és elkorcsosulása a fajnak, amit ki kéne törölni. Ezért sem bírja megállni, amint valamivel közelebb hajol hozzá faggatója, hogy elérhesse az arcát, összegyűjtse a szájában lévő nyálat, majd, cseppet sem nőiesen, jól szemen köpje. Vagy legalább arcon, ha nem pontos a célzása, a szándék a fontos.
- Nem bírom elviselni a képét, de most legalább valamivel jobban néz ki - sziszegi ellenségesen, talán túl vakmerően is, aminek - balsejtelme szerint - hamarosan megláthatja a kárát egy csúfos pofon, netán még annál is durvább ütések képében. Félni fél, de ez annyira felingereli őt, hogy lenyelje azt a kellemetlen, visszakozó érzést, helyébe engedve az emésztő haragot, amit még a mágianélküliség is növel.

/Nyomon-Lazy/


A hősnőnknek nem kell csalódnia. A pofon menni fog, azonnal az arcátlan köpés után. Így elmondani maró gúnyát már csak ez után adódik lehetősége. Ám ezek a szavak megteszik a hatásukat. Oké, az is igaz persze, hogy jól jött a váltás neki, hiszen olyan részletekre terelődött a faggatózásuk, amit ha elront, hamar kiderülhetett volna mindenki számára, hogy nem is olyan értékes fogoly. Ki tudja mi lett volna akkor?
-Nos, úgy látom nem hajlandó válaszolni. Egy kicsit talán ösztönöznöm kellene a beszélhetnékét.
* A hosszú kabátos idegen egy méretes harapófogót vesz elő és mielőtt közbe léphetne bárki, már a jobb kezed mutatóujja körmét bele is helyezi, miközben a baljával rögzíti tenyeredet. Ám a Főnök hirtelen megszólal.
-Megőrült? Holnap fel kell lépnie, nem kínozhatja meg maradandó sérüléssel! Ő a mienk.
-Valahogyan azért mégis szóra kell bírnunk. Nem így van? Talán egy-két napot kiha...
-Mondom NEM. -vágja rá makacsul- Talán van egy mód, hogy megeredjen a nyelve.
* Furcsa módon most ő véd téged, hogy ne vegyen le csábos, behízelgő szavaival az inkvizítor a tíz körmödről. Vagy húszról, ha sokáig hallgatnál. Ám ehelyett egy tetováló szakembert hívat be az itteni vezető és hasadra fektetve téged még mindig meztelen alakoddal, a lábad alsó részétől kiindulva egy liánt vés a bőrödbe fölfelé kígyózva, szépen kidolgozott levelekkel. A két oldalon a két növény fölfelé fut a csípőd oldalsó részén és végig a hátadon. A derekadnál ketté ágaznak, a külső a vállad felé fut, lefelé a karodon, visszahajló levelekkel. Míg a belsők háromszor körbekerülik egymást a lapockáid felé. A színe fémes, világos szürke.
ÉS PERSZE KÉRDEZGETNEK KÖZBEN, mialatt a mester fájdalmak közben ezen ügyködik.
-Mondd el, hol van a kapitány, ribanc! Vagy hogy mivégre vannak ezek a torzszülöttek a hülye tízéves kislányoknál? Miért van az, hogy csak olyanok esnek teherbe vele, akiknek még nincs is melle meg kikerekedett segge?