Még időben észreveszem szerencsére, hogy hárman is üldözőbe vettek. Ezek szerint nem volt észrevétlen a távozásom, ami elég nagy baj, mert fegyvertelenül, nem túl sok esélyem van ellenük, ráadásul még rögtön vissza sem fordulhatok, hogy Lashrael keresésére induljak.
És egyre jobban aggódom érte, mert kizárt, hogy sokáig ne vegyék észre és akkor………
Ezért aztán egyre sürgetőbb, hogy lerázzam a mögöttem loholókat. Aztán meglátom azt a fát, ami legalább a lombjával elrejthet, ha használom a mágiámat, így nem is habozok, lendületből ugrom az alsó ágakra és mászom beljebb, hogy aztán szó szerint eltűnjek a három fickó szeme elől.
Megvárom míg tanácstalanul elcammognak, majd gyorsan lecsusszanok, megköszönve a fának, hogy elrejtett.
Mire visszaérek már egy szekeret pakolnak, bár ötletem sincs mit, hiszen ez ahogy tapasztaltam egy kupleráj volt. Talán ez csak valamit takar? De ez most nem lényeges. Be kell jutnom és kihozni onnan Lashrael-t.
Több lehetőségem van. Talán besurranhatnék a fiúk mellett, akik a zsákot rakodják, megpróbálhatom lecsapni az őrt és a főkapun bemenni, vagy……..ekkor hallom meg az egyik nyitott ablakon keresztül a lány hangját!
Most már biztos, hogy elkapták….és én nem voltam mellette! Mit gondolhat most? Biztos azt, hogy faképnél hagytam.
Be kell jutnom!
A zsákos fiúkat választom. Ha tudok felkapok egy nehéz pakkot és ezzel takarva magam igyekszem bejutni és ott aztán eltűnve szem elől tovább haladni.

A pofon hamar érkezik, még a vártnál is hamarabb, és tehetetlenül fordítja abba az irányba a fejét, amerre az ütés viszi. Nyöszörögve kap arcához, párszor végigsimítva a bőrfelszínen, csillapítva az égető lüktetést, ami még néhány percig át fogja járni azt a részt. Dacosan pillant fel a leköpöttre, de a tervezett szavakat semmiképpen sem hagyja kimondatlanul. Talán némi elégedettség is átfut rajta azért, mert felhúzta, annak ellenére is, hogy ez igencsak hátrányos helyzetet teremt a számára: elkapja az egyik kezét, és nem éppen jó szándéktól vezérelve.
- Ne nyúljon hozzám! - szól rá ingerülten, rángatva karját, hátha kiszakadhat az ujjak közül, de azok stabilan tartják őt fogságában. Aligha tehet bármit az ellen, hogy ne illessze a harapófogót az egyik körmére, és már lélekben felkészül arra az elsöprő fájdalomhullámra, ami érni fogja, a Főnök még időben megállítja. Meglepetten tekint az irányába, de persze őt is csak az érdek hajtja, amitől a dühös vonások megjelenését nem tudja megakadályozni. Tényleg képtelen felfogni, micsoda fertőbe került, viszont az emlegetett előadás azért elég kecsegtető lehetőségnek bizonyul a menekülést illetően. Hacsak nem hagyják rajta ezt az aranyláncot, amit sajnálatos módon nem tart kizártnak... Csak reménykedni mer abban, hogy másnapra lekerül róla ez a csecsebecse, mert szüksége van rá a leköpött inkvizítornak, így szabad az út.
Nem tudja igazából eldönteni, kinek szurkoljon, talán leginkább egyiknek se, és amikor a Főnök behívja a tetoválót, rögtön tudja, kinek kellene nyertesen kikerülnie a vitából: a kínzómesternek. Tisztában van vele, hogy a tetoválás gyakorlatilag örök életre szól, levakarhatatlan pecsétet hagy a testén, és legfeljebb a festékek takarják el azt a szégyenfoltot ideiglenesen, amit most rá fognak aggatni - és ezt nem akarja. Ezt mérlegre téve inkább vállalja körmei elvesztését, melyek visszanőnek idővel és elfelejtheti azt a szenvedést, ami ezzel járt, de így... Így ez egy felejthetetlen emlék marad a számára, pedig pont a felejtés volt a célja egész végig. Nem akar emlékezni minderre, törölni akar minden élményt, ami ide köti őt, ezt azonban ellehetetleníti ez a néhány állatias, taszító férfi.
Rögtön menekülne, amennyire csak tud, tiltakozik, üt és vág, még alkalomadtán rúg is, ha kell, a könnyebb tárgyakat is rádobja a közeledők valamelyikére, mi több, a másik megharapásától sem riad vissza, ha esetleg szája közelébe kerül egy testrész, de a körülötte lévők hamar legyűrik. Ő gyenge, egyedül van, a szobában lévők férfiak, erősek... Semmi esélye, hiába próbálkozik, viszont késlelteti ezt a végkimenetelt olyan sokáig, amennyire csak lehetősége van rá. Aztán...
Elkapják úgy, amiből nem tud már kimenekülni, bármit is tesz.
- Ne! Hagyjanak...! - mondja dühösen, lehetőség szerint továbbra is rúgkapálva, aztán hamar fogást találnak rajta, így könnyedén lefektetik őt, szorosan tartva, nehogy megmoccanjon. - Eresszenek! - emeli meg a hangját, tovább rángatózva, még mindig remélve, hogy talál egy bizonytalan pontot, amit kihasználva megszabadulhat, de nincs ilyen. - Ne merészeljen még egy lépést tenni! - kiált a tetoválóra, ahogy közeledik. - Ne! NEHOGY HOZZÁM NYÚLJON! - szól rá olyan hangerővel, amekkorával csak bír, és egyre inkább érződik a kétségbeesés, ahogy a figyelmeztetése végére ér. Több értelmezhető szó már nem hagyja el a száját - még egy tiltakozást ki lehet venni, ha valaki figyel, azonban ez kínzó üvöltésbe fullad, ami el-elhal, ahogy levegőt vesz és zokogásba kezd, nem is kifejezetten a fájdalomtól, ami csak később fog igazi pokollá válni, inkább csak a körülményektől és a kiszolgáltatottság letaglózó mivoltától.
- Azt mégis... MÉGIS HONNAN KÉNE TUDNOM?! - sikítja, ahogy a tű fájdalmasan hatol a bőr alá sokszor a legérzékenyebb pontokon, fémszínű nyomot hagyva maga után. - VIRIDIEEEHEHEL! - szorítja ökölbe a kezét, önkéntelenül is szólítva azt, akinek megjelenésében annyira hinni akar, fohászkodva, hogy a nyitott ablakon keresztül a város másik végébe is elérjen hangja, árulás esetén bűntudatot keltve a tündében.
- A FAL! - jut eszébe hirtelen egy újabb töredék, amit azonnal be is vet, hátha megszabadulhat ettől a megalázástól. - BESZÉLTEK HOZZÁJUK A FALBÓL! - sír.

/Nyomon/


Hősnőnk vágyik az Életet jelentő deszkákra újra. Szinte azt a benyomást keltve az olvasóban, hogy ha választhatna ez a röpke egy nap úgy teljen el, hogy észre se venné! Pont ebben az időben Viridiel a saját nevét hallhatja.
Odabent az a verőember, aki ide kísérte a tetoválóművészt, erősen fogja a két kezedet a bilincsnél és kinyújtva őket előre lefeszíti a földre, hogy teljes súlyával ránehezedhessen. Eközben hasadon feküdve a lábad végénél fog az inkvizítor.
-Tovább! Beszélj még egy kicsit és akkor vége lesz. Mik ezek a képzeletbeli barátok a falból? Mondj el mindent, mert addig úgy sem lesz vége! Megtudunk mindent, csak az idő kérdés, hogy meddig szenvedsz érte.
* Eközben a futárnak gyanús lesz a pakolás. A felfordulás akkor kezdődött, mikor Lazy este a színpadra lépett. És ott hagyta a vörös hajú másik elf nőt, hogy csak visszaszalad valamiért. Relatíve nem sok idő telt el, így még mindig hajnalok hajnala lehet és szokatlan idő egy szekérről behordani zsákokat.
Úgy dönt itt próbálja meg a bejutást. Sok ember veszi így körül, de talán elbújhat a tömegben. Hegyes füleit meg kell próbálnia álcázni és ennek sikerességén múlik a terve. Hiszen ha csak egy valaki is kiszúr egy halvány vonást fajáról, azonnal felfigyelnek rá az emberek városában. És nem szövetségesnek hiszik itt.
Miközben a vallatás alatt Lazy egyre több mindent tud meg, összeállva benne is a kép több mozaikja, a középkorú szakállas pasi visszatér előző kérdéséhez.
-Hol vannak a self társaid? Mi közük van a teherbe ejtett gyermekekhez? Ezek is a démonokhoz kapcsolódnak?


/Hatos kockát dob Viridiel.
5 és 6 -Viridielt felismerik és újból elfogják
1-4-ig -Sikerrel lopózik be a házba, ahol a zsákokat a konyha melletti raktárba viszik, egyik alsó csücske kiszakadt és finoma szemű, fehér por csorog ki egy kis foltban mellette./

Ahogyan a tetováló egyre több részletet tud kidolgozni egyre nagyobb területen, úgy fokozódik a fájdalma. A jelek helyén éget, még körülötte is, mintha le akarna olvadni róla a hús, bár ezt valószínűleg csak a tiltakozása és túlreagálása miatt érzékeli így. Szinte látja maga előtt, ahogy tűzpirossá válik a felszín - egyelőre csak lábán -, felváltva az ismerős halvány, világos árnyalatot. Ez azonban nem elég: a csuklójánál húzódik a bőr a számára előnytelen szorítástól, és rettentően kínozza, ahogy a súly ránehezedik, már-már hallva, ahogy a csontját is szétropogtatják. Panaszkodna, de hiábavaló lenne, úgyse fognak egy pici mozzanatot se tenni annak érdekében, hogy neki valamivel könnyebb legyen. Minél több inger éri, annál jobb az ő szemszögükből.
Néha elfojtja a kiáltást, ami a többfelől érkező gyötrődésének adna hangot, azonban sokáig nem tudja visszatartani. A gondolkodást nehezítik a körülmények, a kérdések felét meg sem hallja részben saját keservétől, részben a hol erősebb, hol gyengébb fájdalomhullámtól. Igyekszik felidézni azt, amikről eddig értesült, de néhány foszlányon kívül hosszú másodpercekig nem tud választ adni. A körülményes helyzet miatt igazi kínpróba az emlékek közt keresgélni, viszont amennyire csak tud, rákoncentrál a vörösre, aki - szerencséjére - ellátta őt pár morzsával. Nem sok, de most hasznát tudja venni, még ha lehet, ezzel kockáztat is valamilyen későbbi eseményt. Erre azonban most nem tud kitérni, képtelen mérlegelni, mint ahogyan azt egyébként tenné, hiszen szenved lelkileg és testileg egyaránt. Minden mentális feladat egy igazi rejtvénynek bizonyul most.
- Egy... EGY ÁTOK! - erőlteti meg magát, kinyögve azt, ami először felrémlik benne. - A... A SÖTÉTEK... - Szenvedve nyel egyet. - A DÉMONJAIK VOLTAK! - Alapvetően ezek a részletek és a látottak már régen rádöbbentették volna egy valószínűbb lehetőségre, miszerint a vakarcsoknak elég nagy közük van ezekhez a hiedelmekhez, viszont az elméjét elborító kín és káosz nem engedi, hogy össze tudja rakosgatni az összefüggő darabokat. Csak kaotikus, hirtelen átröppenő megjegyzések vannak, melyek hol arra térnek ki, miként menekülhet meg, hol arra, hogy valahogy meg kell tartania a láncot későbbi bevethetőség miatt, hol pedig csak arra, mennyire szívesen lenne egy terebélyes lombkorona ölelésében. Egyetlen témánál sem tud megmaradni, ahogy pánikolva keresi a kiutat a vesztőhelyről, lehetőleg minél kevesebb örök szégyenjeggyel távozva.

/Nyomon-Lazy/


Hősnőnk a kíntól már abban reménykedik, hogy örökre megtarthatja a láncot. És ha az események balul sikerülnek, akkor bizony jó esélye is van rá. Ahogy arra is, hogy ha számára kedvezően alakul, akkor is a közelébe lesz mindörökre. Már csak a viselő vagy a tulajdonos itt a döntő kérdés.
Igen fájdalmasan megkínozzák és most még talán sok mindent nem tud összerakni. Elég kevés információt kapott eddig ahhoz, hogy mindent világosan lásson. Bár egy ideje a sötét elfek nyomában és titkait kifürkészni remélve járja a világát, de az igazi kalandja csak most kezdődött el. És eddig minden szavát elhitték vallatói.
-És hogyan lehet megtörni? Ezt még mond el és mára végeztünk, pihenhetsz. -hangzik újból a sarkad felől a hang parancsolóan.
Ám hangja ezúttal halványan mintha tényleg arról árulkodna, hogy tényleg komolyan gondolja. Ahogy a tű egyre fentebb halad, lassan kész lesz, már a hátad közepénél tart. Igen gyors a keze a tetoválónak, lehet sokszor kell az alvilági körökben különböző ábrákat készítenie.
Bármit is mondasz, egy percig még szenvedned kell, ám akkor hirtelen elenged először csak a lábadnál.
-Tessék a ruhád! -tartja feléd a magasban a törülközőt.
* A fogdmeg egy ideig még leszorít, de mikor rájön, hogy nem csak gúnyos tréfát akar veled játszani a király hivatalnoka, akkor ő is elengedi a csuklódat és te elkezdheted megtapasztalni, hogy mely testrészedre helyezhetsz ezentúl súlyt például ülésnél vagy forgolódásnál és melyek kímélj inkább. A férfival kísértetnek a szobádba megint, aki elkapott. És Főnök félreérthetetlenül utalt arra, hogy Papa cicájával egyenlítse ki a számlát ma éjszaka, amiért ilyen jó munkát végzett.
Ha Viridiel bejutott észrevétlenül a házba, akkor a folyosón hozzá közel haladtok el.

A szokatlan időben történő áruszállítás természetesen gyanús, de nekem most igazán kapóra jön, mert elég sok fiatal legény szaladgál az szekér és az épület belseje között a hajnali gyenge derengésben, hogy el tudjak vegyülni közöttük, ha ügyesen teszem a dolgom.
Ha a jószerencse, ami mostanában erősen kerül mégis megkörnyékez, akkor észrevétlen, egy zsák kegyes takarásában bejutok és eltűnök a raktár egyik sötét sarkában, ahol, ahogy ledobom a zsákot annak kiszakad a sarka és valami finom por hullik alá belőle, aminek a színe fehér.
Biztos érdekelne, hogy mi ez és miért hajnalban pakolják, de most fontosabb dolgom van, de azért elteszek belőle a zsebembe egy marékkal a későbbi vizsgálatra.
Mivel most kisebb a nyüzsgés, mint este, így könnyebben jutok előre, kihasználva minden rejteket. Ekkor hasít a velőmbe Lashrael sikítása, amire meghűl bennem a vér és ösztönösen rohannék hozzá, de még időben megfékezem magam, mert csak a vesztembe rohannék és rajta sem segítenék.
Tovább araszolok előre és még időben bukom le, amikor egy bizonytalan és egy határozott lépést hallok és egy szekrény mögül kilesve keresett társnőmet és egy rosszképű fickót pillantok meg. Lashrael nincs jó bőrben és rajtam végig hullámzik a düh és az aggodalom. Megpróbálom követni őket és valami jó alkalomra várni, bár a fegyvereim most még jobban jönnének.
Ha nincs szerencsém, akkor, ahogy a jóságos Mesélő írta, elfognak és akkor a fentiek természetesen nem történnek meg, hanem újabb fogság vár.

The member 'Viridiel' has done the following action : Szerencse, játék, kockázat

---

'Hatos' : 1

A kérdés a sikolyok közben alig ér el hozzá, és, mint ahogyan korábban is tette, vészesen gondolkodik, milyen választ adjon. Ugyanúgy kénytelen egy rövid ideig felelet nélkül hagyni fogva tartóit, amíg igyekszik valami épkézláb kitalációval szolgálni nekik, hiszen rá kell jönnie: erről semmit nem tud. Nehéz megállapítani, mi az, ami könnyen hihető, de nem is kell további kérdésekre válaszolnia, ami miatt itt tartják. Valami olyan kell, amitől elengedik, még ha nem is örökre, hát egy kis időre, míg megszökik. Valami cseles kell...
- Vér... VÉRÁLDOZATTAL! - zokogja. - EMBEREKÉVEL, AMIVEL ELŐIDÉZTÉK! - teszi hozzá, mielőtt azt gondolnák, fel is áldozhatják őt, azonnal elvágva a torkát. - A VÍZBE... A VÍZBE KELL RENGETEG VÉR! - magyarázkodik fájdalomtól remegő hangon. - AKKOR... AKKOR A DÉMON... ELPÁRTOL TŐLÜK, LÁTVA A HOZOMÁNYT! - sír tovább, fohászkodva, hogy elhiggyék és mihamarabb befejezzék vallatását, azonban nem tudná megállapítani, örül-e annak, hogy a tetováló ilyen gyorsan halad. Jó olyan szempontból, hogy már csak a felépülést kell elviselnie, rossz azt nézve, miszerint ez az örök jegy teljes egészében, észrevehetően fog pompázni a lábaitól egészen a vállaiig... És ettől nyöszörögve folytatja a könnyek eresztését kivörösödött, vizes szemekkel, egész arcát beborítva a sós cseppekkel. Elméjében hangosan sikít a megálljt parancsoló szó, de ki nem ejti, mivel tisztában van vele: hiábavaló. Csak őket elégítené ki, ha hallanák a kínokkal teli könyörgését, ezt az apró örömöt a sok mellett pedig nem szeretné megadni. Épp eleget szenved már...
Megtörten, elveszetten és erőtlenül tűri tovább hangos szipogások közepette, ahogy a testdíszítő befejezi a munkáját, ugyanakkor nem sajnálja a kiáltást, ha érzékeny pontot ér a tű, mely számtalanszor szúr ugyanarra a helyre - vagy csak minimálisan odébb. Nem akar beletörődni abba, hogy ezzel együtt kell élnie, egyszerűen túl nagy megaláztatásnak tartja, és ha tehetné, késsel vágná ki magából az egészet, jelen körülmények közt nem érdekelve, mennyire lenne veszélyes.
Aztán hirtelen megszabadul. Az égető érzés nem távozik, csak fokozódik, de legalább elengedik őt, ami igazi csodának tűnik. Hitetlenkedve nézne fel az inkvizítorra, azonban nem tudja hátrahajtani a fejét, így csak maga elé bámul meggyötörten. Végül a kezeiről is lekerül a súly, és még pár másodpercig fekszik a döbbenettől, aztán megmozgatja eddig lefogott tagjait, nagy nehezen feltornászva magát. Remegve emelkedik fel, összeszorított fogakkal és szemekkel gyűri le a nyöszörgést, ami az apró mozdulatoktól kitörne belőle, lassacskán tisztuló fejében pedig erősödik a tény: megbélyegezték, és ettől ismét sírásban törne ki. Egyelőre még visszatartja, noha torkát szorongatja az érzés.
Megkínzott pillantást vet a törülköző felé, hogy reszkető ujjai közé véve maga elé tartsa azt. Nem bír összehúzódva kuporogni, túlságosan fáj ahhoz testének egésze, csak térdelve görnyed előre, mellkasához szorítva az anyagot, egy pillanatig elengedve a benne lévő feszültséget és keserűséget halkan sikító könnyezés képében.
Végre megszabadul... De milyen áron? Még a láncok is rajta vannak... Ha legalább... Legalább a fákat, bokrokat hallhatná most... Ha legalább ők szólnának hozzá megnyugtatón...
A várt nyüzsgés azonban nem érkezik, csak a síri csend. Utálja a rajta függő bilincset, utálja önmagát, a gyengeségét, azt, ami vele történik. Mintha direkt ilyen utat szántak volna neki - folytonos egyedüllét, meg nem értettség... Mikor fog változni? Mikor lehetnek tartósan boldog évei? Mikor nem kell viselnie már semmilyen súlyt a vállain?
Nagy nehezen áll fel csak, és érzi teste kimerültségét - lélekben kiüresedett. Furcsa ez a fajta fáradtság... Kellemetlen és elszomorító. Vállai előreesnek, enyhén hajlítva van a háta, a fejét is szinte előreejti, nyakát behúzza. Alsó ajkát harapja kínjában, a könnycseppek még mindig végiggördülnek arcán, hogy állán összegyűlve váljanak el tőle.
Fáradt. Egyedüllétet és csendet akar...
És felejtést.
Gyakorlatilag nincs tudatánál, mit is tesz, azt sem fogja fel, hogy eladták éjszakára. Csak megy, csendesen, követve azt, akit kísérőjének szántak, léptei bizonytalanok és már-már élettelenek. Nincs benne tartás, és aki látja, az biztosan azt hinné, hogy a következő pillanatban fog összecsuklani. Meredten néz maga elé, és aki ezt a szempárt figyeli, azt megállapíthatja, hogy lélekben nincs itt. Valahova a messzeségbe bámul, annyira messze és máshova, hogy azt még ő maga sem tudná megmondani. Biztosan el innen... El, valahova máshova, ahol ez nem történt meg vele, tudattalanul is örömteli perceket szemlélve nemlétező jelenjében.

/Nyomon/


A szoba egy pillanatra megfagy, mint az Északi-sark. Mindenki elsőre ugyan azt gondolja, mint te. Tökéletes áldozat lennél. Egészen addig, amíg nem sietsz teljesen kizárni ezt a lehetőséget.
Nem áldozhatnak fel és ezt valószínűleg az életed menti meg. Noha a két férfi igen csak gondolkodik, mikor téged a csirkefogó elkísér. Ugyan abba a szobába. De ne siessünk ennyire előre!
Viridiel látja a folyosón, ahogy megtörve elvezetnek nem sokkal mellette. Elég sokan vannak a folyosókon a késői óra ellenére is. Vagy épp ezért! Hiszen nem napközben van nyitva a bordélyház. Magukból keveset takaró lányok és férfi kísérőik settenkednek ismeretlen helyek felé. És a biztonságot szavatoló alvilági csoport itt vigyáz a rendre.
A Viridielt csapdába csaló embernő is még mindig ott van és téged a fickó durván félre lök, miután elhúzta a reteszt a zárban. És félreérthetetlenül közeledett felé. A szegény tolvajnő -hogy ilyen együttérző szavakat Te miért nem kapsz a Mesélőtől(?)- összekuporogva várja elkerülhetetlen sorsát. Úgy tűnik egyikük sem zavartatja magát miattad.
Hamarosan olyan hangok töltik meg a négy fal közötti teret, melyet kívülről Turion fia is jól hallhat. Ám azt csak te tudhatod, hogy mit teszel ebben a helyzetben...

A folyosó tele van különféle figurákkal. Nem látja őket, a testét égető érzés sokkal jobban leköti őt, nem éppen jó értelemben. A bizonytalan lépdelés viszont hamar véget ér, ugyanis megérkeznek a szobához, méghozzá ahhoz, amihez még először vezették. Vajon itt van ideiglenes lakótársa is, akivel kölcsönösen rosszul viselték egymás jelenlétét? Egy pillanat erejéig átfut rajta egy kósza gondolat, hogy ketten kiüthetik, de ahogyan a férfi ellöki őt, így a földre küldve, elveti az ötletet, pedig a láncokat még a nyaka köré tekerhetné. Ráadásul a nő se csinál semmit, nem ellenkezik, csak várja azt, ami rá vár - mint ahogyan az itt szokás, nagy valószínűséggel. Az viszont igencsak szerencsés őrá nézve, hogy nem veszik kezelésbe ezek után a megpróbáltatások után, mivel már jócskán kijárt neki a pihenő.
Nyöszörögve kel fel a padlóról, remegve húzódva be az egyik sarokba, valamennyire magához térve a mélypont után. Nem teljesen tiszták az elképzelései, elméje egyszerre üres és kaotikus, de legalább már nem az emésztő űr uralkodik az önsanyargatásra sarkalló képekkel - köszönhetően a durva lökésnek, ami érzékelteti vele: nincs idő az önsajnálatra. Hirtelen azonban nem tud ennek eleget tenni, még túl erősen él benne az élmény, így amennyire csak lehet, összehúzódik, bár ezt a frissen szerzett bélyeg miatt aligha teheti meg a szokásos módon. Enyhén begörbíti a hátát, amíg nem feszül túlságosan a bőrfelszín, lábait maga előtt kulcsolja át karjaival finoman, és bár ráhajtaná térdeire fejét, az így is pokolian égető érzés miatt nem meri. Kezeit így feljebb vezeti valamivel, hogy arca takarásban legyen, és úgy folytassa a néma sírást, lehetőség szerint kizárva a szobában és a házban folyó eseményeket, a csuklóin pihenő lánc hangjának finom, fémes rezgését úgyszintén. Felidézi magában a legbiztonságosabb körülményeket és helyszíneket, amik némileg megnyugtatják őt, adva neki egy kevés erőt és kitartást, reményt, hogy még visszajuthat. Vajon mit fognak szólni a fák, bokrok, a fűszálak, a kecses virágok, ha visszatér otthonába, és meglátják ezt a csúfságot? Vajon el fogják ítélni? Valahogy ezt nem tudná elképzelni... Ahogyan ismeri őket, inkább csak sajnálnák ezt a borzasztó esetet, de ugyanúgy szeretnék. Nem vetnék meg, az eddigi befogadásuk mit sem változna, mi több, talán még az aggódó szülők szerepébe is belebújnak, és afféle "én megmondtam" hangsúllyal mondanák, hogy legközelebb ne menjen sehova, maradjon velük. Ez egy halvány, könnyes mosolyt csal arcára, és úgy tűnik, a szorult körülmények ellenére is megtalálta azt, amiből a legjobban tud töltekezni: az igazi családja gondolatából, a tündék mindenéből, amitől most ugyan megfosztották, de könnyedén el tudja képzelni a hangjukat.

Mindenkit elkívánok az emberek poklába, aki csak a folyosón bóklászik és feltart abban, hogy Lashrael megmentésére rohanjak. Ám emlékeztetni kell magam, hogy nem egyszer az elhamarkodott cselekedetem sodort veszélyes helyzetekbe, így a fogam csikorgatva, de maradok a helyemen, amíg tiszta nem lesz a terep.
Azonban a lány olyan rossz állapotban van, hogy muszáj valamilyen módon üzennem neki és mivel úgy látom a szoba, ahol eltűnnek talán még nincs túl messze, telepatikusan üzenek neki, hátha erőt ad neki a tudat, ráadásul nem hiszi azt, hogy cserben hagytam.
Megpróbálok mellettük egy üres szobát keresni és ott egy járatot. Elég rövid távolságot kell megtennem, hogy ne számítsak a koboldok jelenlétére, de ha ott ki tudom fürkészni mi történik és meglephetem a lány őrét, ha a lyukból ugrom elő, akkor talán sikerrel járhatok.
A hangok mindenesetre sietségre ösztönöznek, nagyon ösztönöznek.
Ha kell farkasként a torkát harapom el annak a szemétnek!

/Nyomon/


Miközben a két nő kiszolgáltatva van a férfi kedvének -igaz egyelőre csak az egyikükkel játszik-, addig a futár cseppet sem sietősen megy a nyomukban. A telepatikus üzenetet blokkolja a lánc és megérzi a megmentő, hogy nem sikerült eljutnia. Amíg nem voltak a mágia szálai megzavarva Lazy körül, például amikor Viridiel fogságban volt és sietett farkas alakba átváltozni, nem próbáltak távoli kapcsolatot létesíteni a kiszabadítás összehangolására. Ám most elkésettnek tűnik... legalábbis ez a része.
A lány ott gubbaszt az ajtó melletti sarokban. Kicsit pihenhet, míg a tolvajnő kétségbeesve próbál szabadulni. Minden bizonnyal nem is sejti, hogy milyen közel a felmentő sereg. Eközben farkasunk egy kobolddal találkozik a falon talált repedésbe bebújva. Ennek is a kezében ott fénylik halványan, megcsillanva az élén minden apró fénysugár, mely ezen a vaksötét helyen csak van.
-Hová ilyen sietősen? -hangja vékony, magas. Olyan, mint a perverzeké, akik éjszakánkét ilyen hangszínnel cserkészik be tinilány áldozataikat.
* A további a Kockától függ. Ha Viridiel nem jön elég gyorsan, akkor vége a szexnek. És lekászálódva Papa csalétekéről, elégedetten menne ki az ajtón a fickó. Ám meglátva az összekuporodó erdei elfet, leguggol hozzá és megsimítja a lábát.
-Ne sírj, Kicsim! Nem muszáj itt maradnod. Ha jó leszel hozzám, akkor teszek neked egy szívességet. És értesítem a barátaidat, ha elmondod, hogyan juthatok be élve a törpök hegyeiben lévő bányájukba. És eljönnek érted.
Ügye te is akarod?


/Kockadobás: Tízes
1-4-ig -A járat elkanyarodik, amin hősünk bekúszott és esélye sincs időben átérnie, jókora kitérőt kell tennie.
6-10-ig -A járat a szomszéd szobába vezet, de előtted van a patkányember./

The member 'Uráldur' has done the following action : Szerencse, játék, kockázat

---

'Tízes' : 6

Üres visszhangja van a telepatikus üzenetemnek, így tudom, hogy nem hallotta meg társnőm, de fogalmam sincs, hogy miért és ez még nagyobb aggodalommal tölt el. Talán elvesztette az eszméletét, vagy csináltak vele valamit?
Erősen törtem a fejem, de a törölközőn kívül, amit láttam rajta nem vi………a lánc! Láttam rajta egy aranyosan csillogó láncot! Ez lenne az oka?
Na, de ez még sürgősebbé teszi a kiszabadítását. Ahogy meglátom a lyukat máris átváltozom, de ahogy bedugom az orrom már nem csak érzem a kobold szagát, de látom is. Elállja az utam!
Rámorranok……fenyegetően, de aztán rájövök, hogy patthelyzet lesz, ha itt leállunk brusztolni.
Visszahúzódom és visszaváltozom, hogy beszélni tudjak, bár nagyon ideges vagyok.
- Egyik társatok felajánlotta, hogy használhatom a járataitokat. Engedj át, barátom veszélyben van. – intek a hangok irányába.

/Nyomon, Viri/


Hősünk végül mégis meghátrál. Időt veszít ezzel, ám az erőszak hangjai még nem ültek el. És a járatból ugyan az a lény szólal meg újra.
-Az a szoba nem erre van. Tudok egy rövid utat, odavezetlek.
* A kis surranó úgy gondolja, hogy a páncélszekrényes szobába akarsz ismét eljutni. Így arra felé vinne. Ám ha elmondod neki, hogy hová szeretnél eljutni, akkor a másik irányba terel és az ajtótól távolabbi sarokban bukkansz ki közel abban az időben, mikor a tolvajnő megaláztatása véget ért.
A koboldok tényleg segíteni akarnak rajtad a járatban való eligazodásban.

Kész vagyok rá, hogy ha nem megy az utamból, akkor nekiugorjak, mert a hangok egyre jobban idegesítenek és félelemmel töltenek el, hogy Lashrael-nek baja esik.
Azonban meglepő módon a kis gnóm nem akar akadályozni, sőt irányt akar mutatni, de nem tudom, hogy miért egy másik úton, amikor itt hallom a hangokat mellettünk. Aztán fény derül a félreértésre.
- A kardom most ráér, de az is kell majd. Most azonban a társnőm az első, baja eshet, ha tovább várok. – sürgettem. – Kölcsön adod a késedet egy kicsit addig? – kértem és ha megtette, akkor már nem fegyvertelenül néztem szembe Lashrael börtönőrével.
Ha azonban kimegy magától, akkor addig meglapulok, de ha tovább molesztálja a lányt, akkor megpróbálom a hátába állítani a kést.

Halk dúdolásba kezd, olyanba, amit szórakozó szobatársai nem hallhatnak meg, csak ő. Még valamikor régen tanulta otthon, kissé talán nehezen is kerülnek elő emlékei közül a dallamok, de nem tart sokáig felidézni a sorokat, gondolatban hozzámondva a szöveget, néha-néha öntudatlanul is ajkaival megformálva némán a szavakat.
Így, hogy önmagára figyel, befelé fordulva pihen, egyre inkább elnyomva a külső nyomást és fájdalmat, a tetoválás égető érzését, ténylegesen megnyugszik, elméje kitisztul, képessé válva a logikus gondolkodásra és mérlegelésre. Valóban jól jön neki ez a kis szünet, míg nem vele foglalkoznak, hiszen így az észhez térés igazán könnyű feladatnak bizonyul. Furcsa ugyanakkor, hogy a körülmények egyáltalán nem engednék meg a békés lelkiállapotot, azonban ez nem különösebben zavarja; lassan készen áll egy őrült menekülési kísérletre, aminek következményeit, ha elkapják, képes lesz újra elviselni.
A hangok elcsendesednek. Pihegés és lihegés az, amire felfigyel, ezért ő is elnémul, némileg megmerevedve, de nem félve, hogy ő következik. Elszánt, tekintete szinte izzik, ahogy a honvágy és a szabadulás kívánása vezérli őt, így nem fog meghátrálni, ha a férfi erőszakkal csókolja meg, csúfosan ráharapjon a nyelvére, erőteljes jelzést adva neki: hagyja békén. Egyelőre viszont nem néz fel, maga elé bámul, nehogy bármit is megsejtsen kísérője, aki felé jön, furcsa hasonlattal invitálva egy körre, ami... Egyszerre rejteget magában egy kulcsfontosságú információt is? Majd később elemezgeti, mi lehet mögötte, valamint jobban utánanéz, van-e értelme annak, amit ígér.
Ekkor emeli rá tekintetét egy halvány mosoly kíséretében.
- Először a ruháimat akarom visszakapni. Azokat, amikben jöttem, a Főnök biztosan tudja, hol vannak - közli vele. - Utána lehet róla szó, hogy cserébe osztozom veled az ágyon, mindenféle bér felszámolása nélkül. - Más kérdés, hogy szándékában sincs eleget tenni az elhangzottaknak, helyette inkább rászorítja a torkára azt a hosszú láncot, amit kapott, és ha nem is fulladásig, de ájulásig szorongatja majd. Aztán indulhat a hajsza a bilincseket leoldó kulcsért... Amit jobb esetben zsebre fog rakni.

/Nyomon/


A járat lakója nem gondolja úgy, hogy oda kéne adnia kedvenc kését neked. Csupán elvezet téged immáron a jó irányba. Végre meggyőződhetsz arról, hogy nem akarnak ismét hátba támadni. Ám az ágytorna hangjai vége szakadnak, még mielőtt odaérnél.
Ahogy kidugod a fejed egy berendezett szobát látsz. Az általad ismert csali nőszemélyt meztelenül az ágyban heverni. És a fickó épp Lazy mellé lehajolva simogatja a lábát, miközben alig takarja valami. Félreérthetetlenül akar tőle valamit. Majd másik kezével megemeli az állát és ha hagyja, akkor szájon csókolja.
-Ahogy akarod, Drága!
* Ha nem rontottál rá hátulról farkas alakban, akkor felemelkedik és kisétál a szobából. És rajtad kívül csak a két hölgy marad odabent. De ha támadsz, akkor hamar végezhetsz vele.

Úgy néz ki, hogy a koboldok végül beadták a derekukat és támadás helyett úgy döntöttek inkább segítenek, legalábbis a járat használatának engedélyezésében és az út megmutatásában, azonban ennél nagyobb bizalom már nincs, hiszen a beszélgető partneremnek esze ágában sincs megválnia kedvenc késétől még egy pillanatra sem.
Ezt még az előtt azért sikerül tisztázni, hogy ismét felvenném a farkas alakomat, így el is határozom, hogy ahogy azt az ocsmány férget meglátom, aki bántani merészelte Lashrael-t, azon nyomban a torkának ugrom.
Ám a gyomrom is görcsbe rándul, ahogy alig félúton járva csend telepszik a helyre, ami megnöveli rossz érzetemet és kettőzött erővel kúszom a szobába vezető rés felé, hogy végre ne csak halljak, hanem lássak is valamit.
Először a meztelen női test látványa megdermeszt, de pár pillanat múlva már megismerem a nőt, nem az elf lány az!
Mielőtt még nagyon megkönnyebbülnék meglátom őt is az ellentétes sarokban kisírt szemekkel kucorogva, ahogy épp zaklatja a fickó. Nem látom a lány arckifejezését, de a nyomorult szavaira feláll a tarkómon a szőr és halk morgás indul meg a torkomból, ami csak akkor szakad meg, amikor már a fal egy részét is kiszakítva, az őr átharapott hullája felett állok.
Gyorsan alakulok vissza, hogy meg tudjam nyugtatni Lashrael-t és be tudjam fogni a másik nő száját, bár társnőm tudja ki vagyok.
- Bántottak? Ki viszlek innen! - törlöm meg véres szám és még mindig izzik a szememben a düh.

/Nyomon- Viridiel/


A fal nagy darabja szakad ki, ahogy kirontasz onnan. Szerencsére még nem késtél el. És fogaid között ér végett a lány reménye egyelőre, hogy falatnyi ruháját visszakapja. A kivégzett csávó aligha remélheted, hogy zombiként feltámadva megszerzi és pajzán örömöket remélve visszaszolgáltatja neked.
De az természetes, hogy Viridiel gyorsan változik vissza és befogja a száját a tolvajnőnek.
-ÚRISTEN! SEGÍTSÉG, FARKAS!
* Még akkor sikított, mikor félúton voltál az immáron halott maffiózó felé. És jól teszed, hogy befogod kezeddel a száját. Lazy ötlete csendesebb és hatékonyabb volt. Talán kevesebb eséllyel pánikolt volna, ha önvédelemből megfolytja, mint téged vadállati alakban látni felbukkanni és végezni vele az agyaraddal, miközben neki az fut át az agyán, hogy egy embergyilkos fenevaddal van egy bezárt szobában.
Könnyedén lenyomod a párnák közé és többé a házbeliek nem hallják, amit mondani akar. Ahogy ti sem. Ám a bordélyház ismét felbolydul és tucatnyi helyről hallani a futás zaját az ajtó felé.

Szerencséje van ennek a jómadárnak, hogy a lábán azt a részt simogatja, ahova nem szúrták milliószor azt az átkozott tűt, egyébként biztosan haragosan lökné el magától. Így viszont elviseli azt, amit jelenleg csinál, és annak reményében, hogy visszaszerezze felszerelését - remélhetőleg a tőrökkel együtt -, képes lenne mást is kibírni, ami egy apró lépéssel messzebb van a simogatástól. Meg is fogja az állát ez az undorító alak, tudván már ennyiből, mit is akar, és bár nem áll ellen, a folyamat nem fejeződhet be, mivel egy morgás a másik oldalról félbeszakítja ezt. Először azt hiszi, képzelődik, esetleg a szomszéd szobából érkezik a hang, noha furcsán tiszta, azonban a következő pillanatban a fal egy része kiszakad, az őt molesztáló férfi pedig már holtan hever előtte a földön. Dermedten pillant az irányába, a vér is megfagy az ereiben a gyomorforgató látványtól, aztán hirtelen zakatolni kezd a szíve, a légzése sebesebbé válik mindettől, és nem sok választja el a sikítástól. Csak nehezen tudja legyűrni ezt a kényszert, majd elvezetni onnan tekintetét, fel, a tettesre, aki újabb döbbenetére Viridiel. Nem hitte volna, hogy így fognak alakulni a dolgok, pedig már... Jó lett volna, nem?
- Mit... Mit tettél...? - kérdezi elhalón, már-már önkívületlenül, meredten bámulva társára, aki váratlanul jelent meg gyakorlatilag a semmiből. Képtelen felfogni, hogy a mélypontból felkapaszkodva ismét visszakerül egy ilyenbe, mintha egy hullámvölgy lenne ez az egész, vagy egy olyan luk, amiből képtelenség kimászni; egy darabig feljut, aztán visszacsúszik, mert leszakad a kezei alól a szikladarab, amiben megkapaszkodott.
A tünde kérdése némi késéssel jut csak el hozzá, halk visszhangot verve elméjében, és ezt az aggodalom egyik legfelsőbb fokának veszi, ami tudata leghátsó részében jóleső érzést vált ki belőle.
- Hogy? Hogy akarsz kivinni? - érdeklődik némileg tudatosabban és erőteljesebben, érezhető kétségbeeséssel. - Megláncoltak, nem tudom használni a képességeim, nem hallom a természetet - emeli meg a karjain pihenő béklyót, megrázva az apró szemeket rajta, ismét könnyezve. - Ruhám sincs, mert elvették tőlem, mi több, végigtetoválták a testemet, így... így... - tör ki belőle újfent a zokogás. - Mozdulni alig bírok! - törli le az arcát, szétmaszatolva rajta a könnycseppeket. - Kiugrasz az ablakon és viszel a karjaidban, mint ahogyan a lányoknak szánt mesékben szokás, vagy hogy gondoltad? - szorítja össze fogait, de nem a dühtől. Nincs benne semmiféle harag vagy ingerültség, mindössze kétségbeesett és feszült, mindemellett fél, hogy csak még rosszabbá válik az így is siralmas helyzet. Nem akar ismét leszorítva, kiszolgáltatottan feküdni azok előtt a férfiak előtt... El akar már menekülni a bilincsek nélkül!
Számításait úgy húzta keresztbe ez a cselekedet, hogy azt még álmában sem hitte volna el. Viridiel törődését a körülmények miatt nehéz teljes mértékben értékelni, noha jólesik neki, mennyire védelmezőn áll ki mellette, egyelőre nem sok előnyük van belőle. Ezt a tulajdonságát ugyanakkor mindenképp irigyli, ugyanis belőle hiányzik ez a fajta ugrás - ő számító, és mérlegel, mielőtt bármit is tenne.
Reszketve áll fel, majdnem elveszítve egyensúlyát a bizonytalanságtól és a lüktető fájdalomtól, közben szája elé teszi a kezét, ahogy átlépi a frissen elhunytat, nehogy üres gyomra mégis megmutasson valamit. A törülközőt maga előtt tartja, ha már körbe nem csavarhatja magán a kínzó égetéstől, ami végigfut lapockájától a bokájáig, egyetlen mentsvára felé igyekezve.
- Változz vissza, Viridiel! - ragadja meg a férfi ruháját, amint odabotorkált hozzá. - Változz vissza és szerezd meg a felszerelésed, használd a járatokat! - könyörög zokogva. - Nem tudsz a fegyvered és a páncélod nélkül engem is kivinni - rázza meg a fejét. - Mivel harcolhatnál? Csak elkapnak és bezárnak...

~ Természet Anyára! Milyen reflexei vannak ennek a lotyónak! ~ szitkozódtam magamban, ahogy kezemmel és súlyommal belepasszíroztam a nőt a párnába. Nem is fogtam fel igazán, hogy pucéran hever alattam, mert már azon zakatolt az agyam, hogy biztos felverte az egész nyavajás kuplerájt.
Aztán meghallottam Lashrael kétségbeesett suttogását és elég volt az arcára vetnem egy pillantást, tudtam, hogy …….elszúrtam.
Képzelhettem én, hogy milyen védtelen és segítségre szoruló, de tisztában kellett volna lennem vele, hogy eddig is boldogult, nem kellett ehhez neki gardedám. Én meg hülye fejjel, biztos keresztül húztam a számítását!
De…….de a szobába, mielőtt kidőlt…..azt kérte, hogy ne hagyjam itt! Vagy valamit félreértettem?
Persze mindenképp érthető, hogy nem repes a boldogságtól, hogy vérfürdőt rendeztem az orra előtt, meg, hogy ez nem sikerült olyan csendben, ahogy terveztem és ezzel lehet nagyobb gondot szakítottam a nyakunkba, mint eddig volt.
Az alattam lévő nő annyira izeg-mozog, hogy nem tudok normálisan figyelni, ezért idegesen ráförmedek.
- Maradj nyugton és egy mukkot se szólt, különben……úgy jársz mint ő. – intek a halott őr felé, bár persze nem gondolom komolyan, egy ártatlant nem tudnék bántani, de muszáj használnom a fejem.
Mikor Lashrael kérdezni kezdi, hogy akarom kivinni, már a nyelvemen a válasz és a szemem is a fal felé rebben, de aztán megrökönyödve akad a torkomon a szó.
A ruha és a tetoválás, bár ez utóbbinál még jobban megdöbbenek, de most szinte mellékes, azonban a képességének használhatatlansága a fő probléma.
- Azok az aranyszínű láncok ezt okozzák? Ezért van rajtad? – hebegem kissé zavartan.
Az irónikus felhang, ahogy a kiszabadításának lehetséges verzióját ecseteli, szinte alig jut el a tudatomig, bár a végén azért elvörösödöm. Aztán felnézek és a gyomrom görcsbe rándul könnyáztatta arcár látva.
- Saj……sajnálom, nem tudtam! Azt hittem macskaként ki tudlak vinni és, hogy ez a fickó bántott téged. – fakadtam ki bűntudattól letaglózva. – Csak meg akartam tartani a szavam és kiszabadítani, de …..hát…..
Nem nehéz kivenni a szaporodó lábdobogást, ahogy egyre jobban közelednek.
- El kell barikádoznunk az ajtót! Időt kell nyernünk! – ugrom fel, aztán az ágyat a nővel együtt az ajtó elé igyekszem rángatni, aztán még a fickót is úgy igazgatni, hogy ne lehessen ajtót nyitni.
- - Toljunk mindent az ajtó elé! – kérem a lányt, míg ő is kérlelni kezd. – Vedd fel a ruháit. – intek a nő ledobált cuccára. – Igazad van, kellenek a fegyvereim és meg is szerzem őket. Addig ki tart……ki fog tartani az ajtó és akkor…….akkor kiviszlek, akár ……..a karomban is. – bólintok és hangomban több van, mint ígéret.
Ha minden lehetséges módon biztosítottam az ajtót, akkor máris farkasként kúszom a járatban, a kobold először mutatott irányát célozva. Nem érdekel, hogy a bundámat tépi a keskeny járat, minden erőmet bevetve igyekszem.

/Nyomon/


Hős, megmentő férfi -aki igazából nem is mentette meg a lányt- úgy gondolta hirtelen, hogy egy megerőszakolás előtt álló hölgyet mivel sem lehetne jobban megnyugtatni, mint egy másik nőre jól rákiabálni, meztelenül az ágynemű közé leszorítani és az élete kioltásával fenyegetni. Mivel nincs jó viszonyban a szoba két lakója, a tolvajnő reménytelenül alárendelt helyzete majd felvidítja Lazyt.
TIPIKUS PASI! De ezt döntse el inkább a vörös hajú nő, hogyan reagál a kialakult helyzetre. Odébb ülni mindenesetre ajánlatos, hiszen az ajtóhoz legközelebbi sarokban csücsült és jelenleg oda hord mindent Viridiel. Bútortól hulláig széles skálát fog fel az úttorlasz.
Kibírja addig a bejárat, amíg visszatér? Az majd el fog válni. A farkas alakban kiélesedő fülekkel jól hallhatja a távoli beszélgetéseket. A koboldok a járatok elhagyására szólítják fel fajtársaikat. A patkányok megérzik a veszélyt és időben elszelelnek. Titkukra fény derült. Sötét járaton kúszol át, amíg kibukkansz újra a fényre.
Eközben a bejárati ajtót egy baltával kezdik el hasogatni. A hullánál az ágy alá szorulva még mindig ott van a görbe kard, mely megijesztette a lombtündét álmából ébredéskor. Egyet legalább el tudsz tenni vele láb alól. Na jó! Inkább legfeljebb egyet...


/Kockadobás: Hatos
1-3-ig -Sikerült kibukkannod a páncélszekrényes szobában, ahol az általad még ismeretlen inkvizítor és a Főnök egy konyak mellett beszélget. Van még időd.
4-6-ig -Véletlenül másik szobában bukkansz ki, mikor hallod az egyik ajtót reccsenve ketté törni./

The member 'Uráldur' has done the following action : Szerencse, játék, kockázat

---

'Hatos' : 2

Egyáltalán nem hibáztatja társát; hamar el is jut a tudatáig, hogy nem sokat sejthetett körülményes helyzetéről, mely soha nem tapasztalt érzelmi hullámokon vezeti őt keresztül. Tény és való, hogyha nem lennének ilyen gátjai, akkor már régen megszökött volna, és ez eszébe is juthatott volna, de biztos benne, a férfira is hatalmas súly nehezedik részben az ígérete miatt, részben a fegyvertelenségnek köszönhetően. Neki sem egyszerű, így igyekszik visszafogni a kétségbeeséséből származó számonkérést és ingerültségnek tűnő hangszínt.
Kérdései hallatán heves bólogatásba kezd, ismét arcát törölgetve kislányosan, megpróbálva megállítani a szemeiből kiszökő könnyeket több-kevesebb sikerrel, bocsánatkérésére pedig nemlegesen megrázza a fejét, halvány mosolyt csalva arcára önmaga és partnere megnyugtatása céljából.
- S-Semmi baj, hiszen nem... Nem tudhattad - hüppög, mondandóját viszont nem folytatja, mivel túl sokáig tartana, mire a végére érne ilyen szaggatottan, ráadásul az érzelemkavalkádot is csillapítania kéne ahhoz, ami dobálja a legkülönfélébb állapotokba egyik pillanatból a másikba. Majd később kifejti, mennyire boldog attól, hogy nem hagyta cserben, csak forduljanak jóra a dolgok! Már lassan egy információcserének is itt lenne a helye, annyi minden történt az elmúlt pár órában... Neki is összegezni kéne már az egészet és szelektálni az elhangzottakat.
Viridiel előbb fogja fel a helyzet súlyosságát, mint ő, és gyorsan észhez is tér, szidva magát, mennyire szánalmasan viselkedik már megint. Nem itathatja most az egereket - az egyébként sem macskához méltó -, nem engedheti meg magának, hogy a jövőn gondolkodjon, hogy akkor mit fog tenni, hiszen ha most semmit sem csinál, akkor feleslegesen képzel el mindent. Hallgatva a kinti zűrzavart is elég sürgősnek bizonyul lélekjelenlétének teljes visszaszerzése, hiszen nem sok idejük maradt, ez kétségtelen. Vesz egy mély levegőt, lenyugtatva saját magát, legyűrve az elveszettséget, helyette magában sulykolja: itt a társa, nem árulta el őt, nem hagyta hátra, így nincsen semmi baj, közösen megoldják ezt, akármennyire siklott is félre a történet ezzel a húzással. Keresi is a lehetőségeket, miután kipislogta a könnyeket, aztán még szipogva néhányat néz körbe, hátha eszébe jut valami, ami elősegítheti a siker visszahozását. Egyelőre a pakoláson kívül ő sem talál túl sok opciót, de ha betörnek, már van egy ötlete, mit fog mondani azoknak a fajankóknak. Aztán az vagy beválik, vagy nem...
Elszánja magát, és magára köti a törölközőt, noha a halk nyöszörgést, ami a jelentkező nagyobb fájdalommal jár, nem tudja leküzdeni. Tekintete újfent vizessé válik, de a sűrű pislogás hamar kisegíti őt, nagyjából kitisztítva látását, némileg jobban tájékozódva így a sötét szobában. Társul Viridielhez az ágy tolásában amennyire csak tud, hogy gyorsabban végezzenek vele, bár szinte mindene fáj, így lehet, nem sok haszna van ebből társának. Mindenesetre amint az ágy az ajtónál van, már siet is egy másik tárgyhoz, amit az ajtó elé vagy az ágyra téve nehezítheti a kintiek bejutását. Eltolja a szépítkezésre szánt tükrös asztalkát is, és amikor társa a korábban ironikusan felhozott menekülési lehetőséget felhozza, rajta a vörösödés sora - szerencsére ez a fényviszonyoknak köszönhetően igencsak nehezen észrevehető. Még a tekintetét is oldalra kapja, ahogy elképzeli a jelenetet, ami nagy valószínűséggel meg fog történni, hiszen Viridiel nem úgy hangzott, mint aki viccnek szánja. Egyáltalán nem. Tényleg olyan érzése van, mintha visszakerült volna a mesevilágba, mint annak idején, aminek tartóssága óhatatlanul is kialakít benne valamit...
A férfi nem teketóriázik sokat, gyakorlatilag azonnal változik is át farkassá, hogy megtegye a távot a felszereléséért, és nagyon reméli, tudja, hol találja. Még odarohan a járathoz, ahol az imént tűnt el társa, gyorsan letérdelve elé, noha nem áll szándékában megpróbálkozni önmaga átszuszakolásával - túl nagy így ahhoz. Átkozza is azokat a nyavalyás láncokat, és eszébe is jut erről, hogy lehet, összefuthat azzal a figurával, ha már az épületen belül mászkál. Talán még az inkvizítor is itt tartózkodik... Csak adja az ég... Nem kéne még egy veszélyes túrát tenni sem ebben az épületben, sem egy másikban, ahol a varázslónak öltözött kínzómestert meghívhatják egy táncra.
- Viridiel! - kiált még utána. - Ha látsz egy furcsa alakot hosszú kabátban, göndör hajjal, nála lesz a bilincset leoldó kulcs! És... - Alsó ajkába harap egy pillanatra. - Vigyázz magadra, nehogy... Nehogy megöljenek, mert különben egy kanál vízben fojtalak meg! - remeg meg a hangja a fenyegetés közben, és nem tudva segíteni magán, ismét halk sírásba kezd. - Olyan idióta vagy... - ül le, halkan mondva maga elé, értetlenül fogadva a tényt, hogy visszajött érte és ilyen veszélynek teszi ki magát. Ki lenne képes még erre? A vér szerinti családja soha... Képtelen értelmezni, mi vezeti a másikat, egyszerűen nem talál rá magyarázatot. És milyen dühös volt... A brutalitás ellenére is muszáj megmosolyognia kirohanását.
Hátrapillant a barikádra, amivel remélhetőleg elég időt nyernek társa visszatéréséig, és észreveszi az ágy alatt lévő kardot (feltéve, ha még ott van és Viridiel nem vette észre). Rögtön arra gondol, hogy társának magával kellett volna vinnie, így viszont már mindegy. Odamászik, benyúl a fegyverért, és magához veszi, ha esetleg szüksége lesz az önvédelemre - na meg jobb, mintha a tolvajnőhöz kerülne és ő fenyegetőzne a megölésével. Egy darabig ismerkedik a súlyozásával, a tartásával és a fogásával, de megállapítja, hogy az a középhaladó tudás ehhez is meg fog felelni, és már csak azért fohászkodik, hogy ne legyenek profik az ellenfelei.