Sok-sok idő eltelt lassan a nagy Bivaly-visszavétele után, már következő év áprilisát írjuk és sok minden történt a közéletben is.
Így talán nem kerülte el az ebben jártasabbak figyelmét, hogy egy idegen kontinensről érkezett követ és a felesége plakátokat pakoltatott ki az emberi városokban többfelé is, miszerint hazai állat gyűjteményüket szeretnék bővíteni pár neminrai vaddal. Ezért pedig nem kevés pénzt hajlandóak fizetni azoknak akik segítenek nekik.
Egy biztos, hogy akik részt szeretnének venni ebben a fura feladatban, ami irreális mennyiségű pénzt kínál, azoknak Délosba kell utazniuk egy megadott napra... mégpedig következő telihold utáni delelőre a Városi Nagykövetségbe, ahol az ottani személyzet mindenkit odairányít majd a megfelelő gyülekező helyre.

Így esik meg, hogy sokan -talán ti is- elindultok a városba, hogy találkozzatok ezekkel az idegenekkel. Így pedig a porzó utak megtelnek a város felé. (Vagy talán csak képzelődtök, hiszen lehetséges, hogy ez a szokásos forgalom, ezt ki-ki magának döntse el.) Egy biztos az olcsó fogadókban nehéz szállást találni, mert csak egy-két üres szoba van elszórtan szabadon.
Amikor pedig eljön a nagy nap, akkor a nagykövetségre elmenve egy morcos komornyik fogadja az embereket és miután elmondtátok neki mit és kit kerestek, akkor ő némán elindul egy irányba... Feltehetően a jó irányba, hiszen egy bálterem előtt áll meg kinyitva előttetek a terem ajtaját beengedve titeket rajta.
Összességében elmondható, hogy a nagy kő helység a pár festményen és látványos függönyön kívül egészen egyszerű, leszámítva a márványból készült táncparkettet, amin most egy nagy hosszú asztal van, körben sok székkel, amit pedig használni is fogtok, mert nagyjából húszan már vannak odabent, mire az első közületek belép a terembe.
Az összegyűltek egyébként nagyon sokrétűek. Van pár törpe és ork, egy-maximum kettő tünde, és a többi különböző státuszú ember, a fosztogatóktól a lovagokig mindenféle.
Csak éppen azok hiányoznak, akik meghirdették ezt az egészet...
Még pár fosztogató kinézetű emberkétől halljátok is, hogy arról beszélgetnek, hogy nagy átverés volt az egész, de aztán egészen megváltozik a hangulat, amikor pontban délben kinyílik az ajtó és megérkezik a férfi és a felesége. Öltözetükből és magából a kecses járásukból lehet látni, hogy nemesek, de egészen másképp festenek az itteni tündéktől megismert fajtához képest. A ruhájuk fényes, tündöklő vörös és arany keveréke, a férfi mellkasán pedig egy ismeretlen címer látható, és ahogyan a férj és feleség sétál befelé egymás kezét fogják, akárcsak a friss házasok, annak ellenére, hogy a férfin és a nőn is lehet látni, hogy már korán sem fiatalok. A páros mögött pedig egy aprónak tűnő fura lány is érkezik, akinek zöld haja és barackszín estélyije talán a fénypontja a belépőnek. A három tünde türelmesen sétál oda az asztalfőhöz, végig mosolyogva, míg a lány inkább kellemetlen ábrázattal áll meg a férfi bal oldalán elbújva kissé a válla mögött, mire a mély morgós hangú tündeférfi magához is ragadja a szót:
-Üdvözlünk mindenkit! A nevem Silan, mellettem pedig mindenkor elragadó feleségem Inora. Örülök, hogy ilyen szép számmal gyűltek ma itt össze a kalandvágyó személyek, és annál is jobban örülök annak, hogy ennyire vegyes lett a társaság. Élmény lesz megismerkedni mindenkivel. És hát a teljesség igénye nélkül térjünk is rá a tárgyra... Kicsim-lépett eggyel előrébb a nő, aki megigazítva az arcába lógó tincset kezdett bele a beszédébe: -Én is üdvözlök mindenkit! Mint azt bizonyára tudják mi a vadállat gyűjteményünket szeretnénk gyarapítani az önök csodálatos kontinensének csodálatos állataival és arra gondoltunk, hogy kezdetnek egy madárpárt szeretnénk örökbe fogadni. A szóban forgó állat pedig nem más, mint a cifrasas. Ez a madár errefelé úgy tudjuk sűrűn megtalálható, de mivel repül ezért nagyon nehéz elfogni. Pedig gyönyörű tollazata elkápráztató...-lépett eggyel hátrébb a nő, mire a férfi fogott ismét mondandójába: -Persze nem ingyen várjuk el a segítségüket! Aki leszállít nekünk elsőnek egy hím és egy nőstény párt egyben 5000 arannyal aki csak az egyiket hozza el nekünk elsőként az 2000 arannyal lesz jutalmazva. Azonban erre csak két hét áll rendelkezésre, utána sajnos a teendőink másik városba csalnak minket, így mondhatni, hogy szorít az idő is.
Nos aki elvállalja a feladatot, az kérem jöjjön ide hozzánk, hogy felírhassuk a nevét a listára, hogy kit kell értesíteni, ha esetlegesen nem sikerülne a dolog neki...-ezzel pedig a férfi le is ül az asztalfő székéhez, mellé pedig a jobb oldalára a nő, míg a lány aki vele érkezett esetlenül kezd el a helység egyik sarka felé vonulni magányosan.
Feltűnhetett, hogy nem mutatták be a lányt, bár az okát senki nem ismeri igazán, míg az is, hogy beszéd stílusa... nos túl őszinte és közvetlen a megszokott nemesi vonalhoz képest. Sokan gondolkodóba is esnek a fura tündék miatt, miközben egy pár szegényebbnek tűnő alak be is áll a sorba, hogy feliratkozzanak. Úgy tűnik, hogy a követ elkezd velük beszélgetni, így nagyjából öt percenként lépnek előre az emberek a sorban.

Információk

Nos a helyzet adott! A feladat, hogy megérkezzetek és feliratkozzatok a lapra, ha akartok, illetve lehet egymással is beszélni addig, amíg a trió be nem lép a terembe, illetve a sor kialakulása után nagyjából fél órán át. Határidőt most az első körre nem adok, de azért két héten belül jó lenne egy-egy kört lenyomni minimum. (Persze ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne több kiskört írnotok, mire beálltok a sorba, hogy megbeszéljetek pár kisebb csoportot a munkára)
Ügyesek legyetek!

*  Egy Délos-tól nem messze lévő kisebb városka, piachoz közeli tavernájában megy a dínom-dánom. Muzsikusok lanttal, pánsíppal, kobozzal és dobokkal zenélnek, miközben iparos legények, a közeli céhekből dalolásznak, borzasztóan hamisan és még berúgva is. 
A sarokban lévő kisebb asztalnál hősünk falatozik egyedül. Eszi a jóízűen a hagymásbabot sült csülökkel és friss cipóval, amit leöblít egy nagy korsó sörrel.*
~ Hmm..de jó itt a koszt! Csak ezek a bolondok ne kornyikálnának ilyen borzalmasan. Megkapták a bérüket, most pedig az asztal alá isszák magukat. ~*elégedetlenkedik egy csöppet magában, ám a finom és bőséges étel fogyasztása, újra felvidítja őt, és magasról tojik a részeg csürhére. Mikor a kiadós falatozással végzett, fizet majd elégedetten távozik. Menet közben, észre vesz pár embert akik nagy plakátokat szegeznek a falakra a piactéren. Kíváncsiságból odamegy és elolvassa rajta az írást.*
~ No fene! Nekem való munka, ami igencsak jól fizet! Ám... hmm..ennyi pénzért ez biztos nem veszélytelen meló. De érdemes megtudni, hogy mi is ez pontosan.~*töpreng magában vadászunk, hiszen régóta várt már egy ilyen megbízásra. Jelenleg amúgy sincsen munkája, a testőrködésének a meghatározott szolgálati ideje éppen két napja járt le. Valami munka pedig kell neki. Nem is teketóriázott sokat, a kijelölt idő előtt két nappal már Délos városában volt. Közel tíz fogadót is megjárt, mire kapott végre egy kicsiny szobát. Azt sem túl olcsón. 
Az ominózus napon, a nagykövetségnél megjelent. Be is vezették a nagy terembe. Körbe is nézett Zelgadis a teremben. Látott ott mindenféle, hozzá hasonló figurát. Orkok, törpök, egy-két elf, és sok zsivány, kalandor, csavargók. Ő csendben állt és várt, amíg a pár meg nem jelent. A beszédük után, hősünk elgondolkodott.*
~ Cifrasasra vadászni nem nehéz. Azonban élő példányt befogni, ráadásul egy párt. Az már nem egyszerű dolog. Gyors röptű madarak ezek, éles érzékekkel. ~*gondolja át a helyzetet. Egyedül, nem biztos, hogy sikerülhet neki a feladat. Valamint, ahogy elnézi a többieket, azok is diskurálnak. Nincsen kizárva, hogy valaki valakivel társul. Lehet neki is ezt kellene tennie? Na de kivel? Egyenlőre vár, még nem áll be azonnal a sorba. Nem kapkodja el a döntését.*

A hónapok olyan gyorsan teltek a Cuinorral való foglalkozással, a nevelgetésével és törődésével, hogy egyszer csak azt vette észre, Awyris zöldbe borult. Ez teljes mértékben lázba hozta, hiszen végre valamennyit tevékenykedhetett a ház körül, kicsit gondozhatta a kertjét, ha más miatt nem is, de a változatosság kívánása miatt kapálgatva az ágyásoknál, a fejüket felütő gyomokat eltávolítva, és végre nem volt bezárva néhány szobába. Ugyan nem volt arra kényszerítve, hogy az otthon melegében maradjon egész végig, a csecsemőt nem merte magával vinni ki a hidegbe a meleg öltözete ellenére sem, így maradt a benti tevékenykedés egészen a tavasz eljöttéig. Természetesen nem volt unalmas egyáltalán, a gyereke látványa újra és újra felvidította, főleg, mikor sírás helyett mosolygott vagy elégedetten szundikált a karjaiban – vagy a babaágyban.
A tavasz eljöttével sok minden megváltozott, többek között most már a fiával járhatta a környező területeket, már amikor nem táskás szemekkel nézett maga elé üresen az alváshiánytól, és így végre tényleges hasznát vehette a babahordozónak is. A téli bezártság után ez igencsak nagy előrelépésnek bizonyult, főleg, hogy Cuinornak is elkezdett rendeződni az alvása, aminek köszönhetően már ő sem úgy járt-kelt, mint akiből kiszállt alélke. A gyereket elkezdte le-lerakosgatni a hasára pár percre, ő maga is lehasalt elé, és csak figyelte, ahogyan fészkelődik, persze csak addig, amíg egészséges mennyiségű mozgásban és erősítésben nem részesítette – utána felkapta és megpuszilgatta őt alaposan, szeretettel beszélve hozzá. Még pár hónap, és a járásra is elkezdhetnek felkészülni... Alig várja!
Kissé félve ugyan, de mivel kezdett rendeződni a napirendjük, az alvásuk, fel merte hozni Viridielnek az utazás ötletét. A várandósság végével és a gyereknevelés elkezdésével neki is nagyon rég volt lehetősége már eljárkálni messzi tájakra és bizonyára párja jobban is igényelte ezt a fajta vándorlást, mint saját maga, éppen ezért bízott abban, hogy enged ennek, és biztos akad a palotában pár olyan futári feladat, ami nem jár túl nagy felelősséggel és így kockázattal sem... Veszekedni semmiképpen sem akart emiatt, így leginkább csak nagyra nyílt szemekkel, könyörgőn fürkészte férjének a szemeit egészen addig, amíg be nem adta a derekát – az meg egy külön indok, hogy talán az elsőszülött fiát is megtalálhatják most, hogy az apja ellátta őket a megfelelő információkkal. Ha meg nagy baj lenne, hát... Nem szívesen, de egy nyakleves kiosztásával az a vándor elf is képes lesz megmaradni egy vagy két napot az egyik fogadóban és ellátni Cuinort abban az időben, és még ha nem is volt az első benyomás róla róla, az indokai és a magyarázatai nagyban hozzájárultak ahhoz, hogyha nem is volt képes teljesen megbocsátani neki, valamelyest megenyhült az irányába és... kicsit bízott is benne.


- Na ki lesz nemsokára négy hónapos, na ki? – emelgeti meg a csecsemőt játékosan, csillogó szemekkel nézve a fia ragyogó szemeibe, fürdőzve a széles mosolyában, fürkészve izgatottságtól kalimpáló tagjait, majd magához öleli, visszabújtatva a mellkasán lévő hordozóba. – Lehet lassan vitatkozni, milyen lesz a haja színe és a szeme is kék marad-e – motyogja Viridielnek, miközben Cuinor arcát cirógatja. – Az anyjára vagy az apjára üt-e majd – vigyorog rá párjára már-már versengőn, és bár ez aligha számít, hiszen az első közös gyerekük, mégis szórakoztató ezen gondolkodni, később pedig ezzel csipkelődni.
Már nincsenek messze a célállomástól, Délostól, amitől még a mai napig kirázza a hideg, hiszen ezen a helyen kapta a tetoválását, és a körülmények, amikbe keveredett, az alvilágba való betekintés cseppet sem volt üdítő látvány, főleg, hogy beállították volna örömlánynak, noha ennek a kalandnak köszönhetően indult el komolyabban a Viridiellel való közös úton. Lassan rá is fog férje kezére, részben önmaga bátorítására, részben pedig meglátva abban a keserűségben a jót is, amin szívesen elnosztalgiázik. Néhány éve már, mégis van néhány mondat, amire a mai napig tisztán emlékszik, hiszen azok voltak magányosan töltött évtizedei alatt az első olyan mondatok, amikben elkezdett hinni és ő volt az első személy, akire igazán elkezdett támaszkodni és akire számított. Szerencsére ezúttal nem hagyták faképnél, és ezért még hálásabb.
Furcsa ez, megint arra gondolni, hogy mennyi minden változott, esetenként mennyire gyorsan, de nem bánja, hiszen összekötötték az életüket és az első csöppségüket is maguknál tudhatják már, aki most is boldogan szorongatja és rángatja finoman a vörös, fonott tincseit.
- A kis ördög – suttogja, finoman megnyomva az orrát, koppintást imitálva, de nem tudná még ennyire se bántani és egyébként sem zavarja őt. Még nem annyira erős, hogy fájjon neki a húzása, és különben is, ha elszórakozik vele, akkor csinálja. – Azért elég jól viselte Királyöbölt – jegyzi meg, megsimogatva csupasz kis fejét. – Olyan jól átaludta az egészet, amíg áthaladtunk a városon, főleg evés után... – rázza meg nemlegesen a fejét, mintha csak elégedetlen lenne. – Legközelebb meg már biztos úgy kell rohanni utána... – folytatja a lelkes csacsogást, ám a városkapuk megpillantásával aztán megtorpan, és nem azért, mert ne lenne szabad átjárásuk és az ott strázsáló őröktől megijedt volna, egyszerűen csak...
- Nem lett volna szabad bárkinek is elindulnia az új világ felé... – mondja, enyhén rászorítva párjának kezére, akire aggodalmasan rá is néz, emlékezve a feladatot hirdető plakátra. Bár elsősorban elveszettnek hitt fia megtalálása volt az ok, amiért felkerekedtek, az ügy jó kezekben van egyelőre a vörös hajú apjánál. – Nem hiszem, hogy Awyrisra hatással lenne a tevékenykedésük és az udvar jóváhagyná ezt, a vadállatok elfogását, hogy aztán a gyűjteményük része legyen... Egy fajba tartozunk, mégis annyira mások tőlünk – sóhajtja. – De mindegy is – rázza meg nemlegesen a fejét. – Találjunk magunknak egy fogadót, ahol megpihenhetünk, és majd a gyűlésnél elhangzottak alapján kitaláljuk, mi legyen – enged el egy bizakodó mosolyt, és ha szerencséjük van, akkor egészen hamar találnak egy szobát, persze a drágábbak közül, ha már megengedhetik ezt maguknak, és amíg a szobában Viridiel kipakolja a dolgaikat, addig ő megeteti a gyereküket.


//Megvárom Virit, utána jobban lereagálom a mesélőit.//

//Felszerelés a korábbi kalandokkal azonosan két átlagos tündetőr a csizmaszárakban, kisebb növényi olajos üvegcsék, szám szerint 15, ebből 4 a fakkos övében található + 1 alkoholos a sebtisztításra, a maradék a táskájában. A táska további tartalma: csomóféle szárított és aprított növény, levél, gyökér a gyógyításra, pár kicsi faedény és tiszta textíliák, 2 üvegcse alkohol, 2 sárkánygyümölcsből készült gyógypoti + 1 hétalvó, de éhségtől hangosan síró gyerek.

Extrák: jobb karom a gyorsan gyógyuló, ufózöldet vérző fakar, aktuálisan virágzik, ha mutogatom + a tetoválásom füstöt érve sötételffé tesz.
Ja, és A gyerek. Ő nagyon extra.//

Imádtam a családomat, a drága feleségemet, a gyönyörű fiamat, de nem nagyon kellett győzködni, amikor Lash felvetette, hogy a jobb időre tekintettel és, hogy Curinort is lehetett már jobban mozgatni, tegyünk egy hosszabb utat, vagyis, hogy vállaljak el egyet az erdőjárás helyett és kicsit kapcsolódjunk ki.
Egy rövid…….elég rövid ideig hagytam magam kéretni, felhoztam, hogy talán egy gyerekkel nem lesz olyan könnyű, hiszen egy rövid út is heteket vehetett igénybe és nem csak erdőben, hanem pusztán és vízen is, de aztán villámgyorsan belementem, mielőtt még „túl” meggyőző lennék, habár Lasht ismerve, a kereskedő szamarát előbb tudtam volna rávenni valamire, mint kedvesemet eltéríteni a szándékától.
- Remélem az apjára……..- vigyorogtam vissza Lashra, de mielőtt még megbosszulhatta volna magát, gyorsan mondtam tovább, - de a szépségét biztos, hogy az anyjától kell örökölje, már most is kiköpött te vagy.
Az emberek királyának kellett átadnom az üzenetet Királyöbölben, amit szerencsére elég hamar sikerült és most visszafelé tartva, -bár Délos sok rossz emléket hagyott bennünk, azért akadt jó is, úgy gondoltuk, talán jobb lesz hajóval megkerülni Raydant és úgy visszatérni az erdőnkben.
Lash szavai, ami Curinor jó viselkedésével kapcsolatban tesz, azért elhúzom a számat.
- A kis ördög azért találóbb, már elfelejtetted, hogy majdnem kidobtak a fogadóból, mert az első éjszakát végigbömbölte. Azt hiszem, ha attól a vén banyától nem kapjuk azt a kéregszerű valamit, amin aztán azóta is nyamnyog, meg is történt volna. Igazad lehetett egyébként, hogy a fogacskái akarnak előbújni. – hajoltam oda a fiamhoz és fújtam bele hangosan a hasába, mire hangosan felkacagott.
A város határában kirakott plakátokat, amik egyre több helyről köszönnek vissza, el sem lehet kerülni.
Nem lepett meg, hogy Lasht ennyire rosszul érintette, főként, hogy még a saját orvvadászainkkal is elég bajunk volt, nem kellett még, hogy idegenbeli tündék is biztassák rá a népet, még jól meg is fizetve.
- Nem hiszem, hogy eszükbe jutna a királyunkat erről megkérdezniük, itt különben sincs semmi hatalma uralkodónknak. – karolom át Last és a fiamat gyengéden. – Egyébként meg nem tudhatod, hogy nem-e akarják meghonosítani maguknál a sasokat, lehet nem rossz szándék vezérli őket ezzel. – nyugtattam, de nem vitatkoztam, tényleg szállást és ételt kell szereznünk.
Bőven megtehettük magunknak, hogy jó helyen szálljunk meg, egyébként is csak így indultam útnak családosan.
- Tervezel valamit mára? – kérdezem kedvesemet, miközben meg megállok a pakolással, hogy elnézzem a gyermekünket etető páromat. – Szépek vagytok.

Viridiel mindig tudja, mit kell mondania, így mielőtt még hisztit tettetve felhúzná az orrát és elkezdené azt mondani, miért is lenne jobb, ha nem párjára, hanem őrá hasonlítana a gyerekük, a dicséret hallatán viszont muszáj elmosolyodnia, nyomva is egy puszit az arcára ügyes húzásáért. Cuinorral való elégedettségében azonban férje nem osztozik teljesen, és ki is vörösödik, amikor felhozza a kényes esetet a fogadóból. Lehetne azt mondani, hogy már megszokta és így el is felejtette, de így, ilyen konkrétan felhozva...
Kínosan elmosolyodik és ölelgeti kisfiukat, és nem sok híja van, hogy kínjában el is nevessen, olyan pánikszerűen próbál valamiféle indokot kitalálni, amivel meg tudná védeni – azon az indokon kívül, hogy még csak egy kisbaba. Más kérdés persze, hogy képtelen lenne haragudni rá, hát azok a kis hegyes fülek, a dundi kis pofija és a mindenkit elolvasztó vigyora gyógyír a legnagyobb szomorúságra is! Hát hogy is lehetne őt, ezt a kis tüneményt hibáztatni? Végül persze Viridiel is beadja a derekát, és bár igencsak kellemetlen volt a helyzetük a városban akkor, a jelek szerint egyáltalán nem haragszik rá, a jelenettől pedig teljesen elolvad, még mindig elképesztően szerencsésnek érezve magát.
Az úton tapasztalt boldogságot, melyet a családjával töltött idő idézett elő, hamar háttérbe szorítja a plakátok látványa és az azon meghirdetett feladat okozta komorság és baljósság. Ez a hirdetés is inkább arra emlékezteti őt, mikor egyik-másik nemes kedvtelésből vadászatra indul, egyszerű szórakozásból és nem elsősorban azért, mert annyira szükség lenne az ételre az asztalon vagy a bundára télire.
- Igen, sejtettem, hogy ezért rendezik itt, az embereknél eléggé... nyitottak a lehetőségeik... – mondja kissé szájhúzva. – Nálunk meg élből elutasítanák, hiszen ez a kultúránk ellen való, legalábbis... ennyiből – néz az egyik plakát irányába, bár már lehet, az is néhány utcával odébb van, Cuinor fészkelődésének megérzésével és egyelőre csak halk nyöszörgésével pedig sejti, hogy hiányzik neki az a rágnivaló valami. Gyorsan elő is kotorja a táskája oldalából, mielőtt az utca közepén nekikezdene hangosan sírni, de ha éhes is, egy kis ideig még úgyis ellesz ezzel, csak annyira, amíg a fogadót meg nem találják.
A honosítás ötletére kissé elbizonytalanodva pillant Viridielre, lesütve a szemét egy kissé.
- Lehet... Lehet, igazad van, bár nem ismerem annyira az ottani körülményeket, helyi viszonyokat, és lehet, hogy itt gyakori, lehet, ott csak elpusztulna... – néz maga elé, belebújva a férje karja biztosította védelmébe. – De legyen igazad, még ha a gyűjtemény szó nekem nem is a honosítást jelenti – tekint ismét a férfira egy halvány mosollyal. - Mondjuk én azt se értem, hogyha hozzánk hasonlóak, akkor miér... – kezdene azon gondolkodni, mi célja ennek az egésznek a meghirdetésére, ha a tündeképességeknél fogva talán még könnyebben is be tudnák fogni az állatokat, ráadásul ezzel nem rendelnének el ekkora természetbeli káoszt. Abban nem bízik, hogy nem lesz egy kisebb tömeg a helyszínen, hiszen elég nagy jutalmat ígértek a népségnek ehhez, és ha még két személyt vagy jobb esetben két csoportot meg is tudnak állítani... A többivel mi lesz?
Inkább elengedi ezeket a kellemetlen gondolatokat, és hagyja azt is elcsúszni, ami a nemesekre olyannyira jellemző – ha birtokában is vannak a képességnek, akkor is mással csináltatják meg, mert van „jobb dolguk is”. Már ennek a foszlányától ingerülten rázza ki őt a hideg, és bár a házasságukkal nemesnek számít az erdeiek körében, soha nem tekintett magára aként, és segíteni is elsősorban a szegényebb körökben tette és teszi a mai napig is, akiknek bár sosincs sok, nagyon sok esetben a tiszta hála és némi élelem a gyógyításért cserébe bőven elégnek talált.
Érzékeli, hogy az olcsóbb fogadók tömve vannak, még városhoz mérten is sokan toporzékolnak az ablakokon belátva, ám az általuk megszokott rangosabb helyeken még bőven akad hely. Nem is kerül így sok késlekedésre sor, az első szimpatikus helyen megállva ki is vesznek egy szobát, aminek ágyára leülve a már türelmetlenül nyöszörgő Cuinort megeteti, már most szélesen mosolyogva az orra alatt, milyen jót is fog aludni evés után.
- Hmm, nem, nem mondanám, valószínűleg csak pihenni fogok már – pillant fel férjére. – Persze ha te szeretnél, akkor kóborolhatsz az utcákon, használd ki, hogy végre elszabadulhattál otthonról – vigyorodik el, és ha közel van hozzá, akkor megfogva a ruháját magához húzza egy rövid csók erejéig. – Majd a gyűlésre akarok menni, de az még egy kicsit odébb van, két nap talán... – gondolkodik el, egyik karjában a gyereket tartva, másikkal az állát dörzsölgetve elgondolkodón, hogy aztán belepiruljon az újabb dicséretbe. – Jaj, Viridiel, még a végén szégyellős leszek... Viszont, ha jóllakott a nagy étvágyú legénykénk, felruházlak az elaltatásának feladatával, amíg én fürdőzök egy jót – teszi hozzá, kicsit legyűrve lányos zavarát, és ha nincs kifogás, akkor bizony fürdéssel folytatja a nap maradékát.


A gyűlés napja

A gyűlés napján Cuinor a lehető legjobb időben jelezte éhségét, így még az indulás előtt és megbeszélés előtt jóllakhatott – nekik pedig nem kell a továbbiakban tartaniuk attól, ha pont akkor kezd el zokogni, amikor nem kéne, bár... Mondjuk bármikor felébredhet bármilyen más indokkal, mondjuk hogyha a pocija fáj vagy csak rágni akar valamit, mint Királyöbölben, esetleg a játékainak egyikét akarja...
A gyereket a tartóba bújtatva el is gondolkodik, mennie kéne-e, viszont nem akarja kihagyni; látni akarja a hirdetőket, azokat az idegen elfeket, tudni akarja, milyen hangsúllyal beszélnek, mert talán valami olyasmi botlásuk lesz, amit Viridiel nem érzékel – ketten pedig egyébként is kicsit többet kitalálhatnak, ha valami zajlik a háttérben, gyerek ide vagy oda. Legrosszabb esetben gyorsan kimegy a teremből, ha annak a kéregszerű valaminek a rágcsálása nem lesz megoldás az esetleg felmerülő problémára.
Egy gyors reggelit ő maga is megejt, két harapás között ringatva kicsit morcos fiát, egyébiránt más nem is fogja őket vissza az indulásban. A felszerelés a szobában marad egyelőre, hiszen minek vinni őket addig, amíg a célállatokat nem tudják – majd visszajönnek, ha már tiszta lesz, bár jó eséllyel így lemaradnak csoportokról és azok esetleges követésétől... Az meg sem fordul a fejében, hogy eltekintő legyen a várhatóan szegényebb rétekből érkezők irányába, mert bár láthatóan könnyűpénznek ígérkezik, azért... Azért ez mégiscsak az elveivel ellenvaló, és bármennyire sajnálja azt a réteget, mégis...
Mielőtt nagyon elkezdene magával vitatkozni, inkább a fia köré tereli a gondolatait, így sétálva Viridiel mellett a felhívásban megjelölt hely felé. A helyszínen a komornyik hangulata nem győzi meg őt túlságosan, bár nem is tudja, hogy ez mennyire átlagos ilyen környezetben – párja azért többször fordul meg nemesi házaknál és az udvarban, de még ha bizakodva vagy megértőn is áll hozzá, a morcossága nem olyan aranyos, mint a fia esetében...
...akit talán nem kéne ennyiszer felhoznia még gondolatban is, mert hát odahaza is be nem áll a szája, az őt meglátogató falusiak mindegyikének legalább háromszor eldicsekszik vele. Mondjuk egész jól viselik...
Megilletődötten veszi tudomásul, hogy a szoba, ahova viszik, nem is egy tárgyalóterem vagy elsősorban megbeszéléseknek kialakított terület, hanem valamiféle... bálterem? Látványra legalábbis ezt mondaná, noha az asztal miatt a közepén igencsak megtévesztő. Zavarodottan néz körbe, és már szólna a komornyiknak, hogy valószínűleg téves helyre vezette őket, mikor észreveszi a kevésbé ápolt és kevésbé jól öltözött alakokat is, akik némi vagyon szerzésének reményében jöhettek ide. Még inkább elbizonytalanodik, így párjához fordul tanácstalanságában, de a kérdését nem teszi fel. Inkább felméregeti a jelenlévőket, és elég vegyes-felvágott a társaság, mint annak idején Észak-Bivaly visszavételekor, bár jóval kevesebben vannak jelen.
- Hát... furcsa helyszínválasztás – motyogja Viridielnek, hallgatva közben a csendes csevegéseket, amik az összegyűltek ismerősi körei felől jön, illetve Cuinor cuppogását és nyammogását azon a valamin, amit az idős asszony adott nekik. A maga részéről ő el is van a gyereke dajkálásával, újra és újra végigfuttatva pillantását az egybegyűlteken, azon gondolkodva, kik jelenthetnek nagyobb problémát, ha valóban meg akarják mindezt akadályozni – vagy legalább mérsékelni a kiválasztott fajra leselkedő veszélyt.
- Egyébként... – vizsgálgatja a megjelent erdeieket, fajtársakként nehéz szem elől téveszteni a hegyes füleiket, az alkatukat. – Szerinted ők mit csinálnak itt? – simogatja Cuinor hátát. ~ Vajon ők is akadályozni jöttek szerinted? ~ tereli kutakodó tekintetét párjára.
A türelmetlenkedést hallva ismételten férjére néz, mit szól mindehhez, mert bár nekik nem okoz különösebb problémát az, ha átverés is mindez, az a társaság feltételezhetően csak a pénzszerzési lehetőség miatt tért ki a kikötővárosba. Már-már ott tart, hogy elkezd játszani Cuinorral, mikor az ajtó nyílásának hangjára felfigyelve odafordítja pillantását, meglátva az idegen földről érkezetteket, és azonnal végigszalad a hátán a hideg, miközben szájíze kesernyéssé válik. A mai napig képtelen megszokni a nemesekből sugárzó felsőbbrendű eleganciát és kendőzetlen gazdagságot – mintha meg sem tudnának kérkedés nélkül jelenni. Meglehet, hogy csak a régi berögződései beszélnek belőle, viszont tagadhatatlan, hogy kényelmetlennek talája a jelenlétüket, őként a zöld hajú lánynak a láttán, akinek a nevére most így hirtelen nem is emlékszik... Jó régen volt már és sok minden történt azóta a saját háza tájékán, de ha nagyon nagy szükség lesz rá, akkor majd előkotorja emlékezete hátsó szegletéből a nevét. Valami A volt, ez biztos, viszont a látvány, hogy még őt is ilyen habos-babos ruhába öltöztették, mint egy kisnemest, kissé elrettenti.
~ Mire ez a nagy kiöltözés? ~ súgja halkan férje gondolatai közé, mert tény, hogy szeret ő maga is kiöltözni, de azt is csak akkor, ha olyan alkalomra készül, és ez tudomása szerint nem egy bál, nem is egy ünnepség, hanem egy egyszerű, leginkább talán tárgyaláshoz hasonlítható megbeszélés. Ahogy aztán megtalálják a helyüket az asztalnál, igyekszik letörölni a furcsálló gyanakvást az arcáról, nehogy egy hangyányi kétkedés is ébredjen a trióban – vagy legalább abban a kettőben, akiktől csak ránézésre tartózkodik. ~ Ez kissé furcsa, nem? ~ pillant párjára. ~ Zöldalma pálinka, ahogy annak idején Frederick fogalmazott ~ enged meg egy halvány, de inkább kesernyés mosolyt, mert az a fickó se volt semmi az új szigeten, Észak-Bivalynál meg csak gyanakvón kezelte személyiségének enyhén szólva más oldalát.
Nem tudja elhessegetni a kellemetlen érzést maga körül, még akkor sem, amikor az idegen elfek bemutatkoznak és elkezdenek beszélni, tisztázva az általuk meghirdetett feladat részleteit, ösztönösen összébb húzva a szemeit, mikor számára megkérdőjelezhetően fogalmaznak.
Mindenkivel megismerkedni...? Most ez vagy azt jelenti, hogy részt vesznek a vadászatban – bár ilyen ruhában édekesen -, vagy nekik már az megismerkedés, hogy bemutatkoznak egymásnak vagy aláírnak valami papírt a feladat elvégzésének és fizetség átadásának bizonyításaként. Továbbra sincs meggyőződve arról, hogy ne önös szándék vezérelje ezeket a tündéket, főként a nő szavait hallva, és bár a cifrasast nem mkell félteni, hiszen viszonylag elterjedt, azért...
Csendesen hümmög magában, hogy ebbe mennyire kéne beleszólniuk, mert nem veszélyeztetett a faj, de nem is akarja, hogy buzdításra kerüljenek a vadászok. Az erdőség ritkulását látva az emberi területeken erdeiekként tudhatják, milyen messzire képesek elmenni az emberek csak azért, hogy területet szerezzenek maguknak és olyanná tegyék, amit ők találnak felhasználhatónak. Nem mintha elvárhatná a kerekfülűektől, hogy hasonló elveket valljanak, mint ők, lombok közt élők...
~ Nem tudom, Viridiel, de nekem ez a vadállat gyűjtemény nem úgy tűnik, mintha honosítás lenne az elsőszámú cél... ~ tekint párjára aggodalmasan, mikor felváltják egymást a beszélő felek, aztán újra figyelni kezd, bár a következők már az anyagi részt tisztázzák, ami őt különösebben nem érinti. A két hét viszont húzós lehet, nem csupán nekik, de a leendő vadászoknak is...
~ Nem tudom, melyikkel keltenénk kevesebb gyanús, ha jelentkeznénk vagy inkább kimennénk a nevünk felírása nélkül... ~ tanakodik. ~ Ha én megyek gyerekkel, az kicsit furcsán nézne ki, nem? Kísérőnek idáig még elmegyek anélkül, hogy különösebb feltűnést keltsek, hivatkozva a házasságunkra...

Szeretettel nézek feleségemre, amikor arról beszél, hogy szabadon enged kicsit és mehetek az utamra, amíg ő pihen a kicsivel. Őszintén szólva, tényleg jól esne egy kis kószálás, még akkor is, ha egyébként az életemet adnám az én kis családomért habozás nélkül.
Büntudatos mosoly jelenik meg az arcomon, talán túl régóta voltam „bezárva” Awyrisba, még ha magamtól vállaltam is. De Lash-nak is lehettek ilyen vágyai és ez nem jelentette azt, hogy ne rajongott volna Curinorért.
- Jól van, de akkor holnap te is kapsz pár órát magadra, addig én vigyázok a lurkóra. – bólintottam rá, mert így volt igazságos.
Hogy én altatom el a fiamat, abban nem volt semmi megterhelő, sőt imádtam, ahogy elnézhettem, ahogy álomba merül és arca olyan kis békés és nyugodt lesz………
- Nem kell sietned, jól megleszünk. Igaz kisördög? – simítottam végig a pufók kis arcon, ahogy nagy élvezettel cumizta az anyatejet.
Lash is kapott egy finom csókot, hogy ne érezze kirekesztve magát.

A gyűlésre természetesen együtt megyünk. Curinor anyja mellkasán, a szíjakból és puha kelmékből kialakított kis fészekben szunnyadozott jóllakottan.
A terem, ahová végül bevezetnek minket valamikor talán bálterem, vagy lovagterem lehetett, most hatalmas asztal állt középen és már elég sokan voltak odabenn. Úgy látszott nem kevés fajt vonzott ide a hirdetés, de túlnyomó többségben mégis inkább ember zsoldosokat lehetett látni.
Lash közben a fiam pici kezébe nyomja azt a kéregdarabot, amit rágcsálni szokott, így minden valószínűség szerint a kicsi élénkebb volt, mint kellene, de ezzel mindig el van egy darabig.
Nem akartam, hogy most az itt lévők, vagy a megbízó erre figyeljen, hiszen azért nem lehetett mindennapi, hogy egy család is érdeklődött a feladat iránt. Még nem tudtam mi fog kisülni belőle, ezért jobb, ha nem irányul ránk több figyelem, mint amennyit így is kapunk.
- Gondolom ez a legnagyobb terem az épületben és az érdeklődésre tekintettel, lehet szükség is lesz rá. – intek a várakozók felé.
Nekem is feltűnt, hogy erdei is akad itt, nem is egy, de kedvesem kérdésére, most próbálom aránylag észrevétlenül jobban megfigyelni őket. Na nem, mintha gondolatolvasó lennék és ha valaki rosszban sántikál ne tudná ezt leplezni. Tény, hogy meglepő akár egyet is itt látni, de hát mi is itt vagyunk, nem?
Biztos vagyok benne, hogy Lash nem véletlenül váltott át gondolati beszélgetésre, hiszen nem akarjuk egyelőre senki orrára kötni, hogy mit gondolunk erről az egészről.
~ Bízom benne, hogy csak többet akarnak tudni, min ahogy mi is, de………mi sem vagyunk egyformák édesem. Sajnos vannak, akik már nem az erdőben élnek és a városi élet fenntartása pénzbe kerül. ~ néztem a szemébe sajnálkozva, de hát Lash is tisztában volt vele, hogy a mi fajunk sem volt mentes a bűntől.
A házigazdák végül nem sokáig várattak minket. Számomra nem volt meglepő a személyük, de látható volt, hogy megtalálták a helyüket ebben a világban és semmit nem vesztettek büszkeségükből és tartásukból. Furcsa volt, hogy a faji hasonlatosságunk ellenére is mennyire másiknak éreztem őket.
A meglepetést inkább a nyomukban sorjázó lány okozott, Aria. Nem hittem volna, hogy még itt van és főleg nem velük.
~ Aria……mit keres itt ez a bolondos, nyughatatlan lány? ~ kérdeztem önkéntelenül, igazából csak úgy kibukott a kérdés.
~ Feltételezem, hogy meg akarják mutatni, hogy meg van az anyagi hátterük, hogy megfizessék a vadászokat, na meg hát ők mégis csak egy idegen ország követei, nem erdőjárók, mint mi.~ vontam meg a vállam.
Tudom, hogy Lash amúgy is ellenszenvvel viseltetik a nemesi ág iránt, így nem csodálom, hogy most sem díjazza a fennen hirdetését és semmivel nem lesz boldogabb, amig hallgatja a nagy „bemutatkozást” a feladat ismertetését.
~ De ott volt az is, hogy „örökbe akarják fogadni” öket. ~ próbáltam a szavak mögé látni magam is. ~ Lehet, hogy csak rosszul fogalmaztak. Nekem nem tűnik úgy, mintha bántani akarnák a madarakat, neked igen? ~ tekintetem a két nemesen tartottam.
Nem ismertem őket, de akartam adni egy esélyt……
~ Ettől függetlenül a rossz arcú zsoldosokban nem bízom, hogy felfognák, nem levadászni kell a madarakat. ~ tettem hozzá. ~ Nem ártana szemmel tartani őket, de ahhoz a közelükben kéne lennem. ~ bizonytalanodtam el. ~ De nem akarlak magadra hagyni a gyerekkel. Döntsd el te mi legyen.~ adtam át kedvesemnek a kezdeményezést, végül is már ez az út is egy jó kis kikapcsolódás volt, ha mégis inkább hazamenne, akkor is elégedett leszek már.

*Továbbra is figyeli a körülötte lévő személyeket. Az igazat megvallva, nem igazán van olyan akivel egy csapatot alkotna. Arról nem is beszélve, hogy az egybegyűltek nagy része zsoldos, kalandor. A vadászathoz nem sok közük van, így inkább csak akadályoznák őt. Vadászunk azon gondolkodik, hogy milyen módszerekkel és milyen eszközökkel fogja be ezeket a gyors röptű madarakat. De a befogás, még hagyján, az elfogott állatokat tartani is kell valahol. Ráadásul úgy kell tartani őket, hogy ne tudják tőle elvenni. Zelgadisnak sok minden gyanús. Az összegyűltek között, vannak bizony bűnözők is. Könnyen elképzelhető, hogy ők nem a madarat fogják befogni, hanem a már befogott madarakat, ellopni vagy elvenni attól aki befogta őket. 
Hiszen a megbízónak teljesen mindegy, hogy milyen módszerekkel dolgoznak azok akik elvállalják a feladatot. Nekik csak az a fontos, hogy legyenek meg a madarak.
Amennyiben hősünk feltételezése igaznak bizonyul, akkor egyedül nem sok esélye van megvédenie a sikeresen befogott madarakat egy fosztogató csapattól. Ebből a szempontból jobb lenne, ha ő maga is csapatban dolgozna. Azonban ott a másik probléma is. Ha csapatban dolgozik, akkor a pénzen is osztozni kell, abból pedig marakodás is lehet. 
Nem könnyű a döntés, mert igazából nem létezik erre biztosan jó megoldás. Azonban úgy dönt, hogy megpróbálja és beáll a sorba, ahol fel kell iratkozni.*

Egyébként se tudott volna haragudni Viridielre a mehetnékje miatt, hiszen már megismerte őt annyira, hogy tisztában legyen az ilyesfajta igényeivel, a bűntudatos mosolyával viszont még annyira se tudna. A maga részéről az utazás teljesen kielégítette a téli gyerekvigyázós bezártság utáni elvágyódását – nem mintha a tavasz az erdeieknek ne jelente ugyanúgy megújulást, felpezsdülést, amikor ő maga is élénkebben járja az erdejüket.
- Nekem aztán nem kell, magányos lennék nélkületek – inti le az ötletet. – Én nem élvezem úgy a városban való barangolást, mint te, a segítséged nélkül nem látom meg benne a szépet – jelenik meg ezúttal az ő arcán egy bocsánatkérő mosoly, bár nem mintha ez is akkora titok lenne kettejük között. Megtanultak a másságaikkal együttélni, és amíg itt a kicsi fia neki, biztos nem fog unatkozni egyébként sem a szobában, a városban meg nincs ismerőse, akivel beszélgethetne, a helyi népség és épületek ugyancsak nem kötik le őt. A növényvilágról továbbra is tanulhatna, esetlegesen új gyógyászati módszerekről, de ha választania kell, akkor inkább Cuinorral marad – vele kapcsán egyébként is nagyon önző, és vannak napok, amikor még Viridielnek is nehezen adja oda. Lassan szerencsére ezt a fajta görcsösségét is leküzdi, és nem is lehetne jobb az a jelzés, miszerint elkezdett ráébredni, mennyire szereti őket látni ketten együtt, ahogy párja tartja a csecsemőt, játszik vele vagy beszél hozzá, ringatással és dúdolgatással csitítva a sírását. Mindezeket látva újra és újra meggyőződik, hogy férje boldog mellette, és talán sikerült megtanulnia kezelni a saját ragaszkodását, végre jól csinálva valamit, jól döntve...
És ez megnyugtatja őt.


A gyűlés napja

Cuinor hátát simogatva néz végig megint a termen és a gyülekezőkön, de a zsigeri alapú ellenszenvvel nehezen tud bármit is kezdeni. Már a helyi erdei nemesektől is kirázza a hideg, nemhogy még a saját otthonukba ellátogasson, és bár ők maguk sem szerénykedhetnek azzal az otthonnal, ami nekik került felépítésre, mégsincs benne az a fajta kérkedés vagy dicsekvés. Persze nemesből is látott már jó példát, szerencsére, egy itt is áll mellette... A másik nagyon jó példája pedig maga az emberek királya volt, aki nem a háttérből figyelte az eseményeket még Észak-Bivaly felszabadításának idején, hanem ő maga is részt vett a küzdelmekben, ami vélhetően mindenkiből kiváltotta az elismerést a fiatal uralkodó irányába.
~ Igen, tudom... ~ sóhajt férje gondolatai közé, ugyanis neki is eszébe jutott, hogy esetleg városba költözött, talán gyökerüket vesztett erdeiekről van szó, de legalább egy kicsi remény van, hogy ők is vagy megakadályozni jöttek, vagy, ha vadásznak is, akkor birtokában vannak a megfelelő képességeknek. Azzal legalább nem bántják az állatokat, noha továbbra is vannak enntartásai az idegen földről jöttek kapcsán, mit akarnak velük. Vannak ugyan állatgyűjtők, főleg az emberek között, de akkor az nem élő állatot jelent, amit el kell tartani, etetni, hanem kitömöttet, amelyik a házban díszeleg több generáción át.
Viridiel Ariával kapcsolatos kérdésére csak egy vállvonásra futja, mert ő maga se tudja a miértjét, de talán nem is akarja túlságosan beleásni magát. Továbbra sem történt meg a részéről a tényleges megenyhülés vagy megbocsátás a régi tettei kapcsán, bár tagadhatatlanul sajnálja valahol, hogy azokkal a személyekkel kell lennie, akiktől a leginkább borsódzik a háta a jelenlévők közül, nem beszélve arról, hogy láthatóan a lány nem is nagyon élvezi az ittlétet.
~ Lehet, váltok vele pár szót... ~ adja be a derekát egy sóhajtással. ~ De csak a tájékoztatójuk után ~ teszi hozzá, érdeklődőn fürkészve aztán Viridielt, ahogy megmagyarázza, mit gondol az idegen földről származók kapcsán. Lehet, hogy csak jobban meg kéne ismerniük a kultúrájukat, a viselkedésüket, noha az, amit lát, annyira nem győzte meg őt, és inkább marad az erdőben, abban a békés elszigeteltségben a többi néptől, amire a fajtájuk jóformán elkötelezte magát.
Kellemetlenül préseli össze az ajkait, amikor férje a nemesek mondandójának másik részét is kiemeli, illetve nekiszegez egy olyan kérdést, amire maga se tudja a választ. Egy darabig őrlődik magában, mert elítélni se akarja őket az é rezhető ellenszenve miatt, de nem akarja magát hiábavaló reményekbe ringatni, hiszen ebből volt neki mindig a legtöbb csalódás és kiábrándulás; megadni a másiknak a lehetőséget, a bizalmat, megszavazni azt, hogy jók az adott személynek a szándékai...
~ Nem tudom, Viridiel, tény, hogy nem láttam annyit, mint te, de eleget ahhoz, hogy ne legyek nyugodt a hirdetésük és hozzáállásuk kapcsán ~ dajkálja a kérgen csámcsogó Cuinort, néha le-lepillantva a gyerek dundi arcára, de többnyire még így is a nemeseket fürkészve. Nem tud leolvasni róluk semmit, és emiatt kissé olyan érzése támad, hogy jócskán elhatárolják magukat az egybegyűltektől – meg talán mindenki mástól. Távolságtartónak tűnnek, ami miatt nem lehet semmi panasza, ő maga is az, és bár egyelőre nem tűnik úgy, hogy annyira fennhordanák az orrukat, mint a helyiek, valami mégis zavarja őt bennük.
~ Nem tudom, hogy a megérzés mozgolódik bennem vagy a saját ellenszenvem ~ tekint aztán párjára. ~ Megpróbálok inkább a te megérzéseidre hagyatkozni ~ enged meg egy halvány mosolyt, lenézve a halkan cuppogó csecsemőre. ~ Neked most tisztább a látásod, mint nekem, amit az érzéseim ködösítenek... Ami viszont a feladatot illeti... ~ jelenik meg egy csíntalan mosoly az arcán. ~ Én tudok távolról is figyelni, főleg, ha úgy döntenek, erdősebb vidékre mennek, vagy legalább egy olyan helyre, ahol elvétve azért van egy-két fa. Ha gyerekkel akarnék menni, nem kicsit lenne gyanús és nem kicsit lennék kellemetlen a többiek számára, mert hát nekem egyébként is otthon lenne a helyem a kölyök mellett... ~ forgatja meg a szemeit, felidézve magában az emberek általános hozzáállását. ~ Viszont te feliratkozol, hogy, ahogyan te is mondtad, közel lehessél azokhoz, akik problémát jelenthetnek, én pedig titokban követlek majd titeket, vagy... más csapatot, ha más is nagyon gyanús lesz ~ fogja meg a kezét, elkezdve húzni férjét a sor irányába. ~ Én csak ideiglenes kísérő vagyok most, nyilván nem kell tudnia senkinek arról, hogy kémkedek, és, bízva az optimista hozzáállásodban, megelégszem azzal is, ha azoknak keresztbe teszünk, akik bántanák az állatokat.

/Gorash/



Az út a városhoz csendesen telt, noha orkként sokfelé néztek rám. Nem mintha érdekelnének, emberekre max edzésként vadászom és csak ha fizetnek érte. Ostoba háborúkra nem fordítok időt. Azt a tényt elismerem, akad köztük is erős harcos, de a szörnyekhez és egyéb lényekhez képest nem kihívás. De a hiedelmeikkel ellentétben nem minden ork ostoba, mint egy szikla. A városőrök szúrós tekintete és a félelemre utaló óvatosságuk szembetűnő, viszont csendes válaszokkal válaszolok az összes kérdésükre. A buta vicceikre sem reagálok, bár szeretném felpofozni őket mégsem, teszem. Hisz hiába vagyok jó harcos, a nagyobb tömeg engem is le tudna nyomni. Nem elfelejtve a falakon elhelyezkedő íjászokat sem. Szóval egy agyatlanabb fajtársam jó eséllyel tarajos sülként végezné holtan a kapuban, én nem tervezek ilyesmit. Ahogy végre tovább engednek, hisz nem tettem semmit, amiért feltartóztassanak. Elindulok a ház felé ahova egy kisebb csoportosulás is tart. Az hogy merre kell menni egyszerű hisz zsoldosokat követni kik egy új pénzes vadászatról beszélnek, még egy gyereknek is menne. Az épületben elég vegyes társaság van már jelen.  A megbízók sehol, de ez nem jelent semmit, csak idegesítő várni rájuk. Amint belépnek első látásra elfnek tűnnek, de valami szokatlant érzek felőlük. A harmadik még furább volt de ezért nem hagyom figyelmen kívül őket. A páros akik kézen fogva jöttek be bemutatkozik míg a harmadik csendesen figyeli a jelenlevőket. A páros szakaszosan kezd beszélni, mintegy kiegészítve egymás mondandóját. Ezt az előadást vélhetően sokszor előadhatták már, hisz összeszokott párnak tűnnek, így a szövegükre figyelek inkább. A cifra sasnál érdeklődve nézek a többiekre. Érdekes választás pláne hogy élve kérik őket. Beszélgetni nincs kivel, még az esetleges orkokal sem, hisz ők most vetélytársak is nem csak társak. Amint sorra kerülök, alávésem a nevem bár az írásom szörnyű, de azért talán olvasható. A kisebb alakot szemmel tartva állok félre a következő aláíró elől. Valami fura az időhatárban, de hát a megrendelő tudja, mit akar. Bár az hogy sikerre is jussunk, jó eséllyel borítékolható. A falhoz támaszkodom, egy fiatal ember mellé, és innen várom a következő eseményeket.

Hát ez meg mi?
Épp úton voltam Királyöböl aktuális kocsmájába, mikor megláttam a kiragasztott plakátot. Elolvastam, aztán nem is kellett sok idő, már döntöttem is.
Sok pénzt ajánlanak, nem? Egyértelmű, mit kell tennem. Hogy nem értek a vadászathoz? Azzal ráér még foglalkozni, hisz felesleges ennyire előre gondolkodnom. Ha az a "nem kevés pénz" tényleg igaz, az jelentősen megkönnyíti az életem.
...már ha nem herdálom el. De én olyat soha nem szoktam.
Később, a kocsmában erősen elgondolkodtam, elmondjam-e a többieknek, de aztán elvetettem az ötletet. Egyrészt úgyis kiröhögtek volna, hisz nem értek a vadászathoz, másrészt valószínűleg úgyis lesznek ott épp elegen, minek csődítsem oda őket is? Ha elolvassák a kiírást, elolvassák, ha nem, nem.
Persze ez azt is jelenti, hogy nem lesz könnyű dolgom a képzettekkel szemben, de kit érdekel? Valahogy majd csak megoldom, ha pedig mégsem, legalább részt vettem egy jóféle balhéban. Meghalni úgyse fogok, ha másra nem is, a lábaimra bizton számíthatok majd - mert az egyértelmű, hogy előbb fogom a saját bőrömet menteni, mint bárki másét.

 "Bátor, mint a nyúl, és gyors, mint az őz,
 Ez a délceg úr mindenkit lefőz"
- dúdolom magamban, miközben összeszedem a holmim. Egy-két nappal korábban fogok odaérni, de az soha nem baj; ki tudja, milyen kalandok leselkednek rám az úton? Mondjuk valami formás nőcske, akit ki kell menteni a haramiák karmai közül, és aztán...
Szóval miután összepakolok, illedelmesen elköszönök mindenkitől - nem lenne szép dolog szó nélkül otthagyni őket, miután ennyi pénzt kihúztam belőlük némi (sok) alkohol segítségével. Aztán nagy levegőt veszek, kinyújtóztatom a tagjaim, és úgy szerényen, gyalogszerrel elindulok Délosba.

Sajnos nem vár az úton semmilyen hölgy, de még a haramiák se, úgyhogy viszontagság nélkül elérek az úticélomhoz - na nem egyedül, mert elég szép számmal haladunk Délos felé, de mindenesetre senki nem zavar. Ahogy gondoltam, majdnem két teljes napom van holnap délig, na nem mintha aggódnék: a fogadók minden bizonnyal színültig vannak, de ha valaki van olyan merész, mint én, ráadásként ismer jó pár kocsmát, az soha nem fog fedél nélkül aludni. Pláne, hogy engem szeretnek a kocsmárosok, hisz ha ott vagyok, valahogy mindig jobban fogy a bor, és nem azért, mert annyit iszom.
Ráadásul ahogy körülnézek, igazi aranybányát látok: a tömeg a magamfajtának mindig több pénzt jelent. Lehet, már ezért megérte eljönnöm? Természetesen nem elégszem meg ennyivel, hisz mindenképp részt veszek a felhajtásban, de azért... elgondolkodom, miféle vad lehet, aminek az elfogására ennyi csőcseléket kellett összeverbuválnia annak a párnak?

Jól gondoltam: tényleg minden olcsóbb hely tömve van, de nekem azért jutott egy sarok, koszt, meg némi pénz, annak fejében, hogy szórakoztatom az egybegyűlteket. Na hiszen! Nem kell azokkal annyit fáradni, elszórakoztatják ők magukat. Egész nap alig hallottam másról, mint a közelgő vadászatról, noha megértem őket: az én oldalam is fúrja a kíváncsiság, mi sül ki ebből.

Végre itt vagyok. A holmim a kocsmában hagytam, biztos helyen, most csak az elmaradhatatlan lantom hoztam magammal (még a vadásztőrt sem, nem biztos, hogy jó szemmel néznék egy követségen). Nem siettem el, talán egy fertályóra lehet még délig, de szerencsére hamar találok egy kiöltözött komornyikot. Nincs kifejezetten jó kedve; lehet, hoznom kellene neki egy pofa sört, hátha akkor vidám nyik lesz belőle...
Mikor belépek az ajtón, egy bálterem rajzolódik ki előttem. Jó páran már vannak bent, nagyjából két tucat alakot látok: de hogy miféle egyveleg! Emberek, elfek, törpék, még pár orkot is látok. Ezekkel a zöld bestiákkal eddig ritkán hozott össze a sors, és akkor se hoztak jó szerencsét. Legalábbis a legtöbb fogadós annyira szereti őket, mint a hátán lévő púpot. Hallottam néhány történetből, hogy az izmaik bizony nem csak dísznek vannak, és aki leáll velük bunyózni, az nem köszöni meg a pofonokat.
Micsoda balhé lesz!
Körbenézek, érdeklek-e valakit, de mivel nem igazán, leülök az egyik szabad székre. Végigsimítok a lantomon (persze most eszem ágában sincs játszani, csak amolyan megszokásból), és kíváncsian várom a történéseket. Ahogy hallom, a többiek is, hisz páran azt fontolgatják, igaz-e az egész - csőbehúzást emlegetnek, amit nem tartok valószínűnek. Bár ki tudja?
Ismét nyílik az ajtó, és ezúttal két díszes ruházatú tünde lép be. Nemesek. Hát persze, hogy azok, ki másnak lenne pénze ilyen játékokat űzni? De nicsak, nem is ketten vannak: egy fiatal lány jelenik meg mögöttük.
Nem szokványos látvány ez a trió, de mire is számítottam volna? Hisz tündék, azok meg alapjában furcsák. Kecsesen odalibegnek az asztalfőhöz, miközben mindenki kíváncsian figyeli őket, és nemsokára bele is kezdenek a mondandójukba.
A lány nem úgy néz ki, mintha szívesen lenne itt. Megértem, én is unnám ezeket a nemesi baromságokat.
Silan és Inora. El tudom képzelni, mennyire örülnek a vegyes társaságnak... meg hogy élmény lesz megismerkedni velünk? Gondolom. Az ilyen szép szavakkal mindig érdemes vigyázni, vagy könnyen megjárja az ember.
Mikor végre végeznek a magyarázással, két dolog tűnik fel.
Az egyik, hogy a harmadik elfre lényegében magasról tesznek. Ha a lányuk, miért nem mutatják be? Ha nem, minek hozták magukkal? Szinte megesik rajta a szívem, mikor bevonul az egyik sarokba...
A másik viszont jobban aggaszt. Ebből az egészből egy versenyt csinálnak. Így már érthető, mire kellett nekik ez a sok jelentkező: ötezer arany nagyon is szép summa, de csak egyvalakinek kell fizetniük, a többi hoppon marad. Ki hitte volna?
Természetesen esélyem sincs a jelentkezők nagy része ellen. Van pár csőcselék, akiktől nem tartok, de bizony látok olyanokat is, akik szemlátomást jobban értenek hozzá, mint egy szegény vándorénekes...
Annál jobban várom az egészet. Miért is aggódnék? Szórakozni jöttem ide, és bár az égiek tudják, hogy kell egy cifrasast élve elfogni, biztos vagyok benne, hogy ki tudom venni a saját részem a mulatságból. Vagy így, vagy úgy.
Beállok hát a sorba. Nem kezdeményezek beszélgetést senkivel, lesz még időm rá úgyis, két hét nem kevés.
- Legmélyebb tiszteletem! A nevem Narcan Wimpshore, szolgálatukra. - úriaskodni nem tudok, de azért esetlenül meghajlok előttük. Legalább próbálkozzak, nem igaz?

Mesélői

Igazán szép kis csapat jött össze a teremben, azonban azt sajnálattal láthatja bárki, hogy nem sokan kommunikálnak olyanokkal, akik eredetileg nem volt a csapatában. Így aztán sokan akik magányosan vannak el is hagyják a termet, pár embert kivéve, akik közül egyikőjük meg is közelíti Zelgadist a sorban.
A fiatal srác még alig lehet húsz éves, vörös haja van és nagyjából 2 méter magassága miatt még talpraesettnek is tűnhet, mert hát megvan a hozzá illő izmos alkata. Jól láthatóan valamilyen fizikai munkát végez a mindennapokban, azonban nem valószínű, hogy zsoldos lenne a szegényes felszerelése miatt. Ami ki is meről pár szakadtas ruhában, egy kis hátizsákban és egy hasító fejszében.
-Üdv! Izé... láttam, hogy egyedül vagy... esetleg azon gondolkodtam, hogy nem tudom, hogy benne vagy-e ebben a dologban... de lenne kedved közösen csinálni?-nézett rá a férfire kissé esetlenül. Jól lehetett hallani a hangján, hogy most akar belépni a zsoldos piacra, ezzel a jól fizető melóval még esélye is lenne rá.
Ezután szépen sorban ahogyan oda álltok a sorba mindenki találkozhat személyesen a nemes férfival, ami hát micsoda megtiszteltetés nektek! De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy a férfi mosolyog mindig, amitől még lehet ki is ráz a hideg, és eközben feltesz nektek egy sor kérdést is:
-Üdvözlöm! Örülök, hogy szeretne csatlakozni, de ha nem bánja egy picit beszélgetnénk önnel... mondjuk meséljen magáról egy kicsit, hogy honnan jött, miért nézte ki ezt a hirdetést, vannak-e harci kézségei, mik azok, és érdekelne minket, hogy esetleg nem szeretne-e hosszabban is utazgatni?-sokakban felmerülhet a kérdések oka, ha esetleg rákérdeznétek, igyekeznek kitérni ahhoz hasonló kifogásokkal, hogy hát szeretnék tudni, hogy el szabad-e engedni őket erre a feladatra, illetve ahhoz hasonlóakkal, hogy pusztán érdeklődnek, hogy miféle neminrai népek vannak erre. Azonban, ha szemfülesek vagytok feltűnhet, hogy a felesége mintha valamit írni valamire...
Minden esetre ezen kívül minden rendben van, ha válaszoltok a kérdésekre, akkor aláírhatjátok és enged is utatokra.
Ami egyébként mindenkinek különös figyelmet jelenthet, hogy az orkok feltűnően nézegetnek kifelé az ablakon, mintha várnának valamit, vagy valakit még, de nem tudhatjátok magatoktól, hogy kit, esetleg ha rákérdeztek?
Minden esetre talán a tündéket érdekelheti a másik tünde páros, akik hozzátok hasonlóan próbálnak kimaradni a tömegből és mintha valamit susmognának.

Információk

Elkövetkezett ennek is az ideje, megint Információk! Szóval szerintem a feladat adott, nyugodtan csevegjetek, szerintem jó lesz így, aztán ha úgy látom lépünk előre a sztoriban többen is, akkor írok, hiszen a teremből való távozásig ez a ti szervezésetek a vadászatra! Ha valakivel szeretnétek párosban lenni, akkor ne habozzatok, menjetek oda!

~ Nagyon bízol a megérzésemben. ~ mosolyodom el, aztán elkomolyodom, mert ezzel azért némi felelősséget is rakott a nyakamba. ~ Én sem bízom bennük, az otthonukban sem éreztem azt, hogy minden rendben van az ottani nemesek körül, de adok nekik egy esélyt. ~
Természetesen jól látja Lash, hogy ha a munkát elvállaló vadászokkal akarunk tartani, vagyis szemmel követni, hogy miként akarják elvégezni a feladatot, akkor azt egy csecsemővel a hátán nem igazán lehet észrevétlenül megtenni. Viszont ahhoz sem fülik a fogam, hogy magukra hagyjam őket egy ekkora nagyvárosban, ahol aztán mindenféle népség megfordul. Persze a fogadó egy jó környéken van és ott nem hiszem, hogy bármiféle bántódásuk esne, na meg azért kedvesem is megállja a helyét, ha szükséges, de akkor sem jó érzés, de nagyon úgy néz ki, hogy meg kell lépni.
~ Néha nem is tudom, hogy mivel érdemeltelek ki téged. ~ sóhajtottam és megcirógattam kisfiam arcát, aki elégedett cuppogással húzta mosolyra a száját. ~ Most is jól látod, ha szemmel akarjuk tartani a vadászokat, akkor meg kell osztanunk a munkát és te sokkal, de sokkal jobb vagy a növényekkel való kommunikálásban, mint én, nekem meg jobb a terepmunka és akkor mindenki elégedett lesz, még az is, aki esetleg felfigyelt ránk. ~ húztam közelebb és adtam egy csókot a szája sarkára. ~ Akkor megyek és feliratkozom, te addig figyelj, hátha megtudsz valamit a „konkurenciáról”. ~
Türelmesen megvártam, amíg az előttem álló végzett, aztán olyan elfesen meghajoltam feléjük, de nem hiszem, hogy emlékeztek volna rám.
- Viridiel vagyok Turion fia és feliratnám magam a jelentkezők közé.
Meglepődve hallgatom az üdvözlés után kérdéseket, mert akármit is mond, kétlem, hogy ennek bármi köze is lehet a madárbefogáshoz, de igyekszem udvarias ám semmit mondó válaszokat adni.
- Mint látja elf vagyok, erdei elf, Awyrisból érkeztem a családommal egy kis utazgatásra. Eközben láttam meg a hirdetésüket. A kardot nem disznek hordom, de a madárfogáshoz nem hiszem, hogy a harci tudásomra kellene támaszkodnom. – tartottam az udvarias mosolyt, így nem volt éle a kétkedésemnek. – Az utazgatást pedig módjával tervezzük, hiszen van egy kisfiunk, aki a törődésünket igényli.
Természetesen felteszem a kérdést, hogy ez miért érdekli őket, de elütik a választ, ami Lash gyanakvását kezdi érthetőbbé tenni. Valami nem stimmel ezekkel a tündékkel.
Ezek után aláírom az elém tett papírt, miután elolvastam és nem volt benne semmi kifogásolni való, aztán elköszönök.
Lash-hoz visszafelé menet az én pillantásom is újra és újra végigszalad a teremben lévőkön, főleg  a termetükkel igen csak kirívó orkokon. Vannak páran és legtöbb elég feszültnek tűnik.
- Na feliratkoztam, de különös faggatózó kérdéseket tettek fel, aminek semmi köze a feladathoz szerintem. Te nem tudod mire várnak az agyarasok? – intettem az izomagyúak felé, akik amúgy sem tudom mit akarnak egy erdőben……

~ Csak szeretnék én is kicsit olyan lenni, mint te, kicsit naivabban hinni abban, hogy jószándék vezérel másokat ~ cirógatja meg a férfi kézfejét, bár érzi, hogy a saját falai még mindig maga körül magasodnak, védelmezve őt és az érzéseit, még ha ez azzal is jár, hogy elutasítón viselkedik. Persze ez nem érvényesül mindenkire, és nagyon örül annak, hogy otthon már az átlagos elfeket meglátva nem borsódzik a háta, hanem képes értelmes beszélgetéseket folytatni velük.
A szemöldökét kissé felhúzza a váratlan, sóhajtott dicséret nyomán, de a mosoly hamar visszakúszik az arcára, örömmel fogadva el a kis hízelgést a csókkal együtt.
~ A botor kíváncsiságodra és csacsis makacsságodra nehéz nemet mondani, főleg, hogy ez ésszel rendelkező társért kiált, aki képes megállítani a butaságaidban ~ húzza el egy kicsit az orrát, komiszan fürkészve férje vonásait a szeme sarkából. ~ A kapcsolatot úgyis tudjuk tartani, így ha szét is válunk, elég gyorsan meg fogjuk találni egymást. A fogadóba visszaérve meg majd ennek megfelelően kell összeszedni a dolgainkat... ~ gondolkodik el már most, mikre is lehet majd szükségük, bár ez most óhatatlanul is azt jelenti, hogy ki is költöznek a kényelmes szobából. Nagyon valószínű ugyanis, hogy az elkövetkezendő madárfogós két hét a csillagos ég alatti éjszakázásról is szólni fog.
Még mielőtt Viridiel ellépne mellőle, végigsimít az ujjain, és végül egy bólintással engedi őt a sorba, ő pedig a másik irányba lépegetve bátorkodik Ariához indulni, hátha megtudhat tőle valamit. Nem hinné azonban, hogy a bolondos, szeleburdi szeélyiségével túl sokat ki fog tudni húzni belőle, ami használható is, de persze egy próbát megér. Utána pedig érdemes lenne a megjelent erdeiekkel is felvenni a kapcsolatot, már csak azért is, hogy kiderüljön, mi járatban vannak erre. Ha ők is hasonlóan akdályozó tényezőként érkeztek, akkor könnyebb lesz megállítani az összeverődött társaságot, de ezt majd kicsit később... Előbb Ariával kommunikál, megpróbálva félretenni a korábbi ellenérzéseit vele szemben, melyeket a szigeten lévő passzív tette idézett elő, és bízik abban is, hogy Cuinor sem fog megijedni a lánytól várt túlzott aktivitástól, mert bár jól viseli az idegenek jelenlétét, azért az üvöltözésre vagy hangos csacsogásra nem reagál a legjobban. Királyöbölt ugyan sikerült átvészelniük, de ott is többnyire a csendesebb órákban sétálgattak, egyébiránt pedig ő a fogadó szobájában töltötte az idejét a fiúval.
- Szia! – lép a lány elé, magára erőltetve egy halvány mosolyt. – Jó régen láttuk egymást, nem is vagyok biztos benne, hogy emlékszel rám, főleg így... – mondja kissé kínosan, lenézve a játékán cuppogó Cuinorra, aki nagy bociszemekkel nézi Ariát. Csak ne ijedjen meg tőle...
Ha a lány nem ismerné fel, akkor bemutatkozik neki, kicsit felelevenítve azokat a körülményeket, amik közt találkoztak; a szokatlansága miatt valószínűleg fel fognak derengeni neki az eseménysorok a hajótöréssel és a falu felszabadításával. A sértettségét a megtalált bátyjával való menekülése kapcsán nem emlegeti fel, mert azzal saját magában is felelevenítené az ellenszenvet, amire most nem kiejezetten lenne szüksége.
Ha látja a lány érdeklődését a csecsemő irányába, akkor természetesen a kisördögöt is bemutatja neki, akit annyira szeret és akire annyira büszke.
– Velük utazol? – pillant a tárgyaló nemesi páros irányába, állával feléjük bökve. – Merre jártatok? – fordítja vissza tekintetét Aria irányába. – És mire fel ez a csinos ruha? Csak nem mentek valahova ez után, ahova így ki kell öltözni? – ül le a lány mellé, ha van hely mellette és engedi is, és így jó esetben még azt is láthatja, ahogy a férje sorra kerül, néha kicsit jobban fürkészve annak vonásait. Nem hinné azonban, hogy túl sokat le tudna vonni következtetésként az ábrázatáról, ugyanis diplomataként azért magára kellett szednie egyfajta fapofaságot és magas toleranciát a váratlan kérdésekkel szemben, így figyelmét elsősorban Aria felé irányítja. Viridiel majd úgyis szól, ha valami gond lenne.

Minimesélői Virinek és Lashnek

Bár lehet, hogy a kérdések meglepnek, talán az is meglep, hogy ezek nem fedik le az egészet. Talán meglep az érdeklődésük, főleg, hogy zsoldosokat keresnek, és elsősorban te most egynek számítasz. De amikor szépen elmondod a válaszaidat eléd tolják a lapot, amire feliratkozhatsz, azonban mielőtt elmennél még feltartanak még pár gondolattal:
-Ez igazán csodálatos! Egy igazi elf Awarysból! Hallod ezt drágám?
-Valóban csodás hírek! Nem tudom tudta-e fiatal elf, de oda is tervezünk menni! Az út alatt úgy hallottuk, hogy van egy gyönyörű virágzás az erdőben, ami egyedülálló az egész kontinensen! Na meg hát a csodálatos erdő maga... a rengeteg gyönyörű állattal együtt! Biztosan káprázatos látványt adhat!
-Nem bánja ha megkérdezem remélem! De esetleg ha arra járunk nem lenne kedve majd bemutatni nekünk a környéket? És merre van a családja? Csak nem az a csinos hölgy az vörös hajjal?-kérdezik tőled Viridiel.

Lash
Amikor odamész Ariához először keresi, hogy honnan is ismerhet téged, de ami gyanús lehet, az az, hogy egészen szomorúnak tűnik az arca, sőt mintha le lenne törve valami miatt, de amikor felismer, akkor ügyetlenül próbál feléd lépkedni, az amúgy jól láthatóan elég kényelmetlen magas sarkú cipőben, még majdnem el is esik bennük, amikor megkapaszkodik egy székben.
-Lashrael! Annyira örülök, hogy itt látlak!-köszöntött téged is, mire a tekintete levándorolt a csöppségre, akire rámosolygott és óvatosan az ujjával kezdte piszkálni a kezeit.
-Hát igen... Mostanában, igen, velük vagyok...-mondja kissé komorabban, mint eddig. -Amikor ti leszálltatok a hajóról a többiekkel nekem nem nagyon volt senki akivel tudtam volna maradni, és hát felajánlották, hogy akkor kísérjem el őket... Aztán lassan egyre többször felöltöztettek ilyenekbe...ebbe a göncbe, és hát most itt vagyok ezen az eseményen, tulajdonképpen feleslegesen... pfff-mondja hatalmas csalódottságot mutatva a tekintetén, miközben a nemes férfi hátára bámul innen messziről, aki éppen egy emberrel beszélget vigyorral a száján.- De inkább mesélj te, ő kicsoda? Unokahúg? Vagy esetleg a tiéd a csöppség?-jól láthatóan nagyon visszafogja magát, nem tudod elsőre levenni a dolog miértjét, de ha jobban kifaggatod akkor talán... Egyébként egy dolog feltűnhet, hogy a testvére nincs vele, és valamiért nagyon maga mögött tartja a másik kezét.

A többiek is kapni fognak mini sessionokat, ha írnak, szóval hajrá emberek!

Mivel az erdei páros mindenkivel kedélyesen elbeszélget, ezért csak egy jó adag várakozás után kerülök sorra. Nem mondom, elég unalmas, de muszáj kibírnom - na meg legalább kissé alaposabban körülnézhetek.
Vajon össze kellene állnom valakivel? De egyáltalán kivel?
Már épp a lantomat kezdeném piszkálni, mire végre sorra kerülök. Az úgy-ahogy hajbókoló bemutatkozás és a meghajlás után a tünde férfi rám mosolyog - tudja a franc, miért, de nem tetszik ez a mosoly -, és feltesz majd féltucat kérdést.
Végül is érthető. Bár az is logikus lenne, ha csak szélnek eresztenének mindenkit, aztán az első állatfutárnak odaadnék a lóvét, megértem, ha valamennyire fel akarják mérni a jelentkezők képességeit.
Ó, amiatt csak ne féljenek...
- Hol is kezdjem? - vakarom meg a tarkóm. - Vándorénekes vagyok én, jobb nincs is a föld kerekén; az állatok nyelve az enyém, még az oroszlánt is megszelídíteném. - észre se veszem, hogy rímekben beszélek. - Békésen járom az emberi városokat, de annyira szeretek állatokkal foglalkozni, hogy nem tudtam ellenállni a hirdetésnek. A harc nem az én asztalom, de ha ilyen feladatról van szó, nálam jobbat nem is találhatnak - húzom ki magam büszkén. Vajon a nő miért ír egyfolytában? - Seperc alatt megcsinálom, csak figyeljenek! Az utazgatás pedig... - vonom meg a vállam - ...most se csinálok mást.
Természetesen ez egyáltalán nem igaz. Miért is lenne az? Egyáltalán még egy hálóm sincs, hogy rádobjam a sasokra, és ha lenne is, hogy hoznám ide őket? Hogy kell velük bánni? Mennyire szedik ki a szemem?
Nem, természetesen ez nem fog egyedül menni. Össze kellene állnom valakivel? De vajon kivel? És hogy érjem el, hogy egyenlően osztozzunk a jutalmon, mikor valószínűleg semmivel nem fogok hozzájárulni a sikerhez, és ő fog megcsinálni mindent?
Eszem ágában sincs feladni, bármilyen esélytelen is - legfeljebb a módszereket kell átgondolnom.
Ha más kérdésük nincs az elfeknek, akkor aláírom az elém tolt papírt (elég ákombákomosan, de azért megy).
- Az égiek legyenek önökkel - hajlok meg ismét, ugyanolyan esetlenül, és elindulok kifelé. Közben feltűnik az orkok különös viselkedése. Mit akarnak azok a bestiák? Valami készül odakint? Ha valami jó kis balhé, akkor bizony érdekel. Persze nem ettem meszet, hogy megkérdezzem tőlük, inkább ha senki nem szólít meg vagy áll az utamba, akkor kimegyek a teremből, és az épületből is. Persze korántsem hagyom ennyiben: ideje felkeresnem az ablak másik oldalát. Nem ismerem annyira a délosi nagykövetséget, hogy fejből tudjam a bálterem helyzetét, de csak nem lehet megtalálni egy sor ablakot, nem igaz? Azt pedig, hogy mit kezdek azután, elég akkor kitalálnom.

Sejtette ám, hogy valami nincsen rendben a lánnyal – már a belépése óta volt egy olyan kisugárzása, amit nem tudott társítani ahhoz a lányhoz, akit a szigeten megismert. Amikor ráadásul még a nemesi páros is nyíltan nem vett róla tudomást, csak megerősítést talált abban, hogy valami itt nincsen rendben. Hogy mi, egyelőre nem tudja, de már akkor kellemetlenül borsódzott a háta az asztalnál ülő házasoktól, mikor először távolról meglátta őket – de ezt most félreteszi. Ha másért nem, akkor Viridiel miatt és inkább megpróbál példát venni róla, és kicsit pozitívabban gondolkodni és hozzáállni. Különben is most itt van feladatnak az Ariából való információszerzés és az esetleges felvidítása, mert hát mégse hagyhatja azt, hogy lógassa az orrát.
Mikor a lány elkezd felé botorkálni, az ügyetlenségére a halvány mosoly kicsit őszintébbé válik, bár amikor kis híján elhasal a földön, akkor ösztönösen kap utána egyik kezével, másikkal a gyereke hátát fogva, hogy ne ijedjen meg a hirtelen mozdulattól, amit tesz.
- El ne essél – mondja csendesen, és ha már megbizonyosodott arról, hogy Aria meg tud állni a lábán – vagy inkább leül -, valamelyest lazít a tartásán. Nem mintha Aria felől bárminemű fenyegetést érzékelne, így a közeledése nem zavarja, noha kisfia minden kis rezdülésére igyekszik figyelni, miként reagál, ugyanis továbbra sem szeretné, ha felsírna a teremben. A csecsemő arcán inkább vél felfedezni kíváncsiságot, hiszen nem fordul el a fiatal lánytól, folyamatosan nézi őt kék szemeivel, de mintha próbálna azért el is bújni. Ha Aria lassú mozdulatokat tesz, akkor a gyerek nyúl az ujjai után, hogy ráfogjon, viszont ha hirtelen mozdulatokkal bökdösi, akkor elég hamar sírós ráncokba borul az arca.
Mi tagadás, kissé azért meglepődik, mikor Aria elkezd mesélni, mert azért számított valamiféle indokra, de lehet, annak a párosnak nem kell semmiféle indok, hogy ilyet csináljanak. A kérdés attól még ott van a nyelve végén, és nem is áll szándékában lenyelni, hiszen egyrészt érdekli, másrészt talán jól is esne a lánynak, ha kibeszélhetné a problémáit és azokat az eseményeket, amik nyomasztani kezdték őt. Láthatóan nem boldog, és nem tud elzárkózni a megsajnálásától.
- Hát, így utólag is ne haragudj, hogy olyan korán leszálltunk, de, gondolom, láttad, milyen állapotban voltam akkor... – mondja egy kissé kínosan és kellemetlenkedve, nem nagyon akarva részletezni annak az időszaknak a legrosszabb pontjait. Így is elég kényelmetlen már csak az, hogy mondjuk munka közben fordult fel a gyomra, vagy éppen hajnalok hajnalán. Nem mintha ne érte volna meg...
- Egyébként nem tudod velük megbeszélni? Biztos lennének olyan ruhák is, amik az alkalomnak megfelelők, de te is jól érzed magad bennük. Abban a cipőben meg láthatóan nem tudsz rendesen járni... – pillant le a lány lábára, amit valószínűleg takar a szoknyája. – Cipők közül is lehet készíttetni szépet, de kényelmeset, bár... Ha nincs akkora jelentősége az ittlétednek, akkor miért rángatnak magukkal? A testvéreddel is maradhatnál, nem? – néz vissza Aria szemeibe, már tudomást sem véve arról, mikor a gyerek belekapaszkodik az egyik vörös fürtjébe, finoman elkezdve rángatni és gurgulázva nevetni.
Lehet, hogy Ariának a legrosszabb döntése volt a gyerekről érdeklődni, ugyanis az egy olyan téma, amiről még kérdés nélkül is képes lenne beszélni. Persze attól még kivételesen megpróbálja rövidre fogni, hiszen más az, ami érdekli őt, és otthon a faluban már minden asszonnyal legalább háromszor átbeszélte Cuinort, néhány frissebb anyukával közösen lelkesedve vagy panaszkodva egymásnak.
- Ez a kis ördögfatty az enyém, és bár csak néhány hónapja született, már most világot lát. Egyébként kisfiú, az apja javaslatára Cuinornak neveztük el – tekint le a gyerekre, aztán vissza Ariára. – Szóval olyan nagyon sok dolog nem történt velem mostanában, leginkább csak őrá vigyáztam és próbáltam kitalálni, hogy éppen melyik sírása most milyen problémát akar jelenteni, de van, mikor csak figyelmet akar, igaz? Nagyon szereted, ha anya vagy apa figyel rád, igaz? – emeli meg egy kicsit, hogy egy nagy puszit tudjon a csecsemő arcára adni. – Feltételezem, hogy neked azért tartalmasabb volt, meg talán nem kellett az éjszaka közepén háromszor arra ébredned, hogy hangosan sírnak – enged meg egy kínos mosolyt, óvatosan terelve vissza a témát Ariára és az őt környező elfekre. – És bízom benne, hogy nem sérültél meg – bök állával a rejtegetett karja felé. – Vagy ha igen, akkor gyorsan meg tudlak gyógyítani – finomkodik, nem téve fel nyíltan a kérdést, hogy mi történt, inkább azonnal segítséget kínálva.

//Gorash//

Nem mintha aggódnék a helyzetem, illetve az egyedüllétem miatt. Az sem biztos hogy én lennék a legképzettebb, bár a többséget elnézve erre jó az esélyem. A bárd megjelenése üde színfoltja a napnak, őt mindenképp életben tartom. Még ha csak satnya emberkékről tud meséket és dalokat. Ha sokáig életben marad, mesélek a törzsemről és fajomról neki, na meg pár énekre is megtaníthatom, addig sem unatkozom miközben az új prédáimra vadászom. A kölyökképűnek nem sok jót jósolok, bár ezt meghagyom a bansheeknak hisz engem az ilyen zagyva dolgok nem érdekelnek, már a sámán büdös füstjétől fejfájást kaptam. Szerencsémre nincs sok közöm a másvilági hatalmakhoz, így marad nekem a vadászat és a harc élvezete. De besorolok a bárd mögé hogy hamar túlessek ezen a mustrán és ha adnak ételt ehessek végre. Amikor az elfszerzet megszólít rövid töprengések után válaszolok a kérdéseire.
- Üdv – Szólítom meg ha már köszön, bár irtó ostobaságnak tartom a másodszori köszönését, de hát a az ilyeneknél ez lehet a szokás. Én meg nem tervezem megsérteni azzal, hogy, lehülyézem az első napon.
- Nincs olyan kérdés amire ne felelnék, már ha tudok, a többi meg majd kiderül valahogy.
Adom neki az intelligenst, bár már ott tartok hogy begyűrném egy hordóba és bevágnám valami mély gödörbe amiért ilyen kíváncsi
- Oughwar hegységből érkeztem, a nevem Gorash. A hirdetésüket igazából pár előttem haladó embertől hallottam, akik elég nyíltan csevegtek a madarak befogásáról. Igaz én halálig küzdök egy szörnnyel, az életben való elfogása kihívást jelenthet a számomra. Én meg szeretem kihívásokat,és nem is lennék a falum vadásza, és harcosa ha nem tudok győzni nagyra nőtt szörnyetegek fölött.
Dobom be kicsit nagyzolva az igazságot, bár igazat is mondtam az elfnek, a falumban a bukás elég sűrűn együtt jár a halállal, nem mintha az otthoniak végeznének ki, de a szörnyek sem néznek félre ha egy prédát meg is ehetnek.
- A jelmondatom legtöbbször amit legyőztem meg is eszem, szóval szeretek szörnyekre vadászni hisz ezen területek csak ontják a veszélyes bestiákat. A képességeimről nem igazán szeretek beszélni, inkább azt szeretem ha megtapasztalják.
Mégis mi a fenét gondol ez? Majd el dumálom, mire vagyok képes egy nyamvadt lombzabálónak, mert szépen kérte. Hát egy nagy túrót, előbb vágom ketté, ha ilyen hülye kérdésekkel jön nekem.
- Az utazás jó dolog, de egyelőre ezen földeket térképezném fel, ami a vízben van elég vizes tud lenni és az úszás az nem jön be.
Nem mintha ne tudnék úszni, csak utálom a vizet amikor a szagom kezd végre alakulni, és a bestiák is ebből tudják milyen erős vagyok én.
- De nem zárkózom el az utazásoktól, hisz újat tanulhatok belőle.
Amint végeztünk, és mielőtt engednék a kényszernek, hogy kettéhasítsam az elfet, az tovább lép a következő jelölthöz. Besorolok a bárd mellé, közben azt látom, hogy pár ork az ablakot lesi, mintha készülne valami. De ha csak nem hülyék akkor nem tervezik megtámadni ezt az épületet. Viszont magamból kiindulva lecsatolom a fegyverem és kényelmesen rátámaszkodom a fejére. Ez nem szokatlan felénk, de nem szeretem a meglepetéseket, és a fajom viszont megveszik érte, pláne ha ezzel zsákmányhoz juthatnak.
- Valami készül, amit nem a házigazdák szerveztek, jobb, ha vigyázol.
Tolom az ismeretlen bárd arcába a veszély lehetőségét, de ha mázlim van csak idegesek, ha nem akkor pár Banshee nagyon fog csuklani, mert elhordom az összeset ha ezek a hibbantak harcot kezdeményeznek.
- Amúgy mi hozott ide, mert az biztos nem hogy pár túlméretezett csirkére vadász.

[quote="Nargash"]


Nem jutok ki.
Természetesen észreveszem magam mögött az orkot - nehéz is lenne nem észrevenni. Annyira nem zavartatom magam miatta, hisz nem ő az egyetlen zöld fajzat a teremben, úgyhogy zavartalanul várok a soromra, és válaszolgatok az elf kérdéseire.
Mikor viszont az ork megállít, attól azért meglepődöm. Mit akar ez tőlem? Miért pont nekem mondja el, hogy jobb vigyázni? Ráadásul még a fegyverét is előveszi... az a csatabárd nagyjából fele olyan nehéz lehet, mint én! Mi tagadás, végigfut a hátamon a hideg, de aztán összeszedem magam. Ha nem akarok kapni egy olyan pofont, mint amikről az elbeszélésekben hallottam, a legjobb lesz óvatosan válaszolgatnom neki, és az első adandó alkalommal meglépnem.
...vagy...
Haladhatnék is az árral. Szórakozni jöttem ide, hát miért ne szórakozhatnék egy kicsit?
- Igen, azt látom én is... - nézek az ablakok felé összehúzott szemekkel. Valóban gyanús egy kicsit a helyzet, de ki lenne olyan hülye, hogy bármit is csináljon?
Mikor felteszi a második kérdést, már biztos vagyok benne, hogy vagy péppé vernek, vagy nyertesen jövök ki ebből az egész kalamajkából. Középút nincs.
- Igazad van, a sasok befogása nem érdekel. - mosolyodom el rejtélyesen, miután meggyőződtem arról, hogy a nemes elfek nem törődnek velem. - Kalandokat keresek. Járom a világot, kutatom az ismeretlent, s célom, hogy egész Neminrán hősként tekintsenek rám! - tárom szét a kezem (egyikben a lanttal), drámaian. Az nem igazán érdekel, hogy a hazugságnak némileg ellentmond az egyszerű ruházatom. - Az igaz, hogy a pénz se jönne rosszul... - veszem kicsit prózaibbra a figurát - ...de amiért itt vagyok, az nem más, mint a kíváncsiság. Érdekelt, miért akarnak egy ilyen társaságot egymásnak ugrasztani, és miért ajánlanak ilyen nagy jutalmat a győztesnek.
Nos, csak félig hazudtam: nekem tényleg bűzlik valami. De ha bemesélem neki, hogy én biza nagy kalandor vagyok, akkor talán kevésbé fog megölni.
- Egyébként meg... - nézek az ablakra ismét - ...gondolod, hogy bárkinek is lenne mersze balhét kirobbantani? Veszélyes mulatság lenne.
Talán tud valami hasznosat. Igaz, sokat nem számít, hisz ha esetleg harcra kerülne a sor... nos, akkor dicsőn halnék meg. És persze azonnal.

Mesélői

Narcan

Ahogyan te is odaállsz a nemes elé, úgy te is megkapod a kérdéseket és szépen meg is válaszolod őket, a férfi pedig aztán ránéz a nejére, és ha követed a tekinteteddel észreveheted, hogy a nő mosolyog rád, nem is kicsit.
-Egy valódi bárd! Egészen elképesztő! Mondja csak fiatal ember, esetleg tudna majd nekünk mesélni, azaz énekelni az itteni dalokból? Természetesen nem lennénk hálátlanok, kérhet érte pénzt, vagy hoztunk magunkkal pár kiskönyvet amiből meríthet majd az énekeihez!-lép egészen közel hozzád a nő és ha engeded még meg is rakadja. -Na de kedvesem, ne légy illetlen ezzel a szegény emberrel.
-Ó igaz is! Hova tettem a jó modoromat! Minden esetre, mi nagyon szurkolunk Önnek!-lép hátrébb egy pillanatra, és ami feltűnhetett, hogy a nő keze nagyon is forró volt, és puha.
-Nos fiatalember remélem nem hagyja cserben a nejemet, mert hát akkor nagyon mérges szokott lenni!-mondja a férj mosolyogva a nejére, miközben a nő a szája elé teszi a kezét és úgy kezd nevetgélni egy pillanatra.

Gorash

Amikor te is odalépsz, érzed, hogy mintha egy picit bátortalanok lennének a körülötted lévők, ellenben a házaspár nagyon is bátran és kedvesen bánnak veled, egyáltalán nem tartva tőled, talán már évek is eltelhettek azóta, hogy így beszéltek veled.
-Maga igazi harcos nem igaz? Tudja minálunk a szigeteken nincsenek orkok így igazán csodaláttal néztünk magára. Elég régóta keresünk egy személyi testőrt, de valahogy senkinek nincsen meg az megjelenése ami tökéletes jelöltté tenné őt...-néz végig rajtad a férfi, majd egy klasszikusan ismert mozdulattal támasztja alá amit mond:-Bámulatra méltó a fajának az izomzata és a nejemmel mindig is egy hatalmas erős karú egyént kerestünk, ha esetleg arra esne a választása gondolja meg, hogy hozzánk jelentkezik.-tart egy kis szünetet a férfi, miközben a nejére néz és bólint egyet.-Egyébként mondja csak, az otthonában is vannak ilyen ritka gyönyörű állatok, mint a cifrasas? Csak mert terveztünk arra is elmenni, úgy hallottuk, hogy itt különlegesen szép állatok vannak.

A két fenti bátornak

Miután egymással elkezdtetek csevegni, mind a ketten az ablaknál álló orkokat kezditek el figyelni, de mivel nem mentek oda, kinézni az ablakon nem láthatjátok, hogy kivel próbálnak kézjelekkel kommunikálni. De egyben biztosak lehettek, a kezükkel valamiféle madárról szóló mendemondát próbálnak átadni, és miután bólintottak mind a ketten beállnak a sorba. Ha hallgatóztok, akkor jól ki lehet venni, hogy a két ork egy klánból való, sőt egyikőjük egy vadász a másikójuk egy sámán, és bár azt lehetne hinni, hogy balhézni fognak, most egyenlőre erről szó sincs, viszont ahogyan a férfi rákérdez, hogy milyen is ebben a klánban, megtudjátok, hogy egy egészen fura klánról van szó... Folyamatosan vándorolnak és nem messze Délostól telepedtek le, még a határokon kívül. Vajon mit tervezhetnek?

Lash

Aria kicsit kellemetlenül érzi magát a kérdéseid hallatán, és mielőtt a kisgyerkőcre terelődne a szó igyekszik is válaszolni, de úgy, mintha sugdolózni próbálna.
-Semmi gond... Tudod próbáltam velük beszélni, a tesóm is, de se ő sem én nem tudtuk rávenni őket, hogy engedjenek el, nem értettem, hogy miért, de azt hiszem ahhoz van köze, hogy nem akarják, hogy elkotyogjunk semmit itt...-néz úgy, mintha figyelnék őt és folytatja amit mondani kezdett: -A tesóm a hajón maradt, kisegítő munkásként ő takarítja a hajót és az elsőtiszt figyeli folyamatosan, én meg nos mindig velük vagyok, mintha fogadott lányuk lennék, de sosem foglalkoznak velem, csak el kell jönnöm...
-mondja szomorúan, majd felteszi a kedvenc témádat, amire bőségesen felelsz is neki.-Hát a sírás az egyszerű, nálunk sokszor mesélnek az öregek arról, hogy ilyenkor egy állatot mellé kell tenni, és ha össze barátkoztak és megkérdezed az állatkát, az jó eséllyel megmondja, hogy hogyan lehetne segíteni.-ad neked egy tanácsot, majd hozzáteszi: -És bár nem vagyok olyan ügyes, mint apukám, de érzem, hogy nagy jövője lesz a pici Cuinornak, csak vigyázzatok rá a következő hetekben, valami nagy bajt érzek körülötte.-mondja miközben a gyerkőc rámarkolt a kezére, és bár tudod, hogy egy tünde ilyesmire nem képes, mármint, hogy belelásson a jövőbe, mégis megtette Aria, hogy erre mutató jeleket adjon... Vajon lehet bízni a megérzéseiben a fura lánynak?
Persze ahogyan kezére tereled a szót egészen kreatívan meg is érinti őt, félre néz szégyenében, de amikor ismételten meggyőződik, hogy a "szülei" nem néznek ide megmutatja neked, hogy egy karperec van rajta aranyból, fura jelekkel, amiket nem ismersz fel, de talán ami jobban meglep, hogy lila folt van a csuklóján. Jól láthatóan le akarta szedni magáról a lány és nem kevésszer.
-Egy picit fáj...-mondja, de jól látod, hogy ez valószínüleg nem picit fáj... -Engem ezzel tartanak maguknál Silan tette rám, elvileg mágikus...-de egyebet nem mond el róla...

Mindenki

Ahogyan szépen lassan halad a sor egyre többen el is hagyják a termet. Főleg azok, akik már végeztek a nemesekkel, de jópáran vannak akik fel sem iratkoztak és úgy hagyták el azt. Az orkok is akik annyira gyanúsak voltak elhagyják a parkettát, boldog, még talán ördöginek is mondható vigyorral a szájukon, és ahogyan fogynak a többiek úgy tűnhet fel, hogy az elf páros a sor végére állt, úgy ahogyan az is feltűnhet, hogy a törpök eltűntek.
Lassan ideje lenne nektek is indulni, hiszen alig 4-en állnak a sorban már csak, és a végén még nagyon feltűnő lesz, hogy ott maradtatok ennyire sokáig. Meg hát az idő fogy és a sas nem keríti elő magát.

Ez a két külhoni nemes egyre inkább nem tetszik nekem és kezdek egyetérteni Lash-sal az irántuk érzett rossz érzéseimmel, de én nem csak az állatok befogása és, hogy mi fog történni velük utána aggaszt. A kérdéseiknek annyira nincs közük ahhoz, hogy valaki megfelel-e egy madár befogására……
Most már azért is aláírom azt a papírt, mert a végére akarok járni a dolognak és már alig várom, hogy megosszam az érzéseimet kedvesemmel, de……..még nem engednek az utamra….
Nem tudom, hogy mi abban a csodálatos, hogy szülőföldünkről származom, ahonnan minden elf, de erre most nem pazaroltam választ.
Valamiért rossz érzések árasztottak el, amikor a Tündérfátyol virágzásról kezd áradozni, mert az csak Lash-hoz és hozzám tartozik…..na jó, persze ez az erdei elfek csodája, de annyi minden fűz minket hozzá, hogy a magunkénak érzem.
- Ez a királyunktól függ, az ő engedélye nélkül nem léphetnek Awyris erdejébe. – válaszolok nekik érdes hangon, egy diplomáciában jártas futártól szokatlan nyersességgel, de valamiért nem örülök neki, hogy oda akarnak menni.
A férfi szavaira a mutatott irányba nézek, ahol meglátom Lasht, ahogy Aria-val beszélget és mintha feszültséget látnék rajta. Lehet, hogy még sem volt olyan jó ötlet idehozni őt és a fiamat?
De már nem tagadhatom le őket, hiszen eddig mindenki láthatta a kötődésünket.
- Igen, ő a feleségem és a kezében pedig a gyermekem, ……….de ők nem tartanak velem, hiszen egyelőre nyugalomra és békére van szükségük. – tettem hozzá gyorsan, hogy eltereljem róluk a figyelmet. – Pont ezért már megyünk is, a sikeres vadászat utáni viszont látásra. – hajoltam meg és igyekeztem szerelmem felé.
~ Azt hiszem, nem ártana elhúznunk innen, túl nagy figyelmet kaptunk. ~ jeleztem neki telepatikusan.

Egyre inkább szagosodik a történet, ahogyan Aria reakcióit látja és hallja. Úgy tűnik, nem a semmiért volt rossz előérzete – még úgy is, hogy alapvetően nem egy pozitív hozzáállása van mások irányába -, és amíg hallgat, egyre inkább aggodalmasan kezdi el fürkészni a lányt, véletlenül se fordulva a nemesek irányába. Minél kevesebben próbálnak és tudnak leolvasni az arcáról, annál jobb, noha most valószínűleg inkább a jelentkezőikkel foglalkoznak, mintsem azzal, Aria kivel társalog. Egy gyerekes anyukát egyébként se tarthatnak túl nagy veszélynek, hiszen nem éppen jellemző, csecsemővel a nyakban induljon neki valaki egy veszélyesebbnek ígérkező kalandnak.
- Ha ez így van, akkor nagyon félthetnek valamit – tűnődik el, és ennek kimondása az, ami még inkább tudatosítja gyanakvásának helyességét, tekintetét önkéntelenül is a gyerekre vezetve, amíg egy kissé elgondolkodik. Már az első órákban érezhető volt, hogy sok titkot rejt az ottani hely, és sejtette, hogy a helyiek maguk is őrizgetnek dolgokat, de hogy ennyire titkos legyen, hogy ilyen szorosan akarjanak felügyelni másokat, akik... Hmmh... Talán a lázadáshoz lenne köze? Mert Aria és a bátyja egyaránt azokhoz tartozott inkább, akik lázadtak... Lehet, ezért is szemmel tartanák őket...?
A javaslatra hümmögve néz megint Cuinor mosolygós arcán, aztán ő maga is elmosolyodik, visszapillantva Ariára.
- Erre még nem gondoltam, de majd kipróbálom, köszi a javaslatot – mondja neki, persze ehhez előbb Viridiel jóváhagyását is szeretné hallani, mert bármennyire legyen jóban az állatokkal, valahogy azért mégis jobb érzés saját magának kitapasztalni és megtudni, mikor mit akar. Lehet, hogy több vele így a nyűg és többet kell találgatni, valahogy mégsem akarja megkönnyíteni magának a dolgot. Valahogy van egy olyan intimitása ennek, amit nem akar megosztani mással, meg különben is, lassan már elkezd kinőni ebből. Még a fogai kibújnak, az lesz egy nehezebb időszak, de onnantól már talán csak rossz álmok esetén fog előfordulni éjszakai ébresztő.
Az ezeket követő figyelmeztetés óhatatlanul is elülteti benne az aggodalmat, ugyanígy fürkészve a kisfiút is. Nem tudja, miféle veszély leselkedhetne rá, de egy biztos: nem fogja szem elől téveszteni egyébként sem. Úgyis mindig vagy nála van, vagy Viridiel figyel rá, és az utazás során aludni is elég közel alszanak, nem egy külön szobában. Az apja is elhintett Cuinor kapcsán pár dolgot még a gyógyulása során, de az nem a közeljövőre érvényesült, sőt, inkább azokhoz a kövekhez kapcsolódott, amiket a férfi soha nem akart a kezébe adni, végül Természet Anya mégis viccet űzött ebből is.
- Nem hiszem, hogy valami olyan következne be, amivel ne tudnánk a párommal megbirkózni – enged meg aztán egy lazító mosolyt. – Mindig figyelünk rá úgyis, ő a szemünk fénye – cirógatja meg a pufók arcocskát, amiért cserébe kap egy hajrántást a kicsitől, ezt viszont már érezte. – Na, erről is leszoktatlak mihamarabb! – emeli meg egy kicsit a gyereket, jókedvűen dörzsölve össze az orrát a piciével, mire Cuinor felnevet. – Majd igyekszünk előrelátók lenni és figyelni a környezetünkre – tekint vissza Ariára, egy biccentéssel köszönve meg a megérzésének a megosztását. Talán meg kéne lepődnie, de a saját tapasztalatai után nem tud, és bár nem ilyenfajta megérzései vannak, melyek egyfajta következtetések levonásában segítenek a jövő kapcsán, inkább álmokban jönnek neki a jövő darabjai, ködösen és homályosan, időt meg nem határozva. Persze nem fordul elő ez sokszor – főleg most, hogy a gyerek elveszi minden energiáját -, és gyakran csak akkor jön rá, hogy megálmodta az eseményeket, mikor azok már bekövetkeztek. Lehet, többet kéne figyelnie arra a sugallatra, ami engedi neki a jövő eseményeinek érzékelését, de nem tudna kihez fordulni, hogy ezt fejleszthesse. Talán az apja... Talán ő ért hozzá valamennyire vagy tudja, mi ez, vagy talán... Az anyja?
Gondolatait végül eltereli Aria rejtegetett karja, amit hamarosan meg is mutat. Azonnal a karperec alatti lilás foltok vonják magára a figyelmét, mire összeszalad a szemöldöke, és elég gyorsan megállapítható, hogy mitől van. Pillantásával így a karperecet magát fürkészi, lenyelve a kialakuló dühöt, amit a nemesek irányába hirtelen érezni kezdett. Lehet, mégse kéne megpróbálni esélyt adni nekik...
- Megpróbálhatom meggyógyítani? – kérdezi, és ha beleegyező választ kap, akkor legalább pár másodpercet rászán arra, hogyha másra nem is lesz elég ennyi, de legalább egy kicsit a regeneráció felgyorsuljon. Ha nem akarja, akkor tiszteletben tartja a döntését, ugyanakkor bármelyik mellett is döntsön a lány, kicsit talán túl bizalmasan ér a felkarjához. – Figyelj, Aria, ha tudunk, akkor kiderítünk ennek kapcsán pár dolgot, jó? És megpróbálhatunk segíteni majd a bátyádon is – kínálja fel rögtön a lehetőséget, és hiába nem tettek jó benyomást a szigeten, nem tud szemet hunyni afelett, hogy egyrészt van valami a háttérben, másrészt láthatóan kényszerítik Ariát az ittlétre, majd egy kissé felkapja a fejét, mikor Viridiel megszólítja őt gondolatban. Még vet egy pillantást a lányra, és egy bizakodó mosollyal rászorít a kezére.
- Most mennem kell, de még biztos találkozunk – áll fel a helyéről. – Addig is vigyázz magadra – biccent még egyet felé, és mikor már a terem másik felét kezdi el fürkészni, magára erőltet egy mosolygós, gondtalan ábrázatot, és amint tekintetével megtalálta Viridielt, már el is indul felé. Mellé lépve megfogja a kezét, ajkaira nyomva egy gyors csókot, mintha semmi baj nem lenne – nem tudja, mivel előzhetik meg az idősebb páros esetleges gyanakvását.
– Ez eltartott egy darabig, de akkor menjünk is, Cuinor lassan biztos éhes lesz – jegyzi meg, párja kezének megfogásával már indulva ki a maga könnyed lépéseivel és tempójában, a lehető legnagyobb fesztelenséget mutatva. Amint persze sikerül hátat fordítani a nemeseknek, már közel sem az a gondtalan ábrázat az, ami az arcán ül; igenis tele van kételyekkel és aggodalommal.
~ Ariát és a bátyját pórázon tartják ~ üzeni férjének. ~ Ariára raktak valami furcsa vésetes karperecet, állítólag mágikus, alatta belilult a bőre, talán a próbálkozástól, hogy levegye, a bátyját pedig egy hajón tartják matrózfeladatokkal ellátva... ~ pillant férjére. ~ Valamit biztos rejtegetnek azok ketten... Nálad mi volt? Gondolom, nem volt valami zökkenőmentes, tekintve, hogy gyorsan elhívtál.

Mesélői

A díszvendég

Szokás mondani, hogy jobb később, mint soha, így mindenkinek a nagy meglepődésére még érkezik valaki a sok távozóval szemben. Kint a komornyik már iszogatva az itókáját fogad téged, és a többiekkel ellentétben tőled még meg is kérdi, hogy -Mi járatban ifjú?-elég mogorván, és mivel sejthetően te is azt feleled, amit kellene, így hamar idegesen, de téged is felkísér az említett terembe. A helyen már alig vannak páran. Látsz egy tünde párt, egy jól láthatóan csecsemővel, egy másik tünde párt a sorban, feltűnhet még az egy ork, mellette egy bárddal, ezen kívül még pár vegyes ember, páran lovagnak tűnnek, páran meg inkább fosztogatónak. Ami még feltűnhet, hogy egy férfi az asztalnál hirtelen áll fel a jöttödre és meg is szólít!
-Üdvözöllek! Örülök, hogy te is ideértél! Szerencsére, még azelőtt, hogy vége lett volna a találkozónak, kérlek légy kicsit türelemmel, és állj be a sorba, vagy nyugodtan kérdezz körbe, remélem sokan lennének annyira kedvesek, hgoy segítsenek!

Infók

A szituáció neked is adott, érkezz meg a városba kezdésként, és ha van kedved te is mehetsz a többiekhez.

Lash

-Vigyázzatok is rá! Igazán kár lenne ezért a gyönyörű pofiért!-mosolyog rá. Kissé talán zavarhatja a picit, amikor az arcát piszkálja meg, de láthatod, hogy nagyon óvatosan teszi azt, még véletlenül sem bántva a gyereket, annak ellenére, hogy amennyire megismerted, amúgy nagyon szeleburdi. Persze, hamar elkapja a kezét, amikor kiderül a sebe, vagy sérülése bárminek is hívhatjuk.
-Ü-Üm nem kell! Minden este ők gyógyítanak meg, nem akarom, hogy azt higgyék, hogy feladtam! Ez az egy dolog maradt amivel jelezhetem...-mondja már szomorúan. Amikor pedig hozzáteszed, hogy segítesz neki, könnyezni kezd, de csak csendesen, nehogy halhassák, hogy valami baja van. Amikor pedig otthagyod őt, szabályosan már sírdogálni látod, de bólogat és integet neked és a csöppségnek, majd letörölve az arcát igyekszik vissza a sarokba, ahol nem látszik, hogy pityereg még.

Amikor a városban halottam a cifrasas befogásról, elgondolkodtam, hogy talán én is mehetnék. Bár a vadászatért nem vagyok oda, de itt végül is élve szeretnék befogni, és a madárnak így elvileg nem lesz bántódása. Már csak azért sem lenne rossz, mert megismerhetnék olyan személyekkel is akik az erdő határain élnek. A döntésem hamar megszületett. Nem árt néha egy kis változatosság. Ráadásul akár másik területeken is megismernek mint gyógyítót.

Az út elég hosszúnak bizonyult. Már azt hittem sosem érek oda. Nem is emlékszem, mikor jártam utoljára ilyen messze az otthonomtól… A táj mindenesetre szép volt és a síkság nagy változást jelentett az erdő után.
Mikor megérkezek a helyszínre egy nem túl barátságos komornyik fogat aki megkérdezi, hogy miért jöttem.
- A cifrasas vadászat miatt jöttem.- felelem és kissé idegesen mosolygok.
A férfi int hogy kövessem és bevezet egy nagy terembe. Nincsenek túl sokan. Azt hiszem kicsit elkéshettem… Tudtam hogy hamarabb kellet volna indulnom ! Körülnéztem, hátha látok ismerős arcot. Rajtam kívül pár erdei elf is tartózkodott a helységben, egyik kezében egy kisbabával, mellett egy másik elf, gondolom a férje. Rajtuk kívül egy ork és néhány ember. Egy asztal mögül felállt egy férfi és megszólított. Válaszolok neki és beállok sorba, és folytatom a nézelődést. Kissé zavaztan érzem magam, de mivel nem én vagyok az egyetlen aki csöndben vár, így én se idegeskedek rajta.

Erősen megfogyatkozott már a teremben lévők száma és ha jól látom a törpék közül senki nem maradt és feliratkozni sem láttam közülük nagyon senkit. Mondjuk nem csodálom, nem a vadászatról híresültek el, bár ebben az orkokon is meglepődtem, hogy egyáltalán itt voltak.
Minden esetre nem akartam már többet időzni itt, hiszen már így is túl nagy figyelmet kaptunk.
Mielőtt még Lashnak válaszoltam volna a kérdésére, megemésztettem amit Aria-ról és a bátyjáról mond és ami annak ellenére megdöbbent, hogy már magam is gyanakodtam.
Be kell ismernem, hogy most talán kedvesemnek volt igaza, de hát azt sem mondhatom, hogy nem adtam meg az esélyt.
~ Meg vagyok döbbenve, hogy milyen fordulatot vettek az expediciónk következményei, de magam is gyanakszom már, hogy itt többről van szó, mint holmi sasvadászatról, mindenképp a körmükre kell nézni. ~ fogtam meg Lash szabad kezét és vezettem az ajtó felé, ahol épp előttünk kísértek be egy másik erdei elfet, aki láthatóan nem volt ismerős errefelé.
~ Olyan kérdéseket tettek fel, aminek nem sok köze van a vadászathoz, pl. milyen harci képességeim vannak, hosszabban akarok-e utazgatni……..Aztán meg el akarnak jönni Awyrisba és többek között ott a tündérfátyol virágtás is érdekli őket! Azt sem tudom kitől hallották, azért nem tudok róla, hogy ez olyan köztudott lenne. És az ottani állatokat is megemlítették….~ tájékoztatom a dolgokról, amik nem nagyon tetszettek nekem.
Remélhetőleg ekkorra már a kijárat felé jártunk.

Szélesen vigyorogva nézi, ahogy Aria Cuinor arcát piszkálja, és látva a lány óvatosságát, nem is hervad le róla ez a mosoly. A kisfiú is érdeklődést mutat, és elengedve a vörös tincseket próbálja meg elkapni a lány őt fogdosó ujjait, de ha el is kapja, a szorítása közel sem olyan erős, hogy ne lehessen könnyedén kibújtatni az ujjakat. Megjegyzést azonban nem fűz a szavakhoz, mert bár a végtelenül boldog, hogy végre megfelelő társsal és megfelelő körülmények között gyereket nevelhet, tagadhatatlanul ott van benne valamiféle kesernyésség, hiszen a legelső fiának holléte és jólléte még mindig kérdéses. A remény mondjuk újfent visszatért, hogy láthatja, még ha több, mint húsz év elteltével is, de ez is sokat jelent neki.
Kissé megilletődik, mikor végül Aria elutasítja a gyógyítás lehetőségét, noha az indok nem éppen az, amire számított. A megrökönyödés kiül az arcára, nem is tudná eltitkolni, és talán még nagyobb borzadással tekint a karperecre, nem beszélve a nemesek irányában érzett ellenszenv mélyüléséről. Szólni hirtelen nem is tud, csak az a fajta védelmező ösztön váltódik ki belőle, ami már számtalanszor, még olyanokkal szemben is, akiket nem kedvel. Persze emellett el kell azt is ismernie, hogy Ariára mégse haragudhat annyira, legalábbis most már, hiszen túlélték azt a harcot a szigeten, hiába nem értékelte a felelőtlenségét és a teljesen váratlanul érkező bénultságát... Talán most, ezzel az utazással és ennek a két nemesnek a társaságában, ismét elválasztva a bátyjától, kicsit komolyodik.
Végül kijelenti azt, amit ki kell, mert ha nem rohan azonnal a segítségére, akkor biztosan a lelkiismeretét fogja nyomni. Sajnos beszélgetni tovább nem maradhat, pedig nem ártott volna még néhány dolgot megemlíteni, miként találhatja meg, vagy hol, de nem szeretné, ha a kelleténél nagyobb figyelmet kapnának – férje elég erőteljesen jelezte, hogy indulni kell. A távozás érzelmileg kicsit nehéznek bizonyul, és félretéve mindent a szíve szakad meg, hogy az állandóan mosolygós Ariát sírni látja, és még csak nem is úgy, hogy teljesen kifejezhetné, hanem titokban, elfojtva. Integetését azonban viszonozza egy bizakodó mosoly és ígérettel teli tekintet kíséretében, majd felzárkózik párjához, akivel elhagyják a termet.
Viridiel véleményezése sem nyugtatja meg túlságosan, mi több, talán még aggasztóbb az egész, és egyre inkább utána akar járni. Valahogy úgy kéne mindezt rendezni, hogy titokban maradjon, hogy ne derüljön arra fény, ők voltak, mert ha mélyebben bele akarják magukat ásni későbbiekben a szigeten zajló események hátterébe... Jobb, ha nem ismerik őket úgy, mint bajkeverőket, és lehet, hogy nem kéne beleütni az orrát olyan országnak, olyan birodalomnak és kontinensnek az ügyeibe, ami nem vonatkozik rájuk, hosszútávon lehet, hatással lenne Neminrára és az ő életükre egyaránt.
Baljós és gondterhes sóhajtással veszi tudomásul, hogy a sasvadászatnál ez jócskán mélyebben gyökerezik, amit persze azok nem tudhatnak, akik soha nem találkoztak a megjelent, idegen földről érkezettekkel. Nem mintha ők ketten Viridiellel sokkal többet tudnának róluk, de... Nagyon is alapos indok van a gyanakvásra, főleg Aria alapvető viselkedésének ismeretében és a karján látott mágikus ékszer láttán.
Hatalmas erőfeszítésbe kerül, hogy a tündérfátylak felemlegetésére ne torpanjon meg és ne fakadjon ki azonnal, és hiába kincse ez a természeti jelenség az összes tündének, az ott töltött idő Viridiellel, azokkal a jelentőségteljes, szerelmes percekkel azon a helyen... Nem akarja, hogy bárki más láthassa, nem akarja, hogy bárki más részese legyen annak a gyönyörűségnek, ami ott van, és főleg nem akarja ezeknek az idegeneknek megmutatni.
Az ajkait összepréselve húzza végig ujjait Cuinor arcán, akinek jövetelét is egy ilyen éjszakán mondta el Viridielnek, megadva a módját, ha már ilyen jól időzítésre került.
~ Nem tudom, te hogyan érzel, Viridiel, de... Én nem akarom velük ezt a látványt megosztani ~ néz párjára kétségbeesetten. ~ És közöttünk, erdeiek között valamivel ismertebb, de nagyon sokan nem tudják az időpontját ennek, többek közt ezért is van az, hogy csak mi ketten vagyunk ott... ~ Vagy akkor érkeznek, mikor ők már az egyik fűzfa adta fészekben mélyen alszanak már, vagy távol élnek, esetleg van jobb dolguk is, mint ezt nézni. Nem mindenkinél alakul ki az a szoros kötődés a tündérfátylak látványával, mint az ő esetükben. ~ Bízom benne, hogy a király jó döntést fog hozni... ~ vesz egy mély levegőt. ~ Viszont így mi legyen? Ha valaki szerez nekik egy párt vagy letelik a határidő és továbbállnak, nem tudhatjuk, hol jelennek meg legközelebb, bár... Ha esetleg Ariával fel tudom venni a kapcsolatot... Akkor talán a madarak védelmét is segíthetjük és azt is megpróbálhatjuk kideríteni, hogyan segíthetnénk Ariának és a bátyjának. Meg ha Ariával tudok beszélgetni, akkor ő elég sok információt tudna nekem átadni... ~ tűnődik, ám mielőtt túlságosan belelovallná magát, inkább megszólítja a lányt gondolatban, egy egyszerű „Hallasz?” kérdéssel, cska hogy biztosra mehessen, a karperec nem gátolja őt a kommunikálásban. Nem tudja azonban, hogy mi előny lenne ebből a párosnak, ha gátolná, hiszen akkor a nemesek se tudnának beszélgetni vele ilyen módon, adott esetben némán fegyelmezve meg Ariát, hogy viselkedjen a fontos eseményeken, meg ha a nemesek azok, akik gyógyítják őt... Talán nem blokkolja a mágiát, főleg, hogy Aria sem tett arra utalást, hogy le kéne vennie a karperecet a gyógyító mágia használatához, szóval... Talán nem korlátozza a mágikus képességeket, hanem csak kényszeríti őt, hogy a nemesek közelében maradjon.
Akár képes végül Ariával felvenni a kapcsolatot, akár nem, azt továbbítja Viridielnek, hiszen ez nagyban befolyásolhatja a döntésüket. Jó eséllyel azonban várakozniuk kell, amíg megtalálják a helyüket a következő városban, mert így most azt sem tudják, hol szálltak meg a nemesek Ariával, melyik az ő szobájuk... Ha meg elindulnának és minden fogadóban rákérdeznének, gyanakvást válthat ki...