Az ork törzsek nagy csapata menetel a törpék hegyeinek napsütötte, déli lejtőin. Amióta átmeneteltek minden baj nélkül az oawák földjén és a hegyeket megkerülve nyugatnak fordultak, már nem egy nehézségen túl kellett lenniük. Ám nem panaszkodhatnak, hiszen ők is hegyekben nőttek fel, nem állhatja útjukat örökre egy-két váratlan hasadék vagy kőomlás. Igaz odahaza már előre tudták, mire számítsanak.
Ám Yrch egyik nagyreményű harcosát hívatja Maruk, hogy végre feladatot adjon neki ismét. Kezd megbarátkozni a sámán ítéletével, hogy örökre együtt kell lenniük és erősíteniük egymást. Bár valahol... még mindig Grogir fiaként tekint rá, akire rá lehet sózni olyan munkákat, amik nem elég kihívások hadvezérének, G-nek. Ám kemény munkát igényel, így nem adhatja egyszerű fiatalnak.



-Donak! Fontos feladatom van számodra. Elég nagy a sereg és nincs szükség meglepetésekre. Minden törzs felderítőket küld ki. És persze amit találnak és ehető, azt jobb levadászni.
Az utolsó hetek talán, hogy télire húst halmozzunk fel. A hadjárat miatt elmaradt a nagy őszi gyűjtögetés. A készleteink java oda haza kellett az asszonyoknak, hogy átvészeljék a telet. És amit Braslovban raboltunk, az lassan kezd kifogyni.
Remélem számíthatok rád, mint hű fegyveresemre. Ha kudarccal jársz és nem sikerül a több száz földidnek elég vadat gyűjtened, akkor mindannyian éhezünk majd.
Megértetted, hogy milyen jelentősége van a feladatodnak?
*Több száz ügyes orkja lenne erre a célra a törzsfőnöknek. Ám mindet nem küldheti el. Hiszen lassan a fosztogató nép is rájön, hogy idegen tájakon járnak. És pár felderítő a magaslatokról figyelő óriásokról számolt be.
Nincs dolguk velük és csak remélik, hogy kikerülik a hordát. Különben nem állnak az oughwariak sem jót magukért. Ám idegesítő, hogy egy olyan ellenfél mellett kell elhaladniuk, akik testileg nagyobbak és erősebbek náluk.
Még meg sem közelítették a bányát és a selfeket, de máris baljós árnyak vetülnek a vállalkozásra.

Nem nagyon volt választásom abban, hogy Maruk-kal tartok-e vagy sem, hiszen a fiatal harcosoktól elvárták, hogy kövessék a vezérüket a csatába és nagy szégyen lett volna egyébként is, ha otthon hagy. Tudtam persze, hogy nem kedvel, de még ő sem volt annyira kegyetlen, hogy ennyire meg akart volna szégyeníteni, vagy……….vagy csak még kegyetlenebb dolgot tartogatott számomra?
Már jócskán a törpék területén tapodtunk, amikor szóltak, hogy Maruk hivat.
A feladat akár még dicsőséges is lenne, ha nem sejtettem volna, hogy a férfi valószínűleg inkább azért adja nekem, hogy elbukjam. Nem sok vadat láttunk errefelé, ráadásul a csörtetésünk még azt a keveset is elzavarta, ami lett volna. Na meg kérdés, mit szólnak az ólálkodó óriások ehhez. De hát a parancs, az parancs.
- Megértettem Maruk. – bólintottam. – És hány embert kapok?
Mindenképp jó messzire el kell távolodnunk a csapattól, hogy esélyünk legyen és utána, ha elejtjük a zsákmányt vissza is kell cipelni.

Kilenc embert vihet magával. És Grogir fia teljesen szabad kezet kap, hogy kiket választ. A fővárosból Maruk által magával csábított vén orkok közül épp úgy vihet -akik hozzá hasonlóan már igen járatosak a fegyverforgatásban és termetük is kitűnik a többiek közül-, mint csapdakészítőt, kiváló nyomolvasót, Vonyítót vagy más képességekkel megáldott falubelijét.
És teljesen igaza van. Ilyen közel a horda vonulásához nem sok elejteni való állatot fog találni. Messzire el kell távolodni a főseregtől, ahogy a többi felderítőt küldő húsra éhes klán csinálja. Ám mielőtt indulnának, még a felszerelést is össze kell készíteniük, amit magukkal visznek.
Hosszú még a teendő az indulásig, de hamar lássunk is neki!

Nem gondoltam volna, hogy Maruk ilyen „nagylelkű” lesz és kilenc embert engedélyez, hogy magammal vigyek, ráadásul még én magam választhatom ki őket, nem korlátozott semmiben, szabadon választhattam.
Természetesen tapasztalt harcosokból és nyomolvasókból válogattam ki az embereimet, akik nem voltak Maruk feltétlen hívei, bár azt hiszem, most senki nem akarta volna akadályozni a feladat végrehajtását, hiszen azt a gyomruk érezte volna meg.
Két Vonyítót is besoroztam a csapatba, mert kellettek a gyors lábú felderítők. Bár a törpék nem voltak ellenségesek, még sem haza földet tapodott a lábunk.
Mindenkinek felhívtam a figyelmét, bár erre nem igazán volt szükség, hogy úgy készüljön messzire kell portyáznunk, így semmi felesleges súlyt nem cipelhetünk, csak ami a védelmünkre és a vadászatra való.
Én egy ujj nélküli bőrpáncélt vettem fel, hogy mozgékonyságomba ne korlátozzon, kard, tőr és lándzsa került még a felszerelésembe. Az övemre akasztottam még némi szárított húst tartalmazó zacskót és egy vízzel teli kulacsot is.
Ha mindenki készen állt, nem is húztuk az időt, nekivágtunk az ismeretlen vidéknek, remélve, hogy a nyomolvasók hamarosan jó hírrel szolgálnak.

A fiú gondolt az ételre. És gondolt a zsákmány elejtésére. Két nyomolvasó és két Vonyító mellett vitt magával öt falubélit, akik harcban és vadászatban már jól teljesítettek. Ám a Marukkal érkezett öreg, nagy darab hímekből ezek szerint kellő óvatossággal inkább nem válogat.
Gyorsan tudnak így mozogni, ám semmi feleslegeset nem visznek magukkal. Csak és kizárólag ami kellhet majd nekik a vadakkal szemben. És jó hangulatban indulnak el útnak, hiszen a csapat tagjai pont azt tehetik, amit legjobban szeretnek. Idegen földön zsákmányolni, mely most épp más király erdejének húsa lesz. Igen, a vadászat is a legjobb elfoglaltságok közé tartoznak, nem csak a portyázás. Ez pedig mintha ötvözné a kettőt. (Jó, tudnak róla, hogy engedéllyel teszik. De mégis élvezet belegondolni, hogy az otthoni erdőben békésen szaporodik a jószág, miközben nekik lesz elég étel télire.)

Már két órája úton vannak, amikor az egyik farkasháton lovagló visszatér hozzájuk. És megállítja hátasát Donak előtt.
-Ezt meg kell nézned. Érdekelni fog.
*A két nyomolvasó még nem vehette észre, hiszen ők csak picit mennek előbbre a többieknél, ám a gyors járású két egység előre tudott szaladni. És ahogy tovább szeditek a lábatokat, úgy egyszer csak víz szaga csapja meg az orrodat. Az úton semmi különösebb nincs. Egészen addig, míg végül meg nem pillantjátok az első akadályt.
Egy kisebb folyó csörgedezik előttetek. Még igen bő a vize, noha a növények már szárazabbak erre felé. A kontinens ezen déli részén monszun az éghajlat, ami a télhez közeli évszakban száraz, csapadékban szegény időszakot ad.
Ahogy a partra mentek meglátod, hogy a folyó elkanyarodik és titeket a tengerpart felé terelne el,  ha nem keltek át. Vagy vissza felé kell mennetek egy jó darabon, hogy a hegyek magasabb részeire felkapaszkodva találjatok olyan helyet, ahol valahogy átkelésre alkalmasabb.
Ám vezetőként neked kell megtervezned, hogyan juttok át az első vízen.

Jó kis csapatot szedtem össze, mindenki jó kedvű, hogy kiszabadulhatott egy kicsit a menetelés és táborverés egyhangúságából és azt tehette amit a legjobban szeret: vadászhat.
Elég jól haladtunk, amikor láttam, hogy visszatér a felderítésből az egyik előre küldött Vonyító és magával hívott.
Még nem láttam, de a szagát és a hangját már hallottam a víznek és egyáltalán nem voltam boldog tőle.
Még akkor sem, amikor kiderült, hogy a folyó nem lehetetlenül széles, mivel épp a száraz évszakban jártunk és a sodrása sem volt első ránézésre túl erős.
Csak épp az én népem nem túl jártas a vizes dolgokban és így az úszásban sem. Sokan félnek is nagyobb vízektől, nem , hogy át akarjanak kelni rajta.
A parton elnézek jobbra és balra, egyik irányba a folyó egyre jobban kiszélesedik, arra még rosszabb a helyzet, a másik irányban pedig a hegyeket kell megmászni újra és az jó nagy kerülő és sok idő lenne.
- Itt kell átmennünk, itt a legkeskenyebb. – jelentem ki végül nem túl lelkesen. – Vágjunk ki pár kisebb fát és kössük össze, azzal átvitethetjük magunkat. – adom ki az utasítást és magam is nekigyürkőzöm.

A csapat igen ügyes. És feltalálja magát. Egy fűzfáról vágnak le vesszőket és azt vízbe áztatva megpuhítják. Ezt kötöző anyagnak használhatják a kisebb kidöntött fához. Az egyikük a csatabárdját pedig eme utóbbi megszerzésére használja fel. Nagy szerencséjük, hogy népük ennyire vegyesen használ fegyvereket, hiszen Donak kardja és lándzsája nem lett volna a legalkalmasabb ilyesmire.
Egyik nyomolvasó munka közben megveregeti a vállát és amikor oda figyel az egykori knuut fia, akkor egy távoli sziklára mutat. Óriás őrszem áll ott és őket bámulja. Kezében egy husángként tartott kidöntött fatörzs. Csak remélhetik, hogy ennél komolyabb fegyvereket nem szereztek, hiszen egy több mázsás fa rúd is veszélyes önmagában. És nem hoztak magukkal sem kötszert, sem gyógyfüvet sebekre.
Ám egyelőre csak távoli szemlélődő és ők az átereszt gond nélkül a folyó fölé tudják tolni. És tovább haladnak az ismeretlenbe és a farkasok ismét előre mennek. Ám utolsó pillantást vetve még a vízre, hirtelen valamit meglát félig az iszapba süllyedve. Egy üveget. És benne mintha egy alak fekete árnyéka próbálna meg az oldalához tapadva kitörni...

Nagyon örültem, hogy baj nélkül át tudtunk érni a másik partra és senkinek nem esett baja. Szerintem nagy előrelépést tettünk abba az irányba, hogy friss nyomokat találjunk, olyan állatokat, akik nem menekültek el a sereg zaja elől.
Megkönnyebbülve néztem vissza, mikor megakadt a szemem valami csillogáson a sekély vízben. Mikor kiemeltem, akkor láttam, hogy egy üveg palack, amiben határozottan mozgott valami. Talán valami apróbb víziállat szorult bele?
Már majdnem visszadobtam, amikor meggondoltam magam és úgy határoztam, akármi is az, nem érdemel bezártságot, így kihúztam belőle a dugót, hogy kirázzam.
Nagy fekete füst gomolyog ki belőle és kis idő múlva, ahogy az alakja egy öt méter magas füstszörnyre emlékeztető képződményé formálódott, melynek határozottan karjai és feje van, meghajol előttem és így szól:
- Köszönöm, hogy megmentettél. Hálám jeléül teljesítem bármely kívánságodat. Egy kérés, ha elmondod.
Döbbenten meredek a füstből szép lassan összeálló óriási alakra, majd kissé magamhoz térve a szavaitól, intek a félelemtől kitágult szemű, de azért harcra készen körém csoportosuló társaimnak, hogy elereszthetik készenlétbe emelt fegyvereiket.
- Bármilyen is legyen az? - jön meg a hangom, bár persze kételkedek benne. - Akkor hozz ide vagy öt szarvast! - mondom nagy magabiztossággal.
- Ahogy kívánod! - mondja lágy, kedves hangon a jelenés. Egy csettintés bal kezével és öt szédelgő szarvas, ki alig áll a lábán jelenik meg a vízparton.
- Erőm korlátlan. És sok szerencsét a továbbiakban!
Ezzel eltűnik.

/Userrel Skypon egyeztetve/


Komolyan azt hiszi, hogy csak valamiféle hallucináció az amit lát és kedve lenne vigyorogni, hogy miként teljesíti egy szellem a kérésemet, de aztán leesett állal bámul a partra kilépő, szédelgő állatokra. Társai felkiáltanak mellette, ő meg térdre hull a homokban és homlokával érintette a földet.
- Bocsáss meg ó nagy szellem! Soha nem találkoztam még hozzád hasonlóval, azt gondoltam látásodra csak a sámánok képesek. - dadogta.
Mire azonban félve felnézett, hogy hitetlensége milyen büntetést von maga után, már nem látta sehol, viszont nem szalaszthatják el az alkalmat, amit tálcán kínált a Sors, hogy megmentsék a törzset, így fegyvert ragadva álltak neki levadászni és aztán szállítható állapotra darabolni a húst.
A többiek nem restek bele vetni magukat a vadászatba. A két Vonyitó már vissza is fordult eddigre, hogy a préda szagát megérezve kettőt elkapjanak. A másik három is botorkál az erdő felé, ám mivel főleg vadászatban és a vad leterítéseben jó társakat hoztál, hamar végeztek mindegyikkel és szétosztjátok a hús hazaszállítását.
Egyik bajtársad épp mögötted csúszik meg a fán, mikor visszafelé mentek a túloldalra. És rajtad áll, hogyan mented/mentitek ki a vízből!
Jól megpakolva indulnak visszafelé, hiszen semmit nem akarnak kárba veszni hagyni, így nagyon óvatosan lépked Grogir fia a folyón átívelő alkalmi hídon, de sajnos a mögötte jövő, a sort záró társa nem volt olyan szerencsés, hogy megtartsa az egyensúlyát, halk kiáltást hallatva inog meg és csobban a vízbe, bár annyi lélekjelenléte még van, hogy az egyik törzsből kiálló ágban megkapaszkodik.
- Fogd! - hámoza le a hátáról azonnal a csomagomat és nagy lendülettel dobja a már túlparton álló emberének.
Lehajol, hogy egyik kézzel a társa kezére kulcsolja a saját markát, biztosítva, hogy ne sodródjon el, a másikkal meg az ő hátáról is igyekszik leszedni a terhét, azt is átadva a többieknek, majd a kezénél és a ruhájánál fogva felhúzza magam mellé.
Megmenekülésetek után a két nyomkövető felveti immáron újra szilárd talajjal mindenki talpa alatt, hogy nem kellene-e megenni a hús egy kis részét, hogy annyival is könnyebb legyen a hazaszállítás?
Igaz csak pár órányira hagytátok el még a sereget és visszaérve hozzájuk is tud bárki falatozni.

- Majd eszünk a táborban! - rázom meg a fejem, mert ha már az ölünkbe hullott a szerencse és nem is olyan messze a csapattól ennyi húst tudtunk szerezni, akkor ne kockáztassunk. Ki tudja azok az óriások nem szagolják-e ki mit cipelünk és nem-e fenik majd rá a fogukat. - Különben is, ha kilépünk még sötétedés előtt odaérhetünk és akkor nem kell itt éjszakáznunk.
Továbbra is kitart a szerencsénk, így minden gond nélkül visszaérünk, ahol Maruk nagy vehemenciával caplat elénk, felemelt busa szemöldöke igen csak kérdőn emelkedik a magasba, hogy magyarázatot kérjen.
- Az úgy történt..........- kezdek bele és mesélek el mindent nagy lelkesedéssel, míg a többiek az vidáman minket fogadókkal nekiállnak feldolgozni a zsákmányt.
A friss hús egy jó részére inkább nem pazarolnak a falubeliek sót és időt füstölni. Úgy döntenek, hogy a nevünk dicsőségére egyiket közösen megeszik este vacsorára.
ÉS persze az eszkábált híd, melyen addigra több ezren vonultak át, és mi a túlparton táborozva várjuk a sereg átérését jó munkánk fényében.
És csorbítja, hogy pár órával vacsora után, mikor sokan már lefeküdtek, de jó páran még a tűz mellett beszélgetnek hirtelen kiderül, hogy mitől voltak olyan gyengék a szarvasok.
Mérgezett étel és körülötted pár percen belül vagy tucatnyian gyomrukat fogva borulnak el... holtan.
És csak az öreg sámánhoz rohanás menthet meg engem is...

/Userrel Skypon egyeztetve/


A több napi beosztott porció és korgó gyomor után, most mindenki jócskán belakik, de egy idő után kezdi Donak is nagyon rosszul érezni magát, az étel mindenáron vissza akar jönni. Mikor feláll a helyéről, hogy egy bokorban könnyítse háborgó gyomromon, jócskán megszédül. Minden felől kiáltásokat hall és többen is összeesnek körülötte, elkékült arcuk és üveges szemük semmi kétséget nem hagyva, hogy elhagyta őket az élet.
- Sámán.........mi ez? Mit követtem el, hogy a szellemek így sújtanak le ránk? - esett be tántorogva a sátorba, alig bírva kiejteni már a szavakat.
-A szellemekre! Mondtam Maruknak, hogy rosszat jósolnak. Délen sok halott... Ahogy a faluban maradtak kö...
Gyorsan lássunk neki, menteni akit csak lehet! Gonosz szellem keze lehet a dologban. Nem áldás volt a hús, hanem átok.
*Szerencsére sötét elf praktikák között mérlegelte a mérgezett nyilakat is, hogy tán azzal fognak kísérletezni, így hamar neki lát szétosztani a ellenszereket. Ám így is másfél tucatnyi harcostársatok marad holtan a földön és ez csak egy dzsinn csínytevése volt...
Mi várhat még ezután rátok itt?
Döbbenten hallotta a srác, hogy Maruk már tudhatott arról, hogy rosszak az előjelek, mégis elküldte őket. De a fiút nem lepte meg nagyon, hiszen eddig is azt sejtette, hogy valami nem kerek a dologban. Talán azt akarta, hogy társai megharagudjanak rá és akkor könnyebben végezhet vele, vagy ha kiközösítenék, akkor az lesz a halála.
- Igen, igen! Segíts akin csak lehet! - nyögi fájdalmasan és lenyelte az ellenszert, aztán segít neki szétosztani a többit.
Azonban így sem segíthetnek már sok jó harcoson. A bűntudat teljesen maga alá gyűri a srácot, hiszen mégis csak ő hoztam a mérgezett húst:
- Légy átkozott te szellem! - vicsorgott az égre, rázva az ökleit.
*Az nap este senkinek nem volt kedve újra enni. Éhesen feküdt le a törzs és a sok ezer harcos üres tekintete mellett nehéz volt felkelniük virradatkor. Ám a hordának mennie kellett tovább, és a felderítőknek pedig újra meg kellett próbálnia értékes húst szerezni.

A kiegészített felszerelésnek (íj, kötél és gyógybalzsam) köszönhetően szó szerint árkon-bokron, hegyen-völgyön egész nap barangolunk. Estére viszont meg kell állnunk. A nyomolvasók találnak barlangokat, egész pontosan egy egész barlangrendszert.
Most azonban nem mosolyog ránk a szerencse és egész nap egy árva nyulat sem látunk, nem, hogy nagyobb vadat, így mikor a nyomolvasók felfedezik a barlangot, ami mélyen nyúlik be a hegybe, már fáradtak vagyunk és éhesek, így inkább csak kicsit megyünk beljebb, épp, hogy védve legyünk és tüzünk is takarva, ott ütünk tábort, másnapra halasztva a felfedezést. Nincs kizárva, hogy valami nagyragadozó rejtekébe botlunk, tigris, vagy medve is lehet és abba nem szívesen botolnék bele váratlanul és elgyötörve.
- Két őr legyen, egy a barlang szájánál és egy a barlang belseje felé. - adom ki az utasítást.
Természetesen váltással, de nem tervezek azért túlságosan hosszú pihenőt.
A gyanúm bizony kellemetlen meglepetéstől menti meg a csapatot, talán egy újabb haláltól is. Valóban nem lakatlanok a föld alatti folyosók. És a bentre küldött őr hamar észre is veszi az érkező állatot.
Egy barlangi görény jön egyre közelebb, miközben a többiek a tüzet csiholták volna éppen és jobb lesz felvenni vele szemben a harcot. A figyelő kikerüli a hosszú nyakának köszönhető előre harapásait. Ám túl messze van még a lándzsájának is a törzs, hogy elérje, mielőtt ketté haraphatná.

/Userrel Skypon egyeztetve/


- Egy veszedelmes vadállat! - rikolt fel az őrszem, mikor még nem is pihentek le, így azonnal harcra készen pattant fel a csapatuk, mindenki fegyvert ragadva, hogy megsegítsék a társukat.
Nem hiába bízott ezekbe a férfiakba, azonnal támadó állásba helyezkedtek és két íjjal felszerelt társunk már küldte is a nyilakat, hogy legyengítsék a vadat. Tapasztalt vadászok lévén a szemét és a bordái között a szívét keresték.
A csapat vezetője annyira közel óvakodott, amennyire csak lehetett, de mivel többen voltak és ide-oda kellett figyelnie, ez akár sikerülhetett is, aztán dárdával célozta be az mellső két lába mögötti részt és erőteljes dobással igyekezett volna felnyársalni.
A csapatot hátráltatja a szürkületi félhomály, mely a barlangban még nagyobb nyomás alá helyezi őket. Sajnos sok minden között, amire gondoltak, fáklyát épp nem hoztak magukkal. Nem is készültek valószinüleg barlangászásra.
Ám igy a két ijász is csak kevesebbet tud nyújtani, apró sebeket ejt a testén a dögnek. És megtörénik a baj, egyik bajtársotokat elkapja a lábánál fogva és maga felé húzza a földön, miközben te az oldala felé lopakodol.

Mikor elkapja Zubort, akkor már nem habozok tovább, teljes erőmből az állat oldalába vágom a lándzsát, aztán azonnal vissza is ugrom, egyrészt elkerülendő a vad hosszú nyakát, másrészt teret engedve többi társamnak, akiknél szintén akad lándzsa.
A fenevad felordít és ezzel természetesen el is ejti áldozatát. És bár még harcol, súlyos sebet kapott. És a társaim hamarosan végeznek vele.
Immáron van hús, még ha ragadozóé is. És van szerencsére gyógyszer a sérült ellátására. Igen nagyszerű fordulat ez
Vad elégedettséget érzek, amikor sikerül megsebezni, majd nem sokára rá meg is ölni a barlang egyik lakóját és ráadásul Zubor is megmenekül, bár kapott egy csúnya harapást a lábára, azonban ezt túl fogja élni. A kulacsokban lévő vízzel kitisztítjuk a sebet, aztán sebbalzsamot teszünk rá.
- Reggel Kenza visszamegy vele a táborba, visztek annyi húst, amennyit elbírtok, mi meg tovább megyünk, hátha találunk még vadat, amit leölhetünk. - mondom nekik, aztán újabb őrség áll fel, mi meg lepihenünk végre, miután megtömtük a hasunkat a tűznél megsütött hússal.
Nem akarok kevés hússal visszatérni, így kettejüket visszaküldöm nem kevés zsákmánnyal, míg a többi nyolc tovább vadászik velem élelemre.
És másnap nem is fogunk üres kézzel maradni remélhetőleg.

Tovább is kegyeli a csapatot a sors, mert vadászatuk sikeres, így hamarosan már vissza kell fordulniuk, mert alig bírják el a zsákmányt.
Már a sziklák között járnak, mikor szárnysuhogást és éles rikoltozást hallunk és az égre nézve egy hatalmas griffet pillantanak meg.
- Mindenki lapuljon a kövekhez és ne mozduljatok, hátha elmegy. - mondja hősünk halkan a többieknek.
* Az égi madarakat megpillantva inkább a jobb a békesség és türelemmel kivárni taktikát alkalmazza Grogir fia, ám ez nem sok jóval kecsegtet. Az éhes ragadozók a kövekre leszállva kezdenek támadásba. Az egyik őt is kiszemeli és hatalmas karmaival felé kap.
Valószínűleg a vér és hús szaga csalta őket hozzájuk és most nem akaródzik nekik feladni, így hiába a kivárás taktikája, végül támadásba lendülnek.
Amelyik rá vetett szemet, feléje kap, de ő elvetődik oldalra és közben kaszál is egyet a lándzsával, hogy elijessze a közeléből. Ritka, hogy ennyire felbátorodjanak és egy nagy csapatra támadjanak, nagyon éhesek lehetnek.
- Dobjatok nekik pár kisebb darab húst, hátha ellesznek vele, míg mi eltűnünk előlük. - veti fel társaimnak és maga is oda dobok egy koncot támadójának.
* Bármennyire is szorít az idő, és télire elrakott készletek kellenek, újabb harcosokat már nem engedhet meg magának, hogy elveszítsen. És a törpék ilyesmiről nem beszéltek...
A törpék a knuutnak nem is mondták, hogy bányáik biztonságosak, a felszínen pedig szinte természetes védelem fogja körbe őket ilyen óriási bestiával és más egyéb veszélyes lényekkel.
A legjobban képzett és kiválóan felszerelt egységeik ritkítják őrjárataik során ezeket a ragadozókat, ám most az orkokon a sor, hogy a hordától külön váló kisebb vadász egységeik megküzdjenek Raydan bestiáival.
A hús egy részét ott hagyva fájó szívvel, de különösebb sebek nélkül úszták meg az újabb fajjal való találkozást. És a második nap már nem esett el újabb bajtársuk.
Vajon ez azt jelenti, hogy kezdenek hozzá szokni az itteni kemény viszonyokhoz? Ez nagyon úgy tűnik, még csak a jövő zenéje.


/Donak egy bőrpáncélra elegendő barlangi görény bundával tér haza végül./

/Embert barátjáról, orkot...?/


Donaknak továbbra sem lett könnyebb az élete. De annál izgalmasabb. Továbbra is a felderítő csapatot kell vezetnie, ám majd' minden nap lesérül valaki vagy találkoznak olyan bestiákkal, akik komoly veszélyt jelentenek még számukra.
A hírneve minden esetre kezd vissza állni. Nagy baki volt, hogy mérgezett húst vitt vissza első alkalommal. Az állat gyengeségéből következtethetett volna rá, de hát mit tegyünk? Ha a párbajokban ő győzött volna és törzsfőnökké válik, akkor még aggasztóbb jelnek vélik a babonás oughwariak.
Ám most csak egy ügyes harcosként tartották számon, aki egyszer hibázott. És a többi falunak is a hasonló felderítő csapatai itt-ott veszteségeket szenvedtek. Egyre inkább úgy tűnik a horda hangulatán, hogy ebben a hódításban ez lesz a legnehezebb. Ha éjelfek még mindig itt is vannak, alaposan megcsappanhatott a számuk nekik is.
Egy újabb ilyen különleges vadászó-kifürkésző akció harmadik reggelén alig három órát gyalogoltak még, füst szagát érezték meg érzékeny orrukkal. Valaki táborozott nem messze tőlük. Amikor arra felé mennek, követve szaglásukat, egy erdei tisztáson néhány véres kősziklát találnak -körülbelül egy kisebb bárány méretű- és törpék eltépett ruháját.
Néhány méretes lábnyom is van ott, mely a hegycsúcsok felé vezet.

Bár nem felejtették el nekem a múltkori vadászat során ejtett csorbát, amikor a hús mérgezett volt és ezt jó páran nem is élték túl, de kemény munkával kezdtem elérni, hogy ezt egy kisebb botlásnak tartsák és visszakapjam a megbecslésemet, de persze azért még kellett dolgoznom rajta.
Ezért nem hadakoztam egyáltalán, amikor Maruk újabb megbízatása révén, ismét vadászaton voltunk a már jól összeszokott csapatommal.
Igazából a hús beszerzése volt még mindig az elsődleges cél, de mivel messze kellett eljutnunk a tábortól, hogy ez sikeres legyen, így a felderítés is szerepet kapott a küldetésünkben.
Nekünk, orkoknak sem volt elhanyagolható a szaglásunk, de persze ez elhanyagolható volt a Vonyítók farkasai mellett, így nem volt meglepő, hogy ők hozták a hírt, hogy füst szagát érzik és mikor közelebb, a mutatott irányba lopakodtunk, hamarosan már mi is tisztán éreztük azt.
Találtunk egy tisztást, de az egyelőre üresnek mutatkozott, de mikor figyelve mindenre, átkutattuk, harc nyomai látszottak, véres kövek, szakadt, szintén véres ruhadarabokkal és jó pár lábnyommal. Míg a ruhák kimondottan törpékre utaltak, a lábnyomok között jócskán akadt, ami inkább az óriásokra volt jellemző, vagy hasonló méretű valamikre.
- Ha megmentenénk pár törpét, talán szívesebben látnánk bennünket és akár még élelemmel, fegyverekkel  és páncélokkal is elláthatnának. – vetettem fel társaimnak és mivel nem volt szokás a vezető döntéseit megkérdőjelezni, így számíthattam rá, hogy szó nélkül velem tartanak.
Ha így történt, akkor oldalra is küldtem egy-egy felderítőt, követtük a nyomokat.

/Embert barátjáról, orkot.../


A harcos agyaras egyre ügyesebben állítja össze a csapata felállását. A két farkasost előre küldi, de emberei másik 20%-át (vagyis a két nyomolvasót) két oldalra, hogy az ösvény melletti bokrokat és kissé távolabbi helyeket is átkutassák.
Ez hasznos is lesz, hiszen még javában az erdőben bolyongnak, mikor jobb oldalról rohanni kezd vissza hatotokhoz a fürkész.
-Támadnak! Valami van a fák mögött. Rengetegen vannak.
*Fel kell készülnötök, noha nem tudta megmondani, hogy az azon az oldalon szinte mindenhonnan jövő hang mitől származik pontosan. A csatabárdos bajtársatok, aki a hídépítésnél a fát vágta, most leemeli a hátáról a fegyverét és melléd áll mindenre elszántan. De a többiek is készülnek.
-Gomirrák! -hangzik a lombok közül, felderítőd volt olyan talpraesett, hogy felmászott a lombkoronába és az alatta elrohanó primitív népről tudósított. Még ha ő ezzel talán pont bajba is kerül, ha elkezdenek a hüllők tengeri alfaja felmászni utána. Nem látjátok, de hátáról leemelte az íját.

Ezekben a hegyekben mindenre fel kell készülni, ezt már sajnos több halottunk révén kitapasztaltuk, ezért nem bízok semmit a véletlenre, nem akarok semmi meglepetést.
A törpéket valami megtámadta és elragadta és holttesteket nem találtunk, ami j is meg rossz is lehet.
Jó, mert van esély, hogy életben találjuk őket, és rossz mert akár valami meg is ehette őket, ami nagy és veszélyes.
Ezért persze nem ér váratlanul az egyik felderítőm kiáltása, de az meglep, hogy milyen támadókra számíthatunk. Meg mertem volna esküdni rá, hogy óriások voltak a tettesek, ehelyett gomirrák!
Azonban a csapatom nem kezdő, hamar felveszi mindenki a védekező állást, de azt is tudom, a felderítőm szavai ebben csak megerősítenek, hogy ezek nagy csapatban támadnak. Nem maradhatunk itt!
- Ugorj le! Kell találnunk valami védhetőbb helyet, különben legázolnak minket! – kiáltom az embereimnek. – Ott van egy hasadék a sziklák között, ott nem fér hozzánk csak egy-kettő egyszerre. Futás! – intek a megadott irányba, ahol szemem kiszúrta a keskeny nyílást.

/Embert barátjáról, orkot/


Donak valóban jó vezető lett. Nem nyílt harctéren várja be a rohamot, hanem összegyűjtve a tíz emberét hiszen a két Vonyitó is észrevette, hogy baj történt, mind a barlang keskeny bejáratához szaladtak és így várják. De vajon kiket állít előre? Hárman tudják a legszűkebb résznél felfogni a bejövők rohamát. Vajon ő is ott lesz az élen?
Eközben a közeli tengerpartról elkóborolt szörny csapat is a nyomukban volt és az elsők már kibukkantak a fák közül. És rohannak felétek. Hamar el kell rendezni a még esetleg el nem rendezett részét a soroknak!

Mindenki tudta a dolgát és hezitálás nélkül teljesítették a parancsomat, ennek köszönhetően mindannyian elértük baj nélkül a sziklahasadékot, ahol már esélyesen szembefordulhattunk a nagy túlerőben lévő gomirra falkával.
Meglepetés volt ezen a helyen ezekkel a félállatokkal találkozni, hiszen nem volta nagyobb víz a közelben, de ez most mindegy volt, ha túl akartuk élni a találkozást, fel kellett venni velük a harcot, elmenekülni nem lett volna már idő.
A menekülés ebben az esetben nem lett volna szégyenteljes, hiszen az lett volna botorság, ha felvesszük velük a harcot. Nyilvánvalóan egyszerűen számbeli fölényüknél fogva letaroltak volna minket.
Mikor már mindannyian bent voltunk a védett helyen magam álltam oda a réshez a dárdámmal, amivel távol tudtam tartani a támadókat nagy valószínűséggel és Kenza-t veszem magam mellé a súlyos csatabárdjával. Széle termetével, hosszú karjával ős méltó párom lesz, hogy ne jussanak be a gomirrák mellettünk.
- Figyeljetek, hogy ha valamelyikünk kidől, vagy elfárad, valaki azonnal álljon a helyünkre. – rendezem párba mögöttünk a csapatot, mert minden bizonnyal kitartó ostromnak nézünk elébe.

/Embert barátjáról, orkot.../


A csatasor felállt és Donak előre szólt, hogy bizony még a legnagyobbak és legerősebbek is néha megsérülhetnek. Vagy pusztán elhúzódik a harc és jobb lesz őket lecserélni. És ez bizony így is van, szükség lesz arra, hogy ne csak két-három harcos adja a vérét, ha úgy tűnik baj van, akkor inkább ugorjanak a helyére!
Két tucat hüllő rohan ki a fák közül. Ez bizony túlerő. De nem olyan nagy, mint elsőre tűnik. Csupán egy területüktől messzebbre kóborolt vadász csapat, nem egy invázió. És ha mindannyian kicsit több, mint két ilyen lényt elintéznek, akkor már győztek is. Ám ez csak üres szám! A barlang bejáratnál egyelőre kettejükre, Donakra és Kenzára vár a feladat, hogy feltartsák őket. És bizony az jó sok! Nem lenne meglepetés, ha a cserékre sor kerülne.
Második sorba viszont a két Vonyító lovas furakodik és az ő vékonyabb, könnyebb testalkatukkal bizony jobban mutatnának a farkasokon, mint így gyalog. De valamiért mégis ragaszkodnak hozzá. És meg is érkezik az első sor az ellentől.
Miközben a csatabárdos egy kőbaltásat hasit ketté és védi ki a rá jövő másiknak a csapását, majd visszarúgja kicsit a gomirrát, addig Donak dárdája ellen egy csont hegyű lándzsa kerül. Megpróbálja az agyarasét elütni és utána szúrni...

Nem nagyon van időm azon örvendezni, hogy nem egy egész horda támadt meg minket, hanem csak valami eltévedt előőrs, akik talán ha két tucatnyian voltak, mert nem volt rá lehetőségem.
Alig foglaltuk el a helyünket a sziklavájatban, máris a nyakunkon voltak a gyíkok és bár lehet, hogy nem értek fel észbeli képességeik velünk, de a fegyvereiket, karmaikat és fogaikat ragyogóan tudják használni.
Én és Kenza felkészültünk az első rohamra, mg hátunk mögött társaink is felkészültek.
Tudom, hogy számíthatok rájuk, ezért csak a saját ellenfelemmel foglalkozom, arra koncentrálok, hogy elkerüljem az ő dárdáját, amit ügyesen forgat.
Hagyom, hogy eltérítse a fegyveremet, de az a lendületével egy félkört leírva, kerül vissza a teste felé, miközben én oldalt fordulok, így az ellenfél dárdájának hegye a derekam mellett a levegőt lyukasztja ki. Ehhez testsúlyát előbbre helyezve lép ki és én nem habozok keresztül döfni, aztán megragadva magam mögé rántani, hogy a többiek végezhessenek vele, miközben én már a következő felé fordulok.

/Embert barátjáról, orkot.../


Donak remekül kerülte meg az ellenfele fegyverét, és miközben ő oldalra fordul a támadás elől, a saját szálfegyverével kint tartja, míg hegyével visszaszúr és felnyársalja ellenfelét.
Meglátszik a mozgásán, hogy azért ő is tapasztalt hím már. És a gommiráknak kevés esélyük van ellene. Ám ez nem veszik kedvüket, egy rozsdás karddal felé szaladó szokatlanul nagy egyed -mely még így is van egy fejjel alacsonyabb nála- próbál rá támadni. Bal kezében egy óriás kagyló héjából csiszolt pajzs van.
Míg mellette Kenza két ellenfelet kap újra, melyből az egyiket jó szokása szerint azonnal lecsapja, de a tőrét a kezében szorongató vészesen közel jött hozzá.

/Kocka dobás: Hatos
1-4-ig -Kenza sikeresen tér ki a szúrás elől és bal kezével lehajol, hogy lábánál fogva hátra hajítsa.
5 és 6 -Kenza rosszul lép és véletlenül betalál a bökő/

The member 'Uráldur' has done the following action : Szerencse, játék, kockázat

---

'Hatos' : 2