Egyáltalán nem számított rá Aglarnis, hogy a Testvériség vezetője csak így, minden további nélkül elfogadja ezt a helyzetet, sőt inkább azt várta, hogy teljesen kikel magából, amiért kétségbe vonják a tekintélyét és nem őt hagyják nyomozni. Erre számított, amikor nagy lelkesen elfogadta a vele érkezett elf unszolását, hogy nevezze ki magát valami nyomozó bizottsággá.
Ezért aztán eléggé meglepődött, mikor Al-Sziszi csak halálos nyugalommal rábólintott a dologra, de aztán a feltételek hallatán elpárolgott a maradék önbizalma is, hiszen nagyon úgy hangzott, hogy a férfinak bárki megfelel, akiből bűnbakot lehet csinálni, a lényeg, hogy valakit fellógathasson.
Mikor visszavonult a szobájába, a fickó, aki az egészbe belerángatta, már tovább sürgött-forgott és készségesen foglalta össze azokat, amiket már eddig is tudtak.
A felszólításra persze senki nem reagált, mindenki kukán ült, de hát ez érthető is volt. Egyrészt nem ismerték a lányt, miért is bíztak volna benne, másrészt neki is volt egy igen csak érdekes felvetése, így közelebb lépett a „segítőjéhez”.
- És mond, azt miként magyaráznád, hogy a hajóra elméletileg senki nem juthatott fel rajtad és rajtam kívül, hiszen mikor eltűnt a tőr, még ki sem kötöttünk, a bárd után meg a kapitány elállta a lejáratot? Mikor a zsákom elszakította az a nyomorult mindenki látta, hogy nálam nem volt semmilyen lopott holmi és ki volt még ott? És ki volt itt nem egészen szem előtt, míg én Al-Sziszi-vel tárgyaltam? – néz fejét félrebiccentve a férfire kérdőn.

A titokzatos társ felvonta az egyik szemöldökét és pár pillanatig meg sem szólalt.
-Én a konyhába mentem le, ahol pár falatot ettem és utána Ykatával egy eltűnt narancs tálat kerestünk, de valaki valahová eltette. És feljöttem, mikor furcsa hangokat hallottam a plafonból. Azt hittem, itt történt valami, de csak a beszélgetést hallgattam végig.
Meg lehet kérdezni, aki lent volt.
*Hangján egyáltalán nem lehetett érezni izgatottság legkisebb jelét sem.

Lehet, hogy nyíltan nem mondta ki Aglarnis, de eléggé egyértelmű volt, hogy mire akart utalni, amikor elsorolta, hogy a Testvériség árnyékának mennyi lehetősége is volt, hogy ő maga lopja el az említett tárgyakat. A lány nagyon nem ismert itt senkit, de ez volt az egyik leglogikusabb magyarázat a dolgokra, ami csak hirtelen eszébe jutott.
- Tehát most már egy narancstál is eltűnt. – állapította meg rezignáltan. – És milyen hangokat hallottál a „plafonból”? – kérdezte a férfit kíváncsian, némileg felélénkülve, bár még mindig úgy gondolta, hogy a fickónak volt a legtöbb lehetősége a lopásokra. – És tudja valaki milyen az a kegytárgy, amit Al-Sziszi keres? Már, hogyha meglátom legalább tudjam az az.
Fogalma sincs, hogy ha nem a titokzatos árnyéka a tettes, akkor miként keresse meg , nem akar senkit indokolatlanul kötélre juttatni, még ha nem is érdekli ezeknek az elfajzottaknak a sorsa.

A férfi elgondolkodva bólintott, hiszen valóban meg kéne magyarázni számára is, hogy mi volt az a zaj, ha nem innen jött.
-Mozgás, susogás hangja. Azt hittük, hogy innen fentről jön és esetleg újabb bevetésre fut el mindenki. Vagy valami történt. Elsőre bevetésre gondoltam, hiszen paranccsal érkeztél. De itt egyáltalán nem volt mozgás, sietség, rohanás. Ezért talán a plafonból jött. Mintha ezer kicsi láb rohanna...
*Láthatólag zavarban volt. És direkt nem válaszolt a tárgyra, hiszen fogalma sem volt, mi veszett el. Abba a szobába szinte senkit sem enged be a kapitány és ő is csak két alkalommal járt be, mint bizalmas. De ettől még nem lesz okosabb és ő sem akarja kimondani az idézés szót.
A többiek arcáról leírható, hogy a falból jövő hangok mennyire idegenül hatottak rájuk. Egészen biztosan nem szokványos jelenség erre felé. Ám az egyikük talált egy választ rá.
-Ezek szerint patkány van a házban? Vagy egerek szálltak meg? Biztonságba kell tenni az ennivalót!

A férfi magyarázata elég érdekes, hiszen azért azt - Aglarnis szerint - egy jófülű sötét elfnek azért el kell tudni döntenie, hogy honnan jön a hang és az egy csapat elrohanó emberé-e vagy sem, de hát nem ismeri annyira a fickót, sőt mi több a mászásban sem jeleskedett a kuplerájnál, így talán a kondícióján kívül a hallásával is baj lehet.
Azért egy olyan banda tanya, mint ez is, elég rossz biztonsági intézkedésekkel van megáldva, hogy ha a történtek után ennek még mindig nem is óhajtottak utána nézni, sőt mi több, még ezek után is az a legfőbb problémájuk, hogy patkányok lehetnek a házban.
Ahogy a lány körülnéz a jelenlévő arcokon is csak tanácstalanságot lát, ahogy arra sem kap választ, Al-Sziszi vajon mi a bánatot veszíthetett el.
- Ezek szerint elég értelmes, tolvaj patkányokkal akad dogotok, hiszen a naranccsal együtt a tálat is elvitték. Egyáltalán szeretik a patkányok vagy az egerek a narancsot? - húzza el a száját Aglarnis. – Pár ember azért megnézhetné a padlást, hátha talál valamit. – jegyzi meg morózusan. – Mert ha nem találtok semmit, akkor valaki hamarosan lógni fog közületek. – vonja meg a vállát, mint akit nem nagyon érdekel az egész. – Mert mint hallottátok a főnökötöknek csak egy bűnbak kell.

Úgy tűnik, hogy az embereket sokkolta a tudat, hogy a legbiztonságosabb házban (sőt! a legvédettebb szobában) is megeshet egy rablás velük. Ám szerencsére ISIS leánya cseppet sem döbben le, hanem a bagázsról alkotott véleményétől fűtve nagyon is kikelt magából és cselekvésre biztatja őket.
Hamar átkutatják a pince mellett lévő konyhát, a padlást és minden egyéb helyet, ahonnan a zaj jöhet. Ám egyelőre nem találnak semmit. Pedig ha még egy tányért le is nyelt az a patkány egészben, attól még a kapitány tárgyait csak nem nézte harapnivalónak!
Már a kezdeti lelkesedés lanyhult, amikor valahonnan kiáltás hallatszott.
-Hölgyem! Ezt látnia kell!
*Egy kutya méretű lyuk került elő egy magokkal teli zsák mögül. Megdöbbentő, hiszen eddig azért nem keresték, mert egy rágcsáló nem tudna ellenállni a megdézsmálásának. Ám ha további kutatásra biztatja őket a kémnő, akkor hamar kiderül, hogy nem ez az egy titkos járat.
De egész biztosan nem felnőttek használják. Egy gyerek talán ezeken átfér. És behálózni látszik az épületet.

Aglarnis remélte, hogy elég ösztönző beszédet rögtönzött ahhoz, hogy megmozgassa a tehetetlen kompániát, akik már messze nem azokra az éjelfekre emlékeztették, akikkel  Capital-ban dolgozott.
Természetesen nem állt szándékában senkit ok nélkül a kapitánynak oda dobni, de muszáj volt megmozdítani a csapatot, hogy kapják már össze magukat, ha már a hóhér kötele ott lengedezik felettük.
Talán végre felfogták mi forog kockán, mert neki állt mindenki a lehetséges helyeken kutatni, de nagyon úgy nézett ki, hogy vagy a fickó képzelődött és vagy ezek valami szellemek voltak, mert egyelőre semmit nem találtak és ez nem tett jót a közhangulatnak.
Már éppen újra akarja lelkesíteni a társaságot Uráldur lánya, mikor valakinek a hangja ragadja meg a figyelmét.
- Hát, ha ez valami rágcsáló, akkor jó nagy csapda kell majd hozzá. – áll meg a lyuk előtt csípőre tett kézzel.
Aztán kiderül, hogy ez nem az egyetlen, az egész ház olyan, mint egy nagy lyukas sajt. Kérdő tekintettel pásztázza végig az ideges Testvériség sorain, akik kezdik felfogni, hogy a főnökük nem lesz túl boldog, ha ezt meglátja.
- Vajon, hogy csinálhatták ezt meg a sasszemű és vájtfülű elfek házában, valami kutyaütő kis kölykök, mert más nem férne be ide, ugye? Úgy mászkáltak itt, ahogy csak akartak, vajon még mit vihettek el? Talán pár értékes iratot, jelentést? Szólt már valaki Al-Sziszinek?

A banda vezetője hamar előkerült és arcára volt írva, hogy akasztani való kedve van. Szinte biztosan elmondták neki, hogy miért akar beszélni vele az újdonsült érkezett Fontos Elvtárs. És inkább akasztotta volna fel a város egyik tanácsnokát, mint hogy beszivárgás nyomait mutogassák neki. Pedig igen sok és fontos titkot őriznek itt, ahol a „csatlós szolgák” ki-be járhatnak. Vagyis éjszakai pillangók és zsebmetszőktől kezdve ezernyi kétes alak.
-Meg kéne nézni, hogy hová vezetnek. Az egyik embered, aki befér, bemászhatna. És végig megy rajta, hogy van-e valami fül, aki épp itt lapul. A többivel itt maradsz mi meg felszívódunk közben. Ha az ellenség megtudta a legféltettebb információkat is, akkor hamarosan rajtunk akarnak csapni, ha nincsenek máris úton.
El kell tüntetni minden bizonyítékot és felkészülni a fogadásukra.
*Az emberei el is kezdték körbe járni a házat, hogy a parancsnak megfelelően minél hamarabb elhagyják és a környező sikátorok rejtekhelyein elbújva várják be, kik jutottak ilyen előnyhöz velük szemben. Egyedül Aglarnis egysége bámult rá kérdőn.

Általában Aglarnis volt eddig az, aki mindig az agyára ment a kiképzőinek makacsságával és hebrencskedésével, de az itteni állapotokat látva már kezdte megérteni, hogy parancsnokai miért tépkedték a hajukat és miért volt annyit büntetésben.
Na meg aztán kicsit kárörvendő is volt, hogy a kapitány orra alá dörgölheti, hogy mennyire is ura az itteni helyzetnek, mert mindig úgy viselkedik Aglarnis-sal, mint valami kiskirály, amitől a lánynak már elsőre is kinyílt a bicska a zsebében.
Hát most láthatja, hogy kis birodalma milyen ingatag falakra épül. Lyukas falakra!
Láthatóan mikor megérkezik Al-Sziszi nincs rózsás hangulatban, ami teljesen érthető, ha a helyzetét nézzük és amilyen jelentést készül majd adni róla a lány. De már valószínűleg a gondolat is elborzasztja, hogy Isis lánya mindennek tanúja volt.
Ámbár azért Aglarnis nem felejtheti el, hogy parancs ide vagy oda, itt akkor is ő adja az utasításokat.
Szívesen megkérdezné a dühös kapitányt, hogy miért pont az ő embere, de hát nem kell megindokolnia, különben is mennyire hallgatnak vajon rá?
- Te felszívódsz a bandával, én meg maradjak itt? Ha le akarnak ide csapni, akkor ez nem túl jó ötlet, nem? – lepődik meg az utasításon. – Azt akarod, hogy csatározzak az ellenséggel? Az itt kész öngyilkosság lenne.
Persze ha egyetért, ha nem, akkor sem bújhat ki alóla, ezért két emberét a lyukak felkutatására küldi, a többit meg szétszórja a ház sarkainál, hogy figyeljenek.
- Ha nem akartok meghalni, erőltessétek meg a szemeteket és a fületeket.
Aztán vár, hogy visszaérjenek az alagutak felkutatói, de él a gyanúperrel, hogy a kapitány őt hagyta itt csalinak és nem bánná, ha nem kerülne ki életben.

A kiképzés vezetőjének pont az volt az elképzelése, amire az itt hagyottak vezetője gyanakodott. A legkönnyebben feláldozható, nem harcoló alakulatokat riasztónak megtartják. Ráadásul többen még gyerekek közöttük, így alkalmasak a felderítésre a szűk réseken keresztül.
Miközben a gyűlölt fajtársa szívből rettegett, hogy a démon idézéshez használt tárgy már útban van a város megbízott urainak egyike felé, lerántva a leplet kilétükről, addig bent harc hangjai hallatszottak ki.
Még maga Aglarnis sem tud segíteni, mert pont egy eldugott hely résén keresztül hallatszik. De ne is siessünk ennyire előre!
-Nem vagyok domavoj! Mész innen! -szűrődik ki a vékony hang a falból, ahová az egyik enyveskezű gyerek bemászott, akinek ez után sikítása hallatszik fel- Én világ látott kobold vagyok. Nem Damavoj.
*A hangok alapján úgy tűnik, alaposan neki esett a tolvajnak valami, ami erősebb nála, de nagyon fél. Hamarosan karmolástól hemzsegő arccal és karokkal tért vissza a kis résbúvár. És színes beszámolót ad a bent talált szörnyről.

Mivel az épületet így is, úgy is elhagyják Al-Sziszi emberei és ide valószínűleg soha többé nem térnek vissza, így Aglarnis szempontjából ennek a helynek a megtartása és túl időt rabló felderítése teljesen felesleges utasítás volt. Ha elloptak valamit, azt már úgy sem szerzik vissza, csak esetleg azok is veszélybe kerülnek, akik bemásznak a lyukakba.
Nem azért tartja pocsékolásnak, mert olyan nélkülözhetetlen emberek lennének, hiszen a legtöbb csak kölyök még, szinte gyerek, de valószínűleg ő csak ezzel tud majd gazdálkodni, bármennyire is felháborítónak tartja a Testvériség vezetőjének viselkedését.
Természetesen nem rohanhat vissza az Első Lordhoz, hogy bepanaszolja, a feladatát akkor is el kell végeznie, ha egymagának kell neki indulnia.
Inkább felkészül a legrosszabbra, hogy a kapitány ellenségei meg fogják támadni, azonban egyelőre csak fura, harcra utaló hangok és sipítozás hallatszik az egyik lyuk felől. Próbál a lány belesni, amennyire tud, de esélye sincs, hogy beférjen, ezért csak kardját készenlétben tartva csikorgatja tehetetlenül a fogát, míg az idegen mondanivalóját hallgatja.
~ Domavoj? ~
- Emberek, mi a frász az a Domavoj? – sziszeg a közelben lévő emberei felé, hátha magyarázatot kap. – Gyere ki Kölyök! Gyere már! – csattan fel, mikor az idegen hang koboldnak vallja magát. –És te is, akárki is vagy, különben felgyújtom az egész kócerájt, ha domavoj vagy, ha nem!
Ahogy a fiú kimászik, egy rongyot nyom a kezébe, hogy törölje le a képét, aztán száját összeszorítva hallgatja mit mond, kivel futott össze.
- A felszólításom még él kobold! Gondolom felhalmoztál már egy kis tartalékot, ha magad el is menekülnél a tűz felemésztené mindenedet, így jobb, ha kijössz, akkor….hmm….beszélgethetünk. – ajánlja fel hidegen.

A tolvaj brigád soha életében nem hallotta sem a damovoj, de még a kobold szavakat sem. Nem véletlen, ezek a lények teljesen ismeretlenek voltak eddig Neminrán.
A fenyegetésre bizony a lény elő nem mászik. Csak félelem teli hanggal parancsolgat, hogy menjenek innen Aglarnisék és ne nézzék őket másnak -főleg annak az ismeretlen micsodának- csakis világlátott, jóravaló koboldnak. Viszont kis idő múlva mégis váratlan ajánlatot kap az Első Lord lánya.
-Ha megígéritek, hogy nem bántotok minket, akkor kimegyek. De csak beszélni akarok. Nem büntethetsz meg minket!
*Nem tudni, hogyan reagál erre a szokatlan hangnemre a kémnő. Elutasítás esetén jöhet a füstölés is akár, fenyegetéssel és megtorlással ki sem lehetne robbantani az idegen lényt. Ám ha elhitetik vele, hogy nem fog semmi baja esni, akkor kimerészkedik és bizonytalanul néz széjjel.
-Én nem vagyok Damavoj! Én nem loptam el semmit. Én világlátott, kulturált kobold vagyok, aki tud segíteni neked. Sokat láttam és sokat hallottam.
*Az egyik emberi csatlósra mutat.
-Ők sosem hisznek nekünk. Bántanak, mert utálnak bennünket. Pedig soha nem ártottunk nekik, csak az eltévedt fajtársaink. Őket mi is kiközösítjük. Nincs közöttünk házi manó.
*Nem megy el túl messzire a járat szájától, összehúzott, görnyedt testtartásáról szinte süt, hogy egy rossz mozdulatra beszalad azonnal és ki sem jön onnét többet.
-Nem ismerem a ti fajotokat, de az emberek utálnak minket. Sok felé jártam és sokat tudok mesélni neked, ha érdekelnek messzi vidékek. Egy emberek által irányított hajón indultunk el erre felé, de ők gyűlölnek minket, mert összetévesztenek a rossza damovojokkal. Vízbe dobtak minket, de egy hozzád hasonló jószívű kapitány felvett miket és elhozott ebbe a városba.
*Hát most fel van adva a lecke, hogy mit kezd ezzel a rengeteg újdonsággal a neminrai...

/Az olvasóknak kiegészítés: Az orosz kultúrában ha valami hirtelen elveszik és pár nap múlva olyan helyen találjuk meg, ahol észre kellett volna vennünk, azt mondják, hogy a domovoj/damavoj elvitte. Egyfajta házi manó, misztikus lény./

A feszültséget még az is növeli Aglarnis-ban, hogy nem elég, hogy a Testvériség hírhedt vezetője egész egyszerűen felhúzza a nyúlcipőt és őt hagyja itt csalinak, pár hasznavehetetlen tolvajjal, hanem még valami ismeretlen jószág is beette magát a falak közé, akiről láthatóan senki nem hallott még, mert ahogy körülnéz, csak tanácstalan és meglepődött arckifejezésekkel találkozik.
- Na ez szép! Nem elég, hogy ementáli sajtot csináltak a házból és még senki észre sem vette, még azt sem tudjuk mivel állunk szemben, bár legalább az biztos, hogy nem valami nagytermetű a lyukból és a hangjából leszűrve.
Nagyon nem hatja meg a lányt az ismeretlen fenyegetőzése, sem a fogadkozása, hogy ők milyen ártalmatlanok, kobold létükre, hiszen azt sem tudja mi az, így nincs viszonyítási alap.
- Persze, gyere csak, beszélgetünk. – egyezik bele Aglarnis azonnal, de persze esze ágában sincs ezt betartani, ha veszélyt szimatolna.
Az ellenséget legyőzni kell, nem holmi becsületbeli ügyet csinálni belőle. Különben is, nem az ő rejtekhelyét túrták szét és rabolták ki.
Mikor végre kieszi a fene a vékony hangú lényt, a lány szeme igen csak tágra nyílik, hiszen életében ilyen rondát és gnómot nem látott, ezért kissé fura hallani azokat a szavakat, amik a kulturáltságáról beszélnek.
- Jó, jó! – emeli fel a kezét legyűrve ellenérzését. – Nem vagy Damavoj! De mi a fene az a Damavoj és akkor ki a rossz nyavaja vagy te? Mégis ismeritek? – fordul dühösen az embereihez, ahogy a kis lény feléjük mutogat. – Házi manó? – rázza meg a fejét, most már teljesen összezavarva a sok értetlen információtól.
És a kis szörny csak mondja, mondja és Aglarnis-nak már zúg tőle a feje, ezért egy intéssel igyekszik leállítani a szófolyamot.
- Elég! Én még nem utállak, de, ha nem fogod be, akkor foglak! – vág a másik szavába. – Egyelőre csak az érdekel, hogy ti lopkodtatok-e innen, vagy ha nem láttatok-e valakit, vagy valakiket, akik igen. Különben meg hamarosan a tiétek lehet az egész kóceráj, mert mi elhúzunk innen. – rántja meg a vállát, majd kérdőn mered a görnyedt, ugrásra kész alakra.

Az apró lény lassan kezd rájönni, hogy nem értik a szavakat, amit használ. Ami nem meglepő, mert ő sem tudna egy szót sem, ami ráillik a hegyesfülűekre, legfeljebb csak hosszan leírni a látottakat. De valószínűleg neki sem ártana többet mondani... pedig a leghatározottabb és legfigyelmesebb lény pont azt mondta, hogy utálni fogja, ha nem fogja be a száját. Így félig visszabújt a lyukba és ideges szemei körbe jártak.
-Én mondtam már, hogy nem loptam el semmit. Csak a damovojok szoktak lopni, akik rút külsejű, gonosz lények. Sokan összetévesztik a koboldokkal és haragudnak ránk. És szörnyű dolgokat tesznek. Pedig egy kobold sosem lopna el semmit a tulajdonos megkérdezése nélkül. Ezt az összes olyan világlátott, értelmes élőlény tudja, mint amilyenek mi vagyunk.
*Bizalmatlan tekintetét körbe hordozza, hogy hisz-e neki valaki.
-Biztosan ezeket a járatokat is a gonosz házi manók vájták ide. Elloptak tőletek, ha jól értem, tárgyakat szokásukhoz híven. Mi meg mindent így találtunk. Mi nem csináltunk semmit, csak ma jöttünk.
*Kivételesen hallgatásba mélyedt és elkezdte rágni a száját idegesen. Végül csak kibökte a legfontosabbat.
-De ha nem kell nektek sem és tovább költöztök, akkor mi szívesen laknánk itt. Már egész otthonosnak tűnik. Örülni fognak a többiek, hogy végre valahol befogadnak minket.

Az egyik sötét elf oda lépett Aglarnishoz és nagyon halkan a fülébe súgott valamit.
-Úrnőm! Én találkoztam már pár stiklissel, de erről úgy bűzlik a hazugság illata, mint istállóból a trágya szag. Hadd kapjam a kezeim közé és azt is kihúzom belőle, amit nem tőlünk lopott. Most jöttek és jobb lesz elmagyarázni nekik, miért mi vagyunk a Sötét Testvériség.
*Szemeiből úgy szikrázott a gyűlölet és a harag, hogy a kobold ösztönösen is lassan, de észrevehetően egyre beljebb húzódott. Nem tetszettek neki ezek a szemek, nagyon rossz emlékeket idéznek.
Ám az északi tünde nem fog tenni semmit, amíg felhatalmazást nem kap rá Uráldur és ISIS lányától, közvetlen felettesétől.

Hát, akárkicsoda is az üreglakó, az biztos, hogy se nem szép, se nem csendes és ezzel nem lopja be egyelőre magát Aglarnis szívébe, de azt már biztos, hogy nem fogja hagyni, hogy a kis mihaszna visszaaraszoljon a lyukba, mert akkor lehet, h gy szavának áll és felgyújtja az egész kócerájt, neki biztos nem fog hiányozni.
- Ha elszelelsz, akkor biztos lehetsz benne, hogy nem fog érdekelni, ti vagytok a rosszfiúk vagy sem. – figyelmezteti a kis lényt, aki sokat beszél és keveset mond, legalábbis olyat, aminek hasznát is venné.
Azt már felfogja, hogy a kis gnóm valaki másra akarja kenni a tolvajlásokat, bár azt nehezen tudja elképzelni, hogy azok még rútabbak lennének, mert olyat el sem tud képzelni.
- Szóval te kobold vagy, és vannak valamiféle damovojok, akik csinálták a lyukakat és ők lopkodtak, ti csak „véletlenül” erre jártatok és „véletlenül” megláttátok a vájatokat és beköltöztetek? – érdeklődik gyanús nyugalommal. – Gondolod, hogy olyan világlátott és értelmes vagy, hogy bolondnak nézhetsz engem? Hol vannak ezek a ……manók most? Mond meg! És hol van a lopott holmi? Ha nem tudod bizonyítani, amit mondasz, akkor csak égett romokon fogtok osztozni kobold. – ingatja meg a fejét a lány, aztán figyelmesen meghallgatja, amit egyik fajtársa súg a fülébe.
Aglarnis elgondolkozik és fürkészve nézi a fura kis lényt, bár nem ért teljesen egyet az emberével, azért ő nincs teljesen meggyőződve róla, hogy a kobold hazudik.
- Ha bizonyítja, amit mond, ha megmutatja hol vannak azok a házi manók, akkor itt hagyjuk őket. – rázza meg végül a fejét. – Ha nem, akkor tied a terep, a kezedre bízom őket. – villan a szeme az éjelfre, majd a koboldra. – Na? Mit mondasz? - néz kérdőn a kis fickóra.

Az idegen szerzet egyre jobban gyanakodva pillantott körbe, minél jobban gyanakodtak rá. Két lépést hátrált még és már csak az orra látszott ki a sötétből, mikor halk vinnyogás után újra megszólalt.
-Te nem hiszel nekem. -hangja reszketett- Pedig én nem ártottam neked. Senkinek sem ártottam, mégis meg akarsz gyújtani. Mi nem tudjuk, hol vannak a gonosz manók. Mi így találtunk mindent. Ezek a lyukak már ki voltak építve, mire ide értünk.
-Hazudik. -szólt a lány fülébe egy jeges hang- Ha régebb óta itt lettek volna, már észre vettük volna. A lopások is most kezdődtek, ma, amikor partra szálltak.
*Közel a tettre kész szavainak felénél egy kemény tárgy hangja keveredett bele, ahogy végig gördült a hátuk mögött a padlón. A másik falból egy hasonló hang szólalt meg.
-Találtunk egy raktárt. Talán ezt keresitek. De nem mi loptuk el, hanem a domovojok tették oda. Ezért még kár felgyújtanotok ránk ezt a házat, mi ártatlanok vagyunk, a rosszak pedig már nincsenek itt.
*Egy ezüstből készült kellék volt, amit az egyik elf gyorsan felkapott és a táskájába rejtett. Nem olyasmi volt, amit sokáig szívesen szem előtt tartott volna, sejtette, hogy mire kellhet. Még ha egy másik fajtársa igen csak meglepődött volna a helyében, hogy a most érkezett szerzetek ilyen jól megsaccolták, hogy mik lehetnek az ellopott holmik. Hiszen még ő is csak annyit vélt, hogy varázslathoz használnak ilyesmit oda haza.
-Ezek a pokol átkai rosszabbak, mint egy tucat zsebes. Mit képzelnek rólunk? -folyt tovább Aglarnis bujtogatása ugyan attól.
*Ám most mégis az a helyzet, hogy döntenie kell. Méghozzá nagyon sok minden közül. Kielégítheti Al-Sziszi kíváncsiságát és megnyugtathatja, hogy nem egy rivális banda tette ezt a pusztítást. Vagy hagyhatja pácolódni a saját levében. A kapitány előtt tisztára moshatja a nevét, de ugyan úgy megteheti, hogy elsétál egyszerűen. Ám beszélgethet is tovább az új ismerősével. Noha egy tökéletes besurranóban soha nem bízhat meg igazán. Vagy felégetve a Testvériség fészkét neki vághat a küldetésnek a hiányos csapatával.
És ezernyi döntést hozhat még, beleértve azt is, hogy haza utazik és inkább több időt szentel a tanulásnak, hogy végre egy igazi egység élére nevezzék ki és igazi katonák között lovagolhasson élőhalott lovával az új háborúban.

A sok-sok viszontagság, ami az utóbbi időben érte Agalernis-t, tényleg gyanakvóbbá tette, bár alapvetően a sötét elfek nem azok, akik túl sok bizalmat szavaznának meg más nemzet lakóinak, így ez igazán nem róható fel a lánynak, sőt mondhatni még nagyon is türelmes volt, hogy nem hagyta embereinek a kissé erőszakosabb fellépést ezzel a kobold nevű lénnyel szemben.
Ettől függetlenül eléggé világlátottnak is mondhatja magát ahhoz, hogy ne ugorjon első szóra valakinek a torkának, azt meg különösen rühelli, ha valaki meg akarja mondani neki, mit gondoljon, mit tegyen. A lehetőség most az ő kezében van és hiába a könnyebb megoldás az, ha engedne a fülébe suttogónak, vagy felgyújtaná az egész szerencsétlen épületet, mérlegel és gondolkozik.
Bár nem ismeri ezeket a lényeket, de ösztönei nem éreznek veszélyt felőlük, inkább félelmet. Különben sem lenne sok értelme, hogy magukra mérgesítsék őket, főleg, ha meg akarnák tartani a „lakásukat”.
- Még nem döntöttem. – vonja meg a vállát a vádra, amit a kobold neki szegez. – Melyik hajóval érkeztetek? Mond a nevét, vagy a kapitányáét. – szegezi a helyéhez tekintetével szinte a kis gnómot.
Ezen a válaszon sok minden múlhat, hiszen nem felejtette el. hogy azon a hajón is el-eltűntek dolgok, amivel ő érkezett és éppen ő volt ennek egyik áldozata, na meg a tengerész, akinek épp emiatt vágta el a torkát.
A csörömpölésre visszanéz és még látja, ahogy az egyik elf lehajol és a zsákjába rejt egy ezüstösen villanó tárgyat. Valahogy nincsenek kétségei, hogy mi lehet az, más értékes tárgy valószínűleg nem igen volt ezen a helyen.
- Az én kérem. – int oda a fickónak, mert jobbnak gondolja, ha az nála lesz.
Természetesen eszébe sem jut dolga végezetlenül hazatér, annak ellenére sem, hogy kevés és képzetlen embereket kapott. Viszont, ha a kobold a hajót nevezi meg, amin ő érkezett, akkor nem habozik felgyújtatni a helyet, ahonnan aztán elindul a dolgára, a bányák felé.
Ha azonban a kobold kivágja magát, nem foglalkozik velük tovább, hiszen neki olyan mindegy mi tűnt még el, a legfontosabb meg van, a többi meg nem érdekli, ahogy a ház sem és meghagyja azt a lyuklakóknak, foglalkozzon velük a város és Al-Sziszi.
A kegytárgyat egyelőre magánál tartja, hogy kissé nyomást gyakoroljon a kapitányra ezzel. Elég idegesnek látszott miatta. Ha összefutnak legfeljebb több embert kér érte cserébe.

A kis tengerentúlról érkezett már szíve mélyén kezdte élvezni, hogy ennyit beszélhet és valaki figyelmesen hallgatja, de... SEMMI DE! Ő igen is szívesen válaszolt az összes témára, amiről csak kérdezték.
-Ó, hát egy nagyon rendes kapitány volt. A fedélzeten mindenkinek olyan volt a füle, mint a tiéd. De a nevét nem tudtam megjegyezni. Tudod, nagyon rossz a névmemóriám. Bocsi, ha a te nevedet is el fogom felejteni és néha rákérdezek, de tudod az eszem nem a legjobb.
Szóval meghívott, hogy tartsunk vele és nem rég kötött ki csak a kikötőben. És elváltunk, pedig azt mondta, hogy vinne tovább szívesen. Nagyon rendes fickó volt. Csak mi itt akarunk új életet kezdeni.
*Ha ez alapján úgy dönt, hogy nem gyújtja fel a bázist Aglarnis, akkor barátságosan integetnek. Igen, többen. Az egész rokonság kijön és meleg szívvel vesznek tőle búcsút az új lakók. És miután Sziszi elé áll egy sikátor sarkán, hallani sem akar több emberről. Csupán arról, hogy vissza kerüljön hozzá a féltett kincse.
Ha viszont parancsot ad az elf nő, akkor az új ismerőse nem hagyja szó nélkül. Miért is ezt hagyná, ha eddig mindent kommentált?
-Nem kell felégetnetek! Itt már csak mi vagyunk. Ártalmatlan új lakók vagyunk. Tudok neked segíteni. Világlátott koboldok vagyunk és biztosan hasznunkat vennéd.
*Ám a fülbe mászó szólamok ez úttal sem maradtak el.
-No persze! Mint egy tolvajnak a kincstárban! -a fajtárs már alig várja, hogy a lángok martalékai legyenek ezek a kis hazudósak.

Hát őszintén? Aglarnis-t egyáltalán nem győzte meg a kobold, sőt egyre biztosabb benne, hogy ez vagy ezek a kis lények voltak a hajóján és okozták a galibát, de teljesen biztos nem lehet benne, mivel csak nagy általánosságban beszél arról a gnóm, hogy milyen hajóval is érkeztek, bár az időpont stimmel, azért nem egy hajó kötött ki akkor.
Nem mintha annyira bizonyíték kéne ahhoz, hogy engedjen a folyamatosan ellenük áskálódó hangnak, hiszen bármikor dönthet úgy, hogy tényleg felgyújtja az épületet és a lángok martalékára bízza a koboldokat, biztos, ami biztos alapon.
Kezdi idegesíteni, hogy egyik sipítozó hang az igazát erősíti, míg a másik a halálukat akarja és mindkettő őr regnálja.
- Az ártalmatlanról meg van a véleményem és hajlok rá, hogy az emberemnek adjak igazat, viszont érdekelne, hogy mire is gondolsz, amikor azt mondod a hasznotokat vehetném? Talán tudjátok miért vagyok itt? Mit tudnátok nekem segíteni? – teszi fel a kérdéseit és ha nem kap rá kielégítő választ, akkor bizony rábízza fajtársára a további teendőket, ő meg megy és lerendezi a dolgát Al-Sziszi-vel.

Az ártalmatlan utazó kénytelen valamivel kivágnia magát a tűzvészből, mely fenyegetően homályosítja el a jövőképét a szemei előtt. Ám ez kívülről nem látszik, annál is inkább, hiszen az árnyék jóindulatúan elrejti megfeszülő izmait.
-Mi világ látott koboldok vagyunk és az egész kontinensre kíváncsiak vagyunk. Ha magaddal viszel, páran elkísérünk. És sok mindenhez értünk, nagyon sok hasznát vennéd nekünk.
Egyedül nem merünk neki vágni, mert gyanakodva néznek az emberek. Velük született természetük miatt nem szívlelnek minket. Ha te is ott vagy, akkor tudni fogják, hogy nem vagyunk damovojok, hanem koboldok.
Van pénzünk, tudunk fizetni is.
*Ezzel az ajtó mögül, ahol nem áll senki, valaki behajított egy hat rezes érmét, amin Astelath király képe állt. Nem rég jött a forgalomba annak az elméletnek köszönhetően, hogy a kereskedelemben ötvözzék az átváltáson alapuló tízes számrendszert és a néhány téren jelentőséggel rendelkező hatos -tizenkettes számrendszereket. Bármily különös ötlet, így a legutolsó uralkodó képmása került az így vert pénzekre.

Aglarnis nem akar elkapkodni semmit, amíg nem sürgeti az idő és kiküldött felderítői nem jelentik, hogy veszély fenyegetné, ezért inkább mindent ki akar húzni a közlékeny koboldból, aki nagyon szeretné, ha megmaradna a már kialakított lakályos otthon és nem válna a lángok martalékává velük együtt, mert, ha nem bizonyul hasznos segítőnek, amiről meggyőzheti Uráldur lányát, akkor az nem habozik elrendelni, hogy ne engedjenek ki a lángok közül egy kis lényt sem, akik minden bizonnyal sárosak a lopásokban és, ami felé erősen hajlik.
Viszont felkelti az érdeklődését, mikor a fura gnóm felemlegeti a személyes segítséget, ami ilyen erősen megcsappant létszámnál talán nem jönne rosszul, ráadásul ezek a lyuklakó tolvajok tényleg hasznosak lehetnek egy bányában. Aztán meg ott van az emlegetett pénz, amit azonnal demonstrálnak is egy csilingelő érme képében. Ilyen új pénzt még nem is nagyon látott, de mikor felveszi, már látja a rajta formált képet.
- Ejha! Ezt vajon honnan szedtétek? Elég újnak látszik. – forgatja az ujjai között, aztán végül elszánja magát. – Öten velem jöttök és hozhattok sok pénzt is, biztos hasznát vesszük annak is. A többiek megtarthatják ezt a kócerájt. – int nagylelkűen.
Összeszedi embereit és a besorozott újoncokat is és miközben elvonul, útba ejti a kapitányt is, akinek a kezébe nyomja a kegytárgyat.
- Jó lesz, ha vigyázol vele, nem szokott jól elsülni egy ilyen …..kapcsolat. – figyelmezteti a férfit mielőtt neki indul a feladatának.

Hamarosan hat kobold is örömmel csatlakozott a „nemzetközi légióhoz” és egy tucat társuk integetett vidáman nekik, szinte átélve az ő előttük álló izgalmakat. És hihetetlenül hálás szemmel nézve ISIS leányára, hogy egy igazi otthont adott nekik. Ami hamarosan gyerekzsivajtól lesz majd hangos.
A Testvériség vezetője igazán csodálkozott nem csak a tárgy megkerülésén, de a hozzá fűzött kommentár miatt is. Ő a szíve mélyén meg volt győződve arról, hogy a Pokol lényei olyanok lelkileg, mint a sötét elfek. Csak még olyanabbak. Az erények és gyengeségek minden esetre megegyeztek az ő szemében és tanárának javaslatait mindig megfogadta. Kivéve, mikor nem. És nem tudta szívét türtőztetni, hogy terveit még gyorsabban kivitelezze. Természetesen ezeket a gondolatait nem mondta ki nyíltan, csupán háláját fejezte ki.
Harmadjára hallatszik ugyan az az ismerős hang a dokkok felől, hogy tizenöt perc után indulás. A tengeri elf kapitány már fél órával ezelőtt is ezt mondta. Kéne esetleg neki is szólni, hogy ne a legénység és szövetségesei között keressen gyanúsítottakat majd?
Ha mindent elintézett a lány, akkor maga dönt, hogy felhajózik-e egy kis vízi hajón a nagy folyamon vagy gyalog szerrel teszik meg az utat. Noha ételt nem sokat vittek az útra, de a böjt haszna az lenne, hogy vízen gyorsabban haladnak északi úticéljuk felé.

Isis lányának egyelőre fogalma sincs, majd milyen hasznukat veszi az önkéntes gnóm csapatnak, de jobb mindenre felkészülni és a több, mindig jobb, mint a kevesebb, így legalább a túlnyomó részt képzetlen emberei mellé, még kapott pár enyves kezű lopakodót is. Hát, ha valaha azt mondja neki valaki, hogy egy ilyen csapat élén kell elindulnia egy veszélyes feladatra, biztosan képen röhögi.
De, hát nem fog könyörögni Al-Sziszi-nek, hogy gondolja meg magát és adjon mellé képzettebb sötét elfeket, akikkel sikerre viheti apja tervét, mert nyilvánvaló, hogy a kapitánynak egészen más tervei vannak és már régen nem Capital érdekeit helyezi előre, de ezt megtartja magának és csak egy kurta figyelmeztetéssel megtoldva adja át a visszaszerzett tárgyat.
Mindig is úgy gondolta a család szellemei mások, mintha démonokkal kell praktikálni, akik könnyen az ember lelkét követelhetik cserébe és az vármennyire is sötét egy éjelfnél, de legalább a sajátja.
Miután maga mögött hagyja a kétszínű Testvériség vezetőt, csapatával nekivág a bányák felé vezető hosszú útnak, amit elsőre egy kis hajókázással kezdenek, néhány világot járt javaslata alapján, mivel állították, hogy sok időt takaríthatnak meg ezzel.
Így aztán felbérel – a koboldok pénzét használva – egy kis folyami bárkát, hogy addig vigye őket, amíg csak lehet, ezzel kímélve a lábát és a társaság erejét.

Aglarnist és csapatát a következő kikötőnél leszállították a hajóról, mert szinte minden utastársának eltűnt valamije rövid időn belül. Először csak vakon találgattak, de amikor a kis vegyes társaságot kerülte csak el a szerencsétlenség, hát egyre jobban feléjük célozták az utalásokat. Pedig a koboldokról mindenki tudja, hogy soha nem lopnák le mások tulajdonát, nehogy összekeverjék őket gonosz ikertestvérükkel, a damavojokkal. Ezt erősíti az is, hogy ha a lincselés előtti utolsó pillanatban valamelyik tárgy mégis megkerült, mindig volt a közelben valamelyikük. Így érthetetlen, hogy miért nem a szerencsével azonosították őket. (Talán tényleg van valami vele született az embereknek.)
Nem is sejtette, hogy indulásuk után nem sokkal egy másik elfeket szállító hajóra is felszállt néhány házi manó. Nos, ők már tényleg rossz szellemek voltak és Zevadarba megérkezve a helyiek ezt igen gyorsan meg is fogják tapasztalni.
Visszatérve a feladathoz, végül mégis gyalog szerrel kellett megtennie az utat egy Braslov melletti kis faluig. Ám épségben megérkeztek.

/Történet Braslovban majd folytatódik./

Az a helyzet, hogy a bosszús igazán enyhe kifejezés ahhoz, amit Aglarnis érez, mikor a kis tolvajok miatt leszállítják a hajóról és miattuk kénytelen az egész csapat gyalogolni, bár legalább azzal levezeti a mérgét, hogy velük cipelteti az összes csomagot, így némileg csillapíthatja az embere dühét is, ami nélkül lehet a vízbe hajigálták volna az összeset.
Így már nem lehetett kétsége senkinek, hogy mikén és hogyan tűntek el a dolgok a házban is és a lány tudja, hogy a hajón, amivel Délos-ba érkezett, ott is a kis mihasznák voltak a tettesek.
- Ha tőlünk tűnik el valami, vagy tőlem, nincs az az isten vagy démon, aki megment benneteket attól, hogy egy éles késsel nézzem meg, nem-e nyeltetek le valamit. – jegyzete meg komoran a gnómok vezetőjének. – Aztán számon kérhettek a damavojokon.
Aztán gyalogolnak, mert nincs más, így lassan, de minden további atrocitás nélkül érnek a kiszemelt város közelébe és Aglarnis egyre feszültebb lett mert nagyon kétséges volt, hogy mit kezd ezzel a csapattal majd.