Aglarnis hiába próbálja meglátni vagy minimum megérezni nagyapja szellemét, nem jár sikerrel, de muszáj lesz tennie valamit, ha nem akarja, hogy előbb-utóbb vagy a kölyök szólja el magát, vagy a lombtünde leplezze le őt, akár egy kérdéssel, akár azzal, hogy látja lekopni róla a már így is megviselt festéket, amin a víz, a pára és a verejték sem segített.
Ezért arra a döntésre jutott, hogy meg kell próbálkoznia újból a teste kívüliséggel, ami révén talán ismét tud beszélni egyrészt a szellemmel, másrészt már körvonalazódott benne, hogy mit tehetne, amivel biztosítaná, hogy épségben partra érjen.
Nagy levegőt vesz és erősen koncentrál, aminek következtében teste ismét magára marad a valószínűleg megdöbbent tünde előtt, ami még jól is jön további terveihez.
Alig, hogy kiszakad saját porhüvelyéből, gyorsan kommunikál nagyapja szellemével, ha tud, aztán máris igyekszik megszállni a kölyköt, majd ha már átvette az uralmat felette, a tőr markolatával leüti az élettelen testét rázogató Viridiel-t.
Ezek után a Den –t felhasználva a kezébe veszi az evezőt és, ha már tudja merre kell mennie, lapátolni kezd.
Közben ráveszi, hogy a tőrt Aglarnis teste mellé dobja, majd visszatérve belé, magához veszi azt és azzal sakkban tartva a fiút kényszeríti, hogy végkimerülésig evezzen, vagy amíg partot nem érnek.
Addig, csíkokat tép le a ruhájából és alaposan megköti awaryrisi kezét a háta mögött, nehogy bajt csináljon, ha magához tér.

Soha nem tagadtam meg segítséget senkitől, még ha az utóbbi idők tapasztalatai – főleg Uráldur-ral kapcsolatban – azt a logikus lépést ösztönözték volna, hogy ne foglalkozzak senki mással, csak saját magammal és a hazajutásommal. De nem tudok kibújni a bőrömből és hagyni, hogy valaki szenvedjen azért, mert én nem segítek. A mi népünk nem barbárok hada, mint amilyennek a sötét tündéket megismertem.
Első gondolatom a sajnálat és a szánalom a lány iránt, hiszen a velem történtek után, el tudtam képzelni, hogy egy ilyen kegyetlen társaság, mit művelhetett szegénnyel. És ahhoz is elég elcsigázott voltam, hogy most kezdjem el összerakni a dolgokat, a tenger közepén, egy csónakban, hajótöröttként. Ha fel is merült bennem némi gyanú, azt elhessegettem, hiszen mi értelme lett volna magára vállalni ilyen megpróbáltatást? Miattunk? Annak semmi értelme nem lenne.
Azonban, ahogy egyre jobban megnézem magamnak, feltűnik, hogy a haja barnaságán, néhány helyen átüt valami fehéres szín, és az arcán is vannak sötétebb, elmosódott foltok. Villámként hasít belém az emlék, ahogy a Megbízó arról a barna hajú lányról beszél, akit meg kell találnom és amihez hozzáfűzte, hogy meg fogom ismerni. Ő lenne az? De miért akarta, hogy …..hogy erdeinek nézzék?
A következő pillanatban megdöbbenve nézek a megint összecsukló lányra és aztán próbálom magához téríteni, nem törődve a mögöttem lévő mozgolódással, hiszen azt hiszem, hogy Den jön segíteni. Megint tévedtem és ezt a fejembe robbanó fájdalom meg is torolja, aztán belezuhanok a sötétbe.

A lánynak kell fél perc is akár, mire megtalálja újból az utat a testén kívülre, hiszen még nem gyakorolnia kell ezt, ám nem nehéz, így meg tudja oldani. Az asztrál síkon a nagyapjával tud beszélni és ha elmondja a terveit és reményeit, akkor a következő választ kapja:
-Túl régen vagyok a fizikai valómtól távol, hogy meg tudjam mondani, merre van az előre. -huncut mosoly bujkál a szája szélén- Erre neked kell rájönnöd. Vagy... kérj segítséget a hordároktól. Ha már kém akarsz lenni, ideje lesz elkezdened befolyásolni a körülötted történteket, nem csak kérni a kész megoldást.
Bár nem értek egyet, hogy szajhát csináljon az örököséből, de azt hiszem, értem miért küldött téged a felderítőkhöz. Itt más világ van, mint a hadseregnél, ahol mindent megkapsz parancsba, amit tenned kell. Légy ötletes és ne spórolj cselt és megtévesztést alkalmazni a sikerhez! Ezt egy sima csatában is megtanulhatnád, hiszen a létszámbeli fölényt csak ésszel és képességeid elrejtésével tudod ellensúlyozni, nyílt harccal nem.
Kétségeim vannak afelől viszont, hogy át tudod-e venni a fiú felett az irányítást. Nem rég megpróbáltad és nem sikerült. Megpróbálhatod, de az is kétséges, hogy eljutsz-e ismét oda, hogy egy általad alkotott világban próbára teheted és siker esetén átvegyed az irányítást. A siker... meg nagyon távolinak tűnik.
Ám nem biztos, hogy szükséged van rájuk. Csupán gyakoroltál velük, kidobhatod a csónakból őket. És megkeresheted magad is azt, amire szükséged lesz. Bármikor. Hiszen most is, ahogy itt állsz előttem, olyan képességekkel rendelkezel, amikről a két pupák álmodni sem tudna.
*Ha meg is próbálja, már nem jut be Den fejébe. Mozgatni meg eddig sem tudta. Sajnos meg kell tanulnia sokkal többet figyelni és sokkal kevesebbet direkt módszereket alkalmazni Aglarnisnak.
Hiszen bőven sok lehetőségük és eszközük van. A kalózok a mentőcsónakot mindennel felszerelték, ami most nekik kell. Egy evezővel. Meg egy másikkal is, hogy ne kacsázva menjenek előre. És elő kell venni egy olyan látószöget, ami a horizonton túlra mutat. A hullámokon túl van a megoldás. Ott, ahol elhajlik a bolygó annyira, hogy már a földön álló nem lát semmit.
A rejtőzködő szárazföld megvan, csak még nem érzékeli a hármójuk szeme.

Úgy néz ki, hogy kis erőlködés után Aglarnis már képes kiszakadni a testéből és most már a nagyapja szellemét is meglátja, amit eddig hiába keresett.
Azonnal el is mondja neki, hogy mire kíváncsi és, hogy mik a tervei, de rokonát nem nagyon hatja meg, sőt ……
Arra ezek szerint nem támaszkodhat, hogy majd tőle megtudja, merre is kéne mennie és még kioktatást is kap, hogy lehetne ennél önállóbb, ami a szárazföldön nem is okozna gondot, de egyrészt még soha életében nem járt nyílt vízen, másrészt itt nincs semmi amire támaszkodhatna, még a napra sem, hiszen fogalma sincs milyen égtáj felé keresse a partokat.
- Nem értem? Most nem azt csinálom? Nem használom a fejem? Hiszen megterveztem, miként juthatnék ki a segítségükkel a partra, anélkül, hogy aggódnom kéne a lombtünde miatt. – néz elkedvetlenedve anyja atyjára.
Azzal viszont nem tud vitatkozni, hogy sikerül-e majd átvennie az irányítást a fiú teste felett, mert ebben neki semmilyen gyakorlata nincs, ha csak azt a nem túl jól sikerült próbálkozást nem számítjuk, amit nem régen megtett, a nagyapjának meg már biztos van.
Azért tesz egy próbát és elkeseredik, mikor még annyira sem jut, mint amikor rávette, hogy magához térítse Viridile-t és ide ússzanak.
- Ha kidobom őket a csónakból, akkor kérdéses, mikor találok másokat és egyedül nem tudok kievezni, már most alig van a fizikai valómnak ereje. – rázza meg a fejét. – Viszont ezek szerint gyorsan haladok ebben a formámban. – gondolkozik hangosan.
Aztán már suhan is, hogy felfedezze merre lehet a szárazföld és, ha megtalálja, akkor már legalább tudja, hová kéne irányítani a csónakot. Már csak a két férfit kell rávennie, hogy arra is menjenek.
Igyekszik ezek után a saját fejét is használni. Kihasználja, hogy a két férfi biztos ideges a halottnak tűnő teste miatt visszatér belé, majd „magához tér”, ezzel egyidejűleg a dezorientáció mágiáját bocsátja az erdei tündére, hogy megzavarja a gondolatait és ezzel megkönnyítse számára a helyeslést..
- Ha….ha nem kezdtek….evezni, mind meghalunk. Bár, ha a cápa éhes lesz, inkább előbb, mint utóbb. Mielőtt megszöktem a kalózoktól, hallottam őket és ott hallottam, hogy a part észak felé van.
Talán így már elég ötletet ad a két hajótöröttnek, hogy a nap állása alapján kitalálják, merre kell menni.

A pók nemzetség új generációja -talán- megnyugvással deríti fel új trükkjének képességeit. Bár idáig a megszállásra koncentrált, de mivel azzal kudarcot vallott, elkezdi az anyagtalan létének előnyeit kutatni.
Igen gyorsan eredményre jut, hiszen az ókori görögök azzal indokolták világunk kerek voltát, hogy a kikötőből szemlélve a hajó árboca tűnik el mindig utoljára. Ahogy fentebb merészkedik, igen hamar eléri a 100-200 méteres magasságot, ahonnan látni az egybefüggő kéket felváltó zöld foltot.
Néhány perc zajlott le csak, talán még Viridiel is megkönnyebbül, hogy a már halottnak vélt hölgy ismét lélegzik. Vagy csupán felmerül benne a gyanú, hogy ezt csak egy hótünde képes megtenni, hogy váltogatja életét és halálát a maga kénye és kedve szerint.
Minden esetre újfent a trió kezében az irányítás lehetősége, hogy összecsapnak, hiszen a végén csak egy maradhat. Vagy rábírja őket a kém, hogy tartsanak arra, amerre ő mondja.
Ha sikerül neki, akkor vagy a két evezőt a két pasi kézbe véve igyekszik ritmikusan mozogni és egyszerre húzni vagy egyikük halála esetén a másiknak kell pótolni a kiesettet. Bárhogyan is, az irány már megvan, ahogy a lebukás veszélye is.

Bár az elején, mikor újból elhagyta a testét és mikor a nagyapja nem akart neki mindent készen tálalni, még elkeseredett, de aztán rájön az ízére ennek a létnek és arra is, hogy az öreg szellemnek igaza van. Nem árt, ha néha rászorítják, hogy használja a fejét.
A kudarc után hamar összekapja magát és eszébe jut, milyen gyorsan értek a két hajótörötthöz, mikor ilyen testen kívüli alakban suhantak és most ismét kipróbálja. Működik!
Gyorsan kerül feljebb és egyre feljebb, szinte megmámorosodva a sikertől és, ahol nem sokára meglátja a távolban a zöld összefüggő csíkot, ami a partra utal és ezt még akkor is biztosra veszi, hogy nem gyakorlott tengerjáró.
Most már csak az a feladat, hogy a két fickót is rávegye, hogy arrafelé menjenek, hiszen nem árulhatja el sem azt, hogy kicsoda, sem azt, hogy miként találta meg merre kell menniük.
Minden esetre még mindig ott a lehetőség, hogy ha nem a tervei szerint mennek a dolgok, akkor megetesse őket a cápával.
Reméli, hogy, ha gyanús is Viridiel-nek az újabb „kihagyás”, betudja ezt a lány rossz állapotának, hiszen nem lehet biztos benne, hogy nem csak elvesztette az eszméletét, ha csak nem valami gyakorlott gyógyító és eddig erre nem utalt semmi.
Halkan kissé döcögősen hívja fel a figyelmét a két férfinek, hogy merre a kijutás lehetősége és bízik benne, hogy az életösztön, az éhség és a szomjúság eléggé ösztönzően hat.
- Remélem tényleg jól hallottad. – szólal meg rövid gondolkozás után, elcsigázottan a lombtünde és a kezébe veszi az egyik evezőt.
Úgy néz ki, hogy sikerrel jár még a kölyök esetében is, aki lehet, hogy valamit sejtve az átéltek miatt, állandóan szemmel tartja és láthatóan fél tőle, de mégis beadja a derekát és segít az erdei elfnek meghatározni az útirányt és evezni.
Egyelőre még nem bukik le és talán a parton már az ereje is jobban visszatér, ha találnak valamit enni és inni, utána már elbánik velük.
A kölyök azonban elég gyengének tűnik és nem soká már csak alig-alig húzza az evezőt, még a tőrt is leteszi és elég zavarodottnak is tűnik.
De legalább feltűnik a part! Az erdeit ez erővel tölti el, így ha lassan is, de kifutnak a partra.
Valami erdőszélen lehetnek és Aglarnis örömmel látja, hogy folyó vagy patak csörgedezik a közelben.
- Víz! Segíts ki oda. – nyögi a kimerült elfnek.
A fiú eszméletlen és alig lélegzik.

A történet folytatása itt:

https://neminra.hungarianforum.com/t155-partra-vetett-hal#1593

/Uráldur karakter nem tartózkodik a helyszínen/



A nyüzsgő forgatagban Galileo, aki nem rég érkezett meg, elég otthonosan mozog. A teherhajó, ami az áruját hozta kedveli az ilyen megállókat. A tömeg segít nagy tételben eladnia a tengerentúlról hozott fűszereket és kelméket. Egy olyan vidékről érkezett ide, ahol számára egzotikus élményeket nyújtott, hogy az emberek bőre sárgás színű és szemük is inkább hasonlít a mandulára. Ez különlegessé varázsolta számára az ottani nőket, ám tervei szerint ha innen elmegy, akkor olyan kontinenst látogat meg, ahol a lakosok bőre kreol vagy fekete-sötétbarna.
De most nem ez foglalkoztatja. Ami volt, az elmúlt. Az előtte álló dolgokat meg ráér a maguk idejében megszemlélni. Inkább dühösen csap a pénzváltó asztalára.
-Maga át akar engem verni! Nézze meg, hogy mennyi ezüstből készül ez a pénz és mennyiből a magáé! Sokkal nagyobb a súlya. A zseton értéke a benne rejlő nemesfém.
*Egy rövid vita a bankok tudományából és jobb átváltási arány kiharcolása után Galilei kicsit lehiggadva indul a piac közepe felé, hogy megnézze, hogy sikerült kipakolni a legénységnek. Egyik emberét be akarja állítani a pult mögé, amíg ő feltérképezi a várost. Majd átveszi szakavatott kezekkel a kikiáltás művészetét, hogy igen értékes áruja bizton jó értékben keljen el!

Igazán dühös volt, amiért ott kellett hagynia a jól működő kis üzletét abban a nyüzsgő kisvárosban a fogadó mellett. Nem tehetett róla, hogy az a nyüves tehén megdöglött és a fogadós meg megvádolta, hogy ő tett rá átkot. Még ezt talán ki is védte volna, hiszen sokakat sikerült is meggyőznie, de ekkor még két tehén megdöglött a város széli gazdánál és ekkor már mindenki annak a kövér, szőrősképű szarjankónak a pártjára állt. Ha nem akarta, hogy élő fáklyát csináljanak belőle, hát inkább hagyott csapott-papot és szedte a sátorfáját.
Nem üldözték, azért annyira tartottak tőle, hogy ezt nem merték és ez némi elégedettséggel töltötte el.
A kikötőváros jó ötletnek tűnt, itt sokféle nép megfordult és felvilágosultabban voltak néhány parasztnál, így azt remélte, hogy itt talán kiépítheti új ügyfél körét, de azért óvatosabbnak kell lennie még így is.
A legnagyobb nyüzsgés a kikötőnél van, ott, ahol kirakodják az árukat is, hiszen sokan már itt igyekeznek túladni a mindenféle ismerős és ismeretlen portékán.
Neki is van asztala, ahol kártyát vet, meg jósol, egyelőre csak ennyit tesz, még csak felméri a lehetőségeit és próbálja kiszemelni jövendő, potenciális kuncsaftjait.
Miközben egy nyársat nyelt és igen csak dühös nemesnek vetett kártyát és mondott neki néhány kellemes dolgot, gazdagságról és hírnévről, azért megpendítette, hogy talán nem ártana a felesége körmére néznie. Nem kellet hozzá nagy tehetség, hogy lássa, a hintóból az egyik lovassal szemező nő érzelmeit, csak egy kis tapasztalatra és ő már-már művészetre fejlesztette ki a az emberismeretét, hiszen ebből élt.
A másik fél szeme a fura öltözetű férfit figyelte, aki a pénzváltóval alkudozott, aztán elindult, láthatóan érdeklődve szemlélődve.
Gyorsan befejezte a meglepett nemesnek a kártyavetést, egy figyelmeztetéssel, mert azért remélte, hogy még visszatérő vendége lesz, aztán mikor végre elhajtott hevesen vitatkozva a feleségével, gyorsan megszólította az éppen előtte elhaladó kereskedőt.
- Jó uram, úgy érzem, nem ártana, ha kicsit megpihenne nálam. A kártyák azt súgják nekem, hogy magának érdemes belenézni a jövőjébe. – néz sokat mondóan a férfire, a hangja épp annyit ígér, hogy felkeltse az érdeklődést.
Mivel nem szeret semmit a véletlenre bízni, így bőrére most is olyan afrodiziákum van kenve, ami vonzóvá teszi, a megbízhatóság légköre veszi körül, ha valaki elég közel ér hozzá.

A kereskedő gyorsan elhajtja az ügyeskedő jósnőt. Most nem igazán akaródzik neki megtudnia a jövőt. De az arcát elraktározza, hogy ha úgy fordul a sorsa, akkor tudja azt, kihez forduljon. Hisz a különböző népek hatalmában, hiszen saját szemeivel is látott már igazi csodát. Ám még túlságosan előtte van a nap, hogy döntésében segítséget kérjen.
-Érdekel is engem a Jövő! Most van elég gondom! Hagyj békén!
*Ezzel eltolja magától, hogy egy megbízhatónak tűnő fogadóst keressen. Nem megszállni akar, hiszen arra ott lesz a kabinja. Egyszerűen valaki, akitől néhány pohár ital megvásárlásáért rálátást nyer az itteni dolgokra.
Jól tudja, hogy ahány ház, annyi... És ahány város, annyi vezetői réteg. Neki pedig jó az, ha tudja, kik a „nagymenők”.

Lisbeth nem is kicsit meglepődött, mikor a furcsa ruhába öltözött kereskedő egész egyszerűen ellegyezgette maga elől őt az ajánlatával együtt, ami igen szokatlan volt a gyakorlatában.
Mérges lett és most már azért is meg akarta szerezni magának a férfit, hogy aztán alaposan megkopassza és ehhez most már komolyabban kellett bevetnie magát, mert láthatóan nem egy egyszerű esettel áll szemben, nem egy oktondi és hiszékeny paraszttal, hanem egy világot látott, tapasztalt üzletemberrel, aki már biztosan sok jóst vahy sámánt vagy mi a fenének hívják őket, látott.
De magának is meg volt a maga kellő emberismerete és erre alapozott mikor felhorgadt benne az önérzet és a makacsság, hogy csak úgy faképnél akarják hagyni és valaki nem kíváncsi az ő tehetségére.
- Az nagy kár…..uram, nagy kár. – változtatta Lisbeth hangját sajnálkozóvá, de félre lépett, mint aki semmit nem akar a másikra ráerőltetni. – Pedig talán tudtam volna segíteni, hogy előre lásd, milyen eséllyel válnak valóra itteni terveid, és mire figyelmezz, ha árudat biztonságban akard értékesíteni, de hát, ha nem érdekel………………
A lány úgy tett, mintha máris más kuncsaft után nézne. Bár ne régen érkezett ő sem, azért a megfelelő kapcsolatokat már igyekezett kiépíteni, a kikötő alvilágával, hiszen mindenhol meg voltak a szerepek és Lisbeth nem volt szégyenlős, ha arról volt szó, hogy akár a testével is biztosítsa a megfelelő helyet magának, a sokféle vágykeltő és fokozó szerekkel megtoldva. Az itteni tolvajbanda feje is lassan a tenyeréből eszik és ezt sem általna kihasználni.

A kalmár dörmögve ment odébb, nem igazán tetszett neki a jósnő erőszakos stílusa. Bár sok arrogáns alakkal találkozott már, akiknek figyelemre méltó képességeik voltak. Vagy olyasmik, hogy képesek voltak parancsot adni az embereiknek, és azok karóba húztak vagy felakasztottak embereket. És őket még annyira sem akarta felbosszantani, mint azokat, akik tűzgömböt varázsolnak a kezükből elő és azt hajigálják. Vagy még ezernyi szörnyűséget.
Nem kerülte el a figyelmét az árujára vonatkozó megjegyzés, de úgy gondolta, megtette a maga óvintézkedéseit. Egy idegen kufár nem mindig számíthat a hatóságok lelkes munkájára, így azon kívül, hogy a városőrség parancsnokával is reméli, hogy ki tud majd jönni... azért más védelemre is számíthat a portékája.
Ám nem hagyta nyugodni a kárálás, így a fogadóssal való beszélgetés igencsak lerövidült. Alig csak a katonák vezetőjéről és a városi tanács főbb elöljáróiról húzott ki a pult mögött álló tulajból értékes információt. Így szerény helyismerettel sietett vissza az ő drága kincseihez a piac forgatagába.
A sarlatán asszonynak viszont még így is volt ideje, hogy felkeresse alvilági barátját, ha akarta. Vagy bármely más terven dolgozzon.

Nem igazán tetszett Lisbeth-nek, hogy még a meglebegtetett figyelmeztetés sem állította meg a kereskedőt, pedig ez általában be szokott jönni. Kevés olyan ember van, akit nem érdekelne, hogy mit tudhat egy helyi boszorkány, azaz miket nem gondol itt össze-vissza, Jós! Kizárólag jós, ha valaki csak úgy kérdezi, de azért szereti, ha kinézete és viselkedése elgondolkoztatja az embereket és félelmet kelt a szívükben, hogy talán mégis csak több, mint jós………
Szereti, ha tartanak tőle, ha meg van a kellő tisztelete, még ha ez félelemből táplálkozik is, nehogy bajuk essen. Éppen ezért gondoskodik arról, hogy, aki nyilvánosan megsérti, vagy semmibe veszi, az valamilyen módon meglakoljon érte. Baleset érje véletlenül, napokig csikarja a kólika vagy elhulljanak a jószágai, kirabolják, vagy leégjen a háza. Elég széles a repertoárja és, ha mögötte ezek után összesúgnak az emberek, akkor csak sejtelmesen mosolyogjon, bár egy szóval sem bátorítja a híreszteléseket.
Persze nem tagadható, hogy kényesen kell egyensúlyozni, nehogy nyíltan okot adjon arra, hogy megvádolhassák. Mint mindig is hangsúlyozza, ő csak egy jós!
És ez az ostoba és udvariatlan külhoni, majd megtapasztalja, hogy jobban figyeljen máskor egy olyan ajánlatra, amivel megakadályozhatná, hogy a portékája jó részének éjjel lába kelljen.
Bosszantja a dolog Lisbeth-et és ezért gyorsan letud még két jóslást a most kikötő hajó kapitányának és vitorlamesterének, akiket furcsa fertőzésre figyelmeztet, ha legalább még kétszer nem vettetnek kártyát nála és ezt be is biztosítja, amikor átveszi tőlük a pénzérméket és megkarcolja bőrüket a kisujján lévő fémkörömmel, ami saját kotyvalékával van bekenve. Óóóó, biztos, hogy visszajönnek és akár még könyörögnének is a kártyavetésért!
Aztán viszont összeszedi a motyóját és elballag a helyi tolvajbanda főnökének szállására, az egyik omladozó házba a külső soron és pár óra múlva kimerülten és izzadva heverve annak nem túl tiszta ágyán, mosolyogva gondol rá, hogy mennyire meg fog gyűlni a baja az elutasító kereskedőnek.
A tolvajbanda jól szervezett, tudják miként kell elterelni a figyelmet egy álverekedéssel, vagy egy kisebb tolvajlással, hogy aztán a másik oldalon lecsapjanak, sokkal nagyobb kárt okozva.
Persze Lisbeth is megkapja a részét, de neki nem ez a lényeg.
Jó pár órával később elégedetten tér vissza „posztjára” és elfoglalja a helyét, ismét kínálva a szolgáltatásait. Talán lesz, aki meggondolja magát!

Lisbeth veszélyes játékba kezd, hiszen egy kereskedő, aki elveszti áruját, gyakran mindenét elveszti. Nem beszélve arról, hogy a lebukás kockázata is igen kellemetlen helyzetbe tudná hozni. Bár egyre többen félnek tőle, de csak az istenek tudják, vajon ez javára vagy kárára válik majd hosszú távon.
Minden esetre a tolvaj banda feje neki lát, hogy szeretője tervének megfelelően éjszaka csapjanak le a gyanútlan Galilei vagyonára. Aminek egy jelentős része a nap folyamán már inkább Szépen Csengővé változott, hála a tulaj jó üzleti érzékének. Ám még mindig igen sok kelme és fűszer várja a hajóra visszapakolva, hogy holnap reggel újra neki lássanak eladni belőle minél többet. És olyan is van, amit frissen vásárolt a hajó tulajdonosa, hiszen Déloszban is vannak olyan termékek, melyeket szívesen megvennének más kontinenseken.
Így aztán ideje lesz a bűnbanda vezérének kifőznie, hogyan osonnak fel a hajóra és tulajdonítják el a jöttment értékeit!

Nem akarja Lisbeth, hogy a kereskedőt teljesen kifosszák, csak egy fajta figyelmeztetést akar e tudomására hozni, hogy jobb, ha meghallgatja, mit szánnak neki a jövőjét illetően az istenek vagy a szellemek, bármiben is hisz és ezt a jövőbe tekintést nem árt, ha tőle kapja meg.
Azt, hogy neki a tolvajbandához a rablások során köze lenne, hát elég nehéz lehet bizonyítani, mert ezt ügyesen szervezi. Azt, hogy szeretője a férfinek, meg nem jelent semmit. Végül is sok mindenről szó eshet egy fülledt, szerelemmel telt éjszakán, ami a kikötőben történik.
Persze az, hogy baja essen, nem zárhatja ki, de hát veszélyes az élet, ő meg szereti, ha a szálat a kezében tarthatja és hatalma van, még ha ez csekély mértékű is. A saját szemétdombján ő akar uralkodni.
Aki víz mellett nő fel, az úszás sem áll messze tőle, így míg a hajó előtti téren, a késő éjszaka csendjét részegek hangja veri fel, majd hangos veszekedés kerekedik belőle és egymásnak esik vagy négy férfi, a hajó őreit a korláthoz csalva. Bár nem hagyják el a fedélzetet, de vigyorogva szemlélik az eseményeket, még fogadásokat is kötnek, ki fog győzni.
Közben a hátuk mögött jó pár hamuval és zsírral bekent bőrű bandatag mászik fel hangtalanul a víz felőli oldalon, kezükben tőrrel, vízhatlanná tett zsákokkal a vállukon.
Ha minden a terv szerint megy a pár őrt hangtalanul ütik le, aztán ereszkednek le a raktérbe és tömik meg zsákjaikat értékes kelmékkel, szőrmékkel és különleges fűszerekkel, majd, ahogy jöttek, úgy távoznak is.
Mire az őrök magukhoz térnek és riadót fújnak, már a verekedőknek sincs nyoma és a víz is csendes.
Másnap a már ragyogóan ragyogó nap alatt, ismét feltűnik Lisbeth és sokatmondóan telepszik le a hajóval szemben, de egyelőre nem szólítja meg a kereskedőt, még ha az fel is tűnik, csak időnként látványosan megingatja a fejét.
- Én figyelmeztethettem volna. - motyogja néha, lehetőleg akkor, mikor egy matróz arra jár.

A banda igen jól felkészült és különleges felszerelésekkel is el van látva. Látszik rajtuk, hogy nem hétvégi vásári tolvajok. Így a verekedéssel a figyelmet elterelők sikere után a sötét haramiák fellopakodnak a fedélzetre és leütik az őröket. És behatolnak a raktérbe, hogy magukhoz vegyék a holmikat.
Ez idő alatt a vitorlamester éjszaka nyugtalan, mert különös, új betegség támadta meg és csak hánykolódik -ahogy a kapitány is-, ezért úgy döntött, sétál egy kicsit a levegőn, hátha attól jobban lesz. Először a konyhába ment, hogy nehogy legyengüljön a szervezete. Nem ment a hasa, a méreg egyből a vérébe került, így nem félt attól, hogy keserű tapasztalattal jönne fel az elemózsia.
Egy csirkecombot és egy kétszersültet rágcsálva indult meg felfelé a lépcsőn. Így vette észre, hogy az emberekkel nincs minden rendben. A bűnszervezet hajón lévő tagjainak gyorsan kell döntenie, hogy leütik vagy megölik őt, hiszen már elkezdte riadóztatni az alvókat. Vagy választhatnak más megoldást is belátásuk szerint.
A tulaj azért hálás magában, hogy nem vesztegetett el minden időt egy banyára és inkább utána informálódott a helyi katonaságnak. Még mielőtt a Nap felkelne, ő már neki lát, hogy az esetleg eltűnt holmik után elkezdődjön a hatóság nyomozása.
-És szóval érti, mire gondolok. -mondja végül, mintha csak összegezni akarná a bejelentést- Nagyon hálás lennék, ha megkerülne a lopott áru, és az értékének tíz százalékát az Ön katonáinak adnám támogatásul. A biztonság őreit megbecsülésben kell részesíteni, és nem akarom, ha azt hinné, hogy korrumpálni akarom ezzel, de én ezt természetesnek veszem, hogy szívességgel viszonozom a munkájukat.
-És a tíz százalék az körülbelül mennyi? -kérdezte az álmából felvert parancsnok, aki örült is az ajánlatnak a pénz miatt, meg nem is a késői zavarás miatt. De matematikában nem minden kifejezést értett, inkább a kardhoz volt affinitása.
-Tized. Mint az adónál. Minden tizedik, de ez felmehet akár a felére is. De ahhoz nagyon gyorsan kell megkerülnie. Nekem az idő az pénz. -tódította, hogy nehogy elégedetlenkedjen a drága városőrök vezetője.
*Így történt az, hogy a bandának vigyáznia kell, mert a külön előrevett nyomozás során besúgók sorát kezdték informálni a rendfenntartók, hogy a katonaság pénzjutalmat ígér a nyomravezetőnek. Ám a kufárnak még így sincs koránt sem a zsebében az eltulajdonított tulajdona. Hiszen a város a sötét elfek Testvériségétől az emberi faj Szárazföldi Patkányok bandájáig igen kiterjedt alvilággal rendelkeznek, ahol a normál ügymenet tempóját nem épp a strázsák és a bakák diktálják.

Ez a banda, igen jól felkészült, nem hiába uralják a kikötőt és erre specializálódtak, így nem is most csinálják először. Bár sikerül az őröket minden hiba nélkül leütniük, vigyáznak is, hogy lehetőleg nagyobb bajuk ne essék. Ők tolvajok és rabolnak, ha kell, de gyilkolni csak a legvégső esetben gyilkolnak, mert akkor már nem lenne elég az a megvesztegetés sem, ami eddig elfordította róluk a kikötői hatóság figyelő tekintetét. Ugyanis azt senki nem hiszi, aki egy kicsit is jártas egy ilyen helyen, hogy a megfelelő kenőpénzek kiosztása nélkül, ennyire nyugodtan tevékenykedhetnének. Mindenkinek meg kell, hogy legyen a haszna és a legtöbb hajó rakományát még a megfelelő bankoknál biztosítják is, így a veszteség elhanyagolható, a pénz körbeforog, bár közben megtölt néhány zsebet, köztük Lisbeth szeretőjéét is.
Az álboszorkány pedig igyekszik csak alkalomadtán folyamodni ehhez a módihoz, hiszen nem szeretné, ha a figyelem középpontjába kerülne. Van a tarsolyában jó pár egyéb praktika, hiszen a tekintélyét ezekkel biztosítja, a zsákmány felhajtása csak melléktevékenység részéről, most is inkább a büszkeségén esett csorba az, ami miatt a kereskedőt dobta fel a banda vezetőjének.
Szóval a tolvajok nem ostobák, őrt is hagynak maguk mögött a fedélzeten és a parton is, hogy nehogy meglepetés érje őket, így nem marad észrevétlen előttük a vitorlamester kis éjszakai körútja, ami a lépcső tetején ér véget, a félig rágott csirkecombbal és egy fél beleszakadt kiáltással a szájában és egy jókora púppal a tarkóján, amit egy keményfa bunkóval való találkozás okozott és még jó pár napig fájt tőle a feje. Később a parancsnok faggatózására is csak annyit tudott mondani, hogy valami fekete démonpofa lehelt kénköves lángot a képébe és mikor hősiesen elrántotta a fejét, akkor verte bele a feljáró szélébe.
Persze arra sem Lisbeth, sem a Fekete Lidérc banda feje nem számít, hogy a kereskedő ennyire bőkezűen bánik a vagyonával, vagy, hogy ennyire vissza akarja kapni a lopott holmit, hogy ennyit áldoz rá és ezzel felül licitálja az ő „adományukat”.
De amire a külhoni nemes sem számíthat az az, hogy bizony azok a besúgók sem szeretnék egy kolonccal a lábukon a víz mélyén végezni, legalább is a megfontoltabbja.
A másik, hogy Lisbeth sok mindent lát és sok mindent hall és a lopott holmira is meg van már a terv, eszükbe sincs áruba bocsátani…….egyelőre.
Másnap, mikor a kereskedő főkufárja gondterhelten az asztala előtt sétál el, megszólítja.
- Ha a főnököd nem hordaná olyan fenn az orrát, talán tudnék neki segíteni, a kártyák sok mindent feltárnak, talán azt is, ami miatt most is aggódik. Talán csak nem sajnál pár érmét egy kis segítségért.

A kereskedőnk nem szokott hozzá, hogy ingyen adományokat osztogasson és bár valószínűleg a kis város babonás közembereivel jól haladt ez úton, Galileo annál gyanakvóbb természet volt. Egészen pontosan azt a hatást váltotta ki belőle Lisbeth, amit szeretett volna. Összefüggésbe hozta őt és a rablást.
Elkezdte hát saját maga is a nyomozást. A banda jól felkészült, ám valóban csak addig marad háborítatlan, amíg a király emberei úgy hagyják. Maga a parancsnok nem akarta elveszíteni a rendszeres bevételét tőlük, még akkor sem, ha egyszeriben nagyobb összeg ütné cserébe a markát. Ám kellően kompromisszum kész volt ilyen ügyekben a káposzta és szakállas ellenfele között. Így kész volt a szükséges információk kikottyantására, még ha nem is tőle tudja az újdonsült barátja.
-Al-Sziszi kapitány! Úgy hallottam, hogy Önre lehet bízni kényes ügyek elintézését. -mondta, miközben egy tünde asztalához leült.



-Miben segíthetek, uram? -mondta kemény hangon, szigorúan nézve a kémek kiképző tisztje.
-Egy tegnap este ellopott rakományt keresek és hajlandó vagyok az értékének negyedét is kifizetni, hogy vissza kapjam. Már némi költségembe került, hogy megtudjam, Önhöz kell forduljak. Így nem tudok olyan összeget felajánlani, mint amit szeretnék.
-És miből gondolja, hogy tudok bármit is arról az eltűnt rakományról.
-Nos, forrásom bizalmasan értésemre adta, hogy Önt keressem ez ügyben kizárólag. És hogy ha átadom ezt az üzenetet, akkor segíteni fog. -nyújtott oda a kupec egy fecnit, amin csak egyetlen név volt olvasható, miután feltörték a pecsétet róla.
-Tudom, miért híresztelték ezt rólam. -felelte a tünde égő arccal- Bár szerintem félre értette a barátját. Kicsit több időmbe kerül megszerezni, amit kér. És több költségembe. Félek, hogy nem tudok az áru értékének felénél lentebb menni.
*Galilei nagyot nyelt, hisz így is a tizedét ki kellett fizetnie csupán egy nyom megvételéért a tisztnél. És most újabb 50%-ot lenyúznak róla, ám még így is csak a vételárat számolja. Szóval ha bele megy, a veszteség fixen garantált. Ám jó haszonnal tudná tovább adni, akkor máris majdnem nullszaldós lenne a történetben.
-Állapodjunk meg 40%-ban! Sajnálom, de már így is nagyok lesznek a veszteségeim. Ki kellett fizetnem az árut és most újabb összegek, hogy csupán eladhassam. Nem tudok a végtelenségig fizetni. Inkább vigye, aki megszerezte, és engem hagyjanak békén!
*Mondta keserű hangon, és már szinte síró görcsben állt volna fel az asztaltól, mikor megragadta a karját a vele szemben ülő.
-Várjon! Fifti-fifti és megszerezzük magának, ami kell. De nincs nálunk.
*Az üzletember arcába hirtelen vér tódult, ahogy úgy érezte, hogy hülyének akarják nézni. Holott valóban egy másik banda vitte el, ám a parancsnok azért vezette ide elégséges nyommal, hogy a már rég óta zajló bandaháborúk részének tűnjön az, ami történni fog. És ő kimaradjon látszólag az eseményekből.
-Tudok jól a boszorkányáról! -rántotta el a kezét- Ha nem hajlandó segíteni nekem, akkor majd elintézem, hogy hírét vegyék, milyen aljas kis húzásokkal tévesztik meg a maguk kis jóslásaival az embereket. Tudok én kárt okozni, ha akarok!
*Zavartan húzza össze Al-Sziszi a homlokát.
-Milyen boszorkány? Milyen jós? Mi tündék vagyunk.
-Á! Tudok én a kis piaci varázslónőről, aki rá akarja tukmálni a jóslatait az emberekre és balszerencsével fenyeget, ha nem adsz neki pénzt. Majd kiraboltatja az áldozatot, hogy megfélemlítse. -nem akart nyíltan vádaskodni, hiszen ha úgy lett volna, ahogy gondolja, akkor most pont maga alatt vágná a fát. De nem bírta ki a megaláztatást, amit itt kapott.
-Fifti-fifti! És megállapodtunk. -nyújtja a hírszerző a kezét, de tekintetében már ravasz fény csillog, nem az iménti kegyetlenség, amitől valljuk meg emberesen, a messzi földről érkezőt kirázta a hideg.
*Így történt, hogy a sarlatánhoz lépett a nap folyamán a piacon egy tiszta feketébe öltözött elf és halkan a fülébe súgta.
-Gyere velem, ha nem akarod, hogy elvágjam a nyakad itt helyben! -ezzel megragadta a karját, hogy érezze a nő, nincs értelme menekülni.

Lisbeth nem sejti, hogy milyen ármányok készülnek a háttérben, bár azt nem csak sejti, de pár elkottyantott szóból az őröktől, szolgálóktól, lovászoktól tudja is, hogy a kereskedő járt a katonák parancsnokánál és nem kellett hozzá nagy ész, hogy miért volt ott.
Ahhoz meg főleg nem, hogy tudja mit fog erre lépni a korrupt katona, aki igen csak ragaszkodott zsíros posztjához, hiszen a kikötőnek nagy forgalma volt és mivel mindkét részről leszedte a sápot, a vagyona igen csak gyarapodott. Neki az volt az érdeke, hogy mindenki elégedett legyen és, ha ehhez az kellett, hogy feláldozzon pár semmitérő életet az áldozati oltáron, hát rajta biztosan nem múlik.
Viszont az tény és való, hogy a lány igen csak elszámította magát a külhoni makacsságát és kitartását illetően, amivel vissza akarta szerezni a holmiját és ehhez inkább képes volt az árujának fele értékével fizetni, mint, hogy kifizessen pár aranyat egy készséges jósnőnek.
A magát boszorkánynak sejtető lány erre nem számított és bár elég ravasz tervnek gondolta azt, amit szeretőjével kiterveltek, ebben most lehet nagyon elszámította magát.
Arra számított, hogy a matróz előtt elejtett szavakra a kereskedő most már biztosan felkeresi és akkor „megjósolja” neki – persze kellő ellenszolgáltatásért cserébe, hol találja meg az eltűnt áruját. Hát, ha nem is az egészet, de legalább jó részét. Valamiből a bandának is élni kell, na meg persze a parancsnoknak is meg kell fizetni a sápot.
Azonban hiába várta egész délelőtt Galileo-t, mert közben megtudta, hogy így hívják a hajó tulajdonosát, az csak nem jött és most már igazán dühös volt. El is határozta, hogy ha délután sem kerül elő, elballag a hajóhoz és átkot szór rá, felhozva a kiütéssel kezdődő vágylerohasztó fenyegetőzését is, amivel remélhetőleg a hideglelést hozza a kapitányra és a vitorlamesterre, velük együtt a legénységre is, akik majd lázadozni kezdenek, de ebben megakadályozta egy őt keményen megragadó sötét elf, akinek öltözékében rémülten ismerte fel a Testvériség egyik emberét. Természetesen tisztában volt a város alvilágának megosztásával és eszében sem volt újat húzni – főleg nem nyíltan – egyikkel sem.
- Veled megyek, de csak a magam jószántából, és jobb, ha nem tapogatsz, mert holnapra a ragya ver ki és vért fogsz hugyozni, ha egyáltalán lesz még mivel. – sziszegi vissza, merészen belenézve azokba a fekete szemekbe, bár közben egy zabszem sem fért volna a fenekébe, mert persze ehhez semmilyen hatalma nem volt.
Előkészített mérge meg nem volt éppen kéznél.
Minden esetre tudta, hogy jobb engedelmeskedni, mint magára haragítani Al-Sziszit, így ment.

A jósnő átkokkal fenyegetőzik, bár igen kezesbáránynak mutatkozik közben. Nem is sejtheti, hogy azok, akik fajuktól elfordult erdei tündéknek híresztelik magukat, valójában Zevadar éj elfei. Még kevésbé sejtve, hogy pont azért, mert Galileo szavai nyomán felmerült bennük a gyanú, hogy renegát papnővel van dolguk, fajuk sötét mágiájával blokkolást tettek rá.
Ha észre is venné, hogy kicsit szétszórtabb az alak közelében, nem tehet ellene semmit. Az bizony egy várostól nem messze lévő kocsma sötét boros pincéjébe hurcolja el és kötözik meg ott, míg előkerül a rettegett vezér.



-Nos, drága hölgy... -szorítja meg a kezével erőből a nyakát és hogy a pánikot fokozza, még a fojtás átkát is ráteszi- Azt hiszem, nem mondott el nekem mindent. Sőt! Azt hiszem, semmit nem mondott el, pedig az én területemen vadászik kliensekre!
*Enged a szorításon, hogy levegőhöz jusson, de még mindig a nyelőcsövét tapogatja.
-Azt hiszem, hogy mulasztásának következményeit csak egy nagyon nagy értékű szolgálattal tudja megváltani. Jobb lesz, ha kitalálja gyorsan, hogyan tudnék a barátaitól megszabadulni és talán akkor az ÉN engedélyemmel űzhetné tovább az ipart.
NAGYON FELBOSSZANTOTT, HOGY KI AKART KERÜLNI.

Természetesen Lisbeth nem tudja, hogy az elfek nem azok, akiknek mondják magukat, hiszen még sosem látott igazi lombtündét, sőt azt sem igazán érti, hogy miért olyan engedékeny, bár a száját nem tudja befogni és zsigerből fenyegeti meg a fülébe suttogó fekete ruhás Testvériségest.
Mivel csak szélhámos, így azt sem érzi, hogy ha képes lenne az átok megidézésére sem sikerülne, hiszen ebben a sötét elf praktika megakadályozná.
Mondhatni szerencsére, mert akkor sokkal, de sokkal idegesebb lenne és talán már a rettegés is elgyöngítené a lábát, aztán cipelhetné magával a hallgatag kísérője, így azonban a saját lábán halad végzete felé, csak akkor kezd el kapálózni és kiabálni, mikor a picébe érve megragadják és megkötözik, mert akkor megszabadul az eddig elméjén ülő bénultságtól, ami megakadályozta, hogy logikusan gondolkozzon.
Most már hiába minden, a kötelek erősen tartanak és, ha a kísérőjén kívül más is van ott, akkor is hiába szórja rájuk átkát, láthatóan senki nem veszi komolyan, így fel is adja, bár inkább a torkán akad a szó meg a lélegzet, ahogy megjelenik Al-Sziszi és megragadja a torkát.
Pár pillanatig csak hang nélkül tátog és fulladozik, míg meg nem engedi neki a kegyetlen kéz, hogy lélegzethez jusson és, amikor zajosan kapkodja a levegőt, rémült tekintetével kiutat keresve, ami most nagyon úgy néz ki semmilyen praktikával sem lehetséges.
- Barátok? Kérem, uram………eszemben sincs felbosszantani, hiszen nem vagyok bolond. – nyüszít megadóan, de annyira még sem őrült meg, hogy cseberből-vederbe kerüljön. – Ha tudom, hol találom biztosan megkeresem, hogy az engedélyét kérjem……higgye el és én…..én szívesen kárpótolom. Elismert jós vagyok, gazdaggá tehetem, híressé vagy amit ……..csak akar. – dorombol a hangja, hogy bevesse „másik” adományát.
Közben lázasan gondolkozik, mennyire is éri meg neki, ha újabb barátra talál is a Fekete Lidérc főnökét lecserélné a Testvériség cseppet sem rosszul kinéző vezetőjére.
Kérdés mit ajánlanak neki, bár az életéért sok mindenre képes. De azért még próbálkozik, hátha jól jöhet ki a dologból.

A tünde még közelebb hajol hozzá, hogy csak egy ujjnyi válassza el a két ajkat. És hűvösen közli a feltételeket.
-Hogy mit akarok? A Fekete Lidércek fejét. Meg tudod szerezni? Úgy terveztem, hogy üzensz neki és elcsalod egy sötét helyre az este. Vagy írsz levelet, ha tudsz. Ha nem, akkor mondasz egy nevet és azt, hogy mit adjon át az a személy a Főnöködnek.
*Egyik keze fentebb csúszik és két ujja közé csípve a nő állát kicsit megemeli azt.
-Ha eltakarítottuk a piszkot, szabadon engedlek és a védelmem alatt csalhatod ki a pénzt továbbra is. Csak a felét kérem el adóként. De ha nem sikerül a kelepce, akkor garantálom neked, hogy itt fogsz meghalni.
*Ezzel a másik kezével is elengedte a nyakát és egy kósza tincset simított hátra a lány frizuráján. Nem volt kedve elengedni csupán néhány ijedt és kedves szóért őt, inkább szerette volna, ha megtud még egy embert, akiben kellően megbízik az ellensége. És akivel üzenve rókafogóba tudja csalni.
Biztosítéknak pedig, hogy sikerrel járjon, itt volt ő.

Minden hidegvérére és tapasztalatára szüksége van Lisbeth-nek, hogy ne mutassa a férfinek, hogy milyen páni rémületben van. Próbál a tekintetébe annyi ígéretet és csáberőt belesűríteni, amennyit csak bír és képes, de a nyakán lévő kezek ezt eléggé bekorlátozzák.
Fél, talán sosem félt még ennyire, mióta a szélhámosok sorait erősíti. Eddig elég jól mentek a dolgai, igyekezett nem rálépni egyik nagykutya tyúkszemére sem, amíg nem tud megerősödni annyira, vagy olyan kapcsolatokkal rendelkezni, ami biztosítja ezt számára.
Most azonban a Testvériség hideg és zord, jóképű vezetője olyat kér tőle, ami könnyen nehéz, nagyon nehéz helyzetbe sodorhatja. Mert azért a Fekete Lidércek sem most kezdték a szakmát és nem hiába, nem talált eddig a Testvériség sem fogást rajtuk, amit most az ő „árulásával” akarnak kihasználni.
Persze, ha Al-Sziszi számítása jönne és ezt biztosra vehetné, akkor habozás nélkül adná át tálcán Grank fejét, de ……..és ez a de, volt a lényeg.. De mi van, ha rosszul sül el a dolog. Az asztala most biztosítva van a kikötőben és még nagyon nem is vámolják meg érte, elég ha a testével fizet, ami nem is olyan megerőltető, Grank nem csúnya férfi és jó az ágyban.
Mit kapna ő többet ennél? Talán ellavírozhat a kettőjük között, kivárva ki fog győzni.
- Nem tudok én írni jó uram. – tartja továbbra is a rémült, alázatos hangot. – És Gran nem fog maga elé engedni senkit, akit nem ismer. Nekem kell felkeresnem személyesen, különben semmire nem lesz hajlandó. De én……én tudok rá hatni. – törleszkedik bele az állát fogó kézbe és a simításba, mint egy jól nevelt macska. – Mindent megteszek, hogy elégedett legyen velem, sok praktikát tudok uram, amivel boldoggá tehetem, mert látom a szemén, hogy mostanában elkerüli a szerencse és a boldogság. – üti a vasat, amíg meleg és jók hozzá, még ha halállal is fenyegetik.
Hát, ha annyi aranya lenne, amennyit ezt már hallotta…….Bár erről a férfiről még el is hiszi.

Sziszinek egyáltalán nem tetszett, amit hallott, mindamellett mégis előre hajolt és megcsókolta a lányt. Látni akarta a reakcióját, mielőtt válaszol.
Ahogy visszacsókol Liz, megnyalja a szája szélét és kicsit ízlelgeti még. Ám hamarosan ki kell mondania, hogy végül is mire jutott. Pedig számára az eredeti terve sokkal jobban tetszett.
-Akkor üzenj az alvezérének. Vagy biztos van egy bizalmasa. Mindenki csak nincs elvágva a külvilágtól...
*A kapitány viselkedésén az otthoni selfek valószínűleg meglepődnének, sőt! Még meg is botránkoznának. Ahogy tette ezt itt jártakor Aglarnis is. Hiszen mélységesen megvetik az idegen fajokkal keveredést. És az a pénzsóvárság sem jellemző rájuk, amit itt tapasztalni.
Ám a hírszerző hamar rájött, hogy nem lesz elegendő csupán Capital kegyeire támaszkodni a kis szemétdombja kitakarításában. Felismerte, hogy a más népeket tömörítő bandák elleni állandó harcban nem elég csak újabbnál újabb újoncokat fogadni, gazdaságilag kell managelni. És ehhez a Szolgálatok arany szabályát használta fel, munkád egyik célja legyen a pénzkereset!
De még ez sem indokolja, hogy idegen nőkkel kezd sokszor igen nagy tömeg előtt viszonyt. Sokan ezt már végkép nem az álcájának tudják, hanem látni vélik, hogy megrendült benne a kultúrájuk iránti bizalom.
Ám eme pletykákat az emberei között olyan dolognak tartja, mint most is... Érdemes máskor foglalkozni vele. Sokkal inkább az előtte még mindig megkötözve álló hölgyre fordítsa a figyelmét!

A férfi csókját Lisbeth igyekszik úgy viszonozni, hogy abból már levonhassa a másik a következtetést, mit várhat majd tőle, ha nem csak egy csókig jutnak el. Szeret felkészült lenni és a száját borító kence, ami a kívülállók szemében csak egyszerű ajakkiemelő, bizony tartalmaz némi vágykeltő anyagot. Persze a főzetek és mérgek által elért hatást szereti mágikus, boszorkányos képességei alátámasztására használni, ezért valahol muszáj is felkészültnek lennie.
Vannak olyan folyadékai, kenőcsei, amit a körmére tud kenni, vagy ahogy most is az ajkaira.
A ruhája rejtett zsebeiben is akad egy-két érdekes tartalmú fiola, de ahhoz nem fér hozzá, de azért sajnálná, ha elvennék tőle. Nem minden hozzávalót könnyű beszerezni, van amiért neki is súlyos érmékkel kell fizetni.
- Látom téged uram, nehéz eltántorítani a szándékodtól. – kunkorodik feljebb a szája széle a lánynak, bár a helyzete csak icike-picikét javult és még ettől Sziszi nyugodt szívvel vágná el a torkát.
Ezt látta azokban a fagyos tekintetekben, amikor közel hajolt hozzá, hogy megízlelje ajkait.
- Rendben, de tégy ígéretet, hogy bármi lesz is az ügy folytatása, megvédesz a bandától. – komolyodik el aztán, némi töprengés után.
Nem szívesen kötelezi el magát, jobb szeretne kivárásra játszani, de itt és most olyan ellenféllel került szembe, akivel nem akar ujjat húzni, még ha Gran-tól is fél, de az most messze van, Al-Sziszi meg közel.
Lisbeth nem is sejti, hogy egy sötét elf rejtőzik a férfi álcája mögött, mert akkor valószínűleg még ennél is jobban meg lenne rémülve, de akkor eszébe sem jutna, hogy később közös munkát képzeljen el vele, vagy az ágyába kívánkozna, hanem ahogy tudna állna is tovább a városból.
Amennyi rémhírt hallotta a sötét tündékről, napokat tudna eltölteni a felsorolásokkal.
- A pék sütödéje mellett ül egy koldus, küld oda egy emberedet és mond neki, hogy ha akar egy meleg levest legyen ott ……..mond az időpontot, amikorra a találkozót szeretnéd és a helyet is. – néz a férfire. – De ott kell lennem, különben, ha nem lát, nem fog odamenni. – próbálkozok ismét, hiszen jobb lenne kívül tudnom magam innen. - De miért most akarsz éppen lecsapni Gran-ra és honnan tudtad, hogy kapcsolatban vagyok vele? – bukik ki a kérdés Lisbeth-ből, ami már régóta fúrja az oldalát.