Óóóó, egy percig sem hittem el, hogy az a mosoly valódi az arcán, vagy, hogy azért közeledik hozzám, azért érinti meg a vállamat, hogy segítséget nyújtson, hiszen miért is tenné?
Valószínűleg már rég a halálomat kívánja és csak a felesége, valamint a jól felfogott érdeke, az információ szerzés miatt vagyok még életben. Ezért pazarolja rám „értékes” idejét.
Nem is kellett csalódnom érzéseimben, hiszen alig, hogy megragadott máris nagy lendülettel pördített lengő, tehetetlen testemen, amitől nem elég, hogy a vér még jobban a fejembe tódult, de még a gyomrom is felfordult. Sosem kedveltem ezt a fajta mozgást.
Mivel azonban csak az egyik lábam volt rögzítve, a másik egyrészt a lendülettől, a zsibbadástól, másrészt félig-meddig szándékosan lendült előre és, ha nem ugrott hátrébb a nagy Első Lord, bizony eltalálhatta a fejét.
Szívesen forgattam volna meg a szemem is az ismételt alaptalan és igaztalan vádaskodására, mert még szerencsétlenségemre egy lánnyal sem tölthettem el egyetlen romantikus és kevésbé romantikus éjszakát is és nagy valószínűséggel erre már alkalmam sem lesz, de aztán úgy döntöttem ráhagyom. Ráadásul miért is védeném meg egy aljas némber becsületét?
- Ha te mondod! Szépnek sem, meg érdemesnek sem. – nyeltem vissza még a keserű savas nyálat mi a torkomba tolult és becsuktam a szemem, hogy talán akkor kevésbé szédülök el. – Nem beszélhetek a nevében. – próbálok érthetően artikulálni, de ha még sokáig imbolygok ott, biztos lehányom. – Urb város uralkodója Kaszandra azt hiszem maga választja meg kivel akar társalogni és még te sem lennél ilyen magabiztos előtte. Szépséges és fenséges hölgy, akinek testőrségét vérfarkasok adják. – adom meg neki azért a kért információt, mert úgy sem megy vele semmire, épp, ahogy a gyűrűt sem látja, én meg addig sem szenvedek feleslegesen. – De ezt akkor is elmondtam volna, ha nem lógatsz fel ide és nem kockáztatod, hogy ….. – na eddig bírta a gyomrom tartalma, bár az nem volt sok.
A sötét elfek nem a jól táplált foglyaikról híresek.

A vén elf elvárta volna a foglyától, hogy viselkedjen, így elég kellemetlenül érintette a lelkét, hogy megrúgta. Emellett a fizikai fájdalom eltörpült. Viszont számára most a büszkesége volt a legkevesebb. Az már úgy is odaveszett azzal, hogy a lánya az egyik legsúlyosabb vádba keveredett. Figyelmesen hallgatta a mondatokat, bár gyanakvása nem akart lanyhulni.
Így történt, hogy miután Viridielből nem tudta kihúzni, hogy végül is történt-e valami kettejük között, hát félre lépve az öklendezőtől, inkább hagyta kicsit érlelődni a kötözött sonkát és átment újra a gyermeke cellájába. A tiszt irodájából a fogdába menő úton lassan, súlyosan lépkedett. Majd oda érve benyitott. Szigorú atyai tekintettel pillant körbe és ha az anyja mellett felébredt már a leánya, akkor hideg hangon kérdezi.
-Aglarnis! A fiú azt mondta, Urb városában lefeküdtetek. Mond el részletesen, hogy mi történt!
*A legendás város neve igen érdekes volt számára. Sok mende-monda fűződik hozzá, mégsem tudni biztosat. De főként kíváncsi volt, milyen érzelmeket vált ki a gyermekéből.

Viselkedek én, de hát tehetek én róla, hogy a pörgetés nincs rám jó hatással? Ha mondjuk egy asztalnál, kellemes vacsora közben kérdezgetne, akkor valószínűleg nem is rúgtam volna meg……valószínűleg.
Ha a rúgás nem lenne elég, azért az már meghátrálásra készteti, hogy a gyomorreflexen engednek a nyomásnak és mivel koordinálatlanul pörgök és himbálózok, igazán nem ér elvárni, hogy tekintettel legyek még arra is, hogy mit terítek be gyomrom tartalmával.
Aztán fogja magát és elmegy, én meg ott maradok lógva, egyre kimerültebben. De jól is esne egy pohár hideg víz.

Kimerült, mély álomból ébredt Aglarnis. Úgy érezte, hogy a teste és a lelke is össze van törve. Hiába állna előtte még az élet, nem érezte úgy, hogy az számára még tartogat valamit. Családja csak szégyenkezik miatta és ő maga is szégyelli saját magát, hiszen még arra is képtelen volt, hogy elvégezzen egy egyszerű feladatot, helyette hajtotta a harc iránti szenvedélye, olyan csatába bocsátkozott, amiben nem győzhetett és ezt tudnia kellett volna. Meg is érti, hogy apja miért látná inkább szívesebben holtan, bármilyen hírrel vagy ajándékkal is akarja enyhíteni tettét.
Azon határozottan meglepődik, mikor megérzi maga mellett anyját és érzi, ahogy annak keze az övébe kulcsolódik. De nem tudja megkérdezni, mert ezer közül is megismerné apja határozott lépteit, aki fel is bukkan a cella ajtajában.
Azonnal meg is próbál felállni, mert nem akar még ráadásul gyengének is látszani, de a kérdéstől minden erő elhagyja először, aztán a düh kezdi feltölteni elveszett erejével.
- Mit mondott? Az egy hazug disznó levélevő! És te hiszel neki …apám? – hördült fel és most már tényleg felpattant. – Semmi nem történt ott. Eltévedtünk és ott kötöttünk ki. Éjjel meg elvittek minket egy nőhöz, aki nagyon furcsa volt, hideg és sötét, de körüllengte valami….mágia. Egy levelet és egy gyűrűt adott annak a mocskos disznónak, ami állítólag láthatatlanná tud válni és tárgyakat is azzá tud tenni, csak a lombtünde nem érintkezhet vele. Aztán elengedtek minket és én magammal csábítottam az elfet, de soha még csak hozzám sem érhetett. Apám, ha meg akarsz ölni tedd azt, de ne vádolj meg ilyen szörnyűséggel! – tör ki a lányból.

A hadvezér figyelmesen hallgatta a lánya mondanivalóját, ám nem azon lepődött meg, hogy felháborítja a vád. Ezek szerint tényleg nem történt meg.
-A levél hol van? A gyűrűvel változtatta láthatatlanná?
*Tekintete épp oly szúrós volt, mintha csak az elfogott ellenséget kéne vallatnia és megfélemlítenie. Már Viridielnél eldöntötte, hogy ha előkerül egy levél Urbból, a mítoszok városából, azt kellő enyhítő körülményként fogja értékelni. Nem akarta, hogy a lánya teljesen megússza, hiszen fontos megtanulnia, hogy az ukászokat nem hétvégi hóbortként adják a hadseregben. Illik őket végre hajtani. Ha meghiúsul, akkor pedig első adandó alkalommal újabb utasítást kérni a felettesünktől. Bármi is legyen a véleményünk róla...
Volt már dolga olyannal, hogy valaki paranoiája folytán a levelet csapdával látta el és lángra lobbant közvetlenül az után, hogy kézbe vette. Az sem volt kizárható, hogy a lombtünde azon hírvivő kollégái nyomdokaiba lépett, akik igyekeztek eltűntnek vagy már átadottnak hazudni egy küldeményt.
Ám olyannal még nem találkozott, hogy a futár maga sem tudja, mi lett az üzenet sorsa... Igen csak csodálkozna azon, ha valaki csak közömbösen sétálgatna az ellenséggel a legrosszabb irányba, miközben nem is érdekelné, hogy mi lett a boríték sorsa.

Aglarnis-nak már nagyon elege van tényleg ebből az alaptalan vádból, ami még szörnyűbb az árulás vádjánál is, amit még akár el is fogadna zokszó nélkül, hiszen neki az, hogy elbukta a feladatát, felér egy árulással. De ez a dolog a lombtündével megüli a gyomrát.
Azonban most már összeszedi magát annyira, hogy higgadtabb maradjon és bár majd szétveti a düh, értelmesen elmondja, röviden és tömören, mi történt abban a különös városban.
Érzi magán apja vesékbe látó tekintetét, amit jól ismer már és tudja, hogy nem sokan állnak meg előtte. A tévhittel ellentétben, ami időnként végig borzolta katona társait, apja sosem kivételezett vele, így volt benne része, még ha nem is ilyen komor körülmények között. Kihúzta magát, bár a gyomrát félsz szorította össze, de most erőt merített anyja szinte tapintható támogatásából is.
- Miután eltette a levelet Viridiel, azóta nem láttam. – válaszolta óvatosan, igyekezve minél jobban emlékezetébe idézni, hogy mi történt a haza úton. – De véleményem szerint ez a logikus magyarázata, ha nem találtatok nála semmit. Különben minek adta volna neki azt a gyűrűt a város úrnője. – teszi hozzá, bár nem valószínű, hogy neki kell az virtuóz intrikusnak Első Lordnak tippeket adnia.
Aglarnis valószínűnek tartotta, hogy az elf ezt használta ahhoz, hogy eldugja a fontos küldeményt, hiszen a lány emlékezett rá, hogy az Úrnő megfenyegette a hírvivőt arra az esetre, ha nem érne célba a levele. És bár Uráldur lánya nem ismeri az erdei elfet, nem tudja, hogy már apja többször is olyan helyzetbe hozta, hogy az a halálát kellett volna okoznia és mégis itt van, fricskát mutatva a sötét tündék egyik leghatalmasabb vezetője elé, de azért a levél miatt értékes fogolynak gondolta.
De nem azért, hogy ezzel mentse az életét, hanem népe érdekei miatt. Tudta jól, hogy nem kerülheti el a büntetést, ez az ő hadseregükben nem szokás.
- És vigyázz vele apám, erős mágiája van, bár igaz a legtöbbet a természetben használta, de ki tudja mit rejteget még. – teszi hozzá halkan a figyelmeztetést, mert eddig nem igen tudták, hogy milyen varázslatokat tudnak használni az erdeiek.

ISIS férje végre elmosolyodik. Bár nem önfeledt jókedvében, de mégsem tudta megállni.
-Ne félts te csak engem a mágiájától! Ismerem, mire képes. A nőknél igen hatékony, de mi erősebbek vagyunk náluk.
*Igen magabiztos volt, hiszen úgy hitte, már mindent tud. Egyszerűen csak ki kell szednie Turion fiából, hova is dugta. És a lánya megmenekült.
Nagy elánnal vágott neki a megvalósításnak. Egy őrmesterrel tért vissza a tiszt szobájába.
-Nos, úgy tűnik, hogy elkövettél egy hibát. A bűntársaddal nem ugyan azt a mesét mondjátok. Szóval a közös barátunk elbeszélget veled, gyermekem, mielőtt még komoly baj történik. Addig magatokra hagylak.
*Ezzel az őrmesterasszonnyal ott hagyta őket kettesben. A nő kezén egy félbe vágott fémgolyóhoz hasonló volt az egyik oldalt. Olyan, amiről már sejted előre, hogy mit akarnak vele csinálni. Az asszonyság nem igazán volt egyelőre még beszédes. Csupán bele húzott a plafonról lógó gyomrába. Azután még egyet. Megint a vas kezével. Mintha csak unatkozna, megeresztett mind a két kezével egy gyors sorozatot. És közben a boxolókhoz hasonló táncolásba kezdett. Mintha csak egy élettelen homokzsákon gyakorolna...

Mindenek ellenére, ami történt és amivel megvádolta apja, Aglarnis félti a hadvezért. Ő látta, hogy mire képes a tünde és tart tőle, hogy a férfi nem tárta elé a teljes repertoárját, de nem vitatkozhatott sem apjával, se a feljebbvalójával. A figyelmeztetést megtette és most már csak egy aggódó pillantást vetve anyjára remélte, hogy az azért meghallgatásra talál.

Egyre jobban szédültem, ahogy ott lógtam fél lábbal felkötve. A másik lábam teljesen elzsibbadt mikor újból nyílt az ajtó és megjelent a gyűlölt sötét elf, de nem volt egyedül.
- Bűntárs? – nyögöm száraz szájjal, alig hallhatóan és értetlenül. – De én nem…….
Azt hiszem nem nagyon kíváncsi arra amit mondani akarok, inkább valami sötétbőrű, tenyeres-talpas nővel hagy magamra, legalábbis amennyit látok belőle így fejjel lefelé, megduplázva.
Fél szemmel látok valamit megcsillanni a fáklyák fényénél a kezén, de nem tudom mi lehet az, azonban hamarosan megtapasztalom.
Hirtelen vág bele a védtelen gyomromba és az olyan, mintha egy bika szarva talált volna el. Hangosan szalad ki belőlem a levegő és erős öklendezés tör rám, de még csak éppen hogy valamennyi levegőt sikerül magamba szívni, mikor már az is kiszorul belőlem, valami artikulátlan nyögéssel együtt.
Nem tudom hányadik ütésnél veszítem el az eszméletemet, de a fulladás réme és a végtelen kín végül maga alá gyűr.

Ahogy Uráldur a folyosón várakozott, egy idő után elhalkultak a kínzás zajai és a nő kilépett az ajtón. Az Első Lord egy bólintással vette tudomásul, hogy már nincs mit kipréselnie az egyszerű katonának belőle... fizikailag legalábbis nem maradt benne semmi. Így miközben az visszatért felpofozni a jó képű fiút, addig a hadvezér hozott egy pohár vizet, azzal együtt lépett be.
Ha már ébren van, akkor az első mondatában leszögezi az amúgy is jól látható tényeket.
-Hoztam neked egy pohár vizet.
*Ezzel arcon locsolja vele a hírnököt és a hajánál fogva felemeli kicsit, hogy a háta meggörbüljön, de se a lógás érzete ne múljon, se kényelmes ne legyen. Még kevésbé, mintha csak hagynák félig bódultan a gravitáció gondjaira.
-Azt már tudjuk, hogy mi áll a levélben. Csak azt mond meg, hol van! És több nem is fog érdekelni engem.
*Igen türelmetlennek próbálta kiadni a hangját, de ez erőltetett volt. Túlságosan sok időt fektet a kihallgatásokba, és ezt Viridiel is tudta jól. Inkább csak udvariasságból vitte a komoly hangot és a megkönyörülő stílust.

Égő arccal, erős pofonokra térek magamhoz és úgy érzem, mintha minden egyes csontom összetört volna, a gyomrom helyén pedig valami képlékeny massza lenne. A torkom száraz, mint a sivatagi tapló, szemem előtt vörös karikák ugrálnak. Eddigi életemben, még a bányában sem éreztem ennyire keservesen magam.
És még csak azt sem tudom igazán miért! Vagyis tudom, de nem igazán fogok tudni változtatni rajta.
Próbálom a hang felé fordítani legalább a szemem és bár lassan forognak a gondolataim még, azt még így is furcsálnám, ha Uráldur hirtelen ennyire gondoskodó lenne, de nála minden mögött hátsó szándékot kell sejteni, így semmi sem kizárt.
De itt most nincs erről szó! A víz a képembe loccsan és ettől kissé tisztábbá válik az előttem hullámzó kép. Prüszkölve próbálok megszabadulni az orromba jutott folyadéktól, amiben sokat segít, amikor kínzóm üstökön ragad és hátrafelé megfeszít, bár fájdalommentesebb módját is tudtam volna értékelni.
- Levél? Mmmm…..az Úrnő….írt….az…Uralkodónak……nem….tudom…..mi volt benne, ha….ha megölsz sem.
Hol van? Ez jó kérdés és megint eszembe jut a gyűrű. Talán azért nem találtam, mert az rejtette el, még előlem is? Érdemes meghalni egy papírdarabért? Különben is, honnan tudja mi van benne? És, ha tudja, miért szenvedjek tovább a fedezésével? Igazat mond? Hiszen érzem, hogy bár sürgető a hangja, de tudom, hogy milyen türelmes, ha a kínzásról van szó.
- Talán mágia……..védi. Ha….tudod mi van benne…..miért nem tudod hol van? – zavarodom össze és nyöszörgöm a kezei között és bár szívesen köpném is le, de sajnos annyi nyálam sincs, hogy száraz torkom megnedvesítsem. – Az az átkozott, áruló lányod ezt nem tudta elmondani neked?

ISIS férje közelebb hajolt, noha azért tapasztalatai miatt vigyázott még mindig, hogy ha valamit rejteget is még a srác gyomra, félre kaphassa a fejét egy hirtelen lehányás elől. Nem bízott benne, a végletekig nem.
-Túl sokat beszélsz és túl keveset mondasz. Lehet, hogy mágia védi. És lehet, hogy úgy beszélsz a társadról, hogy ki kell mosni a szádat. Vágyakozol a csókja után még mindig, mi?
*Ezzel, bár alig adott már esélyt annak, hogy igaz lenne az utolsó mondat, azért hoztak nekik egy fém vödröt teli vízzel és egy szappant. Nem volt nehéz az első mozdulat, hiszen jószerivel csak meg kellett emelni a vödröt. A második fázist -a szappanozást- inkább a segítőjére hagyta.
-Kutasd át! Úgy tűnik, láthatatlanság védelme van rajta.
*A tapogatás után a gyűrűt nagy nehezen kitapintja és le is veszi a sötét elf az ujjáról. Ám a levél még így sem kerül elő, így az ékszert az asztalra teszi. A felettese pedig felveszi és az ujja körül forgatja, hátha valamit észre vesz.
-Fiam, fiam! Mi lett belőled? Se hozzám nem tartozol, nem segítesz. Sem a nevelő apád kedvében nem jársz. Mi lesz veled, ha így folytatod?

Úgy látszik nem hatottam meg Uráldurt sem a készséges válaszommal, mert hiszen az volt, majdnem mindent elmondtam neki amit tudtam, sem az őszinte beszédemmel, amivel szeretett gyermekét emlegettem, akit hagyott egy mellettem lévő cellában rohadni, már, ha nem volt az is valami nagy átverés része. Ezeknél a sötét elfeknél sosem lehet tudni, kegyetlenek, nem foglalkoznak semmilyen fájdalommal, azt egyenesen szégyennek tekintik és a normális vendéglátást még csak hírből sem ismerik.
Szinte teljesen mozgás képtelen vagyok mostanra, a lábamat egyáltalán nem érzem, a fejem majd szét robban, így aztán csak némi gyűlölködő tekintettel tudok reagálni az újabb megnyilvánulására.
- Mint egy mocsári féregére, jah. – húzom el a szám, hiszen miért is hagynám annyiban.
Ez semmin nem változtatna. Ha azt akarja, hogy még jobban szenvedjek, akkor szenvedni fogok, hiszen a nagydarab némber habozás nélkül teljesíti, amit mond neki, valószínűleg felettébb élvezi is a dolgot. Felfogni nem tudtam, hogy egy nő, miként adhatja ilyen mesterségre a fejét!
Nem volt nehéz kitalálni mire készül, ráadásul egy dologgal nem lehetett a hadvezért vádolni…, hogy nem tartja be a szavát.
Gyenge voltam ugyan, de azért még tekeregtem kicsit, míg az újabb tortúrán átestem és ami újabb és újabb öklendezési rohammal járt, még akkor is mikor már rég túl voltam rajta. Ha valami csoda folytán túlélem ezt és lesz gyerekem, soha nem fogom még csak fenyegetni sem azza, hogy kimosom a száját, mondjon bármit is!
Néha meg-megremegve, csendesen tűröm, hogy a nő durva lapát keze minden porcikámat végig tapogassa, kíméletlenül és semmit ki nem hagyva…….
Nem tudok akkor sem ellenkezni, mikor megtalálja és lehúzza az ujjamról a gyűrűt, csak kétségbeesetten nyögök fel…………………de bár én is arra gondoltam, hogy a levelet talán ez rejti, még sem történik semmi. Nehéz sóhaj hagyja el a számat, ami egyrészt megkönnyebbülést, másrészt félelmet mutat. Úgy sem hiszi el senki, hogy nem tudok semmit!
- Azt……azt mondtad….nem…..lesz fiúzás. – nyögöm ki egy köhögő roham után. – De mindegy is, ha nincs levél, úgy is…halott vagyok. Ha nem te, akkor az Úrnő fog megölni engem……és, ha szembeszállsz vele……téged is self…….tudod, hogy meg van hozzá a hatalma…….ugye tudod? – vált a beszédem egyre szaggatottabbá, talán az összes vérem a fejemben volt és a hangok kezdtek távolodni.
A zsibbadás után most a bokámba olyan fájdalom nyillalt, hogy még hasonlót sem éreztem.
- Mind ………..barbárok vagytok……………

Uráldur egy fintort vágott arra, amit korábban ígért.
-Azt ígértem, ha mindent elmondasz, nem lesz fiúzás. De eddig mindent csak a bűntársadtól tudtunk meg. Tőled még azt sem, hol van az a levél, amit végső bizonyítékként felmutathatnánk.
*Minden esetre megkönyörült a foglyán, mielőtt még maradandó károkat szenvedne az egészségtelen testtartása következtében és elvágta a köteleket. Ha nem vigyáz Turion fia, akkor pont az alatta hagyott vizes vödörben fog landolni a feje.
-Vagy kinyögöd vagy meghal a nimfa szerelmed, akivel összemelegedtél a szökésed előtt. -közelebb hajolt hozzá- Ne hidd, hogy nem tudok róla! Nem a lányom az első. Közel sem.

Azt hiszem a már ki tudja mióta tartó fejjel lefelé lógás nem tett jót az egészségemnek és a memóriámnak sem, bár a vádaskodására igazán könnyű a válaszom, csak az a baj, hogy úgy sem hiszi el, hogy az igazat mondom és csak ennyit tudok.
- Mindent….elmondtam. A lányod meg….nem a bűntársam, bár….én sem követte el semmi bűnt. – suttogom nagy erőfeszítéssel, hogy egyáltalán tisztán tudjak még gondolkozni. – Nem tudok a …..levélről…….A városban még nálam volt…..aztán mikor kiértünk onnan …..eltűnt. Ez…..ez az igazság.
Melegséget érzek végigcsorogni a halántékomnál és látom lecsöpögni a  vérem, ami az orromból kezd folyni.
Talán nem akarja még Uráldur, hogy eltávozzam ilyen könnyedén a világból, hiszen nem tudta meg, amit akart, így a következő pillanatban hangos csörömpöléssel zuhanok a földre, magammal rántva a vizes vödröt, amiben fejjel landolok és valószínűleg gy pár percre el is ájulok. A testembe nyilalló kín térít magamhoz. Olyan, mintha épp fűrésszel vágnák le, érzéstelenítés nélkül a lábaimat, a fejemet pedig satuba fogták volna.
Kicsit nehézkesen jutnak el hozzám a szavai, bár a pár pofon, amit a tenyeres-talpas asszonyság lekever közben, hamar tisztára söpri az agyam, ahogy próbálok elhúzódni tőle.
- Nimfa? Szerelmem? Még kivel nem …..akarsz összeboronálni? Ezzel a nőstény tehénnel nem? – utalok a hóhérjára. – De elmondom neked lassabban, hogy végre megérts és, ha van olyan mágiád, amivel a fejembe látsz, akár használhatod is. NEM…..TUDOM….HOL….A….LEVÉL!
Tudom, hogy bármit megtehet velem, de egyelőre meg sem tudok mozdulni és amúgy is, hová mehetnék. Talán ha ki tudnám húzni a nő tőrét, amikor újból felém hajol, akkor végezhetnék magammal. Úgy teszek, mint aki megint elveszítette az eszméletét.

A kedves hölgy, akivel való intim viszonyt felvetette a lombtünde igen lelkesen és kitartóan dörgölte oda lábfejét a fiú oldalához. Félve, hogy szerelme nem veszi észre, jó nagyokat is lendített a bakancsos lábával.
Ám még az ő személyes „megszólítottsága” okán sem hagyott fel némasági fogadalmával. Majd mikor megunta és fáradni kezdett hosszú ácsorgáshoz szokott, izmos lába lehajolt hozzá és „kezébe vette az ügyet”. Bármi is legyen az az ügy a húsklopfoláson kívül.
Eközben a lehajolás közben akarata ellenére lehetőséget adott a rövid fegyvere védtelenül hagyásával, hogy Viridiel véghez vigye azt, amit tervez.

Azt hiszem kimondottan szerencsém volt, hogy mennyire el voltam még zsibbadva, amikor érezhetően felbosszantottam Uráldur néma vérebét, bár a vége felé azért márt próbáltam összegömbölyödni, ahogy megadta magát pár bordám és talán az egyik vesém is.
Minden esetre azért nem terveztem, hogy addig fajuljon a dolog, míg tényleg elájulok, ami már nem állt távol tőlem és a sötét elf hadvezérnek láthatóan esze ágában sem volt leállítani a belevadult nőszemélyt, míg laposra nem püföl.
Így aztán nehezemre esik ugyan, hogy az utolsó rúgást nagyobb nyögés nélkül elviseljem, de összeszorított foggal megteszem, bár tény és való, hogy erősen megfagy bennem a vér, mikor úgy hajol le, hogy „kezébe vegye az ügyet”, ezért a lehetőségeimhez képest gyorsan kell reagálnom és mikor a legközelebb kerül hozzám az oldalán felrögzített tőr megpróbálom azt kikapni onnan és már fordítom is a nyakam felé, hogy megvágjam magam, ahol tudomásom szerint a legvastagabb ér halad, remélve, hogy senki nem tud benne megakadályozni, mielőtt legalább egy kis vágást megejtek.
Még utoljára magam elé idézem a zöld fák lombjait, a madarak vidám énekét, hogy legalább gondolatban ezen kellemes emlékekkel adjam magam Istenem hatalmába.

A nő majdnem kiadta a dühét, hogy őt hírbe hozták egy zöldikével... Majdnem, rajta kívül már senki nem fogja megtudni, vajon mennyire volt benne szufla a kétkezi munka fázisához a lábbal való bánásmód után.
Ám Viridiel hirtelen megragadja a tőrét és saját torka ellen fordítja. Bár máig homályos, hogyan vesztette el eszméletét, arra talán rájött még, hogy kínzójának egy levélbontó kés volt bedugva öltözékébe. Meglepő egy sötét elf katonától, de ha ennyire keresik azt a levelet, elképzelhető, hogy mindenre fel akart készülni.
Pár nap múlva kipihenten ébred a fiatal úr a táborban, ahol a nimfákkal megismerkedett. Hamar rá fog jönni, hogy kiknek szánták az óriásira növesztett fákat. (A gallyak meggyengítése nem is volt olyan helyrehozhatatlan hiba, hiszen tünde őrszemek fészkelték be oda magukat, akik magasan a köd felett sasolták a vidéket. Vajon átlátnak a ködön valamennyire, hogy az alattuk elmenőket észre vegyék? Vagy csak a távoli, ködmentes territóriumot bámulják?)

Eközben a nagyapa ügyködései nyomán hamarosan egy titokzatos alak jelent meg Aglarnis cellájában. Írásos parancsot hozott a hírszerzéstől, hogy magát szökött dezertőrként kiadva menjen a lakatlanabb részek felé és kutassa fel a lázadókat. Új fejlesztésekről számoltak be a katonák, ki kell deríteni, mik állnak a rendelkezésükre. És minél többet megszerezni belőlük, hogy a seregben rendszeresíthessék őket.
Az akció szigorúan titkos. Nem érintkezhet a birodalmi sereggel. És a hírhozó egy fáklya lángjában még a bizonyítékként szolgáló papírost is elégette.
Vajon sikerült mára elég jól kiképezni a fiatal Do'Odrun lányt ilyen kiemelt feladatokhoz? A nagyapjára persze -gondolhatnánk- számíthat majd, de hát ő csak egy csökönyös katona, aki bakákat képzett ki a sebesülése után, nem spionokat...

/A szökés rád van bízva, a hitelesség kedvéért Aglarnisnak önerőből kell kiszabadulnia. És sok homályos részt saját kezével letörölnie./

Nem sok választásom van, hogy mit tegyek és azt hogyan valósítsam meg, mielőtt addig vernek sé kínoznak, hogy még azt is bevallom, amiről nem is tudok. Minden embert meg lehet törni és én már nagyon közel vagyok ahhoz a határhoz.
Ha nem sikerül elvennem a dromedártól a kését, akkor végem van. Ezért tudom mennyire fontos az időzítés és, hogy elhitessem vele, feladtam, veszélytelen vagyok.
És sikerül! Hihetetlen boldogság önt el, mikor a kezembe szorítom a tőrt és habozás nélkül magam ellen fordítom.
A vágásfájdalma helyett tompa szúrás válaszolt, ahogy az életlen kés elcsúszott, de aztán valami eltakarta előttem a fényt és mire a döbbenet úgy igazából elérhetett volna, hogy miért is hord magánál egy self valami életlen vackor, már el is sötétült a világ.

Olyan hirtelen ébredt fel, ahogy elvesztette az eszméletét, de kénytelen volt megállapítani, hogy nem a túlvilágon van, hanem egy ismerős helyen, a fogolytáborban, ahonnan elkezdődött az egész rémálom a másik sötét tündével és a szökéssel.
Még mindig folynak a fák megerősítésére és növesztésére tett erőfeszítések, de már a legtöbb fát használatba vették és őrök ülnek rajtuk, akik a távolt kémlelik.
Most aztán még nehezebb dolgom lesz, az őrök árgus szemmel figyelnek, így sem a szökés, sem az, hogy végezzek magammal valahogy, elég távolra kerülhet a megvalósítástól.
Rabszolga! Milyen kegyetlen is ez a szó!

Látszólag közömbös arccal ült Aglarnis a priccsén, már jó ideje meg sem moccanva, gondolataiba temetkezve, mikor megjelenik előtte a fickó és egy pergament tart az orra elé. Valahogy nem érdekli, hogy jutott be a férfi, hiszen a parancs és ahonnan jött egyértelműsíti a helyzetet. Senki nem fog beleavatkozni a Hírszerzés munkájába, ha nem muszáj és ez vonatkozik még a foga őreire is, inkább becsukják a szemüket, de nem szeretnének valami véletlen balesetben elhunyni. Nem a haláltól félnek, csak attól, hogy így meghalni, abban nincs semmi hősiesség, ellentétben azzal, ha harcban esnek el.
Pár perc múlva mind a parancsnak, mind a futárnak nyoma sincs már és Uráldur lánya előtt ott áll a dilemma, hogy miként jusson ki innen, mert nagyon úgy néz ki, hogy ez is a feladat részét képezi.
Persze pont ettől válik majd hitelessé a szerepe, ha be akar épülni a lázadók soraiba, hogy teljesítse a küldetését.
És valószínűleg apja megint csak nem tud a dologról, vagy csak utólag értesítik róla. Nem mindegy már? Úgy is halott számára. Akkor legalább magának bizonyítsa be, hogy nem hasznavehetetlen.
Előre is sajnálja majd azt az őrt, aki most szolgálatban van, de hát egy korbácsolás még nem a világ vége.
Hangosan nyöszörögni kezd és összekuporodik a földön a cella közepén. Mikor feltűnik az aggódva fölé hajoló őr, hirtelen megragadja a mellkasán a ruháját és maga felé rántva erősen lefejeli és az ájultan roskad rá egy hang nélkül.
Gyorsan levetkőzteti és magára ölti a ruháját, fejébe húzza a sisakját és kifelé indul.
Mikor a fogda előtt strázsáló másik őrhöz ér és mielőtt az még kérdőre vonhatná, rámarkol a saját lába közére és miközben igyekszik, hogy árnyékban maradjon az arca, sokatmondóan megrázza, remélve, hogy a másik megérti a célzást.
- Nem kellett volna annyi sört vedelned Magor! – jegyzi meg rosszalló fejrázással, de aztán nem foglakozik a „társával” tovább.
Aglarnis megkönnyebbülve sóhajt egyet, ahogy kikerül a látószögből, majd óvatosan, lehetőleg mindig árnyékban maradva, a hold fényét kerülve halad kifelé a városból.
Ha kiért, eldobja a sisakot és a felső, jellegzetes köpenyt és tempós futásnak ered, amerre az őrök pletykáiból a lázadókat sejti.

A katonai táborból való kiszabadulását követően Uráldur kicsi lánya egyenesen tartott abba az irányba, ahol egykori társai pletykáiból a lázadókat sejti.
Ki tudhatja, hogy ez Háfez el-Aszad vagy Waterboarding gyülekező csapatait jelenti-e? No, de nem is lényeg, hiszen mind a ketten a központ hírszerzői célkeresztjébe kerülhetnek. Vezetőjük trónkövetelő ambíciói szabadon vadászható prédává vagy éppen -ha ragaszkodunk az eufemizmushoz- forradalmárokká avatták őket.
Ahogy a lápvidék legelhagyottabb területei felé halad, úgy szembe akad egy váratlan útitárssal. A szibériai tigrishez hasonlatos fagy tigris valamiért nem örül a nem rég leesett fehérségnek. Morogva bukkan ki egy bokor közül, kicsit távolabb, mint ahol Aglarnis saját útját járja. A fél méteres szilárd vízből csak a fülei állnak ki, de így is el kell döntenie a kémnek, hogy mit is szeretne csinálni.
Közismerten a tigrisek csak akkor támadnak elfre, ha nincs más ennivaló a környéken. És talán épp azért nem látszik ki a feje sem, mert épp egy könyvet olvasgat.

Nagyon fedősztorin sem kellett gondolkodnia Aglarnis-nak, ha esetleg sikerült eltalálnia az irányt és belefutna a lázadókba, bár eleinte igyekszik kerülni mindenféle találkozást, mert tart attól, hogy egy őrjáratba fut bele.
Mikor már elég messze van a várostól, azért már az út mellett halad és kocogni kezd, mert kezdi megbánni, hogy eldobta a köpenyt. Hideg van és nincs túl öltözve. Muszáj lenne majd pihennie kicsit és valami fedelet is lelnie a feje fölé, mielőtt teljesen kihűl.
Komoly fogadalmat tett, hogy most nem szúr el semmit és mindent elkövet, hogy teljesítse a feladatát. semmi felesleges hősködés, ő most egy ártatlan és szökött rab, aki mindenre hajlandó, hogy visszafizessen a hatalmon lévőknek.
Kicsit aggódik, hogy Hafez felismeri, bár elég kicsi volt, amikor utoljára látta az öreg tündét, így erre kicsi az esély, de azért ott van a lehetősége.
A tigrist ekkor látja meg, vagyis inkább csak a szeme sarkából látja meg a mozgást, hiszen az állat alig látszik ki a hóból.
Egy pillanatra mozdulatlanná merevedik és bár tisztában van vele, hogy nem mindig támadó kedvűek ezek az állatok, azért annak nagyobb valószínűsége van, hogy most éhes és nem fog válogatni.
Óvatosan megy tovább és inkább távolodik a tigristől, de ha mégis támadna, akkor fájdalommal sújtja és aztán futásnak ered teljes erejéből. Nem akarja megölni az állatot, de nem szeretné, ha vacsorának nézné.

A fehér tájon bizony hamar visszaüthetne, hogy ISIS és Uráldur lánya a kabáton túl nem vette magához az őr fegyverét. De végül is az elfek igen hosszú várható élettartammal születnek. Senki nem gondolhatta volna, hogy tizenévesen már veszélybe kerül. És a fiatalok vágynak az izgalomra.
Hirtelen a jól ismert ős szelleme jelenik meg mellette. És elégedetten mosolyog.
-Kicsit dolgoztam kettőnk helyett. A központban kihallgattam pár beszédet és úgy tűnik, hogy két nagyobb tábort sejtenek a lázadók részéről. Az egyik a lápvidék közepén van, de újabbként emlegetik azt, amely északon a mocsár és a hegyek határánál épült.
Ha segítettem ezzel valamit...
*Az állat megállt a túlvilági alak feltűnésével és halk, alig hallható morgásba kezdett. De amikor újra láthatatlanná vált -csak a jószág hihette, hogy már nincs a közelben- újra neki lendült, immáron nagyobb lendülettel. Egyenesen Aglarnis felé száguldott.

Minden lehetőséget meg akar most ragadni Aglarnis, hogy minden sikerüljön és ezért még a fegyverekről is lemond, mert talán a lázadók nem hinnének neki, ha teljes felszerelésben esne a karjaikba. Bízik a mágiájában, ráadásul már jókorát fejlődött is, amikor nagyapja szelleme megmutatta neki azt a nem csekély varázslatot, miként hagyhatja el a testét és járhatja be lelke pillanatok alatt a környéket. Ha nem lenne ilyen hideg talán most is megtehetné, de nem mer kockáztatni, na meg aztán feltűnik a fagy tigris is, amitől a hidegről szinte el is feledkezik,inkább azon ügyködik, hogy miként kerülje el.
Belegázol a hóba, hogy messzebb menjen, aztán hirtelen megjelenik rég nem látott nagyapja szelleme, akiről kissé már megoszlik a véleménye, a tisztelet mellett haragszik is rá.
- Kösz, milyen nagylelkű vagy, hiszen én egy cellában üldögéltem. – morogja az orra alatt, de azért fülel, hogy mit derített ki a nagypapa.
Mielőtt még kérdezhetne, ahogy jött, úgy el is tűnik a szellem és még nagyon töprengeni sem tud mire megy ezzel az információval, mert észleli, hogy a tigris támad.
Mivel még valahol félúton jár, talán az északi utat választja majd, és nem a lápot, hiszen lehet, hogy az új tábor több érdekességet rejt, amit még ki lehet deríteni.
De most először az állattól kell megszabadulnia.
Meglát egy két öklömnyi követ, ahogy kibukkan a hó alul az út mellett, ott torpan meg és a fájdalom igézetét bocsátja az állatra, majd ha az eldől a kíntól, a súlyos kődarabbal sújt le rá. Ez 5talán elég, hogy egérutat nyerjen.

A méteres hóból, amiben a tigris majdnem teljesen eltűnt, sziklák álltak ki itt-ott. Ha a nyílt vidéken ilyen hatalmas gránit tömbökkel találkozunk, mindenkiben erős a gyanú, hogy egy régmúlt idők eljegesedésekor a gleccserekkel ide érkezett vándor kőről beszélünk. Vagy... az északi elfek területén igazából nem ritka a fagy, bármikor elképzelhető, hogy kicsit hűvösebb idő hatására pár éves „jégkorszakok” kialakulnak.
A lényeg, ami a lényeg, ha nem is jól tippeli az eredetét a gyanútlan utazó, a nagy darab szikla egy fehér bundás tetején landolt, mikor az majdnem áttört volna már a hótakarón és Aglarnis rágördítette. Tigris legyen a talpán, ha ezt valaki túléli, miközben izmait görcsbe rántja a fájdalom!
Pár nap múlva a hosszú út még javában tart, hogy a renegátok nyomaira bukkanjon az elf lány, mikor újból közeledik a napi pihenő ideje.