/Lisbeth/


Hősnőnk élete nem zökkent vissza a régi kerékvágásba a szülés után. Már ha neki volt megszokott életvitele bármikor és nem csak két ideiglenes állapot. Hiszen amióta megismertük csak hánykódott a Sorssal egészen addig, míg hozzá nem ment feleségül Aligátorhoz, a könnyűlovasság katonájához és át nem pártolt sarlatánból hivatásos katonai gyógyítóvá.
Ám a pocakja hiába ment vissza, férje valamiért nem a régi étvággyal kívánja őt. Néha a láng kihunyni tűnik, ám valószínűleg az éjszakai gyereksírás és talán fáradság lehet az oka. Ez érthető is, hogy nem akar olyan sűrűn kifárasztó szórakozást, hiszen egyre gyakrabban panaszkodik arra is, hogy kimerítő napja volt a munkahelyén. Olyankor is, amikor nem megy el hosszabb őrjáratra. Ám amikor csak teheti, bevállal egyet a plusz pénz és a jobb előrelépési lehetőségek miatt.
Ha itthon van, a kocsma után első a család. Sosem vetette meg az efféle szórakozást, ott ismerkedtetek meg. Ám akkoriban még csak az izéért itta a bort és sosem költött többet, mint ami van. Ez is megváltozott alig érezhetően. Igyekszik a katonaságnál minden pénzkereseti lehetőséget megragadni, legyen szó bármiről. Ám kártyán mégis gyakran felteszi a jegygyűrűjét. És nem mindig nyer. (Igaz semmi más értéktárgyat nem, így a hiteleket hamar törleszteni tudjátok.)

Felesleges szócséplés helyett sokkal fontosabb az, hogy most is egy két hetes küldetésen van és utolsó pillanatban elmondta, hogy Yorkot, a varégok közeli városát kerülik majd meg a csapattal, hogy utána felderítsék Nysiy, az érintetlen vadon közeli részeit. És jelen pillanatban egészen biztosan nem kártyázik. (Ha majd eljön az éjszaka, talán a raj többi tagjával. Ám még verőfényes, szép tavaszi délidő van.)
És mi lenne, ha itt lenne Lisbeth? Nem tudhatja a Mesélő, hogy karon ülő csecsemővel kijön-e a várostól nem messze lévő fák közé. Ebből a ligetből szokták Össznépi asszonyai a rőzsét gyűjteni a főzéshez és az esti fűtéshez. Van elég pénze, ha akarja, megveheti akár a piacon is a jobb minőségű tűzifát a favágóktól.
Ám gyógynövényeket alig ha. Egész máshol van, épp kérelmet ad be és az ispotály vezetőjével vitázik jelenleg, ha gyermekére tekintettel ezüstből vásárolja fel a munkájához szükséges alapanyagokat.
Ám ha családi kötelességei mellett is járja még a Zöldet, akkor bizony itt van jó pár hasznos kora tavaszi virág. És egy dühös ork, aki üvöltve rohan ki a kis tisztásra a fák közül.




-Hhhaaarrrggggmmmmhhhüüüü...
*Első pillanatokban csak ennyit mond a három méteres szomszéd nép tagja. És vöröslő tekintettel néz rád.
Persze..., csak ha itt vagy. És nem az ispotályban a plusz keretet igénylő papírral a kezedben.

A kislányunk egyre több időmet köti le, pedig szépen cseperedik. Ahhoz, hogy egyre több időt töltök vele, abban az is szerepet játszik, hogy Aligátor mostanában mintha nem ….vonzódna hozzám. Persze először én is a fáradtság rovására írtam: sokat dolgozott, a lányát sem hanyagolta el, sokszor felkelt ős is hozzá éjszaka, de már nem volt szenvedély az ölelésében és mindig……mindig útba ejtette a kocsmát. Sokszor csinált adósságot is, amit persze a következő fizetésekor, vagy ha sikerül munkát szereznem az én jövedelmemből rendeztünk, de ez engem egyre jobban bántott.
Imádtam a lányunkat, de én is kezdtem úgy érezni, hogy ha nem csinálhatok rövidesen valamit, be fogok golyózni. Vagy Aligátor fejéhez fogok vágni valamit!

Mérges is voltam, meg nem is bántam, hogy hosszabb időre elment most. Mérges voltam, mert mintha egyenesen örült volna, hogy mehet, de …….nekem is volt így kis időm átgondolni, hogy mi lesz így velünk.
Gyönyörű idő volt, ezért úgy döntöttem sétálunk egyet a picivel az erdő szélén. Arra gondoltam, hogy összekötöm a kellemest a hasznossal és közben rőzsét is gyűjtögethetek, meg talán hasznos gyógynövényeket is találhatok. Jól jönne, ha most nem kéne pénzt kiadni ezekért.
A kicsi a hátamra kötött kendőben szunyókál, jót tesz neki a friss levegő, én meg épp a következő virághoz hajolok le, hogy megvizsgáljam közelebbről, mikor ordítás hangzik fel és máris egy vérben forgó szemű, dagadó izmú, nagydarab agyarassal nézek farkas szemet.
Természetesen nem várom meg, míg közelebb jön, hanem első döbbenetem után azonnal felkapom a szoknyám szélét és rohanni kezdek visszafelé.
Csak egy kis kés van nálam, hiszen nem készültem harcra, azzal meg nem sokra megyek egy dühös ork ellen.

/Lisbeth/




Mondhatjuk, hogy Lisbeth házassága kisebb válságba került, ám ezen most kár rágódni. Ha igy tesz, akkor hamar egy dühös agyaras őt fogja rágcsálni. És nem is töri a fejét a gondolkodó időben, hamar kereket old az egykori jósnő... hiszen nem kell nagy jóstehetség, hogy egy dühösen felénk robogó hústorony nem jó jel a közös Jövőnkre nézve.
Ám az ork csak fut utána és a dolog a holtpontról csak nem mozdul ki az után sem, amikor a közös nyelven is értelmes szavakat kezd kiejteni a száján.
-Mit tettetek velem? Átkozottak! Átkozottak!

Már volt szerencsém hasonló drabális orkhoz, azért most nem akartam megvárni, hogy megjelenjenek a társai is és ismét a kezeik közé kerüljek, főleg, nem, hogy ezt Izulda-val együtt történjen meg.
A kislány az ütemes rázkódásra felébred, de nem sírni kezd, ahogy várom, hanem kuncogni, tetszik neki a dolog.
Nincs kétségem, hogy gyorsabb vagyok az agyarasnál, csak azon imádkozom, hogy nehogy bekerítsenek, így elfelé tartok az erdőtől.
Azonban az ork megint elbődül, ahogy hallom döngő lépteit magam mögött és most értelmesen beszél, vagyis értem mit mond, de fogalmam sincs kire gondol, ezért megkockáztatok egy pillantást hátrafelé.
- Mi bajod van? Miért üldözöl? – lihegem oda neki, de csak annyira lassítok, hogy tartsam a távolságot.
Mivel nem látok rajta kívül mást, kezdek inkább kíváncsi lenni, ami felülírja a félelmemet, de azért az óvatosságomat nem.

/Lisbeth/




Lassan már-már beszélgetés alakul ki köztetek. És ahogy nem rohan minden oldalról hasonló állat rád és kis gyermekedre, így egyre világosabb, hogy egyedül van.
-Ha elkaplak, össze töröm az összes csontodat. Megátkoztatok, átkozottak! -bömböli utánad- Elraboltatok, törpe bányába dobtatok, ami sötét elf. Most meg újra elragadtatok. Mit tettetek velem, átkozottak?
*Ha nem is a legvilágosabb, hogy mi az ő baja és miért tetováltatta magára Természet Anya nevét, ha ők nem is benne hisznek, de legalább úgy tűnik azon ritka személyek egyike vagy, aki bele tudja élni magát a csalódott dühébe, amiért ilyen borzalmakat kellett átélnie.
Eközben egy vad galamb épp rá akarja venni az egyik szarkát, hogy megmutassa neki, hogyan kell jó fészket rakni. Ám sikertelenül. A vad galambok sosem tudnak jó fészket rakni. Ti pedig megzavartátok a tanulás folyamatát, ahogy elrohantatok a fa alatt, így oda sem tud figyelni.

Már-már hajlottam volna rá, hogy lelassítsak és megvárjam mit mond, ki átkozta meg, vagy egyáltalán mi baja van, de egyrészt nagyon is fenyegetésnek hangzott, amit ordibált, méghozzá nekem és ezen felül teljesen őrültnek, mert fogalmam sem volt miről hablatyol.
Még a bánya csak érthető lett volna, hiszen tudom, hogy orkokat is zártak be oda, de milyen törp bánya, ami sötét elf? Ennek semmi értelme, ennek teljesen elmentek otthonról.
- Neked elment az eszed agyaras! – kiáltottam rá, mert nem akarta abbahagyni az üldözésemet. – Itt nincs bánya és én sem törp, sem sötét elf nem vagyok, ha nem vagy vak!
Látom a kezén a metszéseket, de nekem nem ismerős.
- Szállj le rólam és akkor adok borogatást a fejedre, talán az használ!
Kislányom most döntött úgy, hogy még sem olyan jó móka ez és torka szakadtából sírni kezdett, én meg valami nyalka fát kerestem, ahová én fel tudom mászni, de ez a debella nem, mert kezdtem kifogyni a szuszból.

/Lisbeth/




A gyógyító hamar talál egy olyan fát, ami menedéket ad adottságai miatt ez elől az oughwari elől, ám sokáig nem nyugodhat meg. Eldobja a kezében tartott husángot, mely majdnem olyan széles volt, mint a nő dereka és csupán egy frissen kicsavart fának tűnik. És magasságra is közel akkora, mint ő.
-Nem tudom, miben mesterkedtek, de engem nem vertek át, átkozottak! Átlátok én rajtatok. Nem véletlenül történik ez velem, csak még nem tudom, hogy miért.
* Elkezdi döngetni lent a menedékedet és mint érett almát próbál leverni a fáról. Erősen rázkódik és közben hallod tovább szavait. A könnyű lélegzetéből kikövetkezteted, hogy nem erőltette meg magát eddig nagyon, pedig ha egy picit fiatalabbra mászol fel, félő már kitört volna.
-Nem véletlenül eresztetettetek el, átkozottak. Csak még nem tudom, mi jár a fejetekben. De az emberek mindig a zorkok ellen ravaszkodtak.
Úgy tűnik nem tudtad meggyőzni arról, hogy barát vagy. És lehet csak hangember, aki fenyegetőzni tud, de amelyik kutya ugat, az nem harap. (Pláne ennyi ésszel.)

Egyre biztosabb vagyok benne, hogy az orknak elment az esze, hiszen össze-vissza ordibál, olyanokat mondva, ami lehet, hogy megtörtént vele, de az biztos, hogy nem itt és most és nem én okoztam neki, de ez láthatóan nem jutott el abba a kőagyú fejébe, sőt valószínűleg vakságban is szenvedett az ostobája, hogy nem tud megkülönböztetni egy éjtündét tőlem.
Egy közepes méretű fa koronájában, egy vaskosabb, villás ág on találok menedéket és miközben megpróbálom csítítani kislányomat, hallom az agyaras további kiabálását is.
~ Ez az eszelős lehet valami mágiát hisz itt? ~
Erre gondolok, mert más magyarázatom nincs az őrjöngésére, vagy tényleg eszement, de akkor semmiféleképpen nem fogok megszabadulni tőle, erőszak nélkül.
Csak, hogy ez komoly akadályba ütközik. Egyrészt tényleg csak a késem van nálam, másrészt velem van a gyermekem.
~ Ó, hogy miért jöttem ide ma ki. Erről is Aligátor tehet! ~ forgattam meg dühösen a szememet.
Aztán csak igyekeztem kapaszkodni, ahogy az ork ostromolni kezdte a fámat és nem voltam benne biztos, hogy nem fogja előbb utóbb kidönteni.
- Állj meg ostoba izomagy! Ha a kislányom megsérül, akkor lehetsz akármilyen nagydarab marha, ígérem kicsipkézem azt a nagy füled! – kiabáltam le. – Nézz már meg jobban! Nem vagyok még csak elf sem, nem hogy sötét tünde és legszívesebben mindet holtan látnám. Ha bántottak, akkor rossz helyen keresed őket, ez egy békés város, de ha nem térek hamarosan vissza, akkor sok-sok katona jön majd ide és akkor neked véged lesz, mert zaklatsz egy védtelen nőt! – folytatom, természetesen blöffként bevetve az utóbbiakat.

/Lisbeth/





Az otromba szörny tovább ordítozik a fa döngetése közben és nem akar leállni.
-Mit bánom én, hogy baja lesz a porontyodnak. Haljon meg felőlem! Te is a szurkosképűeknek dolgozol, tudom. Nem véletlenül vagy ott, ahová kerültem.
*Majd ahogy folytatod tovább a beszédet, ő is folytatja. Csak értelme nincsen.
-Azt sem tudom, milyen város közelében vagyok. Így sosem fogok hazajutni. Azt sem tudom merre keressem az orkjaimat. Nincs értelme az életemnek. Csak az az egy célom, hogy magammal vigyek még pár áruló embert.

Na jól nézek ki! Talán mégis jobba lett volna, ha tovább futok és lehet, hamarabb értem volna a város kapujához, mint, hogy utolért volna. Ha nem lett volna velem Izulda, akkor valószínűleg így is döntök, de vele nem kockáztathattam, hogy ez az őrült utolér.
Ezt bizonyítják a szavai is, a további bömbölése, hogy nem kegyelmezne az ártatlan csöppségnek sem.
Ez alaposan feldühített. Nem a saját életemet féltettem, hanem a kislányomét és ez olyan erővel töltött el, hogy puszta kézzel is nekiestem volna, ha nem lett volna más választásom, de egyelőre csak az erejét pazarolta, nem érhetett el hozzám, a fa meg kitartott.
- TE KŐAGYÚ BAROM! Én is a bányájukban sínylődtem rabszolgaként, SOHA, de SOHA nem dolgoznék nekik! És, ha még egyszer a lányomat fenyegeted, akkor kikaparom azt a vaksi szemed, mert úgy sem használod és levágom a férfiaságod, hogy még véletlenül se adhasd tovább azt a sok eszedet, bár lehet, hogy jobban járnánk, ha mégis, mert akkor rövid úton kihalna a fajod. – ordítottam neki dühösen és ágakat vágtam a fejéhez. – Itt biztos nem találsz orkokat, hiszen a néped nem itt él, te alaposan és sokáig elihattad az eszed, ha ilyen messzire jutottál.
Közben kétségbeesettem kotorászok a zsebeimbe, hátha találok valamit, amit magamnál felejtettem, mondjuk, ami megvakítja, vagy elveszi az eszméletét, mert másként nem látom módját, hogy megszabaduljak ettől a bolondtól. Azt meg nem látom, hogy kifáradt volna.

/Lisbeth/





Ahogy átnézed a nálad lévő dolgokat, rájössz azonnal, hogy miért is vagy itt. Alaposan kifogytál a készletekből. De azért nem ártott volna legalább egy könnygázt vagy egy vakító gránátot magaddal hozni. Mert ezek a kis botocskák még meg sem karcolják az agyaras vezér bőrét. Egy mini épp csak kékülő folt nem fog kijönni az egész fa lehámozásából sem. A vastagabbakat meg te nem tudod eltörni keresztbe.
-Nem ittam, szuka! És mondtam már, felőlem meghalhat veled együtt a purdéd is. Minek hoztad ide? Engem csak az érdekel már, hogy a drowok ne érjék el a megigézésemmel, amit akarnak. Ők varázsoltak erre a helyre, és valamivel megbíztak téged.
Voltam én is a bányájukba és a te fajod átállt hozzájuk és őket szolgálja. Még fegyveresek is voltak ott köztetek. Megöllek titeket is, ÁTKOZOTTAK!
*Tovább dühöng és egyik csapása nyomán megreccsenni hallod a fát, de csak a füled káprázik. Mert jól láthatóan a következő két támadása után sem történik semmi, és az ő hangját hallani az egész erdőben.
-A Kőzabálók klánja törzsfőnöke vagyok, Hawrok, a knuut nagykövete és ti elfogtatok, megaláztatok és bezártatok a bányába. Nem akartam dolgozni, de ti ravaszkodtatok. És most is ravaszkodnak az éjtünde főnökeid, de az én eszemen nem fognak túljárni. Leszedlek onnan és agyon verlek a bunkómmal.
Nem állíthatod meg a törzs vezérét. Okosabb vagyok nálad. Mindannyiótoknál okosabb vagyok.

Minden egyes fának rohanásakor megreng alattam az ág és én a dühöm mellett egyre kétségbeesettebb is leszek, hiszen nincs hová menekülnöm, ez a szerencsétlen marha meg nem úgy tűnik, mint aki kifáradt volna.
Már mindent megpróbáltam, hogy észhez térítsem, de láthatóan semmire sem mentem, reménytelenül bolond volt és csak fújta a saját tévképzetét.
Biztos voltam benne, hogy nem leszek képes meggyőzni és ha a keze ügyébe kerülnénk, akkor tényleg végezne velem is és Izuldával is.
De nem adhattam fel! Nem hagyhattam, hogy bántsa a kislányomat!
- Hawrok! Nagyon messze vagy a bányától! Ez itt Össznépi Erődje és én gyógyító vagyok, épp növényeket gyűjtöttem, ezért van nálam a pici is. Nem tudom, hogy honnan veszed, hogy emberek is szolgálják a sötét tündéket, mert én akiket láttam mind foglyok voltak és legalább annyit szenvedtünk tőlük, mint te. Kérlek, nézz körül! Miért küldenének eléd engem egy gyerekkel? Hiszen egy legyintéssel meg tudnál ölni, nem? – próbáltam most más megközelítést és kicsit az önérzetére hatni.

/Lisbeth/





Miközben alul tombolt alul az agyaras, addig fent egyre több reccsenésről képzelődsz. És ő csak a süket dumáját löki tovább.
-HAZUDSZ! Én láttam az embereket, akik élelmet hoztak a bánya őreinek. Nem versz át. Nem tudom miben mesterkedtek, valami Természet Anya démonnal hozattak ide, mert az nem álom volt, tudom. Nem kelek fel csak úgy a bányából ébredve egy másik világban.
Valamit terveztek és én útját fogom állni. Nem tudom, hol van Össznépi, bár mondtak valamit, hogy itt viaskodott valami ember sereg. De nem tudom, mert elfelejtettem a barátomtól, Maruktól elkérni a térképet. És ha nálam lett volna is elvették volna azok a szurkos démonfattyak.
És amíg nem jutok haza, addig egy senki vagyok. És nem érdekel hány embert és éjtündét kell megölnöm, mert nem dolgozok nektek.
*A törzsétől és népétől elszakadva úgy tűnik legalább annyira képes megbolondulni egy ork, mint egy erdei elf, aki túl sokáig van a csupasz sziklák között. Nem is emlékeztet ez a hústömeg arra az agyafúrt Hawrokra, aki nem rég még összehozta, hogy az ork horda ne a törpök ellen induljon meg, hanem velük szövetkezve szabadítsák fel egyik bányájukat a selfek igája alól, cserébe pedig jutalmat kapjanak. És magának pedig elintézett egy saját aranybányát.
Ám most csak vérben forgó szemekkel... Jó, épp most hagyta abba a fa döngetését. Mert furcsán ferdén áll és kell neki három másodperc, mire nyikorogva megindul ívesen és meg nem állítja a zuhanását két tölgy, ami belegabalyodik a menhelyed koronájába. Körülbelül 60 fokban áll jelenleg.

//Lis//

Továbbra sem tudtam előbbre jutni az agyarassal. Csak fújta és fújta a magáét, miközben tovább döngölte a fát alattam és meg mertem volna rá esküdni, hogy egyre többször hallottam annak reccsenését. Kezdtem ideges lenni, mert semmire sem mentem sem szép szóval, sem csúnyával.
Azt persze értettem, hogy ez a szerencsétlen valószínűleg az éjtündék fogságában sínylődött, de a többi szava értelmetlen katyvasz volt, Természet Anyáról, meg démonokról, hirtelen helyváltoztatásról, amit nem tudtam hová tenni, csak arra a következtetésre jutottam, hogy beleőrült a fogságba.
Azonban azonnal csupa fül lettem, ahogy Maruk-ot kezdte emlegetni és legszívesebben leköptem volna, mikor azt emlegette, hogy az a barátja.
- Takarodj innen te mocskos állat. Ti rosszabbak vagytok a sötét tündéknél is! Megöltétek sok barátomat és rabszolgaságba taszítottátok őket. Még te panaszkodsz!– sikoltottam fel villámokat szóró szemekkel, aztán viszont csak kapaszkodtam kétségbeesve, ahogy a fa megadta magát és dőlni kezdett.
Mikor megállapodott, akkor már nem volt veszteni valóm, hiszen ha eddig nem tudtam jobb belátásra bírni, már nem tudom miként tehetném. Egy esélyem van, hogy időben elérem a várost.
Megpróbáltam hát leevickélni az eddig biztonságosnak hitt ágról és ismét futásnak eredni, remélve, hogy gyorsabb leszek az orknál.

/Lisbeth/





Nincs ma nagy szerencséd. Dühös vagy és gyors próbálsz lenni. Ám egy kis időre a ruhád fennakad egy ágban és mire kiszabadulva leugrasz a nagy behemót már előtted is terem pont a másik oldalról, mint amerről eddig van. Elvágva az utat Össznépi felé.
-Hát nem érted? Hova takarodjak? Csak a falumba mehetnék vissza, de azt sem tudom, merre induljak.
*Felemeli a méretes fatörzset, melyet idáig is cipelt és szerencsédre már csak a kihűlőfélben lévő lábnyomodat mélyíti jobban a földbe. Ám hamar utánad lódul és nem hagyja, hogy túl sok előnyre szert tegyél a futás alatt.
-Nem fogtok győzni, átkozottak! Legalább néhányat magammal viszek közületek!
*Kellene valami. Nagyon konkrét valami.

Ma úgy látszik még az Istenek is ellenem esküdtek és nem akarják, hogy megmeneküljek. Talán most bűnhődöm a régen elkövetett bűneimért, ami kimondhatatlan méreggel tölt el.
És most nem, nem magamért, hanem azért mert itt van velem a lányom, aki ok nélkül esne áldozatul ennek a megbolondult orknak.
Mire kiszabadítom a ruhámat, már ott is áll szinte előttem, érzem a büdös leheletét, ami megborzongat,
Azért valahogy mégis sikerül elugranom, mire lecsap. És még mindig csak hajtja a magáét.
Viszont lassú, mire utánam fordul, már elszaladtam, azonban óvatosan visszaszólok neki, hátha végre megtaláltam a nyitját mivel tudnám lecsillapítani.
- Ha végre lenyugszol és meghallgatsz, valószínűleg meg tudom mondani neked merre indulj hazafelé. De, ha továbbra is követsz, biztos lehetsz benne, hogy végeznek veled a város őrei. Itt közel és távol csak embert találsz.

/Lisbeth/





Agyaras ismerősöd, akit már szinte barátodnak fogadtál nem igazán akarja abba hagyni a beszélgetést, amíg nem végez veled. Ám hirtelen mégis fékez.
-Te tudod merre van az otthonom? Hogyan? Tudsz térképet olvasni?
*Nem a kőzabálók vezére csinálta ezt valahányszor portyára indult. Ez már fixen kijelenthető. De felderítő úton sem sokszor volt. No, nem kell leértékelni! De ezekben nincs túl nagy erénye, ha valaki nem segít neki. Ám mielőtt még túl messze érnél tőle több métert ugrik előre és a hajadnál fogva megragadva felemel a levegőbe és szembefordít magával. Ideális, pont védtelen a mellkasa.
-Ha visszajuttatsz a hegyeinkbe, nem öllek meg. Sőt! Barátok leszünk. Akár még együtt is harcolhatunk a selfek ellen.
Ha ezt megteszed, bízni fogok benned, mert segítettél. És akkor tényleg te sem a szurkosoknak dolgozol.
*Reménytelen paranoidnak tűnik. Jobb most végezni vele, mielőtt egy újabb embert megöl, mint oly sokszor életében. És ezúttal te tűnsz a legközelebb ehhez.

Ez az eszeveszett és teljesen parttalan vita teljesen kivette az energiámat és a félelem sem segített, amivel azon aggódtam, hogy Izuldának bármi baja eshet.
Ezért próbáltam még mindig szóval tartani az agyarast és megtalálni azt a pontot, amivel megfoghatom, ami talán áthatol őrülete ködén, ami elvakítja.
És úgy látszik sikerült valami, mert most nem engedi el a füle mellett, hanem vissza kérdez, ami azt a reményt keltheti, hogy felkeltettem az érdeklődését.
Talán ez az, ami meglassítja annyira a lépteimet, hogy egy nagy ugrással meglep.
Felsikítok, ahogy a hajamba markolva fájdalmasan megemel, lábaim a levegőben kapálóznak. De nem győzhet ilyen könnyen! Nem ölheti meg a gyermekemet!
A kezemben markolom a késem és most a szeme felé lendítem és csak a legeslegutolsó percben jut el a tudatomba, miket mond, hogy bízni fog bennem, hogy hisz majd nekem.
Próbálom elrántani a kést, így talán még sikerülhet elkerülni, hogy megvakítsam, vagy felhasítsam az arcát.
- Engedj el ostoba! Csak a magam jószántából segítek, de mielőtt segítenék, előtte biztonságba kell helyeznem a lányomat!

/Lisbeth/





Harwok elenged finoman, nehogy nagyot ess a lábadra elvesztve egyensúlyodat és feléd nyújtja a két kezét.
-Ha biztonságos helyre, akkor a kezembe add! Hiszen barátok vagyunk. -mondja együgyűen mosolyogva- Na jó, csak vicceltem. Megértem, hogy nem bízol bennem. Én sem bíztam benned eddig. De tudok egy dolgot.
A lányodat felkötöd az egyik fára. Úgy, hogy én ne tudjam leszedni. És te kicsit messzebb egy másikra felmászol. Egyszerre nem tudom mind a két fát támadni és ígérem nem is fogom egyiket sem. Csak biztosítékot adok ezzel, hogy ha őt bántani akarnám, akkor te elmenekülsz és én nem tudnám meg soha, merre kell mennem.
Azért nem bántanálak téged, mert látom, hogy jó ember vagy. Sok a rossz ember. A selfekkel is összeszövetkeztek és most együtt harcolnak a törpék hegyeiben. Én lombtündék és törpök seregével harcoltam ellenük a knuut oldalán. Olyanok ellen, akik téged is be akartak zárni örökre. Selfek és emberek. Rossz emberek.
*Talán így már kicsit kerekebb a történet Lis számára is, bár sok a megválaszolatlan kérdés. De nagyon jól tudja ő is, hogy tényleg sok a rossz ember. És ez a Hawrok gyűlöli őket.
Ha sikerül ebben megállapodnotok és utat mutatsz neki haza felé, akkor boldogan integet vissza neked.
-Ha arra felé jársz, gyere a Kőzabáló Törzs területe felé! Megmondom minden orkomnak, hogy az én vendégem vagy. Téged nem bánthatnak.


/Köszönöm a játékot!/

Amilyen gyorsan feldühödtem és megijedtem, olyan gyorsan döbbenek meg a változáson, amin az ork átment és most úgy cseveg velem, óvatosan letéve a földre, mintha mindig is kebelbeli jóbarátok lettünk volna és nem akart volna még pár pillanattal előbb is agyoncsapni.
Szaporán bólogattam a szavaira, hogy egyáltalán nem bízom benne, miközben jó pár lépést hátráltam.
- Hát ezt villámgyorsan elfelejtheted, hogy én a lányomat csak úgy felkössem egy fára és megvárjam, hogy épp melyikünkre támad gusztusod bántani. – morrantam rá dühös villanással a szememben. – Az biztos, hogy nem bízom benned egy fikarcnyit sem, de az is biztos, méghozzá „halál” biztos, hogy ha csak egy ujjal is közelítesz hozzá, akkor a tíz körmömmel nyúzom meg a képed. – jelentettem ki most már magabiztosabban, ahogy teljesen megnyugszik és reménykedve handabandázik, mert úgy néz ki hazamehet a segítségemmel.
- Az éjelfek kegyetlen férgek és nem haboznék egyiket sem a másvilágra küldeni. – erősítettem meg bimbózó barátságunkat.
Aztán elmagyaráztam neki, miként tudja megtalálni a hazafelé vezető útját.
- Azonban jobb, ha kerülöd az emberi településeket és inkább éjjel haladsz. – kötöm a lelkére és miközben egyre távolodik, mázsás kő hullik le a szívemről és lábaim nem igazán tartanak meg.
Leülök a földre és az ölembe húzom Izuldát, hogy megöleljem és nyugtató szavakat suttogjak neki.
Beletelik némi időbe míg végül hazavánszorgok.

//Én is köszönöm, izgalmas volt //

/Lisbeth/


Sok minden történt, amióta nem láttuk a katonaság kedvenc gyógyítóját. Már múltkor sem ismertük fel az utcán az egykor utcán és piactereken jósolgató sarlatánt, csak amikor a Mesélő ránk szólt, hogy ő az a kedves házban a katonatiszt férjével.
Ám azóta nem csak Aligátor kártyázik a felsőbb körökben, de feleségét is igyekszik Össznépi értelmisége megismerni. És ez sikerült is nekik. Az orkkal való találkozása pedig egy hétig izgalmas téma volt a baráti látogatásokon.
A város új inkvizítora is, a megboldogult Ferenc utóda szintén nagy gondot fordít arra, hogy jó benyomást tegyen. És talán némileg túlzásnak is tűnik, de egy gyűrűt ajándékozott Lisnek. (Nem csak úgy ajándékozta. Szerette volna kikérni a véleményét, hogy éjtündék készíthették-e, mert amikor valaki ujjára húzza, képes bárkinek gondolat révén üzenetet küldeni. Majd ott hagyta, hogy tovább tanulmányozva hátha jutsz valami többre is, mint amit elsőre mondtál róla.)
Ám egyik éjszaka különös dolog történt. Katonák kopogtattak otthona ajtaján és tisztelegtek előtte, amikor kinyitotta.
-Hölgyem! Az inkvizítor látni szeretné. A férjét a helyszínen találták, amikor rajta ütöttek egy gyanús boszorkányegyleten. Tanúvallomást kellene tennie pár kérdéssel kapcsolatban.
* Egy fekete hintó ácsorog üresen ott, ahová mutat. Csak a hajtó ül elől.

Megvallom őszintén az agyarassal való összetalálkozásom nagyon megijesztett és arra is rádöbbentett, hogy sehol nem lehetek teljes biztonságban, így ezen túl minden körülmények között viszek magammal a poraimból és gömböcskéimből és egy tőrt is elrejtek rövidszárú csizmámban, ha kimozdulok otthonról.
Persze a városban ez inkább pletykákra adott okot és igazából senki nem igen foglalkozott vele, csak izgalmas beszédtéma lett az ork.
Aligátor persze komolyan vette, de a katonaélet sok kötelezettséget rótt rá, ami engem meg nem tette boldoggá, hiszen alig volt velünk.
A város azonban befogadott minket és semmi sem mutatta ezt jobban, mint, hogy az új inkvizítor nekem mutatta meg először a gyűrűt, amit állítólag sötét tündék csináltak és gondolatban lehetett vele üzenni. Igyekeztem megfelelni a kihívásnak, de ennél többet egyelőre nem tudtam róla kideríteni. Akkor is ezt vizsgálgattam, amikor kopogtattak és nagyon megdöbbentem, amit a megjelenő katonák mondtak.
- A férjem? Az kizárt dolog. – ráztam meg a fejem. – Ő a Rakoncátlan Hölgyben kártyázik éppen.
A kezemben tartott gyűrűt önkéntelen zsebre raktam, miközben a fekete hintóra néztem.
- A lányom a szobában alszik, meg kell kérni a szomszéd asszonyt, hogy jöjjön át vigyázni rá, míg vissza nem jövök. – mondom idegesen, bár továbbra sem hiszem, hogy igaz, amit a férjemről állítanak.

/Lisbeth/


Gondos anyaként nem felejted el kislányodat. Bár egy rövid beszélgetésnek nem kellene olyan sokáig tartani, amiért érdemes eme sötét órában felkeltened a szomszédokat, ám egy ilyen beszélgetés bármikor kínosan hosszúra sikeredhet.
Gyalog kísérik a kocsit a fegyveresek és megérkeztek a Belső Vár kapujához, ahol már jól ismered, hogy az említett személy dolgozik az egyik bejárat melletti toronyban. Volt elég időd átgondolni, hogy még csak a régi énedre hasonlító szélhámosokról sem hallottál a településen. Igaz még csak az előzőtől. Ahogy felkísérnek az ismerősöd fogad egy asztal mögül, ahonnét feláll érkezésedre.
-Drága Lisbeth! Nagyon jó, hogy jött. Baj van. -mondja, miután intett a többieknek, hogy kimehetnek és téged karon fogva egy fotelhez vezet hamarjában- A férjed ott volt egy rajtaütésnél. Egy Fáradt Vándor nevű karavánpihenőben egy boszorkányt akart kivinni a hátsó ajtón. A nő ügyének még nem jártunk végére, de hirtelen úgy tűnik, ő is a banyákkal volt.
Bent kell tartanom pár napig, utána hazaengedem. Ismerlek titeket, nem tudom miért volt épp ott, de rendes embernek ismertem meg őt is és téged is. A gyűrűvel sikerült valamit előrébb jutni?
* Egy kis konyakot tölt egy pohárba és a kezedbe adja, ha elfogadod eközben.

Még, ha rövid beszélgetésre is készülök, a gyermekem akkor sem hagynám egy percre sem magára, így nem bízok semmit a véletlenre. Nem tudom mit hoz a következő óra, de már megtanultam, hogy felkészüljek minden rosszra, hiszen nagyon sokáig üldöztetés volt a sorsunk és ezt még nem felejtettem el. Ki tudja, hogy ki és mit tervez, hol ér minket utol az sötét elfek ravaszsága.
Feszülten ülök a kocsin, míg aztán megérkezünk az inkvizítor szállásához.
Merev, fezsültséggel terhes testhelyzetben, a fotel szélén ülve hallgatom meg a férfi szerint mi történt, de még be sem fejezte már rázom a fejem.
- Aligátor sosem védene olyat, akiről tudja, hogy boszorkány. – jelentem ki határozottan és nem esik nehezemre valótlant állítani a férjem védelmében.
Persze nem azt mondom, hogy kedveli a boszorkányokat, de tagadhatatlan, hogy egyet nagyon is.
- Ha ott volt, akkor annak oka van és biztos vagyok benne, hogy csak a kötelességteljesítése vitte oda. Mondott valamit? Beszélhetek vele?
Akármilyen kedves is legyen velem egy inkvizítor, sosem fogok bízni benne, főleg nem, aki ilyen hirtelen vált témát és máris elfeledkezik arról, hogy nekem a férjemről van szó.
- Még nem, de alig volt még időm.
Egy mozdulattal sem jeleztem, hogy a gyűrű nálam van, de máris az járt a fejemben, hogy most a már felfedezett képességének is hasznát fogom venni, ha fel tudom majd húzni.

/Lisbeth/


A férfi elkomorodik a kérdésed hallatán.
-Sajnos nincs valami jól. A jegyzőkönyvbe nem is írtam semmit. Ha akarod, megnézheted, de nem tanácsolom. Össze-vissza beszél.
* Rajtad áll melyiket választod. Kérdezhetsz tőle akár még. Ám a beszélgetés végeztével haza indulhatsz vagy lekísérhetnek a bástya aljában lévő tömlöcig. Egy kis cellában tartják fogva és ha lemész hozzá, akkor a férjed a falnak támaszkodva ül, szemben vele a lóca a pokróccal. Két katona az ajtó előtt várja a beszélgetés végét.
-Szia Lis! Reméltem, hogy sosem kell ilyen helyzetben látnod.
* A szűk helyet előtted már belengte az italszag. A ruhája összegyűrődött, ám azon kívül nincs baja. És rajta sem látsz sérülést.
-Ostoba helyzet. -feleli, ha rákérdezel a történtekre- Egyik bajtársam kért meg, hogy kártyázás után kísérjem el oda, mert egy ismerős nőt akar meglátogatni. De valakinek odakint vigyáznia kellett az erszényére, mert azt nem merte bevinni hozzá. Facebookot és még három jó katonát szintén lecsuktak, mert tudod milyenek vagyunk. Ha az egyik megy, akkor mindenki megy.
* Szomorúság volt a hangjában és miután ezt a szemedbe mondta, ismét a padlót kezdte nézni.