/A helyszínen csak admin engedéllyel vagy meghívással lehet játszani./



Urb, a ragyogás városa. Urb az a tudomány városa. Van egy város, Urb, mely a költészet, írás és a művészet fővárosa. Urb, a titokzatos.
A város már évszázadok óta eltűnt. A hosszú életű fajok még őrzik elbeszéléseikben, hogy volt tán egyszer egy ilyen nevű város, mely messze földön híres volt virágzó kereskedelméről, ügyes kézműveseiről és arról, minden faj legügyesebb művészeit csábította a központi piactér közepén égbe szökkenő palota királynője.
Ám még a gyerekek is nevetnek, ha ezt meghallják! Senki nem hisz benne, hiszen alig néhányan állnak elő olyan történettel, hogy ők tudják hol van és nem rég voltak is ott. Van köztük nemes, ki élete első útján botlott bele, vén földműves, ki élete végén hirtelen kimozdult a falujából és csodákat mesélt a fenséges városról. Ám akadnak a nagyot mondó vándorok közül is. Van, ki fiatalon talált rá és egész életét annak szánta, hogy még egyszer láthassa.
Ahány ember, annyi képet festenek le róla a beszámolók. Csak két közös vonás van. Mindenki valahol az érintetlen vadon és az orkok területe között bolyongott, azt sem tudta pontosan, merre. És a város úrnőjét is mindenki ugyan olyannak írja le.


/Dala'Tuk, folytatás Zöld apótól/

A kis csapat kiérve az erdőből kopár sziklák között fut tovább, ha csak nem lassítanak. Már több órája egy növénybe se botlanak. Bár valószínűleg örülnek, hogy itt nem tud semmit tenni a nimfa, ám egy darab sincs. Még egy ártatlan kis szikla virág se, mely megkapaszkodna az élettelen kövek rései között.
Ahogy haladnak előre egyik kanyon után hirtelen bukkan elő egy fallal körül vett város. Hátuk mögött pedig feltámad a szél, mely a szűk szorosban különösen felerősödik, távolról hatalmas homok vihart hozva. Honnan ennyi homok, mikor a masszív sziklák tövében összesen nem láttak ennyit?
Egy természetfeletti érzés fogja el őket, mintha csak ez a különös jelenség is a település felé szorítaná őket. Ha ellenállnak a kísértésnek, találnak barlangokat, hol meghúzódhatnak, míg lecsendesül kicsit az ég haragja. Ám ha sétálva folytatják küldetésüket, perceken belül elérhetik a legközelebbi kaput, ahol a strázsák kérdezés nélkül beengedik őket. Oda bent pedig az utak végig alig járhatóak a kereskedők árusító bódéitól és a tolongó tömegtől, mely nézegeti és zsibongva tárgyalja ki hol barátaikkal, hol az eladókkal alkudozva a kínálatot.
Dala'Tuk és hat törpe kísérője is gond nélkül elvegyülhet köztük. Az ismert fajok közül majd mindegyik van, de akad néhány olyan is, amit életében nem is látott még. A döntés joga az övék, akarnak-e Szépencsengőiket költeni valamire, esetleg testüknek hódolnak egy jó pohár ital társaságában... De kutakodhatnak rossz arcú alakok után is, vagy épp a helyi előkelők neveit kérdezgethetik az útjukba akadóktól. De akár bármi más módon is eltölthetik akár az egész napot itt, hiszen az időjárás nem fog csitulni csak késő este. És ők egy igen nagy városba botlottak.

A szívem már a torkomban dobogott a sok futástól. Nem is tudom mióta rohantunk, de jó ideje az biztos. Tagjaim ólomsúlyként nehezedtek. Ideje volt megállni. A törpökkel együtt leheveredtünk egy sziklára s ott próbáltuk kifújni magunkat. Itt szerencsére sehol egy növény. Csak kopár sziklák egész a horizontig.
- Világ életemben gyűlöltem a nimfákat - mondtam ki hangosan amire gondoltam -, de most már biztos, hogy azonnal megölöm mindet amennyi csak az utamba kerül.
Az egyik törpnek vörösre váltott a szeme s nem az álcájára jellemző tájszólással, hanem irtóztató mély hangon szólt. - Valahol muszáj lesz megpihennünk, mert ezek a testek igencsak elnyűttek. Így nehéz lesz sikert elérni.
- Ne mond meg nekem mit csináljak! - Förmedtem rá. - Egyébként teljes mértékben igazad van - bólintottam. - Itt maradunk egy darabig aztán majd meglátjuk.
Ám pár perccel később, szédítő homokvihar kerekedett a távolban és nem úgy festett, mint amelyik szűnni akarna.
Sietve odébálltunk és közelben fel is fedeztünk néhány barlangot, ám valamivel odébb egy város körvonalai rajzolódtak ki.
Kemény dilemmába kerültem. A városban tisztességesen kipihenhetnénk magunkat és újult erővel folytathatnánk az utat, ám ki tudja ezúttal mifelé balszerencse csap le ránk. A barlangokban nem kéne tartani a kérdő tekintetektől, ellenben mindenféle furcsa lény leshet a hozzánk hasonló utazókra.
Végül a város mellett döntöttem. A magas falak tövében egy széles kapuhoz értünk, melyen át a strázsák készségesen beengedtek.
Odabent csak úgy nyüzsgött az élet. A kövezett utcák két oldalán egymást érték a nagyhangú kereskedők színes portékákkal megrakott bódéi. A kocsmák előtt martalócok és szerencsétlenek iszogattak, miközben a járókelők közt a legkülönfélébb lényeket is fel lehetett fedezni.
A számunkra legkényelmesebb lehetőséget választva a legközelebbi fogadóba tértünk be, ahol magunkra öltve a megfáradt és elcsigázott utazók bánatos képét, erszényünket ütögetve szobát kértünk a fogadóstól, remélve, hogy gond nélkül kipihenhetjük magunkat bőséges élelem és ital társaságában.

Dala'Tuk és társai sikeresen megérkeztek a városban, hol a homok szemek kavargása nem zavaró a települést is hamarosan elérő porfelhőben, hiszen a várfal és a házak nagy részt lefogják és inkább hasonlít eme védett helyen egy nyári aszály lágy szellőjére, mely a kiszáradt földekről felkap pár szemcsét.
Jobban is járnak talán, hogy a fogadóban költik az aranyat, védett helyen.



A kocsmáros szemeiben öröm látszik a vastag erszényű, türelmetlen vendégek láttán. Nem is nagyon tartja fel őket. A kulcsot átadva akár azonnal fel is mehetnek vagy helyet üthetnek maguknak az egyik asztalnál, néhány ökölcsapással felszabadítva azt. Ha az emelet mellett döntenek, megkapják a kulcsot és még oda röffen a tulaj valami olyasmit, hogy a rendelt ételt hamarosan felviszi valaki.
A hamarosan az tíz percet jelent. És ez háromszor el is telik, mire egy szolgálólány két tálcát is egyensúlyozva behozza a bőséges lakomát.
-Társaságot küldjek fel az uraknak? Jobban csúszik az ennivaló is. -bájosan mosolyog, mintha nem is tudná, mit kérdezett. Pedig igen is tisztában van vele.

/Viridiel, A történet külön időben játszódik Dala'Tukétól./

Revan égő rezidenciájáról kiszabaduló Viridiel meglepően könnyen érte el a határon fekvő lápvidéket. Mára már talán megszokta, hogy az állatok beszélnek hozzá és ha megkéri őket valamire, akkor gyakran segítenek is neki, ha kedvesen szól hozzájuk.
Ezen új képességét talán fel is használta a fináncok közötti átbújásra, noha a növényeken keresztül már eddig is bármikor nagyobb távolságról megtudta, ki merre jár. És akár az orkok földjét kereste, akár az érintetlen vadont, az útját jó szerencse sorozata kíséri. Szinte a Sors is azt akarja, hogy haladjon előre a szabadság útján.
Akár melyik úton indul el, végül egyiken sem tud középen járni. Akár egy ork őrjárat, akár a Nysiben bujkáló vérfarkasokról adnak hírt a fák, valahogy a kettő határán biztonságosabbnak tűnik menni. Mikor hirtelen esni kezd a hó és a fák közül kiérve egy hatalmas, fehér pusztaság közepén meglát egy hatalmas várost a távolban.



Senkit nem lát a környéken, de biztosra lehet venni, hogy nem üres. Néhány kéményből kígyózó füstoszlop színezi a látványt, noha a kora délutáni időben úgy tűnik, a legtöbb lakónak nem kell fűtés, valószínűleg az ebéd elkészítése már bemelegítette az otthonokat. És nem is érződik annyira a hideg, mint éjszaka volt...
Az erdei elf, ha még mindig tájékozódik a fáktól a környező fenyegetés után, a háta mögött egy éhes trollról kezdenek el figyelmeztetést adni, aki több mérfölddel mögötte keresgél enni valót és ráakadt a nyomaira. Most őt követi.

Csodálatos módon minden gond nélkül érek ki mind a sötét elf birtokáról, mind a környékről, bár ha valaki később megkérdezte volna, hogyan sikerült, nem tudtam volna megmondani. A felszabadultság, a gyomorszorító érzés, hogy talán az utolsó pillanatban megtalálnak és visszavisznek, csak sokkal később, akkor ért el, mikor már a lápvidéken bolyongtam.
Egy idő után már el kellett fogadnom, hogy nem képzelődöm, amikor az állatok beszédét megértem. Sőt mikor bátortalan próbálkozásaim nyomán még a segítségükkel vízhez is jutottam, amikor már majdnem elepedtem, örömmel jöttem rá, hogy valószínűleg a mágiám fejlődött, hiszen tudtam, hogy ezzel sok erdei társam rendelkezik, de úgy gondoltam nekem még nem jött el az időm. Ráadásul tanulni sem tudtam senkitől, de talán a megpróbáltatások voltak, amik felgyorsították bennem a folyamatot.
Mikor már elfogadtam, hogy nem bolondultam meg és még növények is vettek körül, már sokkal magabiztosabban haladtam, hiszen időben értesültem róla, ha őrjárat közeledett vagy éhes nagyvadat, vagy valami sosem látott szörnyet kellett elkerülnöm. Bár értettem az állatokat, azért egy vadállattal még nem mertem túlságosan próbálkozni.
Mintha a szőkés után és az új képességem révén Természet Anya is részesített volna a szerencséjében, jól és gyorsan haladtam, nem botlottam akadályokba és már kezdtem reménykedni, hogy akár még haza is juthatok majd. Persze a bosszúmat nem adtam fel, de ahhoz erősebbnek és okosabbnak kell lennem és lehetőleg egy egész hadsereggel visszatérni.
Azonban a hóesés nem jön jól, nem is vagyok téliesen öltözve, így muszáj lenne valami ruhához és fedett helyhez jutni.
Mintha csak a kívánságom teljesülne, mikor kibukkanok az erdő fái közül, egy város bukkan elő a pusztaság közepén. Még messze van, de ez újult erővel tölt el és tempósan kocogni kezdek a magas fallal körülvett város kapuja felé.
Nem igen töprengek rajta, hogy miért nem látok senkit, hiszen valószínűleg a hóeséstől, a városlakók a házaikba húzódtak, hiszen látni is a kéményekből szálló fürtfelhőket.
Ahogy közeledem, mintha a hideg sem lenne már olyan csípős, de ezt lehet csak képzelem, annyira vágyom már rá, hogy valami nyugalmas és biztonságos helyen lehessek és talán fedett helyen húzzam meg végre magam.
Még egyszer megkérem a növényeket, hogy ellenőrizzék, nincs-e a közelben valami, ami elől el kell rejtőznöm és elkeseredem, mikor kiderül, hogy bizony nem érezhetem magam még biztonságban, hiszen egy troll eredt a nyomomba. Egy éhes troll! És ezt nem lehet félvállról venni, sem a gyorsaságát, sem az elszántságát, hiszen megérezte a szagom.
Nem vagyok jó formában, de most, egy lépésre a biztonságról, ami a falak mögött vár rám, nem bukhatok el. Gyorsítok és futni kezdek, remélve, hogy időben elérem a kaput, ahol minden bizonnyal az őrök is segítenek már.
A nyílt terep azonban a trollnak kedvez, én meg a gyorsaságomban bízom, na meg a mágiában, amivel még utoljára kérem az erdő, a fák segítségét, hogy lassítsák üldözőmet.

Ahogy szalad a városfal felé, úgy nő a távolság közte és üldözője között, aki még csak a hóban hagyott nyomokra és az orrára támaszkodhat. Csupán csak gyorsan szedi... szedné a lábát a hústömeg, ha néhány gyökér nem emelkedne így is ki vagy néhány ág nem hajolna az útjába.
Ám nem szabad elfeledkezni arról, hogy az erdő is téli álmát alussza, még csak kicsit akadályozza az üldözőt. Ez most elegendő is és hamar eléri a kapukat az awyrisi. Ám azok zárva vannak és kénytelen kiabálni, hátha meghallja valaki. Bármilyen emberi zajra a mellette az égbe emelkedő két torony egyik lőrésén kinyílik a fa deszkalap, mely mintegy ablakként zárja el a hidegtől és egy hosszú, fekete hajú emberi lény hajol ki.
-Mit akarsz? Semmi dolgod itt. Menj el!
*Ha ecseteli szorult helyzetét, akkor az erdő felé néz a férfi, ahol még semmi nem látszik és visszaszól.
-Várj meg! Befejezzük a kártyapartit és felhúzzuk a rácsot.
*Ezzel eltűnik a külső szemlélő szeme elől. Közel fél perc telik el a havas tájon, mikor a vadász kiér a sűrűből és elbődül. Két lábra ágaskodik és mellkasát döngetve kiálltja állati hangján, hogy ez a terület az övé. De nem sokáig pózol, négykézlábra ereszkedik és gorilla módjára veti magát a távolság leküzdésére. Félúton jár, bár így is vagy fél kilométer van neki hátra, amikor hirtelen vasláncok csörgése hallatszik és egy rostély csikorgása. Majd hamarosan kinyílik a kapu egyik szárnya és egy arcát kendővel eltakaró elf nő engedi be.
-Ha szállás kell, arra megtalálod. De ne várj nagy életet. Kis városunk máskor forgalmasabb szokott lenni.
*Ezzel a központ felé mutat, amerre egy széles út visz és visszamegy egy oldalsó ajtón keresztül a bástyába ő is. Ám a főút két oldalát a szerény építésű lakóházakon kívül csak néhány kocsma szegélyez, melyek igen kicsik, nincsen fogadó és vendégszoba részük.
Közel két mérföld múlva egy térben végződik, ahol fa emelvények tetején megkötözött nők ácsorognak bekötött szájjal. Ahogy elhalad Turion fia köztük, néhány kereskedő igyekszik megszólítani és vásárlásra biztatni. Az ijedt tekintetű lányok bőre libabőrös, túl lenge öltözetben vannak.
Nyugodtan megállhat itt is, de ha egy szobát keres, akkor a piacon túlhaladva talál akár többet is, különböző árfekvésben. De arra felé kovácsműhelyek is vannak, kifőzdék és ötvösök boltjai.

Tudom, hogy a troll még messze van, de azt is, hogyha kellő szagot fog, akkor ez hamar változni fog, így minden lehetőséget meg kell ragadnom, hogy távol tartsam magamtól addig, míg el nem érem a várost, ahol annak falai között már nem kell tőle tartanom.
Nem várom meg, hogy mennyire tudom majd a mágiámmal lelassítani, inkább a gyors futás mellett döntök biztos, ami biztos alapon.
Azonban nem jutok tovább a zárt kapuknál és feszülten nézek hátra, hogy vajon hol ját az üldözőm, mert nem hiszem, hogy feladná, ahhoz gondolkodnia kéne azon, hogy már nem érdemes utánam jönnie egy város falai alá, ahol nem valószínű, hogy tárt karokkal fogadnák. De a hegyomlás méretű lénynek morzsányi agya van és én meg könnyen csapdába eshetek, ha nem jutok be időben a kapun, így azonnal hangos dörömbölésbe és kiabálásba kezdek. Csak van itt valaki?
Nem is kell csalódnom, megkönnyebbülve látom, ahogy egy ember néz kis az egyik toronyból, akinek nem túl barátságos szavaira, habozás nélkül elhadarom, hogy mi üldöz és, hogy minél előbb be kéne jutnom a kapun.
Ám ez nem igazán hatja meg, ráadásul a troll sem dugta még ki az orrát a fák közül, ami egyrészt jó, hiszen még nem kell tartanom tőle, másrészt rossz, mert a kapuőrnek egyáltalán nem lesz sürgős, hogy beengedjen.
- Hééé, neee! – kiáltok fel utána, de már rám se bagózik.
Rosszat sejtve pillantok hátra és persze alig kis idő múlva már meg is jelenik a troll, de persze ezt a kártyázó strázsa már nem látja.
Gondolom a hangját sem hallja, mert a jó kis fűtött szobába nem jut el, míg én borzongatva hallom és látom, amint megindítja a rohamot, hogy meglegyen a mai vacsorája.
Kétségbeesve emelem ismét az öklöm, hogy megint dörömböljek, de ekkor nyikorgó lánccsörgéssel nyílik a kapu és én gondolkodás nélkül esem be rajta egy nagy sóhajjal.
Meglepődöm, hiszen a fekete hajú katonára számítok, helyette pedig egy arcát takaró tünde lány enged be és azonnal el is lát némi információval, aztán azonnal faképnél hagy.
- Köszönöm! – szólok utána, de már csak a hátának.
Az utat nem lehet eltéveszteni, szélesen terül el előttem. Nem álldogálhatok itt míg hóember lesz belőlem, így neki is vágok, bár nem tudom, hogy hová is tartok, hiszen nincs pénzem és azon kívül semmim, ami épp rajtam van és az sem sok.
A város viszont hatalmas és igen csak lejárom már a lábam, mikor az út egy nyitott térbe torkollik, ahol valami emelkedő félén rablányok dideregnek megkötözve, elnémítva, amin igen csak megdöbbenek.
~ Emberek lakta településen már rég nem láttam ilyet és az meg főleg felháborító, hogy ebben az időben hagyják itt szenvedni őket. ~
- Mi……mi hasznod van belőle, ha ezek a szerencsétlenek megfagynak, vagy betegek lesznek? – kérdezi, de nem akar bajba keveredni, így csak lerázza magáról a kereskedőket és gyorsan odébb áll.
Tovább menve már látok fogadókat, de úgy sem kapnék ott szállást, inkább megállok egy kifőzdénél és meghúzódok egy sarokban. Itt legalább meleg van és ha mást nem az illatokkal próbálok jól lakni. Az éhség azonban lehet rossz tanácsadó.

/Viridiel/

Az utcák a hideg ellenére is forgalmasak voltak. A boltok és vendéglátók környékén pedig zajlott a mindennapi élet. Egy ork állt be a kifőzdéhez, ami mellett az erdei elf ücsörgött. Dühösen horkant fel néha mély, torok hangon, ahogy egyre türelmetlenebbül várta, míg az előtte álló -neki közel fele akkora- törpe végig zongorázik a teljes választékon, mire végre megtalálja a magának tetszőt.
Ekkor előre lép ő is eggyel és már rutinos törzsvendéghez híven kéri az egy tál forró tökfőzelékét. Egy fehér szempár figyeli őt, egészen addig, míg elgyalogolva falatozva el nem kezdi bekanalazni. Ekkor oda fordul a hírvivőhöz.
-Te nem akarsz enni? Úgy csorgatod a nyálad, hogy lerontod a mások javait.
*Neki aztán lehetett oka panaszra. Hiszen egy furcsa szendvicset evett a sötét elf, ami egy zsömle közé szorított salátából, paradicsomból és egyéb zöldségekből állt egy húspogácsával. Szemmel láthatóan jobban volt öltözve, mint az ide járók többsége.
-Ha nem veszel magadnak valamit, csak kunyerálsz a szemeddel, haragosaid lesznek. Itt nem szeretik, ha megkárosítja valaki őket.
*Egy emberi fajhoz tartozó nő kért virslit a szakácstól, amiből viszont új adagot kellett feltenni, így könyöklés közben visszafordulva ő is elkezdte nézegetni, kivel kötözködik a drow.

A különféle csábító illatok ellenére, melyek szinte maguk után vonzanak, azért nem kerüli el a figyelmemet, hogy ebbe a városba aztán mindenféle népség megtalálható, akik nyüzsögve róják a boltokat és tereket, hogy a különféle áruk között válogassanak.
Láthatóan nem szenvednek hiányt semmiben és némelyek tekintélyes summát hagynak a kovácsoknál, a fegyverkereskedőknél, de még a rabszolgakufároknál is.
Egyelőre nem állok meg, hogy kérdezősködni kezdjek, először szeretnék kicsit körülnézni és megpihenni, mielőtt valaki rossz szemmel néz rám és kidobnának, hiszen ki tudja, hogy milyen viszonyban van ez a hely a zewadariakkal, mert azért láttam a tömegben jó pár selfet is, akiket igyekeztem elkerülni és a fal mellett óvakodni tovább.
Egészen a kifőzdéig el is jutottam simán, de ott már csak nem tudtam tovább menni, az illatok letaglóztak és a nyálam is majd el csordult.
Nem tudtam mitévő legyek, honnan szerezzek legalább annyi pénzt, hogy egy tál ételt vehessek, már az is megfordult a fejemben, hogy valakit leütök, de persze erre nem vitt rá a lélek, koldulni meg soha nem lettem volna képes.
Kétségbeesett gondolataimból a karcos hang zökkent ki és kissé ijedten meredek a fehér szempárba, gyorsan körülnézve űzött tekintettel, hogy hol lehetnek a többiek, akik visszavisznek majd Uráldurhoz vagy a bányába.
Mivel senki más katonát nem látok, kissé elernyednek fezsült izmaim és megrázom a fejem, miközben feltápászkodom.
- Nem akarok bajt! Csak megpihentem egy kicsit, mindjárt megyek tovább. – mondom kissé sápadtan. – És tőled nem is kérnék semmit. - folytatom valamivel halkabban, csak úgy, hogy más ne is hallja, aztán a minket figyelő nőre villan a szemem, hogy vajon ő is csatlakozik e a megaláztatásomhoz?
Aztán körülnézek, hogy merre is mehetnék tovább.
- Nincs valami munka errefelé?
Mert az a gyanúm, ha még így sem tudok összeszedni pár darnát, akkor bizony marad a bűnösebb út. És van itt pár sötét elf végső esetre. Éhen halni nem akarok.

Az erdei tünde igen éhes és rá kell jönnie, hogy ahová tévedt, ott bizony selfek is vannak. Ahogyan minden fajta más népből. És úgy járnak egymás között, mintha észre sem vennék a különbséget. Van itt olyan fajokból is, amiket még talán életében nem látott, globinok, gnómok és most épp egy hüvelyknyi tündér repdes szárnyaival, hogy az egyik vendég szendvicséről lekapjon egy uborka karikát és jóízűen falatozva, kuncogva röppenjen tovább.
-Nocsak! -mondta az iménti „társalgó partnere”- De finnyás valaki... Csak nem valami nemes lélek, akinek túl alacsonyan van, hogy tőlem elfogadjon munkát? Talán elvek helyett dolgozni is kéne és akkor nem kéne itt kuncsorogni ajándék falatokért!
*Bár a város furcsa, úgy tűnik nem minden szokásuk veszett ki az itteniekből. Az éj tünde füle még mindig hegyes, nem csak Viridellé, így meghallotta a halk motyogást. És a nő jót kuncog ezen a szóváltáson. Úgy tűnik, neki sincs ellenére, hogy a drow játssza itt a nagy tudásút.
Ám szavai megcáfolódnak, ahogy Turion fia maga is elkezdi kérdezni, hogy milyen lehetőségei vannak.
-Ján szokott munkát adni. De rengetegen vannak még itt, akik szívesen fizetnek előre is, ha ennyire le vagy gatyásodva. -szólal meg végre a kifőzde ablakánál könyöklő. Kicsit rekedtes a hangja, de barátságos.
-Hát, ha az úrnak nem önbecslésén aluli. -feleli egész másfelé figyelve a szürke bőrű, miután megrágott és lenyelt egy újabb falatot ételéből.

Ez a város számomra egyre rejtélyesebb, hiszen még soha nem láttam, hogy ennyi faj élt volna egymás mellett anélkül, hogy egymás torkának ugrottak volna, ráadásul voltak itt olyanok is, amikkel még életemben nem találkoztam. Ezen el is gondolkoztam, mert jó lett volna tudni, hogy hol is van ez a város, hiszen valahogy el kellett volna jutnom az otthonomba és egyelőre azt sem tudtam merre kéne indulnom. Na meg nem ártott volna, ha előtte össze tudom szedni magam, de ehhez nem úgy nézett ki, hogy sok segítséget kapok. Még a levegőben repdeső kis pillangónyi tündér is jobban kihasználta a lehetőségeit, mint én.
Persze gondolhattam volna, hogy a sötét elf éles füle meghallotta, amit mondok, de azt hiszem nem bántam. Épp eleget tűrtem és hallgattam, míg a fogságukban voltam.
Ennek ellenére lelkem mélyén elszégyelltem magam, amikor azzal vádolt, hogy fennhordom az orrom és büdös nekem a munka, még ha egyáltalán nem tudott rólam semmit, de a szavaim tényleg félreérthetőek voltak, ráadásul nem voltam abban a helyzetben, hogy ilyen legyek. De megalázkodni sem akartam többet!
- Nézd el nekem uram, meggondolatlan szavaimat, csak…..csak voltak….némi ….rossz tapasztalataim. – visszakoztam és elkaptam a tekintetem, melyben az előbb még a gyűlölet lángja lobbant.
Ezek után nem csodálkoztam, hogy a minket figyelő nő kinevetett és azon sem lepődtem volna meg, ha elzavarnak azonnal.
De mielőtt még ez bekövetkezett volna, gyorsan próbáltam javítani az esélyeimen és bizonyítani, hogy nem kéregetésből és naplopásból akarom megtömni a hasam és, hogy nem félek bepiszkolni a kezem.
Örömmel veszem aztán, hogy mégis szóra méltatnak, de meglepődve nézek a megszólaló nőre, majd vissza a férfire, akit ezek szerint talán Ján-nak hívnak.
- Nem, félreértettél uram! – mondom sietve, udvarias hangot megütve és nyelek egyet félretéve ellenérzéseimet. – Szívesen keresem meg a betevőmet, ha kapok valami munkát. De, ha felvilágosítanátok hol vagyunk, az megköszönném. – intek körbe, jelezve, hogy a városra értem.

Amikor rákérdezett a küldönc, hogy hol is van, mindenkiből kitört a nevetés. Nos, hozzá kell tenni, hogy a Ján nevű self elsőnek kezdte és talán csak meghökkentek volna a többiek, ha nem olyan önfeledten kacag, hogy az ragadós lett.
-No, mi fene! Már ha nem vigyázol, azt is eltéveszted, hogy hanyadikán van elseje. -fogta a hasát egy félelf.
-Fiam! Ha ezzel könnyebbé válik a munkád, ám megsúgom, hogy Urb városában vagy. De ezt -tette szája elé a kezét- ne mondd el senkinek! Ez a szomszédaim előtt titok.
No, vegyél el a kedves vendéglátónktól egy korsó sört és egy forró kutyát! Aztán ülj ide! Van egy lány, akit nagyon várok, hogy találkozzak vele. De azt hiszem, azok az ostobák rossz felé viszik. El kellene érned mihamarabb az egyik gyors járású hajót, ami hamarosan kifut az egyik kikötőből és utána tudsz rajta menni. Azt szeretném, ha haza vinnéd őt.
Barna hajú szépség, hegyes fülekkel... amilyenre a tiédet csinálták, mikor születéskor ki kellett ráncigálni téged. -mondta kicsit még felkacagva- Minden fontosat elmondok, a lány nevét nem kell tudnod. Úgy is bele fogsz futni. És rögtön megismered.
*A rejtélyes küldetés bizony épp ilyen tapasztalt világjárót kívánt, hiszen Viridiel nem rég már megismerkedett a vitorlások irányításának fontosabb részeivel. Így már magabiztosan fogja megtenni az utat a tengeren, hiszen ha szükség úgy hozza, akár segítségére is lehet a legénységnek.

A nevetés váratlanul ért, ezért zavartan néztem a hahotázó selfre, mivel először azt hittem, hogy gúnyolódni akar, de nem sokára kiderült, hogy tévedtem és tényleg jókedvében nevet, ahogy a többiek is, bár még így sem esett túl jól, elég …bolondnak érzetem tőle magam.
- Hát az igazat szólva mostanában nem igazán követtem az időt és térképem sincs, csak a véletlen és egy troll volt az oka, hogy most itt vagyok, de örülök, hogy sikerül vidámságot hoznom. – mondom végül, hiszen már tényleg úgy is mindegy, mit gondolnak rólam.
A csipkelődésre először majdnem én is csípősen válaszolok, mert már elegem van a sötét tündékből, de aztán rá kell jönnöm, hogy ebből a férfiból nem a rosszindulat beszél, még ha nincs is túlságosan a kedvemre, ahogy válaszol.
Egy grimasszal teszem túl magam rajta, de máris hegyezem a fülem, mert ezek szerint már meg is kaptam a munkát, ami…….aminek hallatán egyre kerekednek a szemeim, bár már az elején kicsit elakad a szavam és csak halkan szólok közbe, mert úgy gondolom biztos csak félre értettem valamit.
- Forró kutya? – leheltem és reméltem, hogy ez nem az, amire gondolok, de azért gyorsan körülnézek, hogy vannak-e erre kutyák.
A további magyarázatot már szó nélkül hallgatom végig és nem tudom, hogy most ez áldás vagy átok, hiszen még a lábnyomom sem hűlt ki az ideérkezésem óta és máris újabb útra indulhatok, bár persze mondhatnék nemet is, de az a pár szó, amit Ján elejt, ezt azonnal el is veti bennem.
~ Azt mondta, hogy „haza vinnéd őt” ? Vagy csak valamit félreértettem? ~
- Miért pont én? És pontosan hová is vigyem? – kérdeztem rá tagadhatatlanul felvillanó szemmel.
Mondjuk abban kételkedtem, hogy azonnal felismerném, hiszen nem egy hosszúfülű, barna lány rohangál a világban, de minek mondjam ezt, örülök, hogy talán hazafelé vehetem az utam és még fizetik is. A hajóra szállás meg nem ijeszt el, hiszen már volt benne részem.
- Mikor induljak? – tüntetem el harapással az ételt, ha megkapom és éhesen nézek még a többire, ami a pult mögött van. – Csak nemrégen érkeztem és a troll még lehet a kapu előtt dühöng.
Aztán esik le, hogy nem is láttam vizet errefelé.
- És hol vannak itt hajók egyáltalán?

A derültség elmúltával az új megbízója meghívja enni az éhes srácot. Igen jó kedvet csinált és azt minden esetre elérte, hogy a figyelem középpontjába kerüljön egy időre és mindenki megkedvelje a maga módján. Ám az étel nevével kapcsolatos kérdésére igen rövid választ kapott.
-Ne izgulj! Nem kutyából és nem macskából van. Civilizáltak vagyunk, mit képzelsz! Természetesen ez is patkányból van, ahogy a többi. Lent élnek a csatornában és a fekáliát majszolják. Belőlük élünk.
-Ne hagyd, hogy ugrasson! Nyugodtan megeheted. -vetette közben oda az egyik öreg anyóka.
*Miután a mustárral ízesített adagját megkapta Viridiel és leült a self mellé enni, az még igen rövid eligazítást adott neki.
-A hajót a Nagy Jaruna folyam felső szakaszán keresd, az ottani ork falvak környékén kikötött. Küldök egy galambot nekik, hogy várjanak meg és amint fent vagy a fedélzeten, már indulhattok is. A lányt véletlenül Hompániába vitte egy másik hajó, ott kell keresned. Amint megtaláltad, hidd el, tudni fogod, mit kezdj vele! Ezt el sem kell mondanom.
Kapsz tőlem egy kevés pénzt a költségeid fedezésére és -kicsit elhallgatott és ide-oda hajolgatva megnézte magának a mellette ülőt tetőtől talpig- Még fegyvereket is adok, mert sosem tudni, mikor lesz rájuk szükséged.
*Miután megettek, vett neki még Ján annyi ételt, amennyit elbír. És beugrottak a legközelebbi fegyverkovácshoz. A mester épp egy új kardon dolgozott, amit letett a kalapácsával együtt az üllőre, mikor beléptek. Meghallgatta a jövetelük célját és első próbára elővette Turion fiának Zevadarban elkobzott fegyvereit.
Na, az meredek lenne állítani, hogy pont azt, hiszen Dante őreinél van még mindig megőrzésre. De kíséretesen hasonlítottak rájuk és ha a családi örökségbe kapott íjon volt valami egyéni jel, nos az is rajta volt ezeken. De úgy csillogtak, villogtak, mintha csak pár órája lett volna a tulaj készen velük, karcolás vagy a megviseltség legapróbb nyomai is hiányoztak róluk.

/Folytatás itt:
https://neminra.hungarianforum.com/t150p60-delos-kapu-a-tengerre#1535
/

Néhány pillanatra megáll a számban az étel, amikor megnyugtatásul közli a férfi, hogy nem kutya, hanem patkányhús az, amit falatozok, de olyan éhes vagyok, hogy még ez sem tudna érdekelni, bár szinte azonnal közli velem egy öreg anyóka, hogy megint csak tréfálnak velem.
Az állkapcsom azonnal újból őrölni kezdenek nem sok időt hagyva magamnak, hogy megint követelőzni kezdjen a gyomrom.
Persze nem csak az étellel foglalkozom, bár az az elsődleges, ezért aztán igyekszem megjegyezni mindent, amit a megbízással kapcsolatban tudom kell.
Hiába kérdezősködök azonban, azokra a kérdésekre, amikre a legjobban kíváncsi vagyok, nem kapok választ és mivel nagyon úgy néz ki, hogy nem csak nem hallotta, ezért valószínűleg hiába is erőlködnék.
Van valami furcsa ebben az egészben, hogy valaki idegen létemre, egy ilyen feladattal bízzon meg, hiszen nem is ismer. De inkább úgy vagyok vele, hogy jobb nem feszegetni a kérdést. Miért hadakoznék ellene, hogy hazajussak ennyi viszontagság után.
Azért legalább az megnyugtat, hogy nem őrültem meg és a nagy pusztaság közepén lévő város mellett nem kerülte el a figyelmemet még egy folyó is.
Továbbra sem értem azonban, hogy miből fogom megtudni ki is az a lány, de minek hozzam fel, úgy is arról győzköd, hogy időben meg fogom tudni. Hát, ha ennyire biztos benne……..én nem vitatkozom, legfeljebb nélküle térek vissza. Ilyen információk után nem kérheti számon tőlem.
- Gondolom az odavezető utat is megszervezted. – motyogok két falat között, de végül csak elfogy az ennivaló és a gyomrom is megtelik, a képem meg felderül, főleg a fegyverek hallatán.
Persze a pénz sem jön rosszul, nem akarnék úgy járni, mint most. Kezdek reménykedni, hogy tényleg hazatérhetek végül.
A fegyverkovácsnál ér a következő döbbenet, mikor elém rakja a mester, a bányában elkobzott fegyvereimet, ami még nem is lenne olyan nagy durranás, hiszen lehet hasonló kard és tőr, de az íjam……..amit nagyapámtól örököltem!
- Ez nem lehet igaz! Mi ez valami mágia? – veszem a kezembe áhítattal.
Biztos vagyok benne, hogy ez nem véletlen, de nem érdekel. Családunk íja a kezemben, van pénzem és hazafelé utazhatok. Talán az Istenek elégelték meg sorsomat és nyújtottak most segítő kezet. És csak ez fontos.

/Folytatás itt:
https://neminra.hungarianforum.com/t150p60-delos-kapu-a-tengerre#1535
/

/Küldetés lezárása/

Ahogy a gyönyörű nimfa útba igazította Zevadar felé az Antarom patak partjánál a három utazót, már gyerek játék lesz hazatalálniuk.
-Csak kövessétek mindig a víz csobogását! Akár száz méterről is meghalljátok, nem kell a medernél követni. És elvezet titeket egyenesen oda, ahol a nagy fekete hegyekben ered kis csermelyként. -elmosolyodott barátságosan- Azt hiszem azt a területet keresitek. És ha odáig eljuttok, hát ki tudja merre kell tovább haladnotok? De én csak ennyit tudtam segíteni nektek.
*Ennél egyszerűbben talán el sem lehet mondani. És ha megfogadják a tanácsot, hosszú napok vándorlása során eljutnak egy napfényben fürdő városig. Viridiel már könnyen rájöhet, hol járnak. De ha a rabszolgapiacot akarja használni tájékozódási pontnak, amihez igen közel a centrum felé sétálva találta a kifőzdét, akkor a helyiek hagyományőrzését kaphatja a szemében.
-Piac? -felel kérdéssel a kérdésre egy tenyeres-talpas asszonyság kacagva- Fiam! Itt nincs semmi fajta piac. A városból már évszázadok óta kivertük a kufárokat. A kapzsiság és nyerészkedés minden baj forrása. Amióta megszabadultunk ezektől a rossz szokásoktól, mindenki boldog. Még hogy emberkereskedelem! Milyen sötét helyről jöttél te hozzánk?
*Ha felveti a nem régi emlékét, akkor könnyen tűnhet úgy, hogy bármit is tesz vagy mond, itt mindig kivívja, hogy kinevessék. Bár tényleg sok minden megváltozott az óta, hogy a havas tájon egy troll elől szaladt. Még mindig sok fajta nép fiát és lányát látni az utcákon, de sötét elfet egyáltalán nem. Kék bőrű, virágokkal feldíszített lények sokasága sétál a falakon belül, de a múltkorinál jóval több tündér is repked közöttük és még néhány olyan emberformájú is, akinek nagy, fehér tollas szárnyak nőnek a hátukból. Ján neve sem ismerős senkinek, ha esetleg a megbízóval próbálkozik. Ez is csak azt bizonyítja, milyen hatalmas ez a város. Egyszerűen eltűnik egy ember... vagy egy kisebb piac az épületek rengetegében.
-Miért nem szállsz meg az egyik fogadóban? Biztosan szívesen vendégül látnak. És vegyél csak bármit, amit megkívánsz! Mi itt megosztjuk másokkal azt, amink van.

Azt hiszem, nem tudjuk eléggé megköszönni a nimfa segítségét, aki nem csak útbaigazított minket és elintézte, hogy a cseppet sem barátságos falusiak végképp leszálljanak rólunk, hanem még meg is gyógyította sebesültjeinket.
Tényleg kész csoda volt, ami most történt velünk, mert amilyen állapotban voltak a lányok, hát nem tudom mi lett volna velünk.
Gondolom valami mágia segítségével segített abban is, hogy mindig halljuk, hogy merről csobog a patak, aminek segítségével, reményeink szerint megtaláljuk a keresett várost és haza juttathatom legalább az egyik Tamina-t a kettő közül és erről azért eszembe jut valami, mikor már jó pár mérföldet gyalogoltunk.
- Azt még nem is tudom, hogy te hová való vagy? Ha már a nimfa nem segíthetett csak némi jó tanáccsal, hová kell hazajutnod? – kérdeztem érdeklődve az erdei lánytól, akiről kiderült, hogy csak félig erdei.
Sajnáltam szegényt, hogy ennyi viszontagság után, ami majdnem az életébe került, még csak nem is járt sikerrel, de bíztam benne, hogy nem keseredik nagyon neki és megfogadja, amit a szépséges erdőlakó mondott neki.
Aztán meglátjuk a várost és ahogy egyre közelebb jutunk, úgy lesz számomra egyre ismerősebb, míg a végén döbbenten meredek a zászlókra, a már egyszer átlépett kapura, a girbe-gurba utcák házaira, amik labirintus szerűen kanyarognak.
Csak éppen azt nem találom benn, amit keresek, ha már nem oda kerültünk, ahová a sötét tünde lány vágyott. Nem találtam sem a piacteret, ahol a rablányok siránkoztak, és a kifőzdét sem, ahol a megbízást kaptam.
Mikor kérdezősködni kezdtem, már az is feltűnt, hogy az emberek sem ugyan olyanok, a legtöbben kékbőrűek voltak, még ha még mindig elég vegyes volt a felhozatal. Viszont egyetlen éjtündét sem láttam, ami pedig a múltkor, amikor itt jártam feltűnt.
A végül megszólított asszonyság pedig, akinél már sokadjára érdeklődtem, szinte kinevetett és biztos voltam benne, hogy azt gondolja, elment az eszem.
Az árusoknál Ján felől is érdeklődtem, de róla sem tudtak semmit, mindenki csak rázta a fejét.
Aztán kénytelen voltam megfogadni a tanácsokat, amik azt ajánlották szálljunk meg valahol, bár azt elég hitetlenül hallgattam, hogy ingyen osztogatnák az ételt és italt is, mivel továbbra is csak pár érmém volt, ami még megmaradt az övemben.
A lányok is fáradtnak tűntek, így kerestem egy fogadót, ahol leültettem őket egy asztalhoz, aztán rendeltem a kocsmárostól enni és innivalót és szállást is készültem foglalni, de előtte kíváncsi voltam az árakra.
- Mennyi lesz egy éjszaka hármunknak a vacsorával és reggelivel együtt? – firtattam a fogadóstól. – És keresek egy Ján nevű éjtündét is, nem tudja véletlenül merre találhatnám? Egy megbízást teljesítettem neki és most nem találom, pedig itt találkoztam vele valamelyik kifőzdében.

A lány elmosolyodva válaszol Viridielnek.
-Én idevalósi vagyok. A vadonban élünk, néha elvándorlunk az emberek országába, ha valami nagy csapás éri a Nysiy-t. Hogy hagyjuk regenerálódni a természetet és ne merítsük még mi is az erejét. Ám erre eddig csak egyszer volt példa, amikor szárazság volt és hatalmas területek égtek le.
Én nem adom fel. Egyelőre veletek tartok, ha nem baj. Talán tanulok tőled valamit út közben. És még hasznomat vehetitek.
* A várost elérve kérdezősködni kezdenek, ám igen furcsa reakciókat kapnak. A fogadóban, ahová betérnek csodálkozó tekintettel hallgatja a tulajdonos a kérdést. Ám igyekszik válaszolni, ahogy csak tud.
-Az azt hiszem, egy éjszaka lesz. Órára pontosan nem tudom megmondani, ha erre gondol, akkor hagyja el a szobájukat, amikor csak akarják. Néhányan igen korán felkelnek, de nem fogjuk önöket zavarni, ha később ébrednek akkor sem. Nekem kényelmesebb, ha nem mindenki egyszerre reggelizik.
*Úgy tűnik, tényleg igaz, hogy a pénz fogalmát teljesen elvesztették némelyek, csak páran a mesékből hallottak róla. Nyugodtan megvacsorázhatnak, amiből annyit esznek, amennyit kívánnak. Ám mégsem pihenhetnek olyan hosszan, ahogyan az be lett ígérve. Az éjszaka közepén dörömbölés zaja kelti fel őket, és az ajtóban egy magas, vékony alkatú, holt sápadt bőrű alak kelti ezt a zajt. Meg is láthatják őt, ha kinyitják neki, és ő meghajol előttük.
-Elnézést a zavarásért, de a város úrnője fogadni kívánja Önöket. A parancsa az, hogy mihamarabb jöjjenek velem a palotába!
*Beszéd közben -bár igyekszik rejteni- kivillannak a hosszú, hegyes szemfogai. Egyedül van és nem tesz semmi fenyegetőt. Hosszú köpenye egészen a térdéig leér hátul, elől elegáns zakó látszik rajta vászon nadrággal és egy csokornyakkendővel.
A teliholdas éjszakán kihalt utcákon mennek végig, bár több helyen még égnek a gyertyák. És itt-ott-amott mulatozás hangjai hallatszanak. A palota folyosói is néptelenek egészen a trónteremig.



A trónon ülő fiatal nő igen otthonosan érzi magát és barátságosan köszönti őket.
-Üdvözlet, utazók! Úgy hallom, egyikőtök levelet hozott nekem az erdei elfektől. Nagyra becsülöm királyotok gesztusát.
*Egyenesen Turion fiára néz, hiszen köztudott némely körökben, hogy ő szokott ennek a népnek a futárja lenni leggyakrabban. Ha valaki hallott legendákat Urbról, az egyetlen közös pont bennük, hogy az úrnőt mindig így írják le.
Háta mögött vérfarkas testőrök álltak csendben. A kísérete is gyakran változik az elbeszélésekben.

Úgy néz ki, hogy egyre szaporodik kis csapatunk, hiszen a félvér lány is csatlakozik hozzánk, azt remélve, hogyha a nimfától a komor erdőben nem tanulhat semmit, akkor talán a további vándorlásánál igen, így velünk tart.
Tamina, miután a nimfa meggyógyította, elég szótlanná vált, nem sokat beszélt út közben én meg nem akartam zaklatná, láthatóan alaposan elmerült gondolataiban. Talán időnként fohászkodott is az Istenekhez vagy a szellemekhez, hiszen elég sok mindenen mehetett keresztül, főleg a kalózok fogságában.
Láthatóan azonban meglepődött az idegen város látványára, hiszen mint mi mindannyian, arra számoltunk, hogy az erdei nimfa a lakhelyére irányít minket.
- Hol vagyunk? – kérdezte meg miután átléptük a városkaput és kérdezősködni kezdtem és ez a kérdő tekintete láttán a félvér lányt is érdekelte.
~ Hát azt én is nagyon szeretném tudni! ~ válaszoltam magamban, de egyelőre csak bátorítóan mosolyogtam a lányokra.
- Én már jártam itt, csak lehet, hogy másfelé, mert egyelőre nem ismerős a hely, de hamarosan keresünk valakit, aki segíteni fog és akinek a megbízásából elhajóztam …..egy lányért. – bököm ki, de egyelőre nem mélyedek részletekbe.
Azonban nem is járok sikerrel és végül mivel úgy sem tehetek mást és a fáradtság is legyűr minket kiveszek egy szobát.
Egyáltalán nem hittem el, hogy itt semmiért nem kell fizetni, hiszen mikor legutóbb itt jártam, majdnem éhen haltam miatta, de most mégis mindenki, még a fogadós is ezt állítja.
- Itt valami nagyon nem stimmel. – zárom magunkra az ajtót mikor végre már a szobánkban vagyunk, ahol három ágy is kínál kényelmet, amiben már igen régen volt részem. – A város ugyan az, mégis, mintha teljesen más lenne. – magyarázom, igaz biztosan teljesen értelmetlennek hangzik, amit mondtam.
Mindezen furcsaságok ellenére gyorsan elalszom és csak a dörömbölésre ébredek, majd kapok a kardom után, úgy nyitok ajtót, felkészülve a legrosszabbra is.
A vékony, sápadt, elegánsan öltözött férfi azonban látszólag nem akar rosszat, csak udvariasan egy meghívást kézbesít a város úrnőjétől.
Döbbenten nézem először őt, a hegyes fogait ami elég szokatlanul fest, aztán hátrafelé, ahol meglepődve veszem észre a pár lépésre álló self lányt, tőrrel a kezében, látszólag éberen, harcra készen.
- Hallottátok? – kérdeztem, hiszen Tamina is ül már az ágyán, bár az ő szemei elég álmosnak tűnnek. – A város űrnőjének meghívását gondolom nem illik visszautasítani, még ha elég szokatlan időpontot választott is. – címezem ezt inkább a küldöncnek. – Azt hiszem jobb, ha összeszedjük magunkat. – dörzsölöm ki az álom maradékét is a szememből, borúsan tudomásul véve, hogy ma sem fogom kialudni magam.
Rongyos ruháink élesen elütnek a kísérőnktől, ami tekintve, hogy hová indulunk, eléggé frusztráló, de sem pénzünk, sem lehetőségünk nem volt vásárolni, igaz talán azt is ingyen adták volna.
Néptelen utakon és a palota kihalt folyosója után jutunk a trónterembe, ami fényesen ki van világítva.
A trónon ülő nő sötét öltözete valahogy kissé baljóslatúvá teszi, bár barátságosan üdvözöl minket, valami neki szánt levelet emlegetve, amiről nekem nincs tudomásom. De sokszor már kételkedem a saját józan eszemben is.
Emlékeim mélyéről előtör valami rég hallott történet egy legendás városról, Urb-ról és annak űrnőjéről, de az….az csak mese, nem? A nő mögött álló testőrök félelmetesnek tűnnek és bár soha nem láttam vérfarkast, mégis tudom valahonnan, hogy ezek azok és kilel a hideg.
- Úrnő! Fogadd legmélyebb hódolatomat és köszönetünket, hogy városodban megpihenhettünk és nézd el nekünk nem megfelelő ruházatunkat, amiben eléd járultunk. – találom meg végül a hangom, bár rekedt és bizonytalan, de az udvariasság a hosszú hírnökösködés alatt belém ivódott. – De bár tényleg valamikor hírvivőként indultam útnak, sajnálatomra királyom nem bízott rám neked írt levelet, hiszen……hiszen ez a város is csak ősi legendákban él. Már, ha jól gondolom.– nyögtem ki végül.

Az úrnőnek szemmel látható csalódottság ült ki az arcára az elmondottak hallatán. Ekkor felállt és kicsit közelebb lépett hozzájuk pár lépést, majd kezét csókra nyújtva szólalt meg ismét.
-Jaj, milyen udvariatlan vagyok! Be sem mutatkoztam. Akkor talán rólam sem hallottatok. Kaszandra vagyok, Urb város királynője. Szörnyen kínos a helyzet. Attól félek, hogy ide nagyon lassan érkeznek a hírek. Azt hiszem, akkor írok gyorsan az uralkodódnak egy levelet.
Remélem, rád bízhatom, hogy kézbesíted. Hálás lennék érte.
*Ezzel ha igenlő választ kap a férfitól, akkor két farkasember egy íróasztalt hoz, rajta minden szükséges kellékkel. Egy rövid levelet papírosra vett a hölgy és borítékban lepecsételve oda nyújtja.
-Természetesen nem kérem ingyen a szívességet. -ezzel levesz egy piros rubintos, csillogó gyűrűt az ujjáról- Ez a kis ékszer a tiéd lehet. Akaratodnak megfelelően el tudod tüntetni láthatatlanná. És semmilyen érzék nem találhatja meg. Vagy ha épp látható, akkor képes a felszereléseidet láthatatlanná tenni.
De vigyázz! Más tárgyak csak a szemnek észrevétlenek, ha használod. És nem lehet ruha vagy olyan, ami hozzá ér a kezedhez. Ez segíteni fog, remélem, hogy személyesen az uralkodód kezébe add az üzenetemet. Nagyon bosszús lennék, ha illetéktelen kezekbe jutna. És megölnélek érte.
*Utolsó mondatoknál a lágy, kedves hang hirtelen vált hideggé és érzéketlenné.

/Ezzel én el is köszönnék! Köszönöm a játékot! Mert a városból kiérve megmagyarázhatatlan módon el fog tűnni ismeretlen helyre az üzenet./

Úgy látszik én léptem elő szószólóvá, mert a két lány a háttérbe húzódik, bár előtte még illedelmesen köszöntötték ők is az úrnőt. Azonban láthatóan ő is csak rám koncentrál egyelőre. Azt gondolom megérte udvariasnak lenni, mert a nem túl vidám környezet ellenére a légkör egyelőre még sem fagyos, sőt…..
Ettől függetlenül nem titkolja, hogy nem erre a válaszra várt, de mikor feláll és lesétál a trónhoz vezető lépcsőn, majd a kezét nyújtja, már nincs nyoma ezen érzelmeknek, marad az barátságos udvariasság.
Megfogom a kezét és lágy csókot lehelek rá, miközben féltérdre ereszkedem, tiszteletem jeléül, ahogy egy uralkodó előtt illik.
- Nem akartam elkeseríteni úrnőm. A nevem Viridiel, Thurion fia és tényleg futár vagyok, bár egy másik küldetésből térítettek el, de örömömre szolgálna teljesítem a kérését és juttatom el a levelét királyomhoz.
Hamarosan már minden rendelkezésére áll a levél megírásához, hiszen testőrei szinte azonnal pattannak, hogy teljesítsék óhaját, így hamarosan már e kezemben a lepecsételt levél.
Természetesen ingyen is megtenném, amit kér, ezért nem is tartok igényt a fizetségre, egészen addig, míg meg nem látom mi az és mit tud.
Úgy gondolom tényleg hasznos dolog lehet, ha a továbbiakban sem lesz sima az utam, mert egyelőre azt sem tudom igazából hol lehetek és merre induljak. Ráadásul még ott a két lány is.
Hideg szavai térítenek ki gondolataimból, ami olyan mintha nyakon öntöttek volna hideg vízzel. Úgy látszik tud a nő nagyon is kegyetlen lenni, ha úgy hozza a szükség.
- Értem és köszönöm úrnőm, bár tudnia kell, hogy e nélkül az ajándék nélkül is megtettem volna, amit kér. – hajtottam meg a fejem, ahogy átveszem a gyűrűt, ami hidegen simul a tenyerembe. – Mindent meg fogok tenni, hogy levele sértetlenül jusson Awarys-ba. – ígérem meg, aztán eszembe jut valami.
Ha nem akar tőlünk mást távozunk és bár nem tűnik olyan nagy kérésnek, amit akart Kaszandra, azért érzem, hogy ez nem lesz azért olyan egyszerű.
- Mond Tamina. – fordulok a félvér lányhoz. – Nincs kedved ebben a városban maradni? Biztos vagyok benne, hogy tudnál mit tanulni? Nekünk - intek a self lány felé, - mindenképpen mennünk kell és valószínűleg veszélyes is lesz, jobb lenni neked itt, biztonságban.
Nem akarok még valakit bajba sodorni, ha nem muszáj és ő nem igazán tud még magára vigyázni. Itt meg tanulhatna a vegyes fajoktól bőven.

/folytatás Dante bányájából/

Ahogy Exailed, a szintén fogolyként kísért ork nő és a két self kiért a fényre, hirtelen egy barlang bejáratánál találták magukat. Nem hasonlított a környék Zevadar kietlen, fekete hegyeire. A réteken zöldellett a fű, a hegyoldalakban fák nőttek és elől egy fallal körbe vett város volt látható pár kilométerrel odább. Körülötte pedig szőlős kertek.
-Huuu...! -a két foglár tapogatta a szemeit. Még nem tértek magukhoz.

Ez egy jó lehetőségnek tűnt a szökéshez, viszont nem igazán akarta meg kockáztatni hogy végül nyilat kapjon a hátába. Vártam egy picit ment előre majd amikor biztos lettem hogy van pár másodpercem meg fordultam s meg fejeltem az egyik elfet minden erőmből, s talán ha nem is ütötte ki le kellet hogy lökje a földre ha van nála valahol egy tőr igyekszem elvenni s azzal le szúrni majd utána a másikat is remélve hogy elég volt ez a pár másodperc erre.

Az egyik fogoly elég gyorsan felfedezi a lehetőséget, hogy lefegyverezze és megölje ellenségeit. Nem is teketóriázik, azonnal lefejeli az egyiket és annak tőrével kerül a másik hátába, hogy bele mártsa.
A két test némán fekszik a földön és az ork nő már Urb felé fordulva bámul előre. Nem ismeri fel a legendákból, elég fiatalon rabolták el és nem hallott még a titokzatos történeteiről. Ám hamarosan, ha katona barátnője követi, már futnak is felé.
De vigyázniuk kell! Ha nem vágta el a nyakát a lefejelt selfnek, akkor hamarosan azt láthatja, ahogy az előtte rohanó oughwari fekete haja egyre fehérebb lesz és a bőre is fakul. Mit fakul! Egyértelműen ráncosodik. Vajon mi okozhatja ezt?

Stylet valamiért északnak akart jönni az emberek királya, Astelathfal való találkozása után. Ki tudhatja nyomon követni, hogy a nagymacska mikor miért merre indul?
Valahol az érintetlen vadon, Nysiy és az ork területek határán, amikor hirtelen egy fehér hajú harcos hátát pillanthatja meg az egyik kanyarból kifordulva. A hegyi ösvény egy tágas síkságra vezet, melyet messze körbe újabb hegyláncok koronáznak. Kisebb épület csoportok tarkítják a megművelt földet, ahol emberek végzik a mindennapi teendőiket. Talán ahhoz a városhoz tartoznak, melyet a másik néz, mindaddig, amíg Uráldur meg nem fordul kétkezes pallosát kihúzva helyéről és az oawára szegezi úgy tíz méterről.
-Mit keresel te itt?
*Karján ott van még mindig a mini fémpajzsa és a vértet is magán viseli. Sötét szemei vádlón villogtak.