18+

Szinte akadályok nélkül jutottam be a helységbe, ahol nagy volt a tömeg. Csak két őrnek nézett nagyra nőtt mogorva férfi állt az ajtónál. Zavartan néztem körül. Sokszínű volta felhozatal. Mind hölgyekből, mind vendégekből.
Nem kellett sokáig várakoznom, máris választ kaptam arra a kérdésemre, hogyan mennek itt a dolgok. Egy roppant kacér és testéből elég sokat megmutató hölgyemény jött oda dorombolva. Miközben duruzsolt, megérintette testemet és szép szemével tekintetemet kereste. Próbáltam tartani magamat, hogy ne aléljak el azonnal, de meg kell hagyni, nyálam már úgy csorgott látványától illatától, akár egy pici vízesés.
Mikor kezdett zavarni a tömeg, csak annyit nyögtem...- bújjunk el!... Ő felkacagott kézen fogott és elszaladt velem. Át rohantunk pár szobán, aztán egyszer csak egy kis halovány vöröses fénybe merülő szoba ágyán találtam magam. A lány kacarászva huppant mellém. - Hűha - bukott ki belőlem újra egy suta szó. Beletelt pár percbe míg összeszedtem magam, de aztán egy kis felfrissülés és pár korty bor után mert azt is kaptam, lerántottam a lányt az ágyra. Most áldottam az eszem igazán, hogy finom készítésű láncingemet a rejtekhelyemen hagytam. Elég nehéz lett volna most attól megszabadulni. A lány kacarászva kihívóan dörgölőzött testem alatt. Eddig türelmesen és odaadóan segítette suta perceimet, hát most remélem jól megkapja a magáét.
Mostanra a zavar és szégyellőség úgy hagyta el elmém mintha ott se lett volna. Pillanatok alatt szabadultunk meg ruháinktól, hogy egymáséi lehessünk. Csókkal borítottam teste minden zegzugát, hajlatát. Mikor teljesen elértem hozzá, lassú figyelmes határozott táncba kezdtem. Ösztönösen használtam ki testem minden adottságát amit a vágyhoz adni tudott. Az irányítást oda vissza adogatva szórakoztattuk egymást, míg a beteljesült gyönyörtől pihegve terültünk el az ágyon. Hirtelen azt se tudtam hol vagyok, aztán roppant elégettséget éreztem. Büszkén, mosolytól csillogó szemmel gyönyörködtem a lány meztelen testében. Aztán az ágy mellé csúsztam, hogy cuccaim közül előkotorjam erszényemet. Kiszolgáltam magam a borból, aztán visszabújtam mellé. Az érméket gyengéden, egyesével pakolásztam testére, a nyaka tövétől, végig a hasán, egészen le az altestéig. Mikor az utolsó három darab érmét is ráhelyeztem testére (vállaira, homlokára) akár egy ékszert feltettem kérdéseimet. Végülis ezért jöttem ide. - Szépségem mesélj kérlek. Úgy hallottam nem véletlenül van itt ez a sok nép. Köztudott, hogy sokan látogatnak el ide, de mégis. Most valami készülőben van. Mi az? Valami veszélyes? Izgalmas kaland? Arra nagyon bukok...Meg ne aggódj te is tetszettél, meg ez az éjszaka is tetszik... veled. / Ez az Gallion. Az udvarlást tanuld még egy kicsit/. Korholtam magam gondolatban, kissé elpirulva, de bíztam benne felfogta a lényeget. Oldalt fekve, könyökölve vártam válaszát, hogy mit csinál. Meglepett arcát fürkésztem. Erre, ilyen szeleburdi marhára biztos nem számított, de én élveztem....      

Ahogy meg érkezzek a saját csapataimmal is a városhoz amit vissza kellene foglalnunk elönt az izgalom érzése ahogy végig tekintek a pusztítani valón.
-Kiválóan fogok itt szórakozni, és még bele se merek gondolni mennyi és mennyi lelket szedhetek össze saját kis hadseregem bővítéséhez.
Mosolyom igen csak le írja milyen jó kedvű is vagyok az elkövetkezendő napok miatt és míg saját táboromba rendezkedek s eligazitom a démoni katonákat akik velem tartottak egy futár érkezik.

A király hivatot, az hogy miért a futártól minimálisan hangzik el. Majd rá jövök pontosan ha oda érek, bár két kiváló démoni parancsnokom kiséretében érkezek az oda kellő személyek már rég oda is értek mikor mi csak díszesen be sétálunk és várom a fejleményeket, majd csak hosszabb csend után szólalok fel a magam részéről, végig hallgatva mindenkit.
-Király uram, a csapataim szívesen segédkeznek az éjszakai járőrözésben, akár csak abban ha az esti órákban is kívánja ostrom alatt tartani a városban lévő ismeretlen teretményeket.
Mosolyom itt helyben elárulja hogy alig várom hogy démoni pengémet és erőmet össze mérhesem azzal ami a városban éll, és ez még csak az egyik indoka hogy ennyire jó kedvem legyen. Majd töretlenül folytattom a király válaszától függetlenül, s ezzel talán fel is keltek egy két rosszaló nézést de démon vagyok, csak természetes hogy a saját hasznom, jólétem, és élvezetem lesz az elsődleges szempontom.
-Bár ezen kérdésem furcsán hanghozhat, és rendkívül ellenszeves is lehet király uram, de a leölt szörnyetegek lelkét már ha van nekik ilyen kérném engedje hogy saját céljaimra használhassam, ha többet nem is legalább azokét amiket az én katonáim ejtennek el.
Bár igen csak veszélyes játékot kezdek el űzni itt mindenki óra előtt, elvégre ők csak annyit tudnak hogy egy barbár nép még barbáribb szent, sérthetetlen, vallási lények vagyunk akik a halandók lelkével semmi jót nem tesznek ennek a világnak, és ez most se lenne máskép hiszen még mindig azon gondolkozom hogy mennyi démont is tudnék meg idézni egy egy ilyen szörnyeteg lelékért cserében.

Majd ha erre is megkapom mindenkitől a kiakadt válaszaikat és hagynak is még szóhoz jutni annélkül hogy kardot rántanának folytatom.
-Nem titkom az hogy a lelkekkel erősítést kívánok meg idézni a saját fajtámból, s ezzel növelve saját katonai erőmet mind amolyan grátiszi jutalma ennek az igen fontos és hosszan elnyúló csatának, azonban azokat is meg értem akik ellenzik ezen módszerek használatát, így akár démoni véremmel meg pecsételt szerződésben is hajlandó vagyok megfogadni hogy katonai erőmet csak is a városban található szörnyek ellen fogom használni.
Majd itt meg is állok egy pillanatra, mert ha eddig nem is akkor mostmár biztosan többen is kardot, baltát, csatakalapácsot ragadnak s lincselő szemekkel tekintenek démoni szépségem irányába.
-De ez persze csak tájékoztató jellegű információ, nem kétlem hogy sokan legszívesebben most azonnal lecsapnának ha nem elüldöznének, de kérem gondolják azt át hogy mi a démon faj képviselői méltány vagyunk rettegettek a maguk körében erőnk miatt, így kérem értsék meg hogy ezen erőbből kívánok mindenkinek hasznos hozzni s kevesebb halandó áldozatott követelő harcszínteret létre hozni.
Bár ez a meg beszélés nem erre volt hivatott és nem is kétlem hogy sokan mások közölni akarták volna itt a terveiket, de most jelenleg a legbölcsebb döntés az ha nyílt lapokkal kezdek s és bízom abban hogy a fajom felé érzett gyűlölett nem erősebb a saját embereik életénél, elvégre azzal hogy növelem a saját katonai erőm ők kevesebb áldozattal számolhatnak a sajátjaik közül, ettől függetlenül fent áll az hogy mennyire is fognak meg bízni bennem puszta szavak elhangzássa után, akár hogy is jelenleg sokat nyerhetek ha sikerül valami egyezményt kötnöm.



Nos, Viridielék sietősebbek mind vártam volna, de meg is értem őket. Gyorsan össze kapom az emeleti szobából a cuccaim és kint találkozok velük. Nem vagyok általábban szótlan de ezúttal hagyom a szerelmes párocskát beszélni s csak ritkán esetekben közlöm a gondolataim, s elsőnek csak a kereskedők meg említése után szólalok meg.
-Érthető a jöttük, bár ha magas áron kínálnák a portékáikat akkor bevételük se lenne s meg tettek egy utat csak azért hogy veszteséggel zárják.
Bár fogalmam sincs az itteni kereskedelmi szokásokról de azért folytatom okfejtésem.
-Magasabb áron fognak árrulni, de nem túlzottan ép csak annyira hogy profitott termeljenek, ha valaki túl magas áron próbál eladni valamit akkor egyszerűen senki nem fog tőlük vásárolni, de fent áll a lehetősége annak hogy tévedek, de a legnagyobb árnövekedés a gyógyszereken lesznek, aminek köszönhetően ti is nagyobb jutalommal számmolhatok a segítségért, arról nem is beszélve hogy az ilyen kereskedők nem fogják sajnálni a pénzüket ha saját maguk számára akarnak kiváló orvosi ellátást.
De persze én csak egy külső szemlélője vagyok a dolgoknak, méghozzá egy azok közül akik inkább hiéna módjára viselkednek, így még egy útolsó mondatott fűzök ehhez s hallgatom az út további szakaszában.
-Elnézéseket is kérem egyben, elvégre ismerlek már beneteket annyira hogy ilyen gondolataitok nem fognak támadni, persze azt se tagadhatjuk hogy mind hárman máskép állunk ehhez a dologhoz, én csak elmondtam a saját néző pontom.
Igyekszem azért tényleg nem meg sérteni egyikűjüket sem, elvégre ha valami komolyabb sérülést szenvednék nagy az esélye hogy ők ketten lehetnek az egyetlennek akik meg gondolnák azt hogy ellássanak egy olyan embert mind én, elvégre sok orvos azért érkezhetett hogy megtömje a saját erszényét. Ez persze csak egy olyan ember véleménye aki ezt az egész dolgot csak egy újabb pénzforrásnak tekinti.

Meg érkezve a város közelébbe nem nagyon hagyom ell a két elf oldalát, inkább játszok egy néma verőlegényt aki azt alátszatott kelti hogy az elfek bérelték esetleges problémák meg oldása érdekébben s ez nekem így is jó. Majd ha esélyem nyilik rá csak akkor próbálok kettőjükkel beszélni a további terveimről.
-Nos, nem tudom nektek mi a terveitek innentől, de én szívesebben maradnék egyelőre a biztonságosabb térfélen így ha meg engeded Viridiel és önnek sem probléma Lashrael kisasszony akkor inkább maradnék az ön oldalán az esetleges problémák kezelésére, mind sem vetném bele magam egy újabb ismeretlen ellenfél ellen vívott élethalál harcba.
Majd a válaszukra várva döl el hogy velük tartok-e a továbbiakban is vagy csak keresek egy helyet ahol nem fogok kitünni az elkövetkező pár napban míg meg érkeznek az első csatáról szólló hírek és lesz valami információ arról hogy mivel is nézünk farkas szemet ezúttal.

Annyira unalmaaaaas!-fakadtam ki magamban, hiszen mint a sor elején lévő félőrült rajongó utolsóként tudtam szinte elhagyni a termet. Volt pár fickó akit jobban megnéztem közben, meg a fura alakok is ott voltak akiket érdemes volt elkerülnöm. Orkok, selfek és még kitudja mi isten csapásai is idetolták a képüket! Azok a förtelmek szerintem csak a bajt hozzák a fejünkre, pláne megerősít a gondolatomban, amikor azok közül páran még be is mennek a király színe elé. Jobb lenne megerősíteni a király védelmét.
Nade. Nehezen de kivergődtem a trónteremből, még azt is láttam, hogy valaki sunnyogós félállat még egy vázát is megpróbált ellopni, de az őrök olyan szépen, azaz csúnyán néztek rá, hogy inkább tovább ment. Persze én is tisztában voltam azzal, hogy másnap reggeltől buli lesz, de azért nem tudtam kihagyni, hogy az én saját kényelmes kalózruhámban ne mentem volna le keverni a bajt az aljanéphez. Nem is kicsit volt meglepve a pultos a Liliomban, mikor kilibegtem a szakadt ruháimban, de pont leszarom, hogy mit gondol már. Két hete nem volt velem baja ne most legyen. Bár kicsit azért elgondolkodtam, hogy meglepjem-e Virit ismét a Liliomban, de hagytam a párjával hetyegni egy kicsit kettesben.
Így hát a nyakamba véve az estét elindultam egy jópár whiskeyt legurítani az egyik noname szottyadt patkányban. Persze nem is volt kaland nélkül a dolog, hiszen szokásomhoz híven valamikor az éjszaka közepén keltem fel magam mellett egy levert csávóval. Aki éppen, nos valakitől... nem tudom kitől egy nagy duzzanattal a fején feküdt mellettem. És nem hiszem én voltam az, annak ellenére sem, hogy egy üveg volt a kezemben és jól láthatóan valaki aki sokat ivott lehányta a palit. Nem én voltam. Asszem. Bár van pár utaló jel. De hangsúlyozom, hogy nem.
Szóval inkább iziben fájó fejjel és húzva magam végig a városon elmásztam arra a pár órára a Liliombeli ágyamba és reggel nagyon nehezen bírtam csak felkelni. Úgy éreztem magam, mint a csávó akit le... izé nem én ütöttem le. Szóval fájó fejjel másztam ki a városkapukhoz, még egy gyors reggelit kikérve a Liliomos pultostól, majd egy puszit dobva az arcára hagytam ott.
Kint persze a csinifiú megint beszédet tartott, amit egy picit kevésbé értékeltem, mint legutóbb, pláne, hogy a végén a városfal mellé rohanva dobtam ki a rókát a fél reggelivel együtt.
A kellemesnek mondható tisztulás után megláttam pár ismerőst a tömegben és a cipóm megmaradt részét majszolva mentem oda egy -Üdv!-erejéig. Ezután szaladtam is tovább Viridieléktől egyenesen az egyik kocsi hátuljáig, amire felhuppanva indultam meg az úton.
Az egy hetes út nagyon megviselt. Pláne, hogy ruházatomból és pláne kinézetemből adódóan naponta kerestek meg az agyatlan idióta kereskedők, akik jobbára meglepetten nyugtázták, hogy bizony ez a kislány lazán levágja azt nekik ami a nadrágban van, ha nem hagyják békén. Még hogy én aki le van pukkanva, mint egy kéthete koplaló ló, megvegyen egy rühes kabátot 150 aranyért? Na azt már nem... Minden esetre néha kénytelen voltam szekeret váltani, de szerencsémre pár szívességért cserébe nem kellett szerintem az egy hét alatt két-három óránál többet sétálnom. Az egyik napra még bevállaltam azt is, hogy az egyik kereskedőnél fogok segíteni aznap, de nem voltam valami sikeres pláne, hogy a rám őrzött kaja fele a gyomromban landolt. "Kecskére képosztát mi?" persze nem volt semmi sem ingyen, azután kemény fél órát sétáltam előre a menetben. Még talán aznap volt, hogy valami böszme madár jött a sereghez, mint utólag megtudtam az "áldott álapotú" Lashraelhez. Próbáltam megnézni alaposan, hogy mi is az a dög, de aztán nem akartam megzavarni őket ismét. Jobban féltem a csicsergőtől annál, hogy odamenjek. Meg aztán jobban esett egy szundi.
Összeségében a város határától sétálni kezdtem, kinyújtottam a hátamat és kicsit a tömeg szélére sodródtam, hogy megnézzem mégis mi vár ránk. A szörnyű lények egészen undorító látványt adtak. Ebben a pillanatban nem voltam abban annyira biztos, hogy jönni akartam... De már mindegy.
Látva a környéket egy dolog járt az eszemben. "Nem akarom, hogy a selfek védjenek meg ettől az izétől". Így elindultam a nagy zöld griff felé a környékén a két tündével. Kellemetlenül markolva az egyik kezemmel a másikba léptem oda hozzájuk a hátamon a kis cuccaimmal.
-Sziasztok! Izé.... nagy baj lenne ha itt aludnék a szekereteknél? Nem nagyon akarok a placc szélén aludni, pláne, hogy azok a dögök kint vannak.-biccentek a fejemmel a város felé, és tekintetemen jól látszik, hogy nem éppen vagyok jó állapotban. Az egyik ilyen mutáns látványa annyira sokkolt, hogy még mindig fehér vagyok, mint a frissen meszelt fal.

Gallion, többieknek pihi

A leányzó valószínűleg egy nagyobb szundira számított az intenzív eseményeket követően, nem olyan kérdésekre, amiknek lényegében semmi közük hozzátok és ahhoz, amit műveltetek. Persze mivel elég busásan kifizetted, csak egy pillanatig látszódnak némileg felháborodott vonásai, aztán elneveti magát kedvesen.
- Még nem hallottál róla, te kis buta? – kuncog, vigyorogva rád, leszedve néhány érmét magáról, hogy ő is kényelmesen felkönyökölhessen és veled szembe fordulhasson. – Pedig mindenhol erről beszélnek... – simít végig a mellkasodon. – Az örökös meghirdette Észak-Bivaly felszabadítását minden neminrai fajnak, a várost pedig szörnyek lepik el, amikről senki nem tud igazán semmit. Hajnalban már indulnak a seregek, így fel tudsz hozzájuk zárkózni, ha ennyire buksz a veszélyre – szélesedik a vigyora, de aztán el is szomorodik, miközben kicsit közelebb húzódik hozzád. – Tudod, senki nem jött még vissza onnan, ráadásul azok a mocsok sötételfek is itt vannak két nagy sereggel... Szerintem magukénak akarják majd a várost, sőt, magát a trónörököst is! Nem lehet itt majd’ négyszáz kormosképű a semmiért... Az ennyire veszélyes kalandokat is szereted? – érdeklődik szomorkásan, mintha nem akarná, hogy a vesztedbe rohanj, persze bizonyára ez csak a szakmájából adódó színjátszás egy része és az extra a bónusz érmékért cserébe.

Az elmondottak alapján lényegében nem sok időd maradt összekészülni és elindulni az összegyűlt népekkel. Pár órácskát szánhatsz alvásra, annyi még belefér, de utána össze kell kapkodnod a cuccaidat, esetleg reggelit kikérned és rohannod arra, amerre látod szállingózni a népeket, ugyanis, hogy melyik kapunál kell összegyűlni, nem tudtad meg a szajhától. Ha esetleg egy, a városban járőröző katonától megérdeklődöd a gyülekezés helyszínét, akkor elárulja neked, hogy a keleti kapuhoz kell menni, ha az uralkodó felhívására érkeztél és menni akarsz Észak-Bivaly felszabadítására. Ha esetleg még meglátogatnád a városfalakat, míg kitöltöd a fennálló idődet, akkor a Hold és a csillagok fénye valamelyest megvilágítják a több tucat városfalakon kívül lévő sötételf sátrat; bizonyára egy elfnek ez egy borzasztó látvány lehet, tudni, mennyi éjtünde tartózkodik itt.
Mindenesetre hajnalban gyülekező, eleinte lassan szállingóznak be a jelentkezők... Innentől olvashatod a legutóbbi mesélőit részletekért.

//Kérlek, írd le, hogy mivel indulsz útnak; mi van rajtad, mik a fegyvereid, esetleg egyéb kiegészítők, amik számíthatnak. Példaként megnézheted az első körben befutott posztokat a többiektől, ha esetleg gondban lennél //

Az összepakolással nem veszítek sok időt, hála annak, hogy csak az igazán fontos dolgok vannak nálam. Meggyőződök arról, hogy semmit sem hagyok itt, beleértve a felkészülési időben írt jegyzeteket is.
A lépcsőn lefelé már találkozok néhány katonával, nem sokkal később pedig mindenki megérkezik, indulásra készen. A lovak készenlétéről már gondoskodtak, így semmi sincs már hátra, csak az, hogy elinduljunk a cél felé.
Az úton még mindig maradok a szótlanság mellett, tartva magam attól, hogy a legkisebb jelét is mutassam annak, hogy valamennyire élvezem a társaságukat. Még a végén kapnának az alkalmon, arról nem is beszélne, hogy akkor már végképp nem lehetne levakarni Daratrine arcáról azt az idegesítő mosolyt. Így is többet vigyorog az átlagosnál, próbára téve az idegeimet, nem hiányzik az, hogy magam alatt vágjam a fát.
Ugyanakkor meg kell hagyni, többnyire egyedül, vagy nagy létszámú csapattal mentem, így a mostani egészen kellemes hangulatot hoz magával, még ha nem is veszem ki a részem belőle.
A gondtalan hangulat ugyanakkor nem tart sokáig, amikor eszembe jutnak Észak-Bivalyban élő szörnyek leírása és a király, ahogyan a veszélyességükre hívja fel a figyelmet.
Ha valóban rosszabbak, mint Nysiy vadai...
Átpillantok a vállam fölött, egy pillanatig tanulmányozva a katonák arcait, majd lassan visszafordulok, az útra szegezve a tekintetem. Nekem nincs mit veszíteni, ha meghalok, azt dicsőséggel teszem. Egyébként sem töltök be olyan fontos szerepet, hogy ne lehetne pótolni akár még azonnal is.
De ők?... Vajon őket valaki várja haza?
Mielőtt jobban belemerülhetnék a melankóliába, megpillantom az egybegyűlt népeket, még mindig rosszallóan tudatosítva magamban, hogy valóban minden nép megjelent erre. Bár a józan ész azt mondja, hogy jelenleg nem engedik meg maguknak a fenyegetést, vagy támadást, valójában minden csak idő kérdése. Senkinek sem kell felsorolni az eddigi tetteiket, amikkel még a többi fajhoz képest is lentebb ásták magukat, szinte a félvérek szintjére.
Az út egészen átlagosan telik, azt a néhány kereskedőt leszámítva, akik pár alkalommal megkíséreltek megközelíteni minket. Szerencsére részemről könnyen lerázhatóak voltak egy burkolt fenyegetést követően, miután az udvariasság nem használt.
A további napok meglehetősen nyugodtan telnek, a természet biztosítja a mindennapos alvóhelyet, míg a környező falvak az élelmet. Egy hangosabb éjszakát leszámítva semmi más nem zavar meg minket, ami talán az elhatárolódásunknak is köszönhető a többiektől.
Amikor Észak-Bivaly látótávolságba kerül egyszerre fog el a megkönnyebbülés az út vége miatt és a félelem egy másik kezdete miatt. Rossz érzéssel tölt el a kietlen és lepusztult falak és épületek látványa, a felette köröző madarak és-
Azonnal ráncba fut a szemöldököm, amikor jobban kitisztul előttem az eddig átlagosnak hitt állat képe. Hiába terelődik a tekintetem más irányba az undorítóan mozgó szörnyszülöttek az egész helyet ellepték és ez a gondolat csomót köt a gyomromra. Külső jelét igyekszem nem mutatni az aggodalomnak, a gondolataimat pedig inkább arra terelni, hogy mekkora megtiszteltetés lesz eltakarítani azokat, akiket Természet Anya sosem hagyott volna létrejönni.
Bátorság ide, vagy oda, a következő napokat nem töltöttem kipihent alvással, a lények közelsége miatt. Ha aludtam is valamennyit, egy óra után felriadtam, vagy pedig rémálmok gyötörtek, így inkább a kialvatlanság mellett döntöttem, elfogadva a járőrözés lehetőségét is, amik a katonáimnak is megemlítettem.
Így legalább van mivel lefoglalnom magam, mielőtt a város falai között tudjuk magunkat.

A király egészen megnyerő beszédet képes mondani az embereknek. De én átlátok a szavain. Úgy hiszem, vár lehet pusztán spekuláció, hogy még a sajátjai között is vannak akiktől fél. Nem kétlem azt sem, hogy a másik self sereg is inkább a győztes paripára tenne, de azt hiszem képes lehetek biztosítani, hogy minden az én akaratom szerint mozogjon.
Erre a dologra csak tetéz az, hogy az őr miket mond, pláne, hogy a királya el is csendesíti őt. Én is így tennék, hogyha kellemetlen dolog lenne a téma.
-Nem tagadom, hogy fajtársaim többsége.... nos, többé-kevésbé problémásak szoktak lenni. Azonban meg kell nyugtatnom, hogy nálunk a családom hagyományaként ez másképp van. Bár tudom ezek üres szavaknak tűnnek, főleg azt is számbavéve, hogy jó eséllyel nincsenek megfelelően informálva a mi belügyeinkkel kapcsolatban. Azonban maradjunk akkor annyiban, hogy mi mindenre a segítségére leszünk, és a harcok után akkor reméljük hasonlóan barátságos légkörben találkozhatunk.-mondtam neki, majd a kezemet egy mosoly kíséretében felé nyújtottam, amolyan megegyezés jeleként. Ha kezet fog velem, akkor a megszólaló őrre nézek és utána távozom a teremből a társaim felé véve az irányt.
Talán a véletlen az ami a tekintetem Amrektet megtalálja a tömegben, bár lehetséges, hogy képzelődöm, de úgy sem fogom őt zaklatni mostmár. Anno sikerült tőle megszereznem javarészt azt ami kellett nekem, most pedig úgy is, mint tábornoknak és hadvezérnek kell lennem, nem kell a fölösleges bohóckodása. Így kissé komoly tekintettel ülök bele a hintómba, amit a szolgák lelkesen vittek vissza a táborba.
A fennmaradó időben próbáltam volna információt gyűjteni a viszonyokról és a lehetőségekről, de úgy tűnt nekem, hogy az idő rövidsége miatt a kémeim nem nagyon fognak tudni információt szerezni az indulásig, de igazából nem is számít, majd utánam hozzák, az ostrom úgyis sokáig fog tartani. Így jó pár arany érmét itt hagytam a városban bérenceknek, hogy kiderítsék, hogy kik a potenciális személyek akiktől a király annyira tarthat, hogy többszörös is kiemelte, hogy nem biztos túléli az eseményt.
Reggel így hát amikor a seregem felvonult a gyülekező helyhez a lobogóink újra büszkén néztek az ég felé, hogy mindenki megcsodálhassa azt, hogy mégis milyen egy igazi sötét elf menet. Így hát mi képviselve a saját rendszerető és komolyságunkat végig zárt formációban mentünk a tömegben, a kereskedőknek nem nagyon engedve, hogy közénk lépjenek, kivéve, ha valamiből komoly hiányunk lenne, bár ezt a dolgot szerencsére az éjszakai állomások szépen megcáfolták. Én jómagam a sereg élén a tábornokaimmal magam mellett, teljesen vértemben és fegyvereimmel felszerelve, hogy a katonáim láthassák én is mellettük fogok harcolni majd a vár ostromában.
Aránylag unalmas utazásunk volt, egészen addig, míg láthatárra nem ért a város. Onnantól kezdve az otthoniakhoz hasonló zord környék és még annál is furább lények köszöntöttek minket. Undorodva néztem végig rajtuk és a katonáimnak kiadtam a parancsot is, hogy -Semmiképp se hagyják el a menetet egyedül, kizárólag a feljebbvalóik parancsára és akkor is két fős csoportokban minimum!- hiszen jól tudtam, hogy vannak kényes szükségletei a katonáknak, de úgy hiszem mégis fontos, hogy ne vesszen oda senki ilyen miatt. Amikor a táborverés következett nem messze a várostól, akkor magához hivatott a király és tábornokaimmal el is mentünk a megbeszélt helyre.
-Természetesen mi nagyon szívesen segítünk a járőrözésben és hajlandóak vagyunk a felállított csapatok számától függően két embert beállítani minél többe. Persze, ha a többiek nem zárkóznak el attól, hogy közös járatokat indítsunk a tábor körül.-nézek körbe az összegyűlteken és rögtön észre is veszem, hogy kik azok akikkel vigyáznom kell. A démon kinézetű nőszemély egy kicsit meglepően hathatna rám, de szerencsére tisztában voltam vele, hogy ki és micsoda is. Ha nem lennének meg a mostani körülmények, még lehet, hogy össze is ütköznék az aljassal, de most megkövetelendő tőlem is a hidegvér. A többiek, a tündék, az emberek és a törpök is jelentős fenyegetést jelenthetnek, pláne ha az ahogyan eddig is volt összefognak ellenünk. Ebben az esetben nekem is össze kéne állnom a másik self sereggel, de remélem az ifjú jelölt elég erős lesz, hogy összetartsa a csapatokat. Miután felszólaltam, azután a démon nő is szól pár dolgot, amin kissé el is mosolyodom.
-Igazán csodálatos ötlet az éjjeli támadás, de kétlem, hogy rajtunk kívül mások is ennyire értékelnék, én a saját részemről a csapataimat nem küldöm be este, ha mégis úgy döntenének a jelenlévők, hogy menni kéne. Elég lesz a csapataimnak, hogy páran közülük a járőr csapatokban legyenek.-majd hallgattam tovább a megbeszélést, mire a démon megint pár dolgot mond.
-Nos részemről én annyit mondanék, hogy amíg az erőt a városon belüli ellenségekre koncentrálja és nem másra, addig tőlem megkapja a támogatást. Remélem a többiek is így vélik.-próbáltam az ő kedvében is kicsit járni, ezzel próbálva őt megnyugatni afelől, hogy tőlünk nem kell tartania.
Ha pedig a megbeszélés véget ért én annak megfelelően rendelkezésre bocsájtok majd csapatokat az éjszakai járőrökhöz. (maximum egyenlőre 50 főt, attól függ a mesélőnéni mit talált ki) Ennek megfelelően átadok pár információt a csapatnak, akik mennek segíteni, hogy ők most a légiónk képviselői.
-Ti vagytok most a képviselőink, ennek megfelelően legyetek éberek több szempontból is. Figyeljetek a környezetre, hogy mindenféle veszélyt el tudjatok hárítani és hogy mind hazatérjetek. Legyetek bátrak és türelmesek, ugyanakkor a csapataitok mivel többféle fajból fognak állni készüljetek fel arra, hogy társaitok lehet nem fognak bennetek megbízni. Nyerjétek el a bizalmukat, legyetek nyitottak a többiek felé és akkor a légiónk neve híres lesz mindenki között. Nyugodt szolgálatot!-indítottam el őket a saját parancsnoki sátramból, miután a tábornokok elmondták, hogy kik melyik csapatokhoz és milyen útvonalon fognak járőrözni.
Reméljük, hogy ők éjjelente nyugodt őrségben részesek.

Megigézve hallgatom a leányzó beszédét. -Hmm...szörnyek? Nagy összépi buli? Az marha jó!..- hümmögök nagy komolyan, de belülről már égek a vágytól, hogy szétrúghassam pár dög seggét. Nem akarok a nő szavai mögé látni. Jól esik amit mond, de közelsége újra felébreszteni készül bennem a tüzet, így elhúzódok mellőle. Elég volt mára ennyi a mókából. Bármi vár rám, azt ésszel, tiszta fejjel kell tennem. Egy kézcsókkal búcsúzok, ha hagyja, aztán gyorsan magamra kapom cuccaimat és már ott se vagyok. Felvillanyozva száguldok ki az épületből nem nézek semerre. Meg se állok a vackomig. Magamra öltöm láncingemet, ami az izzadtságtól ragadós bőrömre alig megy fel. Ezen csak jót derülök. Így lehet hogy szagomtól messzire menekül majd az ellenség és akkor könnyebb lesz őket leszedni nyíllal. Miután meggyőződtem arról, hogy mindenem megvan, egy-két pénzérmét a kevéske közül zsebre csúsztatva megindulok...valamerre. A csaj mindent elrebegett ugyanis csak azt nem, merre lesz az a bizonyos találka. De szerencsére sok itt az őr, akit ilyen kérdésekkel zaklatni lehet. Meg is kérdezem az egyiket. Ő a keleti kaput mormogja álmosan és mutat is felé. Megköszönöm és megindulok. Ha menet közben találok valami ennivalót veszek. Még nem nagyon látok senkit arrafelé mocorogni. Ahogy sétálgatok a falnál, egyszer csak az az ötletem támad, hogy felmásszak és szétnézzek. Nemsokára találok is olyan helyet, ahol egy fa ágai emelkednek az ég felé. Jó lesz búvóhelynek, míg nem indul be a buli. Felérve majd leesek meglepetésemben a falról. Tudtam a sötét fülűekről, de ennyi egyszerre? Szinte kirázott a hideg. Ennyire fontos lenne ez a vár? Na ez a kaland tényleg komoly lesz, csak remélem nem az utolsó. Jó lesz átgondolni ki mellé álljak. Hozzájuk biztos nem...még véletlenül kinyírnának a tervezett szörnysegg rugdosás előtt. Ahogy ott ücsörgök hozzászokva a látványhoz, érem a közelgő álmot. Muszáj lesz aludnom kicsit. És így is teszek. A fa védelmező ágai közé vackolom el magam, a kaputól nem messze. Tudom nem alszok majd mélyen, de akkor is be kell csuknom a szemem, hogy kipihent legyek....

//Felszerelés: Utazókabát, ruházatom alatt finom munkájú láncing. Fegyver: Íjj, tegez nyilakkal, oldalamon parittya, csizmám szárában két kisebb tőr. Tarisznya: kézikönyv szörnyek ellen, gyógyításra való üvegcsék, pár szárított gyógyfű, iránytű.//

Daratrine



Palotában és összekészülés

Nehéz lenne teljes mértékben véka alá rejteni, hogy mik az érzései a hely kapcsán vagy hogy úgy egyáltalán mit vált ki belőle. Kellemetlen a sok ember, a természet hiánya, és bár honvágy még nem gyötri, valószínűleg nemsokára az is fogja, ha nem érnek el egy zöldebb területet vagy nem indulnak el hamarosan. Amennyire lehet, ura a vonásainak, persze az a néhány sóhajtás, amit elereszt, így is meglehetősen árulkodó, így Felaern erre irányuló szavaira egy „ugyan, kérlek” pillantást kap.
- Valóban nem, de ha már elvállaltam és ennyire messzire eljöttem, nem most fogok visszafordulni – teszi karba a kezét, de egyáltalán nem látszik és hangzik felháborodottnak. Nem is az. – Sajnálatos ugyanakkor, hogy senki más nem tud helyettesíteni, mint mondjuk otthon... Szoktam élni a lelkesek jelentkezésével, de itt más választásom aligha akad – mosolyodik el, ezzel utalva a hírhedt lustaságára és csibészségére, ezzel alátámasztva azokat a történeteket és pletykákat, melyek a feladatainak folytonos átadására irányulnak, míg ő gondtalanul heverészik valahol egy fán. Mondjuk ez utóbbit nem erősítette meg...
Némileg aztán megugrik a szemöldöke, mikor Felaern a segítségét ajánlja fel, és a pillanatnyi elképedését ismét felváltja a vigyor, de egy olyan széles, hogy mindenki azt hihetné, mindjárt elneveti magát a következő pillanatban.
- Nahát, tábornok, még a végén kiderül, hogy ez alatt a páncél alatt... – kocogtatja meg a férfi mellkasát gyorsan. – Nemcsak az a hírhedt hidegség van, hanem törődés is. Ez egészen új. – Természetesen a cukkoló, enyhén gunyoros hangnem nem hagyható el az ő esetében, így nehéz lenne megállapítani, hogy mennyire gondolja komolyan ezt a megállapítását. – Majd még gondolkodom nemes felajánlásán, tábornok, bár sajnálom, hogy határok között kell mozognom – simít végig az állán gyanús jókedvvel, már most azon tűnődve, mi férne bele a keretbe, ami számára szórakoztató is lenne.
A terembe érve még egyszer megbizonyosodhat, hogy fullasztóan sokan vannak, és még nagyobb kellemetlenségére túlságosan sokszínű a társaság. A király nem a semmiért nem rendelt ide több egységet, egyébként se fértek volna el, arról nem is beszélve, hogyha bajosra fordulna a helyzet a sötételf seregek miatt, egy kisebb csapat elvesztése ezeken a számukra előnytelen vidékeken nem akkora kár... Meg nagyobb eséllyel jutnak haza, ha időben reagálnak és meghátrálnak. Néha Felaernre pillant, míg zajlik az uralkodónak lelkesítő és felvilágosítő, őszinte beszéde, bár nem úgy tűnik, hogy a szokásosnál is feszélyezettebb lenne a sötételfek jelenléte miatt. A családi tragédiája jóformán nyílt titok a katonaság magasabb és korabeliek tagjai között, de senki nem emlegeti fel, néma részvétet mutatva így a férfi felé.
Míg a többség az uralkodó és a körülötte lévő magasrangú beosztottjait figyeli, addig ő maga inkább másra koncentrál, keresve az uralkodó által emlegetett párost, bár nem egy vörös lobonccal találkozik a tömegben. Szándékosan nem szólt Felaernnek testvére jelenlétéről, és az út további részében is szándékában áll valamiképpen elrejteni ittlétüket; jobb, ha nem zaklatódik fel, noha pontosan nincs tisztában a kapcsolatukkal. Jobb a béke.
A beszéd végeztével viszonylag gyorsan távoznak, már amennyire az összegyűlt tömeg megengedi. Nagy nehezen visszaevickélnek a fogadóba, ahol megszállnak, és csak a szobájába érve jut eszébe, hogy egy gyertyafényes vacsorát kellett volna kérnie, mint segítség, ahol ízekre szedheti az idegeit a bolond kérdéseivel és feltételezéseivel. Az még biztosan beleférne a keretek közé, noha így már nem akar csak úgy bekopogni Felaernhez, megzavarva a nyugalmát és feltételezett összerámolását. Ő maga is inkább összepakolja a szétrakott dolgait, bedobálja őket a zsákjába, még egyet jár a városban, a várfalakon, vetve egy pillantást a sötételf seregek sátraira, és muszáj fintorognia a látványtól. A gerincén is végigfut a hideg. Szerencsére nem sokat kellett harcolnia ellenük, mert inkább a belügyek intézésére lett kirendelve idáig, és nem most akar változtatni ezen.
- Természet Anya most biztos jól szórakozik rajtunk... – támaszkodik neki a falnak kedvetlenül, összeszűkített szemekkel fürkészve a felhúzott sátrakat. Nem kezd számolásba, mert tíz után úgyse tudná, hogy melyiket vette már bele és melyiket nem, inkább csak csendben vizsgálja a lent tartózkodókat, és egy halvány mosoly jelenik meg az arcán. – De én is ezt tenném... – emelkedik fel, kora estére visszatérve a fogadóba, hogy megvacsorázzon, jobb esetben a többiekkel, rosszabban egyedül, aztán a szobájába visszahúzódva egy gyors tusolást követően az alvás mellett dönt.
Hajnalban indulnak.


Indulás és út

Viszonylag korán kel, de még így is megelőzi őt Felaern és néhány katonatársuk.
- És még azt hittem, valaha lehetek első – néz rájuk, és ezt veheti mindenki a köszöntésének, kérdés nélkül sétálva a pulthoz, kérve valamiféle elvihető reggelit mindannyiuknak, és amíg azt várják, addig felíratja az itt fogyasztásra szánt költségeiket, elrakva táskájának egyik zsebébe a cetlit. Ha már felkínálták  ezt a lehetőséget, akkor miért ne használná ki? Lehet, hogy jóformán semmire nem költ, mert otthon minek, mindig megoldják valahogy máshogy – de lehet, csak ő olyan igénytelen, és azért nem vásárol annyit, mint amennyit a jövedelméből megtehetne -, legfeljebb... Na, ennél meg kell vakarnia a tarkóját, mert maga se tudja, mit kezdene a visszakapott összeggel. Valami bolond ötlet kéne ehhez is... Mindegy, vár inkább, hátha valamit kitalál az út közben, mondjuk valami olyat, amivel megint Felaern elképedését váltja ki, bár a jelek szerint egyre inkább kezd immunis lenni rá. Vagy csak nem mutatja.
Egy sunyi mosoly jelenik meg a képén, és így fordul a társaság felé, nem is titkolva, hogy újabb szentségtörést forgat a fejében, szólni természetesen nem szól róla, mert nincs miről. Még ő maga se tudja, mit akar pontosan, csak annyi a biztos, hogy a tábornokúr mélységes döbbenetét szeretné látni ismét, ami nem jár azzal, hogy páros lábbal rúgja ki Awyrisból. Lehet, ki kéne puhatolóznia, hol lakik, és folyamatosan apróságokat küldetni olyan cetlikkel, hogy a titkos hódolója küldi. Akkor vajon mit reagálna?
Meglehet, elég egysíkúak az ötletei, de egyelőre nem sok mást fedezett fel, amit meg tudna fogni Felaern jégsima felületén – és nem térne vele veszélyes vizekre. A sötételfeket és családi kapcsolatait nem meri felhozni, mert nem azért bohóckodik és szívja mások végér, hogy az aztán sebek felszakításával járjon, azért van ennyi gerincesség benne, még ha sokan nem is nézik ki belőle.
A fogadóból elindulva kifele mindenkinek átadja az elemózsiás tatyóját, majd a lovak kihozatalával felszáll a sajátjára egy alapos nyaksimogatást követően, megjutalmazva a hátast még egy répával is. A hátán kényelmesen elhelyezkedik a nyeregben, és finom mozdulatokkal indítja őt meg a kikövezett utakon. Nem mondaná, hogy akkora lenne a csend már, valószínűleg nem kevesen előzték meg őket, de még így is bőségesen időben vannak. A paták kövön való pattogása visszhangot ver a város épületeinek falain, mely igencsak szokatlan és kellemetlen hangzású a számára, jobban szeretve a föld tompaságát. De ez már csak ilyen, erdei elf, nem városi ember.
A kapuig jókat cseveg a katonatársakkal, nem erőltetve azt, hogy Felaern is bekapcsolódjon; majd ha szeretne, akkor hozzáfűzi a saját mondandóját, elvégre egy felnőtt férfi, aki tud gondoskodni magáról és nem fog duzzogni, ha nem noszogatják. Bár őszintén... Azért megnézne egy gyerekesen duzzogó Felaernt, aki pont akkor néz hátra, mikor ennek az elképzelésétől ismét egy vigyor terül el a képén. Mikor a férfi pillantása rajta állapodik meg, gyors mozdulattal kétszer felhúzza a szemöldökét, a tábornok lassú visszafordulására meg, habár nem mutatja ki, némileg komolyabbá válik. Bizonyára gondolkodik valamin.
A kapuhoz érve egy darabig várakozásra kényszerülenk, amit további fecsegéssel és a körülöttük lévők megvizsgálásával, és tudva, kiket keres, meg is pillantja jócskán odébb a kocsit, rajta az ezüsthajúval és a vörössel, ugyanakkor kelleőn távol vannak ahhoz, hogy aki nem tudja, mit keres, könnyen átmenjen rajta tekintetével. Szerencsére. Felaern meg úgyse tudja, hogy itt vannak, így nem fárasztja magát figyelemtereléssel, csak akkor, ha nagyon szükséges, szólítja meg, hogy forduljon inkább felé, minthogy a többi idegent fürkéssze. Családi vita hallgatásához és ebből fakadó morcoskodáshoz nincs kedve, mert akkor ő se tud cukkolni.
A két sötételf sereg megérkezésével végképp elenyészik a két másik erdei a tömegben, érdeklődőn figyelve a vezetőiket.
- Azért ez ironikus. Sötételfek, démonok, orkok, erdeiek és emberek... Jóformán mindenki ott volt Észak-Bivaly ostrománál és most mindenki azért gyűlik össze, hogy felszabadítsák azt... Még a végén lesz még egy olyan város, ahol a népeket békére kényszerítik – mondja, és bár ez egy nagyon jó remény lenne arra, hogy a társadalmak kibéküljenek egymással, esélyét nem látja. Mindenkinek megvannak a saját nézeteik és saját önző vágyaik, amikből úgyse fognak engedni, és éppen ezért soha nem lesz béke ezen a nyavalyás kontinensen és mindig szükség lesz nagy mennyiségű katonákra.
Az emberek is befutnak, a királlyal az élen, aki hamarosan ismét egy gyors beszédet levezényel, ezzel együtt tisztázva az útjuk mikéntjét, és hogy az élelem miatt nem kell aggódni. Hát még ha kéne! A kereskedők úgyis itt vannak, ha valami hiányozna, bár biztos méregdrágán adják. Akkor inkább leválik a csapattól és elmegy vadászni, majd felárkózik estére. Egy ekkora létszámú sereget nem lenne nehéz utolérni, a követésükről nem is beszélve.
Az emberek meglehetősen lelkesnek bizonyulnak még a veszélyek titokzatossága ellenére is, amitól ismét felfelé görbül a szája széle, a csapatok megindulásával pedig ő is indulásra ösztökéli kancáját, végig maradva a csoportjával és csak akkor válva el, ha tényleg szükségük van élelemre, noha a falvakban sikerül az élelmet és vizet feltölteniük, a hátasaikat megetetniük és megitatniuk. Nekik így könnyű  utuk van, szinte végig lóval közlekedni, a gyalogosokat azonban sajnálja.
Az út során talán két fontos dolog kerül elő: a griff érkezésére, mire a lova nyugtalanná válik egy kissé, de a természetmágiájának hála könnyedén lecsitítja, illetve a fenevad is szelídítettnek bizonyul. A tulajára viszont elkerekedik a pillantása, mert bár tudja, hogy vándorol a futárférj miatt, azért ez egészen váratlanul éri. Talán a társai nem szentelnek erre akkora figyelmet, bár egy ekkora zöld állatot, főleg, mikor a seregek széléről a levegőbe emelkedik, nehéz lenne figyelmen kívül hagyni hosszú ideig, amitől kellemetlenkedve préseli össze az ajkait, de újra kivirul, hiszen Felaern nem tudja, hogy ő tud a párocska ittlétéről, innentől nincs bajban.
A másik a kereskedők jelenléte. Igazán  mulatságosnak bizonyult, hiszen elég gyakran közelítették meg őket, vélhetően gazdagnak feltételezve őket, így mikor egyik-másik őt veszi célba és vele próbál megvetetni valamit, mindig alkudozásba kezd és mindig a városi árakat hozza fel példának. Kellően sokat járt a városban, hogy nagyjából megjegyezze, mi mibe került, de ha valamire nem is emlékszik tisztán, egy egyszerű és határozott blöffel újfent betalál, úgy érvelve, mintha sakktáblán lépkedne, végeredményben sakkmattot adva a kereskedőnek, akitől sikerül a cipekedése és fáradtsága miatt elfogadhatóan magasabb árban beszereznie pár apróságot. Egy önelégült vigyorral osztja szét ekkor a gyümölcsöt vagy tartósabb pékárut.


Letáborozás

Egy hetet követő menetelés után végre elérik Bivaly határát és már láthatóvá válnak romos épületei. Talán sokakból megkönnyebbül sóhaj szakad fel, az ő esetében ez nem történik meg, csak összeszűkített, aggodalmas pillantással fürkészi a távolt. Egyáltalán nem tetszik neki sem a város felett köröző torz alakok, melyekről már onnan meg tudja mondani, hogy nem madár, és közelebb érve egyre inkább győződik meg arról, hogy nem lesz egyszerű az ittlétük, elnézve a városfalakon és azok tövében húzódó, egyelőre nyugodtnak tűnő, vadállathoz semmiképpen sem hasonlítható korcsfajzatokat.
A nyugtalanság miatt ő maga sem nagyon alszik, inkább döntve valamiféle meditálás mellett, behunyt szemekkel hallgatva a növényeket és állatokat, bár felőlük is félelmet tapasztal, ami nem tesz jót a békességének keresésében. Nem kíván fáradtan és kialvatlanul küzdeni, de eléggé úgy tűnik, hogy erre a sorsra lesz ítéltetve, és hallhatóan Felaern sincs éppen a nyugalom magaslatán. Alkalomadtán, mikor észreveszi, hogy rossz álmok gyötrik, és kellemetlenül rándul meg egy-egy izma, közelebb húzódik és a óvatosan a fejére teszi a kezét, hátha a gyógyító mágia melegsége némileg enyhít nyugtalanságán. Fontos, hogy mindenki a helyzethez mérten a legjobb állapotban legyen, és mikor már nagyon érzi magán a kimerültséget, a csapattól elválva inkább a fák lombjába mászva, egy csomóba burkolva magát alszik el, kérve a fát, hogyha felkelőben a nap vagy valami rosszat érzékel, keltse fel. Szerencsére aznap éjszaka sem történt semmi és a következőnél se, bár meglepőnek találja, hogy mások mennyire mélyen tudnak aludni. Talán csak túlzottan kimerültek.
Mindenesetre elérkezik az utolsó táborozási helyük, ahol bizonyára hosszú időre felhúzhatják a sátraikat, és mivel mondhatni, ő a csapat vezérsegédje, elmegy az értük kiküldetett katonával, míg a csapat talál magának olyan helyet, ami kényelmes a letáborozásukhoz. Egyébként is jobb, ha ő megy, nem feltétlen bízik abban, hogy Felaern tiszta döntés meghozatalára képes lenne, ha a sötételfekkel egyezkednie kell, nem ilyen kialvatlan állapotban, így ő lépked az emberkatona oldalán a tőle megszokott, enyhén bohókás, főként sunyi vigyorával és tekintetével. A séta közben végignéz a táborozókon, véve egy mély levegőt, mikor az uralkodó elé járulnak, egy apró bólintással köszöntve a megjelenteket. Az uralkodó kívánságainak közlése után először a sötételf hadvezér veszi magához a szót, figyelemmel kísérve a mozdulatait és a lehetőséget kihasználva megnézve, mi van nála. Tisztában van azzal ugyanakkor, hogy ez nem feltétlen jelenti az éjtünde összes felszerelését, így inkább csak nyugtázza az egyértelműeket.
- Mi csak egy maroknyi csapattal érkeztünk, de biztosan lesz néhány elfünk, akik elvállalnák. Majd figyelmeztetem őket, hogy ne ellenségeskedjenek – ejt meg egy magabiztos mosolyt a kormosképű felé. – Jelenleg nincs helye úgyse ennek, így én nem zárkózom el a közös járőrözés elől – nyel le egy csipkelődős megjegyzést, mert bár ez a lételeme, tudja, hol a helye és mikor nem szabad valami vétlázítót bemondania, a vigyort ugyanakkor képtelen elrejteni, mikor a démon beböki az ötletét. Hát ez csodálatos! Még a végén igazi cirkusz lesz itt, más kérdés, hogy nincs éppen preferenciája a cirkusz miatt itthagyni a fogát.
- A kedves éjtünde hadvezér mellé kell álljak az éjszakai támadás kapcsán. A jelenlévők mindegyike egész nap menetelt vagy lovagolt, jobb esetben kocsin utazott, de hosszútávon mindegyik fárasztó és kimerítő. Természetesen nem fogom megmondani, mit tegyen, hadvezérasszony, de a helyében a csapataimnak kiadnám az utasítást, hogy pihenjenek. Tudja, a fáradtság meghatározó tényezője egy küzdelemnek, és bármilyen kemény is legyen a kiképzése a seregének tagjainak, kétlem, hogy az energiatartalékuk felénél ugyanúgy teljesítenének, mint a maximumon – teszi karba a kezeit, de sunyi, mosolygós ábrázata nem változik egy cseppet sem, nehézkesnek bizonyulva legyűrni egyéb megjegyzéseit, amiknek nincs helye egy tárgyaláson. A démon szavai ugyanakkor hamar lehervasztják róla a mosolyt, és hamar komoly ábrázattal fürkészi őt, amint hallgatja elborult és torz elképzeléseit. Tényleg jobb, hogy Felaern ezt nem hallja...
Az ennek kapcsán lévő döntésbe nem szól bele, mert egyáltalán nem támogatja ezt a kifacsart toborzási módszert, és ami lehetne, kikötés, az is elhangzik az éjtündétől. Innentől a királyon a döntés, így őrá vezeti a tekintetét, miként fogja engedélyezni vagy megvétózni az ötletet, és bárhogyan is döntsön, nem fog háborogni. Nem ő itt a parancsnok, és egyébként sem kenyere az idegeskedés. A megbeszélés végeztével már indul is vissza a sajátjaihoz, tájékoztatva őket a járőrözés kapcsán, hogy egyrészt sötételfekkel együtt kell összedolgozniuk, másrészt illene nem rájuk támadniuk, holnap reggel pedig indulnak megrohamozni.
- Próbálj meg aludni – szól aztán Felaernhez, az út során mutatott sunyiságával ellentétesen most komolyan. – Akár a fák közt is, ha ott nagyobb biztonságban érzed magad.

Amrekth

//Komolyabb káromkodás miatt kiraknék egy 16os karikát, nehogy egy fiatalabb olvasóra negatív hatást gyakoroljon a szóhasználat.//

Bassza a csőrét még mindig az eset, mert a tökei még mindig fájnak, finom kezek kenceficézése ellenére is. Jó, nyilván nem fog azonnal hatni, de azért kurvára nem ártana, ha már harcolni mennek, és még ha egy beszari pöcs is, akkor is. Végig a hátán fekszik a hátasa mellett egészen az összepakolásig – na jó, azért még az ingyen vacsorát kihasználja, még ha az íze nem is nyűgözi le, szóval ismét egy kis lopóestet tartva vesz magának normális ételt, amivel úgy fog jóllakni, hogy élvezte is az étkezési időt. Sőt! Még egy kis zsákot is összekészít magának mindenféle nyalánksággal, de a többieknek baszik majd adni, úgy ám! Fú, micsoda megtorlása lesz ez az egész esetnek...!
Hát nem. Rohadtul nem. Ez csak a kis szánalmas próbálkozása, hogy valamivel levezesse a feszültségét, pedig egyáltalán nem kéne a városba tartania ezzel a lotyóval és a hülye seregével. Simán haza is mehetne... Haza, ja, hol is van az a haza? Mindenesetre vissza Zevadarba, ahol sötételfként nem nézik ki, de továbbra is patkányként mászkál az alvilág labirintusában, és ha hátrahagyja egy szó nélkül a sereget, még a végén Freia valamiféle vérdíjat tűz ki a fejére, nehogy elkotyogja a tiptop palotájának minden egyes titkos járatát és gyengepontját. Ő is a tűzzel játszik és Freia is, ez tagadhatatlan, mert míg ő a seregben van, addig kiszolgáltatott mindenféle támadásnak, és ha Freia hagyja megszökni, akkor meg ő is lehet nagy bajban... Nem mintha akkora szándékában lenne elkotyogni ilyeneket, hacsak nem az élete a tét, de a sötételf elme már csak ilyen. Kiszámíthatóan az árulásra fókuszál, amiből kurvára elege van, mert senkit nem lehet normálisan átverni.


Indulás

Másnap reggel indulás. Szerencsére sok cucca nincsen, ami fontos, az mindig nála található, ami nem, az meg úgyis a rezidencián maradt, így még oda se kell visszamennie, ha tényleg úgy döntene, hátrahagyja ezt az elkényelmesedett életmódot a kutyaléttel együtt. A lovára nem a legtermészetesebb módon ugrik fel, hanem valahogy úgy helyezkedik, hogy a hátán feküdjön, és mivel úgyse fognak túl nagy tempót diktálni, figyelembe véve a gyalogosokat, talán még kényelmes is lesz és a drága, szent ékszereit sem bántja túlságosan, mert az ülés ki van zárva. A fasza védelmében nem fog ülni ezen a gebén, dögöljön meg, de akkor se.
Szóval valamilyen kényelmetlen pozícióban elfekszik a hátason, nyomja a nyereg a hátát, de abszolút nem érdekli, amíg lábai között elviselhető égést tapasztal – lassan már megszokja, de a hugyozás még mindig egy kín, így a folyadékbevitellel óvatosan kell játszania, ha nem akar mindig zokogni elsősorban a bedagadt kukaca látványától, és csak másodsorban a fájdalomtól.
A hajnali gyülekező utolsó tagjainak egyikeként jelennek meg, legutolsóként pedig a király robog be a katonáival, de a hangja olyan messzire, ahol ő van, nem hallatszódik el. A katonák lelkes üvöltözéséből ítélve biztos megint lelkes beszéddel rukkolt elő, ami benne úgyse mozgat meg semmit, szval...
Mindvégig távol tartja magát a banyától és szándékosan a sereg másik felén viteti magát a lóval. Ha esetleg valaki cukkolná a seregből vagy bárhonnan, akkor igyekszik először humoros megjegyzéssel letudni a gúnyolódást, folytatás esetén azonban mélyen kussol, mert nincs kedve vitatkozni. Ha komolyan nézi, akkor a sötételf társadalomban egyébként is egy gyenge láncszem, akit jelenleg bárki lebirkózna, ha szemtől szembeni támadásra kerülne sor vagy mágiahasználatra, mert túl fiatal, hiába tanult meg több képességet is. Semmit nem ér az ötször olyan idősekkel szemben, ami bosszantja, de éppen ezért kezdett el építeni egy egészen másfajta irányba, amire éjtünde általában nem vetemedik. Talán büszkének kéne lennie rá, de nem tölti el őt semmivel. A farka hogyanléte túlságosan leköti ehhez a gondolatait.
Az út maga dögunalom, a kereskedők a sötételf sereget nem nagyon merik megközelíteni, nehogy valamiféle átoknak az áldozatává váljanak, de ha van is néhány olyan merész, aki a portékáit kínálgatja, akkor kenőcsöt kér a koronaékszerére, de persze az senkinél sincs, így leinti őket, hogy nem, semmi nem kell. Aztán minden egyes letáborozással a zsákjának megüresedett tartalmát újratölti, de nem érmékért cserébe, hanem... Hát az ő módján. Sunyi módon, elnyomva a kínok okozta nyöszörgést és ordibálást, lopja meg egy-egy éjszaka az éppen kiszemelt kereskedőt, de ugyanezt megcsinálja azokkal is, akiknek volt merszük piszkálni őt. Másnap reggelre biztos érmék nélkül ébrednek, és mivel professzionális tolvaj, nem nála fogják találni a pénzt, hanem vagy egy fogadóban elköltve, vagy valaki teljesen random fickó zsebét üti, így, ha át is kutatják, nem lesz bizonyíték arra, hogy ő volt, mert hát nincs nála semmi a kaját leszámítva.
Fingja nincs amúgy, hogy mégis mennyi ideig kell mászniuk, mire elérik azt a rohadt várost, de szerencsére a tökei kezdenek javulni. Még a végén kiderül, hogy Freia nem is büntette meg igazán – a fájdalmakat leszámítva -, de ha azzal a szándékkal csinálta így, hogy ne csajozzon, hát siralmasan benézte a boszorkány. Nem tudja, hogy ő csak sötételfekkel hancúrozik, mások szóba se jöhetnek! Csak és kizárólag az éjtündék tökéletes faja tapasztalhatja azt, miként mártogatja a kardját! Persze csak a női egyedek, azok közül is a fiatal cicis-popsis alkatok, nem a katonásak izomfejek. Azok inkább pasik már, csak éppen nincsen mondjuk... a mellkasukon szőr... Nem mintha az övén lenne, de ez attól még nem jelenti azt, hogy ő nő lenne! Csak az kéne...!
Igazság szerint még vicces is lenne, mert akkor nem kéne nőket hajkurásznia, hogy csöcsörésszen... De akkor meg nem...
A ló alatta úgy megugrik, hogy le is esik róla, hiszen nem ül rajta, lábaival fogva az oldalát, hanem fekszik, és idáig is csak a szerencsének tudhatta be, hogy képes volt megmaradni a hátán. Akkorát zakózik a földre, hogy kis híján elharapja a nyelvét is, és valószínűleg a többiek kiröhögik, de most ez mit sem érdekli; a haragja teljes mértékben a ló felé irányul, mert még a gyógyulófélben lévő kukacból is sikít a fájdalom.
- KURVA ANYÁD, TE RÜHES GEBE! – üvölt, és nagy erő kell ahhoz, hogy ne kapjon a mogyoróihoz, emlékeztetve magát, hogyha hozzáér, csak rosszabb lesz. – Faszom kivan a hülye lovakból, EZÉRT NINCS EGY S... – hagyja abba az ordibálást, amint jóval előttük megpakad a szeme a zöld jószágot, ami nem kicsivel nagyobb, mint a körülötte álló emberek vagy elfek. Ez eddig nem volt itt! – Az meg mi a faszom...? – tápászkodik fel lassan, fürkészve a zöldet, amire nemsokára felül egy vörös szuka is. Amíg azt gyanakvón figyeli, elindulva a többiekkel, hogy semmiképpen se maradjon le túlságosan, lova visszatér hozzá, fejével lökve meg a vállát. – Most mi bajod? Hagyjál már! – tolja el a fejét. – Ha kaját akarsz, nem kapsz, te gebe, lelöktél magadról – porolja le magát ingerülten, szeme sarkából a körülötte lévők egyik arcán észrevéve egy mosolyt, és ez az a fajta mosoly, ami egy visszafoghatatlan vigyornak a jele.
Jól van, ezt még megbánod... Remélem, nincs pénzed, mert akkor talán megúszod szárazon... Fegyverek nélkül mondjuk...
Előhalászik a  zsákjából egy répát és a hátas szájába nyomja, hogy legyen vele boldog, addig ő visszamászik a hátára, ismét fekve utazva rajta tovább, ezúttal már nyugodtabban Bivalyig. Bár az a hatalmas dög nem tetszik neki, olyat még nem látott és elég veszélyesnek tűnik főleg, hogy repülni is tud.


Letáborozás

Ha azt hitte, az a zöld tollas valami ijesztő – amit a következő vacsorák egyikénél közelebbről is meglesett magának -, akkor a Bivaly felett köröző valami micsoda? Mert az egyenesen beszaratja, nem beszélve az egész városnak a kisugárzásáról, ami bűzlik már látványra is. Fogalma sincs egyébként, milyen szag van odabenn, de biztos benne, hogy azok az elkorcsosult szörnyfajzatok nem éppen virágillatot fognak árasztani magukból. Nem mintha ő illatosabb lenne, viszont...! Viszont a tökei már alig fájnak, ez igazán nagy megkönnyebbülés. Még a végén képes lesz normális körülmények között meglógni... azaz harcolni, és megmutatni Freiának, hogy nagyon rossz húzás volt tőle a tökeinek bántalmazása. Sőt, elintézi, hogy egyenesen könyörögjön a maradásáért, térdepeljen előtte és kulcsolja össze a kezet, csókolgassa a cipője orrát!
Inkább két lábbal rúg seggbe vagy megint szamócát rakat a gatyámba, minthogy ez valaha megtörténjen...
Keres magának egy helyet, ahol leheveredhet, de esze ágában sincs a tábor szélén maradni, mert még a végén azok a korcsfajzatok el találják őt rabolni csodálatos személyiségét megérezve, ő pedig nem tisztelné meg azokat az undormányokat önnön gyönyörűségével. Nem mintha a körülötte lévő sötételfek jobbak lennének, de... Azért egy fokkal mégiscsak jobbak. Szóval igyekszik valami nem túl feltűnő helyet találni magának nagyjából középen, oda biztos nem jönnek el érte. A hátasát kiköti a többihez, ám mivel saját sátra nincsen, megkockáztatja a szabad ég alatt alvást, noha az nem megy valami egyszerűen, sőt. Azok a hülye torzszülöttek a kicsavart és abszurd megjelenésükkel egyáltalán nem nyugtatják meg, így fel-felül, végignézve a táboron, ólálkodik-e valaki körülöttük. Ja, hogy járőrözhetne is? Semmi kedve, inkább megpróbál aludni, minthogy a tábor szélén mászkáljon néhány kétes alakkal, akikről semmit nem tud. Holnap meg valószínűleg kénytelen lesz Freia mellett hisztizni, mert a másik sötételf csoportban annyira azért nem bízik - mint ahogy a jelenlévők maradékában sem -, a saját városon kívüli halálát meg nem akarja megkockáztatni. Freia meg legalább a jelek szerint egyelőre nem akarja felkoncolni...

Királyöböl

Freia – még a palotában
A trónörökös egy halvány mosollyal nyugtázza szavaidat, miszerint ti mások vagytok. Talán próbál bízni a szavaidban vagy értékelni mindezt, de nem kizárható, hogy nehézségei vannak, hiszen mégiscsak egy sötételf végzett az apjával. Mindenesetre a jelek szerint nyitott és nem zárkózik el, ami egy elég nagy pozitívum. Bólintással nyugtázza a feltételezéseidet, de részletekbe nem megy, érthető módon nem akarva elárulni, mit tud és mit nem, milyen mélyre terjed az emberi kémhálózat; éppen elég ennyi.
- Ha minden jól alakul, akkor megmarad a barátságos légkör – tartja meg a mosolyát veled szemben, nyújtott kezedre meg hezitálás nélkül rászorít, megrázva azt kétszer. – Előre is köszönöm. A harcokat követő tárgyaláson biztosíthatom, hogy nyitott és körültekintő leszek – enged el, hogy aztán a csapataidban tegyél rendet, másnap pedig a helyzethez mérten a legfrissebben kelj útra.


Gallion, az álomszuszék

Bizonyára fel fogsz ébredni a közelben menetelő seregek miatt, az emberi páncélzatok is csak úgy zörögnek és csörögnek, ahogy ütemre lépnek, a király kiáltva történő beszédéről nem is beszélve. Az előző közös mesélőiben minden információt megtalálsz, ami a történetszálad folytatásához kellhet, így kérlek, azt olvasd át és annak alapján írd meg a folytatásodat.



Észak-Bivaly melletti letábozorás

Freia, Lilith, Daratrine - királyi megbeszélés

A letáborozás éppen zajlik, mindenki húzza fel a sátrakat – akinek van -, így nyílt téren kerül megbeszélésre a királlyal az, aminek megbeszélésre kell kerülnie. Nem mintha titok lenne bárki előtt is az, amit kitárgyaltok, így néhányan körülöttetek figyelemmel kísérik, mégis miről esik szó, míg máshol úgyis hasonló dolgok hangzanak el, annyi különbséggel, hogy ott csupán a tábor őrzéséről esik szó, ostrom ötlete fel sem merül. Az uralkodó ugyanakkor érdeklődve hallgatja a démon felvetését, amire jóformán azonnal érkezik is a kontra, miért nem lenne jó ötlet.
- Nos, először is köszönöm a járőrre adott katonákat – biccent egyet, és a fel nem szólalókra néz, tekintetével kérdezve, mégis miként döntenek.
- Mi akár egész csapattal járőrözhetünk – mondja az egyik ember egy vállvonással bizonytalanul, öltözködéséből ítélve esélyes, hogy valamiféle bandita vagy útonálló, ráadásul egy ilyen csapatnak a feltételezett vezetője. A sötételfre és a démonra vetett pillantása egyértelműsítheti, hogy nem kifejezetten bízik bennük, ám lehet, a várostól való távolmaradás és könnyűpénz szaga miatt még megkockáztatja a kormosképűekkel való járőrözést egyaránt.
- Én nem adom egyik társamat sem ezek közé! – vet egy ellenszenves pillantást a sötételf seregek vezetőjére, és mindenki jól tudhatja, hogy Sötét Vastelep törpe területen van, mégis sötételfek lakják rabszolgákkal együtt. Bár nem mondja, de biztos a nyelvén van a megjegyzés, hogy semmi kedve rabszolgának lenni törpföldön.
- Jól van, nem is kell. Akkor holnap számíthatok rád és a csapatodra harcokban? – érdeklődik a király, azonnal terelve a témát.
- Arra igen – röffen egyet a szakállas kisember. – Szívvel-lélekkel fogjuk agyonütni azokat a dögöket – jelenik meg a képén egy eszelős mosoly, miközben kalapácsának fejét megsimogatja párszor, bizonyára alig várva, hogy néhány koponyát széttrancsírozhasson vele.
- Jól van, ezt örömmel hallom – mosolyodik rá a törpére, aztán meghallgatja a másik két csapatvezetőt, akik ugyanúgy néhány tagot bedobnak járőrözésre, majd visszafordul felétek. – Az ostromra visszatérve: nem támogatom az éjszakai megközelítését. Ahogyan az erdei is mondta... – int Daratrine-ra. - ... csapataink egész nap gyalogoltak. Nem kockáztathatjuk meg, hogy nagyobbak legyenek emiatt a veszteségeink, és bár lehet, éjtündékként jól látnak a sötétben, ez nem lesz felmentés. Arról nem is beszélve, hogyha rosszul alakulnának az események és visszavonulót lenne kénytelen fújni, még akár az alvó táborba is csalogatná a szörnyeket, ezzel még nagyobb veszteségeket idézve elő. Nem kétlem, hogy kiváló és kemény képzésen mentek keresztül a katonái, de a jelenlévők érdekében nem engedhetem ezt meg, még úgy sem, hogy a visszavonulást megtiltom. Nem azért jöttünk ide, hogy mártírhalált haljunk, hanem egy várost akarunk felszabadítani a lehető legkevesebb veszteséggel – szögezi le az uralkodó határozottan. – Még a katonáimat kiküldöm, hogy akik járőrre jelentkeznek, mennyire vannak a sötételf jelenlét ellenére, és onnantól összeválogatjuk a vegyes csoportokat – zárja a járőrözés témáját, és már küldene titeket el, mikor Lilith bedobja a démonsereg bővítésének kívánságát. Az uralkodónak az arcán egy izom sem rándul, komolyan hallgat téged és bizonyára mérlegre helyezi, mi lenne jelen helyzetben a helyes döntés, mert nagyon jól látod, hogy ez nem éppen egy közkedvelt módszer a sötételf területeken kívül.
- Micsoda egy szentségtelen...! – csattan fel a törpe, kalapácsának nyelét a földre csapva. – Még van merszed, te...?! – emelné a kalapácsát, ám a király megemeli a kezét, mire a törpe összehúzza a szemöldökét és a szemét egyaránt, hogy villámló tekintettel nézzen hol az örökösre, hol a démonra, végül elhallgat.
- Vehetjük úgy, hogy ez lesz a segítségéért járó jutalom? – fűzi össze az uralkodó az ujjait, komolyan beszélve hozzád, egyértelműen nem véve félvállról a kérésedet. – Nem vagyok támogatója ennek a módszernek még akkor sem, ha ezzel kevesebb egységet vesztünk, hiszen így fogságba ejtenek egy lelket a természetes folyamat végbemenetele helyett, de ha azt mondja, hogy ezt kéri tőlem a segítségéért cserébe, tegye. Ahogyan azt mondtam, ami rendelkezésemre áll, azt a kérést teljesítem köszönetem jeleként, de többet nem adok.
Ha elfogadod ezt az egyezséget, akkor értelemszerűen belemegy, hogy azt tégy az ott elfogott lelkekkel, amit akarsz, ám ha nem, akkor nem engedélyezi a lelkek elfogását. Ha semmi más nem merül fel, akkor megköszöni az időtöket és a segítségeteket, és visszabocsát titeket a saját csapatotokhoz, hogy másnap reggel ismét találkozhassatok az összeszedett egységeitekkel.

Reggel a hűvösre ébredtek – bár ez a sötételf seregeken bizonyára nem fog ki -, de a nyári meleghez képest talán váratlanul ér titeket. Amint kinyitjátok a szemeiteket, rögtön láthatjátok, hogy semmi sem olyan élénk, mintha a nap melegen sütné őket, sőt, ahogy az égre néztek, Észak-Bivaly körül sötét fellegeket láttok, és ezek a felhők hosszan nyújtóznak a városon kívülre is - fölétek is. Egyszerű nyári zápor készülődne? Lehet, mert nagyon lóg az eső lába, bár tegnap még egy apró bárányfelhő sem volt az égen és a mágiára érzékenyek kellemetlen változást érzékelhetnek a környezetükben, noha ez nem túl jelentős. Egyelőre. Ez viszont változni fog a városhoz közeledve.
Ahogy összekészültök és ismét felsorakoztok valahogy, hogy a király és serege körül legyetek, jobb esetben már most csapatokba tömörülve, hogy ne véletlenszerűen sorsolják ki, kivel lesztek, nemtörődöm módon csapva adott esetben olyan csapatokhoz, akikkel annyira nem vagytok összhangban.
Az uralkodót ezúttal már páncélzatban találjátok, sisakját a hóna alá csapva várakozik a mellette álldogáló katonai kísérőkkel együtt, hogy mindenki kipislogja az álmot a szeméből – kivéve az éjszakai járőrözők. Nekik egyébként is parancsba kiadná a pihenést, és amint úgy érzékeli, mindenki megérkezett, magához veszi a szót.
- Eljött a nap, hogy visszavegyük Észak-Bivalyt! – kiált, mire az emberi katonák lelkes ujjongásba és egyetértésbe kezdenek, ám hamar elcsitulnak, hogy az uralkodó folytathassa. – Csapataink egy részét a tábor és a pihenő járőrözők őrzésére hátrahagyjuk, ám mindenki mással a várost körbevéve visszavesszük és kitakarítjuk a szörnyektől! Húsz, legfeljebb harminc fős csapatokba rendeződjön mindenki, és ezeknek a kis csapatoknak a vezetői jöjjenek hozzám, hogy Észak-Bivaly térképe alapján mindenhol legyenek az egységeinkből. Egy fertályóra múlva kérem a csapatok vezetőit!
Ez alatt még van időtök megreggelizni, már ha van étvágyatok, összeszedni azokat a felszereléseiteket, amik mindenképp szükségesek lesznek a küzdelemben, a seregvezetőknek meg érdemes összeválogatniuk a saját csapatukat, hacsak nem akarnak vegyülni.

Lashrael és Viridiel (és Isabella és Frederick az elején, ha a közelben vannak)
Hozzátok külön jönnek, méghozzá nem is akárki: Joavan, akit mindketten orrba vágtatok, és ezúttal nincs egyedül; két másik katonatársa tart vele. Habár a vonásain a kényelmetlenség és kelletlenség ül, nem úgy tűnik, mintha annyira bosszús lenne a tettetek miatt, inkább próbál fátylat borítani rá, noa biztos kap tőletek pár ellenszenves pillantást.
- Lashrael és Viridiel, velem jönnének? – érdeklődik tárgyilagosan és a formalitásokat megtartva szólva, és ha senki sem szól bele és senkinek nincs ellenvetése, akkor egy kicsit odébb kezd bele a tájékoztatásba. – A Királyöbölben történtek miatt talán nem lesz a kedvetekre, de én és a csapatom fogják az erősítést képezni, amiről az uralkodótok adta ki a parancsot, tekintve, hogy az elfek képességeiben és adottságaiban én vagyok a legjártasabb... Érthetően... – tájékoztat titeket, ezúttal a fegyelmezett udvariasság helyett kicsit könnyedebbre véve. – Bár az lenne a legjobb, Lash, ha maradnál, erő ide vagy oda, és bizonyára a férjednek sem kéne aggódnia annyira.
//Folytatás Lash-posztban.//



MINDENKI

Egy fertályóra múlva mindenki csapatba lesz sorolva vagy számukra előnyösen vagy előnytelenül.
Lashrael és Viridiel egy emberekkel teletömött csapatba kerül a griffel együtt, vannak íjászok köztük, lándzsások és fegyverforgató páncélosok egyaránt, így egészen vegyesnek mondható a csapat, mi több, embermágusból is akad néhány, hogy teljes legyen a paletta. Értelemszerűen az elsőszámú vezető itt Joavan.

Isabellának sikerül belekeverednie egy kisebb embercsapatba, akiknek egy része királyi katonákból áll, egy másik része amolyan zsoldos-lovagfélékből. Mindegyikük izmos és páncélozott, valakin nehéz-, valakin könnyűvértet találni, így mögöttük meg tudsz bújni, ha nagy a baj. Többségük kardforgató, néhány íjász becsúszik közéjük. Ám nem alakulnak olyan felhőtlenül az események, ugyanis Lilith és kisebb csapata mellé kerül az a csoport beosztásra, amivel tartózkodsz... Csapatvezető értelemszerűen Lilith.

Daratrine és Felaern csapatához sikeresen besorolják Fredericket és a felfortyanós kalapácsos törpét és csapatát, kik egytől egyig vérbeli törpék masszív, törp páncélzattal és fegyverekkel. Mivel ti, elfekként inkább képzitek a gyorsabb egységeket és mágusokat, valószínűleg jól fog jönni a törpök erőteljes, zúzó csapkodása. Frederick meg majd kiegyensúlyozza a két végletet és talán a kettő közötti tökéletes harmóniát fogja alkotni egymaga. Innen Felaern és Daratrine felelős a vezetésért.

Freia és Amrekth egy csapatba kerülnek (nyilván), Freia a saját belátása szerint válogatja össze a csapatába kerülő katonáit (ha Rektet ki akarja dobni, akkor dobja, majd másik csapatba kerül), de beosztanak mellé néhány királyi katonát, és néhány kóbor orkot, hogy ne legyen hiány a nehézegységben. A vezetésért Freia a felelős.

Gallion egy vegyesfelvágott csoportba kerül, ahol királyi katonák találhatók, néhány oawa és törpe is van ott. Egyéb rangú emberekből sincsen hiány, így jóformán a nehézegységtől kezdve a könnyűig és mágusig minden előfordul nálad. Remélhetőleg sikerül majd összhangban maradnia a csoportnak, bár bizonyára a királyi katonák nem lesznek restek helyretenni azt, aki rosszalkodna.

Ha Dreyndra és Rexxan továbbvitelre kerül, akkor Dreydra egy nagyon vegyes csoportba kerül, ahol van oawa nőstény, emberi banditából néhány, királyi katonából szintén valamennyi, és félvérek is becsúsznak a csapatba. Rexxan a saját csapatával kelhet útra, hozzájuk ugyanúgy pottyan néhány királyi mágus és katona, de ti teszitek ki a csapatotok nagy részét. Dreyndra csapatában egy királyi a felelős, Rexxannéban pedig az ork törzsfő.


A vezetők minden csapatból kikerülnek, a megbeszélés pedig gyors: a királynak szándékában áll valamilyen szinten bekeríteni a várost, hogy egy mocskos szörnyeteg se kerüljön ki onnan, bár tisztában van vele, hogy feltűnés nélkül csak egy részét fedhetitek le.  Elsősorban nyugat-délnyugat felől fogja mindenki megközelíteni a várost, bizonyos csapatok észak irányba haladva betörnek azokon a helyeken, amik szabadok, lerombolódtak vagy épp nyitott kapusok és mindenki a város szíve felé kell majd tartson. Reményei szerint valamelyest kapcsolatban lesznek majd a csapatok vagy legalábbis kapcsolatba tudnak lépni egymással a kitakarított utcákon rohanva. Ő maga a csapatával teljes mértékben meg akarja kerülni a várost, hogy a legtávolabbi pontjától kezdve, a tenger irányából indítson támadást, hacsak az út során annyira meg nem fogyatkozik a létszám, hogy utánpótlásért kelljen visszajönnie vagy egy másik csapathoz csatlakoznia.
A csapataitok nagyjából egymás mellett lesznek, ki egy kicsit északabbra, ki egy kicsit délebbre, de ha kellően tisztul majd a terep, akkor a csapatfő engedélyével lehet csapatot váltani saját felelősségre.
Figyelmeztet, hogyha nagyon megfogyatkozik a csapatok létszáma, akkor csapódjanak másokhoz, hogy nagyobb esély legyen a túlélésre és sikeres visszavonulásra, egyébiránt sok szerencsét kíván. Újabb fertályóra múlva indulás Bivaly felé.

Technikai rész - csapatlétszámok:

Ha van lehetőségetek és elég reagálnivalótok írni, akkor írjatok, pár nap múlva megírom a folytatást!

Út – Viridiel, Frederick, Lashrael

Csak értetlenül hallgatja Fredericket, mert nem kifejezetten azért tette fel ezt a kérdést, hogy gazdasági tanulmányokat végezzen ezáltal. Inkább elképedéseként került elő és azért, mert veszélyes helyszínre mennek, innentől nem igazán tudja felfogni, mi nyereségük van ebből, ha esetleg mondjuk meghalnának a végén. De természetesen ez az ő dolguk, Frederick magyarázata is az ő dolga, szóval csak bólint párat.
- Hát, azt hiszem, logikus – szól csendesen közbe, viszont mikor a magas áron kínált gyógyításra kerül a sor, kissé összevonja a szemöldökét és elhúzza a száját. – Nos, nem ezért jöttem ide, hogy pénzt kérjek a felkínált gyógyítói szolgálataimért… - teszi karba a kezét. – Nekem elég bármilyen hálaszó, otthon úgyis elég kényelmesen eléldegélünk Viridiellel, hogy pont ne ez motiváljon minket. Még ha az emberek nagy részét bizonyára ez is mozgatja… - válnak fanyarrá és kissé elkeseredetté a vonásai. A bocsánatkérésére enyhén biccent egyet, jelezve, hogy nem gond, mert nem kíván beleszólni más nézeteibe; majd maga eldönti, mit tesz és mit akar tenni a saját értékrendje szerint. Változtatni sokat nem fog tudni úgyse, hiszen más körülmények és más tanítások szerint nevelkedtek.
Isabella közeli, de legfőképp teljesen más megjelenésére felhúzza a szemöldökét, de azért a köszöntésére int egyet egy barátságos mosollyal, figyelve, amint felhuppan az egyik kocsira, így élvezve az utazást. Úgy tűnik, az elhangzottak nem hátráltatják őt meg, és csak reméli, hogy ugyanilyen felhőtlen jókedvvel fognak visszafele is jönni.


Letáborozás – Viridiel, Frederick, Isabella, Lashrael

A táborban a tervek viszonylag hamar záporozni kezdenek a szervezkedésekkel együtt. Először a járőrözést rendezik le, vélhetően másnap reggel fog sor kerülni a csapatok összeállítására, mert mostanra már mindenki fáradt a hosszú utazástól, kipihenten és higgadtan pedig könnyebb lesz ezt is átgondolni. Bár szeretné tudni, hogy megkapják-e egyáltalán az erősítést, amit a királyuk kirendelt, ugyanis a folytatás ettől függ; maradnak-e vagy mennek.
Mivel sem Frederick, sem Viridiel nem ragaszkodik a járőrözéshez, hanem inkább az éjszakai pihenő mellett döntenek, egyáltalán nincs ellenére, hogy a közeli fák egyikén aludjanak, persze csak párjával. Fredericknek legalább itt lesz a kocsi, ha azt találná kényelmesebbnek a föld helyett, na meg a griff is őrizni fogja a felszereléseket, innentől a férfi is békésen aludhat.
Frederick érdeklődésére és terveire csak párjára néz, majd visszafordul a zsoldos felé.
- Én a magam részéről nem bánom, bár sok minden függ attól, hogy az uralkodó és tanácsosai miként fognak dönteni a királyi pecsétes levelünk kapcsán. Ha nem adnak annyi főt, amennyit megírtak, akkor maradunk a táborban, tényleges háttérben tevékenykedő gyógyítóként, ha már idáig eljöttünk, de a harcokban nem vesszük ki a részünket – tájékoztatja a zsoldost. – Vagy legalábbis… Én abban az esetben biztos kimaradok… - néz párjára óvatosan, mert még mindig nem akarná őt egyedül beengedni a városba, és hiába várandós, hiába védené a gyereket, még mindig nem egyedül akarja felnevelni, már ha a veszteség után egyáltalán képes lesz még rá. De nem is gondol erre, mindketten mennek és mindketten teljesen egészségesen jönnek ki, erre koncentrál inkább, mert inkább ezt a végkimenetelt szeretné bevonzani, mintsem a másikat.
Mikor már indulnának Viridiellel egy kellemes kis zugot teremteni maguknak, megjelenik Isabella is, bár az út eleji virgoncsága most egyáltalán nincs meg, sőt, olyan fehér, mintha szellemet látott volna, bár… Majdnem tényleg láthatott szellemet, ahogy a város irányába pillant egy rövid időre. A köszöntésére mindenesetre biccent egyet, a magyarázata pedig teljesen érthető; ő maga se szívesen tartózkodna a csapat szélén, az a legveszélyesebb helyszín jelenleg.
- Nem, nem gond, a táskádat be is rakhatod a szekérbe, ha szeretnéd. Ő meg majd felügyel mindent – lép a griff mellé, megsimogatva a fejét. Az állat nagyon mereszti a tekintetét Isabellára, és némi figyelést követően madárszemeit lehunyva hajtja vissza kobakját a lábaira, mint ahogyan azt egy macska vagy kutya tenné nyugalmi állapotban. A jelek szerint nem zavarja őt a nő jelenléte, amit egy mosollyal nyugtáz, így vissza is fordul Isabella felé.
- Nem kaptál el semmit, ugye? – néz aggodalmasan végig rajta, mert sem a tartása, sem a rémült ábrázata nem biztató. Ha nem tiltakozik, akkor a homlokára teszi a kezét, de nem érzi, hogy lázas lenne, és lehet, bármi más baja is lehetne, egyre inkább sejti, hogy az egyik városszéli szörny látványa az, amelyik ilyen szinten megrémisztette. – Ha esetleg fáj valamid vagy nem érzed jól magad, akkor szólj, biztos van nálam valami kivonat vagy növény, ami segíthet – ajánlja fel, és ha kell neki valami, akkor odaadja, ha nem, akkor viszont Viridiellel elmegy a saját vackuk megkeresésére, persze bocsánatot kérve attól a két féltől, akiket a szekér mellett hagynak. Még a griff vet egy-egy pillantást a kocsi mellett maradókra, halkan egy mély sólyomhang vinnyogását hallatva, de aztán nyugovóra tér.


Éjszaka - Viridiel

Párja mellett a lehető legbékésebben alszik el, és az éjszaka nagy részében a nyugalma meg is marad. Még álmában is érzékeli férjének jelenlétét és ölelő karjait maga körül, biztosan tudva, nincs mitől félnie. Ez az érzés azonban halványodik és hamarosan eloszlik, fokozatosan és lassan, ahogy az eddigi meleg sötétség valamiféle ijesztő és hideg feketeséggé válik. Nem lát semmit, ám érzékelni kezdi valakinek vagy valaminek a jelenlétét, azonban nehéz lenne megállapítani, hogy ez a sajátja vagy valaki másé. Talán mindkettő egyszerre.
A légzése nehezebbé és mélyebbé válik, ahogyan ebben az újfajta közegben kutakszik vakon, hallgatva saját, hangos szívdobogását, elkezdve tapasztalni a nyirkos helyszín hűvösét, megmagyarázhatatlan módon tudva, hogy valahol a föld alatt tartózkodik, talán egy pincében vagy alagsorban. Esetleg barlangban...?
Förtelmes cuppogás és nyálkás csuszamlás zavarja füleit, melytől teljesen libabőrössé válik, ugyanis elsősorban a belek közti matatás jut erről a csendes, visszhangzó zajokról az eszébe, és legszívesebben a fülére tapasztaná a kezét, de hall valami mást is... Igyekszik erre figyelni, megpróbálni fókuszálni a figyelmét a halk suttogásra, mely különösen ismerősnek hat korábbról, de nem tudná megmondani, hogy mégis honnan vagy ki az, aki beszél. A szavait nem érti, bármennyire is koncentráljon, ugyanakkor egyre erősebb a sejtése, hogy már találkozott ezzel a szöveggel és ő maga is kimondta valamikor...
…de mikor…?
Ösztönösen forgolódni kezd, hogy megtalálhassa a hang forrását, hátha szűnik ezzel egyetemben az őt körülölelő sötétség, és bár látszólag semmi nem változik, a következő fejrántásra megjelenik előtte egy ismeretlen jel, közvetlenül a szemei előtt derengő, kékes fényben úszva. Hátraugrana ijedtében, viszont nem tud, olyan hirtelen tör rá a gyengeség és valamiféle megmagyarázhatatlan reményvesztettség, ez utóbbit pedig csak az előtte világító tárgy változtathatja reménnyé, biztos benne, úgy sugárzik a tárgyból az erő. Egy ideig csak bámulja azt, érzékelve közben, ahogy a testének egyik legfájóbb pontjából meleg nedv csordogál lefelé, de ez mit sem számít, ahogy a kapcsolat eközött a dolog és maga között már csupán a derengő fény nézésével elkezd kiépülni. Tétován emeli a kezét felé, azonban alig akar mozdulni, csak ha minden erejét összeszedve és hatalmas erőt véve magán, kitartóan igyekszik felé nyúlni, viszont a fény nem a saját kezét világítja meg, hanem egy egészen más, vértől szennyezett lényét. Mielőtt ezt teljesen felfoghatná, már rámarkolt a világító dologra, mire kék fény fut végig egész karján, mellyel megragadta a világító tárgyat. A fény mindenütt marja a bőrét, és ez végigfut a hátán, vele együtt a fájdalommal, a gerince mentén szétszaggatva a bőrt, az izmokat, és nincs semmi az őrületes kínon kívül, ami a tudatába jutna, ahogy a gerince is mintha kitépődne.
Olyan hirtelen pattannak fel szemhéjai, amilyen hirtelen felkel, csak meredve maga elé hosszasan, lassan önkéntelen könnyezésbe kezdve, még mindig érezve a kínokat. Azonnal végigsimít a hátán, hogy minden rendben van-e, de semmi változást nem vél felfedezni; érzi a gerincének csigolyáit, bőrének simaságát...
Megnyugodva támaszkodik a karjaira, igyekezve zihálását és zaklatott légzését lecsillapítani, bár egyelőre nem sok sikere van benne. Próbálkozik mélyeket lélegezni, mely közben rárakja egyik kezét a hasára, gondolatait gyermekük felé vezetve, és csak ekkor tudatosodik benne, hogy valószínűleg hirtelen és nagy mozdulataival felébresztette Viridielt is. Riadtan fordul az irányába, és ha azt látja, ébren van, bocsánatkérőn néz rá, rögtön bújva is vissza hozzá.
- Csak… Rosszat álmodtam, Viridiel, ne haragudj… Nem akartalak felébreszteni... - simul hozzá, már amennyire a pocakja engedi, végigsimítva a mellkasán, fejét a férfi álla alá bújtatva. - Biztos nyugtalan vagyok a holnapot illetően - suttogja, de a kimerültség nagy úr, így ha egy kis beszélgetés ki is alakul, hamar vissza tud aludni, ezúttal már a hideg hajnalra ébredve.


Reggel

Kellemetlenkedve és nyöszörögve kel a hidegre. Annak ellenére, hogy nyár van, még így is fázósan dörzsölgeti felkarjait, morcosan és álmosan kerítve elő valamit, amivel betakarva magát visszaaludhat, de ahogy visszafekszik, jön rá, hogy lassan egyébként is kelni kéne, ha időben akarnak megjelenni egy - feltételzhetően - újabb megbeszélésen, ugyanis a város megtámadásáról még nem sok szó esett azon kívül, hogy visszaveszik.
Kedvetlenül rángatja fel magára a ruháit, és részben ettől, részben a fészkük takarásától nem veszi észre, hogy nem éppen napsütéses hajnalra ébredtek. Sőt, ahogy az ágakat kibontogatja, hogy az ég is láthatóvá váljon, nagyon is esőre áll az idő, és még a szél illata is ezt jósolja, ugyanakkor valami más is van a levegőben, mire gyanakvón vonja össze a szemöldökét.
- Ez nem tetszik nekem... - mondja csendesen, kissé küzdelmesen húzva fel a lábát, segítségül hívva az ágakat,  ha már másképp nem lehet gyorsabb. - Ha elered az eső, az szerinted mennyiben hátráltat? - érdeklődik, összefogva a haját, hogy ne zavarja őt, azzal lépcsőt alakíttatva lesétál a lombok közül, még babrálva egy darabig vörös loboncát, és mikor kész, elengedi azt, hogy párjának kezét szorongathassa a továbbiakban. A táborhoz ismét csatlakozva először a szekérhez mennek, ott hagyta a felszerelését, amit szeretne magával hozni, na meg ott a griff is, amit mosolygósan üdvözöl, jó alaposan megvakargatva az álla alatti területet. Az állat jókedvő morgással jelzi tetszését, behunyt szemekkel élvezve, hamarosan pedig megkapja a reggelijét is, amit a szekéren hagyott táskából vadász elő.
- Hogy telt az éjszakátok? - érdeklődik Isabellától és Fredericktől, már ha mindketten maradtak, ha nem, akkor csak az egyiküktől, bár sok idejük a társalgásra nincs, ugyanis a felsorakozó emberek, katonák és jövevények eléggé azt sugallják, gyülekezni kéne. Szinte alig ér közelebb, a trónörökös újabb pár szavas beszédbe kezd, amit az emberek nagy lelkesedéssel fogadnak. Próbál a fejek között átnézni, megpillantva az uralkodót, aki ezúttal már harci felszerelésében virít, és szavaival is alátámasztja, hogy az eső nem fogja őt megállítani Bivaly visszavételében. Csak Természet Anya figyelje őket...
Mély levegőt véve fordul Viridielhez, míg el nem oszlatja az uralkodó a népet.
- Nem úgy tűnik, mintha kapnánk majd erősítést - mondja neki csendesen és aggodalmasan, ettől függetlenül visszaindul, hogy a táskájából előszedje azokat a dolgokat, amik fontosak lehetnek. Gyógyítóként elsőszámú felszerelése az öv, benne az üvegcsékkel, illetve kisebb zsákja, amiben egyéb gyógyítói felszerelései találhatók. Alig fejezi be cuccainak magára aggatását, már meg is szólítják, a hangjára azonban rögtön kiülnek az ellenséges vonások. Villámokat szórva néz a katonára, akit egykor párjának tudott, és legszívesebben még egyszer bemosna neki a tetteiért. Most ugyanakkor ura az indulatainak és érzéseinek egyaránt; sejthette, hogy találkozni fognak még.
Komoran néz Viridielre, próbálva kitalálni vonásaiból a gondolatait, végül visszavezeti tekintetét Joavanra.
- Jól van - bólint egyet, azzal még egyet igazítva övén és a griffnek is intve egyet indul meg a tiszt után, lehetőség szerint Viridiel kezét fogva. A tábor kicsit félreesőbb helyszínén aztán megállnak, ott beszélve meg a továbbiakat, bár a férfi szavaitól nincs kifejezetten elragadtatva. Egyáltalán nem akarta, hogy őt rendeljék ki mellé vagy hogy egyáltalán a közelében legyen, de ezek szerint nincs panasznak helye. Vagy ő, vagy senki más.
- Nyugodtan kimondhatod, hogy mi volt kettőnk között, a katonáid számára bizonyára nem kérdés, miután orrba vertelek - jelenti ki bosszúsan, karba téve a kezeit. - És nem azért jöttem el idáig és hívtam a griffet - emeli a kezét, hogy az állat odanyomja a fejét, ezzel is erőteljesen jelezve nem csupán a szelídségét, de az engedelmességét is. Megvakarja a nyakát jutalmul, de mindvégig Joavanon tartja a szemét, kihívón és ellenségesen figyelve őt.
A férfi lemondón sóhajt egyet, és Viridielre pillant, bizonyára reménykedve abban, hogy értelmet beszéljen a feleségébe, hogy ne jöjjön, aztán visszafordítja pillantását Lashre.
- Ha elveszted őt is... - bök állával a hasa felé. - Akkor ne rám fogd ezt is - jegyzi meg egyszerre közönyösen és kérlelőn, mire Lashnek dühösen villan a szeme, és reflexszerűen emeli a kezét, hogy visszakézből csapja arcon a férfit, a minimális tiszteletet sem adva meg egy normális pofon képében. Joavan azonban számít erre a lépésére, és a csuklójánál megragadva megállítja a mozdulat közepén, erősen szorítva rá a kezére. A férfi ábrázata teljesen semleges, és miközben az egykori párját figyeli, egyre fájóbban szorítva a kezét, az ő arcán semmi nem változik, míg Lashén egyre több fájdalmas ránc jelenik meg, alsó ajkába is beleharapva, állva a tekintetét. Egy darabig ez megy, így Viridiel közbeavatkozhat, ám ha kivárja a végét, akkor Lash szólal meg.
- Most már elereszthetsz, eleget fitogtattad az erődet - préseli ki ajkai között, és semmiképpen nem adná meg az az örömet a katonának, hogy a fájdalomtól vezérelve felnyögjön, rántva egyet a karján, ezzel kirántva a kezét az ujjak közül.
Akár Viridiel hatására, akár Lash rántására, de a vörös mereven maga mellé húzza a karját, amit a fémkesztyű felhorzsolt, még mindig ellenségesen figyelve a tisztet.
- Remélem, akkor is ennyi tiszteletet fogsz mutatni, mikor az utolsókat fogod rúgni abban az elátkozott városban és csak én menthetlek meg - sziszegi, mire a férfi arcán egy halvány mosoly jelenik meg.
- Ezért vagy itt, nem? Hogy megments mindenkit - érdeklődik, finoman széttárva a kezét, szinte belenevetve a nő képébe.
- Nem értem, hogy nem vettem észre, milyen undorító patkány is vagy valójában - villan gyűlölködő szikra a szemében, de nem tesz semmit még a Joavan melletti katonák lenéző vigyora láttán sem. Ez után a férfi elsétál kíséretével, hogy a megbeszélést a királlyal elintézze, merre és hogyan mennek, hogy aztán a visszajövetelekor tájékoztassa őket is.

//Viri belátása szerint cselekedhet, minimesélőiben majd reagálok rá!//

//Gusztustalanságok és brutalitások miatt 16os korhatár kitéve.//

Zene a hangulathoz:

Így vagy úgy, de csapatokba verődtök, ha másképp nem, akkor a királyiak parancsára és intézkedésére. Alapvetően az összes kiscsapatba esik néhány királyi, több helyen ők veszik át a csoportok vezetését, máshol inkább csak csendes kísérők lesznek, lényeg, hogy mindenhova jut pár figyelő szem, akik aztán beszámolhatnak a királynak, mit éltem meg és hogyan. Már ha egyáltalán kikerülnek élve mindannyian.
A fertályóra leteltével ott, ahol királyiak a vezetők, biztos megkapják az információkat a csapattársak, merre fognak menni és hogyan fognak haladni, ahol más a vezető, ott a vezetők döntik el, mennyire akarják a csapattársak vagy éppen alárendeltek orrára kötni, mik is lesznek a következő lépések.

A húsz-harmincfős csapatok egy darabig három oszlopban haladnak, megindulva a város felé, csapatok között annyi hellyel, hogy könnyen meg lehessen állapítani, ki hova tartozik és kinek merre kell mennie. Annak ellenére, hogy egy része a táborban maradt, még így is rengetegen vagytok; legalább kétszáz főt megüt a létszámotok, ami azt jelenti, nagyjából tíz-tizenegy csapatban meneteltek, csapatonként külön kupacokként. A város körbevételére egyelőre lehet, kevésnek fogtok bizonyulni, hiszen hatalmas területet ölel fel Észak-Bivaly, de legfeljebb kevesebb területtel indítjátok az irtást.
Mindenesetre a város körbevételén nem nektek kell aggódnotok, fontosabb dolgotok is akad ennél, hiszen ahogy menetirányba fordultok és néhány perce már sétáltok vagy lovagoltok a romos épületek felé, a városfalakon kívül lévő, eddig lustálkodó, lomhán mászkáló lények szimatot fogtak. Ezt az elöl lévők láthatják nagyon jól és azok, akik hátason utazva közelítik meg a települést; az ottani szörnyen korcs teremtmények izmai megfeszülnek, és felétek fordítják a fejüket, egyelőre viszont nem mozulnak. A többségnek több végtagja van, hat lábtól kezdve a két lenyúzott emberfejen át a három farokig minden előfordul, még olyan torzfajzatot is látni, mely egy hatalmas, sötét nyálkával teli, dagadék hernyóhoz hasonlít annyi különbséggel, hogy legalább három méter hosszú és egy méteres átmérővel rendelkezik. Ezek a hernyófélék gusztustalanul remegve emelkednek fel, és bár szemük nincs, úgy tűnhet, mintha ezek is felétek néznének, kisvártatva pedig az ég felé rántják ruganyos, kocsonyás testüket, hogy ezernyi fogaikat megmutatva üvöltsenek száz hangon egyszerre. Ehhez a többi külső lény is társul, a kutyatestűek vonyítanak, mint farkas a teliholdra, mások emberszerűen kiáltanak úgy, mintha leírhatatlan fájdalommal küzdenének, és hamarosan az egész város zeng a több száz szörny változatos kiáltásaitól, egybeolvadva valami igazán szörnyű, bestiális hanggá.
A levegőben lévők megállnak a körözésben, egy pillanatig csak azért csapkodják a szárnyaikat, hogy ugyanazon a helyen maradjanak, és a lentiekhez hasonlóan felétek fordulnak. Egy rövid ideig néznek titeket, majd bansheekként fülsüketítőn sikoltva indulnak el felétek, sebesen szelve az eget.
- ÍJÁSZOK! – hallhatja mindenki az uralkodót, és a királyi íjászok mindegyike úgy helyezkedik, hogy a nyilat az idegre illesztve és célra tartva tiszta célpontra lőhessen. Amint közelebb érnek a három-négy végtaggal és szárnyakkal rendelkező dögök, az újabb parancsszóra az íjászok elengedik az ideget, mágusok néhány forró tűzgolyót lőnek az ég felé, hogy megsebesítsenek néhány kreatúrát, de rengetegen célt tévesztenek a szörnyeteg levegőben való gyors és akrobatikus mozgásuk miatt. Szemtanúi lehettek, amint az egyik ilyen szörnyeteg a szárnyával hárítja a lövedéket, míg egy másik egy lendületes farokcsapással tér ki, és egy női kacagásra is felfigyelhettek a magasból, bár már régen elvesztette igazi, vélhetően emberi formáját; szárnyai tollasok, kezei vékonyak és hosszúak, kézfején pedig nem öt ujj van, hanem csupán három vastagabb, akárcsak hosszú, állatias felépítésű lábának végén is. Ő a tábor felé suhan, titeket nem vesz nagyon figyelembe, nem úgy, mint a többiek, akik közül az egyiket sikerült sérülékeny szárnyánál meglőni, így zuhanórepülésben érkezik a talajra. Ha nem lenne pont ott egy ork, aki erejével megállítaná a közeledő testét, biztosan elsodort volna több ott lévőt is, így viszont a körülötte lévő nehézfegyveresek gyorsan véget is vetnek a szörnyeteg életének, míg a zuhanás következményeként szédeleg.
Egy szem nélküli lény eközben leereszkedik annyira, hogy a lándzsások megkísérelhessék a fegyverük végére akasztani, és bár az első ilyennek sikerül a szörny vállába szúrnia a fegyverét, a lény azzal a lendülettel kapja is fel őt. Az elragadott katona üvöltve és kapálózva próbál szabadulni, ahogy egyre magasabbra emelkedik, tőletek egyre távolabb. Még azt is megkísérli, hogy kihúzza a lándzsát és valahogy újra beleszúrja, ám későn jut eszbe a gondolat: a pikkelyekkel teli lény lelassít, szárnyaival inkább már siklik, és ahogy lelassul, elengedi a férfit, aki üvöltve és kapálózva kezd el zuhanni. A kevésbé intelligens szárnyas lények rögtön száguldanak felé, hogy a zuhanása közben szedjék a szerencsétlent darabjaira, csontot törve, izmokat és húst szaggatva tépve le a tagjait, így vér fröccsen mindenfelé, mintha szemerkélő eső lenne. A felsőteste zuhan tovább, már a feje sincs rajta, és nem is jön érte egyetlen kis sebes, gizda szárnyas lény sem, ahhoz túl alacsonyan van már, így a test megmaradt darabja a földre csapódik, maga körül mindenfelé vérrel színezve és belsőségekkel tarkítva a földet. Ez az egész megismétlődik néhány sötételffel és másik pár emberrel egyaránt, és bár a fellegekből még nem érkezik zápor, cserébe vér és végtagok, belsőségek potyognak az égből, kire egy szív, kire egy máj vagy vese, kéz vagy ujjak, véres ruhafoszlányok és behorpadt páncéldarabok.
Amíg ezek a dögök körülöttetek rajzanak, addig aligha juttok tovább, hacsak valamilyen módon le nem vágjátok a tagjaikat vagy el nem találjátok, és, ha mindez nem lenne elég stresszforrás, akkor a városfalak közelében tartózkodó kutyafejű, hosszú emberi végtagokkal rendelkező jószágok sem lustálkodnak már, mint előző éjszaka: rohannak felétek ők is, hogy darabjaira szaggassanak titeket tűhegyes fogaikkal. A torzszág netovábbjaként láthatjátok, amint sűrű, szirupszerű nyál csöpög a szájukból, néhánynak vagy nincs szeme, vagy a mellkasán van, vagy az oldalán több tíz egyszerre. Egyiknek emberszerű, karomban végződő lábaik vannak, míg másoknak még emlékeztet az eredeti, állati lábra. Gerincük csigolyái egytől-egyig kilátszódnak, annyira girhesek és soványak, kérdés, mekkora erejük lesz.


//A feladat bizonyára adott, mindenkire jut pár lény. Lehetőség szerint az eseményeket inkább Skype-on egyeztetném, bármikor elérhető vagyok (kivéve akkor, amikor nem, de ezt jelzem úgyis), így tőletek függ, ki mikor akar velem csetepatét letudni. Ha valaki a minimesélőiket pártolná ebben az esetben is, akkor szóljon nekem és írok.
Másfél hét a határidő, tehát szept 3-án írom a folytatást. Tessék félni, mert ezt nem ússzátok meg szárazon   //

Lilith (Előre meg beszéltek alapján)



Megvárom míg a megbeszélésnek vége szakad és mindenki indul az útjára, ekkor válaszolok csak a király kérdésére.

Nos, király uram ez egy igen csábító ajánlat, a részleteket a megbeszélés után folytathatjuk egymással ahol csak az arra érdemes egyének hallhatják az egyezkedésünk?

A király kisebb értetlenséggel tekint felém majd gondolkozva egy kicsit viccesen válaszol.

- Nem kívánok a tábor szélére menni, ha erre gondol, asszonyom.

Ekkor csak gyorsan ki tekintve a király háta mögötti területre ahol az emberi már felállítottak egy pár sátrat, egy kisebb mosollyal az arcomon folytattom a beszélgetést.

-Erre a saját privát sátra is meg felel amit ha jól látom elsők között húztak fel az emberei.
Halvány mosollyal viszonzom az övét, bár már csak heccelésből is de engedek a jó kedvem által diktált kacsintásnak is, elvégre a halandók mind ők csak egyszer élnek.
-Ott ha jól gondolom zavartalanul átbeszélhetjük a részleteket amik a többieket nem fogják érinteni, elvégre csak azért érkeztem hogy önnel üzletelhessek.
Ekkor is meg tartva a calfa kis mosolyom elvégre egy embernek kevés tapasztalata lehet a démonokkal való egyezkedésben s ez még a javamra vállhat.

Az uralkodó karba teszi a kezét, és a körülötte lévő néhány katonán végigvezeti a pillantását, a kacsintásodra megtartva azt a mosolygós pókerarcot, amit az előbb felvett.
-- Nem érzem, hogy az egyezkedéseknek feltétlenül titokban kéne lenniük, de legyen. A biztonság megőrzése érdekében azonban néhány katonám velem tart, de ígérhetem, hogy nem adnak tovább semmit az elhangzottakból.
Majd az utat mutattva vezet el a sátorig ami elsőránézésre sem olyan nagy mint amit egy hadvezértől a sötét elf hadseregben meg szokhattam, majd az engedélyével belépek utána a sátorba majd meg várva míg helyet foglal hajolok meg köszönetképpen, amolyan az udvari etiketet álltal meg követelt dolog képpen. Majd meg is szólallok.
Ettől nem félek hogy a maga emberei bármit is tovább adnának, elvégre ők egytől egyig hűségesek, akár hogy is a lelkeket veheti a meg állapodásunk első feleként amivel ki elégszem.
Tartok is egy pillanatnyi szünetet, de gondolom a király is rá jöttmár hogy van itt egy bizonyos DE amiért nem tud ennyivel ki elégíteni. Majd folytatom a magyarázatom.

-Akár merről nézzem kedves király uram, az sajnos tagadhatatlan tény hogy ha még az ön szava is áll mellettem a többi faj vezetőjétől nem követelhetem csak úgy a szörnyek lelkeit, s így ön is láthatja hogy a nyereségem ebből igen csak minimális.
Bár nem igazán éreztem szükségét eddig semmilyen démoni praktika bevetésére még is azon töröm a fejem hogy ennek a végén lehet ez lenne a legjobb megoldás, majd folytatom hogy a király is láthassa a teljes tervemet s azt amiért ide érkeztem
-Így sajnálatosan az hogy a lelkek egy részét felhasználhatom csekélyke azért a segítségért amit nyújtani tudok önnek, de a maradék jutalomról egyszerűen meg egyezhetünk, elvégre akármelyik királyságot tekintem biztos hogy találok bennük halálra ítélt foglyokat, így arra kérném hogy ezen ítélettel szembenéző bűnőzinek egy nagyobb részét engedje felhasználnom önös céljaim eléréséhez, s ezért én hajlandó vagyok segíteni itt bivalynál és sokkalta veszélyesebb időkben hasznos meg nem támadási egyezményt kötni magával.
Majd ha hallottam a király válaszát még egy utolsó kis kiegészítést szeretnék majd vele közölni amivel mind ketten biztosíthatjuk a másik szavának hitelleségét.

A király komolyan hallgatja a mondanivalódat, és nem palástolja, hogy nem kifejezetten fűlik a foga az ötletedhez.
- Van elképzelése arról, mennyi szörny lehet a városban? - fűzi össze az ujjait, egy kis szünetet hagyva, hogy nagyjából átgondold, egy Észak-Bivaly területén mégis mennyi ilyen lehet, ha a város falain kívül is több tucatot látni, nem beszélve az égiekről. - Ha annyi nem elég, akkor nem tudok a kérésének eleget tenni, mert többet nem engedek át. Akár bűnözők, akár nem, ők is a népemet képezik, a sajátjaimból nem engedek, innentől nem fogom kötelezni arra, hogy részt vegyen a csatában. Tisztában vagyok azzal, hogy egy megidézett démon mire képes, azért vagyunk most itt, Bivaly mellett

Nos, a királyfi ifjúnak tűnik még is jobban és bátrabban képes fellépni egy démonnal szemben mind a sötét elfek, és ez nekem igazán tetszik sőt magával ragadó újdonság s ezt nem is leplezem amikor szélesedik a mosolyom.
-Ahogy az elvárható egy uralkodótól, s kérem nézze el, de az itt tanyázó szörnyek lelkének minősége igen csak kérdéses, arról nem is beszélve hogy annak is fent állhat a lehetősége hogy csak üres bábok, így ezen félelmemből tűnhettek a magasszámára telhetetlennek, de én csak arra kívántam biztosítást nyerni hogy ha véletlen egyetlen lelket sem szerzek legalább egy minimális hasznom lehessen ebből az egészből.
Persze ez csak felvetés azon logika alapján hogy a sötét elfek nekromanciájával létre hozott testek lelkeit már lehetetlen felhasználni, s ha itt is ezen mágiával létrehozott szörnyetegek vannak az jó formán felért azzal hogy tettem egy ingyen szívességet valami ocsmány halandó faj  királyának, de hát remélem hogy a tárgyalásom innét még vezethet valamerre s sikerül is valami hasznot húznom a királyból ahelyett hogy hazárd játékba kezdek.

Majd a király egyből reagálván ragadja magához a szót tőlem.
-A tárgyalás erről szól. Szóbeli erőfitogtatás, ha csúnyán akarunk fogalmazni - engedi ismét arcára a mosolyt, de nem sokáig, amint a tűnődés és mérlegelés vonásai ülnek ki az arcára. - Nem fogok zsákbamacskát árulni: én magam nem vagyok járatos a lelkek mibenlétében és hogy milyen torzszülöttben található meg. Szóval a félelmeit figyelembe véve választás elé állítom: vagy a város lelkeit kéri, vagy a jóval kevesebb létszámban lévő bűnözőket, a kettőt egyszerre nem adom.

Nos, a királyfi végül is nyílt lapokkal játszik, ezzel pedig tökéletesen sarokba is szorított, de hát vannak olyan alkalmak amikor a démoni vonzerőm egyszerűen cserben hagy, pedig aztán démonhoz képest igen csak csinoska vagyok. Mosolyodom el a gondolaton talán picit észrevehetőbben mind kellene majd a királyra pillantok újra s mély levegőt veszek.
-Szóval választás elé állít maga is engem, ez nem éppen szép dolog de logikus ha ismeretlenekkel egyezkedünk, így hát a legjobb meg oldást kínálnám mind kettőnk számára.
Persze csak abban az esetben ha itt most ezen a tárgyaláson sikerrel járok.
Nos, ezen ajánlatom amit remélem elfogad király uram, az lenne hogy a holnapi csatában engedje hogy elfoghassam a szörnyek lelkét amennyiben azok rendelkeznek ilyennel s ha igen akkor a válaszom is egyértelmű s be érem a város szörnyeivel, viszont amennyiben a szörnyekből egyetlen lelket sem vagyok képes szerezni akkor meg kérném hogy a bűnőzöket adja át nekem. Ez így remélem egy elfogadható ajánlat az ön számára is.
Majd újra elcsendesülök s egy kisebb lánggal játszadozom a kezemben míg várom a király válaszát, persze ezt teszem úgy hogy senkire és semmire ne legyen veszély.

Majd a király hírtelen tekint rám összehúzott szemöldökkel és nem igazán örül a látvánnyak miként tűzzel játszok egy igen gyúlékony helységben.
-- Kérem, amíg a beszélgetésünk tart, ne csináljon ilyeneket. Tiszteletlenség a tárgyalófeleivel szemben és ezzel azt jelzi, semmibe veszi a mondandómat és meglátásaimat - figyelmeztet, majd karba teszi a kezét. - Honnan fogom tudni, hogy nem tette el titkon a városban lévő lelkeket valahova, arra hivatkozva aztán, nem volt egyetlen lélekkel bíró szörny sem? Ebben az esetben kétszeresen kamatoztathatja ezt a lehetőséget a tudtom nélkül, jószerivel kihasználva - néz rád érdeklődőn.

Ahogy meg szólal el is olttom a tüzet, elvégre csak heccelésből kezdtem neki s ezzel sikerrel is jártam. Majd felcsillanó szemmekkel tekintek a királyfira ahogy közelebb lépek felé miközben válaszolok a kérdésre.
-Elnézésért kérem, viszont bizalmatlanságát meg értem s erre az ajánlatom egy démoni szerződés lenne, ami kötne mindkettőnket, s a szerződés meg szegője igen nagy árral fizet.

Persze meg tartok egy levegővételnyi szünetet, elvégre az hogy ebbe bele egyezzen felér egy öngyilkossággal főleg ha egy démonról van szó, de még ezen szerződések kétesek még is az egyetlen olyan dolog ami szent még a démonok számára is.
-Nos, király uram ez a szerződés úgy nézne ki, amennyiben elkívánja fogadni hogy az előbb említett feltételeknek meg felelően saját véremmel meg írjuk s ön ezt a saját vérévvel fogja alá írni. -Így biztosítva önt arról hogy csak is kizárólag az igazat fogom önnek mondani.

Itt újabb szünetet tartok és mielőtt kérdését feltenné a király meg is válaszolom neki.
-Annak az oka hogy miért is tartanám magam a szerződéshez pofon egyszerű, mind a ketten a saját lelkünkkel esküszünk a másiknak hogy meg tartjuk ígéretünk, amennyiben még is valamelyik fél megszegné a szerződést az a halállal néz szembe, bár nehézkes elhinni de a szerződéseinket nagy becsben tartjuk, s erre nincs jobb példa mind azok amiket a sötét elfekkel kötünk.
Próbálom meggyőzni a királyt s ha bele megy akkor az elhangzottak alapján meg is írom a démoni nyelven íródott szerződést amit a végül a király kezébe adok, s ha bele olvas akkor tökéletesen értelmezheti de rajta kívül más nem tudja meg fejteni a démoni írást, ez amolyan titok tartási praktika és igen csak jól bevált az évek alatt.

Érezhetően feszültté válik a hangulat, ahogy elkezded a szövetség menetét sorolni és annak árait. A katonák ellenségesen néznek feléd, míg az uralkodón továbbra is a merev pókerarcot találod.
Ha egy szavam lehet...
szólal fel az egyik katona, öltözködéséből ítélve elég rangos tiszt.
Várj egy kicsit
emeli fel a kezét a király, és a szemededbe néz.
Ha erre képes... Akkor miért nem hoz létre egy olyan tárgyat, amin lélekszámláló van? Ezt összeköti a saját csapatának tagjaival, a tárgyat magát pedig nekem adja - fűzi össze ismét a kezeit.

Ahogy az egyik katonával véletlen össze fut a tekintetem és érződik belőle az ellenségeskedés hasonlóan kellemes tekintettel és mosollyal viszonzom a kihívását, persze koránt sem vagyunk ilyen téren egy szinten hiszen démoni meg jelenésemen az ölni akarás igen csak félelmetes tud lenni, majd a királyra pillantok akinek gondolata felettébb kellemetlen így egy mély levegővel folytatom, bár ezúttal az én arcomról nehéz le olvasni mit is érzek, elégre se mosoly se egy apróbb izom rendülése nem fedezhető fel.
-Engedelmével király uram, ha ilyen féle tárgyat tudnék készíteni akkor az egész egyezkedésem önnel felesleges lenne, elvégre akkor már egy olyan tárgyat alkotnék ami a bivalynál elesett harcosok, zsoldosok, és szörnyek lelkét is magába szívná.

Állok meg egy pillanatra, Tudván jól hogy itt ebben a sátorban még ha túlerővel is nézek farkas szemet, egy harc könnyedén zárulna az én sikeremmel, viszont nem áll szándékomba tönkre tenni egy ilyen szép lélek szüretet csak azért mert a király emberi nem képesek felfogni hogy ebbe az egyezkedésbe nincs beleszólásuk.
-Így sajnálatosan király uram, ezen szerződés a legjobb meg oldása annak hogy biztosítsuk hogy mind a kettőnk tartani fogja a szavát, ellenben el is utasíthatja ezt s magát a kérésem és meg próbálhat mással rá venni a segítségre, de kérem vegye figyelembe király uram hogy mind Démon számomra a lelkek az egyik legkiválóbb árú amiért hajlandó vagyok igen sok dologra.
A mondatom végén azért meg ejtek egy igen kétértelmű mosolyt egy kacsintással, persze amolyan kis heccelésként semmi többként, bár ki tudja mit nem ajánlana egy ilyen estért a király de ezen most nem érek rá töprengeni, most a jelenlegi üzletem meg szilárdításával kell foglalkoznom.

Az előbb felszólaló katona és az uralkodó váltanak egy hosszabb pillantást, mintha telepatikusan kommunikálnának, persze ez képtelenség, hiszen ők emberek. Mindenesetre biztos lehetsz benne, hogy hosszabb ideje ismerik már egymást, hogy az arcuk izmainak rándulásából tudják, mit akar a másik, végül az uralkodó mély levegőt véve hunyja be a szemét.
Nem fogok démoni szövetséget kötni
Jelenti ki a király, majd folytatja.
- Én nem, így is nagy kockázatot vállalok a népemért annak érdekében, hogy a várost visszavegyük, és a városban nagyobb esélyét látom a saját túlélésemnek, minthogy egy számunkra idegen világból érkezett lénnyel egy életemet veszélyeztető egyezséget kössek.
Egyenesen a démon szemébe néz.
Maga se gondolhatta komolyan, hogy ezt a lépést megteszem a kellő ismeretek hiányában. Ugyanakkor... - int a korábban felszólaló katona felé, aki innentől át is veszi a szót.
-Én vagyok a felelős a börtöntöltelékek felügyeletéért és büntetések részbeni megszabásáért.
ő megtartja ellenséges pillantását, láthatóan nem veszi jónéven, hogy királyát ilyen egyezkedésekbe kényszeríted.
- Ha a társammal kötött szövetség sem felel meg önnek úgy, hogy még semmit nem tett le arra a bizonyos asztalra a seregeinek elhozatalán kívül, akkor kérem, távozzon a beosztottjaival együtt
ovábbra is sziklaszilárdan és komor komolysággal néz rád.

Hát végül is, tévedtem hogy korát meg előző bölcsességgel rendelkezik az ifjú király, így meg hajolva előtte szólalok meg.
-Kedves király uram, így akkor vissza térek miután Észak bivalyt befejeztük, hogy azután tárgyaljunk jutalmamról, elvégre tisztán látszik hogy nem kíván egyelő félként kezelni.
Igaz most öntök egy adag olajat a tűzre, és kockzátatom hogy itt helyben nekem esnek, de akkor bizony az egész sátrat lángra lobbanthatom s egy királyfival is kevesebb lehet, de erre nem szabad gondolni a végén magával ragadna a lendület.
-Így én a magam módján segítem észak bivaly bevételét, a saját csapataim által leölt lények lelkének felhasználásában, dönteni csak is kizárólag nekem van jogom így azokat nem tekintheti itteni alkunk részeként, elvégre mi küzdöttünk meg érte.
Ekkor egyenesedem fel teljesen s mostanra arcomon a komolyság jeleit lehet felfedezni, elvégre itt én befejeztem a játszadozást, és a magam kezébe veszem a dolgokat.
-Így király uram, engedelmével vissza is térek az egységeimhez akik a ma esti őrséget fogják képzeni, s azért hogy a támadásban legkiválóbb katonáimmal mutassam meg mire is képes az egyik legerősebbnek tartott démoni tábornok.

Állok meg a mondandómba és elindulok a sátor felé, s csak akkor állok meg ha király utánam szól, vagy a katonák állják az utam, avagy elérem a sátor kijáratát s ekkor vissza is fordulok a király felé.
-Remélem, a végén nem fogja meg bánni hogy itt és most nem kötött velem egyezséget a fizetségemet illetően királyfi, bár nem ön lenne az első aki alábecsülne.
Ezzel a kijelentéssel távozom is, viszont ha a fentiek közül a király maga állít meg szóval, avagy a katonák állják utam akkor máskép reagálok.
Senki nem állít meg, a király meg egy bólintással nyugtázza, hogy távozni kívánsz. Nem fogja saját magát védeni vagy veszekedni veled a véleményed kapcsán, csendben van, ahogyan a katonái is fegyelmezik magukat és maradnak a helyén, míg távozol. Azért egy futó mosoly megjelenik, mikor utolsó szavaid is elhangzanak.
-Meglátjuk, asszonyom, ahhoz előbb mindannyiunknak túl kell élnie.

Frederic az út során állandó társunkká vált, ami gondolom ugyan úgy meglepetés volt kedvesem számára is, mint az enyémre, hiszen azt vettem észre, hogy a zsoldosnak van jó oldala is, vagy csak a hajóút, az idegen környezet hozta ki belőle akkor a túlzott agresszivitást, nem tudhattam. oOst azonban igazán kellemes, jó társaságnak bizonyult és így a feladat is megosztódott az értékeink védelmében. Ez mégis csak egy szedett-vedett sereg volt jórészt, ezért jó pár enyves kéz nem volt meglepő, ami nekünk nem hiányzott volna. Persze a griff megérkezésével ez is könnyebb lett.
Közvetlenül Bivalyba érkezés előtt még egy taggal bővült kis csapatunk, hiszen Sylla, azaz Izabelle is csatlakozott hozzánk, akinek felbukkanása meglepetés volt, azt hittem már valamelyik tiszt sátrát dísziti, aránylag kényelmesen, de ránézésre elég megviseltnek tűnt, így miután Lash sem emelt kifogást, velünk táborozott már ő is.
Az első éjjel különösebb incidens nélkül telt, bár Lash hajnalban majdnem lelökött az alvó águnkról, olyan feldúltan ébredt, de kérdésemre csak annyit mondott morcosan, hogy rosszat álmodott.
Mondjuk ahogy körbenéztem a borús, rosszat sejtető égbolton, nem is csodáltam, na meg már rég megtanultam, hogy ne vitatkozzak egy várandós és morózus nővel reggelente.
Aztán kicsit később a király már teljes harci díszben állt a sereg elé, elrendelve a közelgő támadást, jelezve, hogy milyen felállást szeretne.
- Ha sárban kell dagonyáznunk, hogy eljussunk a falakhoz, az eléggé, főleg, ha a levegőből is kapunk támadást. - reagáltam Lash nem túl vidám kérdésére, mert nem szándékoztam kisebbíteni a veszélyt.
Éppen azon morfondíroztam, hogy vajon kihez is csatlakozzunk majd, már persze, ha megérkezik az ígért védelem, hiszen tudtam, hogy Lash nem feledkezik el a feltételről és bár viszketett a tenyerem, hogy közelebbről is megnézzem azokat a szörnyeket, nem szeghettem meg a neki adott szavam.
- Ha nem jönnek, akkor maradunk itt, ahol vagyunk egyelőre. - jelentettem ki, bár tudtam, hogy bele fogok betegedni, ha látom a többiek csatázását én meg ülök karba tett kézzel.
Ekkor jelenik meg Joavan és megdöbbenve hallom, hogy őt jelölték ki a védelmünkre kijelölt csapta vezetőjének.
Aztán alig derül ki, hogy ez az ő feladatuk, máris egymás torkának esnek Lash-sal és izzik is a levegő a feszültségtől.
Azonban van egy határ, amit még elnézek, hogy kedvesem és az exe levívja a maguk kis csatáját, mert meg kell adnom a lehetőséget, hogy kedvesem maga intézzen el dolgokat, de itt a vége, ahogy látom mennyire megszorítja azt a törékeny csuklót az a kurafi.
- Ereszd el és vedd le róla a kezed....Most! - lépek előre, hogy Lash és a fickó közé álljak, miközben a karjára teszem figyelmeztetően a kezem.
A fickó egy pillanatra meglepődni látszik, de aztán gunyoros félmosoly jelenik meg az arcán. Ahogy egyik szemöldökét megemeli, szinte látom a kérdést, amit ki is mond:
- Különben? Párbajra hívsz? - néz rám provokálón, a katonák mögötte meg sunyin összenéznek. - De legyen, elnézem neki ezt is. Még a végén összetörném a kis kezeit - engedi el Lasht, akinek szinte villámokat szór a tekintetével, de a fickó arcáról a gunyoros mosoly nem tűnik el.
Ha a palotában annyiban hagyta volna a dolgot és megelégedett volna egy vérző orral - amit hozzáteszem teljes mértékben megérdemelt, - akkor akár még megtarthattuk volna a közömbösséget egymás iránt, de most már el nem tudtam képzelni, hogy nem látott át rajta Lash a kapcsolatuk során.
Szerencsére nem fokozza a dolgot, de azt sem hagyhatom, hogy úgy nézzen ránk, mintha csak azon múlna az egészségünk, hogy ő és az emberei, akik ott vigyorognak a háttérben, megvédenek minket..
- Talán az uralkodód tévedett, amikor azt hitte te vagy az embere az erdei elfek esetében. - vonom meg a vállam. - Szívesen hívnálak ki egy párbajra, csak félek, hogy nem ez a megfelelő pillanat. Nem akarnám elvenni egy tisztjüket az embereidnek, mert a végén még elárvulnának.
A fickó jóízűen felnevet.
- Erdeihez mérten szorult vér a pucádba - vigyorog rám, bár nehéz lenne megmondani, hogy gúnyosan vagy éppen örülve a ténynek. - Csak nehogy véletlen az egyik városbeli korcsfajzat apró balesetet okozzon... - jelenik meg az arcán egy sokat sejtető mosoly.
- Csak nehogy véletlen te legyél annak a balesetnek az áldozata - szűri ki a fogai között Lash, akinek nyugtalanságát és haragját a griff is megérzi, így ő is morgáshoz hasonló hangot hallat.
A fickó persze tudja, hogy nem nagyon tehetünk ellenük jelenleg semmit, mert ha perpatvart csinálunk, akkor minket fognak hibáztatni miatta kívülállókként.
- Jól ki fogunk jönni - néz végig a morgó jószágon Joavan, aztán visszavezeti pillantását rám és Lashre. - Engedelmetekkel mennék, csapatvezetőként még van egy megbeszélésem az uralkodóval.
- Részemről a megkönnyebbülés. - nézek farkas szemet az emberférfival, aztán tekintetem végig futtatom a katonáin. - Remélem, hogy legalább olyan jól forgatják a fegyvereiket, mint szájukat, met ha a páromnak egy haja szála is meggörbül, amíg nem vagyok mellette, akkor nem az lesz a legnagyobb bajuk, hogy milyen szörnyek támadnak ránk. - teszem hozzá, de aztán elfordulok, jelezve, hogy tőlem aztán mehet ahová csak akar.
Miután elmentek Lash egy darabig ellenszenvesen nézi a hátukat, aztán mély sóhajtással érint meg, óvatosan simítva végig a felkaromon.
- Nem mindig volt ilyen... - mondja halkan. - De nem fog bántani, nem engedem - bújik hozzám, átölelve a derekam.
Joavan úgy nagyjából negyed óra múlva tér vissza, magával hozva a csapata többi részét, beszámolva arról, hogy miként kerül megközelítésre a város, ezúttal teljesen közönyösen, katonás jelleggel, mintha a saját beosztottjai lennénk.
Nem sokára el is indulunk a csapatunkkal, Lash pedig felkapaszkodik a griffre.
Bár elég hátul megyünk, néha kitérek oldalra, vagy kommunikálok a magasban köröző griffháton ülő Lash-sal, hogy miit lát, a lelkére kötve, hogy ahogy veszélyessé válik a helyzet, azonnal lejön és a védelmezők között marad.
Így aztán képet kapok arról, hogy micsoda torz, elkorcsosult lények várnak ránk.
A többségnek több végtagja, vagy éppen több feje, amik szörnyűségesen ocsmányak. Égettek, vagy nyúzottak, eltorzultak. Akad itt a három farokkal rendelkező dögön kívül hatalmas, sötét nyálkával teli, dagadék hernyóhoz hasonlító rútságig minden, ami még ráadásul akkora, mint egy kisebb fészer. Ahogy közeledünk és egyre több lény észlel minket, úgy erősödik hangjuk kakofóniája, ami az üvöltéstől, a sikoltásig, a vonyítástól, a bömbölésig, mindent magába foglal. Borzalmas a hangzavar, remélem a parancsok azért eljutnak a csapatokig. Sejtésem szerint a támadásuk sem késlekedik már sokáig.
Aztán megpillantom az elsőt, ahogy az előttetek lévő csoport egyikéből megemeli az egyik lándzsást és aztán a társaival szedik szét a levegőben, ami megmaradt belőle az épp mellettünk esik le, vért és belsőséget fröcskölve
Lash közben leszáll a griffről, amiért hálát adok Természet Anyának, mert előtte már az egyik közel ellenfélnek neki is estek, griffje annak a lábába belecsípve levágja a földre a kicsi, torzszülöttet, ami egy béka és egy nagyon ronda ember kereszteződésének tűnt. Miután Lash leszállt a griff kijön a csoportból, hogy biztonságosan felrepülve kivegye a részét a küzdelemből, azonnal lerántva még egy gyengébb ellenfelet a földre, amivel jóformán azonnal végez is néhány katona.
Természetesen, ahogy kellő távolságba érnek a repülő kreatúrák, azonnal én is használatba veszem az íjamat és igyekszem valami olyan helyen meglőni őket, ahol sérülékenyebbek: szem, nyak, mellkas vagy has, ahol nem látok védett részeket.
Sikerül egy a griff felé tartó dögöt eltalálnom, ami egy szomszédos csoportba hullik, ahol azonnal nekiesnek a gyalogos katonák.
A következő támadás, már közvetlenebb és a kissé előttem haladó Joavan-t érinti, mert valami szárnyas lény a pajzsánál megragadva felkapja, vagyis csak kapná, mert nem számít a páncél súlyára, így csak jóformán vonszolni tudja. Még idejében sikerül félreugranom előle, hogy nehogy elsodorjon, - megkönnyebbülve látva fél szemmel, hogy valaki Lash-t is elrántotta, - aztán már emelem az íjamat, hogy hátba lőjem........de egy nagyon közeli éles rikoltás arra figyelmeztet, hogy jó lesz magamra is ügyelni, így Lash exének magának kell megoldania a problémáját.
Még éppen időben kapom a közeledő felé a feje, de az ütközést elkerülni már nem tudom és felhengeredek, ahogy a támadóm is. De azonnal talpra is pattanok menet közben feszítve meg a még mindig szorongatott íjamat és már az idegmérget tartalmazó kristálynyíl feszül meg rajta.
Egy pillanatra végigszalad a rémségen a tekintetem és az agyam igyekszik összerakni a látványt. Nem tudom micsoda ocsmány mágia vagy átok hozta létre, de megborzongok még a gondolatától is. Persze az előttem álló lényen már nincs mit sajnálni, de mégis csak valamikor ember, méghozzá egy öregasszony lehetett valamikor: hosszú, kócos, ősz haja van, feje teljesen kitekeredve van a nyaka végén; a százéves öreganyó ráncos arcának képét az is rontja második szempillantásra, hogy teljesen feketék a szemei, ajkai meg már nincsenek meg, helyette a fogai látszódnak már csak, de azok sem emberiek már, hanem elállatiasodott, hegyesebb fogak kerültek az emberi állkapcsokba
a test maga nyúlánk és hosszú, csontos, nagyjából két és fél méter magas, kezei végén irreálisan hosszú ujjak vannak, ujjai között redők és a végén kampós karmok. Ha még ez nem lenne elég hatalmas féregnyúlványba kapcsolódik a teste, amit tíz-tíz kitines, hegyes láb tart. A szárnyát most nem látom, de biztos van neki, ha a levegőből érkezett.
Huhh! Se a fogaival, se a karmaival nem szeretnék közelebbi ismeretséget kötni, lehet még mérgezők is.
- Lőjetek bele! - kiáltom cseppet sem barátságos kuncogására és én sem habozom beleengedni a mérgezett nyilamat, remélve, hogy kellően hatásos, hogy utána szétszabdaljuk.
Aztán az íjam a vállamra kanyarítom és kardot, a kristálykardom húzom elő.
Szerencsére nem valami zöldfülűekkel vagyok körbevéve, így nem illetődnek meg a lénytől, meg ellenkező parancsot sem kaptak, így azonnal, ahogy lehetőségük van rá, nyilak repülnek a kreatúrába, aki nem tudni mit néz, de valamit nagyon, miközben felsőteste folyamatosan ropogó csontokkal ingadozik, mintha nem találná az egyensúlyát.
Az én idegméreggel ellátott nyilam is célba ér és a dög felborul, mint egy büdösbogár. Ám, ahogy a többiek kétkedő tekintetében is látom, senki nem hiszi, hogy ez ilyen könnyű lenne.
Kissé közelebb lépek, hogy a kardommal levágjam a fejét, biztos, ami biztos, amíg a méreg hat.
Csapásra emelt kardom megdermed a kezemben, ahogy az ismerős sikítást meghallom és rosszat sejtve kapom a fejem oda, ahol még az előbb Lash állt. Most is ott van, de a földön és egy kard lebeg felette, amit csak egyik íjász fegyvere tart ellen. És a támadó a saját csapatunk tagja!
- MÉGIS MIT MŰVELSZ?! MEGBOLONDULTÁL?! - ordít az íjász katonatársára, a másik íjász meg teljesen összezavarodva kapkodja a fejét.
Természetesen azonnal kedvesem segítségére sietnék, de habozásom azonban megbosszulja magát. Míg nem figyelek a kreatúrára, az felélénkül - biztos vagyok benne, hogy ő csinált valamit és ez az egész csak valami elterelés volt, - és bár Lash megkötötte a rendelkezésre álló növényekkel, azt elszakítva rántja ki a lábam és irányít úgy, hogy a tucatnyi lábai között kössek ki.
Szerencsém van, hogy a lehető legjobb minőségű a páncélom, így azok nem döfnek át, csak a bal karom sínyli meg, amit sikerül átdöfnie.
Rohadtul fáj, de most ez a legkisebb bajom. Egyrészt ki kell innen keverednem, másrészt nagyon idegesítő a vihogása.
Mivel önkéntelenül is segített, hogy a hasa közelébe keveredjek, nem habozok kihasználni az alkalmat, miközben én is kérem a növényeket, hogy tereljék el a figyelmét, amennyire csak tudom meglendítem a kardom és előre döfök, oda, ahol a két "test" csatlakozik és tövig benyomom a pengém.
Minden épeszű okoskodás azt mondta volna, hogy ha sikerül a döfés, akkor megnyertem a csatát és kivégeztem a szörnyet, ám itt semmi nem normális. A szúrásom sikerült, ám, ahelyett, hogy kimúlt volna a dög, egy fájdalmas ordítás után még fel is kacag, aztán többszörösen kapom vissza, amit adtam. Bogárteste lassan köréd csavarodik, így a kard kihúzására nem marad hely, féreglábak fúródnak a kardot tartó kezembe, a lábamba, miközben már a páncélomat is próbálgatja. Most én kiáltok fel és nem tudom, hogy keveredek ki ebből, mert érezhetően magamra maradtam és csak reménykedhettem benne, hogy Lasht tényleg megvédik.
Aztán elöntött a méreg, hogy csak szórakozik velem, azt hiszi könnyen legyőzhet!
Egy pillanat alatt vettem fel állati alakomat és vadul beletéptem a lábaiba, olyan erősen megrázva, hogy remélem torkán akad a nevetés.
Alaposan belemélyesztem a fogaimat és bízom benne, hogy igazán nagy meglepetést okozok a kreatúrának, ami meg is történik, látom a lefelé néző töpörödött öregasszony arcában a döbbenetet, ahogy pár lábbal és némi körülötte lévő hússal szegényebb lesz. Én meg nem győzőm köpködni a bűzös és nagyon rossz izű darabokat, de biztos, hogy meg fogom sínyleni, ha visszaváltozom.
A méret és alakváltással azt is elértem, hogy most már szabadon mozgok, de mielőtt végképp elenged, még végigszánt karmaival a képemen, amit elönt a vér. Na ez sem lesz szép látvány az biztos!
De most már sikoltva menekül a dög megmaradt lábain dülöngélve, állati alakomban szinte érzem, ahogy szaglik a félelme.
Látom, ahogy kitárja a szárnyait és egy fülsértő rikoltást hallat. Nem hagyhatom, hogy elmeneküljön, ám mielőtt még mozdulnék utána, elkapja Lash griffje és jó nagyot hajít rajta. Én visszaváltozom, hogy beszélni tudjak.
- Most öljétek meg! Védtelen! - kiáltok és a kardommal futok utána, hogy végképp befejezzük a harcot.
A fegyverforgató a földön fekszik behorpadt páncéllal és kiütve, Lash is meg van, ahogy átfut a pillantásom a csatatéren. Ettől sokkal jobban érzem magam, de azért van egy gyanúm, hogy valami nem stimmel, annyi vért nem veszthettem, hogy attól gyengüljek el, pedig határozottan ez az érzésem, de most nem hagyhatom, hogy a dög eltűnjön. Csak azért van erőm utána menni, mert harci lázban égek.
Mivel az előttem a szörnyhöz érő katona, nem jár sikerrel, sőt a karját a fogaival töri ketté, most én jövök. Talán nem lenne erőm ismét legyőzni, ha griff nem lépne közbe és rántaná fel a hajánál fogva, így aztán megtagadom a lehetőséget és erősen megsuhintom a kardom a torkát célozva.
Hopp, a fej szép ívben lepattan! Ha rendelkezem gonosz mosollyal, akkor most az jelenik meg az arcomon, ahogy a repülő fejet követem a szemmel. Viszont a test még ennek ellenére is megemelkedik és érezhetően az utolsó megmaradt erejével emeli a kezét, hogy még kárt tegyen valakiben és egy hatalmasat suhintva körbe, ám eközben a mágus úgy pozícionálta magát, hogy ne legyen senki az útjában, így két-három bazinagy földből formált golyóval dobja meg a lényt.
Meglepődve hátrább tántorodom, ahogy a szörny elrepül és a lábai elsuhannak előttem.
A tétlenebb íjász reszket, és látható az arcán, hogy fogalma sincs, mire vállalkozott akkor, mikor elfogadta ezt a feladatot, a távolabb fetrengő meg köhögve emelkedik fel a helyéről, valamelyest visszanyerve lélekjelenlétét.
Hátranézek a csapat többi tagjára és megpillanthatom Joavant vérben fürödve, körülötte ugyancsak véres katonák állnak, valószínűleg vegyesen a saját és a dögök vérével. Végignézve magamon látom, hogy én sem vagyok különb állapotban.
Aztán rájövök, hogy nem csak az általa keltett légnyomás az, ami megtántorított, tényleg bizonytalanul állok a lábamon. Kissé lassan reagálva mindenre, próbálok megnyugtatóan mosolyogni Lasra, aki aggódva rohan hozzám.
- Édes Természet Anya! - hallom halkuló hangját.
- Semmi baj, jól vagyok! Csak.....le kell ülnöm. - huppanok a földre, becsukva a szemem, mert forog velem a világ. - Talán a karmai.........mérgezés? - suttogom.
- Dehogy vagy jól! Csupa vér vagy! - érzem, hogy igyekszik megtámogatni.
Ha jobban lennék talán elszégyellném magam, hogy aggodalmat okozok kedvesemnek, de most csak nagyon fáradt vagyok és aludni szeretnék, Lash hangja is csak távoli duruzsoláskánt ér már a fülemhez, ahogy a tompa puffanások is, ahogy a griff tevékenyen dolgozik a levegőben. Eljut hozzám még a gyógyító mágia gyöngéd melegsége, aztán jóleső sötétség vesz körül.
A nevetés, ami aztán körülvesz, már inkább tűnik hálásnak, megkönnyebbültnek, mint
félelmetesnek, de a nem sokkal után következő éles rikoltásra felpattannak a szemeim és ijedten ülök fel.
- Még egy, vagy visszajött? Aúúú! - fogom a homlokom, azt sem tudva mi van és hol vagyok hirtelen.
Lash nyögésére felé fordítom a fejem és rájövök, hogy vele ütköztem össze, amire bocsánatkérően nézek rá.
- Az orrom...! - morran kissé mérgesen. - Az hiányzik még, még egy ebből! - forgatja meg a szemeit. - Minket nem támadnak még, a griff meg ők ketten figyelnek - dörzsölgeti az orrát kellemetlenül, állával a mellettünk álló két félre bökve. - De ahogy látom, a könnycseppek rendbe is tettek - jelenti ki egyszerre megkönnyebbülten és feddőn, de rögtön magához is ölel, szorosan. - Mindjárt meggyógyítalak, csak nagyon megijesztett, mikor körbevett ez a szörnyeteg - mondja halkan, elengedve egy megkönnyebbült sóhajtást.
Boldogan hagyom magam dédelgetni, még mindig kicsit tompa vagyok, de hálás vagyok azért, hogy most itt van velem.
- Mindig ki kell húznod a slamasztikából, mi? - mormogom és adok neki egy csókot az arcára, amivel valószínűleg jól össze is kenem.
- Sajnos még nincs vége. - sóhajtom.

GALLION

Nem tudtam mélyen aludni, de ez a kis pihi a fa biztonságos ágai között jól esett. Szinte teljesen frissen és üdén, tettre készen kaptam fel a fejem, és kukkantottam ki az ágak közül, mikor meghallottam a zörgő páncélok hangját. Mire ügyesen leevickéltem a fáról, az álmosság utolsó cseppje is elhagyta elmém. Hallottam egy fiatalon, de annál magabiztosabban csengő férfi hangját. -Lehet ő az uralkodó...-gondoltam. Eléggé bizalomgerjesztő hangja volt, semmi nyáladzás, süket szöveg. Ez jó. Megindultam a hangok irányába. Elképzeltem, ahogy belebotlok pár katonába, de aztán rájöttem nem teljesen voltam még fel. A látványra még a hangok alapján se voltam felkészülve, pedig sose hallottam restül. Gyorsan megráztam a fejem, és pislogtam nagyokat, hogy jól látom e a sokaságot. Még egy fára is felmásztam, hogy a magasból megleshessem. Rengeteg katona és nem csak emberek. Mindenféle fajból. Már tudtam amit tudtam, itt olyan buli készülődik, amiből nem akartam kimaradni. Fáról fára szaladgáltam, úgy követtem őket, aztán meguntam és bandukoltam tovább.Jó pár napja meneteltünk, mikor egy famászós magasba ruccanásom alkalmával megláttam valamit a távolban. Elég bizarrnak tűnt. Csontjaimban éreztem a rosszat. Szinte égetett belülről a felkavarodó mágia. Próbáltam uralkodni magamon, átöleltem a fát, nyugalomért esedezve, de ő is csak veszéllyről hadovált. Nem érdekelt. Nem megyek vissza. Túl sok ember és másfajta lény van itt. Szükség lehet rám. Túl nyughatatlan vagyok amúgy is a visszavonulásra, a büszkeségemről meg ne is beszéljünk. Lemásztam a fáról. Itt csak magamra és a többiekre számíthatok. Már nem jutna eszembe azzal poénkodni senkinek, hogy szörny segget rugdosni jöttem. Full para az egész, de attól még tetszik. Nem sokáig meneteltünk már. Egyszer csak megállt a sereg. Erre vártam. Mire megérkeztünk, lett sejtésem a felépítéséről a tömegnek, így elkezdtem keresni egy vezetőt. Mindenféle keménykedés nélkül bemutatkoztam neki, és megmutattam fegyvereimet. Közöltem vele minden erőmmel rendelkezésre állok. Ő ezt elégedetten fogadta, és beterelt egy közelben állomásozó csapatba, ahol aztán tényleg mindenféle szerzet volt.
Annyira izgatott voltam, hogy szívem szerint már rohantam volna a helyszínre (utólag ahogy láttam, valószínűleg a halálomba), de a bennem megszólaló fegyelem és félelem nyugalomra sarkallt. A csapattal együtt vártam meg míg lenyugszik a nap és ahogy felkel. Minden erőmmel azon volt, hogy a tőlem telhető legjobban kialudjam magam. Nem volt egyszerű, de megérte a koncentrálás. Reggel tényleg elmondhattam magamról, hogy tiszta fejjel inkább tudtam a csapatjátékos szerepét magamra aggatni, mint a magányos, vagánykodó farkasát.
Mire belecsöppentünk az egész sűrűjébe, és láttam a gyomorforgató eseményeket, már arról is meg voltam győződve, hogy tuti és elsőosztályú hullajelölt is lettem volna. Így minden erőmmel azon voltam és ragadtam kezembe íjamat, hogy hű segítője legyek a csapatnak akikkel vagyok.

Aggodalmasan fürkészi Viridielt, mikor az eső hátráltató tényezőjét ecseteli, mondata végével pedig az égre pillant.
- Akkor reméljük, addig nem fog eleredni – fürkészi a sötét égboltot, bár az esőcseppeket tudná használni alapképességeinek egyikével, még ha talán sokat nem is használna a torzszülöttek ellen. Mindenesetre összekészül, és bár aggódik, nem szabad túlzásba esnie, fontos, hogy nyugodt maradjon a gyereke egészsége érdekében, és a magzat gondolatára mindig elmosolyodik, így a pakolászás közben is. Egészen addig tart a jókedve, amíg Joavan meg nem jelenik, hogy félrevonja őket. Képes lenne egy békés beszélgetésre vele, hiszen egy jókora pofon képében már visszafizette az árulását, a férfi azonban olyan provokálónak bizonyul, hogy képtelenség mellette nyugodtan társalogni. A szavak csak úgy jönnek egymás után, könnyedén gördülve, mígnem a férfi meg nem ragadja ütésre emelt kezét. Ezúttal szerencséje van a tisztnek, ugyanis nem a fakarjával szándékozott megütni, hanem rendes kezével, neki így azonban ez inkább szerencsétlenség. A tekintetével szikrákat szór, Joavannak ez viszont mit sem számít, és ha még valamennyi megmaradt belőle, talán még élvezi is – régen is valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva szerette, ha dühös, talán az ezzel járó vadság és szeszély miatt.
Mielőtt ő tehetne valamit, Viridiel közbelép, figyelve, amint párja a kezét a páncélos karra helyezi, szokásához híven igencsak vakmerőn.
- Ereszd el, és vedd le róla a kezed… Most! – hallja a férfi kemény, védelmező hangját, mire megengedne felé egy hálás mosolyt, viszont jelenleg túlságosan el vannak foglalva mindketten Joavannal, tekintetével pedig ő maga is igyekszik néhai férjjelöltjét eltántorítani, csak sajnos ismeri már annyira őt, hogy képes legyen az érzéseivel visszaélni. Szerencsére eze gyelőre nem történik meg, persze a városban menetelve ez még könnyedén változhat.
- Különben? Párbajra hívsz? – érdeklődik Joavan, hangja és pillantása tele provokációval, és bízik benne, hogy férje nem fog belemenni nem azért, mert nem hisz a győzelmében, hanem azért, mert előbb még a várost kell túlélniük - és ő inkább menne haza utána, minthogy végignézzen egy kakaskodást. – De legyen, elnézem neki ezt is – érzi a gyengülést a szorításán, és a szavaira legszívesebben mégis megfontolná azt a pofont. Mi az, hogy elnézi?! Mit néz el neki?! Inkább ő kéne hálás legyen, hogy egy pofonnal megúszta az egész árulást…!
- Még a végén összetörném a kis kezeit – engedi el a kezét, mire azt lerántja maga mellé, dühösen figyelve a férfit, gyűlölve a hangja mögött rejlő megaláztatást. Képtelen felfogni, annak idején mit látott benne, hogy hogyan volt képes szeretni valakit, aki ennyire torz belülről… Vagy az elmúlt húsz év változtatta meg ennyire, míg Viridielnek köszönhetően ő gyakorlatilag érintetlen maradt…?
- Talán az uralkodód tévedett, amikor azt hitte, te vagy az embere az erdei elfek esetében – szólal meg Viridiel, mire komoran lesüti a szemét egy pillanatra, ugyanis nem hinné, hogy teljesen igaza lenne. Ha a harci ismeretek a legfontosabbak most, akkor az erdeiek képességtárával Joavan lehet a leginkább tisztában, mégiscsak szoros viszonyuk volt, így nem rejtegette előle a képességeit, értelemszerűen. A kezelés és beszédmód tagadhatatlanul hagy kívánnivalót maga után, ám valószínűleg a városban pont erre lesz a legkevesebb szükség, ettől függetlenül ismét az árulóra emeli pillantását, elküldve őt a pokol legmélyebb bugyraiba.
- Szívesen hívnálak ki egy párbajra, csak félek, hogy nem ez a megfelelő pillanat. Nem akarnám elvenni egy tisztjüket az embereidnek, mert a végén még elárvulnának – vág vissza csípősen Viridiel, amitől muszáj legalább visszafogottan elmosolyodnia, boldogan véve tudomásul, milyen csodálatos párja van, persze Joavan nem hátrál meg ettől, őt is egy igencsak makacs és vakmerő egyénnek ismerte meg, nevetése pedig meg is erősíti ezt. Szereti a kihívásokat.
- Erdeihez mérten szorult vér a pucádba – jelenik meg egy vigyor a férfi képén, amiben a gúny és az öröm egyszerre keveredik, titkon sértve érezve magát, emlékezve a finom utalásokra, amik végeredményben a túlzott visszafogottságára és elfogadására utaltak. – Csak nehogy véletlen az egyik városbeli korcsfajzat apró balesetet okozzon… - válik ábrázata sokat sejtetővé, ezzel nyíltan fenyegetve Viridiel életét, ezt viszont már nem hagyhatja szó nélkül.
- Csak nehogy véletlenül te legyél annak a balesetnek az áldozata – szűri ki a fogai között dühösen, tekintetében az ígérettel, hogyha bármi olyat tesz Viridiellel, ami az ő kárára van, nem fog jót állni magáért. Haragja a griffjére is rányomja a bélyeget, hiszen nyugtalanul mozgolódik és morgáshoz hasonló hangot hallatva figyeli sasszemeivel Joavant, aki viszonozza a jószág pillantását. Arcán tisztán látszik az elégedettség és a tudat, hogy nem fogják megtámadni őt, kívülállókként kevesebb bizalmat adva a szavuknak, mint egy helyi katonának.
- Jól ki fogunk jönni – néz végig a zöld teremtményen, aztán rájuk terelődik ismét a figyelme. – Engedelmetekkel elmennék, csapatvezetőként még van egy megbeszélésem az uralkodóval – mondja, visszavéve a gunyoros hangsúlyából és inkább közönyösen folytatva a társalgást, bizonyára elégnek érezve a mai erőfitogtatást – egy időre.
- Részemről a megkönnyebbülés – válaszol Viridiel, érezve benne az ellenszenvet, amiért nem tudná hibáztatni. – Remélem, hogy legalább olyan jól forgatják a fegyvereiket, mint a szájukat, mert ha a páromnak egy haja szála is meggörbül, amíg nem vagyok mellette, akkor nem az lesz a legnagyobb bajuk, hogy milyen szörnyek támadnak ránk – figyelmezteti Joavant és kísérőit, nagyon jól tudva, hogy ezt be is tartja, ha úgy alakulnának a körülmények, és bármennyire nem szereti az ellenségeskedést és veszekedéseket, nem tud most a békéltető szerepébe bújni.
Joavan egy önelégült mosollyal távozik a helyszínről, akit követnek a katonái, ő pedig egy darabig figyeli a mozdulataikat ellenszenvesen, és miután elvesznek a sereg tömegében, fordul csak Viridielhez, óvatosan érintve meg őt, végigsimítva a felkarjánál.
- Nem mindig volt ilyen – sóhajtja lemondóan és halkan, emlékezve még azokra a boldog percekre, amiket vele együtt eltöltött, és vagy teljesen megváltozott azóta, vagy végig egy nagyon jó álarcot mutatott felé, amit teljesen elhitt neki. – De nem fog bántani, nem engedem – hunyja be a szemét erősen, átölelve férjét, és szándékában áll megvédeni őt attól, amitől csak lehet, Joavant pedig könnyen ártalmatlanítani tudja legalább arra az időre, míg gyógyítóként szükség van rá – rájuk. Nem lesz olyan bolond, hogy a saját és katonái épségét kockáztassa meg azzal, hogy bántja Viridielt, ezáltal megfosztva magát a gyógyítói segítségtől.
Egy darabig csak öleli férjét, mélyen magába szívva az illatát, igyekezve a törődésére és szeretetére koncentrálni és arra, hogy még ezen az ölelésen keresztül párja is érezze ragaszkodását és féltését. Egy idő után aztán még visszamegy a kocsihoz, hogy elhozzon onnan pár dolgot, amire még szüksége lehet, és visszaérve arra a helyre, ahol Joavan hagyta őket, még egy kicsit várniuk kell. Nemsokára azonban megérkezik csapata kíséretében a tiszt, aki azonnal közönyös katonás hangsúllyal kezd el beszélni a város megközelítése kapcsán, bár túl sok instrukciót nem kapnak – nagyon nem is lehet mit kiadni parancsba olyan dögök ellen, amik a falak mögött rejtőznek.
Miután minden tisztázódott, felmászik a griff hátára, ahol a leginkább biztonságban lehet egyelőre, és amíg a városbeliek nem indítanak támadást, addig a levegőben marad a zöld hátas hátán a csapatok felett. A szél hidegen fúj, az esőillat erős, de még mindig nem potyognak az égi könnyek – talán majd akkor, mikor Természet Anya is látja, mennyien esnek áldozatául mindennek -, ettől függetlenül örül, hogy köpenyét magára rántotta egy melegebb ruhával együtt, így még a magasban sem fázik.
Összeszűkített szemekkel figyeli az egyre közeledő várost és a körülötte lévő szörnyeket, melyek alapból elültetik benne a félelmet, és érzi azt a sötét energiát, ami a várost körbeöleli. Biztos benne, hogy ez még csak halvány és az épületek között egyre erősebb lesz, mindez pedig egy központot sejttet.
Néha a gondolataiból és fókuszából a lent menetelő Viridiel rántja ki, minden egyes kérését készségesen teljesítve, megnyugtatva őt számtalan ígérettel, ami a saját biztonságának megőrzésére vonatkozik. Amit lát, azt megosztja vele, a szörnyek leírhatatlansága miatt inkább képi üzenetek formájában, mint szavak láncolataként. Éppen egy újabb komolyabb szemlét tart, némileg előrébb engedve a griffjét, továbbra is a seregek fölött repülve, mikor észreveszi a torz teremtmények figyelmét, és nem kifejezetten magán, hanem… Mindenkin. Látja testük megfeszülését, amit a sereg érkezése miatti kíváncsiság vált ki, és a ruganyos hernyótestek is megemelkednek a maguk kocsonyás remegésében, hogy elsőként üdvözöljék az ostromlókat borzasztó hangjukkal. A hideg végigfut a hátán, ahogy a városban tanyázó összes létező szörny csatlakozik a rikoltozásba, szörnyű bestiális összhangba kerülve, mire megérezi az alatta lévő test megrándulását. Megnyugtatón végigsimít a nyakán, de közel sincs ő maga sem akkora béke birtokában, hogy bármilyen javulást elvárjon; túlságosan is rémisztő az, ami őket várja, és ez a hang… Ez a sikoltás és üvöltés, ez a fájdalommal teli hangkavalkád… Nem fogja tudni elfelejteni soha.
Szokatlan hátasát visszairányítja Joavan csapatához, és hogy senkit ne sodorjon el az egy-egy szárnycsapás okozta légmozgás, kicsit odébb landolnak, az állat viszont gyorsan felzárkózik lábon futva a csapathoz, akik időközben – bizonyára a dögök érkezése miatt – meg is álltak. Aggodalmasan száll le a hátasról a csoport közepén, halk imát mormolva Természet Anyának, hogy védelmezze őket, miközben tollas társa már az első áldozatát szedi, lerántva a földre. A következő is hamar érkezik, és engedélyt ad neki, hogy az égben vívja meg a saját csatáját és csak reménykedik benne, hogy nem válik áldozattá, hanem igazi vadászként fog mindent megragadni.
Látja, hogy mindent ellepnek a változatosabbnál változatosabb élőlények, és mivel egyelőre sok mindent nem tud csinálni, csak figyel, főleg társára, hogy figyelmeztethesse őt, ha veszély leselkedik rá az égben, ugyanakkor nehéz lenne figyelmen kívül hagyni azt a katonát, akit felkapnak. Önkéntelenül szegezi rá a tekintetét az üvöltés következtében és ahogy egyre magasabbra emeli a szörnyeteg, úgy fokozódik benne a döbbenet és félelem. Lassan a szája elé emeli a kezét, egyre csak rázva a fejét, és küldené társát, hogy mentse meg, már őt is körülveszik a korcsfajzatok, így csak a meredt bámulásra képes.
Teljesen elsápad, mikor a szörnyeteg felérve a magasba lelassít és elengedi az embert, akit a zuhanása közben jóformán darabjaira szednek, és nem csupán őt; másokat is felkapnak és ugyanezt megismétlik velük is, véresővel előlegezve meg a záport. Rémülten esne össze, amint az első cseppek elérik az arcát és kezeit, és ahogy a megmaradt testek gusztustalan csapódással érnek földet, de remegő lábai tartják még. Igyekszik mélyeket lélegezni, a hasára tenni a kezét, és arra gondolni mindvégig, hogyha magáért nem, a gyerekéért bátornak és erősnek kell lennie. Az erre való koncentrálásra olyan szinten figyel, hogy még a szemét is becsukja, folyamatosan mantrázva magában, hogyan is kell viselkednie, ebből pedig hirtelen rántja ki karján a húzás. Egyensúlyát elvesztve kis híján a földre esik, döbbenten bámulva, amint Joavant elsodorja egy szörnyeteg, felborítva csapattársaik egy részét, majd rikoltás és újabb esés következik, ezúttal másik oldalról.
Rögtön a hang irányába fordul, tehetetlenül figyelve, amint Viridiel feltápászkodik, és a szörny… A megjelenésétől hátratántorodik, és bár retteg ezektől a torz, démoni praktikával összerakott teremtményektől, tudja, hogy ki kell irtaniuk, különben az utódaikat fenyegethetik. Gyermeküknek semmiképpen sem adna egy olyan jövőt, ami tele van veszéllyel, inkább magára vállalja ezt a terhet, és ahogyan tud, küzd, viszont itt nincs akkora természet, megközelíteni meg nem közelítheti meg, az túl veszélyes neki és utódjuknak. A griffre néz, aki továbbra is cikázik az égen, hol igyekezve lehagyni az őt üldözőket, hol termetének előnyét kihasználva küzdve le támadóit, így még mindig nem hívhatja őt sem.
Gondolkodik, mit tehetne, hiszen a gyér növényzet sokat nem enged meg neki, főleg úgy nem, hogy a szörnyeteg áll, és a hegyes lábai nem éppen azt sejttetik, hogy le tudná szorítani őket a körülötte lévő puszta füvével. A pánik egyre inkább növekszik a tehetetlen dühvel együtt, és tudja, hogy neki elsőszámú feladata a gyógyítás, lehetőség szerint elkerülné a sebesültek gyarapodását. Meg akarja előzni mások sérülését, hiába lehetetlen, és ebből a féreglábú asszony kuncogása szakítja ki. Ha eddig nem volt sápadt, most már biztosan az, amint az a nyugodt, kísérteties nevetés csendesen jut át a haragos csatazajon keresztül, kérdő aggódással nézve végig párján, majd azokon, akik a jelek szerint őrá hallgatnak.
Csak egy szempillantás az egész, ahogy a nő megindul, férje és az őt támogatók pedig belelőnek a dögbe, ami váratlanul és hihetetlen módon el is terül. Nagyra nyílik a szeme mindettől, hiszen nem gondolja egyáltalán, hogy ez végzett volna vele; látta, hogy Viridielnél az egyik speciális nyílvessző volt, de nem hinné, hogy az ilyen gyorsan hatna. Mindenesetre fekszik, itt a lehetőség!
Azonnal szólítja a növényeket, hogy szorítsák le a bestiát, nehogy meglepetéseket okozzon, és erősen koncentrál, hogy a növényzet a mindent elárasztó félelem ellenére is szilárdan tartson, izzasztó feladatát pedig egy újabb rántás zavarja meg, ezúttal olyan nagy, amivel el is esik, meglepetésében önkéntelen is felsikoltva. Értetlenül fordítja vissza tekintetét, teljesen zavarodottan fogva fel a látványt, ahogyan a saját társuk fordul ellenük, és a jelek szerint ezt az íjász, aki felfogta a súlyos kardot, ugyanúgy nem érti.
- MÉGIS MIT MŰVELSZ?! MEGBOLONDULTÁL? – csattan fel az őt védelmező katona, mire a fiatalabb íjász kapkodja a pillantását egyik csapattársáról a másikra, láthatóan nem tudva, mit is tegyen. Ő maga Joavant kutatja pillantásával, hiszen ő a csapatuk főnöke, őrá biztos hallgatna, viszont rengeteg társával együtt próbálnak leküzdeni egy másik hatalmasra nőtt szörnyeteget, és nem meri megzavarni, nehogy temérdek áldozatot okozzon ezzel. Kétségbeesetten fordul vissza, látva, amint az íjásznak a karja megremeg, és a kardforgató megemeli a lábát, hogy belerúgjon az íjász gyomrába, ám még az utolsó pillanatban észreveszi a felé repülő követ, így inkább kihátrál. A mágus felé fordítja a fejét, aki keményen viszonozza pillantását, és látszik rajta, hogy nem fogja sajnálni a kardforgatót, ha folytatja ezt az esztelen viselkedést, mely egyre inkább a szörny uralmát sejtteti az elméjén.
- Nem ölhetitek meg! – fakad ki pániktól vezetve, lassan feltápászkodva, a mágus pedig egy grimasszal reagál. A kardforgató észreveszi ezt a lehetőséget, és megindul, bekerülve egy olyan távolságon belülre, ahol már a képességhasználat értelmetlen, mert előbb vágják el a mágus torkát, minthogy ő varázsoljon. A varázsló káromkodva tudatosítja mindezt, elvetődve oldalra, hogy a felé érkező kard elől kitérjen, dühösen szitkozódva tovább, tekintetét végig a kardforgatón tartva. Az íjászok tehetetlenül várakoznak, mert a védelmüket nem engedhetik le azzal, hogy hátat fordítanak neki, és az sem megoldás, hogy lelövik, hiszen mégiscsak a társuk, így a választások közepén toporognak.
A torka összeszorul és a könnyei lassan már gyülekeznek, gyűlölve azt a tehetetlenséget, amibe belekényszerült, és hiába van itt a griff, a semmi közepén nem tud varázsolni, képtelenség bármit is tenni így! Vigyáznia kell magára, de sehol nincs biztonságban, ennek tetejében semmit nem tud csinálni, mert nem ért semmihez, és még a táborban sem vennék hasznát, mert hát miben…?!
Hatalmasat dobban a szíve, szinte kiszakad a helyéről félelmében, mikor meghallja férjének kiáltását, és a gyomra görcsbe rándul, amint megpillantja a féregtest formáját, egyértelműen körbecsavarva Viridielt.
- Segíteni kell apán… - suttogja reszketegen, és ha párja kockáztathat, akkor ő miért ne. Innentől nincs mi visszatartsa, a férjét nem hagyhatja…! Hallja a katona fémes zörgésű lépteit, és felé vezeti a pillantását, kérve a növények segítségét, akik beleakaszkodnak lábába, és mielőtt eldőlne, másik lábát is lefogja, visszarántva őt az egyensúlyába. Hezitálás nélkül igyekszik azonnal kiszabadítani magát, ám ahogy eredményre jutna, a mágus néhány földgolyóval intézi el, hogy ne csupán repüljön, de el is ájuljon, megszabadulva a boszorkányszörnyeteg átkától. Kiejtett kardja felé siet fürgén, hogy a kezébe véve már induljon Viridielhez, ám az egyik íjász megállítja őt, kezét nyújtva felé a kard miatt.
- De… - néz rá, még rászorítva a markolatra, válla felett megpillantva párját állati alakjában, aki hamarosan visszaveszi az alakját. A megkönnyebbüléstől, hogy a szörny meghátrált és férje is egyben van, összerogyna, és a sóhajtással, ami kiszakad belőle, át is adja a fegyvert az íjásznak. Ő elmosolyodik halványan és kedvesen, kissé úgy, mintha valami rokon lenne, aztán felvéve a keményebb maszkját, indul meg a szörnyeteg felé karddal a kezében, ha már a nyílvesszők a jelek szerint nem használtak rajta. Ő maga a griffet keresi, és mosolyogva látja, hogy a környéken köröz, méghozzá annyira közel, hogy bármikor bekapcsolódhat a szörny és Viridiel viszályába, sőt, férjének magabiztos parancsa és a boszorkány állapota nagyon is erre enged következtetni.
Muszáj elmosolyodnia megkönnyebbülésében, szívére tett kezekkel várakozva és fülelve, hallgatva a természet szavát, amivel segíthetnek rajtuk, de fájdalmon és halálon kívül mást egyelőre nem mesélnek neki. Összeszoruló torokkal néz ismét a szörnyetegre, aki éppen ráharap a felé suhintott pengére és a következő pillanatban elsöpri maga elől az íjászt, és mielőtt Viridiel is áldozattá válna, a griff érkezik, hogy a féreg-vénasszony ősz hajába belekapva előrerántsa egész felsőtestét. Tudja, hogy férje innentől nem fog tétovázni, így megindul felé, amíg a férfi a kardját emeli, hogy levágja a korcsfajzat fejét.
Amennyire csak tud, siet, rohan, hogy mihamarabb párja mellett lehessen és mihamarabb meggyógyíthassa, mert a kiáltása erősen arra engedett következtetni, hogy csúnyán megsebesítették, és ahogy közelebb ér és férje felé fordul, a lélegzete is elakad a vér látványától, fel sem fogva, hogy közben a mágus jó messzire löki a szörny halott testét.
- Édes Természet Anya – néz végig rajta szörnyülködve, észre sem véve a megnyugtatónak szánt mosolyt, csak azt, hogy megsebesült. Képtelen levenni tekintetét a karjait és lábát ért sebekről, és az arca…! Még jó, hogy nem kaparta ki a szemét az a torzszülött!
- Semmi baj, jól vagyok! Csak… le kell ülnöm… - látja ingadozását és bizonytalanságát, és azonnal támogatólag bújik a hóna alá, óvatosan eresztve le férjét, leülve mellé.
- Dehogy vagy jól! Csupa vér vagy! – csattan fel dühösen, de majd’ megöli őt az aggodalom és félelem, hogy esetleg fontos eret ért az egyik támadás, bár nem lát annyi vért, hogy ez így legyen. Rögtön el is kezdi gyógyítani az egyik karját, mikor férjének sikerül újabb szavakat megformálnia, így érdeklődőn fordítja felé a pillantását, hiszen minden egyes megjegyzése és meglátása számít, ha az ő jóllétét szolgálja.
- Talán a karmai… mérgezés…? – suttogja egyre halkabban, és muszáj homlokon csapnia magát butaságáért, hogy nem gondolt erre azonnal, olyan szinten elborította őt a pánik és rettegés. Késlekedés nélkül húzódik el, hogy aztán a fejéhez csússzon, ölébe helyezve Viridiel kobakját. Már így is kis híján könnyezik, úgy fél az esetleges veszteségtől, így legalább az aranykönnyek közé beleveszhet néhány igazi sós csepp is, miközben imádkozik Természet Anyához, hogy ne vegye magához Viridielt, ne most. Annyira vészjóslóan gyenge lett hirtelen, de mindent megtesz annak érdekében, hogy biztosan az élők között tartsa.
Erősen koncentrál az elsuttogott szavakra, mantrázva egy darabig az aranyló cseppeket előidéző mondatokat, miközben folyamatosan fogja Viridiel arcát, finoman és kedvesen, föléhajolva, hogy biztosan az arcán lévő sebekre essenek a gyógyító könnyek, közben a mágus és a kevésbé gyakorlott íjász is odavánszorognak hozzájuk.
- Csak ne hagyj magamra, kérlek… - néz rá kétségbeesetten, lecsúsztatva a kezét a nyakához, kicsit megnyomva oldalt, hogy érezze a pulzusát. Ez némi megnyugvást ad a számára, hiszen a pulzusa változatlannak bizonyul, és elengedve egy megkönnyebbült sóhajtást lát neki a gyógyításnak, ezúttal beforrasztva a sebeket az arcán, mielőtt késő lenne és már hegesedés is maradna utána. Így, hogy ilyen korán nekilátott az ellátásának, talán nem fog, és nemsokára a lábát és a kezeit is kezelésbe veszi, ugyanis azok sem alábecsülendőek, hiába nem értek fontos eret.
Koncentrál, így képtelen reagálni a váratlanul felpattanó Viridielre. Ilyen szintű aktivitására egyáltalán nem számít, megilletődötten és dühösen kapva az orrához, ugyanis férjének sikerült szépen orrba vágnia őt.
- Az orrom…! – morran haragosan. – Az hiányzik még, még egy ebből! – forgatja meg a szemeit, még mindig fájó tagján tartva a kezét, finoman dörzsölgetve. – Minket nem támadnak még, a griff és ők ketten figyelnek – bök állával a mágusra és az íjászra, akik őrszemekként és vadászokként álldogálnak mellettük. – De ahogy látom, a könnycseppek rendbe is tettek – állapítja meg megkönnyebbülten és feddőn, ám nyomban magához is szorítja, boldogan attól, hogy itt van vele és biztosan életben marad.  – Mindjárt meggyógyítalak, csak nagyon megijesztett, mikor körbevett ez a szörnyeteg – mondja csendesen, elengedve egy felszabadult sóhajtást, titkon beletörölve mellkasába a hálakönnyeket. Hiába nem bocsátaná meg Természet Anyának, ha elvenné tőle férjét, hálás azért, hogy mellette tartja.
Boldogan vigyorodik el kellemes mormogására, még jobban szorítva ölelésén.
- Mint ahogy neked is engem… - suttogja, jóleső és megkönnyebbült kuncogással fogadva a puszit az utána hagyott nyom ellenére is. - Azért jöttem… - emeli a kezét a férfi ajkához, hogy ruhaujjával letörölje az odaragadt sötétlő szörnyvért. - Biztos akarok lenni benne, hogy nem csinálsz butaságot, de ha mégis rávenne a véred, akkor fékezzelek az eszetlenségben - mosolyog rá, közrefogva az arcát, egy puszit nyomva a homlokára. - A gyerek teljes védelme érdekében meg most csak ennyit kapsz - nyom még egyet az ajkaira, de el is húzódik, már nyugodtabban készítve elő pár eszközt a sebtisztításhoz, bár csak sebtiben lesz erre ideje, bólintva egyet párjának megjegyzésére. - Nem, de túl fogjuk élni - emeli rá a pillantását bizakodón. - Mind a hárman. Szóval ne hozz a fiadra szégyent, ő is figyel, és már a születésétől kezdve dicsekedni akar, micsoda félelmetesen erős apja van! - veszi elő a fertőtlenítő szeszeket, amivel meglocsolja az egyik kéznél lévő textilt, tisztogatva a sebek körül, és utána lát neki a teljes erejű koncentrálásnak és ellátásnak, kihasználva minden pillanatot, ami csak adatik.

Az estét szerencsére megengedték, hogy nagyjából a tábor közepén lévő kocsinál töltsem Lashrael és Viridiel, bár kicsit feszéjezve éreztem magamat az idegen férfi mellett kettesben, pláne hogy elég hallgatagnak tűnt. Nem is nagyon zavartattam magamat, pláne hogy nem sokra rá már aludtam is. Másnap reggel aztán kicsit zavartan keltem fel, főleg amikor megtudtam, hogy melyik csapatba is vagyok beosztva. -Persze, hogy én kerülök be egy self csapatba…-szitkozódtam leginkább magamnak, ámbár nem sokáig, hiszen a csapat már várt, ahogyan az én szuper király hajóm is. Így hát összeszedve a cuccaimat hamar el is hagytam a kis kocsit és az említett self csapathoz mentem. Érkezésem után alig pár pillanatra már el is indultunk a harcba, én pedig ember lévén igyekeztem emberekkel maradni, már amennyire ez lehetséges volt. Nem nagyon tetszett a város körül legyeskedő lények kinézete, így csak reméltem, hogy nem fogom ma otthagyni a bakancsomat. Pedig elég drága volt.
Minden esetre nem volt sok időm gondolkodni, hiszen szinte azonnal egy pár szörny állta az utunkat. A csapat vezető démonja… mert ide olyan is kellett, hogy jöjjön hamar elment egyedül az új pajtijával én pedig egy visító hangra lettem figyelmes. Hamar odanéztem és le is kellett buknom, mert megláttam a 3 repülő szotyadék jön felém. Szinkronban vinnyogva, mind a három tök ugyanúgy néz ki:
Hányászöld színű bőrük van, nagyjából egy 5-6éves gyerek méreteivel rendelkeznek, és a képük olyan, mintha egy serpenyővel rendezték volna át még egy kicsit egy orknak a képét; nagy, hegyes fülük van, apró kezeik, négy ujjuk van apró karmokkal / hegyes körmökkel, ki hogy nézi; hártyás szárnyak a háton, és látszólag nincsen valami nagy védelmük, cserébe gyorsak és szeretnének golyókként nekem ütközni.
Kezemben lévő tőrömmel próbálhattam volna elvágni az egyik útját, de mivel még nem vettem elő… annak ellenére, hogy harcba mentünk, így ez lemaradt, én ostoba! Minden esetre nem esett nagy bajom, csak a kedvenc kék kendőm a fejemről távozott úgy, mintha csak ott sem lett volna. Gyorsan felálltam, levettem a két tőrömet a hátamról és a többi ember felé húzódtam:
-Kéne egy kis segítség fiúk lányok!- szólok a csapat felé, akik kapásból az egyik dögnek esnek, míg az egyik könnyűvértes felém fordul, aki pajzsát rögtön meg is csapja az egyik dög a tüskés farkával, aki emiatt el is esik hirtelen. -Jelen a segítség! Fú de rondák!-szól nekem viccelődve, miközben a kezében forgatja meg az egykezes kardját, maga elé emelve azt. - Amm ötlet?—néz rám egy röpke pillanatra, aztán újra a madárbestiákra. Engem valósággal megijesztett, hogy ilyen könnyen leterítik a pajzsos csávót. Nekem akkor mennyi esélyem lehet ellenük nélküle?!- Gondolkodom el, de erre nem is nagyon van időm... -rettenetesen rondák! --felelem, majd az ötlet kérdésre: -a szárnyaikat kéne vágni, meg a hátsó lábukat akkor lassabbak lesznek! -és ha tudok kapva az alkalmon megpróbálom a legközelebbi egyik szányát megvágni. -
- Reméljük, bejön - koncentrál a dögökre, mikor az ötletem mondom, és sikerül az egyik szárnyába annyira belevágnom, hogy elveszítse az egyensúlyát, de kap a lehetőségen, és hátsó lábával belekap a hajamba, majd kezeivel a derekamba, hogy vagy az oldalamba, vagy a karomba harapjon. - Mész onnét! -- hallom magad mellől a fickó hangját, és bár őrültség, de lendíti a pengéjét, hogy az oldalamnál lévő szörnyet a kardja lapjával fejbevágja, igyekezve így elkerülni, hogy belém vágjon. Persze ez csak pár pillanatra állítja meg a szotyadékot. Ezt a lehetőséget én kihasználva a tőrömet fordítva fogom meg hirtelen és a nyakába szúrom amitől akkorát ordított, hogy napokig lehet nem fogok rendesen hallani… Minden esetre hirtelen leugrik és elszalad egy irányba ahol az egyik társa hirtelen lecsapja… Noice. Minden esetre kiszúrok egy katonát aki az ég felé kapálózik, amire én felnézek és látom, hogy egy dög éppen okádni készül, mint egy macska. A mellettem lévő katona hirtelen magunk felé emelé a pajzsát amitől szerencsére nem leszünk lehányva.
-A fene ezekbe a dögökbe és még a városban sem vagyunk! -mondom a katonának, de mielőtt ő tudna válaszolni, már a harmadik dög repül neki a hasamnak olyan erősen, hogy leterít és ő is nem messze tőlem elterül a földön. Felállok és felkészülve a védekezésre helyezem magam elé a töreimet.  Azonban nem sikerül minden terv szerint, hiszen amikor megrohamozik elsuhan a pengém mellett egyenesen a lábamra rá, majd abba beleharapva várja a halál ítéletét, hiszen így pont a tőröm alatt volt a szeme, amibe jó erősen belenyomtam az aranyozott markolatú pengémet és az a dög szerencsére azonnal meghal. Azonban a dolognak itt nincs vége, hiszen le kell feszítenem a lábamról az állkapcsát ami rövidesen sikerül is. Közben tekintetemmel körbenézek, sajnálkozva látva, hogy a hírhedt self hadsereg nem csinál lókakit sem.
Azonban nem érek rá sokáig pihenni a kutyaharapást, hiszen a katona aki védett az imént nagy bajban van, éppen lehányja a pajzsát a megmaradt dög, amit én látva és nekem nyílt célpontot adva kihasználom a lehetőséget: -Íjászok mit csináltak eddig?! szólok jó hangosan és ezután a két tőrömmel egyenesen az oldala felé ugrok belemélyesztve azt, amitől a dög elborul és társam sikeresen lefejezi.
-Nehogy véletlen a hányásába feküdj… –mondja nekem, hiszen a támadásom után nem messze attól a földön landoltam, de hamar felállok és megérzem a bűzt amit áraszt. - Gondolom valami sav mi? -kérdezem tőle, amire bólint egyet és a pajzsáról lerázza a maradékot, majd alatta meglátom, hogy annak a felső rétegei, mintha roncsolódtak volna. –Az… mocsadékok-jegyzi meg, mire én elgondolkodom, hogy velem mi lesz, ha egyedül maradok egy ilyen döggel. Hiszen pajzsom nincs…
-ehhh...- sóhajtok fel -mi a f*** lesz a városban... már elnézést. A selfek meg szégyenljék magukat. –-nézek rá a tétlen katonákra, majd lehajolok a kendőmért és vissza felkötöm a fejemre miközben az új társam: –Hát nem tudom… –mondja egy rövid kuncogás és csend után, majd én végignézek a többi katonán és felé fordulok: -Mondcsak mi a neved? Az enyém Sylla.

megbeszélés eléggé kétértelműen fejeződött be. Úgy éreztem, hogy a jelenlévők legnagyobb része már elkönyvelte a démont, hogy vele nem lesz egyszerű. Én is így tettem mondjuk, de ez legyen az ő problémája, hogy tulajdonképpen nulla támogatást várhat el a megbeszélések alatt. Őszintén megvallva túlságosan arrogáns, ami nem tetszik, hiszen a serege nem a démon serege, hanem a másik self hadsereg. Ez kellett nekem egy diplomáciai nehezék. Mindegy. A végeztével én illedelmesen elköszöntem a vezérektől és a táborba visszatérve miután elindítottam az éjjeli őrjáratot pihenni mentem. Reggel aztán mikor már kezdett gyülekezni a nép én magammal hoztam jópár katonámat. Öt mágus, Öt íjászt és négy kardforgatót. Miközben vártuk a többi velünk tartó katonát kiszúrtam a csapatban Amrektet. Kicsit örültem, hogy megláttam, és szóltam is neki emiatt. Vajon baj, hogyha hiányzott a tekintete?
-Üdv újra közöttünk!- köszöntem neki.
-Eddig is itt voltam, gondolom maradjak tábort őrizni.-mondja nekem egy vállrándítással, miközben karjait keresztbeteszi.
-Gyere velem elsőkörben légy szíves, szükség lesz rád is. –mondtam neki, kicsit bátortalanul, hiszen tudom, hogy nagyon megsértődött a büntetése miatt.
-Ha az égő tökeimmel akarsz beküldeni oda egyedül, felderítési céllal, akkor… -néz körbe a gyülekezőkön a városfelé mutatva közben –kivételesen nincs kedvem parancsot megtagadni, de nem vagyok annyira őrült, hogy annyi rondaság között bújkáljak.
Közben a csapataink kezdenek összegyűlni. Érkeznek emberek királyi lándzsások és íjászok, és még három ork érkezik hozzánk.
-Nem-nem! –nevetek fel –Ennyire nem vagyok gonosz, csak simán a csapattal kell jönnöd.
-Heh még jobb… Azért remélem szemed előtt tartod, hogy nem épp ostromra találtak ki. Utódról nem tudok, szóval ha megdöglenék, akkor minden lopott értékem a tiéd lehet, csodálatos testemet meg kérlek égesd el, nem szeretném, ha fertővé válna azok miatt a gusztustalanságok miatt. –jelenik meg a szokásos vigyor az arcán. –Megyek a cuccaimért, meg kerítek valami jó fokhagymás kaját, hátha akkor a lehelletem elűzi őket.
-Rendben itt megvárunk, de siess mert lassan mindenki ideér.- Így is tettünk szépen türelmesen megvártunk a semmirekellő Amrektet, majd miután megláttam a tömegben egy beszédet kezdtem el mondani:
-Jólvan. Látom mindenki ideért, ennek örülök. Azok akik nem ismernének, Freia Suntide vagyok, most ennek a csapatnak a vezetője. Nem akarunk senkit odakint otthagyni, szóval kérek mindenkit, hogy működjön együtt a másikkal ennek érdekében. Először is kérem az orkjainkat helyezkedjenek előre és mögéjük rögtön az íjászok legyenek, utána a mágusok aztán mi Amrekttel és a menet köré pedig a többi közelharcos. Ha mindenki megvan akkor sok szerencsét, indulhatunk! –ezután Amrektre néztem, akin láttam, hogy szólna valamit, de inkább visszafogta magát. Csak volt értelme a büntetésnek nem? Ezután elhelyezkedtünk és elindultunk.
- Kettesben hátul, mi? A szobádba is meghívhatnál így - vigyorog rám, persze halkan beszélve, mikor már formációban haladtunk. - Félre ne érts, még a férfias duzzogásom nem múlt el - igazgatja meg a kezén lévő öveket, amik az ottani tőreit tartják.
-Férfias duzzogás mi? Amúgy nézz hátra vannak ott is katonák még-biccentek hátra  -de majd szakítunk alkalmat arra is valamikor
- Naaaa, ne légy már ilyen illúzióromboló - jelennek meg kiábrándult vonások rajta. - Ha már ennyire megszopattál, ábrándozni engedj már! Mindenesetre remélem, hogy a gyáva kukac hozzáállásom segíteni fog, azért egy ilyen lehetőséget nem hagynék ki - vigyorog; innen meg még egy pici menetelés, és jön az üvöltözés, mire Rekt egy pillanatra megtorpan. - Mi a picsa... - felzárkózik gyorsan, idegesen nézve körbe, hogy ki miként éli meg ezt. - Szerintem süketekként fogunk hazaérni - fog rá oldalán lévő tőrök markolatára, és a király íjászokat felszólító kiáltása is elhangzik.
-Készüljetek! -nézek én is körbe közben levéve az íjamat a hátamról illesztve rögtön nyilat rá
Ezután elszabadult a pokol… A csapatunk melett elsuhant egy dög, ami elég csúnyán megtépázta az egyik szomszédos alakulatot. De mi sem pihenhettünk meg. Azonnal több kicsi repdeső lény kezdett minket támadni, ami a sok íjász jelenlétével együtt nem volt túl nagy probléma.
- A BÜDÖS KURVA ANYÁDAT, ENGEM NEM TÉPSZ SZÉT - és láthatod, hogy rögtön az őt megragadó karokba szúrja a pengét.
Kaptam fel a tekintetemet abba az irányba amikor egy nagydarab kigyúrt férfitestnek tűnő lényt pillantok meg: szarvasagancsokkal a fején, hatalmas denevérszárnyakkal a hátán, a lábai patákban végződnek, 4 keze van (meg két lába), egy vékony, de hosszú farok, halványbarna a testszíne, és  a lógó Rektet látom belőle.
-Figyelem, alkalmazzatok Bénítást! És a torkukat vágjátok el, vagy a szárnyukat! -próbálok én is bénítani, azt amelyik Rektet támadja, ha engem nem fenyegetnek éppen és lövök is rá azonnal, hiszen meg kell mentenem a társamat.
Szerencsére a tervem jól sül el, hiszen a kisebb lények többségén hat a bénítás és a csapatom hamar letudja őket gyűrni így tartva meg őket. Azonban amelyik kiszúrta Rektet ennél szívósabb, rajta már nem hatnak annyira effektíven a képességeink, így az nem nagyon foglalkozik vele. Azonban a nyilam így is meglepi őt és felém fordul, amit Rekt ki is tud használni, így hamar szabadulva meg a dög szorításából, hamar eltűnve nem csak az ő hanem az én látóteremből is. Így azonban meglátom a szörnyet. Kipattintott test, amit valami fura réteg borít, valószínüleg valami természetes páncél fajta lehet. A feje olyan, mintha szarvasé és emberé lenne egyszerre, ami lássuk be eléggé gusztustalan. Ordít egyet felém, miközben a nyilat kihúzza magából, majd megragadva egy kis szárnyas dögöt felém hajítja azt. Kitérek előle elég gyorsan. Azt hiszem párbajra próbált engem hívni, de nem vagyok ostoba, hogy ilyenbe belemenjek egy ismeretlen, jól láthatóan erős lénnyel szembe, így parancsot osztok ki:
-Támadjátok ott ahol nincs páncélja! –szólok a többieknek, miközben az elhullott kicsi lényekből támasztok fel párat és irányítom a szörnyet támadni őket. Segítségemre kel rögtön két ork és 4 íjászom, meg mágusom, akik elkezdik bombázni őt a képességeikkel és a nyilaikkal. A szörny erre kicsit elszomorodik. Az orkokkal kezd el harcolni, akik közül az egyiket félredobja, másikat megrúgja, de én ezt kihasználva egy szép lövést intézek a válla felé. Felém fordul, mire az ork akit megrúgott megtámadja újra. Amíg pedig az orkkal van elfoglalva, addig én újabb pár kis élőholtat támasztok fel ráküldve őket, amik érkezéskor azonnal szinte robbannak mellette- legalábbis ezt terveztem, de amíg az orkok ott vannak addig nem tudom őket odaküldeni, így ezt a pillanatot ki kell várnom, de addig is én tudom összeszedni a hullákat. A két ork, akik valószínüleg már a vörös köd leple alatt vannak elég kitartóan harcolnak vele, hogy feltartsák a kellő ideig, hiszen hamarosan összeszedem a kellő számú kis bábomat, és szerencsémre az orkokat is félrelöki a marhája, így elindítom az offenzívát. Amikor az egyik pedig elég közel kerül hozzá maga elé kapja a szárnyát, de jön a durranás, majd a füst és vértől nem sokat látok belőle. Csak annyit, hogy Amrekt ugrik rá a dögre, aminek a torkába szúrja a tőrjeit, majd szépen lefelé végigcsúszva még egyet a szeme felé bök. Elkapja azonban a hű társamat, akit félredob és mielőtt még utána menne őt kivégezni holtan rogy össze előtte. Az orkok ezt kihasználva esnek neki és verik péppé a lényt. Én odasétálok a hullája mellé ezután és egy mosoly kíséretében elveszem a kardját, majd az övemre teszem azt.
-Szép munka volt.-szólok Rektnek, végülis ő vitte be a végső csapást. Nekem hála.
-Jutalmul egy csók? –kérdi szemtelenül ismét, de tudva, hogy a tűrőképessége szélén van, egy picit játszok vele.
-Hmm… Majd este –kacsintok rá, majd a lényre pillantok: -azt hitte párbajozni fogok vele egy íjjal…
-Ezzel az okádékkal? Ahhoz túl ronda, hogy kiérdemeljen egy párbajt tőled. –kel fel nyöszörgve, miközbe egy picit felröhögött. –Kurva nagyot dobott rajtam basszameg. –simogatja a hátát és a nyakát indulva meg a tőreiért valószínüleg. –Hess! Hess orkocskák! –int feléjük, akik ehhez mérten idegesen néznek rá. –Kellenének a tőreim –néz rám kiskutya szemekkel.
-Engedjétek oda kicsit, szép munka volt mindenkitől! Gratulálok a győzelemhez! –nézek végig a tömegen és a halott dögre –álljunk vissza a formációba, még hosszú nap elé nézünk! –mondom a harcosoknak, majd szépen lassan indultunk is tovább.

[quote="Lashrael Laralytha"]
Amrekth

//Komolyabb káromkodás miatt kiraknék egy 16os karikát, nehogy egy fiatalabb olvasóra negatív hatást gyakoroljon a szóhasználat.//


Mit ne mondjon, hát szarul kel, szar alvás után mondjuk nem is várt mást. Mogorván vakargatja meg a fejét, simít végig a tarkóján, miközben a zsákjából pár reggelinek való nasit előkotor, és még a lova orra elé is nyomva egy punnyadt almát, hogy ne sírjon, még ha legelőnek való terület is veszi őket körül. Nyújtózva egyet indul meg oda, ahol már gyülekeznek a katonák, bár biztos, hogy semmit nem fog hallani a királyi szóból – ekkora tömeget átívelő hang egyszerűen nincs, legfeljebb az orkok baszotthangos és elviselhetetlen üvöltözése. Az meg nem értelmes...
- Üdv újra közöttünk – hall egy olyan hangot, amire nem tudja, mégis miként reagálhatna a Királyöbölben történtek után. Frusztrált a döntésétől, és pontosan emiatt fontolgatja a leghamarabbi távozását, amint ennek az egész szörnyirtásnak – vagy éppen az összegyűlt seregek kiirtásának – vége, és hiába volt logikus döntés Freia részéről, továbbra sem hiszi, hogy pont a számára legsúlyosabb büntetések egyikét kellett volna adnia egy tréfa miatt. Mindegy is, hisztizni fog most már csak miért ne alapon is egy kicsit.
- Eddig is itt voltam... – dünnyögi egy vállvonással és elhúzott szájjal, és esze ágában sincs titkolni sértettségét, Freia felé fordulva. – Gondolom, maradjak tábort őrizni – teszi karba a kezeit, és már készül, hogy indul vissza hátasához, mikor Freia olyat mond, amitől teljesen elsápad – már amennyire egy sötételf erre képes.
- Gyere velem az első körben, légy szíves, szükség lesz rád is – mondja a nő, furcsamód meglehetősen visszafogottan kérve, nem parancsolva, és részben ettől, részben a gondolattól, hogy előre fogja küldeni a városban, nagyra nyílnak a szemei. Arra is felfigyel ugyanakkor, hogy nem ripacskodhat és magyarázhat hangosan, mert már jönnek a katonák, akiket vélhetően kiválogatott már előző nap az útra – vagy legalábbis most sebtiben.
- Ha az égő tökeimmel akarsz beküldeni oda egyedül, felderítési céllal... – bök a város irányába, elnézve a repülő dögöket és a városfalnál meghúzódott szörnyeket, melyek látványától a tarkóján is feláll a szőr. - ..., akkor... – áll meg egy pillanatra, ahogy körbevezeti a pillantását, mennyien vannak itt. Nem nagyon van kedve ahhoz, hogy a többiek is hallják a fecsegésüket, így vissza is vesz a hangerejéből. – Kivételesen nincs kedvem parancsot megtagadni, de nem vagyok annyira őrült, hogy annyi rondaság között bujkáljak – jelenti ki halkabban, és fogalma sincs melyik lenne a rosszabb: megint kapni néhány mérgesnövényt a gatyájába vagy szörnyek közt dögleni meg jó eséllyel.
- Nem-nem!- nevet fel a hadvezér. – Ennyire nem vagyok gonosz, csak simán a csapattal kell jönnöd – világosítja fel, de ez egyáltalán nem boldogítja. Még hogy nem gonosz! Hát ezt ne vele etesse be, épp elég gonoszság volt az, amit parancsba adott a katonájának és ő szívta meg áldozatként az egészet. Egy savanyú félmosoly meg is jelenik az arcát, bár tény, legalább életben maradt.
- Heh, még jobb... Azért remélem, a szemed előtt tartod, hogy nem épp ostromra találtak ki – mondja, noha ez is attól függ, miként nézik, mert ha a terület ostrom előtti felfedezését és gyengepontok megtalálását is beleveszik, akkor elég fontos tagja lehet, de nem itt, az öngyilkosságba rohanva.
Vesz egy mély levegőt, még a táborra vet egy pillantást, és egy sóhajtással elengedi ezt az egészet, de talán az életétől nem kell búcsúznia, ha végig Freia képzeletbeli szoknyája alatt marad, gondolatban jó rálátással az alsóneműre.
– Utódról nem tudok, szóval ha megdöglenék, akkor minden lopott értékem a tiéd lehet, csodálatos testemet meg kérlek, égesd el, nem szeretném, ha fertővé válna azok miatt a gusztustalanságok miatt – jelenik meg egy nárcisztikus vigyor a képén, mert hát őt nem lehet semmibe venni, és ha magára gondol, az úgyis mindig boldogsággal tölti el. – Megyek a cuccaimért, meg kerítek valami jó fokhagymás kaját, hátha akkor a leheletem elűzi őket – ejt még el egy gyenge viccet, azzal sarkon fordul, hogy visszainduljon a felszerelésének irányába.
- Rendben, itt megvárunk, de siess, mert lassan ideér mindenki – mondja még Freia, mire már neki háttal gyalogolva emeli meg a kezét amolyan jelzésszerűen, hogy értette. Sokat mondjuk nem kell tennie-vennie, még eszik valamennyit, jó alaposan ráhúzza a zsineget a táskájára, nehogy a mellette lévő lova kontárkodjon. Egy pillanatig elmerengve figyeli a hátast, aztán végül megvonja a vállát, és távozik tőreivel magán, ugyanis ha valaki el akarja lopni az állatot, akkor lop magának másikat – legfeljebb valamelyik tábornok szopja be és gyalogolhat a többiekkel. Meg is ejt egy vigyort erre, és ezzel a vigyorral a képén érkezik meg a sötételf válogatott csapathoz. Ahogy számolgatja, másik négy kardforgató van velük a seregből, öt íjász, öt mágus és Freia, na meg néhány büdös és neveletlen ork, illetve emberek.
- Jól van – szólal meg Freia, mikor éppen csak odaér a csoporthoz. – Látom, mindenki ideért, ennek örülök. Azok, akik nem ismernének, Freia Suntide vagyok, most ennek a csapatnak a vezetője. Nem akarunk senkit odakint otthagyni, szóval kérek mindenkit, hogy működjön együtt a másikkal ennek érdekében – magyarázza, így lopva az idegenekre pillant, de nem nagyon lát rajtuk ellenállást. Ellenszenv egyik-másik tekintetében felcsillan, de nem érzékeli fenyegetőnek, bizonyára nem kockáztatják feszültségkeltéssel a saját életüket és nyereségüket ebből az egészből, és mindenképp élve jutnának ki, így még egy éjtündére is támaszkodnak...
- Először is kérem az orkjainkat, helyezkedjenek előre és mögöttük rögtön az íjászok legyenek, utána a mágusok, aztán mi Amrekth-tel és a menet köré pedig a többi közelharcos. – Ekkor szélesen elvigyorodna, de gyorsan visszafogja, még ha ábrázatáról nem is tudja teljes mértékben letörlni a perverz gondolatokat, miszerint Freia így adja jelét annak, hogy bejön neki. – Ha mindenki megvan, akkor sok szerencsét, indulhatunk! – ad is parancsot, így hamar felsorakoznak a többi csapat mellé, miközben egy sunyi vigyorral fürkészi Freiát.
- Kettesben hátul, mi? A szobádba is meghívhatnál így – beszél halkan, már a formációban lépkedve, erősen sejttetve az elképzelt és nem is nagyon titkolt szándékait. – Félre ne érts, még a férfias duzzogásom nem múlt el – igazgatja meg a kezén lévő öveket, melyek fegyverét rögzítik alkarjához.
- Férfias duzzogás, mi? – viszonozza a pillantást. – Amúgy nézz hátra, vannak ott is katonák még – biccent a mondott irányba, egyértelműen jelezve, milyen kis pondrók vannak körülöttük, mert hát nyilván egyikük sem olyan csodálatos és tökéletes egyed, mint ő. – De majd szakítunk alkalmat arra is valamikor – teszi hozzá, ami egészen ígéretesnek hangozhat, biztos kijátszaná valami olyannal, hogy maga helyett mondjuk egy katonát hívat a szobájába, aztán beszélgethet vele úgy tíz percet, onnantól távozik is, mert nem erre jelentkezett.
- Naaa, ne légy már ilyen illúzióromboló! – válik teljesen kiábrándulttá. – Ha már ennyire megszopattál, ábrándozni engedj már! – duzzog egy kissé karba tett kezekkel. – Mindenesetre remélem, hogy a gyáva kukac hozzáállásom segíteni fog, azért egy ilyen lehetőséget nem hagynék ki – jelenik meg ismét egy vigyor a képén.
A menetelés maga dögunalom, szokásosan, és elképzelése sincs, hogy nem pusztulnak bele a monotonitásba a katonák. Egyszerre várja, hogy elérjék a várost, mert legalább változatosabb lesz a közeg és egyszerre akarna visszamenni, mert akkor biztosan nem kéne kockáztatnia az életét ilyen ökörségek miatt, mint egy hülye emberi város felszabadítása. Dögöljenek csak meg, úgy kéne nekik! Egy pillanatra azonban muszáj megtorpannia, mikor a városból felzeng az embertelen hangok összessége, és teljesen kirázza őt a hideg.
- Mi a picsa... – zárkózik fel gyorsan, észhez térve és idegesen nézve körbe, hogy ki miként éli meg ezt, ám feszült zavarodottságon kívül nem lát mást, legfeljebb a vezetőkön az erőltetett higgadtságot. - Szerintem süketekként fogunk hazaérni - fog rá oldalán lévő tőrök markolatára szorosan, és a király íjászokat felszólító kiáltása is elhangzik, ám íj híján inkább csak lélekben készül, micsoda ocsmányságok fogják őket várni.
- Készüljetek! – kiáltja el magát Freia is, előkészítve íját, míg ő továbbra is feszengve várakozik, egyelőre csak hallgatva, miféle rondaságok közelednek feléjük, akik azt se érdemlik ki, hogy meglássák őt. Folyamatosan futkos a hátán a hideg a sikoltozó-rikoltozó hangoknak köszönhetően, arról nem is beszélve, hogy a sereget hamar ellepik a gyorsabban cikázó lények, végigszánkázva a katonák között. Hallja, amint valamelyik környező csapatból megemelnek néhány katonát, és őket már már csak néhány darabként látják viszont. Gusztusos! Bár amíg nem érzik meg ellenállhatatlan kisugárzását, addig baj nem lehet. Az apró dögök viszont kellemetlenek, és úgy döntenek, beugranak hozzájuk is és szórakoztatják őket, így a kisugárzása garantáltan érzékelésre kerül. Ingerülten és undorodva csap párat a levegőbe, az egyiket sikerül féletlen a fejénél megütnie tőrének lapjával, folyamatosan halkan szitkozódva, hogy nem halad semerre, mert mindig kikerülik a csapásait, és már éppen betalálna az egyik tőre, mikor valami megragadja és felkapja őt. Úgy üvölt fel ijedtében, mintha a farkát akarnák lecsapni, mert semmi sem rémisztőbb annál, és még az sem annyira rossz, hogy minden bizonnyal egy kibaszott rondaság kapta fel, akinek semmi joga megérintenie tökéletességét!
- A BÜDÖS KURVA ANYÁDAT, ENGEM NEM TÉPSZ SZÉT – kiált rá, az első ordítását követően bátor sötételfként viselkedve ragadva meg pengéit és szúrva az őt tartó karokba annak reményében, hogy a bestia elengedi. El is engedi őt egy pillanatnyi megkönnyebbülésére, és egy újabb elharapott kiáltással esne lefele, mikor a dög megfogja... MÁSIK KÉT KEZÉVEL!
MI A FASZ?!
- A PICSÁBA! - szakad ki belőle a levegő, amint megérzi gerincének húzódását, ahogy a rondaság hirtelen elkapja a lábainál fogva, így fejjel lefelé lóg. Ha sokáig így megy, akkor a megfelelő hely helyett a fejébe fog szállni a vér, azt meg marhára nem akarja, így tennie kell, viszont a dög is megállni látszik és egy helyben csapkod tovább, elengedve a lábát. A seggét akarja ez megvakarni? Mindegy is, itt a lehetőség!
Olyat lendül, minden hasizmát befeszítve, hogy mint a két tőrével megsebzi a dög őt tartó karját, mire a hirtelen érkező fájdalomtól elengedi a korcsfajzat, akinek volt mersze megérinteni őt! Azzal ugyanakkor nem számolt, hogy ez egyesenesen a zuhanásához vezet, amiben akár ki is törheti a nyakát, szerencséjére azonban nincs olyan magasan, hogy komolyabb baja legyen. Kurvára fáj a lába, mikor egy gurulásfélével igyekszik tompítani a lábra érkezésén, pár pillanatra meg is dermed a fájdalomtól és nem sok híja, hogy felüvöltsön és inkább úgy döntsön, felhúzza a nyúlcipőt, nagyon is jól látja, hogy néhány szárnyas a tábor felé tart, így ott sem lenne biztonságban.
- Kurva életbe, mi a faszért imádják azok a nálamnál hülyébb sötétek a démonokat? Ilyen korcsfajzatok is csak azok lehetnek... – tápászkodna fel, viszont ahogy oldalra pillant, látva a tüskékkel teleszabdalt farkat, jobbnak látja, ha elfekszik. Dermedte bámulja, amíg elsuhan felette a veszélyes tag, és gurulva próbál kikerülni annak hatótávjából, tőreit elrakva mászva négykézláb a káoszban, és mikor kicsit távolabb került, felemelkedik. Lábain már gyorsabban és ügyesebben cikázik, elkerülve a körülötte suhogtatott fegyvereket, elugorva egy savas köpet elől, hogy másnak a páncélján fröccsenjen szét, de még arra is van lehetősége, hogy egy kisebb, figyelmetlen dögöt fejbe szúrjon. Nem úgy egy ám, hogy még mindig fegyver nélkül a kézben mászkáljon! Faszt fogja magát fegyvertelenül hagyni és a tőr előkapásával is pocsékolva azt! Megtámadja valami, ez lehet a végzete!
Mindenesetre sikerül a tömegen keresztül visszatérnie a saját csapatához, el-elkapva a Freia és csapata, illetve a dög közötti küzdelmet, alaposan megnézve az agancsos, férfitestű lényt, felháborodottan véve tudomásul, hogy ennek kigyúrt kockái vannak.
- Most már értem, nekem miért nem látszik annyira! Az a nyeszledék ellopta tőlem! – forgatja meg kezeiben a tőreit, megnézve magának az erősnek látszó négy, megsebzett kart, a szárnyakat, miközben egy apró dögöt igyekszik távol tartani magától néhány vágással a levegőbe. – Hé, srácok, fedezzetek már – néz a körülötte lévőkre, akik dühös pillantást vetnek rá, de hamar a saját ellenfeleikkel foglalkoznak ismét, mielőtt eltennék őket láb alól.
- Nem látod, hogy dolgunk van? – kérdezi az egyik, irritáltan rántva a fegyverét a levegőben, és látja, kis híján dührohamot kap, hogy a huszadik csapás elől is kitér a vakarék. – Inkább segítenél és nem lopnád a napot, mint ahogyan azt mindig szoktad! – magyarázza hangosan és dühösen, és az ábrázatából ítélve nagyon is utálja, hogy egy ilyen parazita van közöttük, mire csak megvonja a vállát.
- Nekem mindegy, aztán ne csodálkozz, hogy miattad és a segítséged hiánya miatt sérül meg a hadvezérasszony! – fordul vissza a figyelő szerepébe, érezve a másik felháborodással vegyes félelmét, mert hát ő is jól tudja, hogy Freia mellett szokott lebzselni, mikor fontos dolgok kerülnek porondra. – Ha nem tűnne fel, pont azon vagyok, miként támadhatnám meg azt a nagyobb dögöt – magyarázza, kémlelve még a négykarú monstrumot, azon tűnődve, vajon fel tudna-e ugrani a nyakáig, hogy azonnal kicsinálhassa.
- Jó, igyekszünk. Fiúk! Fedezzük ezt a parazitát itt! – szólítja fel a körülötte lévőket, és óvatosan úgy helyezkednek, hogy a többnyire bénítástól elhullott dögök ne is kerüljenek hozzá közelebb, továbbra is küzdve a levegőben repkedőkkel, néhányakat eltalálva és súlyosan megsebesítve. Egyáltalán nem érdekli a körülötte lévő mészárlás, csak és kizárólag a célpontjára fókuszál tekintetével, guggolva maradva védelmében, és a körülötte lévők ügyelnek arra, hogy ne tapossák el, ezzel párhuzamosan a szárnyas vakarékok távoltartásáról is kezeskednek nagy megkönnyebbülésére. Mondjuk jobban is teszik, még a végén a pihenőnapot követő reggelen nem találnák meg a cuccaikat!
Kis híján felröhög mondjuk, mikor a két ork bepróbálkozik a dögnél, az izomagy agancsos meg meglepően jó mozdulatokkal hárítja agyatlan csapásaikat. Talán valami katonaféle lehetett eredetileg, már ha ezek valami torz létformái valaminek – na nem mintha annyira szánná őket, neki csak egy dolga van, mégpedig megölni őket. Szóval felkészül, mert az élőholtak mozgatására a szörny kissé megilletődni látszik, amit az orkok ki is használnak, így a szívességet visszakapva el kell viselnie egy kemény pofont tőlük, és amint Freia ráküldi az élőholtjait, az orkjait meg hátráltatja, érzi minden egyes porcikájában, hogy itt lesz az ideje akcióba lendülni. Még vár, mert túl korai lenne az indulás, összeszűkített szemekkel figyel, mintha semmi sem lenne körülötte, a csatazajok elcsendesednek, az elétáruló kép sokkal jobban kiélesedik, ahogy fókuszál és koncentrál, szinte hallja, ahogy a magasból érkező élőholt a levegőt hasítva érkezik. Annak is szemtanúja ugyanakkor, hogy a pattintott testű dög időben észreveszi, látja, amint még az utolsó pillanatban a robbanó test elé rántja a szárnyát, és még a becsapódás előtt egy pillanattal indul el, jóformán kirobbanva a helyéről, szinte repülve két futólépés között, olyan iramban halad, utolsó pillanatban bokafájdítón rugaszkodva el a földről, bőven ugorva akkorát, hogy a dög nyakát elérje. Oldaláről elvett tőrei a kezében, így egy-egy rántással már a nyakba is ereszti a pengéket, amint kellő magasságba került. A lendület sodorná tovább őt, viszont a lábaival átkulcsolja az agancsos dögöt a derekánál, jobbjában lévő fegyverét elengedve még egyet ránt a karján, hogy ujjai közé csússzon az egyik alkarjához rögzített tőr, így azt is a kezében tudva megemeli egy kicsit magát, hogy feltételezetten a szemén keresztül belenyomja ennek a szutykos lénynek agyába, ténylegesen belevésve így, hogy nem lophatja el csak úgy a kockáit!
Egy diadalittas mosoly megjelenik az arcán, amint érzékeli az alatta lévő lény izmainak megmerevedését, viszont ez rögtön el is tűnik, mikor még van ereje hátranyúlni, köpenyébe és fölsőjében belemarkolva meg még olyat taszít rajta, hogy hangosan fel is nyekken. A meglepettséggel vegyes rémület egy pillanatig az arcán van, ám ahogy földet ér, fájdalmasan verve be a hátát és a fejét egyaránt, nyögve igyekezve időben észhez térni, mert tudja, hogy még veszélyben lehet. A rohamozó őrök ugyanakkor teljesen biztosan megmentik őt a felé érkező lábtól, így elernyed ott, ahol van, tűrve a fájdalmakat.
- Szép munka volt! – hallja Freia hangját a közelből, és a hang nyomán keresi őt, megengedve egy vigyort, amiben a sunyi támadás fájdalmai is benne vannak.
- Jutalmul egy csók? – érdeklődik vigyorogva, mert ha ez sem ér meg egy csókot, akkor ennek a boszorkánynak semmi sem! Bár úgyis tudja, hogy semmiképpen sem lesz ilyesfajta jutalomban része a büdös életben sem, teljesen kizártnak tartja, hogy ennek a banyának valaha lett is volna bárkije, annyira nem mutatott érdekeltséget a párkapcsolat irányába. Mindegy, próbálkozni attól még lehet, nem mintha ő annyira nagy párkapcsolatpárti lenne, a futó kalandok jobbak és nem is kötik sehová.
- Hmm… Majd este – kacsint egyet, mire egy kicsit szélesedik a vigyora, bár számít arra, hogy úgyis valahogy kibújik ez alól és nem veheti biztosra teljesítését. Mindegy is, hadvezérek… Csak játszanak az idegekkel. – Azt hitte, párbajozni fogok vele egy íjjal… - mondja Freia a pépesítőbe került dögre nézve.
- Ezzel az okádékkal? - követi a nő pillantását, miközben nyöszörögve felkel, simogatva a hátát és a fejét. – Ahhoz túl ronda, hogy kiérdemeljen egy párbajt tőled – röhög fel halkan, ám nemsokára inkább befogja, mert még a rázkódás is fáj. – Kurvanagyot dobott rajtam, basszameg – tápászkodik fel némi hezitálás után, mert itt nem maradhat, fasz se tudja, mikor fogják a katonák azt mondani, hogy nem fedeznek tovább, oldják meg. Vagy legalábbis ő, Freia meg úgyis védve lesz a kiskutyái miatt.
Még mindig fájó tagjait simogatva indul meg az ork pépesítőgyár felé – kár, hogy ehetetlen az, amit összenyomorgatnak a lábuk alatt, sőt, inkább undorító és gusztustalan azzal a sok vérrel és darabos hússal, csontszilánkokkal.
- Hess-hess, orkocskák! – int párat, mintha tényleg hessegetni akarná őket, hogy távozzanak, elvégre neki köszönhető, hogy nem kell tovább küzdeniük ez ellen, és különben is, van más bestia, akiknek neki ugorhatnak, az még hasznos is lenne. Egy hullát értelmetlen tovább gyalázni, de hát az ork vér… És ez a bizonyos ork vér vezet odáig, hogy vérben forgó, dühös szemeket kapjon válaszul felszolítására, mire inába száll a bátorság. Két agyatlan melákkal esze ágában sincs megküzdeni, még a végén rongyosra vernék, és nem akarja ezeket a csodálatos vonásokat ilyen barmok miatt elveszíteni, tökéletes felépítésének esetleges elvesztéséről ne is beszéljünk…!
Mindenesetre így Freia szoknyája mögé bújik, mert hát ő a csapatvezető, őt biztos nem fogják bántani a bolondok.
- Kellenének a tőreim – néz rá a banyára kérlelő szemekkel, a nő pedig intézkedik is.
- Engejétek oda kicsit, szép munka volt mindenkitől! Gratulálok a győzelemhez! – néz végig a tömegen, bár nem mondaná, hogy közel lenne a győzelem, ahogy így a pusztán a város felé néz, még a kutyafélék is jönnek feléjük, így hamar fel kell készülniük. – Álljunk vissza a formációba, még hosszú nap elé nézünk!
Amint az orkok távoznak a péppé vert szörnyetegtől, odamegy, és undorodó vonásokkal matat a fegyvere után a kotyvalékban, kis híján elhányva magát, hogy mégis mit kell tennie azért, hogy visszaszerezze drága fegyvereit. Az egyik jóformán agyvelőben és szemben fürdik… FÚJ! A másikok még elviselhetőek, de azok sem kerülték el messzire az agydarabokat. Amit lehet, leráz a tőrökről, igyekszik a fűbe törölni a sok szarnak egy részét, a maradékot meg, bár meglehetősen gusztustalannak találja, kénytelen a ruhájával megtisztítani, és minden egyes mozdulattal megrázkódik az undortól. Mindezeket letudva visszasiet a helyére, nehogy egy nyaklevesben részesüljön – épp elég büntetés, hogy honnan kellett kivadásznia a pengéket.

//Megszavaznék egy 16-os korhatárt a tartalom miatt.//

Hellyel-közzel mindenkinek sikerült legyőznie az őrá eső szörnyet, de mindannyiótoknak szüksége volt társra, aki támogatott. Hogy mennyire, egy tucatra vagy néhány főre, az már más kérdés, és figyelembe véve, hogy ez csupán az első hullám volt és a várost még meg se közelítettétek... Bizonyára nagy szükség lesz az összetartásra, arról nem beszélve, hogy alig végeztetek, már halljátok a közeledő kutyaszerű lények vonyítását és fájdalmas, emberi ordításukat. Még egy szusszanásnyi időtök van, hogy visszavegyétek a formációtokat, elhelyezkedjetek, adott esetben még gyógyuljatok is – bár akik csapatába nem jutott, azoknak nagyon megfontolandó egy gyógyító megkeresése egy másik csoportban, ugyanis nem biztos, hogy saját csapatába időben visszaér, sőt, biztos, hogy nem.
Ugyanakkor a sereget még nem hagyták el a szárnyas dögök, több csapat továbbra is küzd a repülő ellenfelekkel szemben, hol a kisebbekkel, hol a nagyobbakkal, és nem úgy tűnik, mintha szabadulnának. Senki sincs munka nélkül, mindenkire jut ellenfél, akire nem, azok meg a kutyalények érkezésére kényszerülnek felkészülni. Több katonát félelemmel tölt el a gondolat, hogy egyszerre kell figyelni a földre és a légre egyaránt, mert ha az égről leveszik pár pillanatig tekintetüket, akkor egy erősebb dög felkapja őket, és ugyanolyan sorsra juttatja, mint az első lándzsást, akit a levegőben széttéptek. Szinte tapintható a félelem, ezzel egyetemben a hazafiasság ugyanúgy vezeti az emberi katonákat, és bár kiáltásaikban ott a rettegés, a bolond vakmerőség ugyancsak kihallatszik belőle.
Mindenhonnan fájdalmas vagy éppen gyűlölködő üvöltések és lelkesítő csatakiáltások hangzanak, a területet elborítja a vér, mely néhol vörös a halandók vérétől, néhol pedig sötét foltok pettyezik a mezőt, amin a küzdelem zajlik – ezek a szörnyekből vannak, de akadnak savtól kimart területek is, ahol a füvet teljesen elhamvasztotta az erős, káros nedv. Levágott végtagok és fejek hevernek mindenhol, holt testek hátráltatják a küzdelmet, botlásokat eredményezve, és ezek a hullák vagy a hadtársatoké, vagy a szörnyeké, és bár a ti csapataitok nem szenvednek egyelőre súlyos kárt, a többség már most megtépázott és már most megviselt.
A vidék a napfényt elzáró esőfelhők miatt komor és színtelen, még inkább megadva a harc gyászos és kétségbeejtő hangulatát, és talán pár pillanatig a feltámadó szélre azt hihetnétek, az időjárás az oka, hamar végigsöpör a kiáltás:
- MINDENKI HASALJON LE!
A küzdelem során szétszéledt seregek tagjai némi hezitálás után megteszik, amire parancsot adtak, a mágiára érzékenyeken pedig végigfuthat a hideg, olyan szintű erő tölti meg a környék levegőjét pillanatok leforgása alatt. Többen a páncéljuk és pajzsuk mögé bújnak, hogy ne találják el őket a szörnyek, mások úgy hadonásznak fegyvereikkel, ha esetleg valamelyik dög meg akarná őket közelíteni. Mindenki feszült kétségbeeséssel várja a folytatást, ami a szél egyre erősebb feltámadásában jelenik meg, és ekkor már csupán néhány álló alak marad az egész seregből, köztük az uralkodó és néhány katonája, akik a mellettük lévő mágusokat védelmezik az őket támadó szárnyasoktól. Néhány támogató tűzgolyó is felvillan, megvilágítva a környékét, útvonala mentén távol tartva az állva küzdőktől a légből támadókat, így viszonylagos biztonságban vannak az uralkodóék, míg ti várakoztok.
A szél erősödik, egyre háborgóbbá válik az idő, és ha az eget kémlelitek, akkor láthatjátok, hogy a kisebb testű korcsfajzatok már nem tudnak ebben az időjárásban jól irányítottan a levegőben maradni; az erőteljes légmozgás elsodorja őket változatos irányokba, így szemtanúi lehettek annak, hogy amint egy nagyobb bestia szájához kerülnek, kettéharapva megeszik az elkapott tagot, míg a másik felük így lehull a földre, még több belsőségben és hullában gazdagítva a talajt, amin fekszetek. Még az is előfordulhat, hogy pont rátok esik, így csurom vér lesztek és le kell löknötök magatokról a bűzös beleket és kidülledt szemű felsőtestet. Akiket nem haraptak ketté vagy nyeltek le keresztben, azok elrepülnek messzire, általuk sem ismert irányokba, és ahogy még jobban erősödik a szél, az intelligensebb démonivadékok egy sikoltással vonulnak vissza a városba, tudva jól, mi lesz itt a végzetük, míg a kevésbé okosak a maradás mellett döntenek - rosszul.
Az eddig álló csapat, akik vélhetően ezt a zűrös széljárást idézték elő, ugyanúgy leguggolnak a földre, vérva a fejleményeket, és még így, fekve vagy guggolva is érzitek, hogyha felálltok, a szél azonnal leterítene titeket a földre, rosszabb esetben még fel is kapna titeket. A maradó szárnyasok nem tudják sokáig tartani a frontot a légben, láthatjátok küzdésüket a levegőben, amint igyekeznek meglovagolni a háborgó szeleket, és az emiatt mozdulatlanságra ítélteket tűzgolyókkal lövik le. A szél beléjük kapva dobja őket a földre, hatalmas csattanással zuhanva a testük által feltúrt talajba, és több, felétek rohanó korcsfajzat fájdalmas üvöltése és nyüszítése jó indokot adhat a feltételezésre: rájuk estek. A sebesen közeledő testek néhánya átzakózik a lezuhanó szárnyasokén, úgy esve át rajtuk, hogy azonnal nyakukat törik a következő földet érésükkor, mindezzel késleltetve a lények érkezését.


//Lash időben vissza tudja hívni magához a griffet.//

//Akivel nem sikerült egyeztetnem, őket fel tudom zárkóztatni, szóval ne ugorjunk át köröket, ha megkérhetek mindenkit! JÖVŐHÉT HÉTFŐ a határidő ehhez a körhöz, tekintve, hogy itt most nem egyeztetünk azokkal, akik tartották idáig a határidőket!//

Viridiel és Lashrael

Van egy kis időtök, amit csevegésre szánhattok, ha akartok, bár valószínű, hogy Lash inkább a mihamarabbi helyrerakással fog foglalkozni, minthogy beszélgetésbe elegyedjen. Ez egy rövid ideig tarthat csak, míg a mágus és az íjász védenek titeket, lassan az elsodort tag is visszavánszorog és leül mellétek, láthatóan nagyon fájlalva azt, ahol megütötte őt a szörny.
A griff még a levegőben köröz, míg az események zajlanak, és Joavan a katonáival együtt tér vissza hozzátok, a sötétlő vérből ítélve, mely szinte teljes egészében lepi a közelharcosokat, arra enged következtetni, hogy nagyon alapos munkát végeztek. Többen azonban sántítanak és lassabban közlekednek, a behorpadt vagy átharapott páncél nem ritka, éppen ezért a fájdalomtól görnyedten járkáló alakokból sincs hiány. Még a távharcosok vannak a legjobb helyzetben, akik egy bajtársias pacsival nyugtázzák a szörny legyőzésének sikerét.
A csapat összes tagja Joavant követve lép hozzátok, Joavan pedig rátok néz katonás keménységgel, miközben a szélen lévő katonák figyelnek, hogy ne érjen titeket baj, adott esetben hárítva az érkező korcsfajzatokat.
- Több egység megsérült, ha elviselhetően helyrepofoztad a társadat, a többiekre is vess egy pillantást – áll meg mellettetek, kardjáról csepeg a vér, karján a pajzsán több horpadás, akárcsak páncélján, melyet ugyancsak sötét folyadék lep rengeteg helyen.
- Szerintem nem sérült meg egyikük sem annyira, mint a férjem – folytatja a gyógyítást Lash, rá sem nézve a férfira, de jól megnyomva a férj szót, és így végignéz rajtad egy félvigyorral a képén.
– Még a végén eljutsz a városba – jegyzi meg gunyorosan.
- Csak fogd be, Joavan, mielőtt itthagyunk titeket. Gyógyító nélkül sokáig nem juttok el, aztán sirathatod a csapatodat és a lehetőségeid eljátszását – morogja Lash ellenszenvesen. – Nektek kéne hálásnak lennetek, hogy itt vagyunk segíteni a nyomorult városotok felszabadításán, nem nekünk a védelmetekért, szóval tűztőztesd magad.
A fickó arcáról a gunyoros és öntelt vonások nem tűnnek el, de többet nem szól, ahogyan azt néhai párja kérte, és inkább hasznosan töltve az időt figyeli a környéket, a csapat külső szélére lépve, hogy ő is kivegye a részét a védelemnyújtásban.
Még van annyi idő, hogy a sebeid olyan szintre begyógyuljanak, hogy ne kelljen miattuk aggódni, bár könnyen vehetik célba a dögök, és ha felszakítják a gyógyulófélben lévő sérüléseidet, talán még nagyobb fájdalmat okoznak vele, mintha frissen szerezted volna. Bizonyára érdemes lesz vigyázni, mindenesetre Lashnek muszáj továbbállnia, így bocsánatkérő tekintettel simít végig az arcodon, majd nézi meg a következő sebesültet, akinél kapásból ki kell húzni a lábából egy nagyobb tüskét. Erre néhány ép katonát kér meg, illetve a lefogásra is, nehogy a kapálózással kárt tegyen bárkiben is.
Kisvártatva jön a szél és a parancs a földhöz simulásra, aminek a nehézpáncélos tagok túlságosan nem örülnek, de a parancs az parancs, így hamar megteszik, kivárva mindennek a végét. Joavan elégedett kárörömmel figyeli végig, amint visszavonulnak vagy elhullanak a légbeli lények, és csak erősödnek ezek a vonások a képén, mikor a sereg felé szaladó kutyaszerű korcsfajzatok vinnyogását is meghallja.



Freia és Amrekth

A csapatod helyreállítása a tiéd, néhányan megsebesültek, míg a saját lényükkel viaskodtak, de nem olyan vészes, hogy azt kezeltetni kelljen most azonnal. Ha szerencsétek van, akkor a kutyák érkezését követően a király megálljt fog parancsolni, hogy a szétszóródott gyógyítóknak parancsba adja a csapatok összefoltozását és sebesültek azonnali ellátását, ugyanis nem tűnt olyan bolondnak, hogy sérülten vigyen bárkit is a városon belülre.
A csapatod tagjai vérben úsznak, de a szörnyekében, talán körülöttetek van a legtöbb elhullott apró dög, köszönhetően a bénítás átkának, ami miatt kénytelenek voltak a szárnyasok lepottyanni a levegőből, könnyű áldozattá válva ezáltal. Néhány nagyobb dögöt látni még, akikkel viaskodnak, de jópár ilyen hatalmas szörny már a földön fekszik mozdulatlanul, köztük messzebb lévő, lefejezett kentaurtestű szörnyeteg is, annyi különbséggel, hogy a lótag helyett féregteste van szottyadt női felsővel. A feje ki tudja, hol van.
Rekt kicsit késlekedve tér vissza a csapatba, de gyorsan melléd kerül, így várhatjátok a következő támadást, ám ehelyett a szél erősödését érzékelitek, majd a parancsot is meghallhatjátok, ami mintha a királytól származna, bár ebben a hangkavalkádban nehéz lenne biztosan megmondani. A te csapatodnál értelemszerűen a te döntésed, mennyire akarsz ennek eleget tenni, az biztos, hogy Rekt leguggol némi hezitálás után.



Isabella

Harapással a lábadban és mínusz egy fejkedővel a fejeden, de sikerül megúsznod a három dögnek a támadását, részben a pajzsos zsoldosnak köszönhetően, aki megilletődik, mikor bemutatkozol neki és a neve iránt érdeklődsz. Bizonyára nem éppen egy csatatéren való összeismerkedésre számított, legalábbis nem ilyen hétköznapi módon.
- Al... Altevar vagyok - köszörüli meg a torkát, úgy fejezve be a mondatot, és még időben felfigyelve egy vinnyogó dögre, amelyik közöttetek repül el. Megemelve a kardját egy nagyot sóz az apró girnyótestű lény gerincére, lecsapva a földre, undorodva emelve fel a kettéhasadt lényből a fegyverét, és ezzel a mozdulattal végigfuttatja rajtad a tekintetét, megállapodva a harapásodnál.
- Aucs - jegyzi meg grimaszolva. - Az egyik savhányós korcsfajzat volt? - érdeklődik, aggodalmasan fürkészve a sebedet, amin bár nem látszik semmi egy egyszerű, vérző harapásnyomon kívül, mégiscsak egy idegen lénytől származik. - Talán valamelyik szomszédos csapatban van gyógyító, aki ránézhet, azért egy ilyentől... - böki meg cipőorrával a köztetek lévő, lecsapott lényt. - ... nem hinném, hogy fertőződés nélkül maradna a sebhely. De remélem, a király majd hagy némi időt, hogy ezeket kezelni lehessen - néz annak a csoportnak az irányába, ahol az uralkodót sejti.
Még egy rövid beszélgetésre van időtök, miközben Altevar folyamatosan forgatja a fejét, hogy van-e valami veszély, ami rátok leselkedne, de néhány repülő savköpeten kívül, amit hol a pajzsával véd ki, hol elkerül, adott esetben téged is elrántva, nem támadnak meg titeket. Kisvártatva azonben érzitek a széljárás változását és erősödését, nemsokára pedig jön a parancs is a földre ereszkedésre, és mivel nagy eséllyel az uralkodó adta így parancsba, ezért Altevar nem is hezitál, leguggol, hozzád viszonylag közel, hogyha kell, akkor a pajzsával hárítson.




//Ez egy rövid kör mindenkinek, csak hogy kipihenjük az előző hosszút! //

Szerencsésen sikerült legyőzni az első körben ránk támadó bestiákat. Ezután szerencsémre ahogyan végignéztem a csapatomon örömmel vettem észre, hogy áldozat és komoly sérülés sem volt. Igazán jól teljesítettünk, sőt a többi csapatot is simán felülmúltuk úgy hiszem. Így egy erős mosoly jelent meg az arcomon, hiszen ez nem csak az én sikerem, vagy a csapat sikere, hanem arról is tanúskodik, hogy a légióm jelenléte igenis hasznos.
Nem telik el nagyon sok idő, mígnem visszaállunk a stabil erős formációnkba.
Örömmel látom azt is, hogy Amrekt is hamar visszatér mellém és így amikor elindulunk… Hirtelen egy ordítást hallunk, hogy mindenki bukjon a földre. Nem tudom pontosan honnan jött a dolog, de a hangból ítélve valószínüleg az ifjú királyjelölté, így nem tudván, hogy vajon mi fog következni inkább én is kiadom a parancsot:
-Földre mindenki!-majd én is buktam le, a magam mellett álló Amrektet is lerántva magammal. Ezután már csak arra leszek figyelmes, hogy amikor a csuklyám alól felnézek, akkor egy hatalmas vihar tombol felettem. Azt is hamar meglátom, hogy kisebb lények, amikre eddig sikeresen hatott a bénítás már alig bírják a vihart, így hamar szólok a mágusoknak:
-Segítsünk mi is, bénítást amire ráláttok!- mondtam a többieknek és én is tartva a javaslatomat egy két kisebbnek ellehetetlenítettem, hogy tovább tudjanak repülni. Nem is kell sokat várni több csapatra így a miénkre is hullott pár kisebb dög, amiket azonnal széttéptek az orkok és a közelharcosok, míg nem egy Amrektre esett, aki emiatt nos… tudjuk hogyan reagált. Szerencsére nem lett nagy baja neki sem, így amikor vége lett a viharnak nyújtottam neki a segítő kezet, hogy fel tudjon állni.
- Jól van… Álljunk vissza a sorba és haladjunk tovább.-mondom és amint így tettünk folytattuk a tervet.

Kicsit össze vagyok zavarodva, amit azt hiszem a méreg és az ájulás együttes hatásának, na meg Lash orrával való találkozásának köszönhetek. Mikor kissé tisztábban tudok gondolkodni és, ahogy kedvesemtől hallom és látom, hogy nem vagyunk közvetlen veszélyben, meg is dörzsölöm sajgó homlokomat, bár azt hiszem most az fáj a legkevésbé, ahogy végigveszem az állapotomat.
És bár nagy valószínűséggel Lash a halálból hozott vissza, még sem én vagyok most, aki a legrosszabb állapotban lévőnek néz ki. Rengetegen megsérültek és szinte mindenki csurom vér, aminek szerencsére jórésze nem a sajátjuk, hanem a szörnyeké, akik jócskán beterítik körülöttünk a földet. Sajnos sok társunk is holtan hever.
Joavan is életben maradt, bár eléggé lestrapál állapotban van a vértje, meg ő maga is, de láthatóan nem szenvedett súlyos sérülést.
Attól függetlenül, hogy mi a véleményem róla, azt el kell ismernem, hogy jó katona és jó vezető, most sem mulasztja el, hogy embereit körülöttünk védekezően állítsa fel, míg velünk foglalkozik.
Én még a földön ülök és azt hiszem még maradok is egy kicsit, mert még szédelgek, de már tudom, hogy rövidesen jól leszek, hála Lash-nak. A férfi megjegyzésére nem is kell páromra ránézni, már tudom milyen választ fog kapni, de most meg tudom érteni Joavan társai miatti aggódását.
Viszonzom a mosolyát és megszorítom gyengéden a kezét.
~ Tudod, hogy igaza van. Én már megleszek és magamat is tudom gyógyítani, nekik most már jobban szükségük van rád, még csak a harcok elején vagyunk és ki tudja mennyi időnk van a következő támadásig. ~ küldöm felé gondolatban a véleményemet.
Nem tudom Joavan miért provokálja Lash-t, de jobban tenné, ha inkább nem tenné. Igaz azt sem hiszem, hogy kedvesem azzal állna bosszút, amit felvetett neki, hiszen soha nem hagyna bajban senkit, még ha egyébként szívesen le is köpné.
- Hagyjátok abba! - kérem őket, főleg Joavan miatt szóban. - Senkinek nem használ, ha egymás torkát tépjük, vannak itt bőven olyanok, akin levezetheted a frusztrációdat. - intek a morgó hangok, a város falai felé Joavanra nézve.
Szerencsére a fickó is felfogja, hogy nem kéne feszegetnie a húrt és inkább beáll az emberei közé őrködni.
- Gyógyítsd őket. - adok egy puszit Lash ujjaira és a mellettem nyögdécselő katona fel irányítom, akit a szörny keményen elhajított.
Nekem már Lsh eddig is sokat segített és innen már magam is boldogulok, majdnem teljessé téve a gyógyulásomat.
Persze azért még nem ártana kicsit kkímélni őket, de nem hiszem, hogy a szörnyek tekintettel lesznek erre.
Büszkén nézem, ahogy kedvesem teszi a dolgát, begyűjtve a hálálkodó katonák meleg szavait. Én is felállok és a kardommal a kezemben beállok a fürkészők sorába, hogy nehogy váratlan támadás érjen minket.
A hangos kiáltásra aggodalmasan vetem magam Lash felé, hogy biztos legyek benne, hogy tényleg a földre kerül, hiszen varázstudó létemre tisztában vagyok vele, hogy a figyelmeztetés azért van, mert akcióba lendülnek a királyt segítő mágusok.
Tényleg alaposan bevetették magukat, mert olyan szélvihart rittyentettek, hogy semmi, de semmi nem maradhatott meg a levegőben.
Az eget ugyan megtisztították, hogy ne keljen állandóan onnan is támadásra számítanunk, de volt még ellenfelünk pont elég, ahogy a felénk loholó lényeket megpillantottam, mikor már fel lehetett állni.
- Lash, aht hiszem ideje, hogy ismét szárnyra kapj. - mondom szerelmemnek és a griff felé intek, hiszen most jobb ha a levegőben lesz leendő gyermekemmel, távol a veszélytől.

Csak és kizárólag az érdekli, hogy párja mihamarabb felébredjen és jobban legyen, és míg az első hamar bekövetkezik az aranyló könnyeknek hála, utóbbiról olyan gyorsan tesz, amennyire csak lehet. Az alkoholos textillel körbetapogatja Viridiel sérüléseit óvatosan, erősen koncentrálva és tartva a fapofát, igyekezve nem kifejezni, mennyire csúnyának találja a sérüléseket, amiket szerzett. Az arcáról legalább a heg már el fog tűnni, viszont a lábába és karjaiba eresztett hegyes lábak nyomát biztosan nem fogja azonnal eltűntetni. Nehezen sóhajt fel, mikor átvált a gyógyítás varázsára, fókuszálva és nem sajnálva az energiát, amit belead annak érdekében, hogy a sebesülések gyorsabban regenerálódjanak, ebben viszont nem segíti őt Joavan megjelenése.
Tisztában van vele, hogy a többi katonára is majd vetnie kell egy pillantást, de a ranglétra tetején még mindig férje áll, hiszen vele akar családot és vele akar élni, nem egy vadidegennel, akihez semmi köze. Kegyetlennek hangozhat ez tőle, aki mindenkin legszívesebben segítene, ám ha választás elé állítják, akkor habozás nélkül Viridiel mellett dönt, és ez most sincs másként. Amíg nincs meggyőződve arról, hogy innentől rendben lesz, addig nem hajlandó továbbálni, ugyanis nem a saját felszínes ellátása miatt akar szembesülni az esetleges veszteséggel, ami most igenis valósnak bizonyul, ennyi szörnyeteggel és ekkora veszéllyel.
~ Jó, de... ~ villámló tekintettel néz Joavanra, és legszívesebben letörölné a képén lévő gunyoros vonásokat egy újabb pofonnal, ám ennek most nincs itt az ideje, így csak visszafordul, inkább aggodalmasan fürkészve párját, aki hangos szóban is igyekszik békéltetni. Joavannak biztosan megvannak a maga gondolatai, amiket inkább nem oszt meg, bizonyára bevallva, hogy tényleg nem kéne marakodniuk, ám a tettei után ne várja el tőle senki, hogy elnézően viselkedik vele szemben – annyit sem érdemel, hogy ránézzen.
Joavan távozása némi megnyugvást hoz a számára, hiszen legalább nem a közvetlen közelében legyeskedik, hanem hasznossá teszi magát, és amíg az ellátást intézi, addig védve lehetnek. Viridiel szavai és szelíd utasítása ugyanakkor kétséget vált ki belőle, aggodalmasan nézve végig gyógyuló sebesülésein, aminek állapotával közel sem elégedett, hiába jobbak már mérföldekkel, mint ahogyan először látta őket.
- Biztos? – fürkészi a vonásait, a puszit kapott kezével simítva végig párjának arcán, a férfi pedig ugyanolyan szelídséggel, ahogy beszélt, inti eg sebesült felé. Nehezen, de beletörődik, így hamar gyógyítani kezdi azokat, akik nyszörögnek fájdalmukban, testi kínjaik közepette, keresve azokat, akiknek a legrosszabb az állapotuk, de elsősorban azokat, akiknek nehéz lábra állniuk valamilyen ott ért sérülés miatt. Amilyen gyorsan csak tud, fertőtlenít és előidézi újra és újra a könnyeit, hogy semmiféleképpen se legyen fertőződés, és nem kell sok, hogy elkezdjen erősen izzadni az erőfeszítésektől. Más esetben talán ez meg sem kottyanna neki, viszont emlékeztetnie kell magát, hogy emellett még egy csecsemőt is gondoz a szervezete, így nem akkora a teherbírása sem mentálisan, sem fizikálisan, mint egyébként.
Még a felszólítás előtt érzékeli a levegőbe kúszó mágiát, szinte szagolja az esőillat mellett, ijedten kapva fel a fejét, hogy ez mégis mi lehet, a széljárás erősődésével azonban egyértelművé válik, hogy a griffet le kell hívnia. Nyomban küld neki egy telepatikus üzenetet, mielőtt még erősebbé válna a légmozgás, hamarosan pedig kiadják parancsba a földre bukásukat. A tarkóján feláll a szőr, és a hideg futkos a hátán ettől a szintű mágikus energiától, és muszáj meglepődnie a realizálástól, ez meg se közelíti azt a szintet, amit egyetlen egyszer alkalmazott abban a kétségbeejtő helyzetben, Awyris egy fa alatti barlangjában.
Viridiel érintése rázza vissza, aki finoman tolja a föld irányába, hamarosan pedig a griff is érkezik, aki hatalmas szárnyait kitárva, ereszkedik föléjük. A lábaival talajra érve már ereszkedik is le, nehogy felkapja a szél, hosszú, tollas tagjait is igyekszik közel a földhöz tartani úgy, hogy ezzel őket is védelmezze a légmozgástól. Hálásan pillant fel az állatra, majd párjához bújik, aggodalmasan szorítva a kezét, amíg a süvítő, viharra jellemző szél el nem csendesedik, hallhatóvá téve a távoli szörnyek nyögését és vinnyogását.
- Mi...? – fordul rémülten férje felé, és könnyedén leolvasható a vonásairól, hogy nem akar menni, meggyőzötten állítva magában, itt van rá szükség, viszont emlékezve, mennyire tehetetlen a pusztán, ahol már állatok sem maradtak a település horrorisztikus kisugárzása miatt... – Jó, de nagyon vigyázz magadra – öleli meg szorosan. – Ha bármi baj van, azonnal szólj, és jövünk a griffel – suttogja a fülébe. - Elképesztően féltelek - néz a szemébe, aztán némi habozást követően nyom egy puszit az arcára, nagy nehezen távolodva el. Az egyre hangosabb csaholás és fürge léptek zaja viszont sürgetésre készteti őt, így némi hezitálással, de felkapaszkodik a fekvő griffre, aki amint megérzi a súlyát, négy lábára emelkedve indul kicsit odébb. Pár futólépés után kitárja a szárnyait és hatalmas, messze érződő csapással emelkedik a levegőbe, hogy a sereg fölött körözzön, de ne teljes tétlenségben.
A várost fürkészi, hogy ott vajon mennyi lehetősége lesz használnia a képességeit, és egy kicsit közelebb vezényli a hátasát, míg ki nem szúrja, hogy bizony a falakon burjánzik a flóra. Ezt elégedetten véve tudomásul irányítja vissza az állatot, tudva, hogy legalább ott hasznát fogják venni adottságainak.