Az új törzsfőnök nem sokat habozott és elfogadta Hraman javaslatát, de nem egyedül küldte az éjtündék felkutatására és kifürkészésére, hanem az elit csapat felét vele küldte, ahogy a kölyköt is, aki bár eléggé megcsappant önbizalommal, de vezette a csapatot.
A volt főnök, Hraman tévedhetetlenül találta meg a fiatal őr által hagyott nyomokat amúgy is, de mivel tudta, hogy hol történt a támadás, ezért nem azt követte, hanem egy rövidebb útvonalon ment, így hamarosan meglelték a szerencsétlenül járt társukat, aki még mindig ott feküdt a nyíllal a mellkasában, ahol a lövés és a halál érte.
- Ha végeztünk a felderítéssel, hazavisszük a testét, hogy családja meg tudja adni neki a végtisztességet. – mormolta halkan Hraman. – Te kerülj egyet balról nagy ívben. – intett a kölyöknek. – Ti meg kövessétek, hogy ha talál valamit, akkor legyen védelme. – mutat rá öt harcosra. – Ti meg velem jöttök, mi jobbra megyünk. Mindenki legyen nagyon óvatos és ha találtok valamit, ne rohanjatok ész nélkül. Jelezzetek a vadászó ölyv hangján. – adja ki az utasításait, majd a saját embereivel elindul, hogy a jobbra eső területet fésüljék át.

A volt törzsfőnök csapata nem sokkal a holttest mellett elsuhanva egy újabb hullára bukkant. Ahogy már ketten állnak felette és a többik a hátuk mögött pár lépésnyire, hirtelen megelevenedik a sötét bőrű idegen. Pengéivel Hraman és a társa lábszára felé vágott.
Ez után igyekezett minél távolabb ugorni tőlük.

Alig mennek pár métert mikor egy újabb holttest bukkan elő a Hraman által vezetett csapat előtt, aki azonnal megálljt parancsol nekik, hiszen mindenki látja, hogy ez egy sötét elf.
Viszont semmilyen sérülést nem lát rajta a fiatal ork vadász, ahogy óvatosan közelebb megy hozzá és mivel már volt tapasztalata a támadás során milyen ördögi mágiákat alkalmaznak, így biztosra akar menni.
Hajító dárdáját emeli magasra, hogy bebiztosítsa a hulla az hulla is marad, mikor a test megmozdul és villám gyorsan a felé és a vele együtt közeledő társa felé csap kardjával.
Harman időben ugrik a levegőbe, szinte ösztönösen mozdulva, társának azonban nincs szerencséje, neki beleáll a lábába a penge, amire nagy ordítás csap fel, de ezzel időt ad Hraman-nak, hogy visszatoppanva a földre a most védtelenné váló self orvgyilkos mellkasába mélyessze a dárdát, hogy az lehetőleg a hátán jöjjön ki.

A helybéli óvatossága, mely már Murtah családjának az elrablásakor is óvta őt a cselektől és praktikáktól most is bebizonyította, hogy meg tudja védeni. Az aljas húzásokra is felkészült vadász sikeresen elkerülte az őt megnyomorítani kívánó vasat és amikor az épp két lábra akarta hozni magát kicsit távolabb a szörnyű túlerőtől, utoljára állt meg a szíve.
A szúrás úgy sikerült, ahogy eltervezte. Ám most a merre tovább a nagy kérdés.

Hraman hálát adott a szellemeknek, hogy jó reflexekkel áldották meg és, hogy elég óvatos volt ezekkel a démoni tündékkel szemben, hiszen mindig tartogattak valami ocsmány meglepetést.
Miután a dárdája végzett a sötét elffel és biztos volt benne, hogy már soha többet nem fog felkelni, azonnal a sebesült társához ment, akinek csontig vágta a lábát az elf pengéje és az bizony elég csúnya látvány volt, ráadásul vérzett is rendesen.
Egy növényi indával elszorították a lábat, majd levelekkel és mohával tompították a vérzést.
- Ketten hazaviszitek, hogy elláthassák. – int két emberének. – Mi meg tovább megyünk, mert nem hiszem, hogy ez itt egyedül volt. Nem látok nála íjat és valószínűleg azt használta volna, ha tudja, hiszen számított ránk a jelek szerint. – magyarázza a maradék három emberének, hiszen még a fiatal felderítő is velük volt. – Pár lépés távolságra húzódjunk szét és fésüljük át a környéket nyomok után. – adja ki az utasítást miután a sebesültet elviszik.

Hárman vissza felé indultak, de akik tovább mennek, hamarosan észre veszik, hogy valaki nem régen elfutott a nem is olyan messze lévő bokroktól. Egy olyan helyről, ahonnan jó rálátás volt a nyílvessző által meghalt bajtársuk tetemére. Ám aki itt volt, az szinte észrevehetetlenül meg tudta magát húzni.
Követhetik őt, ám az a magas gerincen túlra fog vezetni. És jobb nem látni senkinek, hogy most mi van ott. Ugyanis a völgy egyik kijárata sem Yrch felé néz. De Hramanban olyan gondolatokat ébreszthet -vagy társaiban-, amitől megcsappanna az önbecslése.
Ez az a völgy, ahol először találkozott Wirtschaftswunddal. De itt most nem két fős orvvadászok járnak, hanem északi tündék rendezett sorai. A falu régi lakossága is eltörpül, ahányan most itt vonulnak. Vállukon átvette szinte mindnél vastag, fehér kötél volt. Íjak, lándzsák, kardok, rengeteg fegyver. És testüket védte a béléses bőrpáncél, mely szemre nem tűnt annyira hatásosnak az átlövésekkel szemben, ám a zúzódások és ütésekkel szemben jobban védtek, mint keményre cserzett változatuk.
Ez az útvonal elkerüli az otthonukat.

Ezek a harcosok, akik Hraman-nal tartottak, a fiatal felderítő kivételével, már veteránnak számítottak, akik túlélték a sötét elfek árulását és a mészárlást. A legtöbb több családtagot is elvesztett, így sokkal fegyelmezettebbek voltak, mint a legtöbb más törzsbéli ork.  Így most is szó nélkül tették, amit vezetőjük parancsolt. Az amúgy sem nagy létszámú csapat tovább csökkent, ahogy még hárman elmentek, de most amúgy sem harcolni indultak, a cél annak kiderítése volt, hogy vajon mit akartak itt megint az éjtündék. Nagyobb csapatnak nincs nyoma, így Hraman úgy gondolja, ezek is felderítők lehettek és ezt bizonyították azok a nyomok is, amik egy másik elfre utaltak, aki minden valószínűség szerint az íjat tarthatta, amiből a társuk halálát okozó nyílvessző kiröppent.
Azonban az már nem volt ott, a nyoma pedig egyenesen a hegygerinc felé mutat és mivel a másik csapat nem jelzett még semmit, több mint valószínű, hogy egyrészt nincsenek többen itt, másrészt ez a kém is jobbnak látta ha visszavonul.
- Keressétek meg a csapat másik felét és menjetek vissza a faluba. – állítja meg maradék embereit. – Én követem a nyomokat és meggyőződöm róla, hogy tényleg elment az orvlövész. Egyedül észrevétlenebb vagyok. – magyarázta, azzal elbocsátotta őket.
Ismerte a helyet, mint a tenyerét és régi emlékek is társultak hozzá, de ezeket most elhessegette, főleg mikor egy magaslatról, ahol egy bokorban meghúzta magát, meglátta, hogy milyen csapatok vonulnak a völgyben. Szíve hevesen kalimpált és agyarai megcsikordultak, ahogy meglátta a sötét tündék újabb felvonulását, amitől a düh marta a torkát. De nem volt bolond, azt is látta, hogy azok nem a falu felé vonulnak.
De akkor hová tartanak? Ez ork terület, mit keresnek itt megint, melyik falura fenik a fogukat?
Tudja időben figyelmeztetni őket, ha megelőzi ezeket itt? Meg aztán mik azok a kötelek náluk, hegyeket akarnak mászni talán?
Sok-sok kérdés, de válasz sehol.  Hová tartanak?
Ha egy darabig követi őket, nem lesz baj, talán még el is kaphat egy elkóválygót és kikérdezheti, aztán visszamegy Wirtschaftwund-nak jelenteni.

A lábát majdnem elvesztővel visszaértek a központi tűz köré a kiküldöttek egy része és bizony lassan Ewrának is ideje felbukkanni. Így gyanítható már ott is. Bár még számukra nem világos, hogy ugyan azon kis csapat életben maradt tagjai követték-e el vajon a gyilkos lövést, majd a csapdát vagy több kisebb portyázó egység lepte le a környéket.
-De hisz ott mit akarnak? Venator falutól elválasztó völgy van arra csak. De azt mondtátok, hogy a magas gerinc miatt csak néhány vadász használja csak!
*Dühösen rajzolgatott a földön egy gallyal, hogy legalább úgy tűnjön, tervez bármit. Annak ellenére, hogy teljesen tanácstalan volt. Kiküldje-e az összes kardforgatót oda és átkutatva a környékbeli hegyeket is megölik, akinek nem kellene ott lennie. Vagy inkább falut védené egy bölcs vezető és még a kint lévőket is visszarendelné gyorsan? Nem lenne-e ildomosabb most futni és az erdőkbe meg a barlangokban elbújni? Vagy egy törzsfő soha nem lehet ilyen gyáva?
Kétségek őrölték és nem volt itt az elődje, hogy kikérje a véleményét. Ő pedig inkább várná be a biztos halált is, mint gyávának mutatkozzon. Szerelmét, a feleségét viszont semmi kép nem akarta megkockáztatni, hogy azon asszonyok sorsára jusson, akiket halomra nyilaztak. De gyenge volt a szíve elveszteni azzal, hogy elküldi és csalódást okoz neki.
Meg akarta mutatni leendő gyermekei anyjának, hogy Wirtschaftwund azért vette át a hatalmat, hogy egy erős és győzhetetlen törzzsé szorítsa össze acélos kezeiben az addig bukott és megalázott közösséget.
-Várjatok! A Venator felől lévő völgy kijárata nem elkerüli a falut? Ha jól emlékszem annak a hosszú völgynek az egyik végében van a falum. Mármint a régi falum, Georgia.
*Eközben Hraman megpillant a hegyoldal felénél lefelé bukdácsoló futót, aki társaihoz igyekszik. Hátán egy íj van.

Bizony-bizony! Hraman nincs ott, hogy tanácsaival segítse a kissé elveszett törzsfőnököt, bár maga sem lenne túl biztos a dolgában, hogy ilyen csekély  információval ellátva, vajon mi tévő lenne.
Azonban a fiatal ork inkább az eszével igyekezett célt érni, mint testi erejével, így minden bizonnyal inkább választotta volna a biztos elrejtőzést, mint, hogy ismét lecsapjanak a falu lakóira, ezzel biztos végbe taszítva azokat, hiszen egy kisebb sötét elf haderő is elsöpörte volna őket, ha dagasztja ork mellüket a büszkeség, ha nem.
Viszont nincs ott, hanem leesett állal és erősen töprengésbe merülve azt a hadoszlopot figyeli, mely a völgyben masírozik jóformán hangtalanul.
Vacillálását egy a lentiekhez igyekvő íjász zavarja meg, aki láthatóan szintén valami felderítő lehet, még az sincs kizárva, hogy az az orvlövész az, aki végzett a társával.
Hraman baljósan felmordul, de időben hallgat el, nehogy felhívja magára a figyelmet, de talán itt az lakalom, hogy két legyet üssön egy csapásra. Elkapjon és kifaggasson egy selfet, mit akarnak erre, és végezzen vele fogat fogért alapon.
Közben eszébe jut, hogy Wirtschaftwund faluja is arrafelé esik, ahová a nagy csapat tart és biztos benne, hogy nem szánnak neki más sorsot, mint az övékének. De nem egy fal ellen indultak ennyien az is biztos.
Nekiindul és minden rejtekhelyet, takarást felhasználva igyekszik az íjász efelé, hogy oldalba kapja, lehetőleg észrevétlenül és maga alá gyűrje, aztán leüsse.

A nyurga vadász igyekszik elrejtőzni a szemek elől és bizony nem csak ez sikerül neki, de lendületével le is teperi ellenfelét. Ám az hatalmasat ordít fájdalmában, amit visszhangoznak a hegyek. Mivel a földön hemperegnek, a lentiek még nem tudják, honnan jön.
Ám a self harapdál és fogai nyomán mintha nem csak fizikai fájdalom hatolna a húsba, a fájdalom átka gyötri minden porcikát. Vékony az út, melyen járnia kell, hogy élve maradjon!

Nem hiába járja mióta az eszét tudja az erdőt és tanulta meg becserkészni az állatokat, ez most az elfek ellen is beválik. Minden Hraman-t segíti most és ezzel sikerül elérnie lefelé igyekvő ellenfelét, akit aztán egyetlen elsöprő rohammal ver le a lábáról, hogy aztán összekapaszkodva guruljanak tovább.
Azonban az már nem sikerül ilyen jó, hogy mindezt észrevétlenül tegye, hogy a lent vonuló csapat ne sejtsen meg semmit, hiszen a self nem ájul el estében és nem is tudja befogni a száját, így a hangja ide-oda verődve töri meg a völgy csendjét, visszhangozva kegyetlenül.
Hraman nem tudhatja, hogy be tudták-e azonosítani a lentiek, hogy honnan jön a hang, de nem is képes ezzel most foglalkozni, mert az éjtünde mindent bevet, hogy szabaduljon tőle, még a fogát is és valami mást is, valószínűleg mágiát, hiszen a fiatal orkba olyan fájdalom kap bele testszerte mindenhol, hogy a foga összecsikordul. A levegőbe veti magát, szinte vízszintesen a földről, hogy szabaduljon mid a sötét elftől, mind a fájdalomtól, bár azt sehogy sem tudja lerázni, de így kapálózva talán sikerül megrúgnia, vagy megütnie a másikat, hogy azt kizökkentse, esetleg eszméletlenségbe taszítsa.

Hraman erejével nem bír el a felderítő, ám bizony most jól jönne neki a Főnök elhengerlő ereje. Bele rúg a másikba, hogy ügyességgel kiegyensúlyozza, amit pusztán a muszkli méretéből hiányzik, majd egy fejre mért csapásra emeli a kezét, mely a levegőben megfagy.
Aki ezt csinálta, jól tudja, hogy nem fog sokáig tartani. Kezek kulcsolódnak a volt törzsfő övébe dugott kés markolatára és teljes erővel bele vágja a hátába, hogy tövig merüljön a húsba. Szemeiben pedig olyan fény villog, melyet a békés hétköznapokon nem láthat senki.
Vajon sikerül kivitelezni a tervét a trónfosztott törzsfőnek?

Az ork tényleg mindent megtesz, hogy legyűrje az íjászt, aki minden bizonnyal társa halálát okozta és bár nagyon jól tudja, hogy a selfek nem haboznak démoni igézeteket bevetni csak azért, hogy az ellenfelet nehéz helyzetbe hozzák, hogy nem küzdenek tisztességesen a közelharcban, mikor összegabalyodnak a harcban a harciláz ezt egészen addig kiveri a fejéből, amíg saját testén meg nem tapasztalja.
Még ekkor is minden megpróbál, hogy kizökkentse a másikat és ne adja át magát a testét kínzó fájdalomnak, mert tudja jól, hogy akkor vége, de ha sikerülne megütnie, vagy megrúgnia, akkor talán elveszteni az éjtünde az irányítást mágiája felett és akkor lenne esélye.
Már-már úgy tűnik sikerrel jár, mikor egyszerűen mozdulata megfagy a levegőben és tehetetlenül nézi, ahogy saját tőre kikerül a hüvelyéből és meg sem áll a hátáig, amire már égő, kínzó fájdalom söpör végig rajta és ahogy enged az átok, végigvágódik a nedves avaron.
Tudja, hogy mozdulnia kell, különben vége van, ezért Hraman próbál tovább hengeredni, nem törődve a fájdalommal, ki a kés hatóköréből, de még a hengeredés közben hátra rúg, hogy ha ellensége utána hajol, akkor remélhetőleg eltalálja.
Aztán attól függően, milyen sérülést okozott a kés, megpróbál tovább küzdeni, vagy elájul.

A több elf démont megölő ezúttal hátrálni kénytelen a kése okozta éles fájdalomtól. És az általa letepert zevadari felállt. Nem vetette rá oly hirtelen magát, igyekezett szép lassan araszolni felé és felvenni egy küzdő távolságot.
A bökőt a bal kezébe dobta és övéről leemelte a sarló alakú kardot. Óvatosan méregeti azt, ki oly hirtelen jelent meg nem rég oldalról, majd előre hajolva ugrik rá. A levegőben igyekszik a tőrt elhajítani és fejjel egyenesen bele fúródni a másik hasába. Célja, hogy testével védje a karjait és ha elég közel kerül hozzá, akkor átvágja a comb izmait nem sokkal a térd fölött.
Mágiát nem használ ennek támogatására.

Most úgy látszik elhagyták Hraman-t a szellemek, mert nem volt elég körültekintő. Úgy kellett volna támadnia, hogy az ellenfelének ne legyen esélye sem használnia a mágiáját. Vagy le kellett volna ütnie, vagy a kését kellett volna messziről belevágnia, de nem keveredhetett volna közelharcba, ahol lehetőséget adott a démoni igézeteknek. És ezért megbűnhődik.
A hátába kínzó fájdalommal próbál lábra kecmeregni, miután legalább arról tett, hogy ellenfele ne tudjon azonnal támadni, bár kérdéses, hogy mi lett volna, ha megpróbálja, de így időt adott Hraman-nak, hogy legalább állva fogadja az újabb támadást.
Azonban most már csak a kardja van nála, a zavadarinál meg a tőre és most még furcsa alakú pengéjét is előhúzza.
A vadász tudja, hogy sebesülten, egyre több vért veszítve nem biztos, hogy hárítani tud egy vagy több támadást, hiszen a másiknak elég csak kivárnia kicsit és elgyengül magától is, ráadásul hangja biztosan idecsalja a többieket is. De akkor sem fogja olcsón adni a bőrét.
A felé dobott tőrt még csak elkerüli, de tudja, hogy ez csak figyelemelterelés igazából, a neki ütköző testet nem is tudja elkerülni, hanyatt vágódik, de arra még van ideje, hogy egyik térdét felrántsa, hogy a másik ne férjen a puha gyomorhoz, ha szerencséje van, akkor pont azt, amelyikre a kardjával pályázik a másik.
Hraman kardja most hasznavehetetlen, de annak markolatával megpróbál jó nagyot ütni a sötét elf halántékára, miközben felhúzott térével lendületet adva lerúgni magáról.
Csak a zihálásuk hallatszik, de más hangot nem ejtenek, de ennek már nincs igazán jelentősége.

A párbaj folytatódik, igaz már a többi tünde szeme láttára. Hiszen felálltak mind a ketten. Az orvlövész kemény térdelést kapott a gyomrába és egy ütéstől a fejére még kába is lett. Érzi az ork faj erejét. Ám a görcsbe rándult hasához szorítja bal kézzel a meglendített lábat a talpa alatt megfogva és igyekszik az achileusi inat legalább átvágni, ha már a combot nem találta.
Vajon sikerül-e neki, mielőtt lerúgják és ő pár métert hátra tántorogva végül elesik.

Egyszerűen nem az a fajta Hraman, aki tétlenül várja, hogy véget érjen az élete, még akkor sem, ha tudj, hogy megpecsételődött a sorsa. Ha valami szerencse folytán le is győzné az ellenfelét, akkor sem tudna már elmenekülni, hiszen minden valószínűség szerint a legalább olyan éles hallású éjtündék, mint az orkok, már rég beazonosították merről is hallatszik a bokrok, csenevész fék törésének-zúzásának hangja.
Időben fogadja a sötétbörű harcos támadását és meg is akasztja a térdével, így az akármit is akar egyelőre nem tudja véghez vinni, igaz, Hraman sem tudja használni ilyen közelről a kardját, ezért inkább csak üt vele, mint egy bunkós bottal és ez meg is ingatja a támadóját.
A rúgásba minden erejét beleadja, aztán hátraveti magát, ahogy meglátja megvillanni a másik kezében a görbe kardot, mert nagyon nem szeretné ha az elérné, csúnya dolgokat képes tenni, azt első látásra is észre lehet venni.
Ha sikerül kicsúsznia a másik markából, nagy nyekkenéssel landol a hátán, amire már így is szerzett egy csúnya döfést, így a lélegzete is elakad, ahogy rázuhan. Az ő sötét bőre árnyalatokkal fehéredik el, ahogy az ájulás kerülgeti, de ismét megpróbál talpra állni és széleset suhint maga előtt a valami csoda folytán a kezében maradt karddal csak úgy vakon, ha esetleg ellenfele nekirohanna közben.
Ha megvágta a lábát, akkor persze nem áll fel, csak felöl egy fatörzshöz vetve a hátát és úgy teszi ugyan ezt.
- Gyere démon, fejezzük be! - vicsorog.

Óriási szerencse, amit talán Yrch bansheejának köszönhet vagy a jótékony szellemeknek, hogy a közelharcban sikerült magától távol tartani ellenfele éles szerszámát. Egyszerűen lerúgta végül magáról, hogy kis távolságot kapjon. Ám ekkor az orvgyilkos már a földön volt méterekkel odébb, akkorát kapott.
Hamar feláll és mindenre elszántan jött közelebb. Kis lépésekkel az elöl lévő lábbal, melyet szinte azonnal követ azzal a pár centivel a hátsó, ám mindig lemaradva tőle, mint a mostani vívóknál. Jobb kezében ott tartja a fegyvert, másikat a csípőjén hátul.
Ha a vadász támad először a karddal, akkor védi, de ha nem, akkor ő indít, de oly ügyetlenül, hogy azt a legügyetlenebb is könnyen levédheti. Ám ha megakad a görbe fegyverben a másik kardja, akkor hirtelen előre lendül a bal kardja, miközben a lentiek közül többen átokkal sújtják.
A bal kézben nem volt más, mint utolsó fegyvere, amit hozott, a buzogánya. És a rontás miatt Hraman lábának hátulsó izmait fájdalom rántja össze. Közel tíz éjtünde próbálja meggyötörni, hogy görcsös összerándulást idézzenek elő.
A pöröly pedig nem céloz mást, mint a kardot tartó egyik kezet.

Igen, lehet, hogy valaki nagyon kedveli odaát, vagy csak azok szellemei védik, akiknek megmentette a családtagjait legutóbb, de maga is meglepődik, mikor sikeresen rúgja le magáról a támadóját, bár egyáltalán nem bízott a sikerben.  Már így is sokat kivett belőle, hogy távol tartsa annak komiszul élesre fent pengéjét, mikor az ingét és a nadrágját is átáztatta már saját, meleg vére.
Azonban nincs sok ideje fellélegezni, hiszen a sötét elf máris feláll, mintha nem egy lórúgást kapott volna és furcsa mozdulatokkal araszol Hraman felé, aki zihálva mered a közeledre, mellkasa súlyosan emelkedik és süllyed, ahogy levegőt igyekszik pumpálni a tüdejébe és állni tudja az újabb támadást.
Már annak is örül, hogy kivédi a kard csapását, de ekkor a lába egyszerűen megszűnik tartani a testét, olyan görcs rántja össze, hogy azonnal térdre esik, majd előre a kezére támaszkodva  és fájdalmasan felkiált, de talán pont ez a szerencséje, mert a pöröly, mely a tünde háta mögül előkerül, így talán félarasznyival, de elsuhan a feje felett, bár valószínűleg nem az volt a cél, de ha eltalálja, valószínűleg úgy loccsan szét, akár az érett dinnye.
Így viszont közel kerül a másik lábához,, amit megpróbál kirántani, aztán rácsapni a karddal az elterülő testre. Ha azonban lentről besegítenek a fickónak, nincs már mit tenni és valószínűleg utoljára hallatja a hangját.

Az ifjú vadász érzi, hogy lépnie kell az egészségét veszélyeztető buzogány miatt. Ám mielőtt tehetne ellene, közbe avatkoznak a lentiek és ezzel... megmentik az életét. Vagy ha nem azt, akkor a karja épségét.
Összecsuklik a tünde lábába kapaszkodik, hogy kirántsa. És amikor ez sikerült, karddal vág rá az ismét földre kerülő ellenre.
De ne rohanjunk ennyire előre! Ez a titokzatos idegen Életet és Halált élt át eközben, mikor igyekszik apró lépésekkel előre araszolva előkészíteni egy váratlan támadást. A meglepetés nem is maradt el, csak épp őt (is) érte, mikor a vízszintesen mozgó acélfej elsüvített nem sokkal Hraman feje felett, teljesen elkerülve így őt.
Ahogy hátra esik, már azt hitte, hogy itt a Vég, ám a fegyvere meglepően könnyen akasztotta meg a sújtó csapást. Hirtelen úgy érezte, hogy az oly sok évtized alatt gyakorolt fogások most kész egésszé állnak össze és tudja őket használni éles helyzetben.
-Add meg magad! És akkor életben maradsz.

Hát Hraman sem úgy tervezte, hogy jóformán térdre esik a támadója előtt és a harc közben el is feledkezett a lenti csapatról, ami most meg is bosszulta magát. Bár ki tudja, lehet, hogy pillanatnyilag segítettek vele, mert a súlyos buzogány végül is nem okoz sérülést, amit, ha bármely módon betalál, akkor az bizony fájt volna és talán eldöntötte volna a küzdelmet is.
Így azonban a fájdalom ellenére is sikerül a zevadari lába után kapnia és hanyatt döntenie, majd a kardjával lecsapnia rá, ahogy az alkalom kínálta magát, de már nem sok erő volt a karjaiban, a vérveszteség és a fájdalmak, amik meggyötörték túl sok nyomot hagytak rajta.
Karja beleremeg a blokkolásba és látja, ahogy kardja oldalra csúszik a másik pengéjén, majd a földbe fúrja magát, aztán maga is utána bukik, miközben meghallja ellenfele hangját.
- Ahhoz le kell győznöd, démon! – vicsorog agyarait megvillantva és izmait megfeszítve igyekszik feltápászkodni, hogy állva fogadja a végső csapást, de forogni kezd vele a világ és valószínűleg el is veszíti az eszméletét, mert elborítja a sötétség, bár inkább abban reménykedik, hogy ez a halál.
Hallott már a sötét elfek rabszolgatartásáról és inkább meghalna, mint, hogy fogoly legyen.

Hraman két megláncolt sötét elf nő mellett ébredt. Kint már világos van, valószínűleg órákat aludhatott. Így könnyen megszemlélheti Revant és Graccidentet. Jól kivehetően egy sátorban vannak. Kint katonák sütnek nyílt tűzön vagy beszélgetnek, elég sok helyre állítottak őröket is.
-Hát felébredtél, büdös szájú? -mordul rá az egykori hadvezér nem túl kellemes hangon.



Ez idő alatt Wirtschaftswund úgy dönt, inkább csak 6 éves srácokat szalaszt az üzenettel, a környező falvak veszélyben vannak. Mindenki erősítse meg őrségét és legyen résen.
Jó maga is elindul riasztani a Vonyítókat. Ám a kis kölyök és farkas barátja nincs a falutól kicsit távolabb tanyázók között. És furcsa mód nem akarták, hogy a közeli mezőre menjen, hogy beszéljen vele...
Ahogy kiért a rétre, a lélegzete is elakadt. Szőrös mellett négykézlábra ereszkedve lovasa, anyaszült meztelenül csaholt. Bebújt gyorsan egy bokorba, hogy észrevétlen figyelhesse, mi történik. Nem akart megzavarni egy szertartást. Pár perc múlva hangosan elkezdték ugatni a Teliholdat. Úgy vonyított mind a kettő, mint az igazi farkas. (No, hát az egyik igazi farkas is volt.)
És ekkor történt, amit utána jó darabig nem tudta, hová tegyen. Az ork kölyök szőrösödni kezdett és szép lassan teljesen farkas alakba átváltozott. Míg hátasa egy ember formához hasonló... farkasemberré.
Jobbnak látta a törzsfőnök inkább eljönni onnan.

Bár soha nem érdeklődött a sámánoktól, hogy miként néz ki a szellemek hona, ahová majd harcos lelke tér, de valahogy nem úgy képzelte, hogy a fájdalom és ínycsiklandozó illatok ébresztik, amik még a fejének zsibongását is felülmúlták. Éhes volt nagyon és azt eléggé kétségbe vonta, hogy ilyet szellemként is érezhet, de meggyőződni arról, hogy bizony nagy valószínűséggel nem tért meg ősei mellé, csak akkor tudott, mikor kinyitotta a szemeit és szembesült azzal, hogy egy sátorban fekszik, két hasonlóan megláncolt sötét elffel, mint ahogy ő maga is meg van kötve.
A szagok meg kintről jöttek, ahol katonákat látott, amennyire most képes volt látni, bár az is lehet, hogy csak azért volt belőlük sok, mert mindenből duplát látott.
Egy jó cifrát káromkodott a saját nyelvén, mert legalább abban reménykedett a kudarcra ítélt támadása után, amit az íjász ellen tett, hogy megöli, ehelyett most rab, ráadásul két éjtündér nővel, és az egyikük már nem is tagadja meg önmagát, még ebben a helyzetben sem.
- Megcsókolhatod a seggem némber! – vágott vissza karcos hangon Hraman, kissé idegenül forgatva az idegen szavakat  és szívesen meg is mutatta volna, hogy hová gondolja, ha nem lett volna lánc rajta és nem fájna minden izma, a hátába vájó kínról már nem is beszélve.
Fájdalmában és dühében csak a két katonai ruhában lévő nőre vicsorit. Reméli, hogy sikerül valakit majd annyira feldühítenie, hogy megölje és ne hurcolják rabságba.
Csak azt bánja, hogy nem tudta erről a seregről Wirtschaftwundot értesíteni.

Eközben Revan éppen csak ébredezett hosszúra nyúlt pihenőjéből.

Graccident borús tekintettel mérte végig az ifjú self-ölőt. Nem is sejtette, hogy faját hogy megritkította ez a túl fiatalnak tűnő harcos.
-Hol vagyunk?
*Nem tudta, mi történhetett a kiesett időben. De úgy gondolta, ennek pótlása lesz az első ahhoz, hogy eldöntse, mit is akar a továbbiakban tenni.