Mesélői

//A történet innen folytatódik.//

Az éjszaka leple egyszerre lehet megnyugtató és hátráltató. Megnyugtató, hogy talán a sötétség jótékonyan elrejti az alakodat, hátráltató, hogy néha te magad sem tudod, hova kell lépned. Távol - nehéz lenne megállapítani, pontosan mennyi járóföldnyire - a fények segítik a tájékozódást, hiszen nagy eséllyel a fényforrás Capitalhoz tartozik. Néha másznod kell, néha talán megbicsaklasz, ahogy egy fel nem tűnő résbe csúszik a talpad, és az éjszakában biztosan nehéznek találod egy idő után a sétát. Fáklyával és lámpával feltételezhetően nem próbálkozol, mivel ha van bárki vagy bármi a környéken, azonnal kiszúrna téged. Lényegében a menetelésed nem zavarja meg semmi, úgy tűnik, sötételfek sem járnak ezen a vidéken - aki volt, az meg elhaladt a gyakorlatozókkal, akiknek néhány tagját sikeresen megöltétek a csapattal. Ha letelepszel valahol pihenni akár az éjszaka folyamán, akár kora reggel, nem kevés órányi menetelést követően, akkor találsz barlangoknak tűnő járatokat, amik nem húzódnak sokáig néhány nagyobb repedéssel az oldalán, hegyesebb sziklákkal gazdagon díszítve.
A lepihenésed után nagyjából fél órával, órával halk, apró, csupasz lábak csattogására figyelhetsz fel az egyik nagyobb résből - már ha barlangszerűségben húzódtál meg, ha egy egyszerű sziklásabb környéken, akkor pár sziklával odébbról hallatszódik ugyanez. Kotorászás és valamilyen csendes beszédféle jut még el hozzád, de nem tűnik ennyiből ártó jelenségnek.

Bár már jártam itt és „felejthetetlen” emlékekben volt részem, azt azért sikerült eltemetnem magamban, hogy milyen rideg ez a táj és milyen sziklás, ami persze azt jelenti, hogy tele van váratlan akadályokkal az utam és váratlanul megnyíló kis mélyedésekkel, ami, ha nem vigyázok könnyen az utam végét, akár a halálomat is jelentheti.
Eddig azért kellett várnom, hogy leszálljon az éj és végre figyelő tekintetek nélkül elindulhassunk, amiből végül csak én tehettem meg ezt, mondjuk kényszerűségből, most meg tudomásul kellett vennem, hogy muszáj lesz megvárnom, amíg világosabb lesz, ha nem akarom kitörni a nyakam.
Az eszembe sem jut, hogy fényt csiholjak, mert az aztán biztosan idecsalna vagy egy selfet, vagy többet, vagy valami nagyobb ragadozót, ami még akkor is rossz lenne, ha legyőzném, mert sok erőt kivenne belőlem és az most nem hiányzik.
Bár már nagyon nehezemre esik, be kell látnom, hogy jobb, ha megvárom a virradatot és ehhez, jobb, ha keresek egy búvóhelyet.
Találok is egy keskeny kis bemélyedést, ami azért arra jó, hogy ha valaki erre jár, ne lásson meg, bár napvilágnál azért ez nem lenne elég.
Nem épp kényelmes, de valahogy elvackolódom és már kissé el is ernyed a feszült figyelmem, amikor valami felkelti az érdeklődésemet. Halk nesz ez, amit talán egy kis rágcsálóra fognék, ha nem ismétlődne meg, most közelebbről és már abban is biztos vagyok, hogy ez két lábútól jön és nem visel lábbelit. Pár pillanattal később már valami motyogásfélét is meghallok, de nem tűnik fenyegetőnek, inkább …..elveszettnek?
Nem hinném, hogy katona lenne, de nem kockáztathatok……
A tőröm halkan a tenyerembe csusszan és aztán kipattanok a helyemről, hogy a közeledőnek szegezzem.
- Ki vagy?

//Mesélői//

Nagy meglepetésben lehet részed, mikor kipattansz, ugyanis szemmagasságban senkit nem találsz, a tőrödet így a semminek szegezed, és legfeljebb a sziklákat és a messzi, éjszakai sötétséget kémlelheted. Nincs egy darab sötételf, egy kószáló vándor sem, de még egy megszökött rab sem, csak a nagy semmi, ám ha egy picit lejjebb vezeted a pillantásodat, akkor megláthatod a korábban már megismert fajt a maga ragyás, zöldes bőrével, vékony végtagjaival, pocakosságával és hegyes füleivel. Talán elsőre fel sem fogod, mit keres itt egy hozzá hasonló szerzet, aki apró szemeit riadtan szegezi rád, megadón emelve fel a kezeit.
- Ácsi-ácsi, hé! - szólal meg rekedtes hangján, majd hangos krákogásba és köhögésbe kezd, de utána azonnal folytatja, mintha mi se történt volna. - Tedd mán le azt az izét, no, nálam nincs semmiféle fegyver - bök egyik megemelt kezének mutatóujjával - amin olyan repedt, elsárgult és bizonyára gombás köröm van, hogy rossz ránézni - a fegyveredre, kijelentése pedig humoros lehet valahol, ugyanis a hátán és körülötte ott pihen néhány hosszú penge, de egyértelműen nem neki szabták. Látomásra és méretre sötételf fegyverek lehetnek, de hogy nem egy kobold fogja őket használni, arról meggyőződhetsz. Rengeteg a fényesnek tűnő kacat, kulacsok és egyéb, apró fémdíszek hevernek mindenütt, amikkel semmire nem menne senki, legfeljebb azzal a néhány pénzérmével, amit találni a keszekuszaságban, mi több, egy ismerős, törött üvegcsét is megpillanthatsz az összekotort cuccok közt, legalábbis az egyik részén lévő foszladozó papírra vetett írás kacskaringósságát nagy eséllyel felismered.
- Szépen csillog és ellopnám, de ezeket se tudom má' hová rakni - tartja még mindig magasba a kezét, aztán meglök egy harceszközt maga mellett a lábával, persze odébb, magától távolabb, és egyértelműen sugárzik csupán ebből a mozdulatából, mennyire nem annak kezeli, aminek készült.

Igen csak meglepődök, amikor kipattanva a rejtekhelyemről nem találok egy ellenfelet sem, pedig ott kéne lennie, ha nem bolondult meg a hallásom.
Aztán egy pillanat múlva kiderül, hogy nincs azzal semmi baj, csak épp rossz helyen kerestem a neszezés forrását. Még jó, hogy nem szándékosan rejtőzött el valaki ilyen alacsonyan, hogy meglepjen, hanem a maga teljes valóságában volt ilyen „kisnövésű” az, aki megzavart.
Egy kobold?! Mi a frászkarikát keres itt egy kobold? Itt a sziklás, kőrengetegben, a semmi közepén?
Mondjuk ez nem tartana vissza, hogy elvágjam a girnyó nyakát, mert nem igazán volt jó tapasztalatom velük.
Cseppet sem vidáman néztem le rá és a tőröm is lejjebb került, olyan szemmagasságban vele.
- Hát azt nem mondanám, hogy nincs nálad fegyver, bár készséggel elhiszem, hogy az nem a tiéd. – bólintottam hidegen, nem hatódva meg a bénaságától, meg az ostobaságától, amivel annyi kacatot halmozott fel, hogy kész céltáblát csinált magából.
Viszont az tagadhatatlan, hogy a lábunk előtt heverő holmikat nem ő cipelte idáig és még……….úgy ugrom a földön heverő üvegcséhez, mintha az életem múlna rajta és lehet, hogy az is, ha nem tudok magyarázatot találni, mert előbb kezdek aggodalmaskodni, mint gondolkozni, hogy vajon ezt mikor hagyhatta el szerelmem, hiszen beszéltünk is már telepatikusan párszor az ittléte óta.
Finoman veszem a kezembe az üres üveget és megszaglászom, bár biztos vagyok benne, hogy Lash-é.
Nyomok után kutat a szemem, de azért félszemmel kis „barátomat” is szemmel tartom.
- Mit keresel itt, ti városlakók vagytok, ott lopjátok ki mások szemét is? – kérdezem, mert azért érdekelne.

//Mesélői//

Hol a szemedet nézi, hol a felé szegezett pengét, és mikor a felszerelései néhai tulajdonosát említed, végignéz az összehordott dolgokon, persze még mindig megemelt kezekkel.
- Hmmm, nem, egyik se... De valamelyik asszonynak biztos fog tetszeni az egyik - pislant fel rád bután, majd azonnal magasra ugrik a szemöldöke, amint ráveted magad az eltört üvegre. Nyomban kikapná a kezedből a tárgyat, és már rándulnak az izmai, de nem felejti a nálad lévő pengét, így magában fortyogva marad a helyén. Jobban átgondolva mondjuk az általad szorongatott tárgy sokat nem jelent neki, ezért arcáról és tekintetéről hamar eltűnnek a haragos vonások, és csak elégedetlenül bámulja, hogy a felszerelése közt matatsz.
A megszaglászás nem eredménytelen, még mindig érződik belőle a virágillat, habár halványan, amivel tele volt az üveg, mikor még épségben lógott a bőrövről. Talán pont ezzel a fajtával ápolja a vörös tincseit a gazdája, szóval még ismerősebb lehet az írás mellett.
- Azt egy megdöglött asszony mellett találtam... - bök a tárgyra. - Meg volt ott egy döglött hím is. Nincs már náluk más, de megnézheted azért őket, ha akarod - tartja továbbra is a magasba a kezeit, közben megvonva egyszer a vállát, és csak most gondolkodik el azon, hogy talán ezt nem kellett volna megemlítenie. Látványosan kiül az arcára, ahogy átgondolja mindezt, hiszen olyan lendülettel ugrottál oda, hogy talán hibát vétett ezzel a pár szavával. Ha nem próbálod meg leszúrni ezzel a lendülettel, akkor készséggel válaszol továbbra is.
- Asszonynézőbe megyek. Aszondták, hogyőő... - egyik kézfejét Capital felé fordítja, mutatóujját egyenesen a város irányába szegezve. -... van néhány ragyatanya ottan, de lehet, csak ki akartak túrni a helyemről - ad magyarázatot. - Még mindig meg akarol ölni vagy már letehetem a kezem?

Bár a szívem úgy ver, hogy majd kiugrik a mellkasomból, mégis olyan hidegség önti el a testem, mintha a vérem megdermedt volna. Úgy markolom azt a kis törött üvegcsét, mintha azzal Lasht ölelhetném magamhoz. Annyira hiányzik, hogy fáj. Gondolataim önkéntelenül felé röppennek, kérdőn, kétségbeesetten, bár semmi konkrét formája nincs, csak a kötődés melegsége, hogy vajon ott van-e még a végén.
Valószínűleg teljesen kiszolgáltatnám magam, ha a kobold ellenséges szándékkal közeledne hozzám, hiszen már nem figyelek rá, legalábbis egy jó pár pillanat eltelik mire megint tudatába kerülök, hogy hol és miként vagyok és ki áll mellettem.
Látom a mogorva mélyedéseket amúgy is ráncokkal szabdalt ábrázatán, ahogy a kezemben tartott tárgyra koncentrál, de ennek ellenére mégis tovább beszél és minden egyes szava éles tőrdöfésként hatol, most már össze-vissza kalimpáló szívembe.
- Hol……….hol láttad ……őket?
Nem tudom, hogyan voltam képes egyáltalán kinyögni ennyit is, de a kardom azonnal a nyaka magasságába emelkedett és olyan fenyegetően néztem rá, hogy reméltem, eléggé megijesztem a rusnya, ragadós kezű seggét és azonnal megmutatja a helyet.
Csak kis késéssel fogom fel, hogy tulajdonképpen már fel is ajánlotta, hogy odavisz, nem kell hozzá fenyegetnem.
- Nem…….nem akarlak bántani. – rázom meg a fejem, igyekezvén visszatalálni önmagamhoz és elteszem a kardomat, hogy lássa komolyan gondolom. – Csak vezess oda. – emelem meg a fiolát. – Aztán…… - elfúlok egy pillanatra, mert nem tudom mit fogunk találni, de akkor is van egy feladatom, még ha a szívem előbb is halna bele, ha olyat találnánk, amit nem akarok látni, mint a testem. – Aztán megnézzük azokat az asszonyokat. – lehelem felé.

//Mesélői//

Válasz az érzéseidre egyelőre nem érkezik, de az aggódásod mélyén és azon túllépve biztos lehetsz benne, hogy célba érnek, noha talán most ezt nem tapasztalod a félelem és kétségbeesés miatt.
A kobold, amint a nyakának szegezed a fegyveredet, megfeszíti minden izmát, száját összepréseli, és ha lehet, akkor még magasabbra emeli a kezét, egyértelműen jelezve megadását és lefegyverezettségét. Tudja ő is, hogy itt nem győzhet, és mivel különösebb csecsebecsét nem akarsz elvenni tőle – azért a vacak üvegcséért meg nem kár -, így nem is tesz kockázatos lépést, azért ő sem bolond annyira. Talán kérne már azért is fizetséget, hogy elvezet téged arra a helyre, ahol találta az üveget, jelen esetben már az is bőven elegendő a számára, ha megtarthatja az életét.
- Öhm, háttő... - csámcsog gondolkodva, és mikor drasztikusan megváltozik az egészhez a hozzáállásod és kevésbé vagy agresszív, nagyokat pislog rád. Végül veszi a bátorságot, hogy leengedje a kezeit, kicsit megmasszírozva őket - vélhetően már elkezdtek zsibbadni, ahogy kiment belőlük a vér. Furcsállón vizsgálgat még egy darabig téged, majd körbenéz a cuccain, végül egy mély légvétellel megindul abba az irányba, ahol megtalálta a holttesteket, noha láthatóan nehezen hagyja hátra a kincseit.
- Nincs olyan messze – mondja azért. - De a dögevők lassan biztos megtalálják... Remélem, nem lesz ott semmi rusnyaság - motyogja az utóbbit, egy darabig csendesen haladva, aztán kínosnak találva a némaságot, érdeklődni kezd. - Te is akarsz az asszonyok közt válogatni? - néz hátra a válla felett rád, alaposan végignézve rajtad, ragyás vonásaiból meg könnyedén le tudod olvasni a véleményét, miszerint nincsenek fényes kilátásaid a koboldasszonyok közt. - Csak mert kicsitőő... más vagy - marad inkább a tűrhető kifejezések mellett, majd megáll az egyik sziklásabb résznél. - Má' megin' mászhatom meg ezt, hogy a ragya verné ki... - motyogja az orra alatt dühösen, azzal megindul, hogy felmásszon, bár mozgékonysága megengedi, hogy könnyen tartsa a neked kényelmes tempót, hamarosan pedig odafönn találjátok magatokat. Egy barlangbejárat vár, és mikor felérsz, akkor rád néz a kobold apró szemeivel.
- Nem vót jó illat benn, ezt azé' elárulom. Valami fura vót, meg undorító, de nem dögszag... - borzong meg, visszaemlékezve arra, mikor benn járt, majd megindul befele, és pár lépés után könnyedén felismered az egyre erősödő virágillatot; az üvegcse tartalmának illatát. Ha felvennéd állati alakod, talán még most is meg tudnád mondani, hova loccsant ki a kivonat.
Nem kell sokat menni, hogy az egyik kanyar mögött meglássad a két fekete alakot, melyeknek pontos körvonalait a sötétségben nem látod, de biztos lehetsz benne, hogy jóval megtermettebb, mint a kedvesed. Ezüstös hajuk még így is kivilágít, és ha volt is fontosabb felszerelésük, azt bizonyára a kobold már elvette. A kellemes illatba ugyanakkor itt már keveredik valami kellemetlen, talán a vér és halál szaga.
- Undorító poshadványos üreg, blah, hogy a ragyaverte mocsaras vizelet tisztítson ki… - morogja ingerülten a kobold, miközben hol az ujjaival, hol az alkarjával dörzsöli az orrát, néha prüszkölve, ezzel talán felrázva téged a vizsgálódásból. – Szeretnél tőlük még valamit? Mert nem hiszem, hogy válaszolni fognak… - Kicsit ellenségesen és türelmetlenül csenghet a hangja, de ezt könnyedén be lehet tudni a számára orrfacsaró és bántó szagnak, ami annyira kínozza őt, hogy még a könnye is kicsordul.

Valószínűleg hibát hibára halmozok és egy erős ellenfél már rég kihasználta volna, de szerencsére a kobold nem az életemre tör, hanem csak a csecsebecséit félti, amire meg nekem nem fáj a fogam, csak az a kis törött üvegcse érdekel, amit a kezemben szorongatok aggodalmasan.
Sürgetésemre és indulataimra csak nagy szemeket mereszt, de láthatóan azért valamennyire megnyugszik és bár egy-két pillanatig azt gondolom, hogy nem fogja megtenni, végül is kötélnek áll arra, hogy elvezessen a lelőhelyre, ahol a holttesteket találta.
Végig a sarkában taposok, ezzel is siettetve őt, mert a kétség alattomos féregként vájja egyre mélyebbre magát bennem.
~ Nem, nem lehet, hogy ő van ott, hiszen már messze járt, amikor beszéltünk……de mi van…..mi van, ha kényszerítették, hogy tévútra vezessen? ~ járnak körbe-körbe a gondolataim, csak félig meddig figyelve az utunkat és a kobold szavait.
- Nem akarom lecsapni a kezedről a kobold asszonyokat. – rázom meg a fejem, fel sem fogva, hogy igazán mire is gondol.
Majdnem neki megyek, amikor a sziklamászás előtt megtorpan.
- Ne nyavajogj, hanem igyekezz, mássz! - morgok rá.
A sziklák közötti kis rejtekhely nem túl mély és bár mindenre felkészülök, még sem lep meg végül az az illat, amit találok, hiszen nagyon is ismerős.
~ Lash! ~
Nem is tart sokáig, mire felfedezem a két holttestet, de mielőtt még jobban elöntene a kétségbeesés, meglátom az ezüstösen csillanó fürtjeiket és máris megkönnyebbülést érzek, de amíg nem kutatom át a teljes helyet, azért erősen szorítja az aggodalom a szívemet.
Csak a végén sóhajtok fel igazán.
Most már lazábban hajolok le, hogy megvizsgáljam a két testet, akiket nyilvánvalóan leszúrtak és a női holttestből csak úgy árad a virágillat, mutatva, hogy az üvegcse tartalma őt áztatta el.
A talajt is végignézem és nem találok máshol vért, így valószínűnek tartom, hogy szerelmem sebesülés nélkül megúszta, de még mindig nem tudhatom, hogy nem-e fogták és hurcolták esetleg el.
~ Lash kedvesem, jól vagy? ~ lehelem szinte telepatikusan és megelégednék egy bátorító igennel is, csak tudjak róla.
- Nem, mehetünk. – állok fel és a kis fiolát a zsákomba csúsztatva most már határozottan kifelé indulok. – Tudsz egy jó bejáratot Capital-ba? – kérdezem a kis vakarékot.

//Mesélői//

Arckifejezésével és tekintetével nem tagadja, hogy kicsit kellemetlenül érzi magát a társaságodban, ahogy ilyen módon sürgeted, de azért próbálja tartani a lépést, amit diktálni kívánsz, hiszen továbbra sem gondolja, hogy jól járna, ha felhúzna téged. Szedi csupasz lábait annyira, amennyire lehet, és mikor rámorransz, hogy igyekezzen, valamit érthetetlenül motyog az orra alatt; nagy eséllyel átkozódik, és a hangjából ítélve nem nyűgözted le őt ezzel a megjegyzéseddel. Lehet, hogy nem fogod megölni - most -, de attól még nem sikerült megkedveltetned magad.
Odafenn a két sötételf holttest vár, az egyikük egy nőé, akinek a torkába döftek egy pengét, a férfit pedig a gyomránál véreztették ki, így mindkettejük körül megalvadt, barnás vértócsát találsz. Mindkettő gyors halálhoz vezetett, ezt már ránézésre megmondhatod, noha a sötétben kicsit korlátosak ezen képességeid. Amíg vizsgálódsz, addig a kobold türelmetlenül várakozik, de nincs akkora mersze, hogy ingerülten szóljon, csak egy idő után. Sunyin összehúzódó szemeit az eltett üvegcsén tartja addig, amíg a táskád el nem rejti előle, és mintha transzból ébredne, úgy kapja feléd a fejét, mikor szólsz hozzá, kiadva az indulásra való utasítást, gyorsan utánad iramodva.
- Má' azt hittem, megfulladok - böki ki morcosan. A kérdésed hallatán egy pillanatra hitetlenül megtorpan, ám hamarosan ismételten szapora léptekkel halad, közben megvakarva az állát és a nyakát elgondolkodón. Nem igazán számított társaságra, noha korábban már engedtél arra következtetni arra, hogy ugyanaz lesz a célotok, valamiért mégis váratlanul éri. - Hát... Tudhatok - túr baljának kisujjával az orrába, és ez a válasz elsőre elég bizonytalanul csenghet. - De nem lesz ingyé', mondjuk... - végignéz rajtad még mindig az orrában matatva, de sok értékeset nem talál ez alatt a gyors szemlélődés alatt. Fegyverből van épp elég neki, abból többet nem kér, és a csuklódra téved a pillantása, pontosabban a vörös fonatra, ami kikandikál a ruházatod alól. - Az réz? Azt kérem! - mutat rá. - Az teccene az asszonyoknak - dörzsölgeti a kezeit elégedetten, és mintha Lash csak megérezte volna, hogy a saját haját akarja magának egy kobold, meghallod fejedben a hangját:
~ Igen, jól vagyok, Viridiel, semmi bajom. Még Capitalban vagyok, de ha minden jól alakul, akkor hajnalban elhagyhatom a várost. Történt valami? Te jól vagy? Nem fogtak el, ugye? ~ Gyorsan beszél, és egyre aggodalmasabbnak tűnik, a hangja legalábbis erről árulkodik és arról, hogy nincs sok ideje.

Az nyilvánvalónak tűnik, hogy minkét selffel egy-egy penge végzett és a csata nem volt hosszú, ami azt mutatta, hogy az a sötét elf, aki Lash-sal volt értette a dolgát, így némileg enyhült a nyomás, amit az aggodalom támasztott bennem.
Eléggé össze voltak taposva a nyomok és túl sok fény sem volt, ahhoz, hogy többet is megtudjak, így csak a remény maradt arra, hogy szerelmem jól van, de igazán csak akkor nyugszom majd meg, ha tőle magától hallom ezt.
A koboldra nézek, aki pedig láthatóan arra koncentrál, ahogy a zsákomba csúsztatom a kis fiolát, de nem törődöm vele. Ez engem illet, nem őt.
- El is mehettél volna, nem kellett megvárnod. – vetem vissza a mogorva szavait, mert most jobb, ha nem kezd el kötözködni, nem vagyok jó formában ehhez.
Még úgy sem, hogy nagy valószínűséggel tényleg tudhat egy olyan bejáratot Capital-ba, amiről még az ott lakók vagy az őrök sem.
De, ahogy kissé bizonytalanul felfedi, hogy van erre remény, akkor már késő megfutamodnia, lecsapok rá, mint egy héja.
Először csak alaposan megvizslatom, hogy vajon igazat mond-e, de aztán kapzsi szavai eszembe juttatják, hogy miért is nem szeretem a fajtáját, de ezt most félre kell tennem, mert ha a királyunk megmentése a végeredmény és főleg, ha Lash-t is kihozhatom, akkor elég erősen motivált vagyok, hogy megfizessem az árat, amit kér
- Hogy mi? – csattanok fel és szinte hátrarántom a kezem, ahogy megtudom mire is fáj az a pudvás foga.
- Szó sem lehet róla, ez szerelmi zálog a kedvesemtől és különben sem réz!
Indulataimat azonnal elfújja a szél, ahogy meghallom a fejemben azt a drága hangot, amit annyira vártam. Nagyot sóhajtok.
~ Ó hála Természet Anyának! Szerelmem semmi baj, csak…….csak találtam egy barlangot és benne két halottat, mellette hevert egyik kis üveged, azt hittem……….- elakad a hangom egy pillanatra, - azt hittem, hogy talán……de már tudom, hogy jól vagy, ez boldogsággal tölt el, főként, hogy hamarosan kint vagy. Én meg hamarosan érkezem, talán már holnap találkozhatunk is…..De most hagylak, mert nem akarom elvonni a figyelmed, de szólj, ahogy lehet. ~ simogatom meg gondolatban, mert érzem, nem lehet sok ideje rám.
- Ez egy tincs a hajából. – teszem hozzá az enyveskezűnek, némileg lecsillapodva. – Kérj mást.

//Mesélői//

A kobold ellenségesen megrázza magát, amint visszaszólsz neki; szinte látszik, hogy felrobban, és bár szólna, mégis csendben marad. Csak hisztisen karba teszi a kezét, de egyértelműen megvan a maga véleménye az eseményekről és dolgokról, amiket most nem akar az orrodra kötni, tudva, hogy még mindig ő maradna alul, ha elmérgesedne a helyzet. Bár biztos nem sajnálna legalább beleharapni néhány tagodba, aztán remélni, hogy jól elfertőződik és abba halnál bele.
- Mit mi? Az a réz kell - bök ismét a karkötőre, még mindig meggyőződve arról a sötétben, hogy az valamiféle fém, ami nappal szépen és aranyosan csillog, a válaszod hallva meg gyanakodva vonja össze a szemöldökét. - Né'má', nem réz? Azt meg hogy? - érdeklődik, kezét emelve, hogy mutasd meg neki, és ha nem is veszed le, legalább a csuklód emeld elé, hogy kitapinthassa, valóban nem az. Láthatóan nem kifejezetten érdekli őt, hogy szerelmi zálog-e vagy sem, kell neki, ha fém, a kiegészítést hallva meg kettéállnak hegyes fülei, de lehet, a szemei is. Hirtelen kap a fejéhez, és ha lenne kopasz kobakján haj, biztosan most kezdené el tépni.
- HAAAAAJ???? - szörnyülködik hangosan. - Minek hordol te hajat? Az van a fejeden épp elég, meg biztos annak az asszonynak is, ha hozzád hasonló. Nem elég rajta? - tárja szét a karját értetlenül és enyhén felháborodva. - Haj, még ilyet...! - rázza a fejét elképedésében, ezt már inkább az orra alatt dünnyögve. - Jó, akkor mid van? Csillogó és fényes kell, más nem érdekel. Fegyverből már van elég nekem, így aztat megtarthatod. A csizmád is szívesen elvenném, de nagy rám, az asszonyoknak meg nem kell - vonja meg a vállát. Még jó, hogy nem a kristálypáncél van rajtad, mert lehet, még a végén azt kérné fizetségül a bejuttatásodért, és amíg esetleg kutakodsz a felszereléseid közt, mivel fizethetnéd le a koboldot, befut Lash újabb üzenete.

Lash írta:

~ Ó, öh, igen, voltak problémák idefele jövet... ~ jegyzi meg esetlenül, nem szívesen emlékezve azokra a kellemetlen, kényszerbezártsággal töltött órákra. ~ De nem adnám az életem semmi áron, és sikerült megoldani, még ha kicsit... drasztikusan is ~ mosolyog gondolatban kényelmetlenül, belesimulvaa képzelt érintésébe, képzeletben hozzábújva kedveséhez. ~ Mindenképp szólni fogok, amint úgy alakulnak a dolgok, és örülök, hogy neked sincs bajod ezek szerint. Nagyon hiányzol és nagyon szeretlek, holnap pedig akkor együtt megyünk tovább. Ha korábban szabadulnék, akkor megvárlak valahol.

Sejtettem, hogy ez a kis füldugasz kobold nem fog örülni annak, ha megtagadom tőle, amit kinézett magának. Persze akár kényszeríthettem volna is, hogy vezessen az általuk használt bejárathoz, hiszen a szavai elárulták, hogy egész kolónia élhet a városban belőlük, de akkor állandóan résen kellett volna lennem, hogy ne vágja el a torkom, na meg nem dobjon fel a sötét elfeknek. Jobb lesz lekenyerezni valami aprósággal, de az nem lehet olyan dolog, ami engem Lash-hoz köt.
Azonban a majdnem dührohamhoz hasonló megnyilvánulására azért meglepődve és egy lépést hátrálva reagálok.
Végül erőt veszek magamon és egy bosszús morranással az orra alá dugom a csuklómat, hogy a vaksi szemével végre lássa, hogy tényleg nem fém az, ami a csuklómat díszíti és a szívemet melegíti. Bár vigyázok azért mert elképzelhető, hogy ez az ostoba még megharap indulatában.
- Nézd meg! Ez valóban haj és nem valami csillogó fém.
Aztán végre felfogja és meg elrántom a kezem, biztos, ami biztos.
- Csihadj már le te ostoba, romantikátlan ……félcédulás! – vágom hozzá kissé mérgesen, de elég hangosan, hogy véget vessek a hisztijének és a mondat végét igen csak másként fogalmaztam, mint elsőre kibukott volna belőlem. – Semmit nem tudsz a szerelemről, úgy, hogy hallgass, akkor talán kapsz mást. – kezdem számba venni, hogy mit adhatnék neki, ami nem fontos annyira és fémből van, meg csillog……. –
Lash telepatikus üzenetétől újabb melegség fut végig rajtam és nem sok kell, hogy a kedves hang könnybe lábasztja a szememet, de itt ez az ostoba kobold……..
~ Vigyázz magadra nagyon és tégy meg bármit, bármi drasztikusat, ha kell, csak maradj életben, térj vissza hozzám. Én is szeretlek és nagyon várom a találkozásunkat. ~ küldöm az üzenetemet a vágyaimmal megforrósítva.
- Ezt megkaphatod! – emelem ki a zsákomból a kisebbik, elf mintákkal díszített kulacsomat, ami a kívánalmaknak megfelel, nekem meg van egy másik bőrből. – És ha jó, akkor indulhatnánk végre? – noszogatom, hogy ne sokat tököljön.

//Mesélői//

Egyelőre nem úgy tűnik, mintha annyira meg akarna harapni. Kíváncsian szemléli csuklódon a fonatot, még rá is szagol, már amennyire megengeded neki, és elégedetlenül veszi tudomásul, hogy valóban nem fém.
- Há' ez nem fém... - mondja ki csalódottan az arcára egyértelműen kiülő gondolatait, majd mikor romantikátlannak nevezed, először felszalad homlokára a szemöldöke, utána haragosan vissza közvetlenül a szemei fölé. - Hogy ééén? Romantikátlan?! - felesel vissza, és ha lenne gatyája, most biztos felhúzná ingerültségében, mintha bunyóra készülne. - Én igenis megadom azt, amire egy asszonynak szüksége van! És ezen kívül nincs másra szüksége, én má' csak tudom - Hadd ne mondjam, melyik pucér tagjára mutat... - A szerelmet is ugyanilyen jól ismerem, csak az a ragyaverte asszony nem ismerte el az érzéseim, pedig igencsak próbálkoztam - vakarja meg az állát, és sejtheted, hogy mennyire hajtották az érzelmei; inkább az ösztönei. Mikor aztán előveszed a kulacsot, felcsillannak a szemei, és azonnal kikapja a kezedből, amint kellően közel került hozzá. Nézegeti, megszaglássza, még meg is nyalja csak azért, hogy biztos legyen benne, valóban jó, megrázza, és ha maradt benne még valamicske ital, akkor biztos kibontja és ledönti a torkán. Az nem érdekli, milyen folyadék van benne, tőle aztán lehet víz, bor, bármi, megissza, mert önző.
- Most mán igen - bólint egyet a kobold, és jókedvűen indul el visszafelé a cuccaihoz. A sziklákról viszonylag könnyedén ugrál lefelé, adott esetben, ha kapaszkodnia kell, a szájába veszi a kulacsot, és azt harapva ereszkedik le egy lejjebbi szintre, nagyjából ugyanazt a tempót diktálva, amit felfele menet is.
~ Ígérem, hogy visszatérek hozzád, Viridiel, bármi áron ~ hallod még gondolataid közt Lash hangját egyszerre határozottan és elérzékenyülten az intenzív és melengető érzéseidtől, és ha üzensz még neki, akkor biztosan a visszhang lesz a telepatikus útvonal végén a barátod, vélhetően állati alakját felvéve, mert semmi rosszat nem érzékelsz, ami esetleg történhetett volna vele.
Nagyjából a sziklákkal borított dombról leérve fut be hozzád Hirannis üzenete.

Hirannis írta:

- Viridiel! Ugye nem esett bajod? Sajnálom, hogy így alakult. Tényleg azért jöttünk, hogy segítsünk utad során, nem pedig azért hogy hátráltassunk. Mindenképp indulnék utánad, de egyedül merész és életveszélyes próbálkozás lenne. Meg most már magunkra maradtunk. - szólongatom a férfit izgatottan. Ha baja esett az megint az én számlámra lesz írható.

A kobold visszaérve elégedetten szemléli gyűjteményét, majd elkezdi kiválogatni azokat a dolgokat, amiket az asszonyok is értékelhetnek. Ezek közt inkább kisebb fegyverek vannak, pénzérmék, amik összeszedésénél valami olyasmit hallhatsz, hogy jó lesz belőlük nyakláncot csinálni vagy fülbevalót, meg még pár limlom, amit egy intelligensebb lény már nem sok mindenre tud használni. Néhány ruhaneműt is a kellendő cuccok közé tesz, vélhetően már előreszaladva arra gondolva, hogyha lekölykedzik az asszony, legyen mivel melegíteni a csúf apróságokat.
- Reggel jó lesz? - érdeklődik aztán. - Ha akkor indulunk - fordul feléd. - Persze felőlem mehetünk most is - vonja meg a vállát. - De sétá'ni könnyebb nappal.

Az asszonyokkal való romantikázásának kifejtésére csak egy sóhajtással megforgatom a szemem, de nem állok le vele vitatkozni, mert úgy sem bírtam volna szóval, mert kifogtam a világ legzsémbesebb és legszófosóbb koboldját pechemre.
Na jó, egyelőre ne panaszkodjak, hiszen most jó esély nyílt azonban arra, hogy anélkül jussak be Capital-ba, hogy át kelljen verekednem magam az éjtünde őrségen és valószínűleg ott is hagynám a fogam.
Most, hogy Lash úgy néz ki, hogy hamarosan kijut onnan - amire irtó büszke voltam, hogy ennyire okos és ügyes volt, amit talán már el is hisz majd magáról ezek után, - már én is azon dolgoztam, hogy ha egy mód van rá életben maradjak.
- Ne folytasd….elhiszem. – nyögtem ki a gnómnak és a legjobb módszerrel fogom be a száját, a kezébe nyomom a kulacsom, ami a szeme csillanásából ítélve esélyesen nyeri el a tetszését.
Elhúzom a szám, amikor a benne lévő vizezett bort benyakalja, mert már nem is emlékszem mikori az a lötty benne, de neki láthatóan ízlett.
- Remek! – biccentettem és igyekeztem a nyomába maradni, mert most, hogy begyűjthetett még egy holmit, mintha megtáltosodott volna.
Menet közben ér szerelmem ígérete, amitől kivirul a szívem, olyan érzelmekkel teli még a gondolata is, és nekem sem kell sok, hogy szárnyra keljek, így már nem okozott gondot a kobold követése.
Épp leérünk oda, ahonnan elindultunk, ahol a kobold a szétszóródott szerzeményeit hagyta, amikor újabb telepatikus üzenet borzolja végig elmémet és ennek is nagyon örülök, hiszen azt bizonyítja, hogy társaim életben vannak, de azonnal bűntudat is végigsöpör rajtam, hiszen én is üzenhettem volna neki.
~ Hirannis! Ohh, bocsáss meg, hogy nem jelentkeztem, de lefoglalt a menekülés és aztán jött ez a kobold……..Szóval, ne aggódj, nincs bajom és úgy néz ki, be tudok jutni észrevétlen a városba. Jobb, ha most már megvártok a templomban, biztonságban, csak ügyeljetek, hogy ne lásson meg senki. Ha minden jól megy a királlyal és a kedvesemmel térek vissza. Természet Anya legyen veletek! ~ indítom útjára gondolataimat és tényleg remélem, hogy nem esik bajuk.
Most már türelmetlenül várom, hogy a kobold kiválogassa, mivel akarja az asszonyokat „meglepni” és még az sem tud lekötni, hogy információval lát el közben, hogy mit is szeretnek a nőstényeik.
Hát a választék legalább annyira nyomorúságos, ahogy az életüket elképzelem.
- Inkább induljunk most. Különben sem sétálni, hanem inkább sietni akarok és lehetőleg self figyelő tekintetek nélkül, amit neked is melegen ajánlok, ha nem akarsz megválni a csecsebecséidtől. – adok okot neki is a sietségre. – A fényeket elnézve már nem lehetünk messze.

//Mesélői//

Elégedetten bólogat, mikor elismered tudását - legalábbis ő úgy kezeli, hogy elismerted -, a kulacs meg egyértelműen tetszik neki, főleg akkor, mikor kiderül, hogy még ajándékfolyadék is van hozzá. Ilyen üzletet bármikor kötne, a tartalma pedig egyáltalán nem riasztja el őt sem szagra, sem ízre, és a gyomrát sem fogja előreláthatólag háborgatni. Neki nem volt elég régi ahhoz, hogy ne találja fogyaszthatónak, sőt, még körbe is nyalja a száját utána, és bár egy pillanatig a gesztusai és arckifejezése miatt azt hiheted, rá fog kérdezni, van-e még nálad, meggondolja magát. Megbeszéltetek egy árat, és biztosan kunyerálna még, kellően pofátlan is lenne egyébként hozzá, most inkább visszaszorítja az igényeit. Annyira azért nem vicces veled lenni.
További nézeteltérés a jelenlegi felállás szerint nincs köztetek, csendben várod, amíg ő válogat. Legalább háromszor ül neki szelektálni a felszereléseket, mert nincs annyi keze és ereje, hogy mindent elvigyen, és nagyon alaposan fontolóra veszi, mik lehetnek nyerők. Megállapításod pedig elég helytálló, ugyanis amilyen életet ők élnek, az teljesen megfelelő a számukra, de az igényesebb erdei fajnak ez a nyomor legalját jelenti, amit talán soha nem kell megtapasztalnotok egészen addig, amíg természetközelben vagytok. Elvégre a természet szeret titeket, élelmet biztos fogtok találni, akárcsak rejtekhelyet és szeretetet, ruhát pedig idővel tudtok készíteni magatok is, ha arra szorulnátok. Soha nem kerülnétek ennyire aljahelyzetbe, a képességeitek teljesen kizárják ezeket az eshetőségeket. Legfeljebb a városban, ezeknek a betyároknak viszont pont ott van lehetőségük életben maradni.
Meglátásodra a kobold először megrántja a vállát.
- Hát az asszonyok nem rohannak sehova, de hozzájuk én is rohannék - rötyög az orra alatt, és szeme csillanásából sejtheted, hogy a korábban általa szajkózott kezelési módszereket bizonyára nagyon szívesen alkalmazná, azonban ahogy a felszerelése veszélybe kerülését kezded ecsetelni, rögtön elszáll a vigyora. Tűnődve figyeli az összeszedett kacatjait, állát dörzsölgeti, majd az orra tövét, aztán kopasz fejét vakarja.
- Höh... Igazad lehet. De aztán ne engem hibáztass, ha kitörik a nyakad - fordul feléd, és összeszedi a cókmókját, az egyik nagyobb ruhadarabból egy táskát alakítva ki néhány csomóval, kicsit növelve a tárgyak létszámát, amit szállíthat. Nem sokkal, de ez is számíthat valamennyit.
- Akkó' indujjunk, én nemtom, milyen messze van - mondja, azzal megindul kifele az egyelőre igencsak nehéznek ígérkező úton, ahol egy kitaposott ösvény sincs, ami megkönnyíthetné az utazásotokat. Bár biztosan nem azt használnátok, nehogy feltűnést keltsetek vagy valaki elétek kerüljön, akinek a megjelenéséért nem nagyon rajonganátok. Mindenesetre a séta ugyanolyan nehéz, mint azt ahogyan idáig megtapasztalhattátok, néhány kiszögellés még a cipőn keresztül is kényelmetlen lehet, aztán egy-egy rosszabb lépésnél kis híján a boka is kificamodhat. Ezekre nagyon kell figyelnetek, nehogy rosszul járjatok egy észrevétlen gödörrel, egyébiránt eléggé úgy tűnik, nem les rátok veszély, a fények pedig, ha kínosan lassan is, de közeledni látszanak. Nagyjából meg tudod állapítani, hogy reggelre, délre eléred a város határát.

//Itt picit befagyasztjuk a játékot, amíg a Mentőexpedícióban is eljutunk eddig a pontig, cserébe duplázhatjuk annak a játéknak a sebességét, ha úgy alakul. Ha Lash és Viri beszélgetnének, akkor azt meg valahogy megoldjuk //

//Mesélői
És ím, visszatérünk ide innen: https://neminra.hungarianforum.com/t543-mentoexpedicio //

Lashnek lenne ideje néhány órát pihenni reggelig, amíg Viridiel Capital tényleges közelébe ér, ha nem indult volna el. Ha egy sejtésem lehet, akkor az elfek megbeszélték egymás közt, hogy félúton találkozhassanak, de ha esetleg Lasht a közelben való várakozásra kéri párja, akkor a vörös kivár és pihen annyit, amennyit lehet, természetesen biztonságos rejtekben a sziklák közt. Ha várakozik, akkor Viridiel nagyjából kilenc óra tájékán fut be a város környékére, talán két-három óra lenne még maga Capital fala egy gyorsabb tempóban, de azt jelenleg kerülitek a kobold vezetésével. Ha Lash figyel és kicsit körbeszimatol, akkor távolról meg is pillanthatja a férfi és a kobold alakját a sziklák rengetegéből, ha éppen nem alszik, de nem lehet róla meggyőződve, hogy társa az ilyen távolból. Azonban, ha megbeszélik a félúton való találkozást, akkor már kora reggel találkozhatnak, bőven biztonságos távolban a sötételf várostól.
Viridielt a kobold kíséri, hol traktálva a saját mondókájával, hol elfoglalva azzal, hogy kitalálja, merre haladjanak, emlékezve az útmutatásokra. Jelenleg némán rója az utat, keresve a körülöttetek lévő magasabb pontok közül azt, melyik lehet az, ahol bejuthattok a városba, aztán némi bizonytalan keresés után realizálja, hogy még jóval odébb van ez a járat. Jól el van rejtve állítása szerint, bár az elmúlt órák sétája egyelőre eredménytelen volt ilyen szempontból. Megemlítette a kis vakarcs azt is, hogy van egy külön bejárat, de lehet, mostanra kezdesz elbizonytalanodni olyan szempontból, hogy tényleg van-e, annyiszor emleget és bizonygat, ugyanakkor még ő maga sem tudja egészen pontosan és biztosan, merre kell keresse.
- Asszem, ti nem rajongtok annyira azokért a szagokért, amik ilyen… fő’d alatti járatokban vannak, de kibírod, ha büdi van egy darabig, ugye? - néz rád egy kissé kétkedőn, és nehéz lenne eldönteni, hogy elküldene téged a búsba még a szavaid ellenére is féltve tőled a koboldasszonyokat, vagy örömmel veszi birkatürelemmel megáldott személyiségedet. Legalábbis a kezdeti nehézségek után eléggé úgy tűnt a számára, hogy igencsak jó hallgatóság vagy, még ha egy picit parancsolgatós is.

Nem tudná tagadni, hogy mennyire felkavarta őt az elmúlt néhány nap, illetve azoknak az alakulása, elvégre mégiscsak egy sötételffel kötött egy igencsak értékes barátságot. Ezt nem mondhatja el magáról mindenki, ráadásul egyszerre szomorú és boldog attól, hogy ennyire hasonló élményekben volt részük. Talán, talán egy kicsit tudott neki segíteni vagy mutatni olyat, amit nem kaphatott meg mástól, legalábbis reméli, hogy képessé vált adni, még ha az elején nagyon harcias is volt és kicsit ellenségesen kezelték egymást. A végeredményhez képest a találkozásuk eleje annyira nevetséges, és már most nevet kínjában azon, mikor arra gondol, megpróbálta megölni őt.
Viridielt igyekszik elérni telepatikus kommunikációjuk segítségével, és ha esetleg nem hajlana az ötletre, hogy elinduljon felé, akkor elkezdi felsorakoztatni az érveit, miért lenne jó, de előbb az érzelmi oldalánál fogja meg, kezdve azzal, hogy majd’ egy hete nem látták egymást, és sokkal nagyobb biztonságban érezné magát, ha végre láthatná. Nem sajnálja tőle a kedves szavakat, azt, hogy milyen mélységesen és elkeserítően hiányzik neki, hogy szeretné, ha végre mihamarabb megölelhetnék egymást, és ha ez nem lenne elég, akkor azt is az orrára köti, hogy nem kifejezetten tartja szerencsésnek, ha veszteg marad egy helyen, mert ha mozgásban van, akkor elkerülhet pár szerencsétlen véletlent, esetleges kutakodókat, és nem sorulna szarokba… Persze ugyanez igaz lenne akkor is, ha maradna, de erre nem akar rávilágítani – csak minél hamarabb láthassa már! Nem érdekli őt, hogy piszkos és mocskos, az arcára rászáradt a vér és bizonyára bűzlik a csatornában töltött idő miatt, nem beszélve arról, hogy az elmúlt események rendesen megizzasztották őt.
Ha sikeresen záródik a kommunikáció ezen része, akkor először állatként indul meg, rejtekről rejtekre haladva, nagyon óvatosan közlekedve, kiélezett érzékeire és ösztöneire támaszkodva mindvégig, mert nem akar véletlenül sem egy sötételf csapdájába kerülni. Néha megáll, hogy újabb útmutatást kérjen, bár már a csillagok, amik segíthetnék őt a tájékozódásban, sorra húnynak ki, ahogy a nap egyre akaratosabban emelkedik magasabbra, de minden lehetőséget megragad, ami a tájékozódásban és tájékoztatásban segítheti őt, őket.
Pár órányi gyaloglás veszi így kezdetét, amit hol állatként, hol elfként tesz meg, sietősen haladva az imádott férfi felé. Sehol senki, talán túl korán van még ehhez, de az is lehet, hogy soha nem volt nyüzsgő maga Zevadar birodalma már csak azért sem, mert ennyire kietlen, hideg és elszomorító. Kicsit kényelmetlenül is érzi magát a természet ilyen minimális jelenlététől, ám mikor megpillant két teljesen másféle alakot, kizökken az elmélkedésből, majd összeszűkíti a szemeit, úgy figyelve őket. Visszaveszi elf alakját egy szikla mögött, óvatosan lesve ki, haját közben szorosan hátrafogva, mielőtt néhány élénken vöröslő tincs elárulná őt, bár nem tudná megmondani, hogy mennyivel jobb az odébb bóklászóknak a látása. Azt viszont nem hagyhatja figyelmen kívül, hogy talán Viridiel az, noha fogalma sincsen, hogy mégis kinek a társaságában érkezett – a törpéhez sem elég magas ez a figura, ráadásul fura a járása és a formája egyaránt, de láthatóan vezeti feltételezett párját, még ha bizonytalanul is.
~ Viridiel? ~ érdeklődik. ~ Lehet, látlak, de nem vagyok benne biztos… Fordulj, kérlek… Balra, és emeld fel a kezed, vagy nem… Inkább guggolj le, igen, fordul balra és guggolj le! ~ kéri meg rá, és ha ezt megteszi, akkor a gyomra összeszorul, a szíve szinte kiugrik a helyéről és kis híján elsírja magát, akkora boldogság és megkönnyebbülés fogja el. Még gyorsan körbenéz, mielőtt egyenesen egy csapdába sétálna bele vagy túlságosan leengedné a védelmét, de utána úgy ugrik elő a helyéről, mintha veszett kutyák üldöznék. A sziklás vidéken igyekszik gyors tempót diktálnli, néha megbicsaklik, de gyorsan sikerül másik lábával támasztania magát, és már fut is tovább, próbálva elkerülni a lábtörő repedéseket, hogy kedvese karjaiba rohanva átölelje őt szorosan, simulva és bújva hozzá, azt se tudva, hogy a hátán pihentesse a kezét, vagy ezüstös fürtjei közt.
- Úgy hiányoztál… - suttogja, figyelmen kívül hagyva kissé megtépázott állapotát, piszkos arcát Viridiel nyakába rejtve.

- Ne félts engem ……hahh….különben is, hogy hívnak téged? Még nem mondtad a neved. Engem hívhatsz Viridielnek. Szóval ne félts, elég ügyesen elboldogulok, szóval siessünk, ne fogd vissza magad.
Reméltem, hogy elég jól magára kötözte a holmiját, mert nem szerettem volna azért lebukni, mert úgy csörömpöl, mint egy üres páncél.
Csak a szemem forgatom meg a nagy vak vezet világtalan helyzetben, hiszen ha ő nem tudja milyen messze van, akkor ki? Elvileg az ő titkos járatáról van szó!
A nagy szavak ellenére azonban igen csak a lábam elé kell néznem, mert a sziklás, rejtett repedésekkel szabdalt felszín alaposan meg tudja tréfálni az embert és hamar ott találhatom magam törött lábbal és abban biztos vagyok, hogy a kobold „barátom” előbb rabol ki, mint, hogy segítséget nyújtana.
Mikor megérzem az ismerős bizsergést, ami a telepatikus üzenetet jelzi, majd kiugrom a bőrömből, hiszen alig várom már, hogy megtudjam Mi történt kedvesemmel és végre ölelő karjaimban tarthassam, így természetesen nem kell túl sokat győzködnie, hogy megszaporázzam, amennyire csak lehet a lépteimet, de azért próbáljam meggyőzni, hogy a biztonságát tartsa szem előtt. Ilyen közel a selfek fővárosához, könnyen botlik őrjáratba, vagy akár egy visszatérő kisebb seregbe az ember, hiszen én is alig tudtam kikerülni az egyiket.
Csak azért hagyom könnyen rábeszélni magam, hogy elém jöjjön, már az említetteken kívül, mert ezzel is távolabb került a várostól, ám azt még nem igazán gondoltam át, hogy azután meg oda szándékozunk bemenni.
~ Szeretlek és már alig várlak! ~ búcsúztam el tőle, mikor kiderült jól van és éppségben van.
Jó volt tudni, hogy most már bármikor „beszélhetek” vele, nem kell azon aggódnom, hogy esetleg pont rosszkor vonom el a figyelmét.
Nagyjából reggelre teszem, hogy összetalálkozhatunk és erőszakkal kell rávennem magam, hogy ne ezen örömködjek, hanem a lábam elé figyeljek.
Azért egy kis idő múlva – bár sokáig csak hallgattam a kobold végelláthatatlan szövegelését, - csak feltűnt, hogy nem olyan biztos magában, mint ahogy ezt elhitette velem.
Láthatóan keresi az utat, én meg egyre gyanakodva nézek rá.
- Hogy, hogy nem tudod biztosan hol van? Általában egy titkos járatot megjegyez az ember, csak van valami ismertetőjeled hozzá? – morgolódom fogcsikorgatva, de még adok neki esélyt, hiszen Lash-t úgy is meg akarom várni, na meg a főkapun úgy sem sétálhatok be. – Ki fogom bírni, nem lehet rosszabb sokkal, mint most. – húzom el az orrom, mert amikor felőle fúj a szél, hát nem rózsaillatú, azt mondhatom.
Azt hiszem muszáj lesz még kibirnom egy darabig, amíg van remény, hogy titokban bejuttat a városba, így igyekszem jó képet vágni mind a szóözönéhez, mind a szagához.
Hosszú lesz az éjszaka!
Egy kis pihenőt beiktatva virradt ránk a hajnal, amikor ismét megéreztem Lash kellemesen csiklandós üzenetét, de amitől őszintén először kikerekedtek a szemeim, aztán gyanakodva körbe kémleltem, hogy biztos valahol somolyogva bújuk meg és csak egy jót akar kacagni rajtam, de tagadhatatlan, hogy mivel alig vártam, hogy forró csókot adjak neki, még hülyét is szívesen csináltam magamból.
~ Csak neked, csak ma és csak most. ~ adtam bele nem kis érzelmet a válasz üzenetbe és tettem amit kért, balra fordultam és leguggoltam.
~ Most te jö……….- jössz, akartam mondani, de ekkor már megpillantottam a szikla takarásából kirobbanó vörös üstökű alakot, aki olyan szédítő sebességgel közeledett, hogy attól féltem, hogy a végén az orrom előtt töri össze magát, ezért természetesen én is előre lendültem, hogy akkor már ketten legyünk, de……főleg azért, hogy végre a karjaimba kaphassam.
- Élsz és itt vagy! Nagyon-nagyon aggódtam érted! – hadartam én is, se hallva, se látva, vagyis csak őt láttam, csak csillogó szemeit, ismerős, meghitt illatát, nem foglalkozva azzal, hogy milyen állapotban van.
Itt volt…..velem!
Jó darabig elvettem szavát csókjaimmal, volt mit bepótolni.
- Soha többé nem engedlek ilyen messzire magamtól. – szorítottam magamhoz utána is.

Megmelengetik őt a telepatikus szavak és az a szeretet, amit benne érzékel, és már ez önmagában elegendő ahhoz, hogy valamivel gyorsabban szedje hol a lábát, hol tappancsait. A szíve zakatol a gondolatra, hogy már csupán órák kérdése, hogy ismét együtt lehessenek, és nem érdekli őt egyetlen veszély vagy akadály sem, szembenéz velük, persze ettől még elővigyázatos marad. Néha azért hátrapillant oda, ahol Hiriont feltételezi, noha már elég messze jár, és talán nem kellett volna tőle ilyen hirtelen elválni. Igazság szerint maga sem tudja, hogy mi a helyes döntés ebben a helyzetben, de ott, akkor, ezt látta a legjobbnak. Talán nem haragszik meg rá, és jobb is, ha kettesben hagyja a testvérével.
Órák telnek el, maga se tudja már néha, hogy jó irányba jön-e egyáltalán, ám mielőtt végérvényesen megkérdőjelezné ennek az útvonalnak a helyességét és elkezdene bizonytalankodni önmagában, megpillantja a két alakot. Az egyik feltűnően ismerős, de biztosra akar menni, és csupán a szándék, hogy nem akar csapdába kerülni egy Viridielhez hasonló alkatú alak által, vezeti őt arra a kérésre, amivel párja felé fordul. Elvégre mégse guggol le senki csak úgy a semmi közepén! Ez tökéletes bizonyítéka lenne annak, hogy nem tévedett, bár párja válaszüzenete egészen másként cseng, mintha nem értené, mi a szándéka ezzel, de nem is érdekli ez őt igazán. Elvigyorodik ugyanakkor arra az érzelmi kitörésre, amilyen módon mindezek elhangzanak, szinte megfürdőzik benne, úgy árasztja el őt.
A boldogság, amint végignézi, ahogy az alak leguggol, elsöpri őt, és kis híján elővigyázatosság nélkül indulna felé, de rövid szemlélődést követően úgy szedi a lábait, mint talán soha életében. Olyan ez, mint mikor Erdőszélnél találkoztak a pokoli élményeket követően annyi különbséggel, hogy most nincs mit szégyellnie, a viszontlátás öröme és élménye viszont tagadhatatlanul olyan erős – vagy erősebb. Nehéz lenne megmondani.
Fáj minden egyes félrebicsakló lépés, de meg sem érzi, úgy halad tovább megállíthatatlanul, és érzi, hogy még egy átugorhatatlan szakadékot is képes lenne átívelni ezzel a lendülettel. Arról nem is akar hallani, hogy felbukik a következő pillanatban, és bár nem lenne kizárva ez a következmény, mégsem történik meg, maga se tudja, milyen csoda következményeként. Képtelen lassítani mindeközben, még akkor sem hajlandó rá, mikor megpillantja a férfi közeledését, és ha tehetné, biztosan még nagyobb iramot diktálna. Fogalma sincs, hogy így mekkora erővel ütköznek egymásnak, az azonban biztos, hogy kiszorul belőle a levegő, amint vágyódón és szorosan magához öleli, minél jobban érezni akarva párja közelségét, teste melegét, lélegzete cirógatását a nyakán és a fülében, és bár lélekben bizonyára soha nem váltak el, most érzi igazán, milyen letaglózó volt Viridiel hiánya és mekkora ereje van annak, hogy ismét együtt vannak.
- Itt vagyok, igen, itt, veled, visszajöttem hozzád – válaszol sietősen, kissé eltávolodva, hogy Viridiel minden vonását újra láthassa, újra érinthesse, hogy belefeledkezzen vágyakozó és gyönyörködő pillantásába, heves csókokkal koronázva meg a találkozás örömét. Viszonozza úgy, ahogyan tőle telik a lehető legtöbb szenvedéllyel és forrósággal, nyakánál ölelve őt, egy idő után ujjaival az ezüstös fürtök között járva, aztán hol rámarkolva a hajára, úgy húzva maga felé, hol kényelmesebbnek találva öltözéke alatt a lapocka környékén a túlfűtöttségtől kiváltott marást, igyekezve körmeivel nem felszántani a bőrt. Megfeledkezik minden másról, az őket érhető veszélyekről, mohón fogad be minden élményt, és bár követelne többet, szükségtelen, úgy elborítja Viridiel szerelmével, ő pedig töltekezik belőle, engedve visszaringatni magát a csodákkal teli világba, ami akkor sem múlik el, mikor nagy nehezen csillapodnak hirtelen kirobbanó vágyaik és érzelmeik, valahol csodálkozva, hogy nem forrtak eggyé teljesen.
- Nem is akarok ilyen messze lenni tőled – bújik hozzá, szorítva magához a férfit percekig. – Szeretlek, nagyon szeretlek – suttogja, de aztán csendben élvezi az ölelést és ragaszkodást, aminél azt érzi, képtelen teljesen viszonozni. – Viridiel – szólal meg egy kis idő után, de még mindig nem engedve őt el, és meggyőződése, hogyha bárki lenne körülöttük, bolondnak nézné őket. – Ígérem neked, ígérem, hogyha innen visszajutunk Awyrisba a történésektől és azok eredményétől függetlenül... – Eltávolodik, hogy Viridiel szemébe nézhessen mosolyogva, jelentőséget adva további szavainak, illetve látni akarva a férfi reakcióját. – Bemutatkozom a családodnak, és ott leszek veled addig, amíg újabb feladatot nem kapsz.

//Mesélői//

A kobold csak megvonja a vállát, mikor a sietségre térsz ki.
- A te gizda lábaidon gyorsabban haladnék – böki ki, de bizonyára nem azért mondja ezt, hogy a nyakába vedd a büdös koboldját, szimplán rávilágít arra, hogy hiába szedi gyorsan a lábait és hiába izgága, attól még te magasabb vagy nem is kevéssel, ezáltal jóval könnyebb neked ugyanazt a távot megtenni, mint neki.
- Bukzrisk, bár nemtom, mit érdekel – árulja el aztán a nevét látványos értetlenséggel, és valószínű, hogyha kobold kérdezte volna, nem lenne benne ennyi furcsállás, egy kívülállótól inkább azt szokta meg, hogy így el akarják őt kapni vagy éppen úgy megnyúzni enyves kezeiért. – Ha mindenféle dicsőséget elrikácsósz rólam és arró’, micsodajó szerető vagyok, a másik nevemet is elmondom – vigyorog rád, de még ez a gesztus is inkább tűnik visszataszítónak ragyás-ráncos pofáján.
Az indulásotokkal igyekszik tartani egy elég jó tempót, amim neked kényelmes sietségű, a felszereléseket elég jól rögzíti magához, és inkább a praktikusakat vette magához. Mit sem tud a beszélgetésetekről Lashsel, csak halad, makog magában, aztán néha hangosan az orrodra köti nőcsábász élményeit, amit te kénytelen-kelletlen hallgatni kényszerülsz. Próbál bevonni ebbe a témába, hogy te hogyan cserkészed be a női példányokat, de nem olyan biztos, hogy ebbe annyira szívesen csatlakoznál. Vélhetően hárítod is a kérdéseit kitérő válaszokkal, amiket magára sem vesz, később újra rákérdez hasonló dolgokra, magyarázva neked aztán az elképzeléseit, hogy hány kölyköt akar és milyen nevelésben részesítené őket. Azt is elárulja továbbá, hogy lopásra miként tanítaná a csemetéit, így tényleg egy igazi élmény vele az út, biztosan nem unatkozol mellette.
- Jóvanmá, no! – áll meg, csípőre téve a kezét. – Szerinted ezen az undok ragyaverte helyen lehet normálisan tájékozódni? – fintorog és förmed rád, körbemutatva a kopár sziklák rengetegében. – Te is vezethetsz, de nem hiszem, hogy jobban járnánk – morogja, azzal megfordul, és battyog tovább, hamarosan viszont visszaszerzi a kedvét a beszélgetéshez, úgy fél óra után, és ismét löki magából a szavakat megállíthatatlanul. Nem annyira hangos, hogy ne tudj figyelni a környezetedre, de attól még nem sajnál a saját hangjától. Amikor aztán észreveszi, hogy megálltál, hátrafordulva vonja össze a szemöldökét szinte már gonoszul, így reagálva guggoló helyzetedre, és visszasétál melléd.
- Mi a ragya ütött beléd? – vonja fel egyik szemöldökét, karba téve a kezét, pillanatokig értetlen gyanakvással figyelve téged, és ha esetleg őt néznéd, akkor biztosra vehetnéd, hogy őrültnek talál. Aztán, mikor szeme sarkából megpillantja a feléd loholó Lasht, és még te is lendülsz felé, na, akkor dönt úgy, hogy a vörös haj láttán riadtában behúzódik valami mögé, mert nem éppen a párodhoz hasonló lényekhez van szokva. Nyilván tőled is meg kellett volna ijedjen, de az ezüstös hajad vélhetően ismerősnek volt elkönyvelve, ugyanakkor ez a tűzvörös, ennyire élénk szín teljesen szokatlan a számára, na meg az a vehemencia! Hát ilyen asszonyt ő nem kér!
Egy darabig csak néz, összehúzza a szemeit értetlenül, grimaszolva nézve végig azt a csóközönt, amit nem sajnáltok megmutatni, ő pedig közben kisujjával az orrát túrva bújik elő ideiglenes rejtekhelyéről. Helyettetek is körbenéz párszor, hogy van-e bárki a környéken, amíg egymás jelenlétébe feledkeztek, de mikor ezt folytatjátok egy öleléssel, csak egy mélyet sóhajt, nem hangosan, csak halkan. Azért emlékszik, mire lehet képes Viridiel és nincs kedve megkockáztatni, hogy elkapja a grabancát és bőrtáskát csináljon belőle, még ha nem is lenne a leggusztusosabb darab. Még pár szóváltásra van lehetőségetek, amikor megunja a várakozást, és még mindig az orrát túrva köhint egyet.
- SZÓVAL... – hívja fel magára a figyelmet, közelebb lépve hozzátok. – Ez az a nőstény, akit keresté’, meg akié az az izé a kezeden? – néz először Viridielre, aztán Lashre, kicsit körbesétálva, de láthatóan nincsen elragadtatva, az eddigiek alapján pedig sejtheted, hogy nem fogja véka alá rejteni a véleményét. – Hát nem egy szépség... – mondja, és ha esetleg rosszallón vagy figyelmeztető jelleggel figyeled őt, akkor azt meg fogja érezni, és azonnal javítja magát: -... nééélküli öhm... lény... asszony... – vakarja meg a kobakját tanácstalanul. – Akkó’ ő is jön velünk? - tereli erőteljesen a témát.

Majdnem hasra estem, amikor felfogtam, hogy miről beszél Bukzrisk, akinek már ezt a nevét is alig bírtam kiejteni, de hogy még dicsérjem is a ronda fejét és „dicső” tetteit, hát azért inkább kétszer megjártam volna a démonok birodalmát.
- Kösz, nekem elég egy név is, nem vagyok kíváncsi alkat. – hárítottam gyorsan, mielőtt még további ajánlatokkal lát el.
Így sem úszom meg, hogy ne traktáljon később a hódításaival, amit csak beletörődően hallgatok, mert félek, ha bármit is szólok egyre rosszabb lesz, így amikor arról kezd faggatni, hogy én, hogy veszem le a lábáról a kiszemelt nőstényt, azt lódítom neki, hogy szent fogadalmat tettem, hogy nem érintek nőt, míg ki nem nő a szakállam. Bár erre kapok tőle egy fürkésző és egyben döbbent pillantást, de legalább leszáll a szerelmi életemről, de a sajátjáról sajnos nem, sőt még a gyerekneveléséből is kapok pár „követendő” példát.
Éééééés nem veszi túlságosan a szívére, mikor a tájékozódási hiányosságát vetem fel és még ez sem veszi el a kedvét a további szórakoztatásomról.
Mondtam már, hogy hosszú lesz az éjszaka?
Mikor aztán Lash kérése megtalál és tudom, hogy bár nevetséges, amit csinálok, ezzel végérvényesen visszakapom őt, nem érdekel a kis gnóm kimeredt szeme, amit rám szegez, mert úgy véli megőrültem, csak az számít, hogy VÉGRE ITT VAN A SZERELMEM!
Ha ezért fejre kellett volna állnom és azon pörögni, azt is megtettem volna!
Innentől se nem látok, se nem hallok, csakis egyedül Lash van előttem és csak az ő jelenléte számít, tőlem egy sereg éjelf is elmasírozhatott volna mellettünk, nem, hogy a vakarcsra figyeljek.
Nehezen tudok kedvesemmel betelni, annyira vártam már ezt a pillanatot és akkor volt a megkönnyebbülésem, hogy a sóhajaim egy felhőt meg tudtak volna tölteni.
Élveztem a cirógatását, ajka forróságát, heves érzelmi kitörését, amiben nem maradtam alul, de tagadhatatlanul jól esett, hiszen emlékeztem rá, honnan indultunk és boldog voltam, hogy idáig eljutottunk.
Nincs az a közelség, ami elég lenne és ezzel érezhetően kedvesem is így van és bár nagyon szívesen megmutatnám, hogy mennyire, de mennyire hiányzott, azért elmém mélyén még van annyi józanság, hogy felfogjam hol és kivel vagyunk. Bár ez a józanság nagyon halovány és a szerelmi vallomása és az ígérete, olyan mértékben megérint, hogy először csak bambán nézek rá, mint aki hirtelen elfelejtett mindent, aztán olyan szorosan ölelem magamhoz, hogy csak remélni mertem, hogy nem okoztam neki fájdalmat, így gyorsan elengedtem és kissé eltolva magamtól néztem rá homályos tekintettel, kissé elcsukló hangon.
- És én nagyon-nagyon boldogan mutatlak be nekik. Óóóó, Lash, nem tudod, milyen örömöt okozol ezzel nekem. Hidd el, a szüleim imádni fognak! – csókoltam meg szívem minden hevességével.
Nehezen tudtam csak elszakadni ettől a gyönyörű lánytól, aki kitöltötte az eddigi életemet és célt adott a jövőmnek, mikor a kis……izé….. Bukszus, vagy….Bukrizs…….nem,…. Bukzrisk hangja belerondított ebbe a képbe, eszembe juttatva, hogy miért is vagyunk itt.
A derekánál tartva Lash-t fordultam a vakarcs felé.
- Először is beszélj tisztességesen a jegyesemmel, leendő gyermekeim anyjával! – morrantam rá, de mosoly bujkált az arcomon, bár ez nem a koboldnak szólt.
Bukzrisk azért érezte, hogy szeszélyes vizekre evezett és – bár csodálkoztam rajta, - azért próbált valamelyest „diplomatikus” lenne, de lehet pusztán jó volt az életösztöne.
- Lash, bemutatom neked Bukr…..Bukzr…..szóval….röviden Buktát, aki tud egy titkos járatot a városba. – mutattam a vakarcsra. – És igen, jön velünk, mivel sosem tudnám rábeszélni, hogy várjon meg idekinn, na meg azt hiszem bele is halnék, ha újra el kéne válnom most tőle. – sóhajtottam színészkedve kicsit. – Igazam van?

//Lasht elvesztettük félúton //

Nem tudná szavakba önteni, mennyire boldog mindentől, a találkozástól, a viszonzottságtól és az örök együttlét látszólagos megvalósulásától, és hiába a számtalan ismétlés, hiába a tény, hogy talán túlgondolja és túlságosan is csepeg a romantikától mindaz, amit hisz és érez, ez így van. Számtalanszor szembesült már azzal, hogy bizonyára soha nem fog tudni mindehhez hozzászokni, és most is ezt kell tapasztalnia: az újdonság varázsával hat rá mindez.
Az ölelésében megnyugvást és biztonságot talál, miközben a vágy befészkeli magát a gondolatai közé, hogy soha nem akar megválni ettől. Mindig a sajátjának akarja, nem akarva megosztani senki mással ezt, mohón fogadva be a melegséget, amit Viridiel erős és biztos karjainak védelme okoz. Nagy nehezen aztán eltávolodik tőle egy kicsit, korábbi elhatározásával előhozakodva eleinte csak óvatosan, aztán egyre bátrabban és egyre kíváncsibban. Mosolyog boldogan, várva, hogy párjára kiüljenek a meglepett, de nagyon is boldog vonások, ám a hirtelen bambasága enyhe furcsállást vált ki belőle. Finoman félredönti a fejét, miközben mosolya esetlenné válik, és már végigsimítana zavartan a férfi arcán, mikor hirtelen olyan szorosan öleli magához, hogy az ezzel járó meglepetéssel kiszorítja belőle az összes levegőt. Arról meg nem tesz említést, hogy a hátára mért seprűnyél igencsak fájdalmas még mindig, de nincs szíve ahhoz, hogy ezzel törje meg kedvese lendületét és egyértelmű boldogságát, helyette inkább viszonozva az ölelést, vagy legalábbis viszonozná, ugyanis mire észbe kap, Viridiel már el is tolja magától. Meglepetten pislog fel rá, nem tudva követni az eseményeket, azonban hamar észreveszi a meghatottságtól fátyolos tekintetet. Önkéntelenül is mély lélegzetet vesz, és bár valahol tudta, hogy hasonló hatást fog kiváltani, elvégre már egy ideje nagyon szeretné Viridiel elérni, hogy végre részese legyen a családi életének úgy, hogy ott van a szüleivel és testvérével, valahogy eddig soha nem volt hozzá meg a kellő bátorsága, hogy megtegye ezt. Nem mintha most meglenne, de megfogadta magában, hogy ennek túlélésével megteszi. Na meg be kell látnia, hogy lassan egyébként is itt lenne az ideje egy lépés megtételének, ami ismét előrébb lendítheti valamelyest a kapcsolatukat.
Boldogan mosolyodik el, amint párja kifejezi döntésével kapcsolatos örömét, és ugyan nem látványosan, de az némileg elbizonytalanítja, hogy a szülei miként fogják őt kezelni vagy egyáltalán el fogják-e őt fogadni. Bár... Ha arra gondol, Viridielnek milyen csodálatos személyisége van és milyen hatalmas szíve, a családja se lehet rossz, hiszen kitől örökölte volna? Mindezek ellenére hangját adná kétségének, viszont azon nyomban elfeledteti vele ezeket kedvese újabb heves csókja, újabb forrósággal öntve el őt, és talán egy picit ezzel túllépi a határt, ám mivel hiányzik az érintése minden egyes porcikájáról, egyik ágával lekúszik, hogy a derekán pihenő kezek egyikét finoman lejjebb lökje formásabb vidékek felé. Pár pillanatra belemosolyog a csókba, ám ez eltűnik, ahogy ismét belefeledkezik a hevesség viszonzásába.
Igazán az érces hang rántja ki őt ebből az elképesztően idilli állapotból, ami a helyszín szempontjából egyáltalán nincs a helyén, magában kuncogva könyvelve el, hogy már megint az egyik legjobb területet találták meg egy újabb változás ígéretének megtételéhez annyi különbséggel, hogy most ő ígér újdonságot. A kobold jelenléte ugyanakkor némi feszültséget vált ki belőle, ám nem távolodik el Viridieltől, inkább csak jobban bújva hozzá, sejtve, hogy ő lesz az, akit társa mellett látott sétálni. Csak hát... Nyilván megfeledkezett róla, annyira el volt foglalva Viridiellel és a jelenlétével, és még szerencse, hogy nem járnak sötételfek a helyszínen, különben már régen a börtöneik felé tartanának. Miért nem tudja érdekelni?
Csodálkozva ugrik fel a szemöldöke az ismeretlen szavai hallatán, ám párja helyrerakja nem csupán szavakkal, hanem vélhetően egy figymeztető pillantással is. Nem tudja, egyszerűen csak sejti, mert arcát inkább a mellkasán tartja, úgy bámulva le a vakarcsra, közben nyakánál ölelve kedvesét. Kezével azonban hamar megtalálja a ruhaanyagokat, amikre muszáj rászorítania, mikor a férfi ecsetelni kezdi, mije is ő. A jegyes említésénél csak halványan elvörösödik, ám a következő posztjára teljesen kigyullad az arca, és úgy rámarkol Viridiel ruházatára mélységes zavarában, mint talán soha, fejét azonnal a mellkasába fúrva. A szíve hevesen dobog, a légzése kissé felgyorsul, ahogyan újra és újra elismétli magában: Viridiel gyerekeinek anyja... Anya lehet, ténylegesen anya, és most már senki sem veheti el tőle, ha belevág... belevágnak, együtt.
Kis híján elájul a hitetlenségtől és boldogságtól, mert hát... mert hát ezek szerint Viridiel készenáll elkezdeni ezt, kész arra, hogy családot alapítson, méghozzá vele, és mintha alig várná, mintha tudna mindent, mire vállalkozik ezzel, mintha biztos lenne benne, hogy felkészült, hogy gondja nem lesz, hogy... hogy... és...
Hogy lehetek ennyire szerencsés?
Félve néz fel a férfi vonásaira, gyerekként rejtőzve tovább a mellkasába fúrt fejjel úgy, ahogyan lehet, hitetelenkedő csodálattal bámulva őt. Nem hiszi el egyszerűen ezt, annyira abszurd, olyan jóleső, hogy arra nincs szó. Elképesztően sokat jelent neki ez a pár szó, hogy megadná neki azt az örömöt, amit elvettek tőle, és úgy adná meg, hogy közben ilyen mélyen gyökerezővé vált a kapcsolatuk ilyen őszinte szeretettel és ragaszkodással. Kívánhatna ennél többet? De vajon tényleg tudja, mivel járna mindez? Belegondolt egyáltalán? Mert nem kevés nehézséggel fog járni, ha esetleg... Nem is esetleg, ha tőle függ, akkor biztos tesz mindennek megvalósításáról, csak hát mikor? Mikor lesz egyáltalán biztonságos ez a kontinens? Mikor nem kell majd tartaniuk semmitől? Vagy elviselik ezeket a terheket is, vállalják ezt a fajta kiszolgáltatottságot? Ő képes lenne rá, bármit megadna és feláldozna azért hogy nem csupán saját álmaitól és céljaitól vezérelve, de Viridielnek is örömöt okozva elkezdje. Viszont mindemellett figyelembe kell vennie, hogy lehet, a felfokozott érzelmek beszélnek most belőle. Mondjuk már korábban is volt erről szó, csak nem így, nem ennyire határozottan, nem ilyen tisztán, és...
Dédelgeti magában az elhangzottakat vörös képpel, vágyódva a felfestett jövőkép iránt, tudva, hogy meg fogja valósítani, csak idő kérdése már. Meg akarja teremteni azokat a körülményeket, amik a számukra kényelmesebbé tehetnek mindent, és ennek első lépése az, hogy elfogadtatja magát Viridiel családjával, hogy legyen mindkettejüknek egy biztos pontjuk, egy fészkük, ahova minduntalan visszatérhetnek. Aztán... Aztán maga se tudja, de minden tőle telhetőt megtesz, hiszen ő maga már húsz éve vár erre, a családalapításra, egy olyan életre, ahol betöltheti a régen áhított szerepet, ahol adhatja bőségesen a szeretetet és törődést. Szinte elolvad ezektől a gondolatoktól, és talán a férfi maga nem is tudja, mit indított el ezzel benne. Még biztos lesznek olyan kérdések, amikkel biztosítja a saját meggyőződését, viszont ezt úgy is kéne rendezni, hogy ne sejtsen semmit, hogy ne találjon ki semmit, mikor akarja és hogyan megvalósítani, hogy milyen körülmények közt akarja meglepni, de ez sok minden mástól is függ. Annyi minden van még előttük, hogy felesleges belelovagolnia magát a témába, de ezzel Viridiel teljesen elültette benne a gondolatot, a lehetőséget, aminek felhozásától talán mostanáig félt.
- Buktát? – pislog fel Viridielre, kizökkenve a gondolatai közül, és aztán a koboldra néz bizonytalanul, még mindig félig abban a másik világban járva, emiatt nem is tudva azonnal reagálni a kérdésre. Amint aztán eljut a tudatáig, hogy érdeklődtek tőle, zavarodottan néz párjára még mindig kipirultan. – I... igen – válaszol bizonytalanul. – Nem engednélek el – bújik vissza ragaszkodón és féltékenyen. – Ezek után nem – teszi hozzá. – De akkor menjünk – távolodik el aztán, rögtön megfogva párja kezét, és bár nem szívesen gondol arra, hogy mi vár most rájuk, jelenleg aligha foglalkoztatja. Sokkal szívesebben ábrándozik, és ha tehetné, akkor biztosan visszaszökne Viridiellel Awyrisba.

//Mesélői//

Magasra ugrik a szemöldöke, mikor megfegyelmezed őt, ám mikor megemlíted jövőbeli terveidet Lashsel, akkor picit jobban és gyanakvóbban figyeli párodat. Hamar kiderülhet az a számodra, hogy egyáltalán nem érti, mi szépet vagy vonzót találsz benne, de hát ő egy egészen más fajnak a tagja egészen más igényekkel.
- Hát amíg tuggya a dó’gát... Meg amíg tud szű’ni... – vonja meg a vállát, nem igazán tudva felmérni, hogy mennyivel szebb vagy jobb a vörös a többiekhez mérten – neki egyértelműen nem tetszik. – Osztán nőjön ki hamar a szakállad, így is kanosabb vagy, mint amit az eddig elmondottak alapján megengedhetnél... – vihog az orra alatt, de nehéz lenne eldönteni, hogy viccelődik vagy gúnyolódik, az viszont bizonyos, hogy komolyan vette a kifogást, amiért nem környékezed meg a nőket. A vigyora ugyanakkor hamar lehervad, mikor a nevét próbálod kimondani, végül egy teljesen másnál kötsz ki, és a dühtől egyre jobban eltorzulnak egyébként is torz vonásai.
- BUKZRISK! – rikácsolja, aztán karba téve a kezét kissé elfordul, mintha csak kéretné magát. – De jó’van, amit kértem, megkaptam, szóval... – vonja meg ismét a vállát, aztán duzzogós gyerekként indul tovább. Néhány órácskát így sétáltok, és talán Lashnek felesleges futkorászás volt mindez, hiszen egyértelműen oda tartotok, ahonnét ő érkezett: a csatorna felé. A város már igencsak közel van, noha még van így is több órás táv, Viridiel azonban biztosan értékelni fogja azt, hogy idáig eljutottatok gond nélkül.
A kobold megáll, elkezd gondolkodni ismételten, hogy melyik szikla mögött haladjatok, de ti sem unatkoztok addig, vagy legalábbis Viridiel semmiképpen sem. Előbb érzi meg azt a félelmet és zavarodottságot, amivel az üzenet is elhangzik pár pillanatnyi késés után:
~ Öhm, Viridiel... futár? ~ hangzik előbb az érdeklődés a fejedben, és kétségtelenül bizonytalan. A hangjából ítélve még csak egy suhanc, aki nagy eséllyel saját felelőtlensége miatt került Zevadar területére fogolyként, és talán még esélye sem volt arra, hogy megpróbáljon megszökni. ~ Van... Van itt előttem egy sötételf nő, ááállítólag ismeritek egymást ~ teszi hozzá, mire halványan felsejlik előtted Ale alakja, és biztosan tudna tisztábbat is közvetíteni, a szorongás és feszültség azonban kellően nagy lehet most az ő oldalán. ~ Azt mondja, hogy nem vadászik rád meg valami hugira, meg hogy versenyre hív, hogy ki éri el előbb az uralkodót, meg hogy ugyanonnan indultok, meg, meg... ő, izé, még... Még azt mondja, hogy imádta, hogy valami Lash a sebébe mart, meg hogy a szemében a halált látta, de nem tudom, van ennek értelme? ~ kérdez a végén a hadarást kövtően, végig tartva a reszketeg, meg-megingó hangot és bizonytalanságot, és biztosra tudhatod, hogy teljesen be van tojva ahhoz, hogy képes legyen tisztán és logikusan gondolkodni. Ha nem teremted le önkéntelenül is a hírek hallatán, akkor ezt még hozzáteszi: ~ Meg van térkép is... ~ teszi még hozzá, igyekezve tisztább képeket küldeni erről, de több papírról van szó rengeteg vonallal, amin elsőre nagyon nehéz eligazodni. Megannyi folyosó, terem, több emelet, és határozottan nem egy kis terjedelmű építményről van szó. Néhány papíron elejtett megjegyzésre jobban fókuszál, és így még az irányt is megkapjátok, de az bizony nem Capitalhoz vezet, hanem egy egészen más birtokra. Így talán érthetőek ezek az elképesztő méretek, amik a sötételf városban nem feltétlenül lehetnének kivitelezhetőek.

Először nem is értem, hogy jön ide a szakállam, de aztán leesik, hogy ezzel szédítettem, amikor mindenáron arra akart rávenni, hogy a szerelmi hódításaimról beszéljek neki, meg adjak tanácsokat.
- Az egyetlen szerelmem kivétel. – vettem oda neki foghegyről, mert sejtettem, hogy ez majd Lash előtt magyarázatra szorul és örültem volna, ha a kis gnóm már befogja a száját.
Nagyon elégedett voltam ugyan akkor magammal, hogy ilyen jól megoldottam a vakarcs név problémáját, mert semmi kedvem nem volt kitörni a nyelvemet, de ez neki nem nagyon tetszett, már ha a döbbent kiáltását és a vörösödő fejét elnéztem.
- Esetleg kiegyezhetnénk ….Buk-kal? – próbáltam vele kompromisszumot kötni, mivel azért nem lett volna jó, ha faképnél hagy épp most. – Tudod nehéz kiejteni ezt a ……a…..bizonyára…..tiszteletreméltó …nevet. – talán ez megbékíti, ha sikerül egy mosolygás nélkül elmondanom.
De úgy nézem nem az a haragtartó fajta, főleg, ha meg van támogatva némi ajándékkal, így talán nem lesz gond, már ha…..megtalálja egyáltalán azt a bejáratot.
Lash válaszát pedig előre tudtam, hiszen még mindig úgy, olyan szorosan ölelt, hogy nem kellett találgatnom a szándékait illetően.
Akármennyire is tiltakozott az ellen a szívem, az eszem tudta, hogy nekünk a sors , vagy Természet Anya egy halált, vagy egy életet szánt és ez ellen nem tehetek semmit.
Magamhoz húztam és egy puszit nyomtam a feje búbjára, aztán bólintottam, induljunk.
Ám nem sokat haladtunk, amikor először halovány, aztán kissé erősödő érzés kaparászását éreztem az elmémben, ami azt jelentette, hogy valaki telepatikusan akarja felvenni a kapcsolatot, de olyan, aki még előtte nem beszélt velem. Aztán a szavak is összeállnak, bár erőlködnöm kell, hogy halljam, ezért megállok és felteszem a kezem, jelezve Lash-nak, hogy mi van.
Ha itt elf jelentkezik, csak egyet jelenthet, valahol itt van Zevadarban és az nem túl jó, de nem kell sokat találgatnom, mert a következő mondata már magyarázattal is szolgál, de olyannal, aminek hallatán elsápadok és halk morgás bukik ki a torkomon.
Legszívesebben a közvetítő elfre kiáltanák gondolatban, hogy kapja már össze magát, hiszen alig értem mit akar átadni, de aztán visszafogom magam, mert tudom, milyen félelmetes tud lenni Ale és biztos vagyok benne, hogy a fiatalemberre ráhozta a frászt és sajnos azt is el tudom képzelni, hogy a kölyöknek ezek az utolsó szavai.
Még ha nehezen is megy a kommunikáció, abban egyre biztosabb vagyok, hogy az aki küldte, csak az a nyomorult démon lehet. De hogy akadt ránk? És honnan tud a tervünkről???
~ Szedd össze magad kölyök! – szólok rá határozottan, nem akarom, hogy a sajnálkozásom még jobban megrémítse. – Mond meg…… ~ gondolkodom sebesen, hogy mi legyen…., ~ mond meg neki, hogy elfogadom a versenyt, de csak akkor, ha téged bántatlanul elenged és Lashrael-t kihagyja a játékából. Ez a kettőnk ügye! ~
Valószínűleg elég ijedt ahhoz, hogy fordítson és hallhatja a hangomban a fortyogó indulatot is.
Az ezt követő képek nem kevésbé zavarosak, de azért ha nehezen is kiveszem egy erőd, vagy valami hatalmas épület rajzai, pár megjegyzéssel fűszerezve.
Memorizálom a térképet és most már biztos vagyok benne, hogy Ale tényleg nagyon akarja, hogy összemérjük vele a tudásunkat és kitartásunkat, számára ez egy újabb játék, ha jól sejtem. Izgalmassá akarja tenni magának a dolgot, viszont nekünk ez élet-halál kérdése és nem csak a királyé.
~ Ha elenged, fuss, ahogy csak tudsz és meg se állj Awrysig! ~ búcsúzom az ismeretlen elftől, remélve, hogy nem esik Ale áldozatául, de erre sajnos nem számíthatok.
- A király nem Capitalban van. Ale oda tart, hogy megölje és versenyt ajánlott uralkodónk fejéért. – mondom halkan Lash-nak, kis szünet után, mert joga van tudni mibe kell belevágnunk. – Nincs sok időnk……küldött egy térképet, ami lehet csapda is, de szerintem ő saját prédát akar. – nézek kedvesemre kérdőn.

Csak bújik és gondolkodik ábrándozva, teljesen elmerülve a boldog végkifejlet lehetőségeiben, és nem is akarja elengedni ezeket a képzeteket, amiknek csalfaságát ugyan utálja, most egyáltalán nem érdekli őt. Egyszerűen túl jó elmélyülni bennük, színesíteni és azon tűnődni, mikor kezdhetik el mindezt, újra megbizonyosodva arról, hogy soha ilyen biztosan nem érezte magát a jövője kapcsán. Elképesztően értékes a kapcsolata Viridiellel, ami elmondhatatlanul nagy biztonságérzetet ad neki a nyugalommal együtt, még ha jelenleg kicsit kalandosabb is az életük, mint ahogyan azt szeretné. Szereti és kitart mellette, és mindent megtesz annak érdekében, hogy támogathassa, tologatva saját álmainak megvalósítását, de talán így, ha az utazás nem lesz kizáró oka a céljai megvalósításában, még ha a tényleges nyugalom és mozdulatlanság nem is lehet egyelőre az övé... Azért kicsúszni sem kéne az időből.
Összerezzen, mikor a kobold hirtelen felkiált érces-karcos hangján, teljes mértékben kirántva őt az ábrándok ködfelhőjéből, és minden figyelmét a továbbiakban a jelennek szánja. Még azt is túl kell élniük valahogyan, nem beszélve az elkövetkezendő kalandról, ami esetében közel sem olyan biztos, hogy élve megússzák. Nem szeretné elveszíteni ezeket az ígéreteket és vágyálmokat, azok létrehozását és megélését, de sajnos ezzel is számolni kell, ami némileg elkomorítja – de nem most. Most örül a férfi jelenlétének, boldog az ölelésében annak ellenére is, mennyire abszurd maga a helyzet.
Párja kompromisszumára szélesen elvigyorodik, amit mellkasába rejt, miközben csendes kuncogás rázza meg őt finoman, kívánva a jobb és kényelmesebb körülményeket, egy kis szabadidőt, viszont ezzel is még várni kell. Kissé megilletődik, mikor kérdéssel fordul felé társa, azonban erre egyértelmű a válasz nem csupán a számára, de Viridielnek is. Elhúzódni viszont nem sokáig tud, ugyanis nem sokkal utána a férfi visszahúzza egy puszira, amitől megint kivörösödik, nem tudva már hova befogadni ezt a sok szeretetet és törődést, soha nem kapva igazán senkitől ennyit. Néha még mostanáig sem tudja kezelni, és attól, hogy néhány napot kivételesen távol töltöttek egymástól, nem kicsit szokott el tőle, ezektől a finom és jóleső gesztusoktól.
A séta viszonylag csendesen telik, legalábbis a részéről, rá-rápillantva Viridielre, a kezét szorongatva, de javarészt inkább az utat figyelve, nehogy véletlen kitörje a lábát egy megcsúszó lépésénél. Bár párja biztosan erre is fel van készülve, így ha rosszul is lépne egyszer, akkor nagy eséllyel vissza tudná őt rántani. Szerencsére azonban erre nincsen szükség, de néhol a bizonytalanság érezhető benne, mikor kicsit meredekebbnek bizonyul egy része. Capital ezáltal ismételten közeledik felé, és jóformán ugyanoda tartanak a jelek szerint, ahonnan érkezett, így néha a pillantása aggodalmassá válik, hiszen fogalma sincs, Hirion milyen irányba tartott vagy hogy ott van-e még Eletheával. Nem szívesen tapasztalná Viridiel ellenszenves viselkedését az irányukba, mert fél attól, hogy nem tudná meggyőzni legújabb barátja jóságáról és őszinteségéről, annyira mélyen gyökerezik párjában a megvetés és gyűlölet annak a fajnak az irányába. Lehetőség szerint így elkerülné ezt a találkozást, és talán még megkönnyebbülésére is szolgál, mikor Viridiel megálljt int. Érdeklődőn vizsgálgatja vonásait, majd jelzéséből hamar megérti, és igyekszik türelmesen kivárni, amíg befejezi a beszélgetést vele, noha a feszültsége és idegessége láttán kicsit rászorít a kezére, valamivel később hozzábújik, kezét elengedve simítva végig a mellkasán. Talán egy mély lélegzet is felszakad Viridielből, ami jelzi, hogy befejezte, így eltávolodik tőle, aggodalmasan nézve őt, várva a megtudottakat, és láthatóan nem nyűgözik le őt a hírek. Először elsápad, amint meghallja azt a nevet, amit egyáltalán nem akart már egy ideje, és annyira, annyira remélte, hogy az orkoknál veszett, de nem... Alig telt el két hét, talán három, de már megint szembe kell nézniük azzal a nővel.
Lehajtja a fejét, maga elé meredve, és őszintén nem tudja, mit higgyen. A legutóbbiak során megbizonyosodott arról saját magával kapcsolatban, hogy képes lenne ugyanolyan aljasan játszani, mint ő, de fél ettől a romlástól, fél a saját démonaitól és viselkedésétől, és inkább játssza az álszentet, próbálva takargatni ezt a megfertőzött oldalát. Saját jósága megkérdőjeleződik ezáltal, a terhei pedig, amikről azt hitte, megszabadult tőlük, még mindig ott vannak.
Kényelmetlenül összehúzódik, némán bólintva egyet, összeszedve magát egy válaszhoz, de maga se tudja, mit mondjon vagy mit érezzen. Túl hirtelen vált hideggé és vérfagyasztóvá minden.
- Talán... Talán a királyt kellően erősnek találja ahhoz, hogy áldozatként elfogadja – mondja halkan. – A sötételf, akivel idáig voltam, valamennyit tudott a fajtájáról – motyogja. – Talán azért akart maga mellett tudni annyi ideig, hogy én legyek neki az utolsó áldozat. – Mély lélegzetet vesz, aztán Viridielre néz kifejezéstelenül. – Még mindig őrültségnek és badarságnak tartom ennek a feladatnak az elvállalását, de tudom, hogy ez nem fog eltántorítani. Ahhoz túl hűséges vagy... – És valahol ezt átkozom is. Végre élhetnénk a magunk életét, végre mindketten megtaláltuk azt, amit akartunk, végre meglehetne mindenünk, de emiatt a bolond tulajdonság miatt kockára kell tennünk mindent. Végre már csak azzal kéne foglalkoznunk, hogyan alapítsuk meg a saját családunkat, hol éljünk és mi legyen a másnapi ebéd. Végre nem kéne ezekkel a halálos feladatokkal foglalkoznunk, végre semmi közünk nem lenne mindehhez az őrült és végtelenül eltorzult világhoz.
Dühös tehetetlenséggel néz oldalra végül, nem akarva elfogadni ezt a helyzetet, nem akarva ezen végigmenni, pár pillanatig ismét mélységesen gyűlölve a saját fajtáját, értetlenül fogadva ezt a mérhetetlen mélységű hűséget, utálva mindent, ami hozzá köthető. Nem fér egyszerűen a fejébe ez a fajta viselkedés, nem tudja megérteni, annyira nem látja alapjánt, annyira értetlen ezt illetően. Persze, nyilván, ő csak egy kitaszított, honnan is tudhatná? Mikor is tapasztalhatta meg ezt az egységben való mozgást? Soha, mindig egyedül volt, mindig csak saját magára számíthatott, és nem parancsolt neki egy idő után semmi, mert mindig csak kihasználták. Így miért? Hogyan alakult ki a többiekben ilyen kötődés és mire fel? Miért kell ezt csinálni? Miért kell úgy kockára tenni az életüket, hogy nekik biztosan lehetne jövőjük? Miért kéne feláldozniuk mindezeket a lehetőségeiket valakiért, aki semmit, SEMMIT nem tett értük?
...értem... Csak értem nem tett semmit senki idáig...
Összepréseli az ajkait arra gondolva, hogy Természet Anya talán most akarja elvenni tőle Viridielt azért, mert vagy nem elég erős a megvédéséhez, vagy képtelen volt megállítani őt időben. Tagadhatatlanul fél és nem kicsit elégedetlen, és bármit feláldozna Viridielért, de nem azért, hogy helyettük aztán másvalaki, egy teljesen idegen személy éljen, legyen akármilyen rangban, ő képes lenne hátat fordítani és elmenni, ha tőle függne, de tisztában van vele, hogy a saját fajgyűlölete vezeti ezeket az indulatait. A jelek szerint Viridielnek rengeteget jelent a királyi pár, ha tetszik neki, ha nem, és ezt el kell fogadnia, ha nehéz is. Vagy legalább tűrnie.
Nem egy hozzám hasonló gyáva alak, aki csak menekülne, hogy neki jó legyen...
- Mutasd az irányt és induljunk. Sokat nem veszíthetünk – mondja végül borúsan, hazugságnak tartva a saját szavait.