Nem éppen a legideálisabbak a körülmények egy áldott állapotban lévő nőnek és lehet, hogy más körülmények között inkább lemondtam volna az egész küldetésről, de most már nehéz lett volna visszakozni, számítottak ránk, hiszen minden elfogultság nélkül mondhatom, hogy Lash volt itt a legjobb, legtehetségesebb gyógyító. Valószínűleg ős sem hagyta volna magára a sebesülteket. Persze, ha csak jobban megkarcolódott volna, nem engedtem volna, hogy a következő csatának akár csak a közelébe menjen, de szerencsére eddig nem történt baj. Igaz, amikor zuhanni kezdett.........hát azt nem ismételném meg, mert megállna a szívem.
Minden esetre most élvezem, hogy itt van velem és, ahogy évődik, boldog vagyok, hogy időnként megsimogathatom a hasát, ahol az utódunk fejlődik szépen és, hogy amikor csak tehetem lophatok egy csókot, egy ölelést, nekem ez a legjobb pihenés és regeneráció.
~ De nem ám! A szavadon foglak! ~ vágok vissza ragyogó tekintetet vetve rá.
A hús nagyjából el is fogy, ahogy még ketten csatlakoznak hozzánk, bár Altevar, Izabella társa, nemet mond a kínálásra.
- Az ő adagja meg van, ne aggódj és azt hiszem már mindketten jól laktak. - szorítom meg magam mellett a kedvesem kezét, utalva a pocakjában rejtőző gyerkőcre.
Tudom, hogy a férfi jót akar, de azt is, hogy Lash nehezen viseli, ha valaki az állapotára tekintettel tanácsokat osztogat neki, így mielőtt még felcsattanna, ami nem egyszer előfordul a hangulatingadozásai miatt, - gyorsan én válaszolok.
- Ebben a harcban sehol nincs biztonságos hely, de Lash tudja, hogy mik a határai és a griff is kellően vigyáz rá. Így van, édesem? - nézek rá, ezzel biztatva arra, hogy ismét megígérje, vigyáz magára.
Mikor befejezzük az étkezés, ha maradt valami, az gondosan elpakolom, vagy meghagyom Lash-nak, hogy adja a griffnek, aztán ha elkezdi a gyógyítást egy röpke ölelés után, bár nem szívesen, de magára hagyom.
- Nem ülhetek itt ölbe tett kézzel szerelmem, meg aztán szeretném megtudni, hogy van-e már valami terv.
Tudom, hogy Izabella és a társa gondjaira nyugodtan bízhatom és most nincs is veszély.
De végül még sem indulok el, mert megjelenik Joavan, aki, mint kiderül, minket keresett.
Kíváncsian várom, hogy milyen híreket hozott és intek neki, hogy teleedjen le mellénk.
Mikor beszélni kezd sejtettem, hogy mi lesz a téma, viszont kezdett nem tetszeni, ahogy mindig rá-rápillantott a feleségemre, mint ha valami rossz hírt akarna közölni, csak nem tudja, hogyan tegye.
- Bökd már ki! - vesztem el a türelmem.
A terv első részével azonban nincs bajom. A mágusok tényleg hatkonyak lehetnek a falak ellen. A savköpő szörnyek azonban már veszélyesnek tünnek, így remélem ha a falak ledölnek, akkor ők is ott vesznek.
Az éjelf mágiára azonban kissé elsötétül a tekintetem, de nem szólok egy szót sem, mert, akármennyire nem tetszik most sok életet menthetnek meg vele.
Aztán felhördülök, amikor ezek után azt mondja, hogy be akarják küldeni a falak fölé vagy mögé Lash-t.
- Erről szó sem lehet! - pattanok fel mérgesen. - Az előbb mondtad, hogy micsoda szörnyetegek vannak odabenn, ki tzudja, hogy mire képesek. A közelébe sem megy Lash! - jelentem ki.
Mire azonban befejezi, lejjebb nyugszom és azonnal rábólintok.
- Ez elfogadható kockázat. Ha segítesz... - nézek a páromra, - akkor a griff engem is simán elvisz a hátán. Nem akarom persze közel vinni, de elég magasról is meg tudom állapítani mi vár a csapatokra odabenn. - jegyzem meg.

A tűz mellett kellemes volt a hangulat, főleg, hogy a hasam is tele volt. Tudjátok mennyire jó amúgy amikor este a legénységeddel élvezitek az aznapi zsákmányt egy jó kis rum és friss sült hal mellett? Nagyon élveztem mindig is ezt a dolgot.
Bár a mostani más. Igaz békés és családias a légkör, hiszen itt vagyok én, Altevar, Viridiel ésa terhes felesége Lashrael. Persze nem marad mindig ennyire csendben, hiszen amikor Viridiel menne éppen el egy számomra ismeretlen ember jön oda mellénk.
Először csendben hallgatom a szavait, kezembe kapva egy botot és azzal piszkálva a tüzet magam előtt, de amikor meghallom, hogy a holnapi tervről van szó a gyomrom kicsit görcsbe rándul. Persze nem félek attól ami várhat ránk, bár ez így hülyeség, ki ne félne? Inkább úgy fogalmazom meg, hogy nem tartok attól, hogy holnap is szembenézzek azzal ami fenyeget.
Aztán elkapnak a szavai amiket mond és egészen szépen felmegy bennem a pumpa miatta, ki is tör belőlem, ahogyan felpattanok a kezemben a parazsas bottal:
-Most komolyan? A Selfekre bízzák a fő feladatot? ELMENT az esze mindenkinek? És még azt is elvárnák, hogy egy terhes nő üljön a griffre és segítsen? Miközben a dögök ott repkednek mindenhol?-fakadok én is ki szinte egyszerre Viridiellel.-Nem gondolhatod komolyan Viridiel? Ott fognak a mocskos selfek hátbabökni ahol tudnak! Azt is csodálom a király engedte, hogy idejöjjenek a táborunkba! Hát még az orkok! Ez az egész elvan így cseszve!-borulok ki, és szinte látva Viridiel reakcióját és a higgadt arcát vágom a földbe a botot úgy, hogy az a földben álljon meg.-Megvagytok bolondulva! Komolyan az életedet, a jövődet bíznád a selfekre és holmi mázlira!?-mondom a tünde férfinek még megemelt hanggal. Nem szabadna felmennie oda, nem úgy, hogy a gyermeke apa nélkül nőhet fel...

Igyekszik a gondolati válaszra adott halk kuncogást elnyomni, azonban ez nehéz, mikor ilyen kis csibészes választ kap, tele ígérettel. Akárhol és akármilyen veszélyben is legyenek, az biztos, hogy az otthon boldog melege mindvégig megmarad kapcsolatuk szorosságával együtt.
- Úgy néhány órára! – húzza ki magát egy kissé, már-már büszkélkedve a jó étvágyával, amit más esetben valószínűleg be se merne vallani. Gyerekesen viszont egészen más, főleg talán azért, mert így az egészséges és ez is utal arra, minden rendben van. Már csak a kis gézengúz rugdalásai hiányoznak, aztán teljes lesz a boldogsága és nyugalma egészen a születéséig, ahol már másfajta aggodalommal és kihívással kell szembesülnie. Tagadhatatlanul alig várja, és ezzel a jóérzéssel eszi tovább a kapott adagját, mert hát nem is Viridiel lenne, ha nem előbb eteti és utána hagyja a feladatát végezni. Egészen hozzászokott már ehhez mostanra és nem is kellett sose noszogatni várandóssága alatt, hogy egyen, így most is eleget teszennek a ki nem mondott kérdésnek, csak az illem megtartása érdekében nem nyalva meg mind a tíz ujját – otthon biztos megtenné hezitálás nélkül.
A gyerek körüli gondolatoktól szinte ragyog a boldogságtól, leplezetlenül örülve ennek és az elkövetkezendő időszaknak, ám ahogy az állapota miatt javaslatokat kap, ezek gyorsan el is tűnnek. Némi méltatlan vonás megjelenik ábrázatán, és mielőtt szóvá tehetné megjegyzéseit, Viridiel megelőzi, ismerve már, mennyire nem szereti, ha kérdőre vonják a képzettségét és úgy osztogatnak neki tanácsokat, hogy az illetőnek fogalma sincs, milyen gyerekkel lenni. Az meg a másik szempont, ami elhangzik párjától, és csak egyetértő bólogatással tudja erősíteni a meglátást, hiszen ennél okosabbat ő se szólhatott volna.
- Így van – helyesel talán egy kicsit pökhendibben a kelleténél. – A griff itt van és védelmez, én magam is tudom, mennyire vagyok képes, ennek tetejében még öngyilkos hajlamú sem vagyok, nemhogy a saját gyerekem életét kockáztassam. Előbb életben maradok addig, amíg meg nem születik, onnantól az életem is képes lennék feláldozni érte – simít végig a hasán, lenézve rá, és már csak magában teszi hozzá, hogy nem engedi, hogy ugyanaz történjen meg, mint annak idején az első gyermekével, akinek aztán azóta se bukkant a nyomára. Talán nem is fog és talán épp elég idő volt az a két évtized, hogy végre az új élet kezdése mellett döntsön új célokkal és egy új családdal. Persze ettől függetlenül még keresni fogja anyja által mondott nyom miatt, mikor úton van párjával, még ha nem is olyan intenzitással, mint előtte, mikor az volt életének egyetlen kapaszkodója.
Úgy tűnik, Viridiel kérő pillantása nyomán mellette marad addig, ameddig megebédel, így nyugodtan fogyasztja el a megkezdett adagját, figyelve a végefelé Viridiel pakolását. Különösebben nem sieti el az étkezést és nem is száll be a pakolásba, tudva, hogy párja úgyis visszaintené és a pihenés felé terelné – vagy a gyógyítás intézését javasolná. Mondjuk tényleg ott kell spórolnia az energiával, ahol lehet, ha a városban is aktívan ki akarja venni a részét, azért nem olyan könnyű a mágiahasználat hosszútávon, mint gyerek nélkül. Átkozhatná a helyzetet, viszont igazából nem tudja, és bár így jóval kockázatosabb minden, annál nagyobb a kitartása is.
Gyerekesen lebiggyesztett ajkakkal veszi tudomásul, hogy férje menne a tábor zsúfoltabb részeire körbeszimatolni és kérdezősködni, amit végül egy bólintással fogad el, száját is mosolyra húzza, hogy véletlenül se aggodalmaskodjon párja. Még a végén komolyan venné! Mielőtt azonban elindulna, nyúl felé, és ha odalép mellé, akkor megfogja a ruháját, hogy finom rántással arra kérje, hajoljon le, míg ő ültéből térdre emelkedve ad egy rövid csókot neki amolyan búcsúzásként, de úgy tűnik, feleslegesen, ugyanis pár magabiztos lépést követően már fordulhat is vissza. Értetlenül néz az irányába, és Joavan megpillantásával csak pökhendin húzza el a száját, emeli meg az orrát, mert bár helytállt a csatatéren és Viridiellel együtt jól küzdöttek, továbbra sem fogja őt teljes értékű személyként értékelni.
Bezárkózottan hallgatja a húsz év alatt tisztté vált férfit, véletlenül se nézve a szemébe, mert még azt sem érdemli meg. Annak ellenére sem emeli rá a pillantását, hogy érzi Joavan tekintetét magán, de a benne dúló dacos harag nem engedi, hogy bármivel is megkönnyítse a dolgát, sőt, ezzel a viselkedéssel talán csak nehezíti és azért beszél ennyire kellemetlen érzettel és bizonytalanul, de olyan szinten, hogy még Viridiel is elveszíti a türelmét. Erre talán egy kicsit összeszedettebbé válik és folytatja azokat a terveket, amiket a nagyok kitaláltak, és különösebb meglepetésként nem éri, hogy amit lehet, bevetnek, és így a griffet is a gazdájával együtt. Valószínűleg fogalma sincs a vezetőségnek, hogy egy állapotos nő az, aki a szárnyas jószág gazdája, és igazán nem hibáztatja őket ezért; a levélben sem szerepelhetett, hogy egy ilyen hátas is a birtokában van, hiszen az erdei király sem tud erről.
Csak vesz egy mély levegőt, elmélázva bambulva a tűzbe, a halántékát masszírozva, mikor sorra jönnek az indulattól hangos, hőbörgő szavak, amire egyáltalán nincs szüksége egy nehéz délelőtt után. Nem beszélve arról, hogy még gyógyítani is szeretne… Mindenesetre mikor már Viridiel lenyugodni látszik, Sylla felcsattanása következik, és ha ez még folytatódik egy másik kifakadással, akkor fogja magát, és inkább elmegy a griff hátán valahova, hagyva, hogy kiborultan tárgyaljanak meg mindent. Ha meg már lenyugodtak, akkor visszajön, viszont egyelőre úgy tűnik, rajta a sor, hogy hozzáadja a tudását a beszélgetésnek egyre kevésbé nevezhető társalgáshoz.
- Jó, először is… - szólal fel behunyt szemmel, úgy dörzsölgetve továbbra is a halántékát, mintha fájna a feje. - …a királyi döntés királyi döntés, gondolom, ezek ellen nem tehette meg, hogy csak és kizárólag emberek legyenek itt, teljesen egyoldalúvá téve a saját seregüket a látszólagos sokszínűséggel szemben, és ha valaki annyira rontani-bontani akarna, már régen megtehette volna. Az út során is tőrbe csalhatták volna az egész sereget, és akár már a reggeli csatában a király életére törhetett volna bármelyik sötételf anélkül, hogy észrevételre került volna. A király meg tudomásom szerint még mindig él és virul és tervet kovácsolt az eddigiekből, így van? – néz érdeklődőn Joavanra most először, megerősítést várva tőle. - Ennek tetejében minket is ugyanígy vadászhattak volna le az úton az éjszaka leple alatt, elvégre ők is őrködnek, egy hulla eltűntetése gyerekjáték lenne a számukra ebben a helyzetben… - világít rá még egy szempontra. - Érdek nem köti őket a városhoz, mert romokban hever, az elfoglalása pedig értelmetlen, főleg, hogy ilyen állapotban van – néz végig a társaságon, és nem titkolja, hogy az ő türelme a hirtelen felfortyanás miatt kezd fogyni. – Ha az éjszaka során sem csinálnak semmit a sötételfek, kihasználva az előnyüket és a feltámasztási képességeiket, amivel ellenünk fordulhatnak, én nem látom értelmét, hogy miattuk aggódjak, bizonyára nagyobb terveik vannak ennél, a királyi felajánlás miatt meg szövetséget is követelhetnek a segítségért cserébe… Azt meg meg sem említem, hogy az összegyűltek közel fele sötételf, a képességeik miatt pedig bőven nagyobb előnyük van, azt meg hadd ne emeljem ki, hogy a reggeli csatánál többek közt sötételfekre is voltunk utalva… - hunyja be a szemeit, megdörzsölve azokat. – Másodszor… - kezd bele a másikba. – Mennyire szükséges az a mágus a griff hátára? – érdeklődik, Joavannak szánva a kérdését. – Ha szükséges, akkor értelemszerűen kelleni fogok, mert nem hiszem, hogy a griff elfogadna bárki mást hátasnak – pillant hátra a pihenő jószágra, akinek tollain még mindig kopott foltokban látszik a rászáradt szörnyvér. – Ebben az esetben egy könnyű mágus jelenlétét kérném, nem akarom, hogy a griff túlterhelt legyen, és akkor Viridiel is jöhet – néz párjára egy bólintással, hogy megoldható ezen kérése, ha nyugodtabban érzi magát. - Viszont ha nem kifejezetten szükséges, akkor a szemén keresztül én is rálátok a városra, és akkor senki nem akadhat ki, hogy mennyire bosszantóan veszélyes és mennyire felelőtlen lenne menni – forgatja meg a szemeit. – Mintha bármelyik lépésünk ne lenne itt felelőtlen vagy veszélyes… – teszi karba a kezeit ültében, várva néhai párjától a választ, és bár még nem próbálta a madarakhoz köthető sasszem képességet a griffen, részben ő is madár, innentől miért ne működne?

Viridiel, Lashrael, Isabella

Altevar egy darabig némi kétkedéssel fürkészi hol Viridielt, hol Lashraelt, de a vörös reakciója megmosolyogtatja, és nem fűz hozzá más megjegyzést. Bólintással jelzi, hogy a továbbiakban nem is szól akkor bele, hogy mihez kezdenek, hiszen ők valóban jobban tudják, mit akarnak, a nő pedig láthatóan nem is nagyon értékeli, ha belekotyognak a dolgaiba. Elgondolkodva nézi aztán az Isabella által előrántott kulacsont, ép kezét megemeli az arcához, párszor végigsimít rajta, mintha nagyon el kéne tűnődnie azon, mégis van-e esély a kulacs megtöltésére.
- Hát nem is tudom... – ingatja a fejét, de nagyon is jól látszik rajta, hogy megvannak rá a módszerei, ráadásul elég barátkozónak tűnt, így bizonyára az ismeretség is megvan hozzá... – Tudjam? – néz rád, megütve egy kis piszkálódó hangszínt, aztán a kezét nyújtja, és ha átadtad neki, akkor már tápászkodik is fel. – Majd akkor jövök vissza, addig is további jó étvágyat – int egyet, azzal le is lép a helyszínről, jóformán átadva a helyét a kicsit később érkező Joavannak, aki talán nem is véletlen volt közel egy évet Lashsel, mert elég hasonló a reakciója. Mondjuk ő nem kezdi el a halántékát dörzsölni - végig figyeli a felcsattanásotokat és így titeket is, és a türelmes kivárásra játszik, míg el nem csendesedtek mindketten, hogy képes legyen értelmes módon folytatni a beszélgetést. Tény, egy ponton túl már látni a vonásain, hogy legszívesebben a szemeit a tenyerével takarná és néhány mély levegővel veszi tudomásul, hogy jóformán végig sem hallgatjátok, vagy inkább nem akarjátok a mondandója végét értelmezni. Lehet, hogy aggodalmasan és óvatosan hozta fel mindezt, és talán számított is ilyen heves reakcióra, neki sem üvöltözve van kedve ennek átdiskurálásához.
- Itt MIND egymásra vagyunk utalva, hölgyem, bármilyen nehéz is ezt beismerni és elfogadni – szól aztán kissé türelmetlenebbül és élesebben, mint valószínűleg akarta. – És még mindig nem kötelező, Viridiel – teszi hozzá ugyanazzal az éllel. – Azért volt ezt nehéz felhozni, mert jól tudtam, hogy hasonlóan fogsz reagálni, nekem meg nincs kedvem ahhoz, hogy verekedést indítsunk, amin aztán a katonák rosszabb esetben csak jól szórakoznak... – sóhajt. – Nem erre akarom pazarolni az energiámat, épp elég fog kelleni a város visszavételéhez – ingatja meg a fejét, tekintetét aztán az ugyancsak ingerültnek látszó Lashrael felé fordítja megszólalásakor. A vörös kérdésére bólint egyet magabiztosan és hezitálás nélkül, mert hát királyi kérést továbbít amellett, hogy igyekszik tájékozódni a képességekről és egyéb lehetőségekről. Második kérdése azonban elgondolkodásra készteti, viszont az ötlet továbbhallgatás újabbat bólint.
- Felmerült az elképzelés, hogy esetleg gyúlékonyak azok, amik savat köpnek a falakról, ezért gondolták, hogy jó ötlet lenne egy mágus harcra készen az égben – mondja tömören. – De természetesen az elsődleges cél az, hogy lássunk a falakon túlra és ne érje a kiküldött mágusokat nem várt meglepetés, ennyit szeretnénk, így ha képes vagy... a szemén keresztül nézni... – pillant kissé kétkedve a szárnyas irányába. – Akkor azzal teljesen meg fog elégedni a vezetőség – bólint egyet. – Hogy mennétek-e az égbe és a mágust is magatokkal viszitek-e, az rajtatok áll – néz felváltva Viridielre és Lashraelre.


Gallion

Úgy döntesz, követed az orrodat, ám hogy ez mennyire tanácsos vagy mennyire lesz hasznos, egyelőre még te magad sem tudhatod. Az elindulással nincs probléma, mint ahogyan a távolság tartásával sem; nem úgy tűnik, hogy a városhoz közeli ponton lenne a csatorna kivezető része, így megmaradhatsz a feltételezett biztonságban. Savköpetek nem hullanak rád az égből, és a természet kísérteties csendje is megmarad, leszámítva persze a te surranó lépteidet.
Egyre csak közeledsz a járat felé. Néha kissé bizonytalanná válhatsz, ahogy a céljárás egy kissé változik, ám hamar újra megtalálod az utadat a csatorna felé; az orrod nem hagy cserben, és az erősödő szagok sem. A megtéveszthetetlen ürüklékszaggal egy idő után viszont keveredik valami... Valami ehhez hasonlóan gyomorforgató... És rájössz: dögszag. Bomladozó testek szaga ez, de hogy milyen testek kerültek elrejtésre a csatornában, szag alapján nem lehetne megmondani. Az biztos, hogy nem mai darabok, különben nem lenne akkora bűze, hogy méterekkel odébb is érződik.
Aztán megérkezel. Egész jól kivehető a csatornarendszer be- vagy éppen kijáratául szolgáló járat. Oldalt félkörívben szépen megmunkált kővel rakták ki, bár több helyen megrongálódott ez már, akárcsak a járat lezárására szolgáló rácsok is. Olyan, mintha belülről valami nagyobb szörny egyszerűen csak áttört volna rajta, nagyjából a közepénél teljesen hiányzik, és míg lent lefelé hajlanak a vasrudak, addig a fönti részen felfelé kanyarodnak. Nem éppen biztató látvány, hiszen mégis miféle vadban van akkora erő, hogy ezt megtegye? Valószínűleg jócskán vannak erősebb szörnyek is, mint azok, amikkel idáig találkoztatok.
A csatorna közelébe lépve még jobban erősödnek a kellemetlen szagok, melyek mostanra már biztosan az orrodban maradnak a nap végéig és még egy kellemes meleg ebéd vagy vacsora illata sem zavarhatja ki onnan ezt a bűzt. Ha benézel, akkor nem találsz jóformán semmit; a járat üresnek tűnik, akárhogyan is nézed, és ha esetleg a belsőbb részeket igyekeznéd megfigyelni, akkor hamar rájöhetsz, hogy felesleges, mert a nap egy ponton túl képtelen megvilágítani a benti feketeséget a csatorna fedettségének köszönhetően. Ha hallgatóznál, akkor a csend is teljes odabenn; semmi sem moccan meg, mintha minden élettelen lenne – vagy egyszerűen csak megállt volna az idő és azért nem szól senki semmit, azért nem mozdul semmi. Innentől túl sok lehetőséged nem maradt; esetleg nézelődhetsz tovább más bejárat után vagy visszamész a táborba. Dönthetnél úgy is, hogy továbbmész a csatornarendszerben, de valószínűleg nem akarsz teljes sötétségben bóklászni – kéne előbb egy fáklyát szerezni és valamit, amivel meg tudod azt gyújtani, akkor még vállalható is lehet a felfedezés a város alatti rendszer egy járatában.

-Az elég lesz remélem.-mondom a szörnyek mennyiségére elégedetten, remélve, hogy tényleg nem fognak olyan gyorsan fogyni, hogy kifogyjunk belőlük. A beszélgetés azután szépen halad tovább, a terv is összerakódik. Egy kicsit aggaszt, hogy nincsen még mindig információnk a falon belülri helyzetről, ezért is jó ha a griffes segít nekünk a felderítésben. Azt hiszem akkor van csak esélyünk a város visszahódítására, ha többet fogunk megtudni a benti helyzetről.
A másik self tábor felé az üzenetre bólintok egyetértően, hogy ők vegyék fel velük a kapcsolatot. Sajnos az ottani démonvezérrel nem akarom felvenni a kapcsolatot elég egyértelmű okok miatt. Mégpedig azért, mert akárhogyan is nézem, ő valószínüleg egy rivális légióhoz tartozik, főleg azért, mert ha a sajátjaim nem hozzák el az információt, akkor ő aratná le egyedül a babérokat.
A kölcsönös dícséretre boldogan bólintok úgyszintén, majd a kérdésemre is kapok választ, ami egyenesen megnyugtat.
-Rendben, nekünk is kell pihenés, és én rám is rám fér a pihenés.-ezután kapok egy kérdést is, azt illetően, hogy a járőrökre jut-e majd az én embereimből.
-Természetes igyekszem majd biztosítani minnél több embert, még nem volt esélyem viszont felmérni, hogy a tábort ért támadás után mennyien vannak teljesen jól. Nem akarok sérülteket küldeni a csapatokba nehogy hátráltassák a többi őrjáratot. De természetes küldök majd. Úgyis gondolom a másik sötét elf táborból a hírt elhozzák nekem nem igaz?-fordulok ismét körbe az emberek tekintetét keresve, majd ha mást nem akarnak a táboromba indulok.
Nemsokára pedig Amrekt lép be a sátramba. Egy mosollyal köszöntöttem, és egyből válaszoltam a kérdésére:
-Gondolom hallottad mi történt nem? A kapuig nem jutottunk, mert a falakra
kiküldtek valami savköpetű hernyókat és hát... egy ork azonnal elolvadt tőle gondolhatod...-mondom neki közvetlen hangnemben, hiszen senki más nincs itt éppen most, csak mi ketten. - Holnap folytatódik a hadművelet.-teszem hozzá az egészhez egy kis levegőt véve. Kiváncsi vagyok mit fog a fejemhez vágni, főleg hogy ő előre megmondta... Legalábbis ezt tuti mondani fogja nekem.

GALLION

Természet Anyának hála épségben bandukoltam, vagyis osontam eme életveszélyes küldetésem, akarom mondani magán akcióm utolsó állomása felé. Csak még ezt megnézni, semmi több. Már kezdtem éhes lenni és a rám ragadt mocsok is zavart már. A király színe elé így úgy se mehetek. Aztán a szag. Az a rettenetes büdös szag. Rögtön elvette az étvágyamat. Megtaláltam a lejáratot. Vagy a nem tudom mit. Hogy ki vagy bejáratnak tűnt e az teljesen mindegy volt. Nekem így egy szem magamban már tényleg nem lett volna itt esélyem ha szembefutok a nagy valamivel ami ilyen formában kicsinosította a járatot. Ahogy ott kukucskáltam, hirtelen megfordult a fejemben, hogy beüvöltök az alagútba, de szerencsére megtaláltam saját agyatlanságomon a féket. Az lett volna az utolsó dolog amit teszek. Elég volt megyek vissza. Nem bolygatom még jobban a halált. Ez nem az a nap. Van valamim, ami értékes lehet. Ha meg nem, hát elmondhatom magamról, hogy túléltem a kiruccanást. Még egy kicsit sétálgattam, más bejáratot keresgélve. Ha nem találtam, indulok vissza. Ugyanúgy ahogy jöttem. A várost a másik irányból megkerülve, hogy a tervezett köröm teljes legyen. Minden információt többször rágtam át, hogy mindenre emlékezzek és átadhassam. Remélem lesz számára hasznos információ. Én így tudtam hozzá tenni magam, terve sikeréhez. Felderítőként így éreztem teljesnek a self nőszemély akcióját. Ő lelépett a sereg megmaradt tagjaival, én befejeztem amit elkezdtem. De örülök hogy életben maradtam, nagyon is....
Tehát irány a tábor. Mosakodás ahogy lehetőségem van rá, megmutatni a sebet, aztán irány a király...

A helyzet az, hogy nálam kevésbé senki sem szerette a sötét elfeket, azonban most teljesen igazat adtam kedvesemnek, amikor Izabella kirohanására felvázolta mi a véleménye a vádaskodásról.
Nehéz volt elismernem, de sötét rokonaink eddig nem okoztak gondot és még a csatából is alaposan kivették a részüket, nem kevés áldozatot hagyva a csatatéren.
Persze nem lehetett kizárni, hogy vannak terveik, sőt biztosak lehetünk benne, hogy a segítségük nem önzetlen, de nem egyszer láttam az egyik csapat vezetőjét a királyhoz bemenni és tárgyalni vele, így minden bizonnyal meg volt az oka, amiért még itt vannak az emberek oldalán.
Így aztán csak bólogatni tudok Lash teljesen logikus eszmefuttatására ezzel az egész légből kapott kirohanás után.
- Semmi okom, hogy bízzak bennük, ezt kedvesem tudja a legjobban és én lennék az első, aki ha megsejtenék valamit a hátsó szándékaikról, felszólalnék ellenük és figyelmeztetném a királyt, de most nem tapasztalhattunk ilyet….vagy te láttál, tudsz valami ilyesmit? – néztem a kalóz lány szemébe kérdőn, bár akkor gondolom konkretizálta volna.
Szerintem csak a fáradtság szólt belőle, még talán furcsa módon az aggódás is, bár ezeddig sem tartottam érzéketlennek, azért mert ezt a „mesterséget” űzte,
Legtöbbször már sikerül visszafognom a túlféltésemet, már megtanultam együtt élni vele, ám ez a helyzet már meghaladta azt a mértéket, amit önuralommal el tudtam viselni.
Persze sejtettem, hogy ezt Lash nem fogja jó néven venni és ezért egyáltalán nem csodálkoztam, hogy nem hagyta szó nélkül.
Joavan arcán elég sok féle érzelem viaskodik egymással és kicsit már meg is bántam a kirohanásomat, hiszen a javaslatot nem ő tette, ő csak tolmácsolta, hogy a király a haditervhez mit találna a legjobbnak. Igazából szerintem még azt sem nagyon tudták ki üli meg a griffet.
- Jól van , at hiszem mind túlreagáltuk. – sóhajtottam és a derekánál fogva magamhoz húztam szerelmemet és engesztelően néztem Joavan szemébe is. – De csak a gondolattól is borsózik a hátam, hogy Lash az erőd fölé repüljön. Nem tudjuk mi van odabenn és mire képes. Sajnos találkoztunk már nem is olyan régen olyan lénnyel, egy félelmetes, ismeretlen szörnnyel, mely képes belemászni más fejébe és ……és talán Lash odabenn is érezte a jelenlétét. Ha valamilyen módon a griffre is hatással lehet és lezuhan, vagy lekényszeríti a földre……..- néztem kétségbeesetten a páromra, aztán a többiekre, hogy lássam átérzik-e, mire gondolok, de azért szavakba öntöttem, - nem tudnánk megmenteni, mire bejutunk, ha képesek is leszünk rá……..talán késő …..lenne. – böktem ki.
Tudjuk persze, hogy egy csata veszélyes, na de vannak vállalható és vállalhatatlan dolgok és mi csak segíteni voltunk itt.
- Lash elég lenne a Sasszem képesség, de ha nem akkor engedd, hogy én menjek a mágussal fel. Ha te kéred a griff felvisz minket. – néztem rá. – Ha le is kell odabenn szállnunk, én tudok harcolni, akár át is tudok változni, egy harci mágus is képes megvédeni magát.
Szóval most Lash kezében a döntés.
- Joavan, ne vedd magadra, kemény nap volt ez mindenkinek és te voltál a rossz hír hozója. – nyújtottam felé egy nyársra tűzött jól átsült húst, békejobbként.

Gallion

Más bejáratot nemigen találsz, ahogy nézelődsz. Ehhez is a szagok vezettek főként, és talán ez volt a szerencséd legnagyobb forrása, még ha nem is éppen a legkellemesebb élményt is okozta. Mindenesetre a továbbmenetellel sem ütközöl problémába, a csend továbbra is nyomasztó és nyugtalanító, hiszen nyáron egészen természetellenes, még akkor is, ha sötétlő eső-, szinte már viharfelhők gyülekeznek a város felett. Azok is némán függnek az ég kéklő tengerén, se mennydörgés, se villámlás nem tapasztalható.
A megkerüléssel viszont gondok vannak. A város egy része a tengert érinti, és ezt hamar meg is érezheted sós, tengeri levegő formájában, később pedig maga a látvány is elérhet hozzád. A messzeségben az ég és víz összeér és egybeolvad, és a víznél nincs olyan száraz szakasz, ami biztonságos távolságban lenne a romokban heverő, mégis szörnyek által masszívan védett helytől, így vissza kell fordulj és azon az útvonalon visszamenni, amin jöttél. Talán ez így egy kicsit hosszabbra sikerül, mint vártad, rengeteget gyalogolsz, már valószínűleg hozzá vagy szokva ahhoz, hogy hosszú órákig bandukolj, főleg a vándorutak miatt.
A táborig kísér téged a némaság, és a táborban hamar megkönnyebbülhetsz a helyiek zajongására, ám nem sokáig, ugyanis a sátrak egy része megrongálódott és éppen holtakat szállítanak el a helyszínről, ahol több helyen is tócsában áll a vér, néhol belsőségeket találni, végtag nélküli hullákat vagy éppen gazdátlan végtagokat. Jócskán messzebb van ez a letelepedési hely a csatahelyszíntől, így sejtheted, hogy valami történhetett, míg a tábortól távol tartózkodtál, és ha esetleg megkérdeznél valakit, akkor hamar megtudhatod, hogy akkor csaptak le a szörnyek, mikor a tábor nagyjábóli negyede elhagyta azt. Azt is közlik veled, hogy repülő dögök érkeztek az égrengető ordítás után, így könnyen összerakhatod, hogy bizony ez akkor történt, mikor ti magatok is csatároztatok a szörnyekkel. Pont ennek a mesélésnek a végeztével szólal meg messzebbről egy éles, ismerős hang; ez a fajta kongatás mindig is az ételhez szólította az embert, ha ilyen sokan összegyűltek egy helyen, így jól tudhatod, hogy ebédidőre pont visszaértél, bár valószínűleg jó sokat kell majd várnod, mire megkapod az adagot, hiszen akit látsz, azok megindulnak az odébb lévő étkezéshez összepakolt minitábor felé. Ha akarsz, akkor mehetsz és addig kifújhatod magad, míg várakozol, ám ha hasznosabban töltenéd az időt, akkor, ha a fákat és növényeket kérdezed, hallgatagon és zárkózottan, de elmondják neked, hogy van egy patakocska, amelyik a nem messzi tenger felé folydogál. Ott megmosakodhatsz. Továbbá van lehetőséged a királyhoz is menni, bár valószínűleg ezt csak a tisztálkodásod után teszed meg.
Ha mindennel végeztél, amit kitűztél magadnak a királyi találkozó előtt, akkor a sátrát hamar megtalálod, hiszen az az egyik legnagyobb. Két katona tartózkodik a bejáratánál, akik meg se kérdezik, mit akarsz és meg sem állítanak, ha be akarsz menni. Valószínűleg királyi parancsot követnek ezzel, hiszen alapesetben biztosan már csak rutinból is megállítottak volna, ám úgy tűnik, hogy a híreszteléseknek teljesen eleget tesz; bárkinek a véleményére vagy információira nyitott az uralkodó és kérdés nélkül engedik tovább őket. Persze ez nem minden szempontból a legszerencsésebb, hiszen egy sötételf is sántikálhat rosszban, ami kellemetlen végkimenetelt okozhat, bent hamar rájöhetsz, hogy az uralkodó nincs egyedül. Miért is lenne?
A fiatal trónörökös mellett ott álldogál az a mágusnő, aki korábban próbált lebeszélni téged a további szimatolásról, illetve más tisztek is benn találhatóak. Mindannyian egy asztalt állnak körül, amire feltételezhetően kiterítették a térképet és az alapján igyekeznek még valamit kitalálni, hogy mit is tehetnének. A belépésed először a mágusnőnek a figyelmét kelti fel, bár különösebb megjegyzéssel nem méltat, még csak az ábrázatán sem látszik semmi, és inkább visszafordul a térkép bámuláshoz. Egyik kezét a hasánál keresztben tartva támasztja meg másik kezének könyökét, így fogva aztán az állát, ezzel is egyértelműsítve, hogy inkább elmerül a gondolataiban, és ha figyelmes vagy, akkor feltűnhet, hogy a királyhoz közelebbi lábával jelzésszerűen belerúg az uralkodójelölt lábába, aki erre felkapja a fejét. Ijedtséggel vegyes méltatlankodással néz először a nőre, aztán realizálva a jelenlétedet lép hátrébb az asztaltól, egy mosollyal fogadva.
- Üdv! Mi céllal jöttél? – érdeklődik, láthatóan nyitva a beszélgetésre.

Hallgatom a társam beszámolóját és tapasztalatait mi közben falatozok tovább. Már az utolsó morzsákat pusztítom ugyan is. A húsi, amivel kínált igen ízletes volt annak ellenére sima szárítót sózót ételről van szó. Talán valami különlegességből származik?
- Igy van, akivel én összeakadtam vagy is, amivel nem volt ép túl eszes. Inkább ösztön lény volt, de kétségtelenül erős.
Pár korty víz és szám szélének megtörlésének vére hajtása után folytattam. Részletesebb beszámolom a dögről.
- Repült a fenevad és bogár szerű lábai voltak, valamint két szája. Egyik mellkasi részen és savat köpött. A szekér egy részét meg is olvasztotta. Úgy vettem észre lábai sérülékenyek egy jó vágás és hamar egyensúlyát veszti vagy a lábát. Viszont a szárnyai erős karmos keze miatt nem volt könnyű közelébe kerülni. Két íjász, akik velem utaztak segítettek, ahol tudtak talán ép ezért nem emelkedett levegőbe újra talán.

Ki szúrom az érkező szekereket és magamban joggal gondolhatom újabb ellátmány érkezet talán csak másik útvonalon. Ekkora seregnek kell is a táplálék, hiába van tiszta víz a közelben azzal senki sem lakik jól. Halom, amit oawa mesél, vannak gyorsan futó öngyilkos izék is, na kész szép kis rémálom kerekedet itt. Ezek után bele se merek gondolni mi lehet a városban. Ki tudja lehet vannak olyan dolgok, amiket még nem láttunk. Van ott egy felsőbb egyén egy vezér lehet legjobb katonáit döntő pillanatra tartogatja eddig csak számukra mezei gyalogokkal küzdöttünk.
- Bár, hogy is legyen egyedül harcolni most öngyilkoság lenne, akár mi is legyen a terv nem szabad hősködnie senkinek sem. kivéve, ha meg akar halni értelmetlenül. Szerintem minimum két vagy több fős kis csapatban kellene egy dögre támadni majd a jövőben, ha lehetséges lesz.

Na igen, mi nyugodtan gondolhatjuk igy, vagy úgy majd az idő eldönti. Meg a körülmények, annyi biztos nem lesz egy könnyű csata és olcsó sem lesz. Biztos vagyok benne, akár mi lesz is a vége győzelem vagy vereség magas ára lesz. Már most az mert véleményem szerint egyetlen élet is számit. Egy valaki meghal túl magas volt az ár és sajnos nem egy ember, elf vagy más vesztette életét eddig. Néha sajnálom, nem tudok gyógyítani. nincs bennem meg a kellő hatalom ahhoz mágiát használjak. Bár lenne akkor talán többre lennék képes, gyógyítani és ellátni azt, aki rászorul. Ép ezért kicsit mindig is irigyeltem a gyógyítókat, akár mágia akár növények használatával tették, amit. Nekik több hasznuk van, mint egy harcosnak, aki csak a kardhoz ért.
-Hm főt tel lehet talán.
Szakítom meg a hallgatásom amikor meg látom katonák csoportjait kik elindultak a hívó jelre.

GALLON

A másik bejárat után való keresésre szánt kevéske idő nem volt sikeres. Nem is bántam. Már elszállt a hősködés és a több információ megszerzése iránti vágy. Így elindultam, hogy megkerüljem a várost, de akadályba ütköztem. Nem tudtam volna szárazon a biztonságosnak vélt távolságot betartva megkerülni, max. ha úsztam volna akkor esetleg sikerül. Ehhez nem volt kedvem. Gyönyörködtem egy ideig a tengerben, amit sose láttam eddig, csak hallottam róla. Megmostam a kezem és elücsörögtem egy kicsit a parton. Jó hatással volt rám a víz. Beszívtam sós illatát. Végre valami ami kissé lenyugtatta idegeimet és felkészített a vissza útra.
Nem volt rövid. Nem kapkodtam, ugyanúgy cselekedtem ahogy idefelé jövet. A viharfelhők még mindig ott voltak, sőt mintha erősödtek volna. Minden csendes volt halott és nyomasztó. Amint beértem a táborba azt gondoltam először megkönnyebbülök, de nem. Nem éreztem biztonságot. Ahogy láttam itt is lecsaptak a dögök és pusztítottak elég rendesen. Már szinte melankolikusan néztem az emberi maradványokat és a holtakat. Már nem hatottak rám, gyomrom meg se moccant. Váltottam pár szót azokkal akik az utamba kerültek, miközben bambán és teljesen kimerülten sétafikáltam, szinte céltalanul. Tőlük megkaptam a sejtett információkat. Aztán jött az a hang. Szinte fület csengetően szaggatta szét az elmémre telepedett ködöt. Máris tudtam mit akarok, mi célból jöttem ide. Aztán megláttam a fákat növényeket. Üdítő látványt nyújtottak, és öröm volt őket nyaggatni a fürdési lehetőség iránt. Végül egy kis pataknál sikerült a mocsok nagy részétől megszabadulni. Úgy ittam a hűs tiszta vizet, mint aki évek óta most jutott innivalóhoz. Teljesen letisztult fejjel, frissen üdén siettem a királyhoz. Attól tartottam, ez az állapot nem marad fent sokáig. Hamar megtaláltam a sátrát. A két katonának köszönni se tudtam, máris beengedett.
Abban bíztam egyedül lesz, hiszen most van az ebédidő és mindenki aki él és mozog az ennivaló után ment, de sajnos nem így történt. Máris köszöntött amint észrevette, hogy itt vagyok.
- Üdvözöllek Uram. A nevem Gallion. - kezdtem bele mondandómba és örültem, hogy nem kell a magázódás féle tiszteletkört lefutni. - Arról gondolom már szereztél tudomást, hogy egy kisebb csapat közelebb került a városhoz, miután te visszavonultál a sereg nagy részével. Véres csatát vívtunk. Én bátorkodtam még tovább menni. Azt gondoltam felderítőként nem kaptam elegendő információt a helyzetről. És bízom abban, hogy amit láttam és tapasztaltam a segítségedre lesz, amit újra megindulsz. Én amit erdeiként tapasztaltam az volt, hogy halott a természet annak ellenére, hogy nyár van. Egyetlen mocorgó élőlény neszét nem hallottam, míg a város romos falait körbejártam. Vagyis majdnem. A savat köpő szörnyek nem veszélyeztettek. Hogy ez a jól megválasztott távolság miatt volt e azt nem tudom. De egy biztos. Valami van a város mélyén. Valami nagyon sötét negatív energia, ami folyton erősödik. Ami érdekes és egyben bizarr, hogy a feketeség csak a város felett kavarog természetellenesen. Fekete felhők, amik nem engednek ki magukból esőt se villámot. Találtam egy csatorna nyílást a város túlsó oldalán. De egyedül nem kockáztattam a bemenetelt. Csendes volt és néma, de megrongálta valami rettenetes erejű lény. Szabad a bejárat, már csak az a kérdés ki merne velem tartani. Én ha tehetném mindenképp mágust vinnék magammal. És ami a mágusokat illeti még azt is megkockáztatnám valakivel visszamennék a várhoz, hogy lássa ő is. Lehet én csapódtam be, és a látvány a halott élettelen vidék játszott a képzeletemmel, hogy ami a város belsejében szunnyad erősödik. Senkit sem szeretnék megijeszteni, de mi van akkor ha minél többet várunk, annál nagyobb az esélye, hogy újabb hullámot kapjunk a szörnyekből. - mondom és bármennyire is nem akartam a félelem újra előjött. Kezem reszketett. Csendben légzésemre koncentrálva vártam hogy alább hagyjon a rossz érzés. Közben körülnéztem. Eddig a fiatal férfi szemébe néztem. Talán elhiszi, hogy nem a bolondját járatom vele. Mert az hogy én az vagyok abban biztos voltam. Kínos lett a csend. Ő is ahogy láttam a gondolataiba mélyedt. Aztán eszembe jutott még valami....
- Nem tudtam körbejárni a várost. A túlsó fele túl közel volt a tengerhez, és ezen a csatornán kívül nem láttam, vagyis nem találtam másik bejutási lehetőséget. - ennyi. Még eldünnyögtem egy "köszönöm hogy meghallgattál Uram"-ot és végleg befogtam a számat....

Gallion

Meglehetősen bátor dolog leülni a tengerparton még arra az időre is, amennyire te teszed, elvégre egyedül vagy, és bár a várostól elég távol vagy, hogy ne lőjenek rád, nem lehet tudni, mennyire merészkedne ki egy szörnyeteg. Persze bízhatsz a hallásodban, ami talán eltompul, ahogy a parton üldögélsz békésen, Természet Anya viszont figyel rád, így baj nem ér. Végül aztán elindulsz visszafele, a táborig nincs is megállás, ahogyan a vízig sem, hogy aztán a királynál fejezd be a táborban futott köröket.
Az uralkodó a bemutatkozásodra csak bólint egyet, ám nem viszonozza ezt, pusztán feltételezve, hallottad már a nevét esetleg a táborban vagy a menetelés közben, noha főként csak trónörökösként vagy királyként hivatkoznak rá, utóbbit annak ellenére is, hogy nem koronázták még meg hivatalosan.
- Igen, a hadvezérasszony már tiszteletét tette itt, jóformán azonnal, miután visszaérkezett a csapatával – bólint még egyet, mikor a kisebb csapatról teszel említést, akik továbbmentek a sikeres felderítés és ismeretszerzés reményében. Az asztalnál álló mágusnő véletlen pont akkor dönti fel az egyik asztalon lévő figurát, mikor az információkat kevesellted, majd csendesen megköszörüli a torkát.
- Elnézést – böki ki halkan, nem különösebben akarva beleszólni a beszélgetésbe addig, amíg nem szükségeltetik. A bent lévő tisztek egy pillanatra összenéznek, valószínűleg azért, mert nem értik, a nő mire fel csinálta ezt, végül az egyikük vállvonása vet véget a szemkontaktusnak, páran rád figyelve innentől, a másik fele pedig a térképet bambulva tovább, vélhetően memorizálva a város kialakítását, utcáit.
A magyarázatodat az uralkodó csendesen és figyelmesen hallgatja végig, ám a végével egy nehéz sóhajtást hallat, megvakarva a fejét, mintha azon gondolkodna, hogyan lenne a legmegfelelőbb szavakba önteni a meglátásait. Már szólásra nyitja a száját, mikor a térképet bámuló mágusnő megszólal, mire a sátorban tartózkodók felé vezetik pillantásukat.
- A mágusok nem mennek sehova – közli közönyösen, és csak késleltetve néz rád szenvtelenül. – A mai nap folyamán pihennek és regenerálódnak, ugyanis holnap a falakat vesszük célba, és kelleni fog az erőnk, hogy lebonthassuk azt a sötételfek élőholt támogatásával – egyenesedik fel, hiszen idáig az asztalra támaszkodott. Kezeit aztán a mellkasánál karba teszi, egyik lábára helyezve a testsúlyát. – A képességeink egyébként sem szűk helyeken előnyösek, elvégre területi és nagy hatókörű mágiánk van, nem barlangokba és földalatti járatokba valóak – magyarázza neked.
- A csatornába legfeljebb azok a fegyveresek lennének jók, akik rövidkardot vagy kardot használnak – ért egyet a király is. – Ugyanakkor a saját egységeimnek nem engedélyezem a csatornarendszer megközelítését, figyelembe véve a szörnyek ismeretlenségét és a lehetőséget, hogy bekerítenek, és ha a fáklya kialszik, a sötételfeken kívül mindannyian tehetetlenek vagyunk – folytatja a magyarázatot az uralkodójelölt, és egy pillanatra a tisztjei felé néz, mintha elbizonytalanadna egy kissé, végül megacélozva magát fordul vissza hozzád. – Néhány kémünk, akiket a város felfedezésére küldtünk, ugyanúgy jelentést tettek a csatornáról, és amint megpróbálták azt kicsit felderíteni, többet nem hallottunk róluk – tárja eléd ezt is. – Ha javasolhatom, mára pihenj, ha sérülésed van, keress egy gyógyítót, a bejárat miatt pedig ne aggódj, holnap a falak garantáltan leomlanak – enged meg egy mosolyt az uralkodó. - A csapatainkat nem siettethetjük, főleg úgy nem, ha sebesült egységek vannak benne, mert akkor jócskán romlanak az esélyeink a morállal együtt. Ha kapunk is egy újabb hullámot este, akkor kivédjünk, a ma történtek után nem leszünk védtelenek - mondja, és ekkor láthatod a sátorban lévő néhány tiszt bólintását is. - A város megrohamozását nem tehetjük vérző sebekkel és teljesen kimerülten; ma akit lehet, kezelnek a gyógyítók, hogy a holnap sikeres legyen.
Ha többet nem szeretnél hozzáfűzni, akkor egy búcsúzónak szánt intéssel fordul vissza tisztikarához, megköszönve a mai szolgálatodat.

//Külön posztot nem ért meg ez a mesélőirész, szóval csak így írom még: a sátorban további bólintással nyugtázzák, hogy pihenni térsz, illetve egy határozott igent kapsz válaszul, mikor a hírhozásra térsz ki. Információt csak estére kapsz a csapatod hogyanlétéről, viszont a táborban járva nem azt veszed észre, mintha az itteniek annyira megsérültek volna. Nyilván a sok vértől és eltakarítandó testdarabtól súlyosnak látszik a helyzet, nem kapsz olyan információt egyik tisztedtől sem, miszerint sokan hullottak volna el.//


Amrekth

Kényelmesen odaballag a sátor közepén álló faoszlophoz, ami kellően stabilnak látszik a számára ahhoz, hogy nekidőljön. Ha egy kicsit is megmoccanna, akkor rögtön riadtan pattan odébb, egyébként amolyan macsósan karba teszi a kezét, és hallgat, mert hát mit is tehetne? Kissé talán unott is, a stresszt már régen megtanulta kezelni, és a jelek szerint úgy tűnik, nem feltételezte azt sem a hírhozó, hogy meglépni készül. Vagy ha feltételezte is, akkor nem szólt róla a banyának...
- Dehogy hallottam! A hülye lovat hajkurásztam, gondolom, ezeknek az undok dögöknek a támadása elriasztotta azt a rühes... akarom mondani... – köhint valamennyit. -..., szép lovat – köhint újabbakat, más kérdés, hogy úgy utája őt, mint az egyik legrosszabb ellenségét, akinek odaadná, hadd harapja meg a seggét és dobja le a hátáról, majd tapossa halálra. Ez a gondolata viszont hamar elrepül, mikor az ork elolvadását említi meg a banya, és nagyobbra nyílt szemekkel bámul rá, mire megvonja a vállát. – Egy hülyével kevesebb Neminrán – tárja szét a kezét, bár az izzadtság jócskán elkezd gyöngyöződni a homlokán a gondolatra, hogy ő is hasonló sorsra juthat, ha bemegy és nem figyel. Nyel is egy nagyot, míg maga elé bámul, és lassan végigsimít tökéletes arcán, mert hát... Hát azt nem hagyhatja, hogy bármi, főleg egy olyan undorító köpet elcsúfítsa! Az teljesen rendben van, ha szépséges nőcskék pofona csúfítja a pofiját, de hogy egy olyan gusztustalanság...?
Kellemetlenül és látványosan beleborzong.
- Meg fogok őszülni ettől a stressztől, Freia, annyi súlyt adsz a vállaimra – próbál nevetni ezen az ócska viccen, ami más esetben biztos kiváltana egy kellemes kuncogást az aktuális éjszakai partnerével, de ennek őszinteségét még maga se hinné el, annyira gyatrára sikerül. – És mit vársz tőlem, mit csináljak? Csapkodjam meg a pucérra vetkőztetett seggemet, hátha az egyik démon felfigyel rá és jön segíteni kitakarítani azt a fertőt, ami ott van? Vagy ettől a tiszteletlenségtől majd a haragtól elborult szellemagyú szellemek engem kergetve elintézik a városi szörnyeket, mert az útjukba álltak? – érdeklődik, és ha van valami ülőhely, akkor inkább ledobja magát rá, csak bámulva maga elé. Még mindig nagyon erősen gondolkodik azon, hogy inkább fogja a lovat és hazamegy, mert hát ez lenne a legbölcsebb döntés a részéről, aztán visszakerülhetne a megszokott kerékvágásba. Újra bújkálhatna, újra lophatna anélkül, hogy meg kéne fontolja, ki is a tulaja, mert hát a rezidencián nyilván elég szűkösek a lehetőségei ennek kapcsán, és nem tudná tagadni, hogy hiányzik neki ez a fajta figyelemmentes, árnyékban lapulós élet. Jól érzi magát úgy, jóformán számkivetettként, olyanként, aki önzőn él magának és senki másnak, aki mindenben az érdeket látja, ám ha túl nagy a kockázat, akkor inkább visszavonul. Nem azért él, hogy megdögöljön a következő pillanatban.
Rákönyököl a térdére, kezét így emelve a szemei elé, miközben kínosan mosolyog magán, lassan rázogatva a fejét és egy mély levegőt véve, kivételesen nem tudva, mit csináljon. Eltöltöttek már egy kis időt együtt, és bármennyire haragudjon Freiára, mert a tökeit bántalmazta, attól még pocsékul érezné magát, ha faképnél hagyná, ugyanakkor továbbra sem akar meghalni. Tény, elég vicces lenne egy jelenet, ahol eljátssza a saját halálát, és mielőtt látszólag kilehelné a lelkét, arra kérné Freiát, nyomja a mellei közé a fejét, hogy békésen távozzon a túlvilágra. Aztán közölve neki, hogy a mellei csodaerejűek, szóval marad még az életben egy kicsit...
...hmmmh....
– Legalább valami értelmes terv született? – pillant fel a nőre, leengedve a kezét. – Merem feltételezni, voltál az emberek vezetőjével beszélni. Elég időt basztam el arra a lókolbásznak is rossz dögnek a keresésével, hogy beleférjen egy megbeszélés...

Persze hogy kirohantam! Ki ne tette volna a mai nap után? Egy rakás emberrel a harcmezőn tulajdonképpen le lettünk darálva, persze jócskán túlélte elég sok katona, de egyszerűen förtelmes látvány volt, meg hát arról nem is beszélve, hogy egyszerűen undorítóak voltak amikkel harcoltunk... Sosem láttam még életem során ilyen lényeket és bárki megmondja szerintem, hogy ezek az izék voltak határozottan a legundorítóbbak szerte neminrán.
Persze én is éreztem, hogy egy kicsit túllőttem a célon, sőt azt is tudtam, hogy hülyeség volt amit fecsegtem, éppen ezért az egész után leültem és visszafogtam magamat.
-Igazatok van... igen elnézést érte, csak hát a mai nap után nem tudom, hogy egyszerűen hogyan lehetne előrébb jutni...-nézek az égre a baljós felhőkre- A városig nem jutottunk el... remélem tényleg beválik a terv amit kitaláltatok...-mondom a többieknek, majd felállok és elindulok egy kört sétálni a táborban, ha valaki utánam akarna jönni, csak annyit mondok neki, hogy szükségem van egy kis friss levegőre.
Így elindultam körbe a táborban elgondolkodva azon, hogy mégis hogyan lehetne esélyünk itt... Hogy mégis hogyan alakult ki ez az egész helyzet. Így aztán akaratlanul is az egyik self tábor előtt állok meg pár percre nézve a sötét bőrüket és hogy mit csinálnak. Még el is indulnak felém az őreik egyike, majd mielőtt túl közel járna továbbállok. Csak így látok jópár ork sátrat is, ki ne ismerné fel, főleg, hogy bőrből és csontokból épült ezeknek a barbár állatoknak a tábora...
Nem is igazán mondanám őket értelmesnek, hiszen nézzenek rajtuk végig, semmi civilizált viselkedés, mind csak izomagyú barbár... A selfek meg pont a másik véglet. Sosem lehet tudni azok a sunyi mocskok mit találtak ki már megint ellenük. És igen sokszor hallottam az előítélet rossz dolog, de valahogy nem megy most a másképp gondolkodás. Tudja mindenki, hogy ez a város is ezek kettő fattyak művei miatt lett ilyen...
Vajon az én hibám lenne, hogy nem tudok megbízni bennük teljes mértékben?
Minden esetre jópár perc, talán órára rá visszatérek a griffhez, főleg azért, mert a cuccaim is ott vannak náluk, egy kicsit letörten és szomorkásan.

-NEM!-szóltam a végén idegesen, amikor elkezdte mondani a saját önző hülyeségét. Ez a self néha tényleg képes a másik idegeire menni jócskán, és ami azt illeti most ami kellene nekem nem más mint...-csak annyit kérek, hogy hallgass meg... Néha tényleg nem tudom, hogy miért hiszed azt, hogy mindig mindenki hatalmas dolgokat vár tőled.-nézek rá miután leült.-Tudod amikor visszaértünk a táborba nem tudtam, hogy te is ott leszel-e a halottak között és hát a tábornokokkal nem tudok olyan módon... úgy beszélni mint veled, de ahogy elnézem neked ez nyűg, így nem is fárasztalak vele.-mondtam sóhajtva egyet, ledobva a magamról a páncélt egy kicsit, ami most oly nehéznek tűnt a vállamon. Nem sokszor szoktam ilyet érezni, de most úgy érzem jobb, ha csak a sima ruha van rajtam, mintsem a nehéz páncélom.
-Hát valami kialakult. Nekünk kell majd szinte mindent csinálni, meg az emberi mágusoknak. A terv az, hogy amíg azok lebontják a falat a mágiájukkal mi az élőholtokkal eltereljük a figyelmet és a tűzerőt. Szerintem te is tudod mennyire lesz ez könnyű feladat nekünk nem?-nézek rá Rektre, majd én is leülök egy székre és egy pohár vizet töltök magamnak.-Ha a másik tábor self nem segít, akkor elég rövid ostrom elé nézhetünk, mert nem lesz könnyű életben tartani annyi törékeny varázslót.

Na, ettől a jellemzéstől még jobban megjött a kedvem, hogy megvakargassam a fülét egy-két aranyos... valaminek. Vajon milyen lenne, ha eldobnék az egyiknek egy botot? Visszahozná? Áh, ez a leopárd lókupecnek is elmehetne, annyira szépen beszél róluk.
De legalább tényleg nem ma indulunk, úgyhogy van minek örülnöm.
- Problémába ütközött... - nem is annyira visszakérdezés ez, inkább csak gondolkodom a hallottakon. Ha egészen a falig elmerészkedett a sereg, az előre nem is rossz eredmény.
Másrészt ha még be se jutottak a városba, és már így megtépázták őket... nos, érdemes lesz vigyázni, nehogy túlzottan a vásárra vigyem a bőröm. A cicusoké úgyis szebben festene bundaként.
Ketten kétféle beszámolót nyújtanak a szörnyekről, de nem baj, amúgy se feltétlenül hiszek nekik. Mindenesetre látható érdeklődéssel hallgatom mindkét változatot, bár érződik a különbség: a harcos testközelibb élményt fest le, a mágus meg több mindent tud elmondani, de felszínesebben.
Két száj, és savat köp? Bogár-izé, ami repül, és karmosak a kezei? És két íjász meg egy elég fürgének tűnő harcos kellett a leszedéséhez? Na meg amit a másik mond, csapatmunka és önfeláldozás?
Ugyan, hátrakötött kézzel bevenném a várost.
...már ha üres lenne.
- Ijesztően hangzik. Ha a falon kívül ez van, mi lehet odabent? - nem vagyok ijedt, inkább csak izgulok. Furcsa, mert sose szerettem a túlvilági dolgokat... de most nem tudnak elrettenteni. Lehet, hogy a végén mégis jól szórakozom majd?
A tigris szavaira ismét elvigyorodom, amitől még mindig nem leszek barátságosabb.
- És kiben bíznál meg ennyire? - kérdezem tőle. - Ha tényleg nem evilági dolgokkal állunk szemben, akkor soha nem tudhatod, ki mikor rezel be. Egyáltalán mi a bizonyíték arra, hogy ez a sebtében összeszedett zsoldoscsapat egyben marad, ha igazán kemény harcra kerül a sor? - mutatok körbe a táboron. Nem titok, hogy elég gyengének gondolom a köteléket. A pénz meg mindenféle bajtársias hősködés talán megállhatja a helyét, ha egy sima balhéról van szó, de ez valószínűleg több lesz annál.
Legalábbis remélem.

Véleménye feltárása után nem úgy tűnik, hogy akkora ellenállásba ütközne; a jelek szerint igencsak nagy egyetértésre talált felvezetett elképzeléseivel. Keres is magának egy kellően szép gyümölcsöt, és ha Viridiel nem pakolt el még mindent, akkor a kezébe véve azt kezd el nyammogni rajta. Vehető úgy is, hogy ezzel vonja ki magát a beszélgetésből; amire ő kellett, arra válaszol, és ha nincs más, akkor nem is kíván a továbbiakban beleszólni, elvégre ő csak egy gyógyító és várandós kismama, aki úgyse mehet a frontharcosok közé... Nem mintha akarna.
Hirtelen és már-már ijedten kapja fel a fejét a nagy keresgélés közben, mikor férje magához húzza őt, de nem tiltakozik; jólesően bújik hozzá, és esze ágában sincs titkolni, hogy ők együtt vannak. Persze állapotosságának is bőven elégnek kell lennie, de azért jólesik neki a gondolat, hogy Joavan láthatja, mit és kit hagyott maga mögött azzal, hogy szó nélkül kilépett az életéből, tönkre is téve azt bő húsz évre. Egy pillantást vet is a katona irányába óvatosan, kíváncsian, vajon a vonásairól leolvashat-e bárminemű féltékenységet vagy ahhoz hasonló érzelmet, és ha igen, akkor elégedetten rejti arcát Viridiel mellkasába. Tisztában van azzal, mennyire gonosz is ez, mégsem tudja őt érdekelni most.
A távolodó léptekre érdeklődőn fordul annak irányába, meglepetten tapasztalva Sylla távozását, zaklatottsága miatt viszont megérti. Nehéz ez a nap, nem csupán neki, de mindenki másnak is, a gyász mellett harapni lehetne a feszültséget és az elhatározást egyaránt, és a tábor bűzlik ennek a három érzelemnek az egyvelegétől. Ha mindez nem lenne elég, még biztonságban sem érezheti magát senki, így sajnálkozó pillantással figyeli, ahogy eltűnik a meggyötört emberek és megtépázott sátrak között.
Megszólítására egy szemforgatás társaságában megjegyezné, hogy egy olyan lépés megtételétől is borsódzik Viridiel háta, amit nem mellette tesz meg, ám amilyen hirtelen kelletlenségből kijönne ez belőle, úgy nyeli azt le, egyre inkább átvéve férjének aggodalmas vonásait. Erre ő nem gondolt egyáltalán, sőt, még csak eszébe sem jutott ennek a lehetősége, annyira maga mögött akarta hagyni annak a borzasztó esetnek az emlékét, és bár jólesett Viridiel akkori gondoskodása, tehernek érezte magát a testén végighúzódó égési sérülésekkel.
- Nem csupán éreztem, de a gondolataim közé nevetett... – mondja csendesen, még jobban bújva a férfihoz, ahogy a hátán végigfut a hideg, emlékezve a délelőtti csata ezen pillanatára. Ezzel a felvetéssel a szemük előtt viszont biztosan nem mehetnek fel, egyikük sem, mert az a saját életük kockáztatása. A griff még csak-csak, és ha a sasszemet használva képes valamelyest az elméjét védeni az állatnak...
Elgondolkodva fordul a fejét most állatiasan vakaró szárnyas irányába, közben összefűzve kezét a derekán lévővel, összekulcsolva párjával az ujjait. Finoman rászorít, mikor a borús végkimenetelt ecseteli igencsak ködösen, mégis teljesen egyértelmű, mire akar kilyukadni. Ez egyelőre csak aggodalmat vált ki belőle, így is fürkészi ezt követően férjét, aki így a kezébe helyezi a döntést, és már válaszolna, mikor elhangzik a következő mondata, mire dühösen vonja össze a szemöldökét, alig tudatosítva, hogy Viridiel egyenesen őrá néz. Haragos daccal fordítja pillantását a föld irányába, és legszívesebben közölné vele, hogy ő maga is meg tudja magát védeni, kivételesen muszáj lenyelnie, mert egy gyerekkel a szíve alatt nem tudja, mire képes és mire nem.
- Teljesen mindegy, melyikünk tudja magát megvédeni és melyikünk nem, mert a városon belül valószínűleg nem egy az egy ellen leszünk, hanem egy az ötven ellen, szóval egyikünk sem megy fel a griffel – morogja, elhúzódva fordítva hátat és kezeit karba téve, és bár nem fejezte ki egyértelműen, min kapta fel a vizet, bizonyára elég nyilvánvaló párja számára, főleg, hogy arcvonásainak változását is végigkísérhette. – Ha tetszik ez az uralkodónak, ha nem, ha a griffel együtt pusztulunk, teljesen mindegy, milyen információk birtokába jutottunk, szóval elégedjen meg azzal, hogy a griff szemén keresztül közvetítem, mi történik. Ennek tetejében királyi pecsétes levél van arról, hogyha nincs megfelelő védettség körülöttünk, nem vagyunk kötelesek csatába menni, és ez az elhatározás a griff hátán is érvényesül – vakkantja még oda Joavannak. – És ha nincsen más megbeszélnivaló, akkor megyek gyógyítani, ha végeztem, akkor visszajövök – indul el kissé indulatosabb léptekkel, mint azt tervezi, de roppantmód bosszantja, hogy látott természetet a városon belül, közölte is ezt Viridiellel és még mindig úgy kezeli őt, mintha nem tudná magát feltalálni a rossz helyzetekben. Azt meg már inkább meg sem említi, hogy ott a fakarja teljes épségben és egészségben!

Viridiel, Lashrael és egy kicsi Isabella

- Nekünk sincs semmi okunk bízni bennük. A királyunkat ölték meg – mondja a férfi. – Azon csodálkozom, hogy a fia képes összedolgozni velük... – teszi hozzá csendesebben, belenézve a tábor ropogó tüzébe, aztán egy sóhajtással beletörődik ebbe, visszafordítva a pillantását rátok. Mikor aztán Viridiel Syllára néz, akkor Joavan is követi a példáját, érdeklődőn fürkészve a nőt, ám mivel nem szolgál olyan információval, ami gyanakvásra adhatna okot, csak bólintással jelzi a bocsánatkérés elfogadását és elismerését.
- Ma nem jutottunk el, de majd holnap – enged meg egy halvány, bizakodó mosolyt Joavan. – A mágust, aki a király mellett tartózkodik jelenleg, személyesen nem ismerem, de úgy hallottam, meglehetősen szigorú és nem az álmaiban járkál, mint ahogy talán az más mágustudókról hírlik. A katonáim csak hárpiaként szoktak hivatkozni rá – kuncog kicsit felszabadultabban. – Ugyanakkor nem kételkedem abban, hogy a királlyal jó döntéseket fognak hozni.
Amikor a kalózlány távozóra fogja, egy darabig nézi őt, aztán figyelmét visszafordítja rátok, fáradtan fürkészve titeket, ám ahogy a szörnyetegről említést tesztek és annak képességéről, élénkebbé, egyben aggodalmassá is válik. Halkan hümmögve néz maga elé elgondolkodón, de el is hallgat, mikor Viridiel akadozva kezd el beszélni, Lashre pillantva a végével, ám megértőn bólint.
- A király is bizonyára meg fogja érteni, ezért is kínált fel lehetőséget – ismétli el a korábbi szavait. – Mi sem tudunk sokkal többet a benti környezetről és szörnyekről, így bárminemű információnak örülünk, így az előbb elhangzottaknak is. Tolmácsolni is fogom a trónörökösnek, hogy egy ilyen lény van a falak mögött – teszi hozzá, és a folytatásra hamar észreveszi Lash arcának változását. Ábrázata gyorsan megtelik részvéttel, láthatóan nagyon is jól tudva, hogy mi fog jönni, és amint Lash nekilendül a kifakadásnak, vesz egy mély levegőt, egyik tenyerébe temetve az arcát, lassú és nemleges fejrázásba kezdve. A helyéről feltápászkodva hallgatja tovább a vörös erdeit, és ha nem kívánsz közbelépni, akkor Joavan vesz magához a beszéd lehetőségét.
- Lash, senki nem vonta ezeket kétségbe, a levelet pedig nem csupán én, de a király is tiszteletben fogja tartani. Még mindig nem kényszer felmenni – sóhajtja, kezdve belefáradni, hogy ugyanezeket kell szajkóznia újra és újra, de továbbra is igyekszik türelmesen elismételgetni a szavakat. – Az elmondásaitok alapján nem is javasolnám, és mivel te magad vetetted fel az egyik képességedet, elég lesz. Szemtanú kell, valaki, aki képes megmondani, mire számíthatunk a falakon túl, nem öngyilkosok és -jelöltek – lép közelebb, egy darabon követve a tábor felé meginduló Lasht. – És a nap maradékában inkább pihenjél, légy oly kedves, a teendőket pedig bízd a többi gyógyítóra – válik érezhetően türelmetlenebbé és parancsolóbbá, ugyanis Lashnek a jelek szerint esze ágában sincsen meghallgatni őt vagy egyáltalán válaszra méltatni; csak megy tovább. – Lash! – torpan meg, élesen szólítva meg a nőt, aki továbbra sem mutat semmiféle hajlandóságot a figyelemre és hallgatásra. Joavan a továbbiakban nem követi, csak az orra alatt szitkozódik érthetetlenül, behunyt szemeit dörzsölgetve próbálva lenyugodni, ami egy mély lélegzettel valamilyen szinten sikerül is. Ha mindez a beleszólásod nélkül ment végbe, akkor kérdőn néz rád, hogy mégis mihez kezdesz innentől; ha esetleg felkínálod a nyársat, akkor azt egy köszönet kíséretében elfogadja, ha pedig gyorsabban reagálnál és tennél Lash távozása ellen, akkor a háttérben maradva figyel.




Nargash és Shalana

Mikor az ork elismétli pár szavát, a foltos bundás nőstény csak bólint egyet. Ennél többel nem kifejezetten tud szolgálni, de ha fut még egy kört a táborban és még ellát párakat, valószínűleg újabb információkkal tudna ellátni, persze ennyi erővel ti magatok is mehettek kérdezősködni, még talán gyorsabban meg is kapnátok azt, ami titeket érdekel.
- Valószínűleg ennél is rémségesebb és erősebb szörnyek – sóhajt fel az ork kérdése után, és láthatóan nagyon nehezen viseli a jelenlegi helyzetet, legfőképpen vélhetően az ismeretlennek bizonyuló szörnyek miatt, amik teljesen ellentmondanak a természetnek és annak törvényeinek. Nem mintha az ilyesfajta torz lényeket és elkorcsosult fajzatokat bárki is kedvelné, főleg úgy, hogy vérengző fenevadként viselkednek, akik veszélyt jelenthetenek bárkire és bármire.
- A trónörökös ma húsz-harminc fős csapatokkal indult a városba, az összegyűlt sereg negyede kivonult – biccent a város irányába, tengerkék szemeit oawatársára emelve. – Két-három fő nem lesz elég a városban csapatonként, hiszen nem egyesével fognak támadni, hanem valószínűleg csoportosan – rázza meg nemlegesen a fejét. – És az sem elképzelhetetlen, hogy még többen vannak a falak között, mint ami a mai csatában elhullott vagy visszavonult. A csapat egysége sem biztosított – pillant aztán az orkra. – A sötételf többség rányomja a bélyegét a hangulatra, mindenki nagyon feszült miattuk, és a múltban elkövetett tetteiket figyelembe véve egyáltalán nem meglepő. Az is valószínű, hogy nem egy fő fog innen távozni a rémségek megpillantása miatt, ténylegesen tudatosítva a veszélyt – néz a tábor sűrűbb részének irányába aggodalmasan, egy kis szünetet hagyva, míg kellően beissza a látványt. - Azt hiszem, innentől már csak a felsőbb hatalmak szimpátiájában bízhatunk – hunyja be a szemeit egy pillanatra, mintha csak kérné ezeket a megfoghatatlan erőket, hogy a pártjukat fogják.
A kondéros kocsik megérkeztével a táborban a hangulat hallhatóan kicsit emelkedik, néhányan lelkesen üvöltik, hogy megjött az ebéd – apró örömök ebben az elkeseredett időszakban ezen az elkeseredett helyen. Egy darabig elnézi a távolban lévő készülődést, és ebből a bámulásból Shalana szavai húzzák vissza a jelenbe.
- Minden bizonnyal – bólint egyet. – Javaslom, hogy induljatok el, megelőzve a katonák tömegét. Még talán melegen jut a kezetekbe étel – mosolyog rátok, elcsomagolva a nála lévő kevéske ételt, elrakva azt a táskájába. – Én magam majd később megyek, körbenézek még egyszer a táborban, hátha találok még olyat, akin segíthetek – tápászkodik fel, folyamatosan váltogatva a szemkontaktust; hol Nargashra pillantva, hol Shalanára. Ha nem kívántok többet beszélni vele, akkor egy főhajtással és néhány szóval búcsúzik el tőletek, sok szerencsét kívánva az égiek vigyázó tekintetével együtt, majd az egyre megüresedő tábor felé veszi az irányt. Később még felkereshetitek, ha szeretnétek, vélhetően elég hamar megtaláljátok a jellegzetes öltözéke és többségből kilógó fajtája miatt, noha valószínűleg nem ő lesz az első oawa, akivel szembe fogjátok magatokat találni legközelebb.

//Na, ebben a körben ti döntésetek, merre akartok menni, merre nem, ha szeretnétek valamilyen karakterrel találkozni, akkor a posztotok végén jelezzétek, vagy írjatok rám, és rugalmasan dobok még mesélőit. Ha nem akartok senkivel interaktálni a továbbiakban, akkor írjátok le, estig mivel foglalkoztok és hol heveredtek le.//



Isabella és azok, akik a tábor helyzetére kíváncsiak

A tábort járva semmiféle olyanra nem figyelsz fel, ami természetellenes lenne. Néhányan gyászolnak vagy csak ülnek mélabúsan és üresen, fáradtan, párak holttesteket cipelnek így, az ebéd végeztével, valószínűleg el is temetve az itt elhullott társakat. A vért sajnos nem tudják felvakarni a földről, az egy darabig biztosan színezni fogja a tábor talaját, de legalább ennyi, és nem több lesz az emlékeztetője annak, hogy itt átvészeltek egy rajtaütést. Érezhető ugyanakkor az, hogy a fajtárs fajtársat visz, és ugyanúgy megtalálhatóak azok a csoportok, amiben ugyanazon nép tagjai tartózkodnak, csak nagyon ritkán közösködve másokkal. Komoly ellentétet nem látni, csupán szúrós pillantásokat, ezek is elsősorban a sötételfek irányába kerülnek, így tudhatod, hogy nem vagy egyedül sem az ellenszenveddel, sem az előítéleteddel. Az éjtündék mindenki szívében elvetették a negatív gondolatok magvait, az ellenszenvet és megvetést, a gyűlöletet.
Az egész tábort átitatja a feszültség, a légkör kellemetlen, ugyanakkor a tábor bizonyos szegleteiben szinte harapni lehet az elhatározást és a bosszúszomjat. Ha nem is a várost akarják most már visszavenni sokan, a szörnyeket mindenképp el akarják pusztítani, megbosszulva elhullott társaikat és barátaikat. Más helyeken inkább imákat mormolnak a felsőbb hatalmakhoz, istenekhez és szellemekhez, kik csak a kezeiket összekulcsolva, kik valami jelképes tárgyat szorongatva. Többek arcán látni bizonytalanságot, hogy mégis mit tegyenek, menjenek-e haza vagy sem, bár ezek azok között vannak, akik teljesen függetlenek a birodalmaktól. A katonákon legfeljebb a félelem és aggódás látszik a saját életükért, noha a többségük továbbra is elhatározott és hűséges; megingathatatlanul tudják, mit akarnak, és az a királyi akarat beteljesítése és családjuk büszkévé tétele, akár éljék túl, akár vesszenek egy közös jóért, legyen utóbbi hozzáállás akármilyen  vitatható és badarságnak hangzó hangzó.
Délután nem nagy a sürgés-forgás, néhol gyógyítók ténykednek a sérültek körül, amiből nem kevés van, bár többségüket már ellátták. Erdei elfek és oawák azok, akik főként ezeket a támogatói feladatokat végzik, és ha nagyon sokáig sétálsz, akkor észreveheted, hogy egyre kevesebb a sérült, köszönhetően a gyógyító mágiának. A súlyosabb sebeknek még nyoma van és azokat kötések fedik, de érezhetően javul a morál ennek következtében, és ha még tovább sétálgatsz még különbözőbb helyeken, akkor mintha Altevar alakját vehetnéd ki egy csapat suttyó bandita környékén. Altevar teljesen kilóg az összeverődött csoportosulásból a maga zsoldosi öltözékével és tartásával egyaránt, a banditák viszont nem tűnnek ellenségesnek, sőt, egészen jót nevetnek valamin. Ha szeretnéd, akkor megközelítheted őket, de akár hagyhatod is cseverészni őket; ha kicsit alaposabban megnézed őket, akkor megtalálhatod azt a kulacsot, amit Altevarnak adtál, épp ott van a férfi kezében. Bizonyára éppen most kunyerál neked egy kis piát.



MINDENKI

Estig a táborban nem különösebben történik semmi. Alapvetően csend és mozdulatlanság van, mondjuk a kereskedők nagy része, akik túlélték ezt az egészet, pakolnak, hogy a legközelebbi faluban, biztonságban alhassanak, a vacsorát biztosító falusiakkal együtt távozva. Néhány helyen mintha hangszer hallatszódna, egy lant, mellé pedig eleinte csak egy, később meg már több hang is társul, énekelve és szórakozva a fárasztó és meglehetősen stresszes nap után. Talán sokatok nem nézi ezt a fajta mulatozást jó szemmel, de ha figyelmesen hallgattok, akkor az éneklők énekhangjából – vagy annak utánzatából – kicseng a társaik iránti gyászuk, a részvétük, és néhány szóval említésre is kerül mindez, megemlékezve az elhunytakról. Bizonyára próbálnak a lehető legpozitívabban hozzáállni a másnapi harcokhoz, reményüket és hitüket az uralkodóba és vezéri karába fektetni, hogy jó döntést hoznak.
A vacsora is csendben telik, és az étkezés után kezd el terjedni a híre a másnapra szóló tervekről. Emberi királyi katonák terjesztik a meghozott döntéseket és elképzeléseket az összeverődött csapatoknál, magányosan fekvőknél, barátoknál és katonatársaknál, idegen fajok képviselőinél és azok vezéreinél. A hírek mindegyike egyezik, egy kis ferdítés sincsen; mind-mind arról szól, hogy másnap reggel újra megindulnak Észak-Bivaly felé, ezúttal ténylegesen a falak mögé jutva. A mágusokat lovakkal és pajzzsal küldik előre, hogy képességeikkel lebontsák a várost és ezzel szörnyeket is védő falakat teljes egészében. Az sem titok, hogy a csatatéren hátrahagyott szörnyetegek használható holttesteit a sötételfek saját sötét praktikáikkal fogják az összegyűlt csapatok hasznára alkalmazni, mégpedig testeiket mozgatva a város ellen küldik azokat, támogatva ezzel a mágusokat és feltartva azokat a dögöket, amik esetleg kimerészkednének a városból. Az indok, amiért nem közelíti meg a másnapi jelentkezők teljes serege a várost nem más, minthogy a falakról elképesztően maró savat köpködő szörnyek lőnek, ám tervek szerint a kőből emelt védelem lebontása után gyorsan hatástalanításra kerülnek a korcsfajzatok, utána pedig a városba való bevonulás is megkezdődik, ahol már a harcosok is aktívan kivehetik a részüket.
Bárminemű kérdés esetén a kiküldött katona igyekszik a tőle telhető legjobb és legrészletesebb választ adni, illetve igyekeznek azt is megtudakolni tőletek, hogy ki az, aki másnap reggel részt kíván venni a város ostromlásában, ugyanis ebben az esetben nem kérnek fel éjszakai őrjáratra. Lehet maradni a tábort is őrizni másnap, ezt a választ is elfogadják, hiszen a mai nap történtek után egyértelmű, hogy itt is kell egy készenlétben lévő seregnek maradnia. Ha mindent megfelelőnek találtok és nincs is kérdés, akkor nyugovóra térhettek, a teljes némaságban pihenve rá a másnapi harcokra. A csendet egyedül a járőrözők esetleges motyogása és halk léptei zavarhatják meg, és ez a szintű némaság talán sokak számára nyugtalanító lesz így, nyáron, mikor a tücsköknek már régen zenélniük kéne...
Baljós ez az éjszaka.

Amrekth

Abszolút nem veszi magára a nő idegességét, olyan mamlasz képpel bámul rá, mint mikor valami feladatról kezd el ecsetelni mindenféle részletet, és marhára nem érdekli őt egyetlen információmorzsa sem, mondván, úgyis a katonák fogják megoldani, nem ő. Meg is indul inkább a szék irányába, úgy ülve le, mint aki a lehető legjobb munkát végezte volna, bár igazság szerint semmit nem csinált a reggeli csatát leszámítva, amitől még mindig sajog a háta. Na jó, annyira már nem, és ha érzi is, akkor sem annyira. Mondjuk kihasználhatná, megpróbálhatna egy kicsit túlozni, de azt majd később, most túl hirtelen lenne – és egyébként sincs miért panaszkodjon a  hátára egyelőre.
- Mert csodálatos vagyok, olyan, akinek megtisztelően hatalmas feladatokat kéne adni – hunyja be a szemét és emeli meg a kezét, hogy megrántsa egy kicsit mellkasánál a ruháját, teljesen sugározva, mennyire nagyra tartja magát. A mozdulat után egy elégedett vigyor ül ki az arcára, ami mellé a sármos pillantás sem maradhat el, és míg Freiára vezeti pillantását, jobbját a szék támlájára rakja, kényelmesen dőlve hátra.  A következő mondatok hallatán az ábrázata inkább válik közönyössé, főként azért, mert fogalma sincs, mégis miként kéne ehhez a nőhöz állnia. Mégis mit várt, miután a gatyájába engedett egy tányér szömörcét? Hogy majd hosszútávon jópofizni fog még vele? Ugyan már! Most még itt van, a halál fasza se tudja, miért, a saját szabályai szerint haladva már régen Zevadar felé kéne mennie, és végeredményben ez is volt a terve, csak pont jöttek szólni, hogy biz a nagyasszony keresi...
A széktámlán lévő kezét megemeli, hogy az arcát a tenyerébe tegye, úgy bámulva tovább a nőre, különösebb választ nem is adva. Most mit mondjon? Hogy viszonzott az aggodalma? Mert ez egyáltalán nem lenne igaz, legfeljebb egy nagyon picikét, de ennek kimondására meg nem fogja rávenni magát, főként a gőgös hozzáállása miatt. Meg különben is, azt hisz ez a boszorka, amit akar, ő ugyan nem fogja csóválni a farkincáját, mint egy kiskutya! Eddig se hajbókolt túlságosan, de a városi esetnél főleg elment a kedve ettől, és talán, ami itt tartotta idáig, nem is más, mint maga a félelem. Azért mégsem hazai földön jár, és nem ez lenne az igazi gondja, hanem az, hogy bárkit utánaküldhetne, ha eltűnne, feltételezve azt, hogy visszafele indult. Freiának persze nem kell tudnia azt, hogy nem különösebben ismert ezeken a vidékeken, így valószínűleg könnyen a nyomára bukkannának, hacsak nem vesz olyan kerülőket, amiktől esélyesen ő maga is eltéved a visszaúton, de mindegy is. Egyelőre itt van, aztán kiderül, meddig, mert bepróbálkozott párszor, nem jött össze, innentől nincs miért foglalkoznia az esettel, főleg a bántalmazás után egy ártatlan viccért.
Ja, hogy Freiának az egyáltalán nem volt ártatlan...
Becsukja a szemét, mielőtt a szemforgatás az eseményekre emlékezve túlságosan látványosra sikerülne, és inkább felteszi a kérdését, hogy haladjon a beszélgetés, és ne a felszínes lelki fröccsnél ragadjanak le, mert nincs rá szüksége. Hajolhatna felé, és talán eredményre vezetne, ez tény...! De már így is ezerszer többet vállalt, mint más hölgyeményeknél, a kitartása meg eddig tartott. Freia az utolsó pillanatban úgyis lepattintaná, és ha lehet egy elképzelése, akkor úgyse tekint rá többként, mint egy kis senkiházira, akinek úgyse hisz senki és így megoszthat vele pár dolgot, csak mert nem fogja lenézni a saját nyomorúságos helyzete miatt.
- Nektek és ti – javít bele. – Én nem tudok ilyen hókusz-pókusz hullairányítást. Kicsit büdös lenne, tudod, és igencsak elüt a kellemes megjelenésemtől is – simítja hátra a haját, a kézmozdulatot a homlokánál indítva, a lehető legnagyobb pojácának tűnve így, de aztán unottan rakja vissza a fejét a tenyerébe, figyelve Freia mozdulatait. – Szerintem annyira nem törékenyek, akkor már rég kinyírták volna a hazaiak az egész népséget – mondja. – Főleg a nagy és hatalmas Uráldur Első Lord vezetésével, oh, micsoda királyhű és nagyratörő is ő – forgatja meg a szemeit, ironikusan beszélve. – Az sem normális, meg az se, aki ideszart ebbe a városba – morogja, szinte már duzzogva, és ha Freia nem szól semmit, akkor egy kicsit ő is csendben marad, maga elé bambulva, végül véve egy mély levegőt. – Nem tudom, mit akartál annyira megbeszélni velem, Freia, de ha nem áll szándékodban megosztani, akkor megyek a dolgomra – néz a nőre. – Biztos fáradt is vagy, szóval mentesítelek a hülyeségeimtől.

-Igazán? Talán lennél a tábornokom? Vagy nagyobb a cél amit kívánsz?-csaptam rá válaszul az öntelt dolgaira. Persze neki nagyobb feladat kell, de nem hiszem, hogy amit mondok arra lecsapna. Ha mégis... Akkor meg legalább idekötöm a fene pofáját, és nem árulhat el. Mert gyorsan híre menne annak, hogy ki ő és egy jó vérdíj... Szóval nem lenne sok esélye. Ezután figyeltem a viselkedését, arra, hogy miként reagál a szavaimra. Persze elég sokszor vallattam már ahhoz, hogy tudjam mire gondol részben.
-Igen értem, nem tetszett ami történt a városnál, de ha jól emlékszem megegyeztünk valamiben és azt szépen felrúgtad. Tudom. Ártatlan poénnak tűnt neked, de gondolkodj néha felnőttként. Vagy legalább ne a tököddel, hanem a fejeddel néha. Mindegy, erre nem kell mondanod semmit, nekem elég az, hogy életben maradtál, hogy ez most neked jelent-e valamit, az már a te dolgod, nem az enyém.-mondtam végül az egyre idegenebbnek tűnő ábrázatára, amihez még hozzátett az unott arca is. Eközben emiatt én pedig szépen leültem az asztalom mögé és a kulacsért nyúltam, amit korábban odakészítettek nekem. Két fémpoharat tettem magunk elé és egyet megtöltöttem magamnak.-Kérsz?-néztem rá, miközben feltett egy kérdést nekem.-Igen, nekünk és mi... Komolyan mondom nagyon énközpontú vagy. Tudom azt is, hogy nem tudsz irányítani ilyeneket. A lényege az lenne az egésznek, hogy segítened kéne nekem abban, hogy minnél több tündét állítsunk magunk mellé aki tud ilyet. Jó a beszélőkéd, és mivel nem vagy tábornok, meg hasonló félelmetes személy, akitől alap hangon csak cseszegetést várnak a katonák, így többektől megtudhatod, hogy mire képesek. Nem tudom pár ital mellett--lögybölöm meg a bort a pohárban-talán el tudod érni, hogy többen jöjjenek segíteni holnap, mert ha nem leszünk elegen, akkor nem csak a mágusokat fogják elárasztani a dögök, hanem mivel le lesz rombolva a fal, az egész tábornak és benne mindenkinek vége lesz.-mondom neki teljes őszinteséggel, azután, hogy kérte térjek a lényegre. Talán így kiterítve az utolsó lapjaimat rájöhet, hogy tényleg tartok attól ami odabent lehet. Eléggé lever a víz attól a gondolattól is, hogy mi lett azokkal az orkokkal korábban, nem hogy az, hogy vajon mit hagyhatott az a féleszű áruló Dreyndra a falak mögött.

Amrekth

//Káromkodásra tessék figyelni, aki érzékeny rá, ne olvasson, köszöntem!//

- Ugyan, kérlek, tudod, hogy szar tábornok lennék, de ha azt szeretnéd, hogy mindenkit egy nagy orgiára buzdítsak, akkor tökéletes lennék – túr bele a hajába, és már csak az elképzelésére muszáj mosolyognia. Jó is lenne! Csak már nem itt, legalábbis a történtek után egyértelmű, hogy nem ide való. Ő egy szórakozott és szórakozást kereső ficsúr, és ha a nagyasszony nem képes elviselni bohóc viselkedését, édesmindegy lesz, mert itt nem lesz boldog, csak unott. Ha nincs is fedél a feje felett szinte sose, és nem is mindig telik kajára vagy nem sikeres a lopás, legalább érzi, hogy él, még ha többször is vették már majdnem a fejét. Mitől különbözne ez a helyzet, mint bármelyik másik?
- Nem tetszett? – sötétül el a pillantása. – Azért ez egy elég enyhe kifejezés, hogy nem tetszett. Gyűlöltem minden pillanatát, Freia, de nem várom el, hogy megértsd, mert szerintem neked nem dugtak a lábaid közé semmit. Szerintem faszt is legfeljebb csak távolról láttál, olyan kurvára el vagy foglalva a rangoddal! Jaj, nem tehetem meg, jaj, a kibaszott rangom! – fakad ki hirtelen, aztán tart egy pillanat szünetet, próbálva lassan venni egy mély levegőt. Az eddigi idő alatt talán most mutatta ki először a dühét, eddig lenyelte vagy máshol került terítékre – mint például a kocsmában néhány pia társaságában. – Mégis miért kéne elhiggyem, hogy bármiben másabb vagyok a számodra, mint azok a fajankók a seregben? Csak mert most idehívtál egy kis bájcsevegésre? – int a tábor kijárata felé jelképesen, jócskán halkabban beszélve. – Lehet, biztosítottál egy otthonnak nevezett dolgot egy szoba képében, de miért is? – gondolkodik el, de teljesen átlátszó az ábrázata; már emeli is a kezét, jelezve, eszébe jutott az eddig is egyértelmű válasz. – Mert voltam annyira profi, hogy megkegyelmezz, és ennyi. Csinálod a faszom dolgaidat, és ha bepróbálkozom, úgyis elhajtasz a kibaszott rangodra hivatkozva, mintha csak játszanál velem, húzod itt a mézesmadzagot, aztán az utolsó pillanatban elrántod előlem. Szerinted ennyire hülye vagyok? – tárja szét a karját egy kissé. – Tény, nincs senkim és semmim, és talán azt hiszed, jelent nekem valamit az, hogy biztosítasz nekem pár dolgot, de nem. Eddig is megoldottam valahogy, később is megoldottam volna, de ehelyett itt ragadtam, egy darabig úgy ugrálva, ahogyan azt kérted, a semmiért cserébe. És most kérdezhetnéd, hogy akkor mi a faszért nem léptem le korábban, ha ennyire elégedetlen vagyok... – könyököl rá a térdeire, összekulcsolva a kezeit, előrébb dőlve. – Egyszerű. Nincs kedvem megdögleni, mert az garantált, hogy megpróbálnál valahogy kicsinálni, ha innen elmegyek, mert túl sokat tudok. Nem te lennél az első és nem egy olyan alak ismer engem, aki fel is adna, amint megfordulok nála – néz a nő szemébe. – Innentől a részemről többnyire kuss van és tűrés, ha meg ebben a városban valamelyik baromarc kinyír, nem kell a pofázásommal egy pillanatig sem törődnöd onnantól, a jelek szerint úgyis csak nyűg vagyok én is a számodra – dől hátra, és az előbbi kirohanásának már nyoma sincsen, helyette a hideg tényközlés vette át a helyét. Nem szeret így viselkedni, egyáltalán nem, mert ilyenkor magával is tudatosítja, hogy mennyire pocsék helyzetben van a legtöbb esetben és mennyire szar minden, hogy még ő se tud benne semmi vicceset vagy élvezeteset találni. – Egy tolvaj vagyok, Freia, nekem semmi nem jelent semmit a saját életemen kívül, mert minden más a halálomat okozhatja, és talán azt hiszed, kurvára tudod a sötételf társadalom miatt, milyen kis áruló faszszopók is vagyunk, ennek tényleges megismeréséhez az utcán kellett volna nevelkedned, mert ott aztán katonai szabály nincs, ami bizonyos szintig kontrollálja a gyilkosságokat. Ott meghalsz, ha nem figyelsz, főleg, ha egy olyan senkiházi névtelen alak vagy, mint én, akit se keresni nem fognak, se sajnálni, temetni meg végképp nem.
Átgondolva valamilyen szempontból őrültség ennyi mindent a nő orrára kötni, de igazából mindez nem kéne titok legyen előtte. Soha senki nem próbálta meg megkeresni őt, soha nem említett senkinek egyetlen ismerőséről sem semmit, mert nincsen, csak saját maga van és a saját igényei. Az a baszott szellem is csak néha jön elő, amelyiknek elvileg tanítania kéne őt, bár ő is csak azért szegődött mellé, mert bosszút akart állni a gyilkosán. Persze mióta eltette láb alól a fickót, már nem jelent meg, hagyva őt a szarban.
- Nem, kösz – emeli meg az egyik kezét elutasítón, miközben borúsan és szinte már dühösen néz maga elé, már ha Freia még mindig felkínálja a pohár vizet vagy bármi mást, hallgatva aztán a kérdésére adott hosszasabb feleletet, a székre könyökölve támasztva ki a fejét. – Tekintve, hogy nincs kedvem puszilkodni még egy tányér szömörcével és a farkamat is a tisztes helyén akarom tudni sértetlenül, nyilván megyek, bár a holnap miatt egyelőre nem aggódnék. Még van egy éjszaka előttünk – néz a nőre, és nem tartja annyira hülyének, hogy ecsetelnie kelljen a számára, mire is gondol. Már az első küzdelemben mutattak némi intelligenciát azok a szutyok dögök, és ha van köztük még intelligensebb, ami előfordulhat, elvégre első átgondolásra parancsszóra indult meg mindegyik, akkor éjszakai támadásra könnyedén lehet számítani. Ha vannak azon az értelmi szinten, akkor fognak támadni, amikor a sereg egy nagyobb része nem lát, persze nem tudhatja, hogy a napszak változása milyen hatással van rajtuk. Talán ők se látnak éjszaka, még ha ez nevetséges is a látottak és tapasztaltak után.

Nagyon is felfogtam Lash felém vetett mérges pillantását, hiszen ez – bár igyekszünk kordában tartani, - örök vita és feszültség lesz köztünk, a túlféltés. Nem arról van szó, hogy nem bíznék kedvesem képességeiben, de akármilyen jó is, egy véletlen lövés, egy szerencsés találat, egy ismeretlen mágia ezektől a szörnyektől és semmit sem ér. És én nem akarok kockáztatni, már így is épp elég aggódnivalóm volt, néha a szívbaj határán táncoltam. Én harcos vagyok, erre tanítottak, de Lash……..az ős szíve a vele történtek ellenére ártatlan, tele van törődéssel és elsősorban gyógyító, nem utolsó sorban pedig a gyermekünket hordozza.
Ő sokkal, de sokkal fontosabb, mint én!
Egyszóval, most még a figyelmeztető, megrovó tekintet sem tudott visszatartani, hogy kimondjam, amit gondoltam.
Persze sejtettem, hogy ezt nem fogja szó nélkül hagyni és úgy is lett.
Mivel igazából ő volt a griff lovasa, így, hogy megmakacsolta magát el is dőlt a dolog, végül is, ha valamiféle távoli távcsőként használjuk az állatot, azzal is többet nyerünk, mint ha semmiféle információt nem kapunk az erdő belsejéről és a bentlévőkről.
Azért az mutatta a feldúlt lelkiállapotát, hogy nem is nekem címezte a puffogását, hanem a szerencsétlen Joavan-nak, aki az első perctől azt erősítgette, hogy semmit sem „muszáj” csinálnunk és a lényről meg nem is tudott, csak most, amikor kiböktem neki.
Minden esetre én behúztam a nyakam, amikor Lash elindult, hogy kieressze a gőzt, én nem tartottam vissza, hiszen kipihente magát, evett is eleget, így legalább nem rajtunk tölti majd ki a mérgét.
Joavan, azonban már nem akarja szó nélkül hagyni, hogy ő az, aki most a rosszfiú szerepkörét tölti be kedvesem előtt és bármit is csinál ezen nem nagyon tud változtatni. Láthatóan igyekszik azért türtőztetni magát, ám eléggé fásultan megnyilvánulni. Azt hiszem, hogy bár kedvesem nem nagyon enyhül meg iránta, a férfi a hosszú évek alatt megváltozott, de hát nem engem hagytak magamra, így ezt Lash-ra kellett bíznom.
- Hagyd Joavan, most nem érdemes az útjába kerülnöd, míg ki nem adja magából, majd ha lenyugszik, akkor visszajön. A gyógyítás most jót tesz neki. – néztem párom elsiető alakja után, de most tényleg hagyni kellett, majd megengesztelem, ha visszajön.
- Gyere egyél pár falatot és mesélj még milyen a hangulat és tudsz-e valamit mi mikor kellünk a támadáshoz.
Örülök, hogy végül megfogadja a tanácsom és inkább evéshez lát.

Nem feleltem a szavaimmal a férfiéira. Nem tartottam fontosnak, hogy a selfek éppen a királyt ölték meg, vagy mást. Nekem elég lenne az is, hogy nem lehet bennük megbízni. Ugyanúgy az orkokban, hiszen nem egyszer találtam magamat azzal szemben, hogy egy egy faluban az orkok pusztítást hagytak. Na meg nem olyan régen engem is alaposan megszorongatott egy a szó szoros, sőt fullasztó értelmében. Nem igazán értem, akkor ha ezzel tisztában vannak, hogy miért nem figyelik meg őket, ha már egyszer a segítségük kell...
Persze a lépteim elég gyorsan távolodtak a tűztől, úgy éreztem kell a friss levegő. Minden olyan volt abban a pillanatban, mintha a vállamat nyomná az egész világ terhe, miért csak én látom úgy, hogy nagyobb veszélyt jelentenek a táborban a selfek és az orkok, mint a sok dög a messzi városban? Mindegy. Ezeket a gondolatokat hamar próbáltam elűzni, próbálva inkább a környezetemre figyelni.
Pont ezaz ami először egy kicsi megnyugvást kelt bennem, ugyanis a selfek tábora közelében, egyre több gyűlölködő arcot látok. Némelyik nagyon is agresszív, sőt fenyegetően veszélyesnek tűnik. Egy kicsit még attól is tartok, hogy vajon én is így nézhetek ki mondjuk akkor amikor a tűznél beszélni kezdtem? Rémisztő...
Később ahogyan sétálok át a táboron egy ponton megállok. Egy csomó ember imádkozik az istenek egyikéhez, éppen ahhoz amelyiket imádja. És erről eszembe jutottak Altevar szavai, miszerint lehet, hogy valami nagyobb hatalom miatt vagyok még mindig életben? Egy pillanatra elgondolkodom, hogy odamegyek és én is elmondok egy imát, de aztán hamar elfordulok és megszaporázom a lépteimet, mondván "nem nekem való ez", ha még hinnék is ilyesmiben, szerintem nem az én képemre lenne pont kíváncsi az a fenti misztikus erő, na meg hát eddig semmi komoly jelét nem adta, hogy figyelne engem, akkor most én miért imádkoznék? Hogy túléljem a holnapot? Az szerintem inkább azon fog múlni, hogy elég ügyes vagyok-e meg azon, hogy a közeli társaim nem lesznek-e teljesen idióták... Így a távozásom indokolt volt.
Így tovább lépkedtem a táborban, látva a sok sérültet és az annál jóval kevesebb gyógyítót.
Valahogy így tűnik fel az ismerős arc. Azé a férfié aki szavai nem is oly régen még a fejemben keringtek és olyan dolgon mászkáltak, ahova már egészen régen nem tévedtem. Látva a környezetét és a helyzetét egy apró mosoly jelenik meg az arcomon és nem félve attól, hogy mi fog történni lépek oda mellé és a banditának tűnő alakok közé.
-Hé fiúk mi a helyzet?-karolok bele szinte azonnal Altevarba, majd súgok valamit a fülébe:-Majd gyere később a griffhez közeli nagy tölgyhöz oké?-majd nem sokat várva libbenek is tovább, pont olyan gyorsan, mint ahogyan odaléptem mellé. Hogy miért nem Viridielék táborát mondtam? Hát mert inkább kettesben akartam lenni vele, mintsem azokat a kellemetlen tündékkel... Úgy érzem a csaj nem nagyon szívleli, hogy ott vagyok velük, így inkább verek tábort egy kicsit arrébb. A fenébe a félelemmel! Ha van odafent valaki, és akarja, hogy hithű legyek, akkor majd megvéd! Így hát otthagyva a férfibandát az említett tölgyhöz megyek, útba ejtve a griffet, felvenni a csomagomat.
-Megyek ütök egy kisebb tábort arrébb, köszönöm, hogy itt lehettem eddig!-mondom ha éppen ott van a páros, felkapva a táskámat és a tölgyfelé véve az irányt egy pár ágat kezdek gyűjteni a tűzhöz. Ha odaértem a furán nagy fához, akkor a tövébe rakok egy kis tüzet és megvárom, hogy Altevar hozzon egy kis itókát, vagy ennivalót, vagy csak magát! Mindegy az!

Amrekt meglepett. Első pillanat, amikor ennyire őszintén beszél velem, és azt hiszem, hogy megértem őt. Tudom jól, hogy nem egyszerű neki, és azt meg csak sejthetem, hogy milyen volt neki az utcán. A kirohanása miatt egyszerűen csak bámulni tudok, és szerintem meg is érthető ez, hiszen nem hittem volna, hogy éppen most, éppen ekkor fog kifakadni, de ahogyan csak hallgatom a szavait egyre jobban dühös leszek, érzem ahogyan a góc a szívemben egyre nehezebb és amikor a monológja végére ér már nem tudom, hogy mit tegyek.
-Tudod...-nézek magam elé egy pillanatra, majd eldöntöttem, hogy mi lesz. -Undorító tőled éppen ezt a fejemhez vágni.-néztem fel rá ismételten és miután tartottam egy lélegzetvételnyi szünetet folytatom:- Igen lehet, hogy neked szar volt. Nem volt háttered aki tudott neked segíteni, lehet veszély leselkedett rád mindenhol a veszély és halál, de legalább egy dolgod van ami nekem sosem volt...-tudtam előre, hogy nem volt jó ötlet elkezdeni, de ha már itt vagyok elmondom neki...-Tudod te, hogy milyen minden nap évtizedeken keresztül úgy felkelni, hogy megmondják mit tegyél? Megmondják melyik pillanatban hol legyél? Mit viselj, mit igyál, mit egyél, kivel barátkozzál, ha egyáltalán engedik... Milyen úgy leélni a napjaid nagyrészét, hogy előre tudod, hogy semmi változás nem lesz életedben még jópár évig. Olyan volt nekem végig, mint egy kirakati bábunak! Egy bútordarabnak! Egy csecsebecsének!-kezdtem megemelni a hangomat- Apám tudod mit csinált minden nap? Arra tanított, hogy amikor oda eljutok, ahol most vagyok, akkor hogyan kell majd viselkednem és akkor még alig voltam huszonöt éves! ELŐRE el volt döntve, hogy mit fogok csinálni életem során! ÉS mindenki annyit mondott, hogy majd kiválasztják a férjemet, hogy a légiónak kell majd egy örökös és hogy nekem annyi dolgom lesz, hogy amíg nincs párom életben tartsam az egészet! Tudod mit ezt jól elkúrták! Nem az a célom, amit elvárnak tőlem, hogy üljek a seggemen és várjam, hogy bejöjjön egy nyomorult tábornok, vagy légiófő a kastélyba és elvegyen jól megrakjon és fiút szüljek, hanem ennél sokkal másabbra vágyom. De mit érdekel ez téged...-vettem vissza a hangomból-Igen, lehet semmit nem tudok az utcai életről, nem tudom milyen úgy élni, hogy minden nap azt teszek amit akarok, hogy szabadon élhetek. Jaj de jó volt nekem, hogy odarakták elém az egész életemet... Kösz komolyan, hogy ennyire szépen az orrom alá dörgölöd, hogy igen, nekem van mindenem, csak egy dolgom nincs, ahogy az egész légióban másoknak sem...-sütöttem le a tekintetemet a kezeimre, amit erősen ökölbe szorítottam:-Tudod, amikor a barlangban voltunk is egy dolog miatt nem történt semmi, azért, mert ki vannak kötve a kezeim.-mondom már szinte suttogva, hogy kint véletlen se hallja meg senki. Bár az őrök úgy sem hallják... úgyis szigetel annyi hangot szerencsére a sátram, a kémeknek hála, hogy ne aggódjak annyira emiatt...-Minden nap megvagyok kötve, minden áldott nap és nem tehetek semmi olyat, ami az én kedvemet tenné csakis azért, mert egy rossz mozdulat és ugrott az egész kastély, az egész életem és a célom, amivel beakarok inteni mindenkinek, aki csak annyit látott bennem, hogy a légió életben tartója.-néztem fel ismét Amrektre kissé könnyes szemekkel.-Tudod... igazad van abban, hogy nem voltam férfival, pont azért nem, mert a végén beteljesül az a sors amit elém raktak, és nem engedhetem meg magamnak, hogy a nevem csak úgy feledésbe szálljon, mint akarták, hanem igenis valamit el fogok érni, még akkor is ha ehhez az emberek királyának kell segítenem egy ilyen istenverte elátkozott helyen! -csaptam le a kupát az asztalra, melyből jól láthatóan bor fröccsent ki az asztalra....Mindegy... térjünk akkor a feladatodra.

***

-Most menj, eredj a dolgodra, ma már nem fogadok vendégeket!-eresztettem az útjára, miután elmondtam neki, újra komolyra fordítva a szót, a feladatát. Nem akartam hallani mit felel erre és nem is hagytam neki, hogy közbe vágjon, ha kell többször is beléfolytom a szót azzal, amit mondani akarok neki, hogy menjen keressen segítőket másnapra, hogy ne halljunk meg kínok között, csak azért, mert már nem érdekel mit akar felelni. Nem érdekel már nagyon, ha másnap elmegy oda ahova akar, még azt is megkockáztatom, hogy nem kutatnám fel és húznám karóba...

Viridiel

Joavan bár kissé ingerült Lash viselkedése miatt, végül aztán bólint egyet a meglátásodra.
- Igen... Azt hiszem, igazad van – ért egyet szavakkal is, egy pillanatra még fel is nevetve és rosszalló fejcsóválással nézve a nő irányába. – Eltelt két évtized, és semmit nem változott – mondja némi átlátszó hitetlenkedéssel. – Annak idején a növények gondozása jelentett lenyugvást neki vagy az, hogy felrakott az egyik fa tetejére és lelépett pár órára. Régi szép idők, ahogy mondják... – kuncog, elengedve aztán egy nosztalgikus sóhajtást. Az invitálást nem utasítja el, így majdnem veled szemben ül le, a korábban leírtak szerint egy köszönettel véve át a nyársra húzott húst. A téma, amit viszont feldobsz, némi elgondolkodásra készteti, és keserűen fordítja fejét a tábor irányába, mintha most próbálná kitalálni, mégis mi lehet a helyzet ott.
- Érthetően elég sokan lelkesedésüket vesztették. Egyelőre legalábbis – mondja. – Abban biztos vagyok, hogy aki nem menekült el a támadás alatt, az itt fog maradni, legalábbis az emberek közül. Ha éppen most letörtek is, hamar át fogja venni a szomorúság helyét a dühös buzgóság és állhatatosság attól a gondolattól, hogy megbosszulhatják az elhunyt társat. A többi fajról nem tudok ilyen következtetéseket levonni – vonja meg a vállát. – De ahogy láttam, az orkoknak és törpéknek igencsak viszket a tenyerük már most, és ha tehetnék, valószínűleg már most mennének megint egy sikeres próba reményében. Mondjuk másra tőlük nem nagyon lehet számítani... – vakarja meg a fejét, a következő mozdulattal pedig jóízűt harap a felkínált húsból, csak az után folytatva, miután lenyelte. – A következő forduló holnap reggel fog kezdődni, ugyanúgy, ahogyan a mai is. A sereg maga hátul fog tartózkodni egészen addig, amíg a mágusok le nem bontják a falakat, hiszen más jelenleg nincs nálunk, amivel ezt az egyébként is romokban heverő várost még jobban romosíthatnánk – tekint az emlegetett helyszín irányába, aztán vissza rád. – Eközben kéne felderíteni, hogy vár-e minket bármi a túloldalon, és hogy képesek legyenek a mágusok időben visszatérni, ha rohamra készülnek a bentiek. Értelemszerűen nem kockáztathatjuk meg annyi mágiahasználó elestét, így is elég veszélyes művelet lesz, hiába lesznek ott a sötételfek öhm... ideiglenes háziállatai – fogalmaz meglehetősen finoman, egy újabbat harapva. – A falak lebontásával kerülünk mi, harcosok a képbe – mondja, nyelvével félretolva a szájában a falatot. – A mágusok onnantól hátul lesznek és feltöltődnek, aki viszont harcképesnek érzi magát, velünk fog tartani, de aznap többnyire már rajtunk lesz a hangsúly. Értelemszerűen megint visszavonulunk, ha nagyon sokan megsebesülnek – teszi még hozzá, és ha további kérdéseid lennének, akkor nagyon szívesen válaszol még, ám ha nem kerül elő téma, akkor láthatóan elgondolkodva falatozik tovább. A tekintete csillanásából sejthető, hogy régi dolgokon mereng, és nem lenne meglepő, ha Lash körül forognának a gondolatai most, hogy újra találkoztak, és ahogy meg-megáll az evés közben, talán mondana is valamit, végül nem teszi.
Akár van még kérdésed, akár nincs, az utolsó falatoknál ugyanazt fogja mondani, erőt véve magán, hogy képes legyen megfogalmazni a gondolatait.
- Örülök, hogy egy fajtársa mellett kötelezte el magát végül – mondja némi keserédességgel a hangjában, félreérthetetlenül a feleségedre gondolva, és mivel végzett a felkínált hússal, ösztönből dobná bele a tűzbe a nyársat, végül az utolsó pillanatban meggondolja magát, és inkább lerakja, nem tudva, akarod-e még később használni. Feltápászkodik, miközben megköszörüli a torkát, aztán a szemedbe néz.
- Értesítem a királyt az itt elhangzottakról, fontos, hogy tudja ezeket is. A húst pedig köszönöm, jólesett – biccent egyet, ezzel jelezve egyszerre a háláját és elmenetelének szándékát is, így ha nem állítod meg, akkor távozik, vélhetően a királyhoz sietve, utána pedig a katonáihoz csatlakozva. Nem sokkal ez után érkezik meg Isabella, hogy odébb pakoljon.

//Ha esetleg szeretnél egy hosszabb beszélgetést, arra is nyitott vagyok, viszont akkor javaslom, hogy egyeztessük le!//



Isabella

Ahogy odalépsz a társasághoz és belekarolsz Altevarba, érezheted, ahogy kissé megfeszülnek a férfi izmai és talán oldalról még látod is, ahogy megilletődötten ugrik fel a szemöldöke, még ki is vörösödve egy kissé. Feléd pillant, és ha találkozik a pillantásotok, láthatod tekintetében a már-már kisfiús zavarodottságot, de a fülébe suttogott szavakra csak bólint egyet teljes némaságban, nagyot nyelve. A banditák persze élvezik a műsort, és láthatod az ábrázatukon, hogy nagyon szívesen fogadnák, ha velük is ilyen közvetlen lennél, így az egyikük csak füttyög, míg egy másik fel is szólal, válaszolva ezzel a mindenkinek feltett kérdésedre.
- Azt kell mondjam, eddig egészen langyos volt itt a helyzet, de egy ilyen csinos hölgyeménnyel sokkal jobb és izgalmasabb, igaz, fiúk? – néz körbe a társain egy elégedett vigyorral a képén, mire a banda tagjai egyetértően bólogatnak, azt mondogatva, mennyire igaz is ez. A magabiztosság és macsó kiállása a főembernek viszont nem tűnik el akkor sem, mikor távolodni kezdesz a csapattól, és utánad is kiált, hátha tud marasztalni: - Hé, igazán maradhatnál, örülnénk, ha a körünkben lennél! Van itt egy kis pia is, ha szereted, megkínálunk!
Ha mész tovább még így is, akkor egy darabig néz téged, de utána visszafordul, hogy a saját kis bandájával és Altevarral beszélgessen tovább, nem győzködve túlságosan ezek után. A visszaérkezéssel csak Viridielt látod a valószínűleg még mindig lobogó tábortűznél, Lashrael sehol, mint ahogyan a tiszt sincs már ott.

//Megvárnám Viri reakcióját, és ha nem kezdtek beszélgetésbe, akkor folytatom Altevar megérkezésével.//

Nem titkolja, hogy dühös, sem Viridiel előtt, sem Joavan előtt. Mindketten el vannak azzal foglalva, hogy őt védjék, magukkal meg jóformán nem is törődnek, mintha feláldozható bábuk lennének. Nyilván nem mentheti mindenki magát, ha már eljött, nyilván kockázatokat kell tenni, nyilván csinálni kell valamit, ha már idáig elmerészkedtek és nyilván egyetlen megoldás sem lesz veszélytelen, de ha van biztonságosabb mód, akkor miért ne lehetne azt választani anélkül, hogy megemlítenék, nem harcos?! Annyira irritálja ez az egész, bosszantja és égeti őt, tettekre buzdítja, és talán, ha az a nyavalyás kő nála lenne, egy csettintésre felégethetné az egész pereputtyát – a saját élete árán valószínűleg, mert az első használat sem volt éppen zökkenőmentes. Akkor is menne a hiszti, ha azt próbálná valahogy hasznosítani, de abból is hiszti lenne, ha hátul kéne maradnia és figyelni ölbe tett kezekkel, ahogy hullanak el a szemei előtt az életek.
Gyűlöli! Gyűlöli ezt az egészet, és bánja is, hogy eljött ide.
Idegesen rúg bele az egyik kőbe, dühödten zihálva, ahogy ezekkel a gondolatokkal dúl benne az érzelmi vihar. Már jócskán odébb van, mint ahol letáboroztak, még mindig méltatlankodva és haragosan attól, hogy Joavan is ilyet megenged magának. Nincs már közük egymáshoz, semmi sem köti őket össze, szóval ő csak ne parancsolgasson és javasolgasson neki semmit! Tudja, mire képes, tudja, meddig mehet el, neki aztán nem kell ezeket a szájába rágni. Azzal is tisztában van, hogy nem tud fegyvereket forgatni, de ott a mágiája, talán mindenkit erre kéne emlékeztetnie? Szívesen megteszi, de azért nem lesz senki sem hálás.
Egy darabig csak áll, mereven és megfeszült izmokkal, bámulva maga elé zúgó gondolatokkal, de szerencsére akármennyire legyen meggondolatlan, nem hibáztatja a gyereket csak azért, mert állandóan őrá hivatkozva akarják őt óvni. Biztos, hogy évekig bánná, még akkor is, ha teljesen indulatból beszélt, és nem azért, mert komolynak szánta, és ahogy befészkeli magát ez az elképzelés, némileg lenyugodva simít végig a hasán.
- Ha drága apád fia leszel, te sem úszod meg – jelenik meg egy mosoly az arcán, szelíden fenyegetve, egy pillanatra maga elé képzelve, ahogyan már ölelgetheti, a harag pedig ezzel a lendülettel tér vissza. – Mintha neki nem kéne magára vigyáznia...! Ó, édes Természet Anya, azt a tökkelütött fejét...! – tesz újabb dühös lépéseket. – Én tudok harcolni, blabla, van egy csinos kardom és páncélom, te meg maradj hátul, mert te gyógyító vagy és vigyáznom kell rád! AARRGH! Mintha nekem nem lenne semmim, amit tudnék használni – néz ingerülten a jobbjára, aztán elégedetlenül és haragosan morogva megy tovább, önkéntelenül kutatva azt, akin tud segíteni. A gyógyítók nagyon serénykednek, így akit elláttak, ahhoz nem lép oda, helyette keresi azt, akit még nem látogatott meg szakértő, és amint talál ilyet, csak odamegy hozzá, szótlanul telepedve le és emelve a kezét, hogy belekezdjen képességének használatába, persze előbb megejtve a mérgezést mentesítő könnyeket. Néha kell, így szűkszavú és morcos választ ad arra, milyen szándékkal jött és mivel akar segíteni, és a halk, bátortalan köszöneteket meg se hallva megy tovább. Eleinte nehezen tudja átengedni magát a gyógyítás okozta kellemes érzéseknek, aztán a végén megenyhülten figyeli, ahogy a tenyere alatt záródnak össze a sebek, tűnve el nyomtalanul vagy kisebb heget hagyva maguk után. Ilyenkor már azért biccent a köszönő szavakra és nem is olyan zord az ábrázata, mint az elején, ám amint eléri a jelenlegi határait, abba is hagyja. A többi gyógyító majd valóban kezeskedni fog a katonák jóllétéről – ami tőle tellett, azt megtette mostanra. Majd talán még este megy egy kört, de ahhoz kéne egy kicsit pihennie, ugyanakkor már csak makacsságból sem megy vissza. Hazamenni úgyse fog, mert hogyan és miért, gerince se lenne hozzá, itthagyni ennyi embert és sötételfet...
Bágyadt rosszkedvvel indul el a tábor széle felé, oda, ahol már kicsit elszórtabban találhatók sátrak és táborok, személyek; a harcokat mára valószínűleg abbahagyták, és ha jönnek is ellenfelek, akkor úgyis az utolsók közt lesz, akit megtámadnának, elvégre... hátul van, ahogyan azt kérték és akarták.
Hirtelen szalad össze a szemöldöke, dühös ráncokat húzva arcára, le is telepedve a fűbe. Lábait felhúzva teszi könyökét a térdére, úgy támasztva ki duzzogva a fejét, néha meg-megránduló arcizmokkal bambulva maga elé, és csak gondolkodva és gondolkodva, elégedetlenkedve és rosszmájúskodva, mert nem fér a fejébe, miért kell így viselkedni. Csak a gyerek miatt máris így kell óvni? Tény, tudja, tökéletesen tisztában van, mennyire kockázatos, de ha a városban olyan buja a növényzet, ahogyan azt látta, egyetlen szörny sem fog a közelébe férkőzni, de ha jön is, akkor is akkora pofonnal jutalmazza, hogy öröm lesz nézni, ahogy hátratántorodik.
Jobbját maga elé emelve válik karja a kérges, virágzó fakarrá, amivel Természet Anya megajándékozta őt nem sokkal az után, hogy elveszítette.
- Mégis mi a fenéért kaptalak, ha semmire nem tudlak használni, hmm? – forgatja a karját, hol a tenyerét, hol a kézfejét figyelve, szétválasztva az ágakat, aztán ismét összefonva azokat. – Nem csak barackot vagy képes adni, ebben biztos vagyok... – szűkíti össze a szemeit, aztán, mivel itt nem dúltak harcok, így vértől is mentes a hely, inkább a földön elterülve rakja hasára a kezét, a gyógyítástól fáradtan bámulva a felhőktől szürke eget, véve egy mély levegőt, hogy egy sóhajtással engedje ki. – Miért nem tudja megérteni, hogy én is védeném? Hogy én se akarom őt veszélyben tudni, főleg úgy nem, hogy még csak segíteni sem tudnék...? Persze, neki könnyű beszélni, nem igaz? – pillant le egy kicsit a pocakjára, amit közben finoman simogatni kezd. – Nem neki kell hordoznia téged, nyilván könnyen beszél, és fogadjunk, hogy az meg meg sem fordul a lukas fejében, hogy nem egyedül akarok nevelni, hiába mondtam el számtalanszor... – morgolódik. – Talán csak haza kéne menni, aztán senki nem mondaná meg, hogy mit csináljak... Nem mintha tudnának bármit is a várandósságról – húzza el a száját finnyásan, és ha nem lenne ennyire komoly a helyzet, ha nem lenne ekkora tétje és ilyen mértékű féltés benne, meg is tenné. Úgyse kötelezhetné őt senki semmire, és az erdei király akár száműzheti is az erdőből, találna valami helyet magának úgyis. De így... Tudva, hogy mi forog kockán, tudva, hogy mit veszíthet, sejtve, mi lesz a jövőben, ha nem tesznek meg mindent...
Hosszú ideig csendben pihen és bámul, egyre kevesebb gondolattal a fejében, csak nézve és fel sem fogva semmit, sem a környező hangokat, sem a szél lágy simogatását, a játékát a fákkal és fűvel, bokrokkal, az ágakkal... Talán csak menekül, talán csak lehiggad, bár utóbbiban erősen kételkedik, mivel amint visszamegy, úgyis megint rossz lesz a kedve, mert már ő maga se tudja, mit kéne mondjon, hogy beleverje párja fejébe, egyenrangúak és egyikük sem lehet nagyobb veszélyben, mint a másik. És az, hogy tud harcolni, nem mentesít semmi alól...
Hidegnek nem nevezné az időt, teljesen jól és kényelmesen hever a földön, és bár a felhők egész nap az égen úsznak, természetellenesen nem is vándorolva sehova, csak a város fölött forogva, nincs hűvös. A tenger felől érkező szél sem nevezhető hidegnek, csak kellemes hűvösnek a nyár melegében, és bár a gyógyítástól kimerült, annyira nem nyugodt, hogy képes is legyen elaludni. Nyitott szemmel pihen hát elég sokáig, hosszú ideje talán most először, hogy nem olvas vagy jegyzetel semmit, hogy tényleg nem csinál semmit a fekvésen kívül egészen addig, amíg alkonyodni nem kezd.
- Lassan vissza kéne mennem... – motyogja, lassan felülve, elnyomva egy ásítást, miközben jobbjával megdörzsöli a jobb szemét fáradtan. – Csak tudnám, mit kéne mondjak még... – sóhajt, egészen addig agonizálva, amíg jóformán be nem esteledik, csak ekkor véve erőt magán, hogy feltápászkodjon. Leporolja magát már csak ösztönből is, hogy aztán elinduljon visszafelé, a táborukhoz, hallva, ahogy megkongatják a vacsorához hívó harangocskát – vagy bármi mást, különösebben nem érdekli. Még megáll a szekérnél, amivel érkeztek, hogy a felborult kocsi tartalma közül kiválogasson néhány melegebb ruhát és egy takarónak használható darabot, aminek használata nem kifejezetten indokolt ilyen időben, magával rángatja, és ha visszatért a saját helyükhöz, szótlanul és mogorván dobálja le a griff mellé a hozott dolgokat. Az állat kinyitja a szemét, és mintha némi értetlenség csillanna a tekintetében, sokáig nem zavartatja magát; be is hunyja és pihen tovább, mint valami macska, akivel különösebben nem kell törődni, mert úgyis csak lustálkodik.

//Viri, ha Syllával beszélgetnél, akkor játsszátok le nyugodtan, ráérsz utána reagálni rám //