Csak büszkén és elégedetten somolygok az arcom kedvesem hajába fúrva, ahogy a dicséretét hallgatom. Még tiltakozni is elfelejtek, ahogy a fáradtság és a víz, na meg nem utolsósorban feleségem szerető jelenléte elandalit. Nem is tudnám most szavakba foglalni, hogy milyen érzelmek áradnak szét bennem, ha Lash-ra és a gyermekünkre gondolok, mert nincsenek rá megfelelő szavaim.
~ Imádlak benneteket! ~ küldöm inkább gondolatban, mert azzal többet tudok átadni.
Lehunyt szemeim mögött már látom, ahogy a fiamat…..a fiaimat az erdő dolgaira tanítom, ahogy az első nyilaikat kilövik, ahogy az első szarvast meglovagolják…….
- Otthon, biztonságban várjuk majd őt mindannyian. – suttogtam az ígéretet a fülébe.
Örülök ennek a kis ideig tartó nyugodt, békés perceknek is, de lassan vissza kell térnünk a táborba,
- Veled tartok, kell egy kis pihenés, mielőtt újra harcba szállunk és a legjobban melletted tudom kipihenni magam. – segítettem fel az első ágra, bár tudom, hogy nincs szüksége rá, de jól esik.
Természetesen nem gondolhatunk a zsúfolt tábor közepén arra, hogy egymás karjainak ölellésén kívül mást tegyünk, de ez is több a semminél.
A griff mellett amúgy is többen érzik biztonságban magukat, így a fán lévő fészkünk alatt, jó páran találnak békés menedéket, amíg tart a pihenő. A holtak emberek szokta eltemetését most meghagyom másnak.
A fáradtságom ellenére éberen alszom, így az étkezésre hívó gong felébreszt. Ha Lash még nem ébredt fel, óvatosan mászok ki a fészekből és indulok valamit a gyomrunkba szerezni. Bár vannak még tartalékaink, nem árt spórolni vele, ki tudja hazafelé mi lesz.
Igyekszem valami nyers húst szerezni, szeretem magam megsütni, amit eszünk, de szerencsére a főzéshez akad zöldség és gyümölcs is, így abból viszek a táborhelyünkhöz egy jó adagot, aztán kis tüzet rakva a fák alatt, megsütöm a húst is, hogy kedvesemet már készen várja az étel.
Ha valami terv lesz, akkor úgy is üzen majd az uralkodó, vagy Joavan jön majd a paranccsal.

Figyelem szemem sarkából ahogy leül mellém, közelsége a jelenléte nem zavar. Hallom a halk koccanásokat, nem fegyvertől származik, üvegcsék és fa eszközök. Ohm tehát tényleg valami gyógyító lehet, aki minden féle tücsköt bogarat is felhasznál.
Nem értek az ilyesmihez, nem az én világom. Igazából nem híném volna nekem világom amúgy is.
-Köszönöm.
Válaszolok és elveszek két szeletet, kettő bőven elég jelen helyzetben. Nem engedhetem meg magának, hogy tele egyem magam. Jó a tele bendő, nagyon is de harcban félő nehézkesé teszi a mozgást.
- Nem, valóban nincs itt az ideje. Ez még nem ok arra, hogy ne próbáljunk úgy viselkedni, ép van rá lehetőségünk.
Felvonom a szemöldököm miközben arra felé nézek merre a partnerem. A rohangálás nagy, mindenki igyekszik dolgára vagy segítsen másikon.
- Épen annyira illik oda, amennyire egy emberébe vagy elfébe.
Kívül nem is de belül ugyan olyan mindegyik.
Némán eszem az ételem elmerengve egy kicsit. Hát igen mind egyformák vagyunk csak a külsőnk más szerintem. Vagy is egyikünk sem értékesebb vagy különb a másiknál. Egy másik mondattal élve minden élet egyaránt értékes, vagy is egyenlő. Szavai értelmét nem igazán értem, nem sokat tudok a fajtánkról. Tudom van három típusunk valahol pár falu, meg még néhány apróság. Tudásom ennyiben ki is merül jelenleg.
- Mi? Vagy is igen főként egy embertől. Nolvar az apám tanított és más lovagok is.
Tekintetem elréved, és mintha a táborlakokat figyelném, de még sem.
- Az első amire emlékszem az a kardok dala. Ahogy cseng a két egymásnak feszülő acél.
Leszűrheti, hogy az oawa fajhoz talán csak annyi közöm van annak születtem. Azért az furcsa, embere tekintek apaként. Ha olvas a sorok közt erre szintén könnyedén rá jöhet.
- Egy idő után, már élveztem a tanulást és elkezdtem magam önállóan is képezni.
Hangom totál semleges, nincs megbánás, sem izgalom benne. Csak szimplán válaszoltam a kérdésére, amit feltett nekem. Közben az egyik húst kicsit piszkáltam majd gyorsan elropogtattam és kicsit csak lopva az arcára pillantottam.
- Furcsa ennyit még sose beszéltem oawával.

Halkan kuncogásba kezd a gondolati üzenet hallatán, és férje boldogsággal teli érzései nyomán gyorsan a karjai ölelésébe vonja őt szorosan, igyekezve törzzsel kicsit oldalra fordulni, hogy ne legyen nagyon útban a simogatnivaló pocak. Belebizsereg az összes tagja a közvetített érzelmekbe, és biztos, hogy a fejlődő gyerekük is érzi ezt, annyira bensőséges, annyira mély és törődő, amit nem lehet csak úgy figyelmen kívül hagyni. Szinte fürdőzik ebben az örömben, fejével macskaként törleszkedve egy letörölhetetlen vigyorral az arcán.
~ Mi is téged... ~ válaszol, gondolatban könnyed lepelként ölelve körül szeretettel, ellazulva a közelségében, nyugalmát és biztonságérzetét pedig fokozza a következő ígéret, amitől végigfut a gerincén a hideg és ha van rá mód, akkor még jobban szorít az ölelésén. A szemeibe néz aztán hálásan, óvatosan simítva végig a férfi arcán, és szavak nem fejezhetik ki azt a köszönetet és vágyakkal vegyes örömet, amit ez okoz benne, így közel hajolva hozzá csókolja meg hosszasan, egyik kezének ujjaira csavarva az ezüstös fürtöket, mikor nyakánál átöleli őt.
- Ezt az ígéreted megerősítésének tekintem – néz rá mosolyogva, kissé eltávolodva tőle. – Aztán, ha egy kicsit megnőtt, lehet dolgozni a következő kislegényen vagy kishölgyön – szélesedik a mosolya szemfüles vigyorrá, nem tudva betelni a gondolattal, hogy egy hatalmas családdá válhatnak. Az életük nagy része még előttük van és annyi mindenben részesülhetnek még, annyi mindent megélhetnek és annyiszor élhetik még át a gyerekvárás izgatottságát, újra és újra feleleveníthetik az élményt, milyen volt, mikor az első szavakat megtanulta a gyerekük, milyen volt, mikor megtette az első lépéseket, és már azt is nagyon várja, hogy elkezdje a fejtágításukat a növények és mágia kapcsán. Csodálatos lesz, és ennél többet nem is kívánhatna, hiszen akármelyik irányba is induljanak a csemetéik, biztosan ott lesz valamelyikük, hogy támogassa; a fegyverforgatásra és íjászatra tudja Viridiel tanítani őket, míg ő a mágiában érdekeltekkel fog törődni valamivel többet, ha eljött az idejük.
Vesz egy mély levegőt, még visszabújva férjéhez egy kicsit, mérhetetlen elégedettséget érezve a jövőjük kapcsán, hiszen ennél jobbat aligha kívánhatna. Van egy szerető társa, aki tűzbe menne érte és bármit megtenne leendő családjuk védelmezése érdekében, úgy kapcsolódnak egymáshoz, hogy azt bármelyik elf pár megirigyelhetné és ott egészítik ki egymást, ahol lehetséges, szinte már unalmasan tökéletes egyensúlyt teremtve, de pont ezért és az apró, becsúszó hibáiért ennyire szép, és nem fogja hagyni, hogy bármi elrontsa ezt a harmóniát. Bármit megtenne azért, hogy megőrizze azt és hogy igazi védelmező burokká válhasson, és most Észak-Bivaly felszabadítása alatt kell bizonyítania elsősorban talán magának, miközben a szíve alatti csöpp életet is biztonságban tartja.
Megkönnyebbülten hunyja le a szemeit, mikor Viridiel is a pihenés mellett dönt, és a levegő kiengedése után boldogan néz párja szemébe egy bólintás kíséretében, amit egy hálás mosoly követ egy gyors, arcra adott puszi kíséretében lovagias viselkedéséért, már lépkedve is a fa által biztosított természeti lépcsőkön, meg sem állva a tetejéig, ahol a fészek az éjszakai állapotához hasonlóan ismét megformálódik, nekik teljesen természetes és kényelmes helyet biztosítva a pihenéshez.
- Szeretlek – motyogja, közel bújva férjéhez, egyik kezének ujjait összefonva Viridielével, finoman rászorítva egy pillanatra, még egy lágy, nagyon rövid csókot adva, mielőtt átengedné magát a fáradtságnak és párja közelségének tudatában békés korai, de kiérdemelt álma, mely olyan mélynek bizonyul, hogy meg sem moccan, mikor Viridiel az ebédhez szólító gongatásra felkelve kimászik mellőle és elmegy. Egyenletes és csendes szuszogása végig megmarad, és valószínűleg arra sem ébredne fel, ha éppen kivágnák alóla a fát és már éppen dőlne. A kellemes illatok megérzésével viszont hamar felkel, a nyál összefolyik a szájában, egy kicsit nyöszörögve, mert elsőre azt feltételezi, hogy az egyre jelentősebb éhség érezteti ezt vele, ám Viridiel hiánya – amit félálomban lévő állapotában igencsak későn vesz észre – megmagyarázna pár dolgot. Újabb nyöszörgéssel kel hát fel, dörzsölgeti a szemeit és egy hatalmas ásítással a szája elé tett kézzel alakítja át az egész ágfészket, hogy a lehető legkényelmesebben induljon lefelé. Látása tisztulásával és egy kisebb körbenézéssel egy álmos mosollyal fürkészi a tűz mellett sütögető Viridielt, és ugyanilyen bágyadt ábrázattal huppan le mellé, rögtön elcsenve egy gyümölcsöt.
- Igazi királylánynak érzem magam – bújik hozzá. – Ha még tovább alszom, még ágyba is hoztad volna, mi? – kuncog, megtörölgetve a gyümölcsöt a tiszta ruhájában, nagyot harapva belőle, és miután lenyelte, folytatja. – Majd ha megebédeltünk, akkor folytatom tovább a gyógyítást, most kicsit erőre kaptam az alvástól, és fontos, hogy minél többen jól legyenek és sértetlenek – pillant a tábor irányába, amitől bár nincsenek túl messze, mégis két külön világnak érzékeli a saját kis helyüket és azt. – Nagyon gyászos a hangulat a táborban? – érdeklődik. – És van valami hír, mi lesz holnap? – fürkészi férje vonásait. -  Megérteném, ha visszavonulna teljesen és hazaküldené azokat, akik felvonultak, de félek, hogy ebben az esetben csak rosszabbá és veszélyesebbé válna a város...  – sóhajtja.

//Kapsz nyers húst, bár zavarodottan néznek össze az érkezett háziasszonyok, hogy mégis mire kell, végül aztán egy vállvonással adnak neked annyit, amennyit nagyjából három-négy adaghoz kiosztanak, hír viszont még nincsen, és ha esetleg egy királyi katonát megkérdeznél, akkor tájékoztat arról, hogy estére tervezi megosztani a király a másnapi teendőket, de erről mindenkit tájékoztatni fognak, ha döntésre jutott a tiszti karával.//

Mesélői - Shalana


Valamiféle halk, dorombolással kevert morgásszerű hang hallatszódik felőle, mikor meghallja a válaszod, ám nyugodt ábrázata egyáltalán nem azt mutatja feléd, hogy veszélyérzettől lenne vagy más negatív érzéstől, inkább mintha ez lenne nála az elgondolkodó hümmögés. Talán furcsa lehet, hiszen emberek között ennek egészen másfajta hangja van, a táboron elrévedő tekintete lehet talán a legárulkodóbb.
- Persze, ez most a szükség ideje – emeli rád tisztakék pillantását. – Az egymásra támaszkodásé, a hité és a bizakodásé. Szerintem erre az egész kontinensen nem volt még példa – utal a városra és az általa okozott borzalmakra. – Viszont talán még egy lépéssel közelebb kerülhetünk ahhoz, hogy a népek rájöjjenek, képesek vagyunk összedolgozni és egymás mellett élni – mondja, és tudhatsz arról, hogy van egy város, név szerint Össznépi erőd, ahol néhány nép egymás mellett él, annyira egymás mellett, hogy egy városon belül található több faj is vegyes fajú városőrökkel. Továbbra sincs ugyanakkor nagy keveredés, de idáig jó példáját mutatták annak, hogy békében képesek létezni akár néhány utcával odébb is, akár közvetlen szomszétságban. Valószínűleg a még egy lépés alatt ezt a várost is titkon felhozni vélte, noha nem teljes konkrétsággal, de Össznépi erőd a legékesebb példája az összedolgozásnak idáig – meg persze most Észak-Bivaly alatti felsorakozás.
Halk nevetést vált ki belőle, mikor saját mancsotokat az emberek és elfek kezéhez hasonlítod, és éppen ezért kíváncsian kezdi el kémlelni a saját szőrös, behúzott karmos tappancsait, kissé forgatva, mintha barátkozna egy teljesen új látvánnyal, pedig már biztosan évtizedek óta teljesen megszokott a számára.
- Megszokás kérdése, azt hiszem – ad aztán egy diplomatikus választ. – Nem mintha annyira idegen lenne a mi kezünkben, mégis azt érzem, hogy az általad említett két fajhoz jobban illik. Talán azért, mert mindkettejüknek ugyanolyan sima és szőrtelen kezeik vannak hosszú, karmok nélküli ujjakkal, és hogy többen vannak... – pislant a tábor irányába, ami létszámösszességben biztos dominál a simabőrűekben, főleg, hogy a sötételfek nagyban hozzátesznek ehhez a létszámhoz.
Finoman emelkedik meg az egyik szemöldökvonala, mikor apádként hivatkozol egy emberre, de semmi rosszallás nincs mögötte, színtiszta kíváncsiság bújkál tekintetében.
- Ha apádként hivatkozol rá, akkor nagyon közel állhat hozzád – jegyzi meg óvatos mosolyféleséggel. - Ő nevelt gyerekkorod óta akkor? – puhatolózik tovább, majd mikor az első emléked megosztod vele, igazán megilletődik, valószínűleg azért, mert inkább találja ezt privát emléknek, mintsem megoszthatónak. Meglepett pillantását aztán elfordítja maga elé, törve az egyik hússzeletéből, ám a szabad mancsában tartja a darabot.
- Sajnálom – mondja. – Nem lehet jó egy ilyen súllyal élni a vállaidon, de azért remélem, hogy sok szép emlék is van mellette, bár ahogy a szavaidból hallom, jó helyre kerültél, szerencsére – vezeti pillantását újra rád, halvány bizakodással és boldogsággal a szemében, aztán visszafogott elégedettséggel bólint egyet. – Az a lényeg, ha élvezed, amit csinálsz – mondja, bár lehet, sokszor megkaptad már ezt a monológot, ám nem úgy tűnik, mintha mást vallana a hangzottakhoz képest.
A szájába veszi a ropogtatnivaló húst, aminek sós íze hamar szétterjed a szájában, de jóízűen veszi el azt a darabot, amiből letört, és a megosztott kenyérrel társítva falatozik belőle, mikor újabb dolgot osztasz  meg magadról. Ez egy újabb meglepett ábrázatot eredményez, és kezdetben értetlenül fürkész téged, talán nem is igazán hiszi el azt, amit mondasz, aztán megilletődöttsége visszahúzódik, helyébe újfent kedves barátságosság költözik.
- Nekem meg az furcsa, hogy egy ilyen rövid beszélgetésfoszlány a leghosszabb társalgásod egy fajtársaddal. Tényleg jó dolgod lehetett itt – kuncog, esélyesen komolyan sem véve jókedvűsége alapján a megjegyzésed, és ha esetleg látná komoly ábrázatod, akkor róla is eltűnnek ezek a szórakozott vonások. – Tényleg nem voltál még az oawák közt? Közöttünk? – érdeklődik aztán.

[Nargash joined the server]



Szép idő van, én mégis megborzongok, ahogy felkelek a rögtönzött ágyból. A gerincemen még mindig futkos a hideg, ha az éjszaka történtekre gondolok - azok a sikolyok, a sámán üvöltése... az égiekre, már az is csoda, hogy tudtam pár órát pihenni.
Most nagyjából dél körül lehet, bár nem látom teljesen a napot, hogy megállapítsam. De annyira nem is érdekel. Rendberakom az ágyam, már ha egy kiszáradt fa tövébe terített bőrön sok pakolnivalóm van, és elindulok. Merre?
Nos, amerre valószínűbb, hogy életben maradok. A rajtaütés az Oughwar hegység északi részén történt, elég messze az emberek területétől, de onnan már jócskán eltávolodtam. Reggel temettem el a sámánt, hagytam ott azt a halom gyáva seggfejet, viszont nem vagyok hülye: tudtam, hogy ha a közelükben maradok, a két sötétarcú pillanatok alatt megtalál. Bár lehet, hogy így is, de ettől annyira nem félek: az emberek felé jöttem, a hegység szélére, így most már úgy-ahogy távol vagyok Zevadartól.
...gondolom én. De kicsit jobban belegondolva már az is nagy szerencse, hogy még nem vágták el a torkom. Az rendben van, hogy éberen alszom, de ki tudja, ezek a rohadékok mit tartogatnak a tarsolyukban?
Na mindegy. Ha van is a táborhely környékén valami nyom, azt már valószínűleg rég eltüntették, így visszamenni nincs értelme. Nekirontani kapásból a Zevadarnak nagyjából egyenlő lenne azzal, mintha puszta kézzel mennék neki egy werit tigrisnek. szóval az egyetlen lehetőség lefelé mutat. Le az emberekhez. És hogy mit is tennék ott... na, azt még nem tudom.
Nem tudok semmit. Olyan ellenséggel harcolok, akiről még azt sem tudom, kicsoda, vagy hogy mit akar. Bár elég beképzelten hagytam ott Gashnakot, bizony együtt könnyebb lenne küzdeni ellenük. Ha nem lettek volna gyávák.
De ezzel már nem tudok mit kezdeni.
Morogva indulok hát el Ceralla felé, hátha legalább ott találok valamit, miközben erővel nyomom el a tehetetlen dühöt. Tudom jól, hogy nincs értelme emészteni magam ezen, de mégis sérti a méltóságom, hogy menekülnöm kell. Visszatérek még, a szellemekre mondom.
Bár őket talán jobb nem belekeverni ebbe az egészbe.

Az út egész gyorsan telt. Hamar elértem ezt a hegylábi kis falucskát, még az este sem szállt le, így talán nem annyira fognak rablónak nézni. Nem tehetek mást, kérdezgetnem kell, de miről is? Csókolom, nem tetszett látni két sötételfet, akik kis híján kiirtottak egy ork csapatot, és feltehetően valami erőset keresnek? Nos, valószínűleg rám rontanának vasvillákkal meg csákányokkal. Ami úgyis megtörténhet, szóval lehet, pont ez lenne a jó megoldás.
Sóhajtok egyet, és megindulok a szélső házak felé. Majd csak kitalálok valamit.
Ahogy közelebb érek, látom azonban, hogy valami nincs rendben. Mármint nem a házakkal; minden nyugodtnak tűnik, és még egy lelket sem láttam felém közeledni. A talaj azonban úgy le van taposva, mintha legalább ötven ember masírozott volna át az egész falun. Mit keresnének itt annyian? Háború készülődik? De jó, legalább van miről kérdezősködnöm.
A falusiaktól gyorsan megtudom, amit akarok. Meglepő módon nemhogy nem harciasak, de nem is csodálkoznak el rajta, hogy csak úgy beállítok. Furcsa. Ráadásul amiről pofáznak... Észak-Bivaly? Hogyne hallottam volna arról, hogy démonokkal tömték tele, de hogy ki akarják pucolni? Minek? Nem az az egyetlen fertő a világon, ismerek egy-két sokkal rosszabb kocsmát. Na mindegy, nem az én gondom, ha Bivaly szúrja a király szemét. Mégis...
Érdekes dolog lehet. Több százan, mindenféle fajból, egy célért? Fogalmam sincs, hogy mit is ajánlhatott fel az uralkodó, gondolom, pénzjutalmat, ha már ennyien lecsaptak rá. Érdekes megoldás egy szedett-vedett zsoldoscsapatot összeverbuválni Neminra minden tájáról - legalábbis ahogy hallottam, az oawáktól a törpékig minden van itt -, de valóban elég lesz ennyi a sikerhez? Én személy szerint nem szívesen zargatnám a démonokat, nincs túl jó tapasztalatom a természetfeletti világgal. Bár ki tudja, a királynak mi a terve? Lehet, hogy beküld mindenkit élő pajzsként, majd ha szépen meghaltak, bemegy, és learatja a babérokat. Ezzel egyszerre gyengítené meg a többi fajt, és tudhatná magának a győzelmet a megszállott város felett is.
Ezt látnom kell. Ha valami gond lenne, simán elhúzom a csíkot, mert természetesen nem áll szándékomban esküt tenni senkinek. Ha meg mégis sikerül kitakarítanunk azt a koszfészket, még jól is járhatok. Persze kockázatos egy vállalkozás, hisz mégis démonokról van szó, de...
...eh, úgysincs más dolgom. Még az is lehet, hogy ez jó alkalom lesz a kérdezősködésre, az meg két légy lenne egy csapásra. Már ha nem hagyom ott a fogam.
Félni? Ugyan, aki ivott már a braslovi Durek kerítésszaggatójából (ami ízre nagyjából a patkányszarra emlékeztet), annak nincs mitől félnie.

Gyorsan befejeztem hát a kérdezősködést, hisz úgyse volt más, amit elmondhattak volna. Kicsit pihentem azért: kihasználtam a jóindulatukat, és miután vettem magamnak valami útravalót, az egyik istállóban aludtam pár órát. Aztán az éjszaka közepén elindultam. Ha jól mondták, nagyjából holnap délre érek Bivalyhoz... ja, hogy fél napon át menetelni kellene? Van ez így, nagyobb hülyeséget is csináltam már. Így hát nekivágok az útnak, amit talán még vaksötétben is követni tudnék, annyira letaposott a sereg; tényleg szedett-vedett csőcselék lehet, mert hogy ezek nem rendezetten vonultak, az biztos. Na mindegy, ennyivel is könnyebb dolgom van.
A félig-meddig erőltetett menet pont olyan eseménytelenül zajlik, mint vártam. A nyom még az éj félhomályában is tiszta marad, senki nem zavar meg az utamon, így hát van időm merengeni azon, hogy micsoda baromság is az, amit csinálok. Megyek előre a semmibe, elfogadom az első, utamba akadó veszélyes zsoldosmunkát, és reménykedem, hogy az ölembe hullik valami információ a két sötét szemétládáról. Jól hangzik, nem? Igaz, úgyse szeretem a terveket... hát most nincs is lehetőségem taktikázni.
Kedélyes gondolataim folyamát a reggeli órákban valami távoli hang szakítja meg. Fogalmam sincs, mi lehet az, de nem vidám, részeg fiatalemberek kedélyes kurjantásának tűnik. Már nem lehetek messze, de ez mi volt? Megindult a király összecsapott hordája, és emiatt méltatlankodtak a démonok? Vagy már le is darálták az egészet, és már csak a diadalra fogok odaérni? Az utóbbinak jobban örülnék, de sajnos ez nem rajtam múlik. Mindegy, meggyorsítom a lépteim, nehogy lemaradjak az érdekes részről. Még a végén meghal mindenki, aztán hiába koptattam a lábam ennyi ideig.
Lassan képes leszek kivenni a tábort is - szép nagy, tényleg pár százan lehetnek. Észak-Bivalyból alig látok valamit, hisz tisztes távolságra tőle állították fel a sátrakat, és ez így is van rendjén. Senkinek se lenne kedve egy kőhajításnyira a démonokkal tömött várostól pihenni.
Viszont mikor közelebb érek, meglátom, hogy valami nincs rendben. Nem épp egy nyugalmat és békét árasztó hely; jó pár megtépázott sátrat látok, mindenhol vér, és testek a földön.
Mi történt? A városlakóknak nem volt kedvük várni, és kijöttek játszadozni kicsit a király seregével? Mégis hiába meneteltem volna annyit?
De aztán látótávolságba kerülök, és meglátom, hogy mégsem ilyen durva a helyzet. Nincs is annyi test, mint távolabbról hittem, és azok is szinte mind... hát...
Mondjuk a kinézetük nem ad okot túl sok megkönnyebbülésre. A jó szellemek mindegyikére, mi a francok ezek? Olyanok, mintha egy beszívott, tehetségtelen agyagszobrásznak megpróbálták volna elmagyarázni, hogyan is néznek ki a madarak, aztán félúton feladta volna, és megpróbálta volna őket átalakítani emberré. Vagy... valami hasonlóvá.
Hát ez gyönyörű. De legalább az ellenség csapata hullott, ami jó hír. Persze a sereg tagjait is látom, csak azok élnek és virulnak (úgy-ahogy), és a táborban sürgölődnek, valószínűleg azért, hogy elpakolják az oda nem illő valamiket. Viszont mi tagadás, ez a vegyesség még annak ellenére is meglep, hogy a falusiak beszámoltak róla. Van itt ork, ember, elf, még nagyranőtt macskákat is látok, kicsit távolabb pedig...
...sötételfek. Brr. Igaz, kicsi az esélye, hogy közük legyen ahhoz a kettőhöz, hisz elég messzire eljöttem, de azért nem árt vigyázni.
Vigyázni a francokat...
Erővel kell visszatartanom magam, hogy ne menjek oda, és kóstoltassam meg néhánnyal az acélt. Csak úgy bemutatkozásképpen, na meg hogy levezessem a haragom.
De le kell nyugodnom. Egyelőre csak akkor bánthatok valakit, ha kiderül, hogy veszélyt jelent rám. Nincs kedvem még ezek elől is menekülni, lesz részem a futásban anélkül is, így hát lehunyom a szemem, nagy levegőt veszek, és meglepően higgadtan teszem meg a táv maradékát. Először is többet kell megtudnom erről az egész balhéról, hisz mégse maradhatok így. Jobb úgy a halálomba rohanni, hogy tudom, mi fog megölni, nem?
- Hé! - szólítok meg véletlenszerűen valakit, hozzám képest udvarias hangsúllyal. - Itt meg mi történt? - mutatok körbe a táboron, miközben a közelünkben épp felemelik az egyik démon hulláját. Nem tudom, mennyire figyeltek fel rám; talán azt fogja hinni, most értem vissza, talán észreveszi, hogy csak most csatlakoztam a sereghez. Egyik sem igazán érdekel, amíg megtudom, ami szükséges.



// Az reagál a kérdésemre, aki szeretne. Ha senki nem fog (forever alone), akkor szíves örömest elfogadnék egy mesélői NJK-t, amennyiben nem gond. Köszi! //

Felszerelés:

-Áhh nem illegális az... mindig... Voltam párszor a királyi flotta megbízásában is, sőt anno nagyon régen a bátyámmal még kiképzésen is részt vettem. Aztán valahogyan így alakult, mondjuk én nem bánom, a fogadó az elég unalmas lenne, mert nagy szerelmem a tenger, a hullámok sőt néha még egy izgalmas vihart is lehet szeretni benne... Kár hogy már évek óta a partokhoz vagyok kötve.-később aztán a téma elterelődött engem meg picit átjárt a rosszhangulat, így amikor Altevar elvisz a rossz holtakkal teli részekről, na meg a síró, gyászoló katonák közeléből, akkor egy kicsit jobb lesz a hangulatom is.-Végül is igazad lehet ebben, de így.... hogyan aludjunk nyugodtan?-nézek rá, miután ő is kitombolta magát. De mielőtt erre választ kapnék a király szavait halljuk meg a távolban.
Egy kicsit kiborultam elismerem, de szerintem ennek az oka az, hogy szét lett harapdálva a kezem... Ami lássuk be nem egy jó pont egy racionális döntés meghozásához, így az új társam beszéde és monológja után sóhajtok egy nagyot, majd hozzáteszem:
-Hehh... nem vagy te fajankó, csak lelkes. Én meg nos... Hozzászoktam, hogy mindig eldönthetem mit akarok. De azért köpjenek le ezek a dögök nem bírnék többet a csodaszép pofimra nézni a tükörben, ha hagynám, hogy ellepjék a környéket. Igazad van abban, hogy ha nem mi akkor ki? Mert a végén még a bátyámnak kell megvédenie a saját környékét, ami innen rohadt messze van. Hidd el. Meg hát...-vonom meg a vállamat- -Annyira csábító, hogy később az orra alá dörgölhetem, hogy én itt voltam ő meg nem... Nemigaz?-próbálok egy picit erőltetetten nevetni, majd ha veszi a lapot, akkor megbököm az oldalát és folytatom:-Na menjünk a mi tüncijeinkhez, mert téged még rendesen össze sem foltoztak!-majd az ő vezetésével megyünk oda a griffes nőhöz, persze csak azután miután elhúztam Altevart egy jó adag kajáért. Mert én rohadtul éhes vagyok!

Halkan hümmögők vagy is a macska hümmögés meg felelője, egy fajta purrogást hallatok.
- Igen, az lenne még is az előítéletek és a faji kérdések érezhetöek. Igaz az is példa sem volt még erre az össze fogásra. Nem is tudom mit várok, a világ sem egy nap alatt teremtetett. Hiába gondolom én úgy, hogy elf vagy ember, törp vagy ork. Mind egy formák vagyunk, a külsőnk talán más esetleg a kultúránk is eltér. Belül mind ugyan azok vagyunk, ugyan úgy fáj, ha meg ütnek és ugyan úgy vérzünk.
Egyik vizes palackom társam felé nyújtom, majd folytatom.
- Ugyan úgy remélünk, szeretünk. Én meglátásom szerint mi mind anyain ugyan olyanok vagyunk csak az istenek tréfája miatt a külsőnk más.
Figyelem a vonásait, majd tekintetem a tábora vándorol. Furcsa érzés látni a nagy sokadalmat, elégé pepita a csapat is. itt ót feltűnik egy szőrösebb alak, vagy ép egészen kicsi termetű. Furcsa igen mert tényleg talán ilyen még sose volt és nem megszokót látvány még egy városban sem. Egyben jó érzés is látni, él még a jó mindenkinek szívében.
- Igen, rá hibáztál. Egészen kicsi koromtól, azt hiszem talán kétéves lehetem amikor kimentett.
Hús darabommal legyintek egyet majd eltüntetem a számban. Az íze nagyöntő, körbe is nyalom ajkaim ösztönösen ahogyan azt egy házi macska tenné.
- Ugyan ne sajnáld, én sem sajnáltam sose. Ühm igen eltaláltad, tényleg jó hely rengeteg emberel teli zsúfolva.
Mikor halkan kuncogni kezd zhiaki mondata után felszegem az állam, mint aki megsértődött és szemeimmel rá pillantok.
- De még milyen jó! Néha még az ágyra is felmehetek a többi macska közé. Minden este meleg tejel várnak otthon és hallal!
Mondatom már nem tudom végig mondani és a hal szó végét elharapom. Pontosabban egy halk nevetésbe fullad szegény halacska. Nem bántott meg a kérdése és a viselkedése, hiszen tényleg furcsa és elégé hihetetlen a dolog. Talán én vagyok az egyedi eset a kivétel. Állítólag mindenki keresi a hozzá hasonlókat, én eddig ezt nem nagyon tettem.
- Nem... még sose. Nem volt rám senki sem kíváncsi és talán nem is kelletem senkinek sem. Akkor én miért törjem magam?
Mancsom feléje nyújtómé üdvözlés kép, mert csak előbbi vidám pillanat után ébredtem rá kisé bunkó voltam eddig.
- Shalana, páran Ezüstnek becéznek.
Mutatkozombe amikor fülem egy hangos hé üti meg. Fejem és füleim a hang irányába fordulnak.
- OJÉ!
Kiáltok vissza az orknak, akit végig is mérek rögtön. Semmi tolakodó pillantás, simán, mint egy másik táborlakóval tenném.
- Csak néhány szárnyas dög a városból letámadta a tábort. Elég sokan megsérültek sajnos és néhány hallót is van. Nevezd őket démonnak, ha akarod vagy ahogy neked tetszik.
Mi után be mutatkoztam végre, amit eddig elfelejtettem meg tenni sajnos elropogtatom az utolsó húst is. Nem tudom honnan szerezte, de később ha lesz még alkalmam megkérdezem. Nagyon ízletes volt, és szeretném tudni honnan is lehet ilyen étket vásárolni.
- Szerintem pihenj amig még meg teheted, ha elfogadsz egy jó tanácsot ork úr.
Szavaimban kedveség honol, meg adva az alapvető tiszteletet az idegen számára.

GALLION

Amint megkapom válaszát rájöttem, nem volt teljesen jó ötlet amit tettem. Életem hajszálon múlt. Egyrészt örültem, hogy a katonái nem nyírtak ki azonnal puszta kézzel vagy valami sötét hókuszpókusszal, másrészt hogy a nem túl udvarias hölgyike uralkodni tudott magán. A csípős nyelvén kívül más ijesztő dolgot nem mutatott, a belőle áradó gúny és rossz indulat kicsit se hatott meg. Hát őt se fogom felszedni legalább gondoltam. Nem vagyunk egy hullámhosszon. Meg aztán. Vártam tőle valamit miközben láttam korábban furcsa izéket felmászni a falakon. Ez se jött be, azt hittem okosabb dolgot talál ki. De aztán leléptek. Na itt volt a lehetőség. Nem érdekelt egyedül maradok e az ötletemmel, bár ha a földdel jól bánó mágus itt maradt az most jól jönne. De első körben inkább marad a "magad uram, ha szolgád nincsen" ötlet. Megpróbálok tüzet gyújtani. A táskámban a gyógynövények között volt por, ami könnyen belobbanhatott. Csak olyan követ kellett találni. Anyag is volt kötésre. Tudtam nem merészkedhetek túl közel, mert a köpő távolság túl nagy volt. A savval pedig nem volt jó ötlet találkozni. Láttam mennyire agresszív. Szóval miután kész voltam a bebugyolált hegyű nyíllal, kerestem pár alkalmasnak gondolt nagyobb követ, és egy nagyobb sziklát vagy buckát. Fél szemmel a várat néztem. A kiválasztott helyen a zacskót letettem és szétszedtem. Rátettem a nyilat, és próbáltam pattintással tüzet varázsolni, ha már a mágiám nem tartalmazott ilyen fajta művészetet. Ha sikerrel jártam Anyánknak hála, a lángra lobbant nyilra nagyon vigyázva, de türelmesen kerestem a megfelelő időt és szélirányt. ha megvolt kilőttem a nyilat és elordítottam magam, hogy felfigyeljen egy dög ha ne láttam egyet se. Nem konkrétan a telitalálat volt a cél, csak a kérdés. Gyúlékony e ez az anyag. Ha igen nyertem, mert mindenütt ott van. Akár létrejöhet egy futótűz is. Ezt úgyis látni fogják a többiek. Ha nem jött össze két tervem maradt. Nem tehettem róla, halálfélelmenet egyre jobban felvette a versenyszellem, még akkor is, ha én konkrétan semmit se akarok nyerni, csupán az emléket, hogy itt voltam és túl éltem.
Az egyik, hogy megkeresem a mágust és elmondom neki az ötletemet. A másik, hogy róka alakban, kisebbként járjam körül a várat. A terv ugyanis alapból rossz volt. Előről jönni ész nélkül be a biztos halálba? Tényleg ennyi eszük van ezeknek a sötéteknek? És még én vagyok az idióta. Mondjuk igaz ami igaz én is velük jöttem. Nem volt feltérképezve a hely. Nem tudtuk van e alatta valami alagút rendszer. Enélkül biztos nem megyek el innen....

Meglepő módon az oawa nem küld el a francba, sőt, készségesen válaszol. Mondjuk a falusiaknál már volt időm gyakorolni a kedvességet, biztos jobb lettem benne. Például ezt a nagyranőtt macskát se támadom meg azonnal, pedig érdemes lenne megnézni, mennyire élesek is a karmai... de első az információ gyűjtése.
- Elég ocsmány fajzatok. - húzom össze a szemeim. Végtére is válaszolnom kell, ha már fejlesztem az udvariasságom, és bár erőlködnöm kell, de csak egy kicsit hangzik úgy, mintha odaköpnék.
Igaz, az is visszatart a harciaskodástól, hogy nincs egyedül. Egy másik oawával van, és kettejük ellen már nem biztos, hogy szívesen pattognék, amíg nem muszáj. Az meg csak ráadás, hogy egy esetleges balhénál a körülöttünk lévők is jönnének macskát simogatni, és ha több száz olyan harcos támadna rám, akik hajlandóak démonok ellen vonulni...
Izgalmasnak tűnik. Lehet, később kipróbálom.
Pihenjek? Nos, tény, hogy elfáradtam a menetelésben, de nekem senki ne mondja meg, mikor kell pihennem. Főleg, hogy ezek a repülő valamik bármikor visszatérhetnek. Biztos van őrség, de hát rendkívül sokat érhetnek, ha már egyszer volt egy rajtaütés.
- És a mi seregünkkel mi van? Támadtunk már? - elég sok alakon látok sérüléseket, úgyhogy vagy miénk volt az első lépés, vagy a tábor letámadása elég durva lehetett. - És mikor fogunk megint nekiindulni? Egyáltalán van valami értelmes terve a királynak?
Egyelőre nem mozdulok. Éreztem, hogy a legutolsó mondatával, amivel pihenésre intett, konkrétan elküldött a halálba, de még nem szabadul tőlem. Meg kell tudnom az alapvető információkat a csatáról, ha már találtam valakit, aki (talán) hajlandó felvilágosítani...

Az őrült zöldike nagyon makacsnak tűnik, és szavaim után durcás arccal vág neki a városnak. Nem igazán érdekel az ő önön hülyesége, azért nem fogok másokat is megölni. Látszik rajta, hogy sosem volt felelős semmiért, nem hogy egy seregért, így bár elengedem különösebb szavak nélkül azért magam elé halkan mondom róla, hogy őrült. Így a sereg bár szomorúan, de nagyjából épségben térhet vissza táborba. Jól tudom, hogy a beszédem nem nagy, sőt annyira nem is megnyugtató, így inkább arra alapozok, hogy elültettem a gondolatot a fejükben, hogy ők jobbak másoknál. Ők azok, akik miatt sokan megtudnak majd maradni az ostromnál. Így amikor a sátramban várom a tábornokokat nem is jár máson az agyam, csak azon, hogy vajon mennyi katonában sikerült ezt elültetnem.
Aztán megérkeznek azok akikre vártam. Megnyugtató a tudat először, hogy a tábornokaim mindannyian élnek, sőt az is megnyugtat, hogy elmondásuk szerint kevés volt a veszteségünk. Így hát mivel nagyjából jól kezelték a dolgokat így kapnak egy szóbeli dícséretet, majd miután pár dolgot letisztázunk, hogy növeljék meg az őrök számát, hogy milyen mennyiségben és sűrűn járkáljanak a saját táborunk körül, akkor amikor betoppan a hírhozó katona, akkor megköszönöm neki, majd pár szó után elindulok a király sátra felé.
Lépteim nyomán elég sok dolog járkál a fejemben, és bár tudom, hogy magamban én ezt vereségként könyvelem el, akkor is elértünk egy részeredményt.
A sátra a királynak szavaktól terhes, és bár engem hamar beengednek egy fél mondatot elkapok a szavaikból. Arról volt szó.- ebben biztos vagyok.
-Köszönöm, engem is megnyugtat, hogy nagyjából épségben van itt is minden.-felelem neki, majd az asztalhoz lépve én kérdezek egy dolgot:-Szóval, ha jól hallottam a csapatomról volt szó, és hogy mit tudtunk meg. Mennyit mondott el a hírhozó?-kérdezem és bár megvárom a király válaszát, vagy azét aki éppen beavat, egy pár dolgot én is elmondok:-Úgy vélem nem lehanyagolható az a tény,hogy volt egy lény, ami kiosztotta a parancsot a falról savat köpő hernyóknak. Nem tudom mennyire tud róla, de régebben egy másik, már bukott hadvezér itt járt, és őrültséget követett el, amit én mélységesen elvetek. Démonokat idézett meg és itt hagyta őket a városban, így nagy valószínűséggel van egy vezérük, egy Overmind, ha úgy tetszik, és jó eséllyel ha őt ki tudjuk iktatni, akkor már minden egyszerűbb lesz. Persze...-kezdek el az asztal körül körbe járkálni, hogy egy kis hangsúlyt adjak magamnak, továbbá, hogy a király embereinek a tekintetét jól megtudjam nem feltűnően figyelni. -ehhez az is kell, hogy a városba be tudjunk jutni, amihez véleményem szerint rengeteg emberi mágus kell vagy elég komoly ostromfegyverzet. Azokkal be tudunk jutni úgy, hogy a savas köpetű lények nem fognak elérni. De persze ez mind azon múlik, hogy Önök emberek mit találtak ki ennek megoldására.-érek vissza kiinduló pontomra a mondandóm végére és várom, hogy mit tudnak az itteniek kitalálni.

Gallion

Ahogy biztos távolságban már elkezdesz matatni a táskádban, több dolgot is találsz, de kifejezetten gyújtásra használható port nem igazán. Valószínűleg otthon hagytad ezeket, ugyanakkor felhasználhatod a szárított növényeidet, noha ezek nem ígérnek hosszú égést, és értelemszerűen az általuk elfogyasztással/felhasználással nyújtott pozitív hatást is bukod az elégetésükkel. Ruha is akad, noha ez nem a táskádban – legfeljebb a az, amit csomagolásra használsz -, illetve a saját ruhádból is téphetsz majd a cél eléréséhez, követ viszont nem találsz errefelé a szabadban, valószínűleg hegységben nagy szerencsével találnál a rengeteg kőzetfajta között, ebben a pusztaságban, ami a várost körülöleli, sima kavicsok vannak. Természetesen fordulhatsz segítségért a mágushoz, aki egyelőre azt figyeli, min ügyködsz és nem távozott Freiával és a csapatával. Egyértelmű, hogy független személyként van jelen – vagy inkább a király megbízottjaként, ugyanis a rajta lévő könnyed csuklyás köpeny mintázata az emberi uralkodói mintákat mutatja. Ha segítséget kérnél tőle, akkor muszáj leszel beszámolni a terveidről neki, ugyanis nem nagyon hajlik arra, hogy információk nélkül teljesítse ezen kérésedet, és amint beavatod őt, csak nemlegesen megrázza a fejét.
- Jobban tetted volna, ha azonnal a többiekkel mész – sóhajt lemondóan és csípőre teszi a kezét. – Királyi parancs szól arra, hogy a hátramaradottak és menthetők visszavonuljanak, ha tragikusan alakul a helyzet. Csak azért maradtam, hogy baj esetén képes legyek megvédeni azt, akit lehetséges – tájékoztat téged. – Ezek alapján... – int a város irányába. – ...nem javaslom a megközelítést semmilyen formában, és bár nem vagyok íjász, nem tartom túl valószínűnek azt sem, hogy ilyen távolságból falra képes lennél neked kedvező találatot bevinni – rázza meg ismét a fejét, karba téve a kezét. – Holnapra királyi döntés születik a folytatásról, és ahogy látom, túl nagy bajod nem esett, de tartogasd az erődet holnapra, mert ha jók a megérzéseim, betörünk. Ami létfontosságú volt, az kiderült az imént. Uralkodómmal esetleg beszélhetsz, ha lennének ötleteid, térkép is van nála, így komolyabb tervezésben is részt vehetsz, ha annyira dúl benned a tettvágy, de a saját érdekedben mondom, hogy ne menj most a város közelébe. Ne egyedül, mikor még egyértelműen számítanak a jelenlétedre odabenn - magyaráz neked végig higgadtan és közönyösen, erőteljesen javasolva neked az elhangzottakat. Ha esetleg erre rábólintanál, akkor ketten mentek vissza a táborba, ha nem, akkor marad még egy darabig, és talán grimaszolnia kéne az esetleges ellenkezésedre, mintha teljesen hidegen hagyná, pillantása viszont inkább árulkodik valamiféle kötelességtudatról.

Mágusról kép:

Isabella

Altevart igazán megleped azzal, hogy micsoda kalandos életutad volt idáig – vagy legalábbis érzi, hogy meglehetősen az volt, ráadásul nőként az emberek között nem kifejezetten megszokott bárminemű fontosabb pozíciót vagy férfiaknak szánt munkát betölteni. Ráadásul nem éppen valószínűtlen, hogy ő maga nemhogy a tengeren nem volt, de még magát a tengert sem látta annak ellenére, hogy vannak tengerparti városai az emberi birodalomnak. Ahogy korábban mondta, kicsi faluból van és a kicsi falvak tagjaira nem éppen jellemző a gazdagság vagy a „csak úgy elmegyünk a városba” jellem, ez is egy különleges eset lehet a férfi számára, távol az otthonától.
- Nem volt elég izgalmas neked a királyi flottában? – érdeklődik a szemöldökét vonogatva, megmosolyogva a vihar hiányát, amiben bizonyára csak annyit lát, hogy a gyerekeknek ijesztő, szárazföldön pedig áldás a földnek. – Viszont ha sikerre visszük, még akár az is lehet, hogy az uralkodó segít hozzájárulni a tengerre szállásoddal – mosolyog rád. – Nem hinném, hogy egy hajót csak úgy odaadna, mert ha azt vesszük, hogy mindenki hajót kérne... – nevet fel az ötletre, megvakarva a tarkóját. – Szóval érted. De ha másképp nem is, akkor valamilyen formában biztos segíteni fog – vonja meg a vállát. – Sőt, ha túlélem, akkor a saját részem is szívesen adom neked – kacsint rád. – Nekem elég lesz egy kis pénzösszeg a családom számára, azt pedig a király valószínűleg úgyse fogja visszautasítani, hogy csatlakozzam a seregébe – kutatja a seregben az uralkodó alakját, de nem sok sikere van benne; rengeteg más jelenlévő kitakarja őt.
A tábor látványa nem kecsegtet túl sok ígérettel és jóval, ettől függetlenül nem úgy tűnik, mintha Altevarban esett volna a harci szellem vagy elszántság, sőt, a királyi szó igenis meghozza benne a kívánt hatást, bár egyébként is elkötelezettnek tűnhetett idáig.
- Előző éjszaka nyugodtan aludtál? – kérdezi egyik kezét kitárva, másikat inkább nem mozdítva meg, mert bár jobb a sebe állapota, bizonyára még most is fáj. – Biztos lesz majd őrség, és legfeljebb fegyverrel a kezünk ügyében alszunk – válaszol aztán komolyan a kérdésedre, ami még a beszéd elhangzása előtt érkezett tőled. Boldogan veszi észre aztán, hogy a monológja hatással volt rajtad és habár reménytelennek látszik a helyzet, bizakodást lát rajtad, sőt, talán némi elszánást is, így egy mosollyal bólint, meglapogatva azon az oldaladon, ahol nincs sérülésed.
- Jó lesz, aztán a város kitakarítása után már csak attól kell félned, nehogy a bátyád fenekeljen el – kuncog. – Én meg majd valahol hátul a markomba röhögve nézem, mert míg ti összekaptok, addig engem példaképként fog kezelni a kistestvérem – vonja meg a vállát több lelkesedéssel az arcán, mint az talán helyzethez illő lenne, de nincs idő bánkódni a veszteségeken, hogy hatással legyen a moráljukon, egyrészt, másrészt nem hunyt el itt szerette. Bizonyára elég erősen hajtja őt a saját családjának hosszútávú védelme ahhoz, hogy ne azon rágja magát, kinek a családja milyen szomorú lehet, mert itt meghalt egy rokon. Az eddigi megszólalásai alapján azt is lehet sejteni, hogy ő maga is tisztában van, milyen sorsra juthat, így garantált, hogy nem fogja olcsón adni a bőrét.
- Miért, téged talán igen? – néz a sérüléseidre méltatlankodva, az ebédelés egy másik helyen pedig egyáltalán nincs ellenére, bár arra még várni kell egy kicsit. Altevar megérdeklődi a királyi katonák egyikétől, hogy nagyjából mikorra várható, és határidőnek egy-két órát mondott. Addig, ha esetleg a griff társaságát keresnétek, megtaláljátok, így ott leheveredhettek.
- Hmh, az elfek biztos elvonultak... – néz körbe, megtartva a grifftől a távolságot, de nem látni sem a vöröst, sem az ezüsthajút a környéken a talajon, a fákra nézve viszont hamar feltűnik, hogy természetellenesen állnak az ágak még úgy is, hogy a levelek jócskán takarják, de a lombkorona összképe valahogy mégsem tűnik működőképesnek. Altevar egy darabig csak összehúzza a szemeit, aztán feléd fordul. – Ha ott vannak, akkor szerintem alszanak – bök felfelé, és valószínűleg nem fogjátok őket zavarni, de ha meg is tennétek, akkor a fát őrző griff halk morgással jelez felétek, hogy nem kéne.
Ezt és némi várakozást követően Altevar javaslatot tesz, hogy a tábor szélére menjetek, és ha megteszitek, akkor látjátok a távolból jövő szekereket, amiken valószínűleg az ellátmány érkezik, jobb esetben a környéki faluban megfőzött étel. Ha már korán lesitek, hova telepednek le, akkor elsők között vehettek magatokhoz némi étket, ami nem jobb annál, mint amit az úton is kaptatok, de legalább teljes mértékben ehető és van is némi választék a gyümölcsökkel és zöldségekkel, kenyér is van. Olyannyira elsők lehettek így, hogy csak akkor kongatnak, amikor ti már javában esztek, nemsokára pedig ellepik a területet a katonák. Mikor már befejezitek és visszamentek a griffhez, akkor Viridielt látjátok egy rögtönzött tábortűzzel és nyárssal, rajta hússal, és azt is láthatjátok, ahogyan Lash letelepszik mellé, macskásan bújva a férfihoz.



Isabella, Viridiel, Lashrael

Isabella és Altevar már jóllakottan jönnek hozzátok, valószínűleg azért, hogy a Lashrael által beígért gyógyítást behajtsák, és valószínűleg a vörös nem fog sokáig tétlenkedni, amint megpillant titeket. Ha esetleg beszélgetnétek, akkor tiétek a pálya, Altevar csak egy intéssel köszön, persze azzal a kezével, aminek nincs vállsérülése.
- Üdv – köszön még hozzá, kilógó kerék mibelénte miatt kicsit kényelmetlenül érezve magát, így megvárja, hogy Sylla cselekedjen előbb – vagy az elfek kezdeményezzenek valamiképpen.

//Altevarról leírás, mert asszem, róla nem volt idáig random NJK-sága miatt: emberekhez mérten átlagos a magassága, elf szemmel nézve nyilván magas, Syllánál is valamivel magasabb, ép karján ott a pajzsa, aminek elején már marásnyomok látszódnak, köszönhetően a csatának, amiben részt vettetek. Oldalán ott lóg egykezes kardja a hüvelyben, megjelenésileg teljesen átlagos. Hátul rövid copfba fogott haja tipikus emberi sötétszőke, a szemei barnák és barátságosak, kissé szúrós borosta az arcán, egyenes orr. Ruházatán semmi jelentős nincs, bár a szörnyek rászáradt vére bőven található rajta, és ezek a könnyű mellvértjét is díszítik, noha nem épp a legjobb értelemben.//



Freia

A király a mágusnőre néz, aki egy biccentéssel átadja a szót, így a trónörökös ad neked választ, előbb bólintva, hiszen valóban a felderítő csapatodról volt szó.
- Egyelőre csak magáról a falak bővebb állapotáról tájékoztatott, illetve hogy a falon mik találhatóak milyen támadással és nagyjábóli hatótávval.
- Még az üvöltést említettem, de annak tulajdonosát már nem láttam abból a távból, ahol tartózkodtam – egészíti ki a nő, és már csupán a hanghordozásából hallatszódik, hogy keménykezű, magabiztos személyről van szó. A tisztek egyelőre csak feszülten figyelnek, bár egy ilyen helyzet mikor nem jár ezzel? Főleg úgy, hogy jóformán senkinek fogalma sincs, hogy miből vannak ezek, vagy ha van is elképzelés, akkor sem biztos ellenük a megoldás, hiszen idáig nem nagyon volt jellemző ennek a népségnek a jelenléte Neminrán. Legalábbis nem ilyen gusztustalan és elutasítandó formában.
Érdeklődőn hallgatja a szavaidat, mikor a vezető szörny létezését pedzegeted, és nem úgy tűnik, hogy elvetné ezt a lehetőséget, elvégre te voltál ott, és a lények ismeretlenségéből kifolyólag bármi előfordulhat. Pár tiszten ugyanakkor látszódnak a kétkedő jelek, akik valószínűleg azt hiszik róluk, hogy csupán eszetlen, barbárias lények, nem teszik szóvá ezt.
- Észak-Bivaly nem tartozott a királyság teljes fennhatósága alá, így pontos információim nincsenek, ugyanakkor hallottam az itteni csatáról. A környező falvak szerencsére nem szenvedtek kárt, és bár nem hivatalos iratok ezek, talán a szóbeszédeknek lehet hinni, amik ugyancsak alátámasztják a démoni jelenlétet – bólint egyet a király a démonok emlegetésére. – Az erdeiek csapatai is voltak itt, illetve orkok is, utóbbiak hagyták itt a várost üresen. Vagy legalábbis azt feltételeztük, hogy üres – vezeti pillantását a térképre egy lemondó sóhajjal. – Először csak néhány katona tűnt el, mikor elkezdődött a város első visszavétele, és csak később került a kezembe több jelentés arról, hogy valami van a városban, de nem tudta senki bekategorizálni ezeknek a lényeknek a mibenlétét – meséli. – Mire sikerült összeszedni egy kisebb sereget, hogy megnézzük, mi az, már késő volt, és ez lett belőle – int a város térképére, hiszen a sátorból nehéz lenne a várost magát szemlélni teljes lerombolt pompájában.
- Nem tartom kizártnak egy, akár több vezető létezését, meglehetősen szervezettnek tűnt a működésük, még ha egy kicsit néhol ügyetlen is. Maga a sereg elleni támadás is egy torz ordításra vette kezdetét, és mikor látták a földi négylábúak, hogy a szárnyasok nem boldogulnak, megrohamoztak minket, ráadásul olyan elképesztő módon egyes csoportoknál, amire egy ösztönnel bíró lény nem vetemedne – egyenesedik fel a mágusnő. – Biztos vagyok benne, hogy tudatosan nyársalódtak fel a lándzsára, hogy a társaik gond nélkül legyenek képesek a csoportok belsejébe kerülni – hozza fel ezt az elképzelését, végig tartva veled egy közönyösséggel vegyes komoly szemkontaktust, és a hangja követi ezt a közönyös komolyságot egyaránt.
A tiszteken sokat nem veszel észre, ha esetleg vártál felőlük bizalmatlanságot, akkor azt megtalálod bennük, elvégre a katonaságban dolgoznak, nem a színjátszókörben, ahol a színészi tehetségüket kéne fejleszteni. Egyikük jobban takarja, mint a másik, többen inkább a helyzetre próbálnak koncentrálni és megmaradni a komoly higgadtságnál, ami szükséges a vész órájában a sikeres tervek kidolgozásához és kivitelezéséhez, viszont a bizalamtlanságuk miatt mindenki rajtad tartja a tekintetét. Egyértelmű hát, hogy a bizalomnak még érnie kell, és csak a király az egyedüli, aki nem mindig tartja veled a szemkontaktust, hanem a térképre le-lepillant, de hogy naivságból, esetleg ezzel jelzi, hogy megadja neked a bizalom előlegét, vagy ennyire bízik a katonáiban, nehéz lenne megmondani.
- Nem, az ostromfegyverzet nem lenne sokáig a hasznunkra és időhúzás is lenne, mire elkészül vagy idehozatjuk – rázza meg nemlegesen a fejét az uralkodó. – Ha parancsot hajtanak végre, akkor abban sem lehetünk biztosak, hogy csak annyi a hatótávjuk, elvégre nem kötelesek egy bizonyos távtól célpontként kezelni minket – emeli állához egyik kezét az uralkodó, másikkal támasztva magát az asztalon. – A minket megtámadó sereg is csak egy bizonyos távon belül vett minket célba, és ha parancs lett volna rá, akkor már elindultak volna más területek felé…
- Nem lesz szükség ostromfegyverzetre, csak néhány lóra és ugyanannyi bátor mágusra – teszi karba a kezeit a mágusnő. – A falak nincsenek olyan állapotban, hogy sok földgolyónak ellenálljanak, így gyorsan le tudjuk őket rombolni.
Az uralkodó némi kétkedéssel vegyes féltéssel fürkészi az ötletet felhozó nőt.
- Biztos távolságból nem lehet, ugye? – érdeklődik, de már hallatszódik a beletörődés a kérdéséből, és mikor a nő nemlegesen megrázza a fejét, egy lemondó sóhajtás kíséretében engedi le a fejét, ingatva azt.
- Ez gyorsabb is és az elfek sem lesznek dühösek, hogy kivágjuk a fákat – vonja meg a vállát aztán a nő kelletlenül. – A jelenlétükben különben is jó védelmet jelenthet az, hogy a környéken van pár erdő, így csak vesztenénk a kivágásukkal, ha a városiak támadni kívánnának – világít rá erre, hiszen ez is egy megfontolandó döntés.
A király pár pillanatig még mérlegeli a helyzetet, aztán felegyenesedik ő is, hogy egy újabb sóhajtással bólintson rá az ötletre.
- Rendben van. Freia hadvezérasszony, azt hiszem, a mágusok lesznek a helyzetre a megoldásunk, ló van annyi, és amíg a mágusok a falakat leomlasztják, addig hátul várunk, és mikor végeztek, akkor indulunk. Mennyi kell a sikerhez? – érdeklődik még, visszafordulva a mágushoz, és látványosan tér vissza az elhatározása, hiszen ha egy lehetőségük van, akkor azt is meg kell ragadni és a lehető legjobban kihasználni.
- Tíz fő szerintem elég lesz, több veszélyes lenne egymásra nézve is, illetve koponyánként egy pajzs is fog kelleni, hogyha valakit eltalálnak, az ne savasodjon folyékonnyá azonnal – válaszol eleinte közönnyel, ám az elsavasodás láthatóan őt sem boldogítja; kellően elsötétül erre az ábrázata, így egyértelmű, hogy szemtanúja volt az ork szétolvadásának. – Ha pedig valakinek elveszett a pajzsa, az azonnal visszajön egy másikért, mielőtt visszamenne. Akár lovat is cserélhet…
- És még van egy griff is – böki közbe az egyik katona, és mikor rászegeződik a többiek pillantása, bátorkodik közelebb lépni. – Esetleg az ő tulaját is be lehetne vonni, valószínűleg a támogatás odaföntről jól jönne.

Mágusról kép, aki ekkorra már biztosan visszatér:

Shalana

Az oawa érdeklődve hallgatja az elveidet, aztán lemondó tekintettel fordul a tábor irányába, ahol most egy célért küzd Neminra összes népe, mely bár nagy bizakodásra ad okot, ugyanolyan törékeny eredményeket is hozhat. Ha rosszul alakulnak az események könnyen lehet, hogy az összefogásból mindenki az emberi birodalomra ugrik, elvégre az ő területükön történik a baj és felesleges erőfeszítéseket tettek a trónörökös feltételezett alkalmatlansága miatt.
- Az a baj, hogy csupán az, mert valami fáj vagy ugyanúgy remélünk valamiben, sokak számára nem jelent semmit, sőt, remélni teljesen másban remél minden egyes személy és szeretni is mást fogunk. Mindemellett előbb fajon belül kell megérteni a másikat, és sok esetben még fajon belül sincsen meg ez a megértés vagy együttérzés. A kultúra pedig... – sóhajt egyet, és kissé úgy hangozhat ez, mintha egy felnőtt nem akarna valamit elmondani a gyerekének, mert nem érzi elég érettnek hozzá. – Nagyon eltér. Valószínűleg nem jártál túl sok helyen, de fajonként eltérőek az értékrendek és az értékek egyaránt, amik szerint élnek. Minden nemzetség mást tart szépnek és mást tart nemesnek, és egyelőre ezeket nem lehet összeegyeztetni. Talán persze Észak-Bivaly felszabadításával sikerül elérni valamit – válik bizakodóvá a hangja, és valószínűleg tudna még erről beszélni, hiszen a jelek szerint kicsit tapasztaltabbnak vagy informáltabbnak tűnik a többi nép irányában.
Egy kicsit mosolygósabbá válik az ábrázata, ahogy a múltadról kezdesz el neki mesélni, megnyílva egy kissé előtte, és megpróbálhatja ugyan elképzelni ezt az életet, valószínűleg nem képes rá, hiszen az oawáknak nincsen túl nagy létszámuk és nincs is túl nagy területük sem. Békességük miatt mindig is jócskán a háttérbe szorultak, és senki sem zargatta őket. Legfeljebb csak az a néhány személy találta meg a veszélyt közülük, akik keresték is azt.
- Ez egy igazán megtisztelő helyzet lehet – társul a nevetésedhez visszafogott kuncogással, azonban a következő megjegyzésed és kérdésed egészen meglepi őt, egészen annyira, hogy egy pillanatig válaszolni se tud, nemhogy a nyújtott mancsra reagálni. Némi pislogásba telik, mire felfogja, hogy valamit tennie kéne, a jelek szerint meglehetősen leforráztad a hozzáállásoddal, végül, ismerve az emberi kultúrát és megszokásokat, jobbját nyújtja, bemutatkozásra viszont nem kerül sor egy újabb személy becsatlakozásának köszönhetően, aki felé előbb a füleit fordítja, és csak utána a fejét, mikor már Shalana hallhatóan bevonja őt a beszélgetésbe.


Shalana, Nargash

A zhiaki érdeklődőn fürkészi a vélhetően frissen érkezett orkot, hiszen a kérdése alapján nincs tisztában az esemémnyekkel, legalábbis nem a táboriakkal. Mondjuk az oawa kissé összehúzza a szemeit, ahogy felfogja, egyáltalán nem abból az irányból jöttél, amiből esetleg a sérült csapatok, hanem távolabbi vidékről.
- Ezzel csak egyetérteni tudok – bólint egyet az oawa, mikor jellemzed az ellenséges fajt. – Semmiképpen sem Neminra kontinensére valók, de talán sehova máshova sem, és egyelőre nem tudni, honnan jöttek ide. Vagy legalábbis én nem tudom – mondja, pillantását az egyik ilyen halott dögre terelve, melytől kissé felborzolódik a bundája, újabb kérdésedre aztán visszavezeti a pillantását. – Volt már támadás még reggel, igen – felel. – Az összegyűlt sereg egy része elindult, és nem sokkal a városba menetelők megtámadása után érkeztek ide is a szárnyas... lények... – Hallhatóan nehezére esik bármivel is jellemezni őket, mert ez túltesz az átlagos ’faj’ vagy ’lény’ jelzőn, de még a ’dögön’ is. – Többen feltételezik nem alaptalanul, hogy az első csoportokat megtámadókról váltak le és jöttek egyenesen ide – egészíti még ki magyarázatát, nem tudva, hogy ez esetleg Shalanának is új információ lehet. – A király terveiről ugyanakkor még nem tudni semmit, így a következő támadás időpontjáról sem – rázza meg nemlegesen a fejét, végig elég jámboran beszélve hozzád, hiszen különösebb okot nem adsz neki, hogy másképp kezeljen, és bár megkérdőjelezhetné az uralkodó irányában lévő tiszteletedet, nem teszi. Talán betudja az orkokra jellemző modornak.
- Bizonyára nem fog visszavonulást hirdetni, ha engem kérdeztek, az gyenge kezekre utalna és több nép szemében feleslegessé tenné ezt a felhajtást. Estig biztosan kapunk a másnapi tervekről kellő mennyiségű információt, így egyelőre egyet kell értenem társammal; amíg lehet, érdemes pihenni, mert nem tudjuk pontosan, mi fog várni minket a városban.

Csak mosolyogva sütöm tovább még pár percig a sültet, mikor meglátom a közeledő kedvesemet és aki egyből lecsap a gyümölcsre, amiben teljesen biztos is voltam.
- Ez volt a szándékom, hiszen mindjárt kész, de megelőztél. – csókolom meg gyengéden és szorítom magamhoz gyengéden fél kézzel, aztán kissé eltolva magamtól alaposan szemügyre veszem kisimult arcvonásait és csillogó szemét. – Úgy látom sikerült valamennyire kipihenned magad. – állapítottam meg, de azért örültem, amikor megerősítette ezt.
Nem is próbáltam eltántorítani attól, hogy folytassa a gyógyítást, hiszen egyrészt ezért tartott velem, másrészt a tegnapi teljesítménye után nagyon sokan számítanak rá.
- Rendben, de ne merítsd ki magad nagyon, mert nem tudhatjuk mit tervez Őkirályi fensége és még szükséged lehet az erődre. – javasoltam, miközben a távolabb lévő tüzek felé fordítottam a tekintetem. – Gyászolják a társaikat, igen, de inkább bosszúvágytól égnek. A király pedig a tegnapi szónoklata után kétlem, hogy visszavonulást tervezne, inkább kihasználja, hogy most kétszeres erővel esnek majd neki a szörnyeknek, de még nem tudok újabb hírekről, Joavan nem jelentkezett, gondolom ő fogja megmondani mi hová leszünk beosztva, de egy katona azt mondta a király ad még egy napot a pihenésre és estefelé várható, hogy elmondja a tervét. – tájékoztatom Lasht is, arról amit megtudtam.
Közben látom, hogy Isabelle és vele az a katona közeledik, akivel már a csatatéren is láttam és akivel már Lash foglalkozott egy kicsit, ám azért van még mit gyógyítani rajtuk, ahogy elnézem.
Örülök, hogy életben vannak és annak is, hogy láthatóan Sylla kedveli a férfit, aki nem tűnik újoncnak és láthatóan a csatából is jócskán kivette a részét, így bátorítóan intek nekik, hogy üljenek csak le a tűzhöz.
- Ha éhesek lennétek, van még hús elég, szolgáljátok ki magatokat. – intek a nyers darabok felé. – Van egy patak nem messze a fák között, ott tisztálkodni is tudtok és szívesen látunk, ha esetleg pihenni szeretnétek, mi már túlvagyunk rajta. – mondom nekik mosolyogva, miközben szerelmemnek nyújtom a megsült húst egy nagyobb levélre téve, hogy ne égesse meg.
Tudom, hogy Lash mindjárt nekiáll a munkának, ezért szeretném, ha legalább belakna előtte, aztán hagyom tegye a dolgát és ha nincs szüksége rám, akkor segítek a tábor takarításában, vagy Joavan után nézek.

-Tudod eredetileg elsőtiszt voltam egy hajón, aztán ahogyan a kapitányom meghalt én kerültem a helyére, aztán onnan meg már jöttek a csábító ajánlatok, amik egy ponton be is húztak és végül így kötöttem ki ebben a helyzetben. Na nem mintha bárki is tudta volna anno, hogy a hajónk csempészettel és kalózkodással is foglalkozik, azaz a királyiak tuti nem... De hát minden jónak vége szakad és egy vihar elvitte az én szerencsémet is, úgy tudom csak én éltem túl azt az estét. De hidd el, ha nem is kapok hajót, akkor sem kérném el a te részedet, sőt, ha én már nem járhatok jól és nem kaphatom meg amit szeretnék, akkor inkább neked adnám... Otthon úgysem értékelné senki szinte.-gondolok bele, hogy amikor testvérem kinevezése volt, akkor is milyen köszöntésben és fogadtatásban volt részem. Tulajdonképpen a fél országot átsétáltam a hóban és fagyban, sőt még orkokat is öltem útközben, de a végén csak én voltam a rejtegetett vendég. Persze, hogy nem esett jól, de sokat nem tehettem ellene, így csak elviseltem.
Persze Altevar sosem fogja megérteni ezt a dolgot, hiszen ahogyan hallom, neki a családja rendes és van akik felnéznek rá, nálam bezzeg...
-Egy griff mellett te is úgy aludnál nem igaz?-kuncogok egy kicsit a kérdésére aztán, majd kisvártatva a másik kérdésére is felelek:
-Én már aránylag jól vagyok, legalábbis hozzád képest mindenképpen.-mondom neki biccentve a fájlalt keze felé, mert ugye neki van olyanja is, nálam meg már alig van olyan részem ami sérült. Így persze kissé szaporázzuk a lépteinket az ígért társaság felé, és nem is olyan sokára meg is tekintjük a várva várt célállomást.
-Hmm... biztosan eléggé gyűröttnek nézett ki a lány.-nézek fel én is a fára amerre mutat, majd kicsit üldögélve és bámulva az eget töltöm az időt, persze Altevar ott van mellettem végig, ami megnyugtat, még majdnem el is szundítok egy pillanatra, amikor a férfi elcsal egy kicsit a griff mellől. Nem is ellenkezem vele, miért tenném? Így hamar megpillantjuk a közeledő szekereket.
-Tudtad, hogy most fog ideérni vagy mi?-nézek rá a jósra mosolyogva. Ezután közvetlenül oda is mentünk és elsők között mertünk az ételből, ami bár normális esetben szinte ehetetlen lenne, most mégis finomnak tűnt. Altevar arcán is hasonló jeleket mertem felfedezni, ami egy apró mosolyt csalt az arcomra, majd miután a fatányért visszaadtuk a felszolgálóknak akkor indultunk vissza a griffhez.
-Áhhhh de jól laktam!-mondom miközben a hasamat fogtam jóllakottan. Persze így először fel sem tűnt, hogy egy jóképű tünde már ott van egy tűz mellett húst sütögetve, így először Altevar köszöntötte őket, majd én is hamar észbe kaptam:
-Áhh sziasztok! Jó látni, hogy egyben vagytok még mind a ketten. És köszönjük, de én speciel most televagyok. ÚÚhhh!-kaptam fel egy kis darab húst és tettem fel a tűz felé-Na jó adok ennek a szép darabnak egy lehetőséget, de tényleg csak ennek a kicsinek!-mondtam szinte elfeledkezve a ma történtekről, hiszen, mint szakmában jártas exőr és katona, na meg kalóz láttam már rosszabbat is. Néha. Így a hús melengető látványa és a bőrömet sütő meleg tűz mellett telepedtem le, míg megsült a darab és elfalatozgattam
-Őszintén megvallva a párod kissé megijesztett amikor láttam ma.-mondom Viridielnek-eléggé sápadt volt, nem lenne jó ha baja esne, bár én nem értek a mágiátokhoz nem tudom ez fizikailag nektek milyen.-mondom még mindig egy kicsit komolyan-De most már egészen normálisnak tűnsz Lashrael. Örülök.-mondom neki egy mosollyal az arcomon, miközben haraptam a húsba bele-Tyűűűű ez tényleg csodás lett! Altevar harapj te is egyet!-mondtam neki teliszájjal, miközben rágcsáltam az apró húst.

Egészen meglepő módon értelmesek azok akik a sátorban összegyűltek. A rejtélyes nő megjegyzései egészen kedvemre valóak és már-már latolgatnám, hogy meggyőzzem, hogy csatlakozzon a csapathoz úgy néz ki erre nem lesz lehetőségem. A terv amit összeraknak még működhet is, hiszen ha belegondolunk nekem is ez lett volna a célom az ostromgépekkel. Bár nekem úgy tűnik túlságosan nagy hangsúlyt fektetnek ebbe a dologba, holott a baj nem a falakkal van, hanem azzal ami azokon volt.-Nekem is hasonló célom lett volna azokkal hölgyek, urak. De azt hiszem túlságosan nagy hangsúlyt fektetnek erre. Nos...-nézek rá a mágusra, majd a királyra felváltva a továbbiakban.-A griff behozatala nem túl jó ötlet először is, mert nem tudunk megfelelő fedezetet nyújtani neki a repülő lények ellen. Másodszor a falak lebontása nem oldja meg teljesen a problémát. Igaz a falakon lévő kukacszerű lények elpusztulnak jó eséllyel az omlásban, de akkor sem lehetünk biztosak abban, hogy azon belül nem lesznek rengetegen. A nyilak nem fognak rajtuk, így azokra nem tudunk támaszkodni teljes mértékben, így két esélyünk maradt.-állok arrébb egy lépéssel az asztaltól arrébb, tudva, hogy tervem amit javasolni készülök őrültség.-Vagy a sötételfek hatalmas élőholt sereggel bemennek előre és próbálják egymásra irányíttatni a tüzüket, ami azért kockázatos, mert szinte minden sötét elfet felemészt egy nagy sereg fenntartása, még ha csak egy vagy két holtat is irányít... másrészt szükség lenne rettenetes mennyiségű holtra, ami nos.... főleg az elhullottakból után pótolható. Ami elég sok morális kérdést vet fel.-nézek körbe a szemeken a véleményüket nézve, majd mielőtt választ kapnék folytatom:-A másik lehetőség a sima sereg bevetése ami őrültség lenne. De a mágusokhoz is mindenképpen kell egy ilyen kisebb élőholt támogatás, hogy nehogy eltalálják őket. Túl értékesek, hogy ilyen ostobán meghalljanak.-fejezem be és várom a reakciókat.

GALLION

Sajnos sikertelen volt minden próbálkozásom tűzgyújtás terén de akkor se hagy nyugodni. Mivel csak egy próbálkozásom lehetett, de az se jött össze, így körül néztem. Kellene a mágus. Nagyon nagyon kéne. Ő biztosan tud vagyis tudhat tűzzel bánni. Már komolyan semmiben se lehetek biztos. De ott van és pont engem néz. Gyorsan összeszedtem a motyómat és odamentem hozzá. Unottan nézett végig rajtam. - Üdv! Örülök neki, hogy itt maradt Uram. Lenne egy ötletem, de sajnos nem tudtam a nálam lévő eszközökkel megvalósítani. Azon gondolkozom...vagyis csak annyit tudtunk meg ugye bár, hogy a dögök nyálkája savas, de semmi mást. Azt például, hogy fel lehet e gyújtani, hogy gyúlékony e azt nem. Próbáltam tüzet csiholni, hogy egy lángra lobbantott nyilat küldjek a vár felé tisztes távolságból persze, de nem túlzottan álltak mellém az égiek. Szóval ha tud esetleg tűzzel bánni. Megtenné, hogy...dobna egyet a vár felé? Ha nem jön össze és nem terjed szét a tűz a falakon akár egy futótűz, akkor rendben van, nem jött be. Ha sikerül? Nem veszítenénk semmit. A Király akarja ezt a várat. Ennyi. Arról nem volt szó hogy épségben. Meg ha le is ég, akkor mi van? A lényeg, hogy a dögök eltűnjenek belőle, és a fő szörnyetegről ne is beszéljünk. Azt csak akkor láttuk, mikor megközelítettük a várat. Szóval kérem. Tegye meg, ha van rá mód. - mondom neki tisztelettel. Ő azonban makacsul ellenáll, aztán jön a süket " majd holnap vissza tér az egész sereg" blablabla betanult szövegével. - Uralkodó, uralkodó! Nézze! Minden tiszteletem a fickónak, mert fiatal kora ellenére tettre kész és nem hagyja bajban a sereget. Nem ijed meg semmitől. De védelmez ha kell. És most kellett. De ő se ostoba. Maga biztosan ért az elemekhez. Ha holnap visszajövünk mi lesz. Ugyanez. Ezek nem vesznek ki szabit és védik tovább. De gondolkozott e már azon hogy miért. Mit védenek itt. Van valami, vagy csak simán az otthonukként védik ennyire agresszívan...- már mindent mondtam neki. Fényeztem az Uralkodóját, őt magát. Mindent megpróbáltam, de akkor se állok kötélnek. Ha nem hát nem. Akkor se adom fel. Ma biztos nem megyek el innen sikerélmény nélkül. Figyelem egy ideig, és próbálok lenyugodni. Felment bennem a pumpa, a fülem szinte füstölt a haragtól, de ez őt nem túlzottan érdekelte. Ha mond valamit meghallgatom, ha tovább szajkózza, hogy nem próbálkozik tűzzel akkor marad a csináld egyedül. És róka alakra váltva elfutok....[/b]

Gallion

Furcsa, hogy unottnak látod a pillantását, ugyanis inkább hűvösnek nevezhető a pillantása, már amennyi látszódik a csuklyája alól, és talán látszódik rajta, hogy reméli, meggondoltad magadat, ugyanis amint elindulsz felé és a közelében megállsz, már fordulna. Az viszont láthatóan teljesen meglepetésére van, hogy férfinak nézed, egy pillanatra meg is merevedik, ahogy kiejted a szádon az ’uram’ szót. Rád néz aztán és leveszi a csuklyáját, és ha nem is a lapockáig érő barnás-vöröses hajáról állapíthatod meg a nemét, az arcvonásai elegek lehetnek, hogy tudd, nőről van szó.
- Tudom, láttam mindent – közli egyszerű közönnyel, tekintetét pedig az itt elhullottakra tereli és a feltúrt földre, ahonnan a földgolyókkal igyekezte támogatni a városba vonuló csapat védhető tagjait, és mikor a kérésed elhangzik, akkor csak felvonja az egyik szemöldökét kérdőn. Láthatóan nem kifejezetten látja értelmét a dolognak, és valószínűleg meg se tenné, ha nem próbálkoznál ennyire, mindenesetre előbb vesz egy mély levegőt.
- És mit látsz, ami éghető? – érdeklődik türelmesen, majd a város irányába int. – Kő. Az tudomásom szerint nem ég - jelenti ki hűvösen. - Itt orkok és démonok dulakodtak elmondások szerint, itthagytak egy csomó hullát, amit lehetett és értékes volt, azt elvitték. Értelemszerűen romokban hever a város, és ha erre a szörnyek is rátettek, akkor még annyi sem maradt meg belőle, innentől nincs mi miatt épségről beszélnünk – magyarázza el neked, bevonva téged néhány részletbe egyre közönyösebben, és mikor a főszörnyet említed, elmosolyodik. Az eddigi ábrázatai alapján valószínűleg ez nála a nevetés. – Semmi bizonyíték nincs arra, hogy ő lenne az egyetlen. Természetesen arra sincs nekem se bizonyítékom, hogy több lenne, de nem hagyhatjuk ezt a lehetőséget sem figyelmen kívül. Ráadásul ez egy falakkal ellátott város, több ezer lakó fér el benne és ugyanennyi szörny is lehet benne. Nem fejjel akarunk nekimenni ennek, hanem ha lassan is, de biztosan, rengeteg megbeszéléssel és átgondolással, mindent feltételezve. Már így is rengeteget haladtunk, és bár uralkodóm jogosan nem említette a lelkesítő beszédeikor, az idáig kiküldött kémek egyike sem tért vissza annak ellenére sem, hogy a fejükbe vésték a város térképét minden csatornarészletével együtt – húzza össze a szemeit komolyan, úgy nézve rád, mintha a lelkedbe látna. Ha nem a szemeidet nézné, valószínűleg még azt is hihetéd, hogy a vesédbe lát.
Elmondja aztán a javaslatát, miszerint a visszavonulás javasolt mára, de láthatólag nem hat meg a szövegével, és mikor az első két szó elhangzik tőled, egyértelműen királya becsmérlésének tekinti azt, hiszen fagyos hidegséggel méreget téged. Nem titkolja, hogy nem loptad be magadat a szívébe, mint ahogyan azt sem, hogy hűséges a saját leendő királyához, és ezen nem enyhít az utána megejtett dicséreted.
- Ha holnap visszajövünk, mágustársaimmal leromboljuk a falakat, azok a szörnyek pedig onnantól fal híján kiszolgáltatottak lesznek a tűzmágiánkra és a tüzes nyilakra egyaránt – közli fagyosan. – Az viszont teljesen hidegen hagy, hogy mit védenek vagy mit akarnak. Azt tudom, hogy démoni korcsfajzatok, amit a sötételfek hagytak itt nekünk ajándékba, így én nem keresnék bennük semmiféle logikát a pusztítás vágyán kívül – húzza fel egy kissé az orrát sértetten, lesajnáló pillantással. – De jó, legyen, ha ennyire azt akarod, hogy egy tűzgolyót lőjek feléjük, végül is nem kerül semmimbe, nem igaz? – jelennek meg türelmetlen vonások az arcán, azzal megemeli a kezét a fal irányába, tekintetét viszont rajtad tartja, egyértelműen a vonásaidat fürkészve végig. – Flammae Globus – ejti ki a varázsszót, mire megemelt kezének tenyere előtt megjelenik egy nagyobb labdaméretű tűzgolyó, amit egy egyszerű intéssel küld útjára. Végigkísérve az ívét valahol a fal tetején csapódik be, de semmi sem történik azon kívül, hogy a lángok narancsos színe gyorsan tűnik el, nyomot se hagyva maga után. – Most már visszamehetünk?

Mágusról kép:

Freia

A mágus karba teszi a kezét, mikor kijelented, hogy szerinted nagy a hangsúly a falakon, pedig aztán a falak jócskán megnövelik bármely íjász hatótávját és védelmét.
- A földön futkárózóknak sem – szól bele a mágus azonnal, mikor a griff védtelenségét szóba hozod, és a továbbiakról is meglenne a véleménye, egyelőre megtartja magának, főként talán az uralkodó figyelmeztető tekintete miatt. Erre a nő csak megforgatja a szemeit egy vállvonás kíséretében, a király pedig megcsóválja a fejét, majd visszavezeti a figyelmét rád, és látszik rajta, hogy issza a szavaid és ötleteid, és a testbeszéddel történő kommunikálás alatt sem hagyta figyelmen kívül az észrevételeidet.
Amint felveted az ötletedet, az uralkodó arcán semmi változást nem láthatsz, bár a tekintetében értelem csillan és ebből sejtheted, hogy teljesen egyértelműen kezelte a célzásodat. A tiszteken jócskán látszik a tiltakozás, egy pillanatig meredt döbbenettel bámulnak rád, aztán az uralkodóra vezetik figyelmüket, elvégre ő az, akinek a döntést meg kell hoznia. A katonák szótlansága sejtetheti veled, hogy ismerik egymást annyira, hogy tudják egymás gondolatait ilyen radikális döntések esetén. A mágusnő vonásai megkeményednek, és nem tudja kiszűrni pillantásából a fagyos ellenszenvet, és akár farkasszemet is tart veled – talán ő az egyedüli, aki nem a királyát figyeli némi tanácstalansággal vegyes megrökönyödéssel. Némi csend következik így, amit aztán az egyik tiszt tör meg:
- Királyom, én...
Az uralkodó megemeli a kezét, ezzel leintve, és a katona egy bólintással el is csendesedik.
- A tőlünk elhunytakat nem adhatom oda – jelenti ki határozottan. – Lehet, hogy maguknál ez elfogadott és bevett szokás, ez nálunk nagyban rontaná nem csupán a morált, de az elismertséget egyaránt. Feltételezem, megérti, hogy nem akarom a trónszéket üresen hagyni vagy annak megszerzése miatti háborúkban látni az országomat... És bizonyára tisztában van azzal is, hogy a sötét praktikák jelenlétét nem kifejezetten... toleráljuk, nem saját magunkon – támaszkodik két kézzel az asztalon. – Ugyanakkor amik ránk támadtak, négylábú szörnyetegek, még a második hullámnál... Nekik elég gyorsaknak kell lenniük ahhoz, hogy ne váljanak azonnal a savas köpetek martalékává, és amíg ők elterelik a figyelmet vagy annak nagy részét, addig szerintem... – pillant a mágusnőre, aki bólint egyet.
- Igazából egy kis időnyerés is nagy segítség lehet, a sajátjaink élőholtként való felhasználatát viszont én sem támogatom. Ha felmerül a sereg többi részében is, hogy ilyen szentségtelenséget művelnek a bukás esetén a holttestével, biztosan megcsappan a támogatottság, elvégre senki nem akar ennek áldozatául esni. Minden más faj kultúrájában szélsőségesen jelen van a halottak eltemetése és tisztelete, és ezen szokás felett nem hunyhatunk szemet – támasztja alá más érvekkel az ötlet elvetésének gondolatát. – Ha meghalunk, büszkén tegyük és ne kelljen attól félnünk, hogy nem lelünk végső nyugalomra testben– és talán így lélekben sem  – fejezi be, hangjából ítélve teljesen racionálisan gondolkodik, ugyanis minden érzelmet mellőzött; a puszta komoly közöny és tényszerűség sugárzott mondandója közben végig belőle.
- Viszont ha a griffen utazik egy mágus is? – érdeklődik a katona, aki az ötletet elsőnek felvetette. – Nekem nem úgy tűnik, hogy csak egy személyt képes elbírni, és talán egy mágus tud tenni valamit odafentről... – teszi hozzá, fürkészve a mágusnőt, aki kasztjának egyetlen magabiztos képviselője a sátorban, ám a nő mindvégig megmaradó kifejezéstelen arca egyre inkább elbizonytalanítja. Pár pillanatig nem is szól, tekintetét a térképre vezeti, és csak utána vissza a katonára, majd rád, végül a trónörökösre, aki hasonló érdeklődést mutat.
- Az is elég lehet, ha csak közelebb visz és nagyobb rálátása lesz a felküldöttnek a szörnyekre. Onnan könnyebben fel lehet gyújtani őket, már ha gyúlékonyak – mondja. – Az egyik idióta elf, aki a csapatával ment... – bök rád állával. - ..., kitalálta, hogy talán a tűzre érzékenyek. Egyelőre nyilván ezt nem sikerült kideríteni, mert nem vagyok öngyilkos hajlamú egyesekkel ellentétben – jegyzi meg ellenszenvesen, és az uralkodó felvont szemöldökét látva csak legyint egyet, jelezve, nem fontos. – Az állat valószínűleg jól tud manőverezni és elég erős is, és ha a gazdája figyeli a környezetet és azonnal észreveszi, hogy jönnek repülő lények, gyorsan vissza lehet vonulni. A magasból talán azt is kideríthetjük, mennyien vannak a falak mögött, támadás esetén pedig a griffre ültetett mágus is képes segítséget nyújtani a levegőben akár egy tűzgolyóval, akár egy széllel kapcsolatos képességgel. Azt ugyanakkor nem hiszem, hogy figyelmen kívül kéne hagyni az ő gondolatait ennek kapcsán... - néz végig a társaságon.
- Nem, valóban nem - emeli a király az állához a kezét, végigsimítva rajta párszor. - A csatornarendszert pedig inkább meg se említsük, ott könnyedén bekerítenének minket, merem feltételezni, hogy azt is ellepték... - nézi az előtte lévő térképet feszülten. - Freia hadvezérasszony - fordul hozzád. - Ahhoz mit szól, ha a mágusaival az elhullott négylábú szörnyeket használva terelné el a savköpeteseket annyira, amennyire lehet? A griffet pedig akkor küldjük, ha a gazdája belemegy ebbe és minden kockázatával, és nem látunk az égen szárnyasokat. Nem zárom ki a lehetőségét annak, hogy lenne több a falak között, de az óvatos felhasználásával talán előnyt szerezhetünk belőle, a seregeket pedig csak akkor küldjük be, mikor már valamennyit látunk a falakon túlra is. Esetleg egy felderítőcsapat is jól jönne... - tűnődik, amint ujjait a telerajzolt papíron vezeti, valószínűleg az útvonalakat, esélyes búvóhelyeket tekintve át.

Mágusról kép:

Halkan hümmögők, igaza van teljesen. Attól még én így látom és gondolom más nem fog így állni a dologhoz. Talán a fajtánk ép ezért ritka azt hiszem, nem azzal van a baj ahogy élnek. Na jó talán egy kicsit igen. A baj az mivel nem harcolnak területeikért, ami jog szerint is az övék lenne. Már ha számít valamit a jog szerinti birtoklás... Na szóval a túlzót béke imádat miatt szép lassan egy talp állatnyi területre szorulnak.
- Hát igen ki igy ki pedig úgy. Ez talán nem is változott sémitáé ez idáig, tudod akár milyen törékeny a mostani nagy össze fogás. Én remélem ez egy jel lesz mindenki számára.
Meglepődőm, ennyire belém látt ez arcomon is látszik. Tényleg nem jártam túl sok helyen eddig. Javarészt mindig főként emberi településeken voltam. Az emberen kívül elvek voltak azok kikel legtöbbet találkoztam.

Az ok kérdéseit meg válaszolta partnerem, aki igencsak kellemes beszélgető társ volt eddig. Sok minden érdekelt vele kapcsolatban, sok kérdésem is volt. Nem tudom hogyan is tehetném fel a kérdéseim.

-Egy biztos, az átlagembernek rettenetesen nehéz lenyomni egy ilyet. Igy biztos olyan tervel próbának elő állni, ami minimalizálja az eleset katonák számát. Szerintem ez nem gyáva cselekedet, inkább bölcs és előre látó.

Okról a szoros társamra pillantok és picit közelebb húzódom hozzá. Igy helyet adva a férfinak, ha leülne a közelünkben.

-Nem rég volt szerencsém meg vívni az egyikel. Nem volt kellemes érzés mikor karjával elért és lekevert egy jó nagy tejfölös lángost.

Egyre szélesebben vigyorodik el, amint kiderül, az ötletével nem is járt nagyon messze.
- A finom illatokra nehéz nem felébredni, ha állandóan ennél – mondja kuncogva, egy pillanatnyi ellenállást sem mutatva a csók ellen, sőt, nagy élvezettel merül bele, olyannyira, hogy a karjaival átöleli őt a nyakánál, alig akarva eltávolodni. Egy pillanatra kissé sértetté is válik az ábrázata, mikor párja eltolja magától, ám sokáig nem tudja ezt megtartani; gyorsan elvigyorodik.
- Melletted pihenve mindig – bújik hozzá, és egy mély, jóleső lélegzetet vesz. – Majd este ebből kérek még, de pocaksimogatással is megelégszem – puszilja meg az arcát, persze csak halkan mondva ezt, mert bár annyira most nem zavarja, hogy mások előtt felszínesen kifejezik érzéseiket egymás iránt – így a csókok és ölelések sem -, a mélyebb dolgokba nem akar senkit beavatni semmilyen szinten.
- Majd megpróbálom visszafogni magam, bár az apróságunkra gondolva nem lesz nehéz – néz le a hasára, boldogan simogatva meg, maga előtt már látva, ahogyan a karjaiban tartva dédelgeti, és meglehetősen nyugodt annak ellenére, hogy tudja, mi is volt a legelső gyermeke esetében. Most képtelen aggódni, annyira bízik párjában és tisztán, megkérdőjelezhetetlenül tudja, hogy vele marad és együtt tanítgatják a leendő gyerekeiket. Ennél több neki nem is kell, és nem is kifejezetten gondol a táborban lezajlott eseményekre egészen a kérdéséig és az arra adott válaszig. Elkomorodva fürkészi a távolabbi sátrakat, de rögtön fel is szökik a szemöldöke, mikor párja tegnapként emlegeti az aznapi eseményeket. Nem hibáztatja ugyanakkor, hiszen elég hosszúnak tűnő eseményeken vannak túl, de muszáj megmosolyognia ezt.
- A sok küzdelem utáni alvás kicsit összezavart, drága férjecském – kuncog. – Egy teljes napot azért csak nem aludtunk át – vigyorog, még egy puszit nyomva az arcára. – Estére meg biztos kapunk híreket, igen, Joavan úgyis megtalál minket – húzza el a száját kellemetlenkedve, nem titkolva, hogy nem akarja maga mellett tudni a férfit a változásai ellenére sem. A harag bőven megvan benne az irányában, és akárhányszor rótta le a vele szemben elkövetett bűnöket, akkor sem fogja tudni neki megbocsátani, mégiscsak az első komolyabb kapcsolatáról és első gyerekéről van szó, amit nem érdemelt ki és emiatt rengeteg nehézségen kellett keresztülmennie. Nem mintha ne fizetődött volna ki Viridiel képében, de ez nem enyhít az érzésein.
Ő maga inkább a gyümölcsöt bogarássza és eszegeti, na meg a tűzön lévő húst, hiszen tagadhatatlanul éhes és az illata is jó, így mikor Viridiel nagyobb mozdulatokat tesz a vártnál, előbb kíváncsian kapja felé a pillantását és csak utána a jövevények felé. Egy halvány mosolyt megejt feléjük, egy intéssel intézve el a köszönést, és egy bólintással ért egyet párjával; nem fogja nyilván azt mondani, hogy ne maradjanak itt, és különben is még be kell fejezni a gyógyításukat, ám mielőtt készíthetné a bizsergető mágiáját, a kezébe kerül egy adag hús. Összefolyik a szájában a nyál, és átlátszó rosszallással pillant Viridielre, sejtve, hogy miért is került a kezébe olyan sürgetően az adag.
Sylla kirobbanó viselkedését viszont nem kifejezetten tudja hova rakni, így amennyire még lehet, közelebb húzódik az így is közel üldögélő Viridielhez, csak egy kérlelő pillantást vetve rá, hogy ne menjen el, mert elég kényelmetlenül érezné magát így, ébredés után. Lehetne mondani azt, hogy elkezdheti megszokni, mert nemsokára egy gyerek fogja állanóan felzavarni otthonnuk csendjét, de az egy gyerek, méghozzá a saját vére, nem egy számára idegen személy, akiről egyelőre még azt sem tudja eldönteni, figyelnie kell-e rá vagy sem.
- Hát, fizikailag el tudunk fáradni benne egy idő után – néz bizonytalanul Viridielre, mert nehéz lenne megfogalmazni, mivel is jár a mágiahasználat. – Gyerekkel együtt kissé olyan, mintha egész nap köröznék az egyik legnagyobb épület előtt Királyöbölben, persze futva és kis túlzással – jelennek meg savanykás vonások rajta, de a tekintete jókedvűen csillog. Mikor aztán bármi köszönetet mondhatna, újra megilletődik Sylla heves beszélgetésén, amitől újfent kényelmetlenül érzi magát, így inkább úgy dönt, nekilát a falatozásnak, amíg a két ember elintézik egymás közt a beszélgetést. Valószínűleg ez inkább nekik való kommunikáció, ő egyébként is háttérben maradós fajta, még odahaza is, és még otthon is inkább csak Viridielnek mutatja meg a zárkózottságának túloldalát.
- Nekem is ízlik, amit csináltál – böki meg könyékkel egy kissé Viridielt. ~ Majd a gyereket is megtaníthatod, ha elég idős lett hozzá ~ vigyorodik el, és egy pillanatra már elképzelné, hogy milyen jó dolga lesz mellettük, aztán csak kineveti ezt a gondolatát magában. Ilyen alkalmak is csak akkor lesznek, ha nagyon kimerült hozzá sűrűn járó betegek miatt vagy akkor, mikor megint gyereket vár, tudja is már, hanyadikat akkorra, és ez hatalmas elégedettséggel tölti el. A futárság miatt biztos lesz pár veszélyes helyzetük, de a gyógyítói képzettsége és fokozotto figyelme miatt biztosan nem lesz sem csecsemő-, sem gyerekhalál, így biztosan boldogan fognak felcseperedni mellette az apróságok. ~ Tízig meg se állunk ~ nevet Viridiel gondolatai közé, emlékezve, annak idején Raydan hegyei közt járva mit is beszéltek, még az első komoly mélypontjuk során, ami aztán még jobban megerősítette őket. Evés közben ez egy békés hümmögéssel jön ki belőle, és bár nagyon ijesztő volt az a néhány nap és a szíve majd kiszakadt, mikor Viridiel kis híján faképnél hagyta a félreértett mondandójától, itt vannak és boldogok.

Hogy is mondhatnám el ennek a kedves oawa hölgynek, hogy nem különösebben érdekel a démonok hovatartozása? Felőlem akár az emberi fővárost is ellephetik. Én csak kérdezősködni vagyok itt, a harc csak egy szükséges velejárója az egésznek... most komolyan tettetnem kell azt, hogy érdekel Észak-Bivaly sorsa? Ugyan már.
Viszont elég érdekes információkhoz is jutok tőle. A tigris-oawa (tudja a halál, hogy hívják őket, amúgy is kit érdekel?) vagy nem elég tájékozott, vagy kimerül a kedvessége abban, hogy elküld valahova máshova pihenni, viszont a leopárd... érdemes lehet kifaggatnom. Az meg, hogy mit gondol rólam, hidegen hagy.
- Szóval egyszer már vonultatok ellenük - morgom ellenségesen, bár ez kivételesen nem a két cica, hanem a szörnyfajzatok ellen irányul. - Nem lehetnek gyengék ezek a dögök, ha visszaverték a rohamot. - vagy ez a sereg a szerencsétlen. Csak azért nem teszem hozzá, hogy egy ilyen szedett-vedett zsoldoscsapattól nem is lehet többet várni, mert már kíváncsi vagyok a részletekre is. Mi értelme, ha rögtön összebalhézunk? Az ráér később is, hisz van egy sanda gyanúm, hogy ez a könnyed táborozás nem egy napig fog tartani.
A beszéd azonban még nem fejeződik be. Nem érdekel, az uralkodó milyen gyengének tűnik, a felhajtás pedig az én szememben már most is felesleges. Egyedül az ragadja meg a figyelmem, hogy estéről, másnapról beszél, az viszont eléggé. Szeretem a jó híreket.
Most már felébred ezeréves álmából a tigriske is, és tervekről, veszteségek minimalizálásáról mereng. Merengjen csak, meg várják mindketten a terveket, de én tisztában vagyok azzal, hogy ebben a játszmában csak egy gyalog leszek, és ha szükséges, az elsők közt áldoznak fel. Épp ezért fogok mindent kétkedve fogadni, és bármennyire is nem tetszik a vezéreknek, vigyázok a saját bőrömre. Valakinek arra is kell, ha már más nem hajlandó rá...
- Akkor holnap reggelig van idő pihenni? Ennek örülök, elfáradtam. - biztos rájöttek már, hogy frissen érkeztem, akkor meg minek titkolni? Ha zavarja őket, az már nem az én problémám. - A visszavonulástól én se félek egyelőre, a tervek miatt meg ráérünk aggódni.
Némileg meglep, hogy a tigris odébb ül, helyet adva nekem. Szükségem van nekem erre? Hiába válaszolgatnak kedélyesen, nem hiszem, hogy őszinte lenne az örömük, amiért idepofátlankodtam. Na nem mintha foglalkoznék az érzéseikkel, de minek ülnék le, ha számomra nincs értelme? Ki is faggathatom őket, és vége lehet ennek a csodás, meghitt pillanatnak.
Aztán elvigyorodom, ami cseppet sem teszi barátságosabbá az arcom. Végtére is van értelme átmenetileg csatlakoznom hozzájuk: a leopárd tudása később is jól jöhet, na meg az is, hogy egyáltalán hajlandó beszélni velem. A hangja is kedélyes, a gondolatai meg nem érdekelnek. Elfoglalom hát a helyet, amit hagytak, majd előkotrok a táskámból egy szárított hússzeletet, és beleharapok. Köszönettel nem fárasztom magam, szükség lesz az energiámra a harcnál, nem igaz?
Közben érdeklődve csillan fel a szemem, mikor a tigris megemlíti, hogy már közeli kapcsolatba került ezekkel a szépségekkel.
- Nocsak. Tényleg olyan erősek lennének? És legalább szorult beléjük valami értelem, vagy teljesen eszetlenek? - kérdezem tőle. Minél többet tudok meg, annál jobb.

GALLION

Mikor az Uram megszólításra megdermed, megmutatja magát. Szóval egy nő. Hoppá. Buktam, de ettől még jót beszélgettünk. Bármennyire is próbálom felfogni amit mond nem érzem úgy, hogy meghatna. Az szíven ütött, hogy az ötletem nem jött be. Oké. De akkor se megyek el innen. Oké veszélyes. De akkor miért érdekli ennyire a királyt? Ő se akarhatja, hogy sokak haljanak meg itt a semmiért. Mindenképp meg kell tudnom még valamit. Ha mágusok veszik körül. Miért nem aktivizálták magukat újra?
Míg én gondolataimba merülve nézek ki fejemből, tőle elhangzott a bűvös kérdés. Válaszolok is és fél lábbal már ott se vagyok.
- Köszönöm hölgyem aggodalmát, de nem. Szóval viszlát. Hosszú uralkodást kívánok királyának, ha nem térnék vissza...- mondom és többet nem is foglalkozva vele elsétálok. Bízok benne, hogy nem fog megakadályozni. Végül is mindenki úgy nyiratja ki magát ahogy akarja nem igaz? A tettem életveszélyes és rendkívül ostoba. Már én se tudom megmondani igazából mi visz tovább. A kíváncsiság? A versenyszellem? A hülyeség? Inkább maradok annál. Azért megpróbálok észnél lenni, ha már ekkora marha vagyok, hogy a "B" tervet választottam. Ahogy elsétálok tőle, először abban a vonalban vagyok mint ő. A róka test kisebb nálam, de elveszíteném érzékeimet. A szemem és fülem így jobb. Sokkal. Meg állatként lehet, hogy hanyat homlok visítva iszkolnék el a tábor adta biztonság felé. Szóval a terv egy kör. Körbe járni, de óvatosan. Biztos van olyan távolság, ahonnan nem találnak el. Meg minél messzebbről köpnek, annál könnyebb kerülni a halálos nyálkát. Azzal nem próbálkozok, hogy leárasztom őket, csak a város körbejárása a cél tisztes távolságból.
Mikor elindulok olyan távolságot tartok a vár és köztem, hogy szememmel még lássam és figyeljek minden rezdülést. A legnagyobb távolságra vagyok. Ott ahol én íjászként már nem találnék célba. Ez persze nem jelent semmit. Lehet ők jobbak távolságban így is. Lassan mozgok, időhöz semmit se kötök. Mozdul megáll figyel. Így haladok, szinte tánc lépésekkel a vár körül egy hatalmas széles kört leírva. Nem zajongok. Nem lehetnek ilyen jók támadásban. Szóval. Mozdul megáll figyel.... Ha így is köpnek, csak más irányt használva, akkor ez a válasz. Senki se zavar a magam ura vagyok. Mindenre figyelek, már látom a várost. Írom a kört lassan. Legyen valami csak még egy kicsi valami. Mozgásomba még beleteszem a hátra hat lépést és vissza előre. Fő a biztonság. Mennyire intelligens az ellenség?...

-Megértem. Tényleg. Nálunk sem elfogadott a dolog.-fűzöm röviden hozzá az elhangzottakhoz az emberi hullákkal kapcsolatban, azonban ez az egész egy kis próba volt a számukra és mindannyian hevesen kezdtek tiltakozni.-Viszont a griffet megtámadhatják a repülő lények, ezzel is számolni kell.-persze ahogyan a szavaimat a mágusnő tovább viszi a szám mosolyra vált, és egészen megdöbbent amit hallok tőle.-Az az idióta végül továbbment?-nézek rá kicsit megdöbbenve, azt hittem, hogyha az én szavaim nem is, de a ép esze talán visszahívja.-Azt is lehet temetni...-mondom már leginkább csak magamnak, hiszen a megbeszélés szépen tovább is haladt. Persze a királlyal szépen meg is tudnak beszélni mindent a mágussal, és a végén egy egész konkrét tervvel állnak össze.
-Hmm...-dőlök előre rá az asztalra átgondolva az elhangzottakat, majd vissza hátra dőlve felegyenesedve és egyik tincs hajamat a fülem mögé tűrve felelek:
-Rendben jónak tűnik, viszont szükség lesz minnél több ilyen hullára, nem bánnám ha a mai harcmezőről is behoznának párat. Ha elkezdenek fogyatkozni a savtól, akkor szerintem tudunk utánpótlást is majd küldeni, ha lesz elég. Viszont kellene minden mágiaképes self a feladatra, nem tudom a többi táborban vannak-e még belőlük. Illetve...-nézek rá a mágusra:-Ha a griffes nőt megtalálják és belemegy, akkor esetleg pár jobb állapotú repülő lényt is tudunk küldeni, azzal adva fentre fedezetet.-nézek vissza királyra, majd így szólok elismerően:- Elismerésem a maguké. Ön is nagyon szép tábornoki csapatot tudhat a magáénak, ez maga is hatalmas kulcsfontosságú dolog lehet az egészben. Viszont egy kérdés még maradt, hogy mikor akarnak támadni? Én javasolnám a holnapot.-fűzöm hozzá és ha ez a téma is meg lett beszélve visszatérek a táboromba, ahol Rektért küldetek, hogy megtudjam életben maradt-e, azután ami történt.

Gallion

Egy kialakuló fintor látható a nő arcán, miközben karba teszi a kezét, bár lehet, észre sem veszed, ahogy indulnál. Nem állít meg, de érezheted méltatlankodását, ami a szavai mögött is felsejlik:
- Remélem, ezt a családoddal is megbeszélted – veti még oda foghegyről, azzal ő is fordul valamennyit, hogy a tábor felé vegye az irányt. Ha nem hallgatsz rá, hát nem hallgatsz rá, és ahogyan gondolod, valóban nem az ő dolga, végül miként döntesz. Ha a királyi parancs nem számít, nem lenne csoda, ha azt hinné, számodra semmi sem szent, és nem is fogja a továbbiakban rád erőltetni azt, amire nem vagy hajlandó. Innentől magadra vagy utalva és egyedül kóborolsz a nyári mezőn, mely különösen üres.
A tábor nyüzsgésében fel sem tűnt, de most, hogy egyedül vagy, nem hallasz semmit, se madárcsicsergést, se bogarak vagy apró mezei rágcsálók halk neszezését. Semmi nincs itt annak ellenére, hogy nyár van, amikor a természet a lehető leggazdagabb és legéberebb, mégis télies csend honol az egész területen. Az égen továbbra is ott úsznak az esőfelhők, a tábor felé egyre inkább vékonyodva és szaggatva, de a város belsejénél igazi, sötét viharfelhők kavarognak lassan, nem eresztve ki magukból az égi könnyeket, pedig igazán lehetne siratni az odébbi csatában elhunytakat.
Lassan haladsz, jól megfigyelve mindent. A városban nem látsz mozgást, minden gyanúsan csendes, és ahogy fürkészed, csak és kizárólag arra koncentrálva, érezheted az onnan jövő sötét energiát. Valószínűleg végigfut ettől a hideg a gerinceden, kellemetlen libabőrt és enyhe gyomorgörcsöt okozva. Egyértelmű, hogy valami nagy, erős és sötét lakozik a városban, ám pontos helyszínt ilyen megérzések alapján nehéz lenne megállapítani. Nem lenne ugyanakkor csoda, ha valahol a közepén várna az áldozatra, a behatolni vágyó seregre, rátok.
Nincs az égen semmi, a csata kezdete előtti repülő lények nyomtalanul eltűntek. A várfalak körül lévő kutyaszörnyeket vélhetően a második hullám során legyőztétek, de nem érdemes figyelmen kívül hagyni az esetleges falak mögé való visszahúzódásukat. A falakon nem látni most a hernyókat – valószínűleg ők is behúzódtak a kőépület biztosította fedezékbe. További csend a társad, csak a saját néma lépéseid lehetnek ennek megtörői, a saját lélegzeted és szívdobogásod.
A falakról nem sokat lehet elmondani; a kapuk, amik felé tartottál Freia hadvezérasszonnyal, betörve, mögötte zöldellő növényeket látni, melyek burjánzanak a házak oldalain, sarkain, a tetőkön, és ez a beomlott falrészek mögött is kitűnik. Hogy mennyire irányíthatóak, nehéz lenne megállapítani, de talán nem is lenne érdemes célpont híján – még a végén felzavarnál egy olyan szörnyet, amit nem kéne. Ettől függetlenül elég biztatóak, egy elfre nézve mindenképp az, hiszen a mágikus képességeket nem kell azonnal elvetni, mint ötletet.
Maguk a falak nincsenek már teljes épségükben, több helyen megrongálódtak, néhol a tetejüket rombolták le korábbi csaták, és az ilyen nagyobb repedéseken, áttört lukakon egyesével át is lehetne menni. Távolról ugyan nehéz megállapítani ezt, de némi tűnődés és átgondolás után rájöhetsz erre is, noha valószínűleg öngyilkosság lenne eként megközelíteni a helyszínt, libasorban vonulva be a városba, ahol csak a hátad van biztonságban, nem beszélve a falakon bujkáló savköpetes dögökről.
Hosszú bóklászás után a néha feltámadó szellő már nem csupán a sós tengeri illatokat hozza magával; ezúttal valamiféle bűz is keveredik a tisztának vélt levegővel. Erdeieknél egyáltalán nem elterjedt a csatornarendszer, de ha kellően sokat jártál az emberek fejlettebb városaiban, akkor sejtheted a kellemetlen szagok alapján, hogy valószínűleg a csatornarendszer egy kivezetője felől fúj most éppen a szél, ami egy lehetséges bejáratnak is ígérkezhet. Más kérdés természetesen, hogy oda is beköltöztek-e a szörnyek vagy békén hagyták-e azt...




Freia


A megértésedre a király bólint egyet, amiben egyszerre lelhető fel valamiféle hála, hogy nem erőlteted a dolgot és elismerés, hogy bár fajtádnak nincs túl pozitív visszhangja más népeknél, mégis mintha lenne valami közös és emberi bennetek. A tisztek merev feszültséggel figyelnek, továbbra is kényelmetlenül érezve magukat a társaságodban, a mágusnő pedig tartja a komoly fegyelmezettséget.
- Igen, ezt nem hagyjuk figyelmen kívül – bólint még egyet a király. – Az esőfelhőkre is figyelni kell, ha nem tűnnek el másnapra, igencsak nagy hátrányt jelenthet az is, nem beszélve arról, hogyha másnapig nem történik velük semmi, akkor nem csupán a természet csúfos tréfája ez... – jegyzi meg inkább komolyan, mint aggodalmasan, mire a mágusnak kissé összehúzódnak a szemei, és egy pillanatra a tehetetlen düh látszik benne csillanni. Valószínűleg nem örül annak, hogy akkora mágikus erő áll valamelyik szörnyeteg birtokában, amelyik egy máguséban sem.
Kérdésedre a nő helyeslőn bólogatni kezd, karba téve a kezeit.
- Próbáltam a diónyi agyába verni, hogy több haszna van, ha itt, velünk tárgyalva hozza fel az ötleteit, amit szervezetten képesek lehetünk végrehajtani biztonságban és felesleges veszteség nélkül, és ne egyedül próbálkozzon – magyarázza lesajnálóan. - Nem sok erdeivel találkoztam, de egyike se volt ennyire bolond. Ő inkább hasonlít egy agyatlan orkhoz, aki társának megbosszulásán kívül nem lát többet – húzza el fintorogva a száját, mire a tisztek megilletődötten néznek össze. Ők sem kifejezetten tudják hova rakni ezt az eseményt, és valószínűleg nem úgy ismerték meg az erdeiek fajtáját, mint kalandvágyó, öngyilkosságba rohanó népséget, sőt. A király maga is úgy áll ott, mint akit leforráztak, és pár másodpercbe beletelik, mire fájdalmasan hunyja le a szemét, hogy orrnyergét megmasszírozva elengedjen egy sóhajtást. Szólásra nyitja a száját, aztán végül csak nemlegesen megrázza a fejét, teljesen lemondva az esetről, nem is fűzve hozzá semmit, mert nem lehet.
A terv megerősítésével és kiegészítésével az uralkodó újabbat bólint.
- Rendben van, mozgósítom a katonákat. A holnapi csata valószínűleg egyébként is a mágiahasználóktól és önöktől, sötételfektől fog függni – ért egyet, azzal az egyik tiszthez fordul. – Mit gondol, mennyi elhullott szörny hever a mezőn? – érdeklődik, aztán egy másik tisztre is rávezeti a pillantását, jelezve, hogy másra is érvényes a kérdés.
- Hát ha azt vesszük, hogy koponyánként legalább négy-öt szörny jutott... – szólal meg az egyik katona, miközben a tarkóját vakarássza elgondolkodón.
- Bizonyára több, mint száz – szól közbe a mágusnő komolyan. – Maroknyian hullottak el tőlünk, és az ellenfelet nagyobb veszteség érte, bár valószínűleg ők olyanok voltak, mint nálunk a katonaságban a parasztok. Értéktelenek hadászati szempontból – támasztja meg magát egyik kezével az asztalon. – Ugyanakkor elég erősek ahhoz, hogy egy katonánkat kellően lekösse...
- És nem került az összes teste felhasználhatatlan állapotba – fűzi hozzá közvetlenül utána az uralkodó, mire bizakodón elmosolyodik. – Hadvezérasszony, azt hiszem, bőven lesz utánpótlás – mosolyog előbb rád nézve, utána a térképre. – Ha kell, értesítem a másik sötételf tábort a tervről, és ezzel nem kell foglalkoznia. Majd az egyik katonámmal üzentetek, mennyi mágus áll a szolgálatra a másik táborból – mondja, újabb bólintással reagálva a repülő lények befogására, noha nem a férfinak szántad elsősorban. – Akkor ezt is intézem, akár elfogadja a griff gazdája, akár nem, utánpótlásnak és egy esetleges légi támadás ellen nagyon jól fognak jönni – válik egyre elégedettebbé a trónörökös, ami egy halvány mosolyt csal a nő harcára is. Az uralkodó pillantása a további szavaidra hamar visszaterelődik rád, dicséretedet egy főhajtással fogadva.
- Az elismerés kölcsönös, meglátásaival és ötleteivel sokat segített a terv előrevitelében. Remélhetőleg a megvalósítás is olyan jól fog alakulni, mint ahogyan azt most elképzeljük – fürkész téged, és az arcáról leolvashatod, hangjából pedig kihallhatod, hogy ezek nem üres szavak; őszintén így gondolja. Újabb kérdésedre viszont az egyik tiszt válaszol már:
- A holnap került kitűzésre, a mai nap sokan megsebesültek a kéthullámos küzdelem és a tábor megtámadása során, a gyógyítóknak pedig idő kell, mire a lehető legtöbb egységet bevethetővé teszik – magyarázza a férfi, aki valószínűleg többször körbejárta a tábort, ráadásul egyáltalán nem tűnik annyira leharcoltnak, mint azok, akik a város felé elindultak.
- És a mágusoknak is kell idő, mire erre felkészülnek – teszi hozzá a nő. – Az a légbeli támadás sokakból kivette az erőt, és amilyen erősnek tűnt látványra, annyira energiaigényes is, ráadásul közöttük is vannak sebesültek, így rájuk is időt kell szánni a nap folyamán. Feltételezem, a maga csapatában lévő mágusok is kimerültek a képességhasználatban – fejti ki a mágusok állapotát és elképzeléseit, és mielőtt még távoznál, a király még egy utolsó kérdéssel marasztal:
- Freia hadvezérasszony, a tábor védelmére kirendelt egységek közt számíthatok a sajátjaira? – érdeklődik. – Ha igen, még az éjszaka őrjárat megkezdése előtt tartsunk egy megbeszélést, ám a nap további részére békés pihenést kívánok – biccent egyet, és a távozásod után még eltelik némi idő, mire megjelennek a kondéros kocsik, amelyek élelemmel látnak el téged és a seregedet is. Amrekth pedig hívószóra biztos meg fog jelenni...




Isabella

Altevar arcán elég vegyesek az érzések, mert bár személyként nem ítél el téged, valószínűleg szimpatikusnak talál és viccesnek, azért azt nem tagadhatná, hogy az ilyesfajta elcsábulásoknak nem túlságosan nagy híve. Parasztos és nem éppen buta fejébe beleverték a gerincességet, így aztán érthető a méltatlan pillantás és mozdulat, ahogy az állát dörzsölgeti.
- Talán az égiek sem viselték jónéven, hogy ilyeneket művelsz titokban, és azért keveredtél a legénységgel egy... többnyire végzetes viharba – jegyzi meg inkább eltűnődve, mint vádaskodón. – És kaptál még egy esélyt...? – viszi tovább a gondolatot, bár a hangján érződik, hogy inkább meg sem próbál az emlegetett égiek fejével gondolkodni, mert úgyse fog sikerülni. – Viszont annak nincs értelme, hogy nekem add, ha én se használnám semmire – tárja szét az épségben maradt kezét. – Gondolom, nem olcsó mulatság a hajó, és egy kisebb összeg is közelebb vihet a célodhoz – enged meg egy mosolyt. – A családomnak elég pár állat hazára és néhány jobb ruha, tesómnak esetleg valami játék, de ezek eltörpülnek az ígért földterület mellett – próbál mérlegelni. – Szóval azt javaslom, hogy a maradék legyen nálad és tedd félre a hajódra, legalább neked jobb, ha a családodat nem érdekli – kacsint rád vigyorogva, a táborban aztán gyorsan változik a hangulat és a téma egyaránt. Az elfek keresése is félsikerrel záródik, ahol a kérdésedre csak egy elnyomott nevetés a válasz egy egyetértéstől sugárzó ábrázattal.
- Hát figyelembe véve, hogy egy egész csapatot kellett ellátnia és még gyereket is vár... – vakarja meg a tarkóját aggodalmasan, végül gondolatban ráhagyja a vörösre és párjára, hogy miként osztják be az energiáikat. A pihenő ellen nincs ellenvetése, így aztán a hátát a fának támasztva, behunyt szemekkel szuszog, és nehéz lenne megállapítani, hogy alszik-e vagy éberen hallgatózik, csak a szemeit pihentetve. Mindenesetre nem kerüli el a figyelmét az idő telése, hiszen az ételes szekerek érkezését meglehetősen pontosan állapítja meg. Ennek kapcsolatos kérdésed hallatán fülig ér a szája, sértetlen kezét ökölbe szorítva téve a derekához, büszkén húzva ki a mellkasát.
- Én? Ugyan! – kuncog. – Csak szeretek érdeklődni és tudni mindenről. A királyiak lassan már megismernek és menekülnek előlem – nevet fel hangosabban, azzal megindulhattok a kocsik felé megebédelni. Jóízűen falatozik, hiszen ez az egyetlen lehetőség az evésre, és lassan már hozzá is szokott a koszthoz; otthon sincs túl sok fűszer a háznál, és az úton is katonaétel volt, nem egy olyan ebédlő kosztja, ami után tíz ujjat nyal az ember. Ettől függetlenül Altevar annyit eszik, amennyit lehet és amennyi beléfér, mert szüksége lesz nem csupán a gyógyulásra, de az ereje megtartásához is, és amint végeztetek ezzel, egyetértő bolodgatásba kezd, még az utolsó falatokat rágva a szájában a gyaloglás közben.




Isabella, Viridiel, Lashrael

Visszatérve az erdeiekhez Altevar kissé talán megilletődik a tábortűz és rögtönzött nyársra húzott hús láttán, és egy pillanatig elég jól tükröződik az arcán, hogy azon gondolkodik, honnét van a hús, mert vadállattal nem nagyon találkozott. Megdörzsöli az állát, miközben tűnődik, végül azonban nem teszi szóvá érdeklődésének tárgyát – valószínűleg az ételhordóknál nem volt elég figyelmes, bár nem is különösebben számított nála, hogy mit lehet enni. Legyen ehető és ennyi.
- Én a magam részéről teljesen jóllaktam, köszönöm. Szerencsére az ebéddel érkezett kocsiknál kiadós adagot kaptam – emeli fel elutasítólag a kezét Viridiel felajánlására, igyekezve udvariasan hárítani. – A kismamának meg biztosan jobban jön – telepszik le, hiszen sem Lashrael, sem Viridiel nem tiltakozik a csatlakozása kapcsán, így Sylla mellett helyet is foglal a tűznél, végig egy halvány mosollyal az arcán, ami szélesedik Sylla lelkesedésétől.
- Nem nagyon akarok beleszólni, de ha így van, akkor lehet, jobb lenne, ha maradnál holnap – fűzi hozzá Altevar, amikor Lashraeltől magyarázat érkezik a mágiahasználatra. – Nem mintha a maiak után annyira nagy biztonságot jelentene a tábor, deee... – néz válla felett a tábor irányába. – Talán mégis jobb, mint a nyílt veszély – fürkészi érdeklődőn hol Lash vonásait, hol Viridielét. Isabella mozgolódására figyelme őrá terelődik, hirtelen felkiáltására viszont összerezzenve ugrik félre egy kissé. – Te jó ég, Sylla, a frászt hozod rám! – emeli a kezét a szívéhez kissé vádlón. – Rosszabb leszel, mint a szörnyek – csóválja szórakozottan a fejét, ami aztán nemleges fejrázássá válik. – Nem, köszi, kipukkadok, ha többet eszek, holnap meg még szeretnék pár szörnyfejet lecsapni – helyezkedik el kényelmesen megint.
Egy darabig még van lehetőség arra, hogy beszélgessetek vagy gyógyításba kezdjetek, mikor újabb személy kapcsolódik a társalgásba. Ha esetleg Viridiel úgy döntene, hogy elhagyja a társaságot, akkor korábban találkozik az általa keresett Joavannal, aki láthatóan őt keresi, ugyanis az ezüst üstök megpillantásával mintha felragyognának a szemei egy pillanatra.
- Végre megtaláltalak! – lép hozzá egy rövid nevetéssel, elégedetten nézve végig rajtad, hogy jól vagy. Ha esetleg Viridiel nem indulna el, akkor értelemszerűen többes számot használva lép a társasághoz, főként az erdeieknek címezve a szavakat, Isabellának és Altevarnak csak biccentve egyet. Joavanon már nincs rajta a páncél nagy része, valószínűleg a könnyebb közlekedés és a kényelem miatt, így viszont látszik az oldalsérülése. Viridiel gyógyításának köszönhetően már inkább csak vérfoltos a helye, és ha még nem is gyógyult be teljesen, problémát nem fog okozni sem ma, sem másnap.
- Lenne pár megbeszélnivaló – válnak kissé aggodalmassá a vonásai, és ha nem tiltakozik egyikőtök sem, akkor a tűz körüli helyek egyikére, lehetőség szerint közel az elfekhez, letelepszik. – A holnapi tervről lenne szó – vezeti fel a témát, de sem a hanghordozása, sem az arca nem olyan, ami azt árulná, annyira egyszerű lesz a másnap, és a kelleténél gyakrabban pillant Lashre, így nem lenne alaptalan, ha valaki elkezdene aggódni, végül vesz egy mélyebb levegőt. – Az egyik sötételf hadvezérrel volt egy közös megbeszélés. Én már csak az egyik felettesemtől hallottam az összegzést, a lényege annyi, hogy holnap az embermágusok leomlasztják a falat, és amíg ostromolnak, addig a fegyverforgatók és íjászok hátul várnak biztonságban addig a pillanatig, míg el nem tűnt a város ilyen formájú védelme, ugyanis a várfalakon olyan szörnyetegek várnak, amiknek a köpete pillanatok alatt szétolvaszt egy orkot – jelennek meg savanyú vonások idősödő arcán. – Mindemellett a sötételfek felhasználják a mai nap során megölt dögök testét, ezzel támogatva és elterelve a figyelmet a mágusokról, és ez szép és jó, viszont... – áll meg egy pillanatra, és tekintetét a griffre vezeti. – Nem maradt figyelmen kívül a griff sem, így annak gazdája sem – néz hol Lashrael szemébe komor komolysággal, egy pillanatnyi szünetet hagyva. – Azt szeretnék, ha a griff hátán némileg felfedezésre kerülne legalább a falak mögött búvó veszély, támogatásként pedig küldenének egy mágust, illetve a sötételfek megbeszélésen jelenlévő vezetője a megölt szárnyas dögök irányításával is támogatná a griffet és téged, Lash – fejti ki bőven a tervek összegzését. – Az én meglátásom szerint viszont jobb lenne, ha vagy maradnál, vagy a várakozó sereggel együtt lennél, és inkább Viridiel közelítené meg a helyet a griffen, ha ilyen módon szándékotokban áll segíteni a város visszafoglalását – néz Viridielre. – Ugyanis nem kötelező az ilyen formájú segítség, tekintve, hogy nagy kockázatokkal járhat.



Shalana, Nargash

Az oawa nemlegesen megrázza a fejét az ork megjegyzése hallatán.
- Nem, nem azok – mondja keserű komolysággal. – Rengetegen megsebesültek az első két hullám alatt. Egy részüket kezeltem, és ők mesélték, hogy először a légből érkezett támadás, utána pedig gyors négylábúak árasztották el a kiküldött sereget, és ha nem is az erejük volt mindig hátborzongató, akkor a megjelenésük, ahogy több lény egybeforrását vélték felfedezni bennük, emberét vagy állatét – magyarázza, tényszerűen közölve az általa hallottakat. – A tábort támadók alapján el tudom képzelni, hogy mi lehetett ott – borzolódik fel a bundája, aztán inkább beleharap egy újonnan megkezdett szárított hússzeletbe, kissé feszülten rágódva a száraz, sós darabon.
A visszakérdezésre bólint egyet, és egy nyelés után válaszol neked.
- Igen, kell a gyógyítóknak az idő, mire a lehető legtöbb katonáról gondoskodnak. A trónörökös lehetőleg nem sebesülten akarja őket magával vinni, és terv is kell a folytatásra – felel. – Nem hallottam sokat, de problémába ütközött egy kisebb csapat a falaknál – egészíti ki, és figyeli, amint megközelíted őket és leülsz a társaságukban. Tekintetét Shalanára vezeti, amikor ízelítőt ad a saját élményeiből, az újabb kérdés hallatán pedig ismét magához veszi a szót, feltárva, hogy az előbb említett katonáktól mennyi mindent hallott.
– Egyik-másiknak pajzsot olvasztó savas köpete van, míg másik túl gyors ahhoz, hogy egy suhintással sebet ejts rajta… Egy részük okos, a másik buta, egy részük csapatban dolgozik a csordaszellem jegyében, a másik úgy viselkedik, mintha még mindig emberi értelemmel bírna, de vannak olyanok is, amik egyszerűen eldobják a saját életüket és felnyársalódnak a védelmi kör lándzsáira, hogy a társaik gond nélkül kerülhessenek a csoportok közepébe, ellehetetlenítve az íjászokat. Ezek alapján egyik sem alábecsülendő, és nekem ebből elég szervezettnek tűnnek – meséli az oawa, értelemszerűen nem akkora átéléssel, mintha ő maga is jelen lett volna a küzdelemben, de láthatóan valamelyest átérzi azt, amit a katonák a helyszínen tapasztalhattak. Nem lenne csoda, ha magában hálás lenne azért, hogy gyógyítónak állt, nem harcosnak, noha így talán kicsit kiszolgáltatottabb, mint egy fegyverforgató.
Még van valamennyi idő beszélgetni, ha szeretnétek, aztán feltűnik a láthatáron néhány szekér. Akiknek jobb a szeme, azok láthatjáok, hogy a kocsik elején egyszerű falusiak vannak, kondérokkal érkeznek, és valamivel odébb vernek tábort. Elnézhetitek, hogy mit akarnak vagy mit csinálnak, ha érdekel titeket, oda is mehettek; csak idő kérdése, mire rájöttök, hogy megjött a napi ebéd, legkésőbb a hirtelen kialakított tábor felől érkező gongatás az, ami jelzi az ebéd megérkeztét és az, hogy több katona csoportosan indul meg az irányukba.

//Nar, Shal, ha tudjátok folytatni a kört, akkor örülök, ha nagyon nem maradt mire reagáljatok, szóljatok, és folytatom!//


HATÁRIDŐ EGY HÉT, drága pitypangjaim, azaz 17-én írom a következő kört (remélhetőleg)!!

-ÁÁÁÁ annak semmi köze hozzá! Szimplán az volt a baj, hogy....-döbbentem rá, hogy lehet hogy mond valamit. Végső soron sosem hittem abban, hogy az istenek léteznének, vagy inkább hogy beleszólnának az életembe.-Lehet igazad van... Nem értek ehhez.-elgondolkodtam ezen a kérdésen, mert lehet van benne igazság, de végül mit tudnék kezdeni? Mindegy...-Nézd voltam királyi hajókapitány. Csempész. Kalóz. DE akkor sem fogom elfogadni, nem, inkább ha lesz fiad, akkor rá tudod majd hagyni... Kérj nemesi rangot, vagy nem tudom, de ÉN nem fogom elfogadni.-emeltem ki neki. Nem akartam, hogy tartozzak másoknak. Nem és nem is fogom engedni.
Később aztán a táborban már csendesebb lett minden.- Elképesztő nem igaz?-kérdeztem vissza a vöröshajúhoz kapcsolódóan.
Aztán az ebéd után megtaláltuk őket is. Persze még mindig távolságtartó volt velem, de megvallva őszintén nem érdekelt már nagyon... Igen hálás vagyok neki, meg minden, de szerintem majd megszok engem is. Vagy nem.
-ÉN frászt? Nemár. Azok a dögök nem... de én igen?-nevetek fel jóízűen és ezután matatni kezdek egy kicsit. Keresem a kulacsomat a cuccaim között és előkapva azt megszólalok halkan Altevar felé:-Hé nem tudod honnan lehet szerezni egy kis jó fajta itókát? Én hírszerzőm!-mindaz után ami ma történt szerintem rámférne egy jófajta bor... VAGY RUM!

Amrekth


Hát nem mondaná, hogy nem bosszantja Freia döntése, mert tényleg azt érzi belőle, hogy nagy ívben letojja az általában helyes tolvaji megérzéseit. Mondjuk itt már nincs is miért tolvaji megérzésekről beszélni, egyértelmű, hogy valami nagy szar van a városban, és egyáltalán nem kíváncsi rá semmilyen megközelítésből sem.
Egy elégedetlen morranásra még telik tőle, amit egy bólintással megspékel, hiszen azon nem múlik a lelépése, hogy szól még előtte az egyik tisztnek, parancsnoknak, tudja a töke, milyen rangban vannak az ilyen alakok - sose volt érdekelt bennük.
Magában bosszankodva és elégedetlenkedve rejtőzik el egy másik csapat tagjai között, mert hogy ő nem fogja vásárra vinni a bőrét, az hétszentség! Ha van fedezet, akkor még bele is megy, de így?! Most is azért volt viszonylag oké az egész, mert a harc egy részét lapítva tölthette, a másikat pedig egy orkon, aztán az első hullámnál még menőzhetett is a lapítás miatt. Na, arra azért elég büszke!
Egy pillanatra megjelenik a széles mosoly az arcán, mert maga Freia tanúsíthatja a hasznosságát, hacsak a banya ott nem hagyja a fogát a város közelében, hogy aztán az egész serege sírjon utána. Nyilván nem ez történne, mert sötételfekről van szó, szóval valószínűsíthetőleg itt esne egymásnak a társaság az új vezető előkerítéséhez. Ebben sem akar részt venni.
A táborig végig hátra-hátrapillant a válla felett, bár az összegyűltek miatt sokat nem lát. Ha esetleg nyújtózik, akkor a fejek közt elláthat a városig, bár inkább csak a beomlasztott épületek sziluettjei körvonalazódnak leginkább. Talán nem is baj, még a végén meggondolná magát, és megpróbálna segíteni, hogy aztán a saját egóját zabáltassa, milyen hasznos és milyen előrelátó, és hogy legalább legközelebb hallgathatna rá, ha már mond valamit, amit nem azért jegyez meg, hogy a nap további részét inkább egymás melegítésével töltsék. Mikor ez eszébe jut, elégedetlenül vesz újabb és újabb levegőt, néha egy-egy kisebb kavicsot is megrúg, persze csak úgy, hogy mást ne találjon el; nem épp nyitott egy szemtől szembeni küzdelemre, akármennyire böködje is a csőrét a többi népség ittléte, akik sosem lesznek egyenértékűek és egyenrangúak a sötételfekkel. Mindig lejjebb lesznek, az ilyenek társaságára meg egyáltalán nem kíváncsi.
A tábor látványa senkit nem boldogít, bár gyorsan felméri a helyzetet és megállapítja, hogy a veszteségek nem nagyok, inkább a megdöbbenés az. Vagy hát főleg az embereké, az övé annyira nem; igazából valahol sejthető volt, hogy ilyet is fognak csinálni, már csak azt látva, hogy az az idióta szárnyas, amelyik őt felkapta, elég nagy intelligenciát mutatott. Mint valami ostoba lovag. Mindenesetre ha úgy van, ahogy sejti és vannak okosabb példányok - ami a tábor szétrombolására is utal -, akkor igazán nagy gázban vannak, mert jobbat kell kitalálniuk, mint amivel ők elő tudnának állni. Ezeken tűnődve indul el a táborban, körbenézve, hogy valóban csak első szempillantásra tűnik súlyosnak a rengeteg vér és szörnyeteg láttán, vagy tényleg olyan megrázó, ahogyan azt érzi mindenki irányából, és mivel nincs kötődése senkihez és az ilyen abszolút nem tudja megérinteni őt - legfeljebb a legtitkosabb technikájának bevetésére, a futásra. Hosszú perces bóklászás után rájöhet, hogy egyáltalán nem olyan nagy a veszteség, és ezzel a király bizonyára folytatni fogja, kérdés, mennyire van esze a folytatáshoz és mit talál ki, főleg annak fényében, hogy a városfalak is okozhatnak meglepetéseket, amikről még Freia és csapata sem biztos, hogy információkat fognak tudni hozni. Akkor biztos nem, ha beledöglenek a próbálkozásba.
Megkeresi előbb az egyik vezető pofát a saját táborrészükből, közölve velük, hog Freia továbbment, aztán csak reméli, hogy nem üvöltik le a fejét, hogy ezt hagyta - bár igazából miért tennék? Ő csak egy hírhozó, ráadásul a többi éjtünde is valószínűleg a nővel tartott volna... Na mindegy, a hírhozó szerepének letudása után a szerencsétlen ló után kezd nézelődni, amelyiket a táborban hagyta még az indulásuk előtt, és csak azt reméli, hogy amit kapott, hátas, az nem vetette magát a szörnyek elé ingyen reggeli vagy korai ebéd címen. A helyét megtalálva a hátas viszont nincs a helyén, valószínűleg elvánszorgott valahova legelészni; a táskája érintetlen, ami tele van mindenféle jóval és finommal, szóval vesz is belőle egy poshadásnak induló barackot, mielőtt ehetetlenné válna. A hátára dobja a táskáját, és azt fogva jár még egyszer körbe a táborban, elmászik a széléig is, nemes egyszerűséggel átlépve a hullákon, csak azt az egyetlen bolond lovat keresve, amelyik idáig baszogatta őt. Nem túl nagy mennyiségben ugyan, de elég makacs típus, ahogy idáig kiismerhette.
Unott képpel néz végig a tábor szélén a mező irányába, de ott nincs ló. Hmm, talán majd az erdős részeken... El is indul, hogy a fásabb területeknél kicsit alaposabban körbekémleljen, természetesen kerülve, hogy bárminemű komoly hangzavart csapjon; olyan némán lépeget, mint bárhol máskor, totális csendben, szótlanul. A barackmagot meg valahol félúton eldobta, aztán vagy kinő, vagy nem, vagy egy ittlévő erdei gyomzabáló majd elülteti rendesen. Ahogyan így járja a tábor melletti erdőt, ami kifejezetten előnyös erdeiek társaságában, már kezdene ráunni a sétálgatásra és lassan már úgy dönt, hogy inkább visszafordul, és gyalogosan tér vissza Zevadarba valamelyik átlagos éjtündének életveszélyes, de járőröktől mentes helyen, nehogy rajtakapják őt, mikor oldalra pillantva meglátja a dögöt. Egy pillanatra bosszúsan húzza össze a szemeit, azon gondolkodva, hogy mindjárt megtépi a sörényét, hogy ennyire elbújt, aztán egy mély levegőt véve közelíti meg. Valószínűleg nem fog úgyse elfutni, mert éjtünde jelenléthez idomított dög.
- Hé... - mondja szájhúzva, és nehezére esik beletörődni, hogy egy ilyen jószág lesz az, amelyik segítségére szorul a gyorsabb visszajutáshoz, ám a füle botját se mozdítja, csak legeli tovább a zöld növényzetet. Erre unottan ereszkedik le a szemöldöke, és egy beletörődő sóhajtást is hallat.
Megközelíti a lovat, természetesen nem a seggénél, mert nincs kedve felrúgás áldozata lenni, és amint az oldalánál van, megpaskolja a hátát. A ló továbbra is szarik a fejére és eszik tovább, és még az a jó, hogy a zablát kantárral elhozta, különben bajban lenne.
- Na jól van, ügyes paci, okos paci... Kivételesen ennek foglak hívni, ha felveszed ezeket - veszi a kezébe az eszközöket, és még annak összecsörrenésére sem jön semmi reakció, amitől elégedetlenül morran fel. - Faszomat... Jó kör lesz - dobja le a táskát a földre, és a zablát a ló pofájához rakja, igyekezve beerőszakolni a szájába, ami eleinte ellenkezést vált ki nem csupán hangilag, de mozdulatilag is. - Semmi kedvem képességet használni egy hozzád hasonló bolondon, és lehet, nem is lenne jó képességem ehhez a helyzethez, szóval kuss és edd meg ezt a füved helyett - lép egyet közelebb, hiszen a hátas hátrált párat és odébb legelészik tovább. Hát meg nem mondaná, hogy mégis mennyi idejébe telt pontosan, de úgy megizzadt részben a kialakuló nyári, déli melegtől, részben a próbálkozástól, és örül, hogy végre ezen a girhes dögön van a lószerszámok egyik része. Most már csak vissza kell vinni a táborba, felnyergelni és elindulni vissza. Sima ügy. Csak a katonák ne nagyon tulajdonítsanak ennek semmit, bár úgyis bekamuzhat valamit, hogy a legközelebbi városból hoz felszereléseket, amik hiányozhatnak... Vagy valami. Simán megoldja, hiába ismerik őfenségességének sunyi mivoltát!
Megrántja párszor a kantárszárat, mire a ló morogva és hallható elégedetlenséggel, na meg egy dobbantással, de végre megindul vele.
- Végre, a démonok faszára már... - rántja fel a táskáját a hátára, egyik kezében azt tartva, másikban a lovat vezetve, amelyik egyenletes ütemességgel lépked mögötte, követve őt vissza a táborba. - Még jó, hogy nem lettél szörnykaja, így legalább jó sokat lefaraghatok az utazási időből, aztán a hegyek megközelítésével meg arra mész, amerre akarsz, továbbiakban leszarom, merre jársz - néz hátra a válla felett a mögötte battyogó lóra, ami a jelek szerint beletörődött a sorsába. Ettől függetlenül hátra-hátranéz, mert nem akarja, hogy a seggébe harapjon, épp elég volt Freia büntetése a tökeire. Fú, azt is valahogy vissza kell fizetnie a banyának!
Hacsak ott nem döglik.
A táborba visszatérve megint megkeresi a helyét, ezúttal a lóval, és amint visszatér, már fogja is a nyerget, emeli a kibaszottul nehéz szerszámot, és már dobná a hátasra, mikor megjelenik egy katona azzal a jelentéssel, hogy Freia hívatja. Amennyire egy sötételf tud, elsápad, ki is ejti a nyerget a kezéből, és úgy ugrik el mellőle, nehogy véletlenül a lábára essen.
- Picsába! - csúszik ki hangosan, és mivel a nyerget nézi, könnyen lehet azt hinni, hogy a bénázására mondja ezt, pedig a hívószó váltja ki ezt belőle. - És én már azt hittem, nyugtom lesz... - morogja maga elé, aztán a hírnökhöz néz. - Jól van, mindjárt megyek - forgatja meg a szemeit, még pár szidalmat elszórva dobva le újra a táskáját. - Te pedig maradsz, rühes dög! - nyújtja ki jobbjának mutatóujját, figyelmeztetőn fürkészve az újabb legelésbe fogó lovat, és nyilván most sem mutat nagy érdeklődést a körülötte lévő események irányt. - Helyes - fordul a hadvezérbanya sátra felé, és pár lendületes, de kevésbé lelkes mozdulattal indul meg az irányába. Még a sátor előtt megigazgatja a szörnyvértől koszos ruháját, picit a haját is hátrasimítja, hogy legalább egy kicsit nézzen ki normálisan a lóhajkurászás és annak felszerelése után, és csak ezek intézése után hajlandó belépni a sátorba.
- Na, meg is hódítottad Bivalyt? - érdeklődik szórakozottan egy bolond vigyorral a képén, belül viszont abszolút nem érzi a helyzet nemlétező humorát.

GALLION

Meghoztam döntésem és már úton is vagyok. Szerencsére nem akadályoz meg tettemben. Már nem gondolok arra jobban jártam volna e, ha így tesz. A további információk megszerzése a cél. Ebben a helyzetben minden segítségre apró hírmorzsára szükség lehet. Utam zavartalan szerencsére. De rengeteg dolog ér. A visszafordulás legapróbb gondolata nélkül lépkedek és figyelek. A legrosszabb, az a csend. De miért? Hiszen nyár van. Fülem semmit nem hall, pedig kéne. Egyetlen apró élőlényt se tudnék megkérdezni mi történt, mi folyik itt. Ami furcsa, hogy a város falai között annak ellenére, hogy szörnyű negatív energia árad a megrongált falak közepe tájékáról, már mint ha jól tudom megítélni, zöldellő növényeket látok. Na ez mégis hogyan lehetséges? Próbálok arra gondolni, hogy csupán káprázat az egész, ami a magamfajta természet szerető teremtményt reménnyel tölti el, és jelen esetben becsapja. Csalja hogy fusson és kérdezzen. Ezzel semmi mást nem érnék el, csak hogy meghalok. A köpködő dögök azonnal támadnának. Nem véletlenül választottam ekkora távolságot. Hogy a bent lévők emiatt maradtak nyugton, vagy más okból kifolyólag azt nem tudtam volna megmondani. De bármennyire is hatással volt rám ez a rettenetes negatív erő, a félelmemet a fegyelemmel és a szemem előtt lebegő céllal próbáltam fékezni." Éld túl, vigyél híreket!" A távolságnak köszönhetően épségben jutottam messzire a tábortól és mindent megfigyeltem a váron. A zöldellő növényekre nem is figyeltem már. Aztán kétféle szagot sodort felém a szél. A tengerét, meg mást. Valamit ami egyszerre volt kellemetlen és jó. Még nagyobb veszéllyel, de ugyanakkor újabb sikerrel kecsegtetett. Otthonomban ilyet nem éreztem, de emberek lakta városokban igen. Csatorna lehetett. Egy rejtett bejárata a városnak. De kitudja mennyire volt rejtve a bent lakók elől. Lehet hogy itt még szörnyűbb lények parádéznak mint amikkel eddig találkoztunk. Nem felejtettem el a mágus hölgyemény szavait. Mondta hogy voltak itt előttünk de egy se jött vissza. Én leszek az első, ha észnél leszek. Egy biztos nekem is kell egy határ. Ha meghalok ezen a helyen semmi értelme se lesz a hősködésemnek. Csak egy leszek az életüket vesztettek közül, akik jöttek, hogy segítsék a királyt. Már így is lenne mit elmondanom, de a csatorna még kell. A félelem tán nem süketített meg. Az hogy semmit se hallok az az itteni bizarr helyzetnek köszönhető. Halott a táj, minden élőlény messzire menekült. A cél az hogy megkeressem ezt a bejáratot ami a közelben bűzölög, a legóvatosabban körülszaglászni ott, aztán vissza térni a táborba. A király talán ezekkel az információkkal is segítve lesz...