-Igazán szép neved van.-mondom neki mosolyogva, miközben azért arra is figyelek, hogy nehogy szétkapjon engem egy ilyen dög. De szerencsém van. Hamar vége lesz a harcnak és csodák csodája még élek! Micsoda profi egy kalóz vagyok nem?
DE aztán hamar veszem észre a lábamat fürkésző férfi tekintetét, mire a fejemből kifut az adrenalin és én is érezni kezdem a fájdalmat. Persze nem vagyok egy igazi hercegnő, aki halálok halálával esik össze ilyen fájdalomtól… - Nem fáj annyira, de igazad lehet, kéne majd egy orvost keresnem… kivéve, ha nincs nálad valami jó erős alkohol, hogy ráborítsam.-vártam meg a válaszát, majd ahogyan megkaptam azt tőle folytattam. -Nem vagyok annyira gyengus, hogy egy ekkora harapás leterítsen, de aggódok picit a savas cucc miatt.-mondom, miközben a végén jön a parancs. Lebukok én is és talán akarva, akaratlanul is, de közel, szinte már nekidőlve Altevarnak húzom meg magamat a széltől. Miután aztán a szél is elment én undorodva néztem ki a tömegből, szinte szurikáta módra, hogy mégis mi a helyzet odakint… Szerencsére mi nem kaptunk semmit a nyakunkba ami miatt kezünk vagy lábunk tört volna el, de egy fontos dolgot észrevettem a sárban. A fejkendőmet. Odamentem és észrevettem, hogy tiszta sár és dzsuva, így az egyik közeli halott katonáról leszedtem a vizes kulacsát és kicsit átöblítettem, majd meglengetve szárítás céljából újra a fejemre kötöttem. Kicsit tépett lett, meg fura a tapintása, de még mindig a régi kabala kendőm. -Most mivan?-nézek a felém csúnyán néző tekintetekre, de nem adva nekik egy fikarcnyi figyelmet sem mentem oda Altevarhoz: - nem kísérnél el egy orvoshoz?

Amrekth


A gusztustalanságból sikerült visszacsórnia a fegyvereit, ám ahogy megfordul, már a formációt látja. Elenged egy mély, beletörődött sóhajtást, tudva, hogy ez még lesz tovább is, aztán a fegyverei elrakását követően futólépésben indul meg a felsorakozott katonák felé, két külső fegyverforgató között átbújva és Freia mellé pattanva. Még egyszer megigazgatja és leporolja a ruháját, mire undorodva fut végig a hátán a hideg, ahogy a ruháján kitapintja annak a förmedvénynek a ragacsos vérét.
- Legközelebb hozok egy külön kendőt ehhez – törölgeti a kezeit a tisztább ruhafelületeken. A fészkelődés közben érkezik a csapatok elejéről a parancs a lebukásra, amitől émelyegnie kell, mert ERRE A KOSZOS FÖLDRE? Oké, hogy csatornát is járt már és teljesen véletlenül a csatornalét is sikeresen megkóstolta, de azért hadd ne menjen már le addig a szintig, hogy a vérben-fertőben álló földre hasaljon! Persze, ha ez menekvés a szörnyek elől...
Freia már rántja is le, mire átgondolná ennek az előnyeit és megérezné a feje felett erősödő széljárást.
- Jóvanmá’ – guggol le és húzódik össze annyira, amennyire lehetősége van rá, elégedett vigyorral figyelve, amint rengeteg dögöt elvisz a szél. A maga részéről a mágiahasználatban nem veszi ki a részét, egyelőre fiatal és gyakorlatlan ebben, és lehet hog itt lenne a legjobb kamatoztatni és erősíteni a képességeit, de tojik rá, semmi kedve kimerülni a képességhasználatban. Majd az erősebb és gyakorlottabb egységek megoldják, a jelek szerint úgysincs rá szükség, de majd.. Majd a városon belül! Hohó, ott micsoda segítséget fog nyújtani! Szinte hallja a fájdalmas visítást, ahogy egytől egyig mindegyik nagyobb dögöt levadássza és ő lesz a hős! Zevadarba visszatérve virágszirmokat fognak dobálni és csokrokat, ezzel fejelzve ki tiszteletüket, és egy igazi háreme lesz, egy olyan háreme, amit minden gusztustalan dagadék megirigyelne, főleg azért, mert az Ő háreme lesz ez, a legcsodálatosabb és legszebb egyéniségé!
Kis híján perverzül felnevet a gondolatra, hogy miféle gyümölcsei lehetnek ennek az eseménynek, és hát nagyon NAGY és KEREK gyümölcsök ezek a fejében, amibe ocsmány módon beletrollkodik egy dög. Rögtön dühösen szalad össze a szemöldöke, aztán látva, hogy ez már nem is él, hanem ontja magából a vért, még jobban összemocskolva a ruháját, egy felbőszült, undorododó ordítással dobja el magától, a zavaros széljárásnak köszönhetően meg meg is messzire. MENJEN IS!
- Kurva életbe, remélme, szagos is lesz még, nem csak baszottundorító. Hánynom kell ettől a sok szartól - morogja az orra alatt, összekucorodva nézve meg, hogy mégis hol lett véres. Sajnos a képéről csak elmaszatolni tudja, de majd a legközelebbi víznél lemossa. Nem mintha aggódnia kéne, hiszen szépségét semmi sem ronthatja el, de azért mégiscsak, ez nem méltó hozzá!
A szél aztán eláll, ő meg még mindig fészkelődik és grimaszol, micsoda sanyarú sorsa van, és csak Freia keze hívja fel a figyelmet rá, hogy vége van. Bambán néz fel rá, kissé talán gonosz ellenségességgel is, de ezt inkább a dögök miatt teszi és a saját bosszúságának köszönhetően.
Egy darabig elnézi a kezet, gyorsan mérlegre téve, melyikkel jár jobban, ha elutasítja és a saját önállóságára hivatkozva feláll, vagy ha elfogadja és enged a segítségnek. Nem mintha ennek a banyának a közelébe akarna férkőzni, miután a tökei bántalmazásával büntette, de talán egy kis színészkedés nem fog ártani.
- Na, akkor most kettőnk közül én leszek az úrihölgy – markol rá a kézre – bár inkább másra markolna rá, ami még egy ideig elérhetetlen lesz -, és ahogy Freia felrántja őt, szabad kezét haja alá teszi és bár nem olyan hosszúak a fürjei, attól még meglibbenti őket gőgös vonásokkal az arcán. Még egy ’hmph’ hangot is elenged, teljesen sztereotipizálva a nagyképű, pénzes hölgyeményeket, akiknél, ha megjelenne éjszaka, azért sikítanának, mert rádöbbentek, nem ők a legszebbek ezen a vidéken és távol akarják magukat tartani az igazi gyönyörűségtől. Ezek a kellemes egónövelő gondolatok viszont a közeledő csaholással, ugatással és vinnyogással el is oszlanak, nem túl régen megtisztogatott tőreinek markolatához simítva ujjait.
- Szerintem még nem kell sehova mennünk, ők jönnek ide - szorít rá fegyvereire, árgus szemekkel figyelve és hallgatózva, mikor jelenik meg a közvetlen környezetőkben az első dög, akit a túlvilágra küldhet önnön gyönyörűségével.

Viridiel és Lashrael

Joavan csapata elég felemásan reagál az összekapásra és az ellenszenv csitítására; egy része a csapatnak csak önelégült, gunyoros vigyorral könyveli el az esetet – ők valószínűleg mentalitásban is nagyon hasonlítanak a tiszthez -, egy másik inkább aggodalmasan fürkészi az esetet, ők inkább mágusok és íjászok, akiknek szinte biztosan nincs sok közük a vezetőhöz. Mindenesetre gyógyító képességűek híján csak ti ketten vagytok, akik képessé váltok a csapat sebesültjeit ellátni. Te nyilván a kevésbé komoly sérülésűeket gyorsan tudod kezelni, Lashrael addig a komolyabb harapásnyomokkal és karmolásokkal törődik, eltávolítva esetleg egy-egy beragadt szörnydarabot, mint mondjuk tüske vagy kitört fog. Szerencsére azonban a csoport nem sérült le annyira, hogy ne tudják folytatni, elsősorban a páncéljuk bánta Bivaly ütközetének első hullámát.
A helyzethez mérten a legbölcsebb belátásod szerint a következő hullám megérkezte előtt Lashraelt felküldöd, és Joavan is egy bólintással nyugtázza döntésed helyességét, bár lehet, nem látod, hiszen jelenleg a katonakör szélén tartózkodik, éppen utasítgatva a mágusokat és íjászokat, hogy a rohanó dögöket elsőként nekik kell célba venniük. Ha mellé lépnél, akkor csak a komoly vezetői hangon beszél hozzád:
- Jó a gyógyítót biztonságban tudni – bök állával a már égen szárnyaló griff és Lash irányába. – Mielőtt megérkeznek – int a város irányába, a rohanó korcsok felé. – Előbb az íjászok és a mágusok fogják őket megszórni azzal, amijük van. Feltételezem, tündeként pontosan célzol, pajzs híján pedig egyébként is kértelek volna rá, hogy közöttük maradj és a nyilaiddal vedd célba őket. Csak akkor bocsátkozhatsz közelharcba, ha közel jöttek, és elsősorban a mágusokat és íjászokat védjük – tájékoztat, aztán csak egy fejbiccentéssel jelez, hogy mehetsz a helyedre az íjászok közé.
- PAJZSOSOK IDE! – üvölt, mire a pajzsos-lándzsás egységek odavonulnak és egy enyhén ívelő vonal mentén helyezkednek el, féltérdre ereszkedve támasztják pajzsaikat a földön, lándzsákat a pajzsokon túlra tartva. A kardforgatók a vonal szélére szorulnak, illetve hátvédnek áll be néhány, ha esetleg a korcsfajzatok okosabbak lennének, mint szeretnétek.

Csapatlétszám:

// Skype-on egyeztessük a következő körödet
Két hét a határidő.//





Freia és Amrekth

Szerencsére csapatod tagjai nem sérültek meg – vagy nem annyira, hogy amiatt gyógyítót kelljen keresni. A sötételfek és az orkok egyébként is kemény fából vannak faragva, alkalomadtám még Rekt is. Parancsodra azonnal letérdel, leguggol mindenki, még az orkok is, noha nagyon morgolódnak, hogy minek ez a felhajtás, bár a moráljuk azonnal megváltozik, amint látják az erős széltől földbe csapódni az első szörnyetegeket. Amint a szélfúvásnak vége és felkelhet mindenki, hangos, harcias és diadalittas üvöltéssel adják mindenki tudomására, mennyire a kedvükre van a szárnyas férgek pusztulása. Látszik rajtuk, hogy legszívesebben előrerohannának és elgyepálnák az érkező pokolfajzatokat, és meg is teszik, ha nem parancsolod őket fegyelemre és a helyük tartására.
Hogy miként helyezed el az egységeidet, teljesen rajtad áll, bizonyára még Amrekthre is számíthatsz, hiszen ő is az oldalán lévő fegyvereinek markolatát szorongatja feszélyezetten, és talán nem küldöd előre a halálába. A királyi katonák fegyelmezetten maradnak a helyükön és amennyire lehet, felkészülnek, de elsősorban rád hagyatkoznak, te miként döntesz és miként látod jónak, és annak megfelelően fognak cselekedni, egyébiránt meg egy kupacban állnak, elöl a lándzsások, hátul az íjászok, utóbbiak már az idegre illesztik a nyilaikat, hogy majd lőjék azt, akit látnak és ellenség.

Csapatlétszám:

Isabella

Altevar egy zavarodott mosoly kíséretében megvakarja a tarkóját.
- Hát, a tiéd jobban hangzik – válaszol esetlenül, és ebből már sejtheted, hogy nem egy tipikus macsó férfi, aki nagy magabiztossággal állna helyt egy nővel szemben. Lehet nevezni őt kis ártatlan fiúcskának is akár, ám a küzdelem során talán valamennyire mutatta, hogy inkább praktikusabb és fontolva haladó, mintsem közepébe belecsapós.
A sebed méregetésénél felmerül a szeszes itallal való fertőtlenítés lehetősége, ám az arcára kiülő savanyú vonások eléggé árulkodóak lehetnek arról, hogy nem hord magánál ilyet, de hát miért is lenne? Jobban megnézve fiatal ő még, nem látott és tapasztalt elég küzdelmet, hogy tudja, a szeszes ital nem csupán fogyasztásra rendeltetett, hanem hasznos oldala is van. Lényegében gőze sincs a gyógyításhoz.
- Öhm… Nálam ugyan nincs, de a környéken biztos van valaki, aki ért hozzá, valaki… szakavatott – néz körbe pánikolva, és mikor biztosítod, hogy nem érzékeled ezt halálosnak, azért megenged egy félénk vigyort. – Hát amiatt én is aggódnék – biccent egyet egyetértőn, a felszólításra a hang irányába kapva a fejét, és hezitálás nélkül engedelmeskedve az uralkodó messze elhangzó kiáltásának. Míg a földön tartózkodtok, addig feszülten fürkészi az égben lévő lényeket, akik szerencsére nem nagyon tudnak már közelebb jönni, és onnan lentről elégedett mosollyal követi az eseményeket. A lelkesedése úgy nő, ahogy egyre több dög esik le az égből, és szinte már gyermeki az a csillogás, ami a tekintetében van.
A szélvihar egyértelmű végével a többiekkel együtt tápászkodik fel, és ha esetleg még feküdnél vagy guggolnál, akkor kezét nyújtja, hogy felsegítsen. Amint te is állsz, előveszi a fegyverét, tudva, messze még Bivaly felszabadítása, és ki tudja, miféle ocsmányságok várnak még az összegyűlt seregekre. Szinte már izgatottan várja a következő kört, ugyanakkor nem feledi, hogy kell valaki, aki ért a gyógításhoz-kuruzsláshoz, így míg te a kendődet keresed, addig a társak közt megérdeklődi, hogy kit keríthet sebtisztításra, feltételezve, a környező csapatokat mások jobban ismerik.
Mire visszatérsz hozzá, kérdésedre már bólint is.
- Persze, elvileg több gyógyító is van elszórtan a csapatok között, a legegyszerűbb a helyi grifftulajt megke… Oh… - néz mögéd, jóval feljebb, mint a fejmagasságod. – Hát akkor másik csapat – vakarja meg kényelmetlenül a füle alatt magát, és ha követed a pillantását, akkor láthatod, hogy az előző éjszaka a Viridielék szekerét őrző jószág hatalmas körív mentén indul el a seregek fölött, és talán még Lasht is láthatod rajta.
Altevar egy kicsit forgolódik, aztán meggyőzötten mutatja neked az irányt egy átlósan szomszédos csapat felé, ahol elvileg van gyógyító. A csapat középpontjában meg is találjátok őt, több rétegnyi ruha van rajta, egészen kacifántosnak is nevezhető színes, olcsó kelmékkel teli öltözködése, és jobban hasonlít egy bronzbőrű jövendőmondóhoz, mint valami gyógyítóhoz. Talán a sarlatán még egészen illő kifejezés is lenne rá, főleg, hogy meglehetősen morcosnak látszik, miközben ellátja a sérülteket, és ez nem lehet a legbizalomgerjesztőbb.
Egyelőre ő elég elfoglaltnak tűnik, idő viszont nem sok akadt, hogy egy másik csoporton belül próbáljatok elhelyezkedni.
- Szerintem várjunk itt, nem hiszem, hogy azok a kis dögök bármit is tennének ilyen rövid idő alatt - jegyzi meg Altevar bizakodón.

//Továbbiak Skype-on megbeszéléssel //



//A HATÁRIDŐ KÉT HÉT! Mivel pár napot nem leszek elérhető.//

Izzó elhatározással a szemében néz végig a magasból a csatatéren, figyelve, ahogyan a városból özönlenek a gyors korcsfajzatok a megsebesített, éppen sikeresen beálló katonák felé, hezitálás nélkül gázolva át vagy ugorva át az elhullott fajtársaikon. Letről és föntről is ugyanolyan borzalmas az élettelen testek látványa, nem beszélve arról, hogy a mező már régen nem őrzi a zöld színeit; helyette mindent a szörnyek vére sötétít.
- Kapjunk fel néhányat – hajol előrébb a hátasán, egyik kezével kapaszkodva annak nyakának szőrébe, másikkal megpaskolva azt. Nem is kell többet mondania, még egy szárnycsapás, és jóformán zuhanórepüléssel haladnak sebesen a föld irányába, hogy az elsőnek érkező dögök néhányát oldalról tarolja le a griff fejével, ütve meg kitárt szárnyával vagy kapva fel karmos lábaival, a sebesség miatt az elkapott testet az elengedésével lényegében eldobva. A föld felett kitárt szárnyaival siklik a talaj felett nem sokkal, őrült tempóban írva le egy kört az egész sereg körül, és alig érzi a lassulást, a szárnyak már dolgoznak, hogy feljebb és feljebb emelkedjenek.
Olyan erővel kapaszkodik mindvégig, hogy belezsibbad az egész karja; teljesen megfeszülnek az izmai, érzi a haját tépő szelet és biztos benne, hogyha most elengedné egy pillanatra is hátasát, akkor a leesést nem élné túl, hacsak időben el nem kapja. Földhöz közel azonban kitérésre és menekvésre sok esély nincsen. Mindenesetre mielőtt felfogná, ismét az eget szelik, sikerélménnyel vigyorodva el a fülében csengő korcsok fájdalmas és torz ordítására. Hasznos tagjai lesznek a csapatoknak!
Egy darabig odaföntről fürkészik mind a ketten az eseményeket, figyelve azt, hol lenne érdemes ismét lecsapni és hol tudnának a legtöbbet pusztítani, egyúttal segíteni a csapatnak, és neki hamar támad egy ötlete. Ha megközelíteni állandóan túl veszélyes, akkor elég, ha távolról támogat valamiképpen, így a seregek előtt lévő, kellően hosszú mezőfüvet a seregek előtt méterekkel segítségre kéri fel. A hely bár idegen, a növényfaj egyáltalán nem, így hamar hódolnak erejének, és amin eddig könnyedén keresztülgázolt az ellen, most meglepetten kell tapasztalják, hogy viszonylag hatalmas területrészen pengékké merevednek és élesednek. Ebbe beleakadva és belelépve még többen esnek el és nyüszítenek fel, néhányan jobbnak ítélve, ha visszavonulnak a városok falai közé üvöltve. Mintha csak jelzés lenne mindez a városfal körülieknek, ők is megindulnak a felhúzott védelem harcoktól lebontott réseken, ezzel gyanakvást ébresztve benne. Kíváncsian nézi, amint a hernyótestűek lassú, vonagló mozgással lökik kocsonyás testüket befelé, fókuszálva a messzeségbe, egyenletesen és simán szárnyalva a magasban. Ebből a békés repüléséből néhány halk szárnycsapás húzza vissza, de tényleges figyelmet csak akkor tulajdonít ennek, mikor a griff teste megfeszül, és már csak visító vijjogását hallva bukik le a hátáról, hogy valami másnak a karmaiban legyen.
Rémülten sikolt fel, mikor megérzi a vállaiba mélyedő karmokat, ám az éppen forgolódva zuhanó griff miatt jobban aggódik, önkéntelenül is nyúlva utána. Látja, amint az állat egy darabig szenved, sodródik azzal az erővel, amivel nekiütköztek, miközben a nőies, gonosz vihogás eljut a füléhez az őt elrablótól. Pánikolva kapálózik, felnézve a nőtestű, kecskelábú szárnyasra, elsápadva a látványától, és bár több sebből vérzik, egyértelműen harcból szabadulva, feltételezte, hogy vége a légből érkező támadásoknak.
Újabb vijjogást hall, ezúttal harciasabb és agresszívabb, és mikor odakapja pillantását a griff irányába, megkönnyebbülten látja, hogy sikerül megtalálnia a megfelelő pozíciót, így szárnyaival ismét felfogja a levegőt, a szelet, olyan gyorsan suhanva feléjük fel a magasba, amilyen gyorsan csak lehet. A továbbiakban így ő sem rest, és körbenézve nem lát senki mást, aki hasonló meglepetésben részesíthetné őket, így – tőrét a csizmája jelenlegi elérhetetlensége miatt a helyén hagyva – válik jobbja Természet Anya ajándékává, hogy kettő-kettő rügyező ággal rászorítson az őt tartó tagokra, reménykedve abban, hogy képes akkora erőt kifejteni, ami olyan fájdalmat okoz a szörnyetegnek, hogy ne akarja őt tovább cipelni.
Összepréselt szájjal, egy idő után már inkább alsó ajkát harapva szorít egyre erősebben, a vállaiba próbálkozásához hasonlóan fokozódással nyomódó karmos ujjaktól már szenvedve nézve fel, és már feladná, mikor eléri azt a pontot, hogy a csontok eltörnek. A szíve kiugrik, hogy talán az övé, mikor rájön a bestia meggyötört kiáltásából, hogy neki sikerült eltörnie a szárnyas dögnek a karjait, így akarva-akaratlan is elengedi. Egy újabb sikoltással, kapálózva a levegőben veszi kezdetét a saját zuhanása, kétségbeesetten fordítva a fejét jobbra-balra, merre lehet a griff, és bár nincs messze, mégis úgy érzi, pár pillanat, és előbb találkozik a földdel, minthogy a hátasa időben elkapja.
Hirtelen kapják el a hóna alatt, felnyögve a hirtelen irányváltás fájdalmaitól, mélyeket lélegezve, mert ettől az egésztől egyre inkább elfogja a hányinger. Behunyt szemekkel koncentrál a saját megnyugvására, zakatoló szívének heves vergődését csillapítani, kisvártatva még egy aggodalmas pillantással nézve körbe, megtalálva az ügyetlenül szárnyait csapkodó szörnyeteget és egy sötét alakot a városfalakon hosszú-hosszú csupasz testtel és bundás farokkal, mellkasán egy hatalmas vörös szemmel, hat kézszerű lábbal maga alatt. Még idáig is hallja gondolatai közt a gúnyos nevetését, és ezen üdvözlése mögött érzi a bosszútól édes halál ígéretét.
A gerincén végigfut a hideg, ahogy halványan kapirgálja a lény az elméjét, érezve magán a tekintetét, lassú reszketésbe kezdve, döbbent félelemmel figyelve a messzi alakot, aki azon a téli napon majdnem nem csupán az ő, de Viridiel életét is vette. Sokáig ugyanakkor nem marad, tekintetét a város felé fordítja, így megszabadul annak a borzasztó tekintetnek a súlyától, és nemsokára hallja százszínű hangját, ahogy felüvölt, majd átugorik egy messzebbi tetőre, elrejtőzve aztán a város falai közé.

Én egyre jobban érzem magam, ahogy Lash gyógyítása eléri a célját és magamban csak fejcsóválva reagálom le, ahogy Joavan feszegeti a határait, mert nem hiszem, hogy pont a csapat rábízott tagjait és egyben gyógyítóit kéne magára haragítani. De úgy látszik a csapata ebben is elég hű hozzá, mert az arcokról lerí, hogy neki adnának igazat, ha megkérdezné őket bárki is. Azonban azok a csapat tagok, akik nem az ő bandáját képezik, inkább aggodalmas képet vágnak, átlátva, hogy esetleg mit veszíthetnek egy ilyen élethalál harcban.
Miután én is összekaptam magam, átveszem kedvesemtől a könnyebb eseteket, hiszen kár lenne szegényt teljesen lemeríteni a kisebb karcolásokkal, vágásokkal, zúzódásokkal, azokat én is el tudom látni. Még így is aggodalommal figyelem, ahogy Lash lassan teljesen lemeríti magát. De úgy sem tudnám megállítani, míg úgy véli egy ember is akad, akit meg tudna menteni.
Szerencsére elég jól állunk már, amikor meghallani, hogy kapjuk a következő támadást. Időnk is van, hogy hadrendbe álljunk és nekem is, hogy meggyőzzem páromat, hogy fent az égen a griffel nagyobb biztonságban van, mivel a mágusok szélvihara megtisztította azt nekünk.
Örülök, hogy könnyebben ment, mint számítottam rá és mivel Joavan szavaiban sem érzek most semmi iróniát, így én is higgadtabban reagálok rá.
- Igen, nem tenném kockára semmiképp az életét, bár ezt néha nehéz nála elérni.
Aztán kibújik a férfiból a tapasztalt vezető és egy szavam sem lehet a parancsai ellen, mivel logikusak és tervszerűek, biztosítva, hogy alaposan ellássuk a ránk támadó szörnyek hadát.
- Amíg lehetőség van rá, tényleg szívesebben használnám az íjamat. Ha jórészüket már a távolban sikerül hatástalanítanunk, az már fél siker. - bólintottam.
Mikor befejezte az eligazítást, máris átsiettem az íjászokhoz és komoran, feszülten vártam arra a pillanatra, amikor már elérhető távolságba kerültek.
Kiválasztottam egy felénk rohanó szörnyszülöttet és a szemébe eresztettem egy nyilat, majd már feszítettem is újra a húrt.
Ekkor megláttam Lasht, ahogy a griffel szinte a földet súrolva döntötte halomra, dobálta a levegőbe a támadóinkat és úgy éreztem, mindjárt megáll a szívem.
Nem tehettem meg, hogy rá figyelek, mikor támadás alatt állunk, így nagy kő esett le a mellkasomról, amikor ismét az ég felé szálltak.
Dühösen gondoltam rá, hogy mit fogok neki mondani, ha újból találkozunk.
Ismét a csatára koncentráltam és egyik nyilat lőttem a másik után, amikor mintha sikolyt hallottam volna és amikor felnéztem.........
Őszintén mondom, nem tudom, hogy éltem túl azt a pár percet, amig Lash a szörny karmában volt, aztán a zuhanást, majd, ahogy a griff az utolsó pillanatban elkapta.
Nem tudom azt sem, hogy voltam képes ezek után még mindig harcolni, azt mondanám, hogy átmentem zombi állapotban és a testem tette, amit kell, de az agyam..........
Jó darabig nem voltam önmagam......
~ Lash meg fogsz ölni! ~ üzentem neki az első éppkézláb gondolatommal később.

Joavan parancskiadására értelemszerűen mindenki lőni kezd, és elég jó ütemben irtódnak a dögök. Kutyaszörnyek jönnek vegyesen, eltorzult emberi testrészekkel, vonásokkal és kutyafelépítéssel, legkülönbözőbb arányokban, egyiknek hosszabb lábai vannak, másoknak hatalmas agyaraik.
Ám a legádázabb nyílzápor sem állíthatja meg őket: a hullákon egyszerűen átugorva gyorsan közelítenek, bár a mágusok igyekeznek a saját képességeikkel is hasznosak lenni, hol tűzgolyót küldeni, hol földgolyókkal dobálózva, így elég nagy a pusztítás, a szél pedig az égett, dögszaghoz hasonlító szagot hoz felénk.
Nem igazán érzékelem azt, hogy a sorfalként álló katonák megfeszülnek, a széleket figyelő katonák ordítanak a vezetőnek, kiáltásuk pedig keveredik a szétszóródott, de csapatonként egyben maradó csoportok ordításával. Nem igazán figyelek rá, hogy komolyabb nehézegység híján Joavan nem tud senkit előreküldeni, így a fegyverforgatók igyekeznek valamilyen szinten bezárni a félkört egy körré, hogy védjék az íjászokat és mágusokat, hiszen oldalról is jönnek a szörnyek. Nem, nem vagyok teljesen a testemben, hiszen már jó párszor kerültünk bajba, mert jobban aggódtunk a másikért, mint saját magunkért és ez most sem volt sokkal másképp, de talán már kezdtem beleszokni az ilyenkor érzett halálfélelembe, , mert miután küldtem egy üzenetet kedvesemnek, zsibbadt aggyal lőttem, amikor a többiek is és még a kiáltásokból ítélve találtam is.
- HÁTRA! - kiáltja Joavan, kardját erősen megragadva lendítve akkorát, hogy a dögöt, egy aszott emberarcú, állati agyarast, mely a lándzsásokon átvetette magát, a hátsó felétől megszabadítsa, viszont még életben van.
Joavan kiáltása beindítja az önvédelmi reflexeimet és gondolkodás nélkül ugrom oldalra és kissé hátra, így a kutyaszörny félelmetes agyarai pár centivel a kezem előtt kaffannak össze. Mire rájövök, hogy Joavan megszabadította a hátsó felétől, addigra a bal szeméből a nyilvesszőm meredezik és remélhetőleg most már véglegesen holtan rogy a lábaink elé.
- Miért én?  - sóhajtom pikirten.
A körülöttünk lévő íjászok pár aggodalmas pillantást vetnek rá, aztán azzal törődnek, hogy az okosan oldalra kitérő szörnyeket vadásszák le, mielőtt a csapat gyengébb részét elérhetnék.
Persze senki nem válaszol nekem, bár amúgy is költőinek szántam a kérdést.
Joavan is csak egy elégedett pillantást vet a korcsfajzatra, aztán vissza a jövevényekre.
- KARDFORGATÓK, HÁTRÉBB, HÁTRÉBB! - üvölti, és bár így kicsit lazábbá válik a külső kör, a lándzsások elöl még mindig tartanak. - VIRIDIEL, ideje lesz kardra váltani! Az a néhány nyíl már nem fog változtatni, legyél résen! - harsogja az utasításait és az egyik üresebb részre lépve illeszkedik bele a külső körbe, erősen fogva a nála lévő fegyvert.
Még egy pillantást vetek felfelé, megbizonyosodva, hogy Lash jól van, aztán bólintok a csapat vezetőjének, aki közben igyekszik minél előbb átrendezni a csapatot a támadás változásához alkalmazkodva. Lehet Joavan bármilyen csélcsap alak, újból meg kell állapítanom, hogy katonai vezetőként remekül megállja a helyét.
- Rendben van. - vetem a hátamra az íjamat és húzom elő a kardomat, mely már ma hozzásegített egy győzelemhez.
A csapat átrendeződik az utasításnak megfelelően és épp időben, mert a négylábú lények máris elérnek minket. Sokan hullanak el, nyíltól, varázslattól, az első sorok lándzsadöféseitől, de a mögülük érkezők a lándzsán maradt társaikra rálépve kerülnek a pajzskörön belülre. Néhányat az íjászoknak sikerül leszedniük, így és a nyíl lendülete visszadobja őket a körön kívülre, ám természetesen ez nem elég ahhoz, hogy mindegyiket leterítsék, így bejutnak jó néhányan.
Hátul egyelőre még nem kell segíteni, bár az íjászok ilyen formájú ellehetetlenítése miatt nemsokára a leggyengébb, hátsó, védtelen részt is el fogják érni.
Megvetem a lábam és hátrahúzom a karom, hogy az elsőt, aki elém toppan, azonnal keresztül szúrjam, közben én is bevetem mágiámat is és a föld és a füvek segítségét kérem.
Ha sikerül a földrögök kifordulnak a szörnyek lábai alól és a füvek kemény kéreggé válva sértik fel a lábukat.
Talán a Lash miatti aggodalom még plusz erőt is ad, mert szinte erőfeszítés nélkül csapom ketté az egyik lény fejét és a varázslatom is sikeres, bár még lenne mit tanulnom kedvesemtől, ám most ez is elég, egyrészt, hogy megzavarja őket, másrészt mert a társaimat nem akarom veszélyeztetni.
A lándzsások igyekeznek meglökni fegyvereiket és innentől - habár kockázatos - csak a pajzsaikkal védelmet nyújtani, mert jelenleg lényegében lépcsőként funkcionálva engedik befele a szörnyeket, a dögök fegyverről való lefejtésére pedig nincs idő. Így aztán akkor kezdenek el mozgolódni, mikor enyhülni látszik a hullám.
Hallom a felvonyító szörnyeket, akik belelépnek a csapdámba vagy éppen belecsúszik lábuk a földön nyílt repedésekbe, néhány helyen pedig el is nyeli őket a föld.
- VIGYÁZZ! - hallom oldalról a kiáltást.
Önkéntelenül oldalra mozdulok, majd a fejem is odakapom, de most nem én vagyok az, aki bajban van, hanem az egyik íjász.
Hatalmasat üvölt, amint a karjára erősen ráharap egy másik emberpofájú szörny, vak szemekkel meredve rá.
- VÉGEZZÉTEK KI! - üvölt Joavan, aki maga éppen az előtte lévő szörnyet vágja pofán a pajzsával, hogy aztán egy lendületes csapással elválassza a fejét a testétől.
Nem kell kétszer mondani, máris odaugrom és a lény nyakára sújtok, hogy levágjam a fejét.
Az íjász teljes rémülettel kel fel, mielőtt a ráeső hulla miatt képtelen lenne felállni, a dög viszont olyan szinten meresztette bele a fogait, hogy az egész feje a karján ragad. Ingatagon igyekszik feltápászkodik, és ha nem tartaná a maradék férfibecsülete, akkor biztosan most kezdene zokogásba, de hogy a rémülettől vagy a fájdalomtól, azt nehéz lenne megmondani.
Nemsokára máshonnan is üvöltések hangzanak; egy mágust is elkap egy másik szörny, őt viszont hamar megpörköli a varázsló, így gyorsan elengedésre is kerül. Egy újabb íjász is bajba kerül, aki az íjával tartja távol magától a fogakat, beleakasztva a dög szájába.
Sok helyről káromkodás érkezik, míg ugyanennyien összeszorított fogakkal küzdenek, igyekezve támogatni egymást.
Segítő kezet nyújtok a szerencsétlenül járt katonának, aki látható sokkban van, még a fejtől sem tudott megszabadulni, ami a karján csüng. Megállítom és lefeszegetem róla. Majd egy gyors gyógyításban is részesítem, ami kimerül abban, hogy egy percig rajta tartom a kezem, hogy legalább a vérzés elálljon.
A fickó remegő kézzel kapaszkodik belém, és még talpon állva is reszket, mint a nyárfalevél, egyszerre nézve elborzadva és megbabonázottan a rajta lévő fejet. Igyekszik minden kiáltását lenyelni, mikor lefeszítem róla a fejet, bár eltorzult arcára van írva, mennyire borzasztóan fáj neki az egész, végül aztán csak hálásan hebeg-habog valamit, alig tudva összeszedni magát, bólogatva a javaslatomra.
- Keress majd egy gyógyítót, ha vége. - veregetem vállon.
- Majd a vöröshöz... - próbál megengedni valamiféle torz mosolyt, ahogy a rémület még rajta ül.
Aztán máris újabb harc vonja magára a figyelmem, vagyis inkább kettő is, de úgy látom a mágus megoldotta maga, így egy újabb katona az akihez odarohanok.
- Tarts ki, már itt vagyok. - kiáltom a kétségbeesetten küzdőnek, miközben alulról szúrok a torkába a szörnynek.
A másik íjász is hálás pillantást vet rám, ahogy odaérek.  Mikor a pengém beleszalad a dögbe, annak hatalmasat üvöltve feszül hátra a feje, még morranva egyet felém. Szándékában állna belém harapni, de már nincs annyi ereje.
A megkönnyebbülés azonban csak egy pillanatra önti el az íjászt, aztán az arcára van írva, hogy valami baj van és az a hátam mögül jön, az íjával is próbál mögém célozni. A sarkamon pördülök meg, magam elé rántva a kardomat, de már elkéstem. A fájdalom belemar a vállamba és az ajkamat dühös kiáltás hagyja el, mert csak a bordáit érem el a szörnynek ilyen közelről, azt is csak a markolattal. De érzem, ahogy megrándul a kutyaszörny és érzem a meleg vért a kezem alatt, ahogy próbálom távol tartani magamtól. A megmentett katona sem pihent a babérain, oldalba lőtte, így szerencsémre visszaadta az előbbi mentést, leszedve rólam a támadómat. Még egy jókorát rúg is bele, ahogy lefordul rólam a támadóm.
- Soha nem fogynak el? - kérdezi inkább magától, és nyújtja is a kezét, hogy felrántson. - Nehogy eltapossanak ebben a káoszban - mondja.
- Kössz! - ragadom meg a felém nyújtott segítő kezét a sérült kezemmel, amiben úgy látszik idegek, izmok nem sérültek, de attól még ég és fáj.
- Vigyázz! - rántom aztán magam felé rögtön, ahogy meglátom a rárontó újabb négylábon érkezőt, de még a visszatámadáson sem érek rá gondolkozni, máris erős karmok ragadják a magasba és Lash telepatikus üzenete hallatszik a fejemben.
~ Hát inkább én, mint ezek. ~
~ Csak óvatosan szerelmem, kérlek! ~ küldöm utána, bár biztos, hogy feleslegesen.
~ Annyira, amennyire te. ~ kapom azonnal a választ.
Bosszúsan nézek kedvesem után, hiszen tudja, hogy én inkább harcos vagyok, de ő.....ő az életet szereti, a gyógyítást, a természetet. Már bánom, hogy elhoztam őt, inkább maradtam volna a fenekemen. De már késő bánat!
- LASH! - üvölt a csupa vér Joavan. - A CSAPAT KÖRÜL TISZTÍTSD MEG A HELYET!
A griff erre elengedi a fájdalomtól vinnyogó dögöt és felemelkedik a levegőbe, valószínűleg, hogy lendületet véve újabbat taroljon a dögök közt.
- Arról volt szó, hogy hátul marad, biztonságban! - üvöltök vissza Joavan-nak dühösen. - Nem csatába küldöd! - tapad a kezem a saját vállamra, hogy magam is gyógyuljak közben.
Joavan dühösen vonja össze a szemöldökét, ám mielőtt válaszolhatna, egy katona felkiált:
- PARANCSNOK! - üvölt, és erre a fickó fogja a fegyverét és pajzsát, gyorsan észlelve a felé tartó dögöt. A pajzsával pár lépéssel nekiront a szörnynek, aki így nekiütközik az acélnak, és míg enyhén szédelegve tántorog, addig a karddal lesújt.
- Nézz körbe! - üvölt rám szélesen intve.
Persze nem kell Joavan felhívása hozzá, hogy lássam mi a helyzet, hiszen mindenhonnan ordítások, üvöltések hallatszanak, a vér illata szinte már összetömörödik a levegőben. Mindenki fogcsikorgatva harcol, mintha soha nem akarna vége szakadni a szörnyek rohamának. Igaza van Joavan-nak, nem az erejükkel a tömegükkel fognak legyűrni minket és máshol sem jobb a helyzet, segítségre nem számíthatunk.
- Lassan már hullákon fogunk keresztülgázolni, egyre többen sérülnek meg, mi pedig egyre nagyobb hátrányba fogunk kerülni! Így is és úgy is bele fog keveredni a harcba, ha nem az én parancsomra, akkor a saját eszetlensége és makacssága miatt, olyanra vetemedve, aminek a kockázatait még csak át sem gondolja!
Véres lenyomatot hagyva maga után, törlöm meg a ruha ujjával az arcom idegességemben. Tudom, hogy igaza van, de akkor sem könnyű a harc sűrűjében tudni Lash-t.
Aztán egy pillanat alatt megváltozik az arckifejezése és pajzsával lök félre így védve ki egy újabb támadást, hátratántorodva a nekicsapódó lény erejétől, felhorkanva, bár ez inkább tűnik fájdalmasnak.
Mikor eltaszít, tántorgok pár lépést hátra, szinte a bőrőmön érzem a szörny leheletét. Ez közel volt. Dühösen döföm bele markolatig a kardom a bordái közé a férfira támadó lénynek, leszedve róla.
- Akár hiszed, akár nem, ismerem őt, és nagyon jól tudom, mire képes vetemedni akár meggondolatlanul is - néz rám szigorúan, felém fordulva. - Ha az előbb meg tudta csinálni ezt az őrültséget, akkor most is meg fogja tudni. Ez csak a tömeg, nem erősek, egy csapással megölöd őket. Nem fogják lerántani őt vagy a griffet.
- De már nem csak magára kell vigyáznia! - mondom neki csendes kétségbeeséssel. - Hagy nézzem az oldala..... - rántom el a háta mögött felbukkanó dög elől, miközben előrelendítem a kardom, hogy abba szaladjon bele.
- Jó látni, hogy ennyi bátorság szorult beléd - vigyorodik el, mikor újra biztosan áll a lábán, ahogy a dög a kardom által kimúlik.
Akár sértésnek is vehetném, a bátorságomra tett megjegyzését, de most valahogy inkább vigyort csal az arcomra.
- Valakinek azt is kell. - jegyzem meg és nem húzódom el, amikor megfogja a vállam, mert látom, hogy valamit akar mondani, eléggé elkomolyodva.
- Ez így van. Rád is - néz mélyen a szemembe, és a griff vijjogása jelzi, hogy hamarosan érkezik.
- RENDEZŐDJÜNK! - kiált, ezt mindenkinek szánva, majd visszafordul.
Már mondanám, hogy nem így értettem, még ha ezt nem is most kéne tisztázni, mikor dúl körülöttünk a vad csata, de egyrészt nincs rá érkezésem, mert máris parancsokat osztogat, másrészt a következő szavaival tudatja velem, hogy nagyon is értette, mit akarok mondani.
- Lash meggondolatlan, de nem bolond, nem fogja veszélyeztetni az utódotok életét. Őt ismerve a legrosszabbakkal számolt, és ha nem szólt a jöttötök ellen, akkor nem lesz baj - rázza meg egy kicsit a vállam bajtársiasan és biztatón. - Erős nő, és egy hozzád hasonló kölyök mellé való - enged meg egy újabb vigyort, és ha csak a morál javítása és aggodalom eloszlatása miatt beszél ilyeneket, akkor nagyon hitelesen teszi azt. Aztán felemelkedve néz végig a csapatán, annak segítve, akinek még lehet, hogy minél tisztább vonalat adhassanak a hamarosan megérkező griffnek.
- Kölyök a tudod kid! - adom a sértődöttet, de a szemem mutatja neki, hogy nem komoly, büszke vagyok rá, hogy Lash engem választott. - De abban igazad van, hogy te túl öreg voltál hozzá. - vágok vissza, aztán beállok a sorba, hogy elszoruló szívvel, de büszkén nézzem az én páromat, ahogy végigpusztítja az ellenséget.
Joavan jóízűen felnevet, mikor a korával kapcsolatban viccelődöm.
- De legalább férfiasan szőrösebb is - nevet, de utána elválik tőlem, még irtva egy darabig a csapatot támadókat.
Én sem pihenek a babérjaimon, besegítek a szélen harcolóknak, akik igyekeznek elzárni a távharcosoktól a dögöket több-kevesebb sikerrel. Ami néhány bejut, abba vagy nyílvessző kerül, vagy az én kardom és a griff, hátán Lashsel, hamarosan megtisztítja a csapat körüli részt, ezzel véget vetve a támadásnak.
Még páran maradnak, de őket vagy néhány fellelkesedő katona rohanja le, vagy egy íjász, mágus veszi célba, így végeredményben ennek a hullámnak is vége. Ahogy ez tudatosodik a csapatban, az erősebb lélekjelenlétűek üdvrivalgással fejezik ki örömüket, míg mások összeroskadnak a megkönnyebbülés okozta elgyengüléstől.
A griff csurom véresen száll le a csapat mellett, amire hatalmas kő gördül le a szívemről.
Olyan szorosan ölelem át Lash-t, amikor már a karjaimban tartom, hogy benne akadhat a lélegzet.
- Édes Természet Anya, nagyon megijesztettél. - suttogom a fülébe borzongva.
- Te is engem - tól el kicsit magától, hogy szemügyre vegyen alaposabban, mikor látja, hogy minden rendben, visszabújik az ölelésembe. - Emlékszel, mikor Raybolért mentünk...? - kérdezi. - Az a szörny is itt van, amelyik ott volt akkor.  Láttam és ő is látott engem. - érzem a zaklatott szívverését, de aztán ismét eltol magától. - Viszont legalább a városon belül burjánzik a növényzet, így nem leszünk olyan tehetetlenek, mint akkor - mosolyog haloványan.
Örülök, hogy ott tarthatom a karjaimban, amíg csak lehet, de mikor elmondja, hogy mit látott, alig akarok hinni a fülemnek.
A kezem közé fogom az arcát és nagyon komolyan szólalok meg.
- Akkor itt az idő, hogy egyszer és mindenkorra a pokolba küldjük vissza és meg is tesszük.
Aztán ölelem tovább, ameddig csak tovább nem kell vonulnunk.
Lash bólint és látom a szemében az elszántságot.
- Igen, meg - ölel meg újból.
Ezeket a lopott perceket szakítja félbe Joavan, aki azért jött, hogy szót emeljen a nem halasztható gyógyítás miatt.  Igaza van, nem hiszem, hogy sok időnk lenne.

Egy darabig csak a várost nézi, aminek épületei közt eltűnik a hatlábú szörnyeteg, fel sem fogva, mit mond Viridiel, meg úgy egyáltalán a gyomrában lévő félelmet sem. Csak a griff karjaiban való hirtelen lendítés az, amitől magához tér, és hamarosan hátasának segítségével felmászik annak hátára, hangosan dübörgő szívvel és kínzón összeszoruló gyomorral. Behunyja a szemét, utasítva a griffet, hogy a lehető legsimábban repüljenek most, inkább csak lebegve, mert muszáj egyrészt lélegzethez jutnia, másrészt megnyugodnia, nagyon kellemetlennek találva a gyomorszorongató érzést, borzadva annak gondolatától, hogy esetleg ezzel a gyerekének is kárt tehet.
Míg egyik kezével rámarkol szárnyasa bundás nyakára, addig a másikkal a hasát simogatja, folyamatosan mondva magának, hogy nincsen semmi baj, már nem kell félnie, nemsokára pedig Viridielt ölelgetheti, akinek a karjaiban baj nem érheti. El is képzeli férjének ölelését, a karjait maga körül, a biztonságos otthonukat, azt az elégedettséget, ami odahaza körülveszi, az örömet, mikor hazatér a napi teendőkből, úgy és ott segítve, ahol tud és lehet, kiszolgálva mindennel – bár ez kölcsönös. Megmosolyogja az elmúlt napok nyugalmasságát, és a félelem görcse oldódni kezd, így kinyitja a szemét egy nagy levegőt véve.
Fogalma sincs, mennyi ideig kellett ezt csinálnia, lenézve már javában dúl a harc, és föntről inkább tűnik az eredetileg zöldes mező vérözönnek. Komoran fürkészi a látványt, fogadja be a lentről érkező zajokat, kiáltásokat és üvöltéseket, és a szíve szakad azokért, akik elhullanak ebben a harcban, és nem segíthet mindenkin. Nem időben. Csak imádkozhat értük Természet Anyához, és kérheti az istennő segítségét, hátha könnyebbé teszik számukra a város kitakarítását – de legalább a saját túlélésüket párjával. Még ha öznző gondolat is ez, ez számára a legfontosabb; férje és saját jóléte és biztonsága.
Megkeresi a csoportot, ahol tartózkodik, és nem nehéz eltéveszteni ősz, ezüstös hajával, és lejjebb ereszkedve látja, miként segít csapattársainak. Büszke a bátorságára és képzettségére, arra, hogy így helytáll, bár talán ez nem új neki egyáltalán, hiszen a találkozásuk előtt is sok kalandban volt része. Az ugyanakkor aggasztó, hogy mennyi dög veszi őket körül, talán több veszi őket célba, mint más csapatokat, bizonyára a létszám miatt is.
- Segítsünk neki – suttogja, közelebb hajolva hátasához, majd a sebességük egyre csak nőni kezd. Bízik a griff ítélőképességében, és bár követhetne mindent az állat szemén keresztül, a kapaszkodás mellett nem mer másra koncentrálni. Így is úgy érzi, ha nem szorítja combjaival az állat oldalát és kapaszkodik belé minden erejével, akkor leesik róla.
Érzi az állat minden mozdulását, izmának rándulását, ahogy a szárnyaival meglovagolja a szelet vagy éppen keresztülszeli azt, a csatazaj egyre csak közelebbről érkezik, egyre tisztábbak és kivehetőbbek a különféle üvöltések és parancsok, majd mikor hallja a közvetlen közeléből az egyik korcsfajzat nyüszögését és csontjainak roppanását, válaszol ennyire megkésetten Viridielnek:
~ Hát inkább én, mint ezek ~ próbál rá visszanézni, de a szél az arcába és szemei elé sodorja a haját, és nem is mer sokáig másfele nézni, mint ami a menetirányuk. Élvezi a levegőben való létet, de még túlságosan kiszolgáltatottnak és bizonytalannak érzi ezt.
~ Csak óvatosan, szerelmem, kérlek ~ hallja azonnal a párja hangját a fejében, amire talán választ sem kell adnia.
~ Annyira, amennyire te ~ felel önkéntelenül mégis, és szinte maga előtt látja, ahogy elégedetlenül megforgatja a szemeit, mást ugyanakkor tőle ne várjon. Ha Viridiel kockáztat, akkor ő miért ne tehetné meg? Csak mert gyógyító? Csak mert állapotos? Tudja, hogy háttérben lenne a helye, de ha ölbe tett kezekkel kéne ülnie, abba belepusztulna, nem beszélve arról, hogyha történne valami férjével, amit egyébként elkerülhettek volna a jelenlétében. A lehető legbiztonságosabban jár el, de úgy, hogy a közelében marad, és erről ő nem fog vitát nyitni addig, amíg...
...és mi lesz a városon belül?
- LASH! – kiált utána Joavan, mielőtt elgondolkodhatna a folytatáson, és felé kapja a fejét. A kezei már fájnak, úgy szorítja az állat bundáját, ahogy realizálja, nem éppen a talajon tartózkodnak, viszont a reflexszerű mozdulaton nem tud már változtatni. – A CSAPAT KÖRÜL TISZTÍTSD MEG A HELYET! – hallja a parancsot, mire bár bólint, lobogó haja és a gyors mozgása miatt sokat nem látni. Elengedteti hátasával az elkapott ellent, ami nyüszögve esik a földre, nemsokára pedig bizonyára kileheli a lelkét – már ha van neki -, úgy megszorongatta a griff, aki egyre csak feljebb és feljebb hág.
Nagyon meredek vonalon mennek felfelé, és biztos benne, hogyha fakarja nem lenne, akkor valószínűleg már kénytelen lett volna elengedni fáradó izmai miatt a bundát, így viszont kitart egészen a végéig. A csatazaj csendesedik némileg, ahogy távolabb és távolabb kerülnek a talajtól, a levegő egyre csak lehűl, és egy pillanatra megállni látszanak odafönn, mikor fordulatot vesz a griff, még egyszer vetve egy pillantást a lenti vér- és hullaözönre. Még utoljára erősen megkapaszkodik, ahogy a szél egyre erősebben csap az arcába egyre gyorsabb mozgásuk miatt, és a korábbihoz hasonló zuhanórepüléssel kellő sebességet vesznek fel ahhoz, hogy a földön fellökjenek mindent és mindenkit, aki az útjukba kerül, talán csonttörő erővel.
Nem érez semmiféle megakadást. Hallja a korcsfajzatok fájdalmas üvöltését, az ütést, ahogy a griff és ők egymásnak csapódnak, viszont olyan simán repülnek, hogy azt ő maga se hinné el, ha nem az állat hátán ülne. Semmi sem állhat az útjukba, legfeljebb valamiféle húskolosszus vagy egy olyan eltorzult létforma, amit, ne adja Természet Anya, legfeljebb a városon belül lehetne megtalálni. Szinte már élvezi azt a hatalmat, ami ennek a jószágnak a félig-meddiges birtoklásával jár, de nem lovallja bele magát.
Az aratás hamar véget ér a sebességük miatt, és hogy enyhítsenek ezen, lassan felfelé kezdenek el ívelni, és már hallja is a szárnyak csapkodását, érezve, jóval lassabban haladnak, mint előtte. Az izmai lassan elengednek, majd egy kisebb kör megtételével puhán szállnak le a földre a csapatuk mellé.
- Nagyon ügyes voltál – simít végig a nyakán, mielőtt leszállna a hátáról, és már rohan is, hogy Viridiel karjaiban találhassa magát. Szorosan öleli és örömére van ennek viszonzása, nem érdekelve, hogy férje épp kiszorítja belőle a szuszt is, ráadásul a fejlődő gyerek se panaszkodhat, hogy nem szeretik eléggé. Ez egy pillanatra megmosolyogtatja, de hamar feledi is, mikor férje megszólal.
- Édes Természet Anya, nagyon megijesztettél – suttogja, háttérben a lassacskán elülő csatazajjal és üdvrivalgással.
- Te is engem – válaszol, eltolva egy kicsit Viridielt, hogy egy kicsit végignézzen rajta, legalább a vonásain. A szörnyvéren kívül nem nagyon lát rajta mást, a mozgása sem azt sugallja, hogy komoly baj történt volna – még ha szereti is ezt elrejteni előle -, így különösebben nem aggódik, gyorsan vissza is bújik az ölelésébe, ami most mindennél többet jelent neki.
- Emlékszel, mikor Raybolért mentünk...? – kérdezi halkan, érezve férjének enyhe megfeszülését pedig folytatja. – Az a szörny is itt van, amelyik ott volt akkor... – folytatja még csendesebben, nyugtalanul, ahogy még mindig hallja elméjében a nevetését és a halál ígéretét. – Láttam és ő is látott engem – távolodik el ismét eg kissé, hogy a szemébe nézzen. – Viszont legalább a városon belül burjánzik a növényzet, így nem leszünk olyan tehetetlenek, mint akkor – enged meg egy halvány mosolyt, egyszerre bizakodót és keserűt. Mikor aztán a kezei közé fogja az arcát, meglepetten mered párjára, és a komolyságát látva elbizonytalanodik némileg, hogy most visszafordulnak és biztonságban maradnak, de... Az ő lenne, nem Viridiel. Lehet, hogy biztonságban akarja tudni, de nem az elzárkózás mellett dönt, hanem a támadás mellett, teljesen megbizonyosodva a veszélyforrás kiiktatásáról, így szinte már hallja is a szavait.
- Akkor itt az idő, hogy egyszer és mindenkorra a pokolba küldjük vissza és meg is tesszük – mondja olyan komolyan, amilyennek ritkán látja, tudva, semmiképpen sem fogja félvállról venni ezt. Egy rövid időre lehunyja a szemté, erősen, lassan fújva ki a levegőt, aztán elszántan és határozottan néz vissza férjének szemébe.
- Igen, meg – bólint egy aprót, tudva, hogyha egyszer ez a szörny bekerült Awyrisba, máskor is be fog, terrorban tartva őket, elűzve biztonságérzetüket a saját otthonukban. El kell tűntetni őt.
Újból megöleli Viridielt, hosszasan, el sem akarva engedni őt, csak kiélvezve azt az időt, ami megadatott most nekik. Természetesen nem tart ez örökké, és egyelőre haza sem mehetnek, hiába szeretne vagy a hálószobájukban lenni, vagy az egyik gyerekszobában ábrándozni, a konyhából el-elcsenni gyümölcsöt és pékárut, egyelőre a nyugalmas szigetüktől teljesen távol, egy véráztatta mezőn tartózkodnak. Nem is kell sok idő, hogy elszólítsa őket a kötelesség Joavan képében, így eltávolodik férjétől.
- Megnézem, kin tudok még segíteni – mondja, még egy aggodalmas pillantást vetve rá, aztán ad az ajkaira egy puszit, megkeresve utána azokat a sérülteket, akik sürgősen segítségre szorulnak.

Az első nagy harcunknak vége lett, szerencsémre vagyis inkább a csapatom szerencséjére senkinek nem esett baja. Hamar ki is adtam a parancsot, hogy rendeződjünk vissza, hiszen a messzeségben már lehetett hallani a vadak közeledtét. Felállíttatom a közelharcosokat egyenlőre egy vonalba mögéjük az íjászok és a mágusok, velem és AmRekttel együtt. Persze tudom jól, hogy sokáig nem tudunk ebben a formában kitartani, hiszen a vadak gyakran kerítik be a „prédájukat”, azonban ezzel még ráérünk foglalkozni.
Kicsit megnyugtató látvány ahogyan a szemeimmel a felettünk, majd a dögökön végigsöpör a mi oldalunkon álló griff. Valahol mélyen egy picit irigylem a lovasát, hiszen méltó társállat lenne még nekem is. Azonban a támogatás hamar tovaszáll és én az íjászaimmal együtt elengedjük az idegeket.
-Nyilazzatok! Ne hagyjátok abba!-mondom miközben két lövés között illesztettem a következő halálos ítéletemet. Persze nem is marad el a válasz: Hamar rengeteg jószág borul el, amiket a társaik hamar átugranak.
-Mágusok bénítást!- Persze ezt a parancsot is teljesítik az embereim és ha nem éppen harc közepén lennénk még meg is dícsérném őket. Hiszen amint kiadom, azonnal ötösével bénítják őket, amik mintha hullák lennének esnek el. És nem sokára az is megtörténik amit megjósoltam. A bestiák elkezdtek minket megkerülni, így ezt már nem halagathatva kénytelen vagyok reagálni rájuk.
]-Figyeljetek oldalra is! Emberek tiétek az oldalsó szárny! -fordíttatom a figyelmüket oldalra, miközben én elíndítom a hozott holtakat feltartani a szemből jövőket.
Bár emberekből nincs sok, viszont akik vannak, azok a parancsomat teljesítve az oldalsó részre figyelnek, az orkok meg közben megunták a várakozást megindulnak, hogy zúzófegyvereikkel rendet tegyenek a szörnyek között.
- Nem leszünk sokáig elegen!- kiált a lándzsás emberkatona, aki oldalról várja a támadást, tekintetét viszont nem veszi le a közeledő ellenről, felkészülten várva, hogyha eljön a pillanat, akkor egy rántással keresztülszúrhassa a korcsok egyikét. Egyelőre az íjász szorgosan teszi a dolgát, és minden lövéssel valakit eltalál, ha nem is mindig végzetesen.
-Ki kell tartanunk!-felelem neki és látva a helyzet súlyosságát a selfeknek szólok: -selfek ti is az oldalt figyeljétek, az orkok és az élőholtak feltartják a szemből jövőket, mágusok, amelyik túl közel ér bénítsátok le!- Persze én sem pihenhetek még Amrekttel ellentétben. Ugyanis az élőholtak irányítása közben még a nyilazásra is figyelek, így megosztva a figyelmemet a két dolog között.
Rekt kap a lehetőségen, és mikor előre küldöm az orkokat, akkor gyorsan meghajolva átfurakszik a csapaton, és felkapaszkodik az egyik orkra, aki idegesen morran, de hamar enged neki.
A katonák a parancsaim szerint rendeződnek, és a szemből jövők miatt már nem nagyon kell aggódni, ahogy a nehézegység egy-egy nagyobb legyintéssel szinte félresöpri a dögöket. Párszor az orkokba harapnak, akik így dühödten felkiáltanak, viszont többszörösen bosszulják meg ezen húzásukat, így gyorsan bezúzott koponyával végzik a szörnyek. Rekt pedig aktívan kiveszi a részét a dologban, mikor egyik-másik korcsfajzat az ork torkának esne vagy hátulról cserkészi be, akkor a tőrével tartja távol a támadókat. Oldalról kicsit aggasztóbb az ügy, egyértelműen minket akarnak elkapni, míg elöl már leköti a jövevényeket a néhány ork és általad irányított hulla. Aztán elölről az orkok közül előtör egy dög csorgó, zöld nyállal a szájában csaholva. Hatalmas agyarak lógnak ki a pofájából, láthatóan erős lábai vannak, mert szinte repül, ahogy egy-egy elrugaszkodással sebesen iramodik a csoport felé. Az elölre figyelők száma megcsappanása miatt lehetősége van a csoport közepébe ugrani, az ott maradt védők felett. Bár az egyik lábát sikerül levágnia röptében az egyik katonádnak, nem állítja meg abban, hogy ne ugorjon rám azzal a szándékkal, hogy a vállamba mélyessze a fogait, az egyik mágusod még időben reagál, és a figyelmét és varázserejét rögtön a rám eső szörnyetegre koncentrálja, így hamar leterít engem az állat, de szerencsére nem esik bajom. Az állat vérzik kegyetlenül, én pedig mivel íj és nyíl van nálam és lebénították azt, így lököm félre és a nyilat a fejébe szúrom, hogy megdögöljön.
Ezután a rám fröccsenő vért a kezemmel törlöm le -Ne lankadjon a figyelmetek! Át tudnak ugrani felettetek! -figyelmeztetem a többieket akik nem láthatták mi történik mögöttük, azonban részben az is benne volt, hogy ha még egy ilyen történik, akkor komoly következményei lesznek. Azonban még mindig nem fogynak… Rekt köpenyére ráakaszkodik az egyik, és próbálja lerángatni az orkocskáról, akin éppen utazgat, az üvöltözése és a káromkodása magára hívja a figyelmet. Persze nem hagyhatom, hogy az én kedves kis szolgácskám meghaljon, így segítségül lövök az őt megtámadó lényre.
- A DÉMONOK BASZNÁNAK MEG, TE...! - üvöltözik tovább Rekt, és ahogy enged, hátranéz, valamit mond, de talán sejtem is, hogy mi az: - KÖSZ, FŐNÖK!
Az orkokat és a hullákat kezdik ellepni a korcsfajzatok, és egyre többször hallani onnan az orkok üvöltözését, ahogy beléjük harapnak többen is. Persze ez nem állítja meg a csapat tankjait, továbbra is ütik a fejeket, hogy meg ne sántuljanak, viszont az oldalra irányuló figyelem miatt ott látszólag elmúlt az aktív veszély. A csapat leghátsó részébe, hátbatámadásra alkalmas helyre nem jutnak dögök.
Rekt aztán leugrik az orkjáról, és artikulálatlanul üvölt fel, hogy magára vonja néhány dög figyelmét, akik elől rohanhat.
- FASZOOOOOM! - üvölti hosszasan, és talán selfet még nem látott senki ilyen iramban rohanni a csapata körüli ívben, ahogy kis híján a seggébe akar harapni pár korcsfajzat, ember- vagy kutyaarcú egyaránt.
-Oldalsó szárnyak, aki tud az forduljon vissza középre!-szólok neki, miközben próbálom leszedni Rekt mögül a dögöket A selfjeim az elölről érkező veszélyt kezdik el elhárítani, és ahogy néhány self csatlakozik az orkokhoz, az orkokban a küzdelemre és vérontásra való vágy mellé megérkezik a versenyszellem is, így még dühödtebben vetik bele magukat a pusztításba, lassan pedig elfogyni látszanak azok, akik jöttek. Akik közelebb jönnek, lebénulnak és gyorsan kivégzésre kerülnek, ráadásul egyre többen már eleve sérülten érkeznek, így nagy előnyhöz kerül a csapatom, hiszen a szörnyek lassabbak és ügyetlenebbek lettek a lábukat ért sérülés miatt.
- Kurva élet... - zihálja. - Nem jó hősködni, nagyon nem... - tápászkodik fel, kezeiben ott szorongatja a tőröket, és nagyon nézi, honnan érkezhet támadás, egyelőre viszont a csapat belső része védettnek bizonyul.
-De gondolj arra hányakat menthettél meg a haláltól Amrekt. -mondom neki.
- Végül is... - porolgatja magát, két tőrét egyik kezébe véve, aztán zihálva fürkészi, hol segíthetne még, de megkönnyebbülten látja, hogy az elölről érkezők is lassan fogynak. Szerencsénkre hamar el is fogytak a fenevadak megmaradt pár csapata is, hiszen a mágusaim, az íjászok és a közelharcosok is nagyon jó munkát végeztek. -Szép volt!-mondom hangosan a harc végén, hogy a csapat is hallja, majd Amrektre nézek és neki szólok hallkabban: -Ha itt kint ez van, mégis mi a fene lesz majd odabent?

Altevar egy kicsit forgolódik, aztán meggyőzötten mutatja nekem az irányt egy átlósan szomszédos csapat felé, ahol elvileg van gyógyító. A csapat középpontjában meg is találjuk őt, több rétegnyi ruha van rajta, egészen kacifántosnak is nevezhető színes, olcsó kelmékkel teli öltözködése, és jobban hasonlít egy bronzbőrű jövendőmondóhoz, mint valami gyógyítóhoz. Talán a sarlatán még egészen illő kifejezés is lenne rá, főleg, hogy meglehetősen morcosnak látszik, miközben ellátja a sérülteket, és ez nem lehet a legbizalomgerjesztőbb.
Egyelőre ő elég elfoglaltnak tűnik, idő viszont nem sok akadt, hogy egy másik csoporton belül próbáljunk elhelyezkedni.
- Szerintem várjunk itt, nem hiszem, hogy azok a kis dögök bármit is tennének ilyen rövid idő alatt - jegyzi meg Altevar bizakodón.
-Rendben majd ha nem lesz tömeg nála akkor odamegyünk
Altevar bólint egyet, aztán nézzük, amint a gyógyulni kívánókat ellátja a nő, bár a katonák arckifejezése nem épp olyan, ami bizakodásra adna okot. Nem éppen fájdalom van az arcukon, inkább undor, mikor a sérülésükre rakja a különböző anyagokat, bár állagra távolról nem tűnik rossznak. Néha az asszony beszól, hogy mégis mi baja, ne grimaszoljon - körülbelül úgy kezel mindenkit, mint egy kisgyereket. Sorra viszont ezzel a tempóval nem kerülök, sajnos nem olyan effektív, mint mondjuk Viridiel gyógyítói képessége, és még csak nem is fognak összefoltozni azonnal ezek a kenőcsök, legfeljebb enyhíthetik a fájdalmat.
- RENDEZŐDJÜNK! - halljuk az egyik királyi katonát.
- De még vannak nyafogók - üvölt vissza a nő mogorván.
- Már nincs idő, keljen fel, utána majd folytatja, a királynak szólok, hogy tartsunk egy nagyobb pihenőt - biztosítja a lándzsás férfi, aztán észrevesz minket, meglepetten vonva fel a szemöldökét. - Szomszédos csapatból? - érdeklődik, mire Altevar megvakarja a fejét, és válaszol.
- Igen, mondhatjuk, a társnőm megsérült, de majd a következő hullám után megnézetjük. Talán nem olyan súlyos -néz rám, hogy alátámasszam.
- Jól van, csoport szélére kerültök, ha nagyon súlyos a sebesülése - bök felém. - Akkor maradhat beljebb, de legyen résen! Nem tudhatjuk, mire képesek.
-Nincs annyira komoly bajom, még bírok pár dögöt kaszabolni -nevetgélek egy picit, majd a parancsot megkapva bólintok és belekarolva Altevarba megyek a csapat szélére -legalább mi maradjunk együtt, amíg ennek vége lesz okés? -mosolygok rá, miután beálltunk a sorba. -remélem most nem ilyen savas cuccok jönnek -veszem le a hátamról a tőreimet, felkészülve a harcra. Persze lehet okosabb lett volna, ha azt mondom nem tudok harcolni, de valószínüleg Altevar hamar rájött volna a csalafintaságra és a végén még nem dícsérne annyira az este folyamán…
Altevar jócskán megilletődik, mikor belekarolok, de a kérdésemre azonnal visszatér a lélekjelenléte, és lelkes vigyorral a képén bólint.
- Persze. Úgyse voltak társaim - vonja meg a vállát. - A jelek szerint akkor neked sem - néz rád kíváncsian, következő megjegyzésemre pedig kellemetlenül fog rá kardjának markolatára, előhúzva a fegyvert. - Hát én is - nyújtózik a menetirányba, ahonnan már hallani a csaholó, vinnyogó, vonyító dögöket. - Amennyire látom, elég gyorsak... Kellemetlen lenne, ha még savat is köpködnének - ereszkedik vissza a helyére.
Még van egy kis idő, addig a katonák rendeződnek, a törpék kissé türelmetlennek bizonyulnak, de annál lelkesebbnek, hogy koponyákat zúzhatnak. A kardforgatók és lándzsások mögé beállnak az íjászok és mágusok - mindenütt ezt a felépítés látható.
- KÉSZÜLJ! - kiált a csapatvezető, aki ugyanúgy benne van a sorfalban, viszont a kutyák számára váratlanul is később érkeznek valamivel. Nem mintha sok különbséget tenne, de valamit kiszúrok a távolban: az éjszaka szekeret őrző griff késlelteti a dögök támadását, csomó vinnyogó és fájdalmas üvöltést előidézve, majd a széleken tartózkodó csapatok körül pedig elsuhan.
-Nem nagyon, csak pár ismerős arc, de van ennek oka is ám... -mielőtt folytatnám azonban meghallom én is a vonyítást -Azt hiszem kezdődik a tánc -mert hát ez annak számít, csak elég halálos, aztán nem sokra rá meglátom a griffet felettünk elsuhanni, amire Altevar tátja csak a száját, bár én már jól ismerem azt, hiszen alig pár órája még kellemesen szundítani láttam:
- Én egész végig szartam attól a dögtől, hogy elszabadul - mondja halkan, és nehéz lenne megmondani, hogy bolondnak tartja a lovasát, hogy erre vetemedett, vagy mérhetetlenül örül, mert ez plusz erő a saját seregnek.
-ha tudnád, hogy az egyik ismerősömé... -mondom neki, miközben már minden izmomat felkészítettem a harcra.
Zavarodottan és hitetlenkedve mered rám, aztán vissza a griffre, majd megint rám.
- Jóságos ég, akkor viszont nem maradhatunk le - jelenik meg egy lelkes vigyor a képén, és nemsokára jönnek a dögök.
- ÍJÁSZOK! - halljuk a csapatkapitányt, és sajnos kellően nagy a hangzavar ahhoz, hogy a hátul lévő gyógyító morgolódását halljuk, és meglehetősen fura is, ahogy egyedül üldögél hátul és magának magyaráz.
Mindenesetre az íjászok készenlétbe helyezkednek, nyílvessző már a megfeszített idegen, és amint kellően közelre értek a dögök, lőnek. Rengeteget eltalálnak, ahogy sáskarajként jönnek a kutyaszabásúak, és ha valaki el is véti a célt, akkor egy másikba jó eséllyel beletalál. Rengetegen buknak is fel így, Altevaron érezni a feszültséget, ahogy nézi az egyre közelebb és közelebb érkezőket., nemsokára pedig jön is a kiáltás.
- KARDFORGATÓK, LÁNDZSÁSOK, KÉSZÜLJETEK! - ezt már nehezebb kihallani, ahogy a környező csapatoknál is elindultak a küzdelmek, de még szerencsésen hallani a saját vezetőnk hangját, erőteljesebben, mint a hangos háttérbeli csatazajt.
Mivel szélen vagyunk, ezért jól láthatjuk, amint kerülnek a dögök, oldalról próbálva betámadni az egészet, az íjászok pedig parancs nélkül is figyelnek arra, hogy a csapat gyengébb részein ne legyen túl sok az ellen, de legfőképp a hátukba ne kerüljenek.
- Figyelnünk kell majd hátra is - vet egy gyors pillantást a csapat végére, ahol a gyógyító még mindig tök kényelmesen üldögél és hibbant nyugalommal szemléli a felszerelésének darabjait, bizonyára ellenőrizve azok meglétét.
- Már csak azt remélem, hogy az a nő érti a dolgát - morogja, és már jön is két-három szörnyeteg. Altevar lelkesen indítja a kardját, hogy nagyot lendítve lecsapja a felé tartónak a fejét, viszont az még idő előtt átugrik, így Altevar nagy lendülettel vág bele a földbe. A korcsfajzat nemes egyszerűséggel átugrik a társamon, viszont messzire nem jut, mert az egyik hátrébb lévő íjász beleenged egy nyilat, kilökve a szörnyet a csapaton kívülre. Altevar ugyanakkor egy pár pillanatra leengedi a védelmét, ahogy próbálja az egyensúlyát visszaszerezni és kardját is visszaemelni, így óhatatlanul is jön felé egy kutya.
-Nem kéne valóban nagyon lemaradni, de nem hiszem azzal a döggel tudnánk versenyezni... -mutatok a tőrömmel rá a griffre még korábban a harc előtt, miközben már hallom az ordítozást. Az előző harcokból tapasztalva olyan sunyi mocsok állatok, hogy valahogyan biztos voltam benne, hogy nem a front fogja elszenvedni a teljes hordát, hanem mi is kapunk nem kevés munkát. Nem is tévedek nagyon, hiszen miközben a gyógyítót nézegetjük pár kutya jön felénk, egy át is ugrik az új társam felett, míg aztán ő visszanyeri az egyensúlyát egy másik ugrik neki. Ezt nem hagyhatom, így elé állok. -Vigyázz! -szólok közben és egyik kardommal védeném a támadását a kutyának, míg a másikkal próbálom leszúrni amint adandó lehetőségem van.
Ahogy próbálom kivédeni a támadását, gyorsan rájövök, hogy el fog sodorni, így magam elé rántom a másik kezem is, hogy ne legyek védtelen, miközben a lendülettől akaratlanul is a dög alá esek, akinek fincsi nyála a vállamra csepeg. Pánikra azonban semmi ok, jön Altevar, előbb lábbal taszítva egyet a dög oldalán és csak utána vágva bele a kardját a gerincébe, meglepő könnyedséggel törve azt ketté. A férfi maga is megilletődik, egyértelműen nem hiszi, hogy ennyire erős lenne, mondjuk a törpék ellenére nincsen. Eszelős röhögéssel vetik bele magukat a küzdelembe, üvöltve lendítve nagyokat a pörölyeikkel, hangosan számolva, mennyit öltek meg, lényegében versengve egymással és még inkább felnyomva a harci lázt.
Altevar gyorsan nyújtja a körpajzsos kezét, hogy felsegítsen, és egy rántással már ismét talpon is állok, ám újabb veszély fenyeget minket; én jól láthatom már most, hogy Altevar mögött van egy dög, aki nagyon gyorsan jön, hogy a vállát megkóstolja, viszont félúton a mozgása merevvé válik és inkább tűnik úgy, hogy már csak a lendület viszi tovább a testét.
-Köszi. -mosolygok rá, miután felhúzott, de nincs időm tétlenkedni a közeledő állat miatt, így megint mint őrült védelmező lököm picit arrébb és lépek elé a dögnek, de amint látom, hogy mintha kővé dermedt volna úgy jön, akkor megszólalok és a merev testét azért a biztonság kedvéért leszúrom : -Mi a fene?! -nézek rá utána, majd Altevarra nézek: -Figyelj ám mert nem mindig fogok tudni eléd ugrani -mondom neki ugratva.
Viszonozza a mosolyodat egy biccentéssel, kissé hátratántorodva a lökésedre, elégedetten vigyorodva el, hogy még egy szörnnyel végeztünk.
- HAT! - hangos röhögés érkezik a törpék felől, és még hallunk egy újabb súlyos csapást és vinnyogást.
- Majd megpróbálok én is eléd ugrani - vigyorog rám, ezúttal észrevéve, hogy jön egy dög, így a pajzsát megemelve áll ellen a fogaknak, lábaival erősen támasztva, és egy lökés megkísérlését követően a lény pillanatnyi hátratántorodásával le is csap a fejére, kinyúvasztva egy újabb bundának nem épp való szörnyet. Felém is jön egy szörny, viszont ő teljesen ignorálva engem átugrik feletted, hogy az íjász-mágus csapatrészt zaklassa - és nem ő az egyetlen. Pár másik is beszivárgott a másik oldalról, akikkel igyekeznek elbánni, a mágusok és íjászok ugyanúgy próbálják a dolgukat tenni.
-NYOLC! -felelem a törpéknek hangosan, mert miért ne? aztán ahogyan a kavalkád egyre durvább nézek végig a tömegen, látva, hogy átugranak felettem valami eszembe jutott: -fedezd a hátam kérlek addig én az íjászokat segítem! -fordulok is hátra, ha benne van és támadom aki átugrott felettem, majd a többit is, ha valami nem zavar meg.
- NYOOOLC????? - néz elképedve a törpe a hang irányába, és a társa üti le azt, aki megtámadná a döbbent törpét.
- Most már nekem is nyolc! - vihog a képébe.
- A pokolba, nem maradhatok le! - emeli máris a fegyverét, hogy újabbat sújtson.
Altevar, amint végzett a saját dögével, futólépésben jön, hogy támogasson. -KILENC -kontrázok rá poénból a törpére miután közelebb menve a döghöz levágom azt is, azaz csak a hátába vágok, amitől viszont ingerülten felnyüszög, és hátrafordulva próbál belém kapni, fogaival megharapni, de a nyakát keresztülfúrja egy nyílvesző, így szédelegve terül el. Az íjász, aki lelőtte, teljesen kétségbe van esve, bár kifogástalanul teszi a dolgát, látszik rajta, hogy nagyon abban a hitben van, nem fog senki sem élve kikerülni innen. Hallom, ahogy Altevar is küzd, egyik dögöt irtva a másik után, hallom azt is, amint az íjászok közül az egyik hangosan felüvölt, amint a lábába harapott egy félig döglött jószág, akinek a hátsó fele már régen lecsapva, de még mindig mozog. A mellette lévő nemes egyszerűséggel lövi fejbe a szörnyet, mire a sebesült íjász a földre esik, a másikat pedig egy újabb szörny veszi célba - hátulról -, és ezúttal az ő kiáltása hallatszódik, amint rávetődik.
Látva, hogy beljebb mi folyik hátra szólok Altevarnak: -Beljebb megyek, mert ott rossz a helyzet! Vigyázz magadra! -majd lépek is beljebb, hogy segítsek az íjászoknak, és pár okosságot, amit kalózoktól tanultam mondok nekik: -A nyilakkal, mint tőrrel tudtok szúrni és az álkapocsba szúrva nem tudnak majd úgy tartani! -mondom nekik miközben az egyiket megpróbálom lemészárolni a nyakánál: -Ja és a nyaknál még jobb! -szólok utánuk mégegyszer.
- Te is! - hallom még messzebbről meg Altevart, ezzel tömören bele is egyezve, hogy beljebb megyek, bár van épp elég dolga a mészárlással. Akik hallották, íjászok, azok biztos fontolóra fogják venni a javaslatom, bár nem biztos, hogy mindegyikben lesz annyi bátorság, hogy képesek is legyenek megtenni és felülírva az ösztönös menekülést lépjenek fel támadólag.
Az íjászon lévő dögöt gyorsan kinyírom, a nyakát felmetszve ömlik belőle a vér - szerencsétlen íjászra -, és a teste is hamar elnehezedve esik rá, mire az íjász felnyekken, de legalább él. Nem is szól semmit, csak ha képes lesz felvergődni, akkor köszöni meg, bár előbb még engem lök félre egy másik íjász, így elesünk, az íjász éppen rám... Egészen romantikus pillanat lenne, ha nem csorogna róla a sár és a vér kellemetlen egyvelege és ha mondjuk nem ő lenne, hanem Altevar. Ehhez még az is hozzá jön, hogy aki rajtam van, az izzad a félelemtől, és nem is marad rajtam sokáig; lekászálódva rólad reszketve nyúl egy nyílvesszőért, még csak nem is fáradva a felsegítésemmel. A gondolatait bizonyára túlságosan leköti a rettegés.
Sikerül még kettőt leszednem viszonylag zökkenőmentesen, és a csapat belső fele nagyjából biztonságosnak mondható. Talán egy meglepetés ér, ahogy egy üvöltő alak közeledik, nem is akárhogy; szinte repül, aztán beesik a csapat közepébe pörölyével, de azzal a lendülettel már fel is pattan a helyéről dühödten.
- ENGEM NEM DOBÁLHAT SENKI! - üvölt a törpe és egy harcikiáltással megy vissza a csata hevébe, bizonyára hamarosan leszerelve azt, akinek volt mersze a dobálásához. A törpét követem pillantásommal és szépen vezeti Altevar felé a tekintetemet, aki épp mellkason szúrja azt a lényt, amelyik neki támadt. Erősen zihál már, csurom vér, de valószínűleg nem az ő vére van rajta, ahhoz túl sötét a színe. Mindenesetre eléggé úgy tűnik, hogy támogatásra szorul, vagy legalábbis szívesen venné, még ha egy szórakozott mosoly ott is játszik az arcán, ahogy a lelkes és fáradhatatlan törpét látja visszajönni a csata hevébe. Így hát látva a szorult helyzetét odamegyek Al-hoz és segítek neki.
- Látom, minden rendben ment - jegyzi meg, miközben a törpe üvöltve lapít ki még egy dögöt, viszont célpontba veszi egy másik, akit valószínűleg nem lát, mert csak elégedetten rázkódik a válla, ahogy röhög az egyszerű győzelmén. Al viszont, mivel nem érne oda időben, fogja a fegyverét, és a dög felé dobja, viszont a fegyver a markolattal ütődik a szörnynek, mire az idegesen felmorranva fordul felétek.
- Ó, basszameg, ezt elrontottam... - sápad el, és a dög megindul felénk. - Én kivédem a pajzsommal, addig te le tudod szúrni - mondja nekem.
-Rendben persze, és tőled sem vártam kevesebbet nagyfiú -kacsintok rá, majd ahogyan a kardja eltalálja a dögöt bólintok a tervére és felkészülök. A tervének megfelelően megvárom amíg a pajzsának esik és a tőrömmel ekkor próbálom meg az oldalát megszúrni.
Alt kis híján fellöki a dög, ahogy nekivágódik a pajzsának, és ahogy a tőreimmel támadok, a dög felvonyít, ám oldalról ért támadás nem bizonyul halálosnak. Szerencsémre a tervem pontosan erre épített: szóval a másik tőrömmel a fejét célzom meg, úgy hogy a lapjával ki tudjam védeni a harapást, eközben a másik tőrt erősen meghúzom a bestia vége felé így vágva ketté az alsó testét. A belsőségek a földre esnek, szóval nagyon fincsi, cuppogó hanggal végződik a mozdulatom, a dög meg még felüvölt, hátrafeszítve a fejét, Al pedig a pajzsa szélével üti be a koponyáját.
- Elmegyek a kardomért - mondja Al, elismerőleg biccentve még, ahogy a bestia elterül a földön, és rohamléptekkel indul a pár méterrel odébb lévő fegyvere felé. Persze nem hagyva most már magára az én társamat így ahogyan békésen megyünk tovább a csata közepén, láthatjuk, ahogy a törpék egy-egy ütéssel elrepítenek egy-egy jószágot, és már tök közel van a kard, mikor azonban oldalról betámad minket egy dög. A karomba vájja a fogait, rántva magával jóval odébb, így meg is húzza a karomat, viszont kénytelen elengedni, ahogyan a hátára érkezik a földön, gurulva egy kicsit tovább, és már tápászkodik is fel, hogy torz morgás kíséretében, amolyan farkasosan és óvatosan közelítsen meg téged.
- SYLLA! - kiált Al, megtéve felém egy lépést, ugyanakkor meg is torpanva egy pillanatra, hiszen kard nélkül sokat nem tud segíteni.
A harapás fáj és hirtelen meg is ijedek a dögtől, de amikor elenged és a hátára esik én egyet hátrébblépek és megrázva a fejemet űzöm a fájdalmat egy időre el, a két kezemet úgy tartom, hogy a pengék magam előtt védekezve X alakot formáljanak és mivel nem esik túl jól a kezem mozgatása egyik kezemnek így azt helyezem hátrébb, ha esetleg ugrani akarna, akkor a szemére célzok hátha sikerül megszúrni, míg a másikkal félre próbálom majd ütni, hogy ne tudjon megint rám harapni.
Felkészülök, hogy védekeznem kell, már látom, ahogy jön a dög, és ahogy felém ugrik, az ugrás közben belerondít a törpe a képbe a pörölyével, amivel akkorát sóz a dögre, hogy szilánkosra töri a csontjait. Köp egyet a hullájára, és felém néz.
- Tizenhét. - aztán nevetés, majd észreveszi, hogy mögötte van még egy ellenfél, azt viszont törpetársa intézi el.
- Tizenkilenc! - mondja a másik, mire az elsőnek teljesen kivörösödik a képe haragjában. Egy pillanatra megnyugodok, viszont nemsokára hátulról löknek fel; félig Al lökött fel, félig a pajzsának csapódó szörny, és sikeresen megbotlik a lábamban - vagy a saját lábában? -, így mellém esik, de erőt is vesz magán, hogy felülve a felénk rontó nyakába beleszúrja a pengéjét.
- Jól vagy? - kérdezi, és megkörnyékez minket még egy dög, viszont az már egy íjász szedi le. Al biccent egyet a nyíl tulajdonosa felé, aztán felsegít engem.
-Nekem izé... már nem számolom olyan sok -nevetek én is a törpével egy pillanatra, majd nézem, hogy mi történik. Már nem az első alkalommal esnek nekem, és most szerencsére nem agresszív alkalommal, hamar azonban kiderül az is, hogy melyik ember esett nekem: Al az: -Persze, de mostmár tényleg kelleni fog egy felcser.... -mondom neki sóhajtva, miközben nyújtom a kezemet, hogy felsegítsem. -Veled minden rendben?
- Talán egy csontrepedéssel megúszom, amennyit használom a pajzsot - nevet kínosan, kézfejével elmaszatolva a vért az arcán, aztán elsápad. - A gyógyítóval mi van? - kérdezi, körbenézve, de nem találva sehol. Egy kicsit lazíthatunk, mert a törpék a hangoskodásukkal kellően magukra vonják a dögök figyelmét.
- Nem kéne pont a gyógyítókat veszni hagyni, egyébként se tűnt teljesen normálisnak, de amíg jól végzi a dolgát... - magyaráz inkább csak magának. - Nézzünk körbe, azok ketten elbírnak az itteniekkel, egyébként is kezdenek fogyni - bök a törpék felé, aztán még körbenézve.
-Hát igen, bár azt sem tudni egyáltalán miféle, lehet csak elment messzebb, hogy ne okozzon nagy bajt nekünk... De igazad van keressük meg! -és elindulok Allal.
- Nagy bajt akkor okoz, ha elmegy. Nem tűnt olyannak, aki harcolni tudna - indul meg lendületesen, kutakodva, de nem kiáltva, és ahogy nézelődünk, az egyik dög mozogni látszik a csoport nagyon hátsó részén. Al meg is emeli a kardot, hogy a következő pillanatban beleszúrja, viszont kinyúlik alóla két teljesen emberi kéz.
- Mi az ördög...? - fogja a kardot, és a pengéjével próbálja kicsit félrelökdösni a hullát. Nagyon koncentráltan figyeli, ki vagy mi van alatta, mert nem tudhatja, miféle meglepetésben részesülhet, viszont nem onnan érkezik a meglepetés, hanem egy rohanó dög felől, aki vállon csípi Alt, akinek meglepetésében kiesik a kezéből a kard. A dög a földre taszítja őt és belemélyesztve a fogait, a férfi kiáltása pedig nem maradhat el, bár van annyi lélekjelenléte, hogy a szemébe nyomja felszabadult kezének ujját, ezzel meghátrálásra kényszerítve a szörnyet. A dög visítva kezd hátrálni, elengedve Alt, aki felülve a vállához kap, egy pillanatra hátrál, és mikor nem érzékel veszélyt a dög felől, a kardját keresi, ám az eltűnt, mint a karok is, a mocorgó hulla viszont még mindig ott van.
-Minden rendben jól vagy?- kérdezem Altól miután sikeresen elvágtam az őt támadó kutya torkát.
-Hát... Jobban, mint te - ereszt meg egy mosolyt felém. - Vigyázz azért... Még a végén kiderül, hogy ezek a dögök magukkal hordoznak valami mást is, hogy kétszer kelljen megölni őket... - morogja aztán Al, feltápászkodva a helyéről, kezét vérző vállán szorongatva.
-Hát csak nem rendesen démonok... -mondom Alnak meglepetten az ötletét hallgatva, hiszen a javukat annyira szét daráltuk, hogy semmi nem marad belőlük ami újjáéledhetne. -nem tudom téged azért jobban megkaptak most nem? -aggódóan kifejtem felé a véleményemet.
- Majd meggyógyul - vonja meg a másik vállát. - Nem lesz gond - biztosít Al eközben feszülten figyeli, ahogy megemelem a hullát, viszont teljesen elképed, amikor a kettyós nőszemély jóformán kiugrik az eddigi búvóhelyéről, a kardot úgy megemelve, mint egy kalapácsot szokás, de nem sújt le.
- Ó... Vége van már? - kérdezi a nő, aki a dög alatti rejtőzés miatt csupa kosz és bűz és vér.
Ezt a dolgot csak egy kicsit javítja, hogy megtaláltuk a nőt, aki nos.... kevésbé illedelmesen nézett ki: -Jézus Máriám, mi a frász?! Hogy lehet képes ott lent maradni! -mondom neki halkabban a kiakadásom ellenére is, hiszen még javában folyik a harc -Ami azt illeti még nem, de nem tudtuk mi van magával és önt kerestük. -fejtem neki ki.
- Te jó ég... – motyogja Altevar.
- Túlélés, leányom, túlélés - bólogat, és odébb dobva kezdi el leporolgatni magát teljesen feleslegesen, mert a kosz egy része nedves, így csak jobban elkeni magán. - Nem harcolok, hát elbújok - magyarázza, miközben Al lassan felveszi a kardját.
- Végül is... - szorít rá a markolatra, aztán visszafordul a csatározók felé. - Szerintem a többit megoldják - néz rám. - Mit szólnál, ha a többiek előtt kerítenénk sort a gyógyulásra? - érdeklődik, míg az anyóka a kiskésével levág magának a dögből valamennyit és elrakja egy üvegcsébe, illetve a frissen levágott lénynek a vérét is begyűjti.
-Nem ellenzem, de azt hiszem a dögöket éppen lehámozó nőnek is van ebbe beleszólása nem?-kérdezem az egyre jobban gusztustalan nőtől.

Amrekth

//Rekt szokásosan káromkodik, szóval... úgy tessék olvasni //


Alig áll vissza a helyére, már készülhet a következő fordulóra. Kurva jó, ez hiányzott neki. Kedődött neki az egész hancúrozás az unalommal, aztán az égő tökökkel, mert volt mersze egy kis humort vinni oda, ahol valószínűleg fingja sincs senkinek, mi a vicc, aztán felkapják a levegőbe, mert végre felismerték gyönyörűséges kisugárzását és kifogástalan személyét, más kérdés, hogy pont olyan, akire egyáltalán nem kíváncsi. Most meg ezek. Már most elege van, de azért reméli, az a rühes gebe a táborban jól van, azért egész kényelmes volt rajta utazni. Csajok előtt nagyon nem dicsekedhet vele, de majd mással, ó... majd mással, igen...
Egy pillanatra megint megjelenik a perverz vigyor a képén, ahogy elképzeli diadalmas visszatérését, ahogy rózsaszirmokat dobálva istenítik őt, mint megmentőt és nélkülözhetetlen egységet, a nők a lábai elé borulnak és mindegyik őt akarja. Még talán halkan fel is kuncogna, ha nem indulna be az akció; Freia parancsainak és csapatfelállításának meghallásával visszatér a valóságba, erősen markolva meg a kezében lévő tőröket, oda állva, ahova kell. A figyelmét nem kerüli el a vonyító, nyüszögő dögök hangja, akiket az egész sereg körül végigszárnyaló griff úgy söpört félre, mintha valami hatalmas lápvidéki dög tarolt volna végig rajtuk. Egy darabig elkerekedik a pillantása, mert bár az előző küzdelemnél is látta a jószágot, meg egész úton azt figyelte, mikor fog őrjöngeni az állat ennyi jelenlévővel körülötte, teljesen fegyelmezett volt, intelligensnek tűnt és engedelmesnek. Nade persze, kinél is van? Nyilván egy gyomzabálónál! Ráadásul még valami bolond össze is melegedett vele! Fuj! Hát hogy lehet bárki is képes erre? A sötételfek a legszebbek, nekik vannak a legkerekebb, legcsodálatosabb idomaik, minden másik faj tagjai elbújhatnak szégyenükben! De legfőképp mellette, mert hát ő mindenek felett áll szépségben és személyiségben egyaránt, mindenki maga körül megtisztelve érezhetné magát, hogy egy ilyen isteni csoda közelében lehetnek.
Mindenesetre ő még kicsit hátrébb araszol, mert ő sem íjász, sem mágus, meglógni viszont nem mer, mert ezek a kutyafajzatok sokkal gyorsabbak lehetnek, mint ő, és semmi kedve kutyakajává válni, hogy aztán az ő csontjain cuppogjanak ezek a dögök. Lehet, nem lesz pont hátul a legbiztonságosabb, de legalább addig sem zavarja az íjászokat, és egyikük sem fog a tarkójába lőni VÉLETLENÜL, mert irigy csodálatosságára. Szóval marad hátul, amíg hősies hősiességére nincs szükség.
Csak fürkészi a környezetet, próbálja hallgatás alapján kitalálni, hol vannak már a korcsok, kiket kértek el és hol mennek a harcok, bár a kiáltásokból nem nehéz kitalálni, hogy az elülső csapatokat már elérték, mi több, nemsokára őket is, ugyanis az íjászok és mágusok nagyon készülnek. A mágiába még talán beszállhatna, mert beavatotti szinten van, de cseppet sem olyan erős, mint az azokat tanultaké, és nem is a mágia a fő lételeme. Egyébként is csak kimerítené, akkor inkább hasznosabba fekteti azt az energiáját, amit felemésztene a hülye bűvölgetés.
A feszült várakozás egészen addig megy, míg elkezdik őket körbevenni. Egy darabig azon gondolkodik, hogy beszáll segíteni valahogy védeni, de a fegyverrei abszolút nem arra vannak, hogy feltartson velük bárkit is; még mindig az a fajta, aki lesből támad és nem szemből. Egy darabig így magában gondolkodik és mérlegel, merre tovább, ám ahogy meglátja, hogy az orkok előreindulnak, el is vigyorodik elégedetten. Na, most válik igazi hátvéddé! A szó legszorosabb értelmében!
Össze is húzza magát, tőreit elrakja, lehajolva furakszik át a lábak és törzsek között, és az első sorokba érve pár futólépéssel elrugaszkodik a talajtól, és már az egyik ork vállán tartózkodik, ücsörög. Mondjuk az a melák állat, akit kiszemezett magának, majdnem lelöki ingerültségében és irritáltságában, mire muszáj átölelnie a nyakánál.
- Jóvanmá, csak jövök, hogyha a hátadba jönnek, akkor ne dicstelenül bukj el! Mégis milyen lenne az már? Egyáltalán nem orkos bukás, nem gondolod? – magyarázza gyorsan, mire az ork egy pillanatra elgondolkodni látszik, aztán egy morranással ráhagyja a dolgot. Ettől elégedetten elvigyorodik és felegyenesedik, mert úgy tűnik, az ork büszkeség kihasználása nagyon is jó döntés volt. Abból túl sok van mindegyik orkban, és ezekkel lazán meg lehet őket fogni. Sőt, ha akarsz valamit csinálni, csak úgy kell csavarni minden szót, hogy az ork büszkeségre és becsületre legyen visszavezethető.
Más kérdés azonban, hogy így ő maga is bekerül a harc javába, de legalább Freia sem fogja azt hinni, hogy használhatatlan, és talán még meg is hálálja. Legjobb lenne egy ágyas hála, persze erről csak ábrándozhat, az a boszorkány úgyse fog behódolni pompázatos és káprázatos személyének. De majd egyszer!
Az orkon nem épp a legkényelmesebb az utazás, nagyon kemény minden egyes lépése, ráadásul ahogyan folyamatosan lendíti azt a baszottnagy fegyverét, még annyira kell figyelnie az egyensúlyozásra. Viszont legalább tuti a védelem elölről és nem kell a csapat seggében ezerfelé figyelnie, így végeredményben ez egy egészen jó döntés volt tőle. Párszor kis híján leesik róla, és az ork mit sem zavartatva magát folytatja zúzófegyverének lendítését, amiben sok hála nincsen, az érkező dögök részéről legalábbis semmiképpen sem, ugyanis aki a tüskés fegyverének útjába kerül, az úgy repül, mintha egy bazinagy pofont kapott volna, a torta habjaként néhány csont eltörésével. Kárörömmel figyeli azt a pusztítást, amit ez a néhány melák és az előreküldött hullák művelnek, kiélvezve, hogy semmi dolga sincsen, aztán beüt a szarvihar, természetesen. Mert hát miért is pont őt kerülné el?!
Csak a szeme sarkából pillantja meg azt, aki hirtelen az ork egyik lendítése után megvetve lábát löki el magát a talajtól annak érdekében, hogy az ork válláról a nyakát elkapva lelökje a földre, és nem is sok híja van, hogy drága, szépséges nyakacskája ennek az undorító korcsfajzatnak a fogai közé kerüljön. Egy üvöltéssel kapaszkodik bele az ork nyakába, átlendülve a másik oldalra, és a szörnyhöz közelebb eső kezét meglendítve kicsúszik a tenyerébe a fegyvere, amivel bosszúból felszántja a szörny oldalát.
- Ezzel se lesz sok gondjuk az íjászoknak – morogja, viszont az árnak nincs vége, egyre többen döntenek úgy, hogy hátulról vagy olyan helyről támadnak, amit az orkok nem tudnak azonnal hárítani vagy nem vesznek észre. Úgy tűnik, mégis akcióztatnia kell magát, nem nyaralhat, mint egy vén fasz, aki az élete nagy részét már leélte, és már csak pihen Zevadar tengerpartjai valamelyikén a kurvanagy hidegben.
Általában úgy intézi el a dögöket, hogy lendülve egyet félrerúgja őket, és csak akkor nyúl a tőrhöz, mikor olyan magasságba kerülnek, próbálva azt is elkerülni, hogy bárhol megharapják ideiglenes barátocskáját, mert nem akarja, hogy lényegében a fülébe ordítson, mert sem megsüketülni nem akar, sem a vérszemet kapó ork hirtelen mozdulataitól leesni. Sokat így viszont nem öl meg, de kellően elkábít ahhoz, hogy vagy az ork egy újabb lendítéssel bezúzza a koponyáját, vagy egy csoportbeli íjász a dög pillanatnyi megtántorodását észrevéve lelövi. Jónak mondható így a csapat összhangja, bár bizonyára Freia folyamatos üvöltözése is hozzájárul ehhez.
Mielőtt megfogalmazódhatna benne egy kárörvendő gondolat, az egyik büdös korcsfajzat úgy dönt, megkóstolja a köpenyét, folyamatosan rángatva azt, ő meg nem győz mozgó, harcoló orkba kapaszkodni. Először csak egy artikulálatlan üvöltésre telik tőle, amíg sötételfesen markolgatja az izomagy izmait, szinte már masszázst adva neki, de hát bassza meg, hát mi ez?!
- A DÉMONOK BASZNÁNAK MEG, TE...! – káromkodik, és a lábaival rúgkapál, hátha fejbe tudja ütni a dögöt, de egyelőre csak a levegőt rugdalja, mint valami ügyetlen csecsemő. Hát ennyit a dicső szerepről, pedig eddig túl menő volt ehhez a csapathoz, most meg?! Áh, picsába!
A köpenye aztán hirtelen enged, mire meglepetten fordul hátra, egy pillanatra elhallgatva.
- Pff, meg is érdemled, te anyabaszó! Csodálatosságom piszkálásával saját magaddal baszol ki! – röhög az orra alatt, aztán a nyilat észrevéve néz fel a még feléjük forduló Freiára, és bár nem nyűgözi le túlságosan, hogy jön neki eggyel, pont ennek a boszorkánynak, azért odaüvölti: - KÖSZ, FŐNÖK! – int egyet, aztán visszafordul az orkocskája felé, bár a kilátás nem a legszebb a korcsfajzatokkal, sőt. Az elöl lévőket, ha nem csinál valaki valamit, akkor le fogják nyomni, aztán neki is annyi, ha az utaztatója kipurcan. Kurva életbe, ő nem erre vállalkozott!
Kellemetlenkedve préseli össze a száját, ahogy hallgatja és látja, miként harapnak bele a melákokba a dögök és hogyan üvöltenek fel a hirtelen fájdalomtól, aztán végül dönt. Ha védtelen marad, az rohadtul nem jó, így muszáj magára vonnia a figyelmet, mert hátulról támogatás, amíg az oldalról érkezőket le nem aprítják, aligha fog érkezni. Mély levegőt vesz, aztán lepattan, és úgy üvölt, hogy a torka is belefájdul, de ezzel biztos magára vonja néhány korcsfajzatnak a figyelmét. Na meg persze tökéletességéről nehéz nem tudomást venni, így aztán végképp garantált tervének sikere, futni meg tud, és...
Hát fut is.
- FASZOOOOOM! – veszi elő minden sprintelős erejét és úgy rohan, mint talán soha életében, nehogy véletlenül egy beleharapjon a seggébe, mert az aztán nem lenne jó buli. Előbb a tökei bánták, most meg a hátsója? Köszöni szépen, nem kér belőle, abból főleg nem, hogy esetleg egy aszott öregasszony arcával rendelkező dög tegye meg ezt, na, hát akkor biztosan rémképekkel küzdene élete végéig.
Nem mer hátranézni egyáltalán, így is úgy kell kacsáznia vagy ugrándoznia a hullák felett, mintha egy akadálypályán lenne az egyik sötételf kiképzőtáborban. Bár ez igazából rosszabb, hogy nyár van, amin még az esőfelhők sem segítenek annyit – még ha érezhetően lejjebb is ment a napokhoz képest a hőmérséklet -, és ha megérzi futás után a hőséget, biztos beleájul. Ráadásul sötét ruha is van rajta, hát normális?! A démonok faszára!
Az életben maradás és a seggharapás elkerülésének vágya dolgozik benne egész végig, és mikor megpillantja az egyik katonát jelezni, már nincsen mögötte senki, olyan gyorsan fordul a csapat irányába, hogy kis híján felbukik az egyik földön fekvő hullában fordulás közben, na meg a bokájában is érzi, majd kibicsaklik. A lendület viszont még viszi tovább, így szinte berobban a csapat közepébe, ahol legszívesebben hanyatt dobná magát, ám még állva marad, mert nem tudhatja, honnan érkezhet még támadást, állva pedig gyorsabban és könnyebben reagálhat rá, mint fekve.
- Kurva élet… - zihálja, térdeire támasztott kezekkel, előrehajolva, és szinte sípol a tüdeje. Rohant ő már nem keveset életében, de a hozzászokásával és megedződésével már egy ideje nem fájtak ennyire a lábai, mint most, túltéve a saját képességein. – Nem jó hősködni, nagyon nem… - emelkedik fel, de érzi, majd’ összecsuklanak alatta a lábai, miközben a tőreit szorongatva néz körbe, hol tud még segíteni.
- De gondolj arra, hányakat menthettél meg a haláltól, Amrekth – szól Freia, és nem fogja most mondani azt neki, hogy néhány ork élet neki aztán nem kár, sőt, igazából senki élete nem kár, csak a sajátja. Ez viszont borzasztóan ellenszenves reakciókat váltana ki, és nem hülye, hogy maga ellen fordítson mindenkit, teljesen elzárva a húspajzsokat magától.
- Végül is… - bök ki ennyit nehezen, és egy kézbe véve a tőreit kezdi leporolgatni magát, na nem mintha annyira koszos lenne. Megkönnyebbül ugyanakkor attól, hogy most már biztonságban van a csapat közepén, és a fenevadak egyre nagyobb fogyatkozásával el is hagyja az erő, és leroskad a földre, még mindig hangosan zihálva, a démonokat elküldve a fődémon faszára, rájuk fogva a futás miatti tüdeje fájdalmát.
- Szép munka volt! – szól Freia, és ez jelzi számára a harc végét, legalábbis ennek a fordulónak a végét, mert hát még benn sincsenek a városban. – Ha itt kint ez van, mégis mi a fene lesz majd odabenn? – hallja Freiát, egyértelműen neki címezve a szavakat, mintha csak olvasna a gondolataiban.
- Hát nem csöcsök és formás combok – rázza meg a fejét nemlegesen, még mindig nagyokat véve a levegőből, lassan felülve, a város irányába nézve, még ha egyáltalán nem is látja annak falait és lerombolt épületeit. – De semmi jó, és a felhők se tetszenek nekem, tegnap sehol nem volt semmi az égen, mert ez a kibaszott emberi birodalom, ahol kurvára melegnek kell lennie. Azért remélem, nem lesz fasz és hagy egy kis időt, mielőtt továbbmegyünk, mert megdöglök – dől vissza a helyére behunyt szemekkel, nem félve attól, hogy esetleg most támadják meg. Valahogy semmi értelme nem lenne, ha ki akarják nyírni, akkor úgyis megvárják, míg a városban bukik el az egyik szörny által, és röhöghetnek a kárörömtől.

Rengeteg a halott. Elsősorban a nektek támadó szörnyetegek testei hevernek mindenütt, a tőletek elhullottak elenyésző számban vannak, de aki megtalálja egy-egy társát néhány döglött korcsfajzat alatt, az igazán elkeserítő lehet. Egyelőre pontos számok nincsenek, de hát miért is lennének? Még csak most tudtok feleszmélni az egész káoszból, abból, amin keresztülmentetek legfeljebb egy bő félóra alatt.
Az egész mezőt, ahol a küzdelem zajlott, beteríti a természetellenesen sötétlő szörnyvér. Minden harcolóra jutott ebből a sötét folyadékból, és az egész sereg megtépázottan áll, bár nem sokáig. A harcok ideiglenes végeztével, és mivel nem jön új hullám, rengetegen leroskadnak a földre annak ellenére is, hogy nem éppen gusztusos a belsőségekben, vérben és holtakban gazdag talajon feküdni – mindenki elfáradt és rengetegen megsérültek, többen súlyosan, mások kevésbé súlyosan, de kezelés híján lehet, elfertőződik. Kevesen maradnak talpon, azok is főleg az orkok és törpök, akik makacsságukról híresek, de néhány ember ugyanúgy álldogál, a többség így is próbálja kiheverni ezt a két kemény hullámot.
Ha körbenéztek, akkor a csapat élén az uralkodó áll a város felé fordulva. Csillogó páncélzata közel sincs abban a pompájában, mint indulásotokkal, és bár nehéz a távolság miatt kivenni, több helyen behorpadt, megkarcolódott, és őt is a többi katonához hasonlóan vér borítja több területen is, ám valószínűleg teljesen jól van. Ha esetleg figyelitek, akkor azt is láthatjátok, hogy az egyik alárendeltje, csuhájából ítélve mágus odalép hozzá, valamit megbeszélni. A szavakat nem viszi felétek a szél, legfeljebb az erdeiek használhatják ki a természettel való kapcsolatukat és úgy tudakolhatják meg, miről volt szó.
Ha a városra néztek, a falak mentén nem áll senki, és kísérteties némaság és mozdulatlanság ült a településre. Bizonyára a szörnyek elbújtak az épületek közé, és ott várnak titeket, persze kérdés, mennyi hajlandóság van bennetek a város megközelítésére a nap további részében, és még ebédidő sincsen, mégis talán úgy érzitek, olyan a közhangulat, mintha hosszú napok óta tartana a küzdelem. A kimerültség sok katona motivációját is vette mára, nem beszélve a korábban említett sérültekről, akiket ugyanúgy el kell látni, így a továbbhaladás megfontolandó.

//Ha az elfek kérdezősködnek a növényektől, akkor privátban továbbítom, mi hangzott el a király és a mágus között.//



Freia és Amrekth

A csapatod gyógyító híján csak pihenni tud, amíg a továbbhaladásra ki nem adják a parancsot. Az orkokban továbbra is dúl a harci láz, nekik nem volt elég, hogy több tíz koponyát bezuzhattak és még ugyanennyi gerincet törhettek ripityára. Súlyos sérülést alapvetően nem vélsz felfedezni senkin, viszont a lények idegensége miatt kérdéses, hogy mennyire lesz befolyással azokra, akik magukon viselik a harci sebeket, a mérgezést meg jó lenne elkerülni.
Kisvártatva láthatjátok, hogy megindul pár ember a király csapatából a különböző csoportok felé, egy a tietek felé is. Egy egyszerű katona az, akinek a páncélja több helyen is behorpadt és megsérült, de láthatóan komoly sérülése nincsen. Lándzsáját a földre verve húzza ki magát, ezzel tisztelegve Freia előtt, és elmondja érkezési szándékát:
- Az uralkodó a sebesültekre való tekintettel a visszavonulást javallja, hogy a nap hátralévő részében a gyógyítók a lehető legtöbb egységet rendbehozhassák. Ugyanakkor nem zárkózik el a beszélgetéstől, sőt, a nap folyamán szívesen venné a továbbiak eltervezésének megtárgyalását előre egyeztetett időpontn nélkül – jelenti neked, és ezzel egyértelmű lehet, hogy sem a katonái morálját nem akarja elvenni, sem reménytelenségbe taszítani őket. Az elmondottak alapján akár most is odamehetsz hozzá, ha beszélni akarnál, de akár megvárhatod, míg visszatértek a táborba és a sátránál tárgyaltok akár másokkal, akár csak ti ketten.



Isabella és Altevar

Az asszony csak dúdolgatva csapolja meg a levágott szörnyeket addig, amíg az üvegcséje meg nem telik a vérükkel. A kérdésedre is előbb Altevar ad választ:
- Hát... Ez a feladata, ha már harcolni nem harcolt, akkor legalább azt csinálja, amiért jött és amit kitanult – morogja kissé frusztráltan a vállsérülésétől, láthatóan teljesen jogosnak találva, hogy ők kerüljenek elsőként a gyógyítottak közé, ha már ők találták meg. Persze ettől függetlenül bizonyára átengedné az elsőbbséget annak, akinek az élete is múlhat rajta, de ti ketten se mondhatjátok el magatokról, hogy annyira kellemes a sérülésetek.
Az asszony a vér, szőr és hús begyűjtésével lelkesen toppan mellétek, mindent elhelyezve olcsó kelméi alatti övekre, ahonnan más rengeteg dolog lifeg, a babonás eszközöktől kezdve a hatásos növényi részeken át a gyógyító hatású kenőcsökig minden, bár közel sem nevezhető gusztusosnak a látvány ezzel a káoszszerű elrendezésével. Mindenesetre hamar eltűnik a vénasszony ruhái alatt ez a sokminden, így megpróbálhatjátok elfelejteni, mennyire bogaras is lehet.
- Visszamegyünk? – érdeklődik. – Volt egy fiúcska, akit ott kellett hagynom, mert jöttek ezek a valamik – néz undorodva az egyik hullára, aztán vissza rátok.
- Hát a harcok elülnek – fürkészi a kicsit odébb lévő csapatot, és már egyre kevesebb a csatakiáltás, a hátrébb lévő csoportok pedig már szusszannak is egyet, próbálva kiheverni az eddigieket, hogy képesek legyenek folytatni. Altevar aztán vesz egy mély levegőt, majd a nő felé fordul. – Menjünk akkor vissza, ha van súlyosabb sérült, akkor őt lásd el, aztán majd mi is sorra kerülünk – néz Isabellára. – Nagyon nincs értelme mászkálni, minden más gyógyító ugyanúgy elfoglalt lehet – pillant a nőre, aki elindul vissza a szétzilált csapatotokhoz, a férfi pedig megvakarja a fejét. – Hát nem mondom, azért egy elftől szívesebben venném a kezelést, vagy egy oawától... – morogja neked, aztán megindul az asszony után, néha hátranézve rád, ha esetleg lemaradoznál. A csapatnál aztán a nő nekilát a csapatfőnök utasítására a súlyos sebesültek ellátására; van pár kellemetlen eset, ahol az egyik katonának teljesen szétszedte az egyik korcsfajzat a lábát, míg egy másiknak az oldalán van egy csúnya sebesülés.
- Ehhez nem lesz elég az, amit én tudok – néz fel az asszony mogorván a főnökre a csapathoz visszaérkezés után egy kicsivel később. – Nem csodatevő vagyok, csak egy mezei gyógyító – teszi hozzá, a vezető pedig kissé frusztráltnak tűnik.
- Jó, és akkor kihez kéne vinnünk? – teszi fel némi türelmetlenséggel a kérdést, bizonyára nem akarva egyetlen társát sem elveszíteni. – Tud valaki bárkit, aki képes lenne ellátni? Nem nagyon vagyunk gazdagok elfekben, akik ilyen szinten tudnának gyógyítani – mondja, és valószínűleg egyről sincs tudomása. Altevar ekkor rád néz kíváncsian.
- Az a vörös az ismerősöd, ugye? – emlékszik vissza a csata alatt lévő társalgásotokra, halkan beszélve, mielőtt az aktuális csapatvezetőnek hamis információkat továbbítana. – Hallottam, hogy külön csapatot rendeltek ki köré, bár az indokokkal nem vagyok tisztában. Annyira értékes gyógyító?



Viridiel és Lashrael


A csapat nagy része a dögök legyőzésével és örömük kifejezését követően leheveredik, annyira fáradtan, hogy nem is érdekli őket már az a hulla- és vérrengeteg, ami körülöttük van. Gyógyítandókból természetesen nincs hiány, többeket nagyon csúnyán megharaptak lábon, karon, még oldalsérülésre is van példa nem egy, így egyikőtök sem unatkozik. Vannak olyanok, akik már sápadoznak a vérvesztesétől, őket Lash veszi kezelésbe, viszont Viridiel is tudja alkalmazni gyógyítói képességeit, még ha nem is olyan intenzitással, mint párja, ráadásul a válla is folyamatosan lüktethet ott, ahol a szörny megharapta. Harapásnyom nincs ugyan, mivel a páncél védte, de valószínű, hogy véraláfutásossá válik a nyoma.
Természetesen mindenki hálás nektek, amint kezdik érezni képességeitek kellemes hatását, és idővel Joavant is meg kell látogatnia valamelyikőtöknek, ugyanis ő is kapott egyet az oldalába, bár erről inkább Viridiel tud, Lashrael legfeljebb a katonáktól. A nagy gyógyítás közepette talán nem nagyon figyelitek a csoporton kívül zajló eseményeket, így lehet, váratlanul ér titeket a király csapatából érkező mágus, aki Joavan mellett megállva kezd el beszélni neki. Valószínűleg a közelben vagytok, de egyébként sem titkolt a szándéka:
- Az uralkodó a visszavonuláson gondolkodik, nem akarja kockáztatni a sebesültekkel való csatát. Inkább a nap további részében a gyógyítókat terheli, hogy akit lehet, másnapra rendbehozzanak, és holnap folytassuk a város visszavételét – tájékoztatja a fiatal férfi a tisztet.
- Hát nem mondom, hogy nem pártolom az ötletet... – néz végig Joavan a katonáin. – Én sem tenném kockára a sajátjaim életét – tekint vissza a hírhozóra. – Viszont ilyen haladással nagyon el fog húzódni... – tűnődik a katona, mire a mágus arcán egy mosoly szalad át.
- A király gondolt mindenre, nem kell félteni. Meglepően sokan jöttek, de gyorsan lépett erre is, így nem lesz gond – mondja megnyugtatóan a küldönc, mire Joavan is megnyugodni látszik, sőt, elégedett, hogy ilyen uralkodó fog apja nyomdokaiba lépni. Kissé a fejét rázza, olyan nosztalgiával a szemében, amivel azt mondja, milyen hamar felnőtt...
- Én a visszavonulást támogatom – tér vissza a tiszt a témára. – Nem tudjuk, mennyien vannak a városon belül, és bizonyára Olieth is tisztában van azzal, hogy a lehető legkevesebb veszteséggel kell ezt végigvinnünk, még ha időigényes is lesz – pillant az élen álldogáló uralkodó irányába. Ha valamelyikőtök mellette van, akkor rátok néz. – Gondolat? – érdeklődik, ám mielőtt megszólalhatnátok, még a mágus belekotyog:
- A király nem zárkózik el egy megbeszéléstől sem – jelenik meg egy halvány mosoly rajta. – Ti kiemelt szerepben vagytok a királyotok által, így Joavannal együtt tárgyalhattok a folytatásról a királlyal.

//Tiéd a döntés, Viri, hogy akarod-e gyógyítani Joavant, ebben az esetben van opció vele beszélgetni egy kicsit, ha akarsz. Ezt akár le is egyeztethetjük, de ha nem nagyon akarsz beszélgetni, akkor megköszöni a segítségedet és a mesélői mentén haladnak tovább az események.//

-Ez igaz, de akkor is azért ez durva…-válaszoltam Altevarnak, miközben a nőt fürkésztem. Persze az egészen egy cseppet sem javított, hogy az asszony valami elképesztően undorítóan nézett ki. Nem javított semmit sem a környék látványán, annak ellenére, hogy állítólag a gyógyítók tiszták és rendesek. Ha tudnám, hogy van más választásom, lehet azt használnám ki…
De persze semmi más nem jutott eszembe, és a seb pedig még mindig ott volt a lábamon és már a kezemen is. Király. Így hát amikor javasolja a sarlatán, hogy menjünk vissza, mert mások is vannak megsérülve kiül az arcomra az elégedettlenség. Miért is ne tenné végülis? Hiszen itt van előtte két sérült, de teljes egészében leszarja, valami fiatal fiúcskát akar megmenteni előbb, pedig nekünk kb egy perc lenne a gyógyításunk. Mindegy. -Persze végül is menjünk, mi simán kibírjuk, csak lehet, hogy halálos ezeknek a förmedvényeknek a harapása…-mondtam szarkasztikusan, hogy talán leesik neki, de semmi. Megindul visszafelé, mi pedig mögötte kullogunk, mikor Altevar megszólal. -Igen, én is kényelmesebben érezném magamat, kitudja mi a fene az amit ránk keneget.-válaszolom neki, majd amikor a többiekhez odaérünk a nő ismét dolgozni kezd. Persze így ránk már nem nagyon lesz ideje, ami miatt egyre dühösebb arckifejezés ül ki az arcomra. A dolgon egy kicsit enyhít, hogy Altevar és a vezető is az eszembe juttat valamit. Lashrael és Viridiel talán képes lenne gyógyítani, de kitudja, hogy segítene-e a páros ennyi emberen. -Nem rossz ötlet, de nem tudom hol vannak… A griffet sem láttam már egy ideje, de akkor elkéne mennünk megkeresni őket. DEE! Csak akkor hívjuk ide őket ha meggyógyítottak minket. Oké?-mondom neki, majd ha beleegyezik elindulunk megkeresni Lashraelt és Viridielt.
Ha pedig sikeresen elvergődünk valahogy a csapatukig, akkor pedig jól láthatóan dühösen megyek oda Lashraelhez, vagy Viridielhez, attól függően, hogy melyikűjüket látom meg előbb. Bár a tekintetem ellenére talán meglepheti a célszemélyt, hogy teljesen nyugodt és kimért a hanghordozásom: - Szia! Tudnátok esetleg nekünk segíteni? Ezek a kutyák alaposan összeharapdáltak minket és arra gondoltam esetleg ti tudnátok segíteni…

Lash még kap egy búcsúcsókot és egy ölelést, aztán útjára engedem, hiszen sajnos sebesültünk van bőven, valószínűleg nem is fogja győzni és előbb utóbb kidől, mert túlerőlteti magát. Ő sem pihent sokat a legutóbbi ütközet óta, ahogy jóformán senki., de ő közben még gyógyított is.
Lassan megmozgatom a vállam, egészen jól van. Persze fáj, biztos tiszta kék-zöld vagyok a fogak nyomának helyén, de nem tört el semmim. Nem is említettem kedvesemnek, különben most is engem pátyulgatna. Saját magamon is használom a gyógyító erőmet, aztán a könnyebb sebesültekhez indulok, hogy besegítsek, nem pazarolhatjuk az időnket, ki tudja mikor jön a következő hullám.
Épp az egyik katona zúzódását látom el, amikor meghallom Joavan hangját magam mellett nem sokkal, akihez a királytól érkezett egy futár, már ha jól veszem ki a szavaikból.
Felnézek és látom, hogy helyesek a megérzéseim, a király pihenést kíván elrendelni és ezzel csak egyetérteni tudok. Mindenki fáradt és sok a sebesült, még ha csak horzsolások és zúzódások, kisebb harapások is vannak többségben, de én is érzem magamon, hogy lassan a karom alig bírom felemelni és még egy ilyen véres csatát már kevesen bírnának ki.
Mivel Joavan vérbeli katona, nem csodálkozom a válaszán sem. A „melyik ujjunkat harapjuk meg” esete áll fenn.
Észre sem veszem, hogy visszatartom a levegőt, amíg meg nem hallottam a mágus szavait, amikor is megkönnyebbült sóóhaj hagyja el az ajkaim. Talán tényleg tudunk pihenni.
A tiszt is láthatóan ellazul és azonnal a katonái javát veszi elő, rábólintva a király tervére.
Meglepődve nézek rá, amikor a kérdése elhangzik, de rá kell jönnöm, hogy tényleg tőlem kérdezi. Mielőtt még válaszolnék a küldönc még tájékoztat minket a király másik óhajáról.
- Mindenképpen a pihenés mellett vagyok. Még egy támadást nem bírnánk ki és a gyógyítók sem lesznek képesek segíteni, ha a végkimerülésbe kergetjük őket. – állok fel a már meggyógyított katona mellől és lépek oda Joavan-hoz, akinek oldalán friss vér szivárog a páncélja résein keresztül. – Ha a királyt segíthetjük tanácsainkkal, ott leszünk. – biccentettem a mágus felé. – Vérzel és ezzel gyengülsz. Ülj le Joavan, megteszem, ami erőmből még telik. – lépek oda hozzá, ha megteszi és a seb fölé emelem a kezem, elengedve a gyógyító melegséget. – Ne vedd könnyedén ezeket. – figyelmeztetem. – A csapatodnak te vagy a példakép és a vezető, ha elvérzel, ők is elbuknak. Na meg neked kell megvédened a tünde király küldötteit. – teszem hozzá egy kaján mosollyal.

A puszinak szánt búcsúzás rövid csókba fordul, ami egyáltalán nincs ellenére; boldog megnyugvással viszonozza a vérmező közepén is, és hasonló hatással van az ezt követő ölelés is. Békére vágyva bújik férjéhez arra a rövid időre, aztán elszólítja őt a kötelessége és az, amiért eljött, és már látja, kin is kell és kin lehet segíteni. Azonnal a látszólag legsúlyosabb sebesült felé veszi az irányt, óvatosan hátrapillantva válla felett pedig látja, hogy Viridiel is kiveszi a részét ebben, persze csak a saját korlátain belül. Halványan és hálásan elmosolyodik, bár jobban örülne neki, ha inkább pihenne, mégiscsak ő harcolt, valószínűleg elég kimerült a folyamatos figyelésben és koncentrálásban. Nem lehet könnyű egyszerre mindenre ügyelni, nem tudva, honnan támadnak legközelebb...
Kissé elkomorodva telepszik le az egyik fekvő katona mellé - nem sokat törődve a vörös, koszos földdel, hiszen nem fog találni egy talpalatnyi területet sem, ahol a természet a maga tisztaságában pompázna -, miközben igyekszik kiszorítani a gondolatot a fejéből, miszerint a városban mégis mi várhat még rájuk. Bár lényegében taposnak a holtakon, amitől egyáltalán nem érzi magát, nem úgy tűnik, mintha kifogyott volna a lerombolt település a meglepetésekből, és már előre aggódik, mégis mit fog hozni nekik a közeljövő. Végül aztán a sebesülés láttán, ami cseppet sem szép, visszazökken a jelenbe, és azonnal a sápadt fegyverforgató sérülése fölé hajol, hogy könnyeivel tisztítsa meg a sebesült vérét, ha esetleg mérgező lenne bármelyik szörnyszülöttnek a harapása. Nyak és váll között érte őt harapás, és talán csak az a szerencséje, hogy nem harapta át az egyik dög a fontos erek egyikét. Maga a katona talán tudatában sincs sérülése súlyosságának, bizonyára a harc és a folyamatos tompulás a gondolkodását is teljesen elködösítette, de az ilyenek most úgyse fontosak. Csak az számít, hogy minél több életet menthessen meg, és ez most egy ilyen.
Erősen koncentrál, hogy a sebesülést a lehető legkorábban összébb húzza képességével, megakadályozva a férfi teljes elvérzését. Bizonyára bele fog telni némi időbe, mire teljesen regenerálódik; a vérveszteség nem egy olyan dolog, amit ő tudna kárpótolni a varázserejével, és így esélyes, hogy egy tagot cserélni kell a csoportból. Aztán lehet, van még több is...
Talál olyat, akinek az oldalán van nagyon csúnya harapása, azt is hamar kezelésbe veszi, és ez a katona kicsit élénkebb, mint korábbi társa. Ő halovány, sápatag arcán egy halvány mosollyal fogadja a segítséget, bár látszik rajta a megviseltség, aggódás nem. Talán ennyire bíznak a képességeiben...? Egy pillanatra megilletődik a gondolattól, de hamar folytatja a kezelést, és pár perc elteltével az aktuálisan gyógyított katona is rendbejön annyira, hogy biztosan életben maradjon.
Feltápászkodik mellőle és indul tovább, mikor hall egy halk köszönömöt. Hátrafordítja a pillantását, megilletődötten fürkészve az idegen vonásait, aztán halványan elmosolyodva biccent egyet. Talán mégsem olyan elveszettek ezek az emberek, talán mégis tudnak valami szépet, valami jót is kifejezni, mint ahogyan azt már sokszor hitte és tapasztalta. Így aztán valamivel jobb kedvvel folytatja, talál olyat, akit a lábánál haraptak meg, van olyan, akinek kézfejét sértették meg annyira, hogy a kardot nem tudja a kezébe venni, de újra és újra ugyanazt a hatást éri el: megtisztítja és összébb húzza a sebeket.
Számolni nem számol, csak nagyjából sejti, hogy közel egy tucatnál járhat, mikor elkezd izzadni és fáradni, már úgy, hogy ezt ő maga is észreveszi. Rohamosan romlik a gyógyításának hatásossága és az időtartam is gyorsan rövidül, ameddig képes fenntartani a magasszintű mágiát, és az utolsó embertől már bocsánatot kér, hogy nem tud úgy teljesíteni, ahogyan az talán elvárt lenne. Mélyeket lélegezve ül a földön a sebesült mellett, aki türelmesen és kedvesen fürkészi, szerencsére a sebesülése sem olyan vészes, hogy ne élné túl gyógyítás nélkül. Önkéntelenül is a hasát simogatja, valahogy van egy kellemes melegségérzete, ahogyan ezt csinálja, tudata hátsó részében pedig ott a motoszkáló gondolat, amiért érdemes élnie és kitartania, mindent megtenni azért, hogy egy boldog jövőt biztosíthasson. Mindeközben talán az arcára is kúszik egy mosoly, amit képtelenség lenne letörölni róla, bármilyen helyzetben is legyen. Csak a gyermekére kell gondolnia, és máris túlcsordul a boldogságtól, még egy ilyen Természet Anya átkozta helyen is.
- Nem valószínű, hogy az urad jónéven venné, ha kimerítenéd magad – mondja szórakozottan, amitől visszafogottá és barátságossá válik a mosoly az ő arcán is. – Menj vissza hozzá, majd később visszatérsz a ránk, ebbe már nem halunk bele – biccent egyet Viridiel irányába, mire felé vezeti a pillantását elgondolkodón, hangosan és kissé zaklatottan véve a levegőt, hallva a képességhasználattól dübörgő szívét.
- De csak, ha nem gond – tereli vissza figyelmét a katonára, aki kedvesen nemlegesen rázza meg a fejét, és további biztatást lát az arcán, hogy menjen vissza és pihenjen. Egy hálás biccentéssel tápászkodik fel, bár ez kissé ingatagra sikerül, ahogy enyhén megszédül. Néha előfordul, hogy ringatózik vele a világ - ha már a forgás túlzás lenne -, noha a semmittevés és az utazás kényelmessége miatt nemigen jelentkezett, a sok izgalom hatására viszont megint kap egy figyelmeztető jelet, hogy a teste komoly teher alatt van most és nem kéne túlzásokba esnie. Így is a szokásosnál többet teljesít és többet tesz oda, viszont nehéz figyelnie magára, mikor ilyen körülmények veszik őt körül, tele gyógyítandó személlyel...
Vesz pár mély levegőt, miközben előkotorja a táskájából a kulacsát, és mikor már kicsit stabilabbnak érzi magát és a talpa alatt lévő földet, megindul vissza Viridiel mellé, aki éppen egy Joavan környékén lévő katona mellett tartózkodik. Nem mondaná, hogy repes az örömtől, ugyanakkor egy szava nem lehet most; még nem piszkálta a tiszt. Kicsit azonban odébb ül le, ezzel finoman jelezve, hogy nem kíván Joavan társaságában lenni vagy megközelíteni és egy bizonyos határon belül lenni, ugyanakkor a gyógyítással ő egy időre végzett a saját és gyermeke egészsége érdekében, és most tekintet nélkül inni fog mindenki előtt. Szépen le is pattintja bőrkulacsának a tetejét, jólesően és nagyokat kortyolva annak tartalmából, és bár enne is, nincs meg a kellő étvágya hozzá. Nem ilyen helyzetben és ilyen helyen. Majd a táborban mondjuk úgyis pótolni fogja, már csak abban reménykedik, hogy az uralkodó gondoskodott az itteni ellátásról is, mert ha oda jutnak, akkor biztosan nem fogják őt érdekelni a várhatóan gyomorforgató események.
A nagy vízivás közben kíváncsian fordul a jövevényre, akiről hamar kiderül, információkat hozott. Érdeklődve hallgattja végig a beszélgetést, miközben ölébe teszi a kulacsát, visszapattintva rá a tetejét.
- Szerintem sem - törli meg a száját ruhaujjával. - Mármint... tíz főnél jelenleg nem tudok többet gyógyítani, pihennem kell, mielőtt újabbakat tudnék felpofozni, így én se örülnék, ha haladnunk kéne tovább - kotyog közbe, fürkészőn követve Viridiel mozdulatait utána, az említett sérülésre alaposan vizsgálgatva Joavant, akin először nem vette észre a saját vérének a nyomait a rengeteg szörnyvértől.
- Előbb a könnyeket, Viridiel - figyelmezteti, ha esetleg azt látja, azonnal az alap gyógyításhoz nyúlna.. - Nem tudhatjuk, mérgezett-e - egészíti még ki, aztán visszafordul a mágus irányába. - Ha hozzá tudunk szólni, akkor szívesen, láttam a falakon belül természetet, így valószínűleg aktívabban ki tudjuk venni a saját részünket odabenn. Mondjuk nem tudom, mennyire sűrű, így sok növényi támogatással nem számolnék egyelőre, biztos, ami biztos - mosolyog rá a küldöncre, aki bizonyára ezt követően távozóra veszi, ő pedig iszik még a kulacsából, mert nem volt elég az előző adag. Még jó, hogy jelenleg a táskájában ez foglalja el a legnagyobb helyet, nem tudja, mit tenne folyadék nélkül.
- Vagy inkább nekünk kell megvédeni őt - szúr oda játékosan két korty között mosolyogva, és ha nem lesz egyetlen kelletlen megjegyzése sem a tisztnek, akkor még talán el is fogadja ideiglenesen, hogy ő itt a vezető. A sérelmeket már leverte rajta nagyrészt, és bár haragszik rá, ez nem jelenti azt, hogy ellenségesen is kell kezelnie indokolatlanul. De attól még marad távol. Sose lehet tudni, hogy a közelségével nem vált-e ki belőle fékezhetetlen haragot.
Ijedten kapja fel a fejét, mikor ismerős hangot hall maga mögül, és hátrafordulva majdnem félrenyel, mikor Isabellát látja. Szólna, de egy kis tompa köhögésre még szüksége van, és utána sikerül lenyelnie a szájában lévő víz maradékát is.
- Hála Terészet Anyának, hogy jól... Oh... - kezdi megkönnyebbülten, aztán végignéz a nőn, megakadva pillantásával a sérülésein, és már rakja is el a kulacsot a táskájába. - Gyertek ide - inti magához Syllát és a társát, miközben feléjük fordul ültében. - Egy részét fogom kezelni csak. Már pár katonával foglalkoztam, és kissé kimerült vagyok részben a képességhasználat miatt, részben, mert van egy kis piócám... - mondja jókedvűen és a szavak negativitása ellenére is kedvesen cseng. -, de majd a maradékot Viridiel biztos intézi - pillant férjére a válla felett, aztán visszafordul feléjük. Elsőként Syllával foglalkozik, a sérülései fölé hajolva mondja el a csendes, mások számára ismeretlen szavakat, mire aranykönnyek indulnak a szeméből, az álláról lecseppenve a sérülésre. Valószínűleg egy kicsit csípni fogja a sebesülést, de utána a kezeit emelve használja gyógyítói képességét, így kékes-zöldes fényben úszó tenyeréből kellemes melegség árad. A tizenvalahanyadikra már a kisujjában van ez a néhány mozdulat, habár látszik rajta, hogy már kezdi a jelenlegi határait feszegetni; homlokán hamar gyöngyözni kezd az izzadtság, míg aktív a képesség.

Isabella és Altevar

Mikor az asszonynak a figyelmét próbálod magadra hívni, az láthatóan nem nagyon foglalkozik vele; előbb a félbehagyott munkát akarja befejezni. Persze minek is akarna bárki logikát keresni egy hozzá hasonló nőben? Mégiscsak egy döglött szörnyeteg alatt feküdt annak érdekében, hogy elbújhasson és ne találhassák meg addig, míg a csata véget nem ér. Nem éppen egy épeszű embernek a gondolkodása ez, Altevar pedig egyszerre türelmetlen és türelmes éppen ezért. Türelmetlen, mert torz ráncokba borul az arca, mikor a vállába belenyilall a fájdalom, ugyanakkor türelmes is, mert a bolondokkal másképp nem lehet mit kezdeni.
- Nem fog segíteni, de gondolj arra, hogy mások is megsérültek és ugyanúgy lehetnek mérgezettek... – próbálkozik be ezzel, és későbbi egyetértéseteket megmosolyogja, még ha ez a mosoly kissé kellemetlen is. Talán senki sem irigyli ezt a csapatot és inkább maradnak gyógyító nélkül, minthogy egy ilyen kétes sarlatán lássa el őket. Még aztán az is lehet, hogy csak ront a helyzeten!
Altevar vesz egy mély levegőt amolyan beletörődésként, és a csoporthoz visszatérve jobbnak látja, ha inkább letelepszik, ráülve valamelyik döglött szörnyetegnek a bordájára, ami kényelmes ülőhelynek bizonyul, noha nem épp a leggusztusosabb. Vér és belek mondjuk mindenütt vannak, innentől aztán teljesen mindegy, hol ül le vagy leül-e egyáltalán, így is és úgy is mocskos lesz – vagyis már úgyis az.
A gyógyító pedzegetésével lassan szilárdul az ötlet, hogy az elf párost meg kéne keresni. Altevar egyre lelkesebben mosolyodik el, mivel, ahogyan azt korábban hangoztatta, egy elfhez vagy egy mindenképp épeszűbb személynél szívesebben venné a kezelést, mint a mostaninál. A kikötésedre meg kis híján hangosan felnevet, végül képes visszafogott kuncogásban kimutatni jókedvét és szórakozottságát, ami aztán az önkéntelen vállrázogatással fájdalmas nyögéssé válik, odakapva sérült tagjához.
- Oké... – bólint párat, azzal már szedi is magát; feláll a helyéről, még jelenti a csapat főnökének, hova tartanak, csak mielőtt számon kérne titeket, aztán már fel is zárkózik hozzád.
- Azt hiszem... – gondolkodik el egy pillanatra hangosan. – Valahol hátul kell lenniük – tájékoztat, és némi nézelődés és haladás után megpillanthatjátok a véres griffet. Elsőre nem tűnik fel azonnal az így is csupavér területen, viszont a néhai mozdulása, testének megrázása a fekvő állatra hívja a figyelmet, és észrevehetővé válik az egész teste, a tollai és a csőre. Nyilvánvaló, hogy nem a saját vére van rajta, hanem az ellenfeleié, és teljes békében heverészik egy halom hullán. Innentől könnyű megtalálnotok, kit kerestek, arról nem is beszélve, hogy a csomó páncélos, egyenruhás ember között eléggé kirívó látvány a vörös, várandós elf, illetve az ezüsthajú futár tündemotívumokkal tarkított öltözékében. Azt is láthatjátok továbbá, hogy érkezik hozzájuk egy mágusnak tűnő alak, aki beszélgetésbe elegyedik velük, érteni viszont egyelőre nem értitek, mi zajlik ott, viszont a környező csapatoknál, amik mellett elhaladtok, ugyanazt halljátok: lényegében a király vissza akar vonulni mára, hogy a sérültek teljes ellátását biztosítsák. Többnyire a vezető alakokat tárgyalásra invitálják, bizonyára a továbbiak megvitatása céljából.
Mire odaértek a csoporthoz, a küldönc már távozik, bár valószínűleg nem maradtatok le semmiről a környező beszélgetéseket hallva.



Viridiel és Lashrael

A csapathoz küldött mágus figyelmesen hallgatja a meglátásokat, és úgy tűnik, mind a hárman ugyanazt a döntést támogatjátok, amit a király is. Elégedetten, egyben hálásan bólint egyet nektek, ezzel köszönve meg, hogy véleményeteket hangoztattátok, és biztosra vehetitek ennyiből, hogy a trónörökös fontosnak tartja nem csupán a város visszavételét, de a katonák morálját és állapotát egyaránt. Ígéretesnek hangzik egy ilyen vezető, nem igaz?
- Nem is lehetne jobban megfogalmazni – biccent egyet Viridiel szavaira Joavan, akinek szinte már egy komisz mosoly jelenik meg rövid szakállas arcán, mikor Lash közbeszól. A tekintetében mintha nosztalgia csillogna, és palástolni sem tudná, hogy bár vége a kapcsolatuknak teljesen, ami volt és ameddig tartott, az jó volt, noha meglehet, csak a káröröm csalja a mosolyt az arcára. Mindenesetre lerí róla, hogy ismeri a kedves feleségedet, és az esetleges okoskodása és beleszólása nem éri őt egyáltalán váratlanul, más esetben talán még piszkálódna is valamivel, egy másik idővonalon egy másik világban.
Egy félmosollyal fordul Viridiel felé, és hát nyilván nem utasíthatja el egy erdeinek a gyógyítását, bizonyára nagyon is jól tudva, mennyire kellemes módja is ez a felépülésnek.
- Jól van, de ne pazarolj rám túl sokat, a többieknek nagyobb szüksége lehet rá – mondja, azzal fáradtan letelepedik, nekitámasztva a hátát egy nagyobb dögnek, kényelmesen elhelyezkedve és nem zavartatva magát, hogy lényegében széktámlaként használ egy halott szörnyet. Kisimuló vonásai elárulhatják neked, hogy érzékeli azt a kellemes energiát, ami a kezeidből árad a gyógyító mágia hatására, és ha eddig nem is nagyon látszott, akkor most biztosan feltűnik a nosztalgikus semmibe bámulás. Talán azt hiheted, hogy fel se fogta azt, amit beszéltél hozzá a seb félvállról vételéről és a csapat szívéről, ám ahogy Lash ismételten beleszól, felnevet.
- Persze, kis törékeny virágszálak vagytok, majd pont ti védenétek meg? – nevet tovább jóízűen, aztán a ránduló izmok és a sebesülés miatt hamar el is csendesedik, az oldalához emelve a kezét, félúton megállítva azt. A világító kezedet figyeli, ismét elhallgatva egy kissé.
- Sokat gyógyított így – mondja halkan, majd vesz egy mély levegőt, aztán előrenéz. – Az életem a királyé, bármelyik katonám át tudná venni a vezetést, ha én elbuknék – néz végig mosolyogva a jelenlévőkön. – Nem holmi elf hajfonótáborban nevelkedtek – válik vigyorrá a gesztus, könyékkel ütve finoman beléd tréfásan. - Itt kemény edzések vannak, és nem az az elismerendő, ha még a fonatba képes vagy belerakni néhány pitypangot - folytatja a viccelődést, aztán a mágusra néz várakozón, van-e még mit hozzáfűznie. A férfi pár pillanatig vár, ő maga is bizonyára azon tűnődve, vajon elhangzik-e még számára fontos dolog, viszont, mivel senki nem szól, ő teszi meg:
- Nos, akkor amikor alkalmasnak ítélik, jöhetnek – mondja a fiatal férfi. – Bár valószínűleg visszavonulunk a táborba, és akkor ott a király sátrában is lehet megbeszélés tartani – tájékoztat, aztán főt hajtva távozik is, nemsokára így átadva a helyét Isabellának és társának, Altevarnak.

Gallion

Jó a csapatom. Sokfélék a társaim, mindenki más előnyökkel bír. A helyemen határozottan, katonásan szedem lábaimat. Ahogy közeledünk és érzem az a rettenetet is a látvány mellett rájövök azonnal....most nem biztos hogy lesz magánakcióra lehetőségem. A cél, hogy együtt maradjunk és minél többen életben.Az első szörnyeknél már villámként mozdultak karjaim, de se parancs se támadás nem érkezett felém. Aztán eljött amire vártam. Társaimmal szinte azonnal, egyszerre mozdulva engedtük a nyilakat útjukra egymás után, amíg csak volt mit tegezre feszíteni, de közben fél szemmel a többiekre figyeltem és hegyeztem a fülemet. Szívem szinte ritmusra dobbant meg megfeszülő izmaimmal. Arra vágytam, hogy a legjobbat tudjam kihozni magamból, de a mágia okozta rossz érzés és a félelem legyengített. Nagyon nem voltam megelégedve magammal. Nem egyszer bénáztam el a lövést és az apróbb sikereimmel nem voltam megelégedve. Sikerült egy nagyobb robosztus testalkatú repülő izét lerendezni, de nyilam nem azonnal a két szeme közé, vagy halántékán találta el ahogy megszoktam magamtól. Több nyílra is szükségem volt, hogy kinyiffantsam. Ahogy ügyetlenkedéseim közepette szitkozódok, a levegőt kémlelve egyszer csak megakad a szemem valamin. A szívembe ha egy pillanatra is, de remény költözött. Egy griff repült és harcolt az égen. Velünk volt. Míg gyönyörködtem benne, épp egy újabb nyilat helyeztem az idegre, hogy ismét célpontot keressek mikor...- VIGYÁZZ! - hallottam a közelemben és már estem is. Fel se tudtam fogni, hogy nekem szól a óvó figyelmeztetés. Máris a földön voltam. Egy társam, lökött fel és mint utóbb kiderült egy légből érkező kisebb szárnyas szemétládától védett meg. Egy pillanat volt az egész kommunikáció. Megkérdezte jól vagyok e én bólintottam, aztán már tettük is a dolgunkat. Be kellett látnom semmire se megyek a nyíllal, és újra szidni kezdtem magam. Közelharcra alig volt valamim. A parittya túl kevés volt, és az ilyesmi játszadozáshoz túl forró volt a talaj. Így maradt a tőr és az öklöm. Sikerül is pár kisebb szörnyeteget eltalálni. Egyet rögtön küldök is a másvilágra, másokat csak elzavarni tudok, vagy kissé felsérteni a bőrüket. Ahogy lopva körbetekintek, látom hogy távolabb a csapatom többi tagja egy nagyobb lénnyel küzd. Épp mennék segíteni, de ezt a figyelmetlenségemet máris kihasználta valaki, vagy inkább valami. Újra a földön voltam, de a találat már nem egy puha testű élőlénytől érkezett. Jól elrepültem és egy pár pillanatig levegőt se kaptam. Ha a láncing nincs rajtam, tuti eltört volna pár bordám. A fejem sérült meg kissé mert az esésnél egy keményebb kövekkel teli földdarabnak ütköztem. A fájdalom ellenére, kissé remegő térdekkel álltam talpra. Amint kiszúrtam, ahogy ott vergődik és a földet túrja fejével, rögtön rávetettem magam, de lecsúsztam róla. A farkától azonnal két csípős pofont kaptam, az arcom fejem így már rendesen vérben úszott. Cikáztak a gondolataim, túlpörgött az agyam. Próbáltam szusszani egy kicsit az átokfajzat teste mellett, de az megint megostorozni készült. Így haragtól elvörösödő fejjel, megkerestem a legérzékenyebb pontját, ami a torkának bizonyult, és azonnal elmetszettem. Pechemre nem fordultam el időben a vér áradat elől így az is az arcomba fröccsent. Már nem érdekelt. Vége volt. Kimerülten kuporogtam a hulla mellett csurommerőadta véresen, ami inkább volt koromfekete mint vörös. Csak néztem az eget. Nem normális ez a hely. Mindent lehet rá mondani csak ezt nem. Ha túlélem, tuti nagy tapasztalat lesz, amit sose fogok elfelejteni. És itt volt a mágikus erő mely negatívan hatott rám. Olyan volt, mintha minden érzékemet egyszerre blokkolná, mintha a tudáson és tapasztalaton ami rám ragadt az évek során rajta csücsülne és elhomályosítaná. De akkor is össze kell szednem magam. Nem vagyok hajlandó itt hagyni a fogam, túl fiatal és szép vagyok még a halálhoz. Miután sikerült elég erőt merítenem, talpra álltam. Hogy tisztán lássak, nem túl tiszta kabátom ujjával, megpróbáltam megtörölni arcomat. A cuccomat keresgéltem, amit elhagytam menet közben és társaimat kerestem, hát álltunk még jó páran, de talán valaki már hiányzott. Az oawa hölgyemény szép fényű bundáját, most koromfekete ragacs borította. Jót mulattam volna rajta, ha nem ilyen körülmények között vagyunk, talán még ugrattam is volna, de ez most nem az a pillanat volt. Ahogy a többiek tették én is a levegőt és a földet pásztáztam. A veszély mindenhonnan jöhetett. Ha érkezett még felém pár szárnyas apróság, vagy esetleg nagyobb azokat tőrrel és ököllel gyepáltam. Az íjam tehetetlenül csüngött vállamon, a tegezzel együtt. Folyton forgolódtam, mivel a tarkómra ebben a veszélyes helyzetben se sikerült szemet növeszteni...Aztán felcsendült a kiáltás...Azonnal cselekedtem. Hirtelen nem tudtam mi közeledik, miért szólt a parancs, de aztán rájöttem. Valami történt, valami ami vagy valóban pozitív volt, vagy én kattantam be menet közben. Úgy éreztem a mieink csinálták a szélvihart, ami egy időre meghozta a szusszanásnyi nyugalmat a megfeszült idegeinknek.
Hason voltam, arccal lefelé, és örültem, hogy a pánik miatt totál kiélesedett érzékeimnek köszönhetően a gyomrom a helyén maradt. Nem volt valami guszta a talaj. Épp egy szörnyeteg levágott fejének üveges szemgolyójával szemeztem, mire véget ért a vihar. Akkor a csendben lassan felemeltem a fejem és szétnéztem. Nagyon kevesen maradtak talpon, a többiek mind hason feküdtek, vagy hozzám hasonlóan próbáltak talpra állni. Sok volt a sérült. A halott. Társaim közül is páran kerestek valakit. Néhányan közülünk is kaptak súlyosabb sebeket. Én megúsztam, hála az ingnek, de én se voltam valami tiszta. Csak most tudtam végignézni magamon. Valahogy még egy hosszabb bűzlő belet is sikerült a bal vállamra beszerezni, szuvenír gyanánt. Jól megnéztem a talpon állókat. Az egyik talán az Uralkodó lehetett. Ha így van tényleg Fasza csávó a fickó. Láttam hogy a mellette lévőkkel szót vált, és azt is hogy páran, talán az elfek közül a közelemből érdeklődést mutatnak a beszélgetés iránt. Engem nem érdekelt. A parancs érdekelt, amit kapok. Csak örültem, hogy a nyomasztó negatív érzést amit az itteni mágia okozott, kissé elnyomta a mágusok hatalma. Bár ezt hamarabb is csinálhatták volna mondjuk... Ezen felröhögtem. Olyan jóízűen, hogy még magamat is megleptem. Hogy ilyen helyzetben ilyesmire képes legyek. Csak nevettem a térdemet csapkodva, álltó helyemben meggörnyedve. Aztán erőt vettem magamon és szét néztem. Néhányan totál hülyének néztek, összesúgtak a közelemben, de ha jól láttam, valaki piszoktól és vértől sötétlő arcán szintén megjelent valami mosoly szerűség... Így vártam mi lesz.

-Értem és köszönöm.-bólintok a hírvivőnek és a többiekre tekintek. Az orkok még mindig a vörös leples állapotban vannak és jól vannak, az emberek is jól vannak és az enyéim is. Gondolkodni kezdek. Vajon mi legyünk olyan puhányok, mint a többi csapat és vonuljunk vissza?
-Én kiváló csapatom! Most kaptam a hírt, hogy a király-jelölt és az emberei nagyrésze visszavonul, de ahogyan elnézem, mi egy kicsit jobban vettük ezeket a támadásokat, mint azok a szerencsétlenek. Nem tehetünk róla, túl jók vagyunk. Tudom! Nem kéne most még visszavonulni, hiszen ha most megtesszük, ugyanolyan gyengének fogunk tűnni mint a többi csoport! Így hát készüljetek! Elmegyek szólok a király jelöltnek és mi vonulunk tovább!-szóltam, majd elindultam a királyféléhez szólni neki. Így bár kissé kimerültem, de inkább úgy döntök, hogy a csapataimmal még egy ütközetet kibírunk. A vezető csoport felé megyek, majd amikor meglátom az ifjút így szólok neki:
-Üdv! Szép harc volt, de úgy vélem az én csapatom még jócskán bírja. Így ha nincs ellenére mi még tovább megyünk, de viszont ha van egy felesleges erdei elfje gyógyítónak azt jó néven vennénk.-megvárom a válaszát és megköszönve bármi is legyen az nyomulok át a hullahegyeken a csapatomhoz:
-Jól van! ELŐRE IRTSUNK FÉRGEKET!-és a csapatommal elindultunk még egy kicsit tovább a dicsőségért és a győzelemért.

Amrekth

//Rekt szokásosan káromkodik, szóval... úgy tessék olvasni //



Egy darabig csak üldögél, kiheverve a futást és a folytonos figyelmést, na meg azt a terrort, hogy azok az ocsmány rondaságok maguknak akarták csodálatosságát. Hát még ilyen pofátlanságot! Borzasztó, egyenesen felháborító, és hála a démonoknak, még ezeknek a hulláin kell átgázolniuk vagy azon leheveredniük, ha nem állva akarnak lélegzethez jutni. Fasza. Imádnivaló ez a vérrel terített terület, hol a faszban van a lova? Megy haza.
Az emberkatona hangja váratlanul éri, ahogy azon filozofálgat, mégis miként bújhatna ki ez alól, mert ha a városban is ezt kell tapasztalnia, akkor biztos fel fog fordulni a gyomra egy idő után, mert ez még a csatornánál is rosszabb. Igen, annál is, mikor sikerült belenyalnia a csatornalébe. Ez még annál is gusztustalanabb. Mindenesetre az ember tájékoztatja őket, hogy az uralkodójelölt visszamenne, hogy a seregecskének ne legyenek túl nagy veszteségei. HELYES! Enni akar, mert igazán kijár neki, és kéne valami jó nő is most már, de hát az hol van? Persze, hogy Zevadarban, szóval legfeljebb csak álmodozni tud róla, miközben eszik vagy sütteti a hasát, mert addig mást nagyon nem csinálhat. Ó, még esetleg lophat, továbbra is kitolva azokkat a kapzsi kalmárokkal. Hát miért nem tudnának egy kicsit osztozni és együttérzést tanúsítani?
Freia hamar elbocsátja a királyi katonát, aki így egy hajlással távozóra is fogja, a nő pedig kisvártatva megszólal. Elsőre csak egy snassz tájékoztatásnak indul, ám ahogyan gördülnek a szavak, egyre sápadtabbá válik – már amennyire egy sötételf képes erre, de az elképedés lerí az arcáról. NORMÁLIS EZ A BOSZORKÁNY?! Hát basszák fejbe, de ő még a leghatalmasabb démon szavára sem fog továbbmenni, ha az itteni sereg egy-kétharmada visszalécel gyógyulni! És mi a faszt fognak csinálni a városon belül? Kurvára nem jó ötlet ez, mennek nagyjából ötvenen vagy hetvenen, aztán baszhatják, mert annyi kibaszott dögöt találnak odabenn.
Na nem, azt már nem!
Gyorsan feláll, megragadva Freia alkarját, szokatlan komolysággal nézve rá.
- Freia, te megőrültél? – sziszegi a komolyságon áttűnő döbbenettel, és ha indulna, akkor mellette sétálva magyarázza tovább a gondolatait. – Szerinted mennyien mennek most vissza? Maradunk majd a városi dögökhöz képest egy maroknyian, mert fogadni mernék, hogy ezek a szarok – rúg bele az egyik közeli kutyahullába. – Nem az összeset képezték! Ez egy város, a démonokra, szerinted mennyi mindent rejt?! – próbál észt verni a magabiztosságtól és arroganciától meghülyült nőbe, mert hát másképp erre nem tud tekinteni. – Most könnyen megúsztuk, de csak azért, mert eloszlottak ezek a szarháziak a többi csapaton. Csak nézz körül, kurvasok ilyen démonszomorítót nyírt ki mindenki, mi van, ha legalább még ennyi van a városban és csak rád fognak rohanni? – kérdezi tovább. – Nem lesz hátvéd, aki aztán a kerek segged kimenti – rázza meg nemlegesen a fejét. – Lehet, hogy nem súlyosak azok a sérülések, amiket beszedtek a katonáid vagy az orkok, de bassza meg, ne nekem kelljen már neked mondani, mennyire kibaszottul hátráltatóak tudnak lenni – tárja szét a karját, remélve, hogy nem lesz bolond némber, és inkább pihenőre viszi a katonáit. Lehet, hogy a moráljuk romlani fog ettől, de legalább nem döglenek meg, aztán nagyobb eséllyel térhetnek vissza a családjukhoz – már ha van nekik, és nem mindegyik vágyja a halált annyira, hogy sokkal kevesebb létszámban a városba menjen.
Ha Freia továbbra is ragaszkodik a menetelhez, akkor csak pár pillanatig mered rá elképedten, majd elkomorodva és hidegen néz a szemébe, hangja is hasonlóan cseng:
- Akkor veheted nyílt parancsmegtagadásnak, de én nem fogok veled és a csapatoddal tartani, mert a sötételf arrogancia és a nagyképűség a továbbmenetelt diktálja, elködösítve az agyadat. Idáig eljöttem veled, mert egy hülye fasz vagyok, de nem annyira, hogy önként és dalolva vigyem az irhám a vásárra, amiért még csak pénz se fog járni, hanem nemes egyszerűséggel széttépnek és felfalnak – hátrál néhány lépést. – Visszamegyek az épeszűekkel a táborba, neked meg jó szórakozást az öngyilkosok útján – szúrja még oda, azzal további hátráló lépést követően megfordul, és futólépésben csatlakozik egy másik csoporthoz. Ő megpróbálta, ha van annyira hülye, akkor menjen csak, ő meg majd visszatér a saját kis porfészkébe és visszatereli a mindennapjait a Freia előtti időkbe.

Amrektben sosem csalódom. Ahogyan nem egyszer végignézek a tömegen nem kerül el az ő tekintete sem. Látom rajta idegenkedését a dologtól, de azt hiszem tudom miért. Mert semmit nem változott az elmúlt időben, hogy annyi bátorsága és ismerete legyen felém, hogy nem vagyok teljesen hülye. Így félreintem őt egy kicsit, hogy más ne hallja a beszélgetésünket.-Amrekt egy pár szóra...-mondom neki egy mosollyal az arcomon. -Komolyan ennyire nem ismernél még ennyi idő után sem? Azt hiszed hogy tényleg annyi lenne, hogy bemegyünk megölünk pár bestiát és aztán meghalunk haszontalanul?-csóválom a fejemet meg, majd folytatom: - Nézd elmondom neked akkor a tervet. A városban ugye ismeretlen dögök vannak, na most mivel az emberi királynak annyi esze nem volt, hogy ezeket felméresse egy felderítő csapattal így nekünk lesz a feladatunk a saját biztonságunk érdekében, hogy megnézzük őket és egy erre alkalmas csapatot hozzunk ellenük. Lásd be most is mázlim volt a felállítással, mivel nem tudtam, hogy mire les szükség, szerencsére a ballanszolt csapat elég jónak bizonyult. Minden esetre a terv a következő: Bemegyünk megölünk egy szörnyet és visszavonulunk, jó esetben tíz perc és ott sem vagyunk, de a csapat morálja emiatt nem csökken, sőt még nőni is fog, hiszen ők voltak az elsők a városban nemde?-nézek rá, hogy most vajon mit gondolhat- Ha nem akarsz bejönni megértem, de a kifelé úton lehet szükség lesz a tudásodra, ha a kinti lény mennyiségből indulunk ki. Tudom nem jelent sokat, de értékelném ha eljönnél velem ma még erre az útra.-nézek rá kedvesen egy apró bizakodó mosollyal az arcomon. Ha sikerül meggyőzni, ha nem akkor is folytatjuk a tervemet, csak akkor sajnos egy emberrel kevesebbel. Így hát a később tartott lelkesítő beszéddel és előtte a királlyal való beszéddel folytatom az utat, amíg nem vesszük célba a város kapuját.

Altevarral szépen csendesen inkább ott hagyjuk azt a némbert, hiszen a népek körülötte egyre jobban gyűlnek, mi pedig... Nos dögöljünk meg szépen szólva. Így hát Altevart magammal rángatva keressük meg a griffesnénit. Altevar szerint valahol hátul lesz, amire csak bólintok egy reménykedő tekintettel és aztán kisvártatva hozzáteszem: -És reméljük nincs nála hatalmas várósor... -Persze nem kell túl sokat sétálgatnunk meg is találjuk és bár azt hittem elsőre egy picit furán fog nézni, de szerencsére nem.
-Én már annak is örülök, ha megnyugtatsz minket, hogy nem fogunk valami fura méregtől meghalni.-mondom neki, de nem olyan sokára már neki is lát a gyógyításnak.
-Köszönöm.-teszem hozzá, miközben a csípő érzés szétárad a sebemből, de aztán hamar el is múlik. -Nézd... Tudom picit rosszul nyitottunk, de hogy bevalljam egy kicsit irigy vagyok rád, végül is mindened meglett amire bárki vágyhat, egy szerető pár, egy család, otthon, mert gondolom a messzi erdőben az is megvan már nektek.-mondom neki egy kicsit véletlen pillanatban. Persze tudom, hogy nagyon fáradt, pont emiatt remélem, hogy kicsit könnyedebben kezeli majd az ügyet, persze nem csak ezt akartam neki elmondani:-Pihenned kéne egy kicsit, a végén még baja lesz a babának.-mondom neki még aggódóan, amit remélem nem vesz sértésnek.

- Nem nekem kell a félholtakat lábra állítanom, a könnyebb sebeket pedig nem olyan megterhelő ellátni. – válaszolom Joavan-nak, mert nem akarom, hogy pont ő utasítsa vissza a gyógyítást, amikor nyilvánvaló, hogy a katonái csüngenek a szavain.
Persze fáradt vagyok és szívesen hevernék egy lombágyon a fa tetején Lash-sal a karomban, de most egy csapatban küzdünk és az ő egészségük megtartása a mi érdekünk is, végül is minket is védve szerezték.
Látom az ellazuló vonásain, hogy nagyon is ráfért a segítség, ezért igyekszek mindent bevetni, hogy teljes legyen a gyógyulása.
A nevetése váratlanul ér, de önkéntelen nekem is vidámság telepszik az arcomra. Ha eltekintek az előzményektől, egészen kedvelhető a fickó.
- Ezek a törékeny virágszálak biztosítják, hogy éjszaka ne seblázba fetrengjetek a sátratokba. – vágok vissza, aztán megrezzen a kezem, ahogy meghallom halk szavait, önkéntelenül a páromra villantva a pillantásom.
A tekintetem ellágyul, ahogy a mágiába feszült, meggyötört arcot nézem, aki annak ellenére követett ide, ebbe a pokolba, hogy egyetértett volna vele. Tudom, hiszen ismerem….és ő már az enyém, az én fiamat hordozza a szíve alatt.
- Engem is. – bólintok még mindig rábambulva, aztán visszatérek a sebesüléshez. – Attól, hogy valaki kitartó és fegyelmezett még nem biztos, hogy jó vezető és fordítva, ha jó a pitypang hajba fonásában még nem biztos, hogy nem állja meg a helyét, mint jó harcos vagy vezető.
A hírvivő mágus eltávozik közben, de jön helyett Izabella egy megviselt katonával, aki egyenest Lash-hoz megy és a segítségét kéri.
Kérdőn nézek kedvesem szemébe, hogy tényleg bírja-e még, de ezt neki kell eldöntenie. Tudom, hogy nem kockáztatná a gyermekünk biztonságát, így amikor nekiáll a gyógyításnak nem szólok bele, ahogy a beszélgetésükbe sem.
- Most már elég a lustálkodásból. – húzom fel a földről Joavan-t és veregetem meg a vállát. – Ideje a táborba vezetni a csapatot.

Kesernyésen elmosolyodik Sylla nem túl derűlátó megjegyyzésétől, már nézve is a sérüléseket.
- Hát ha az elf gyógyítás nem méregtelenít, akkor semmi - rázza meg a fejét nemlegesen, azt meg már meg sem jegyzi inkább, hogy elsősorban azért van itt, mert nagy eséllyel nem találtak helyette más olyan gyógyítót, aki hasonlóan előrehaladott lenne a szakmájában. Még a végén nagyképűségnek vennék, még ha egyáltalán nem szánja annak - akarata ellenére kezdték ezt rebesgetni körülötte, Viridiel pedig különösen hisz ebben. A gondolatra felé is fordul egy pillanatra, kíváncsian, mit csinál, aztán visszafordul, hogy tegye a dolgát. Előbb mindenképp a könnyeket veti be, hiszen azok hatnak méregtelenítőként, így mikor Sylla sérüléseire rácseppent valamennyi, akkor az ismeretlen katonához fordul, hogy az ő vállsérülésén is végrehajthassa ugyanezt, csendesen suttogva az aranycseppeket előcsalogató igézetet.
Ahogy az utolsó csepp is a sérülésre kerül, fáradt sóhajjal, behunyt szemekkel ül vissza a helyére, igyekezve szabályosan venni a levegőt, ám érzi a terheltséget. Nem túlzón és úgy, hogy azt veszélyesnek érzékelje, csak érzi, hogy most már megálljt kell magának parancsoljon, mert tényleg káros vége lesz.
A hálás szóra egy kimerült biccentésre és mosolyra telik tőle, a folytatásra viszont elkerekedik a pillantása, nem nagyon értve, ez mégis honnan jött. Persze, tény, nem nézte jól, hogy kicsit intimebb volt Viridiellel szemben, mint amit feleségként ő szó vagy jelzés nélkül elviselne, de nem érzékelte végzetes hibának. Mondjuk nem tagadhatja, hogy a gyerekvárás mentálisan is kimeríti, és bár nem olyan szeszélyesek a hangulatingadozásai, mint az első néhány hónapban, attól még hatással van rajta, nagy eséllyel reagálva túl eseteket.
- Hát... - tűri idegesen a füle mögé vörös haját, ezt a kezét aztán baljához érintve elkezdi a gyűrűsujján lévő gyűrűjét forgatni rajta. - Igen... - folytatja ügyetlenül, pirulva gondolva bele mindebbe újra, a múltba, a kalandokba, a Viridiellel töltött időre, hogy akármennyire is volt rövid az ismeretségük, annyira méllyé vált alatta. Ez főként a veszélyeknek volt köszönhető, melyek nagyban elősegítették, hogy kiismerjék a másikat és elkezdjenek komolyan bízni egymásban. - Már van egy szép nagy otthonunk is, igen... Királyi beavatkozással, ha ő nem szed össze segítőket nekünk, akkor valószínűleg még most is építenék a megbízottak. De... Nem volt ez mindig így, nyilván, nekem... Nekem nem volt szerető és törődő családom idáig - néz maga elé. - Bő két évtizede pedig mást akartam férjemnek - nevet halkan, kis szünetet hagyva, elengedve egy fájdalmas sóhajt, nem is nagyon akarva gondolni a múltra. Mennyi butaságot csinált! Ugyanakkor talán mindezek vezették el Viridielhez, így nem csinálna semmit sem másként. - A kalandvágya miatt nem mindig egyszerű vele, viszont nem lehetnék boldogabb, ez tagadhatatlan. Vagyis de, de ez ennek a kis potyautasnak a megjövetelével teljessé válik - simít végig a hasán elégedetten és szeretettel, és titkolni se tudná, mennyire imádja, pedig még meg se született. Sőt, azt hihetné bárki, hogy a megszületéssel vissza fogja sírni a megelőző időszakot, ám biztos benne, hogy a fárasztó gyereknevelés ellenére boldog lesz, nagyon-nagyon boldog. - Részemről egyébként nincs harag, a várandósság testileg és lelkileg egyaránt megterhelő, hajlamos vagyok néha elhagyni az önuralmamat és úgy viselkedni, ahogy nem szoktam, túlreagálni dolgokat vagy modortalan lenni. Nem mindig tudom tisztán átgondolni a helyzeteket - vonja meg esetlenül a vállát, felnézve a nőre, akinek aggódó szavaira halkan nevetni kezd. - Aranyos az aggodalmad - fojtja vissza jókedvét egy visszafogott mosollyá. - Nem is terveztem többet gyógyítani - rázza meg a fejét nemlegesen. - Majd még valamikor délután egy újabb adagot elintézek, aztán még egyet este. Biztos lesznek még jelentkezők, a köztes időben meg majd jó nagyokat szundítok, sokat kivesz belőlem ez az egész, főleg így.
Ha esetleg elindulnának, akkor magához hívja Viridielt, hogy segítse fel, mert előbb is megszédült, és nem szeretné, ha esetleg ez egy kellemetlen esésben végződne az indulással való feltápászkodása. Na meg természetesen megint meg akarja ölelni párját, mert abból sosem elég, főleg egy ilyen nyomasztó helyen, ahol nagyon igényli ezeket a szerető gesztusokat és törődéssel teli perceket.
- Akarsz pihenni velem, mikor visszaértünk? - kérdezi csendesen párjától, mikor még vigyázó karjaiban van. - Nagyon elfáradtam - teszi hozzá halkabban, már most érezve, hogy az adrenalin és a helyzet feszültsége lassan tovaszáll, legyengítve őt. - Persze csak ha akarsz, ha szeretnél, akkor beszélgess nyugodtan másokkal, fontos az is - ereszt el egy halvány mosolyt. - Este viszont megmasszírozlak, jó? Hoztam magammal olajokat, a kocsiban vannak... Meg alaposan átnézlek, hogy biztos nem esett-e bajod - szélesedik csibészesen vigyorrá a gesztusa, majd egy rövid csókot adva férjének felmászik a griffre. Ha nem tehetné meg, akkor biztosan séta közben aludna el, és ezért meglehetősen hálás, hogy a szárnyas fenevad hátán utazhat, elmondhatatlan kimerültséget érezve.

Amrekth

//Rekt szokásosan káromkodik, szóval... úgy tessék olvasni //



Nem tetszik az a mosoly neki Freián, nagyon nem, hiába sejti, hogy valamit fontolgat, továbbra is rossz ötletnek tartja a város bármilyen formában való megközelítését. Még attól is borsódzik a háta, hogy kétszáz-háromszázan megrohamozzák az egészet, mert hát most mennyit is értek tulajdonképpen? Semennyit.
Mivel nagyon nem tehet mást, ódvkodva és önkéntelenül is gyanakvón körbenézve követi Freiát, egyszerre várva a magyarázatot és egyszerre akarva csak eltűnni, ha már leinteni nem tudja erről a baromságról.
- Tudom is én, milyen faszságot veszel a fejedbe, azért annyira nem érdekel, a tökeimmel való baszakodás után meg pláne – tárja szét a karját szinte már sértetten. – De jó, persze, igazad van, miért is akarjam megkérdőjelezni bármilyen döntésedet és hozzáadni a saját meglátásomat? – forgatja meg a szemeit, és karba teszi a kezeit, nem titkolva nemtetszését, kimutatva várakozását egyaránt, bár komoly érdeklődést nem jelez Freia felé a terv kapcsán, hiszen határozottan tudja, hogy nem kéne menni. Nem és kész. Tolvaji megérzés.
Legszívesebben már a mondókája elején közbevágna, de visszafogja magát, és inkább majd egy összegzett beszédet mond vissza Freiának. Tekintete ugyanakkor egyre komolyabb és komorabb, ami nem éppen megszokott rajta bohóckodós és könnyed viselkedése miatt, de talán súlyt ad a szavainak. Vagy nem, elvégre csak egy pancser parazita, akire nincs szüksége a társadalomnak állítólag, és nem csodálkozna rajta, ha Freia se tekintene rá másképp, csak egy rángatható bábként.
- Nem tudhatod, hogy küldött-e csapatot, csak éppen nem tértek vissza élve a tagjai – kezdi sötét pillantással, és bár az uralkodó beszéde a trónteremben nála teljesen kimaradt, azért annyit felfogott, hogy ami tőle tellett, bizonyára megtett. Nem úgy emlékszik, mint aki titkolta volna pozíciójabeli tehetetlenségét, és ha egy király tehetetlen, az bizony komoly problémát jelent, még ha ez jelenleg nem az ember hibájából fakad. Lehet, nem védené ennyire vagy nem gondolkodna ezeken, ha nem a saját életét akarná menteni, de nem hiszi azt sem, hogy egy baromállatot a trónra raknának, vér ide vagy oda. Ha annyira hülye, akkor valaki, aki a helyére pályázik, már kinyírta volna, az embereket ismerve meg még rosszabbak, mint a sötételfek.
– Nem láttad, hogy ez egy kibaszott erőd ezek miatt a szarok miatt? – int a város irányába, ami most kísérteties csendbe burkolózott. – Ott vannak a levegőben, ott vannak a falak körül... Vagy legalábbis voltak. Szerinted ki a búbánatos fasz akart bemenni és milyen túlélési esélyekkel számolhat? Ezt még én se vállalnám, pedig aztán meredek helyekre mentem be és lógtam meg, még a rezidenciádtól se féltem – néz méltatlankodva a nőre, továbbra se értve meg, minek akar menni. – És mégis mit akarsz kezdeni azzal az egy kibaszott döggel? Magadra öltöd és úgy mész be vele, hátha nem fog feltűnni nekik, hogy az új kabátod alatt te vagy? Kísérletezel rajta, mikor lehet, sőt, eddigiek alapján biztos, hogy totál más fajtájúak vannak ott? – kérdezi tovább, hátha egy minimális megvilágosodást kap, mégis mit gondol a boszorkány, ám ezt most elég erősen kétli. Azt meg hadd ne kelljen magyaráznia, hogy a repülő dögök sem egyféle volt, amennyire volt ideje körbenézni, mindenkinek jutott valami más démonseggből pattant szörny, a dagadék, gusztustalan hernyók meg még csak meg se támadták őket, hanem visszavonultak.
Kellően ingerelhető emiatt, mert neki aztán semmi kedve megdögleni valaki kedvéért, és ezt egy erőteljes nemleges fejrázással ki is fejezi. – Nevezhetsz gyávának, nekem aztán mindegy, de én nem megyek – lép hátrébb egyet, nyomatékosítva a szándékait. – Nem tetszenek se a hirtelen reggelre előkerült esőfelhők, nem tetszik a város kussolása, nem tetszik az egész, mondhatnánk úgy is, hogy borsódzik a hátam attól a szartól, ami itt van, és fogalmam sincs, ki a faszom volt az, aki itt legutoljára küzdött, de nagyon kibaszott mindenkivel – gesztikulál ingerülten, aztán a komolyságon és higgadtságon kívül hirtelen tűnik el minden más: - Rosszat sejtek, Freia – viszi le a hangsúlyát.
Ha továbbra sem sikerül értelmet verni a banyába, akkor a korábban leírtak alapján kihátrál az egészből, és eltűnik egy másik csapat tagjai között.

Freia

Úgy döntesz, Amrekth figyelmeztetése és általa erős érveknek látott mondandója ellenére is mész tovább a csapatoddal. Amrekth így csatlakozik egy másik csoporthoz, még ha talán ezzel gyávának is nyilvánítódik csapatod körében, bár a jelek szerint ez nem foglalkoztatja túlságosan.
Ahogyan előremész néhány csapatnyira, a sok üldögélő közt nem nehéz észrevenni a jóval díszesebb páncélzatban álldogáló uralkodót. Háttal áll mindenkinek, éppen a várost nézi, kardja még mindig kivonva, arra támaszkodik finoman karjaival, és mivel háttal van, nehéz lenne megállapítani, de valószínűleg nagyon gondolkodik, mit kéne tenni. Védtelennek ugyanakkor nem védtelen, érezheted pár mágus és katona tekintetét, akik óvatosan fürkésznek téged, finom jelzésként, hogy nehogy megforduljon bármi a fejedben.
Mikor megszólítod, megilletődötten felkapja a fejét, aztán feléd fordulva biccent egyet köszönésképpen. Nem tűnik túl vidámnak, bár ki lenne ilyen helyzetben az? Csurom vér ő is, láthatod, hogy a páncélzata több helyen megsínylette, a katonái közül rengetegen megsebesültek, de ez sem lehet nagy csoda, hiszen az első csapatok egyikeként ők kaphatták a legtöbbet a kutyáktól. A sötét szörnyvér alól ugyanakkor bőven kilátszik még páncélzatának fémszíne, néhol még rászáradt kék foltokat is észrevehetsz, bár sérülést nem találsz rajta.
Ha egy minimálisan a környezettel vagy a várossal is foglalkozol, láthatod, hogy teljesen visszakotródtak a szörnyek a város falai mögé. Látszatra így olyan, mint egy egyszerű kísértetváros, ahol élők nem maradtak, csak a lepusztult épületek, terek, szobrok, kísérteties csendbe burkolózva. A település felett sötét fellegek gyülekeznek továbbra is, és illatra nagyon úgy tűnik, eső, ne adja az ég, vihar készül, bár sem mennydörgés, sem villámlás nincsen.
Az első mondatodnál az uralkodó kérdőn vonja fel egyik szemöldökét, és, mivel nem kívánja leplezni, vonásairól könnyedén leolvashatod, hogy ötletedet nem támogatja, szóval ezt azonban nem fejezi ki. Egyrészt nem tart bolondnak, hogy ne tudnád az ábrázatáról ezt leolvasni, mástérszt nem a felettesed, innentől túl nagy joga nincs beleszólni a még koronázatlan királynak, mit akarsz tenni következőnek.
- Talán különösen fogja érni, de az erdei elfek felett nem én uralkodom, hadvezérasszony, hiába tartózkodnak az emberek birodalmában. A törvények többsége érvényes rájuk, szavamnak azonban nem kell engedelmeskedniük, hiszen nem rabszolgák, mindemellett nem tudom, melyik érkezettnek van olyan gyógyítói képessége, aminek hasznát vehetné és azonnali gyógyulással biztosít. Nem jöttek annyian onnan, mint az éjtündék, és akiket láttam, ők is többségében íjászok és kardforgatók. Ha van is olyan szintű gyógyítói képességük, azt most bizonyára a saját csapataikon alkalmazzák – magyarázza neked hosszasan, aztán egy kis szünetet hagy, valószínűleg mérlegelve valamit, utána folytatja. – Egy tündéről állíthatom bizonyosan, hogy fajtájának egyik legjobb gyógyítója, ugyanakkor őt az én megőrzésem alá küldték a társával együtt. Ha ez nem lenne kikötés, akkor sem kérném meg, mert a jelenlegi állapotát óvatosan és előzékenyen kell kezelni – folytatja, szórva neked az információkat. Ha esetleg tovább forszíroznád a gyógyító dolgot, még akár egy puha kérdéssel is, akkor tájékoztat, hogy melyik csapatokban látott erdei elfet, akiktől megérdeklődheted képzettéseiket, illetve, ha kifejezetten a kiemelt szerepű erdeiek érdekelnek, akkor velük kapcsán csak annyit mond, hogy keresd a griffet, ugyanis az övéké.
– Elvileg mindenki csapatába soroltattam a katonáimból, így ha kérhetem, őket hagyja velünk. Szerintem a sötételfben gazdag csapatok közül vannak olyanok, akik a sajátjai, így nem fog akkora hiányt szenvedni, ha pihenésre küldi katonáimat – mondja még, értelemszerűen nem akarva kockáztatni a sajátjai életét úgy, hogy nem ő adott parancsot a továbbmenetelre, ám javaslatával talán enyhíti is a veszteségérzetedet, ami esetleg a csapat néhány főjének elvételével járhat. Valószínűleg ennyivel letudod a beszélgetést, viszont mielőtt még nagyon messzire mennél, ismét hallhatod a hangját.
- Hadvezérasszony. – Újabb rövid szünet, fejével félig feléd fordulva, aztán lemondón behunyva a szemét fordul vissza a város irányába. – Sok sikert – zárja végül ennyivel, bár a hangja árulkodó, és jól tudhatod a hanghordozásából, hogy nem reménykedik egyáltalán.



Viridiel

Joavan végül beletörődőn leül, bár a szemforgatást nem spórolja le, na meg a Lash elindította odaszólást sem, amire bátorkodsz visszaszólni. Csak kuncogás rázza meg őt, miközben türelmesen várja a gyógyításodat, ami tagadhatatlanul jó érzésekkel tölti el, csak az ábrázatára kell nézni. Főként mondjuk inkább a nosztalgia van benne, hiszen bő húsz éve lehetett része hasonlóban utoljára Lash által, és sokáig nem is tudja magában tartani ezt. Három szó csupán, ami a visszaemlékezés hatására halkan kimondásra kerül, és egy sóhajtás, de ennyi bőven elég lehet, hogy sejtsd, ha másvalaki végül fontosabb is lett a számára, bizonyára értékelte az együtt töltött időt – vagy csak magát a képességhasználat okozta melegséget, ami talán még a legzordabb sötételfet is képes lenne finoman megérinteni.
Mikor aztán te is Lasht kezded el nézni, ketten ültök bután, bámulva a pocakos erdeit, akinek ez a gyógyítás közben fel sem tűnik, pár katonának igen. Ők csak sunyin mosolyognak, biztos, hogy később még valamit be fognak szólni erre, talán főleg a főnöküknél amolyan bajtársias poénkodásként, majd mikor kifejted gondolataidat, Joavan felhorkan.
- Sokat okoskodsz, taknyos – mondja, bár nem úgy tűnik, mintha sértésnek szánná, olyan a hanghordozása, mintha egy apródhoz beszélne, akivel szívesen szurkálódik játékos kereteken belül. – El se merem képzelni, milyen beszélgetések vannak köztetek – bök állával Lash felé, hangja nevetést sejtet. – Ő is csak okoskodni tudott, dehát tüzes fehércseléd, neki szabad – vonja meg a vállát, láthatóan jól mulatva a dolgon, aztán komolyabbá válnak a vonásai. – Nem fogok már sokáig szolgálni, még a leghosszabb idő egy-két évtized lehet, addig a korig bírjuk általában a harcviselést, aztán visszavonulhatok a családomhoz és már csak azzal kell foglalkoznom, hogyan fenekeljem el a rosszalkodó unokákat – nevet fel halkan. – De az uralkodó ez után talán megadja a lehetőséget, hogy letehessem a kardot és békében élhessek tovább egy egyszerű kiképzőként. Elég harcot láttam már és éltem túl, védve a családomat és a birodalmat, szerintem lassan már kijár nekem ez, és nem egy katonámban látom a lehetőséget, hogy átvegye a helyemet – néz végig az ittenieken büszkén, akik főként egymással csevegnek vagy ülnek-fekszenek, pihennek, mit sem törődve a környező hullákkal.
Az újabb jövevényekre nem szól, csak rosszallón megcsóválja a fejét, mikor Lashrael elvállalja a gyógyításukat, feléd fordulva.
- Ha mást is ellát, állítsd le az asszonyodat, mert ezek alapján semmit nem változott – jegyzi meg rosszallón, aztán elfogadja a felhúzásra nyújtott kezedet, bár a páncél súlya valószínűleg lehúzna, ha teljesen rád támaszkodna. – Lustálkodás? Az még csak most jön, ez után igazán kiérdemeljük – rúg bele az egyik közeli dögbe óvatosan, aztán csak undorodva bámulja a hulláját, nagy valószínűséggel a holnapi várható borzalmakat látva benne. – Nagy dicsőség lesz ezeket kiirtani. Nem tudom, milyen sötételf praktika ez, de amióta itt összecsaptak Valora Moore katonáival, csak ilyenek vannak itt – köp egyet a hullára. – Talán a rémálmainkba nem jönnek ezek a fajzatok, szóval megyünk - bólint egyet, azzal a katonái felé fordul. – KATONÁK! VISSZAINDULUNK! OTT MAJD FOLYTATÓDIK A GYÓGYÍTÁSOTOK, ÉS HOLNAP IS MEGMUTATJUK EZEKNEK A KORCSOKNAK, KIKNEK A TERÜLETÉN VANNAK! – üvölt, mire a katonák felélénkülnek egy kissé, néhány katona pedig lelkesedve kurjant egy nagyot. – ÍZEKRE SZABDALJUK ŐKET! – jelenti ki határozottan és meggyőzötten, mire több alárendeltje csatlakozik a lelkes éljenzésbe és igenlésbe, aztán mindenki lassan, de biztosan szedi magát, hogy visszainduljanak a táborba.


Lashrael, Isabella, Altevar

Mikor még kacsáztok a csapatok tagjai között és erősen nézelődtök, merre is kéne mennetek, a reménykedésben társul Altevar is.
- Nos... Igen... – jegyzi meg egy kínos nevetéssel, láthatóan nem örülve annak, ha ott is várniuk kéne annyit, mint a megmentett, vagy inkább megtalált boszorkánynál, aztán a megtalálásával egy megkönnyebbült sóhajt elenged, főleg, mikor magához is hív titeket Lashrael. Egy kissé megilletődötten nézi az állapotos nőt, nem kifejezetten értve, mit keres itt, nagyon keveset tudva az erdeiek társadalmáról, elkönyvelve annak, hogy valószínűleg ez normális náluk. Vagy hát normálisabb, mint az embereknél, meg biztos megbeszélte a partnerével, és azért vannak jócskán több katonával körülvéve.
- Jaj, ne is vészmadárkodjunk inkább, Sylla, még nem akarok meghalni – mondja egy fancsali képpel, igyekezve viccelődni, de nagyon nem akarja, hogy ez a méreg valóságos legyen, és már rég a végakaratukat írhatják, már ha tudnak írni. Altevar megvárja, amíg Lash ellátja a sebeit, érdeklődőn hallgatva a halk szavakat, és mikor az aranyszín cseppek megjelennek, teljesen elkerekedik a szeme. Bárki nézzen rá, tudhatja, hogy sose látott még ilyet, és ahogy őrá kerül a sor, a nő arca közelségével – ahogy a vállához hajol – csak óvatosan fürkészi. Az ismétlődő, csendes szövegtől megborzong az idegensége miatt, és kissé összerezzen, mikor a vállára esik a csípős nedv, ám hamar jobbá válik, sőt. Mozgatni még annyira nem mozgathatja bátran, de határozottan jobban érzi magát, a sebe sem lüktet annyira.
- Köszönöm – mondja ő is Sylla után, hálásan fürkészve a vöröst, aki aztán letelepszik. Érdeklődő hallgatásba kezd aztán, mikor Isabella és Lashrael beszélgetésbe kezdenek, és mivel nem akar tapintatlan lenni, nem kérdez rá, hogyan indult pontosan a kapcsolat. Mikor aztán nagyjából a beszélgetés lezáródni készül, bátorkodik ő is beszállni:
- Nekem egy kisöcsém van odahaza – mosolyodik el halványan. – Kicsi és szerény a mi otthonunk, biztos nem fogható elfekéhez, de többet szerintem én se kívánhatnék, egyelőre. Csak azt, hogy biztonságban maradjanak – mosolyodik el halványan, maga elé nézve, Sylla utána lévő javaslatára meg, miszerint Lashraelnek nem kéne túldolgoznia magát, egyetértőn bólogat. – Majd még akkor este visszanézünk, ugye, Sylla? – néz rá, finoman könyékkel megbökve őt.
– KATONÁK! – halljátok üvölteni a csapatvezetőt, aki Viridiel mellett álldogál. - VISSZAINDULUNK! OTT MAJD FOLYTATÓDIK A GYÓGYÍTÁSOTOK, ÉS HOLNAP IS MEGMUTATJUK EZEKNEK A KORCSOKNAK, KIKNEK A TERÜLETÉN VANNAK! – üvölt, mire a katonák felélénkülnek egy kissé, néhány katona pedig lelkesedve kurjant egy nagyot. – ÍZEKRE SZABDALJUK ŐKET! – jelenti ki határozottan és meggyőzötten, mire több alárendeltje csatlakozik a lelkes éljenzésbe és igenlésbe, aztán mindenki lassan, de biztosan szedi magát, hogy visszainduljanak a táborba.


Gallion

A nevetésed felkelti a körülötted lévők figyelmét, és nem sokan tudják leplezni, hogy nem tartanak éppen normálisnak. Persze vannak olyanok, akik gyancsak elmosolyodnak jókedveden, feltételezve, a megkönnyebbülés váltja ki ezt belőled, az oawa viszont hozzád sétál amolyan érdeklődés gyanánt, értetlenül hajolva eléd, hogy félig-meddig a szemedbe tudjon nézni.
- Öhm... Minden rendben van? – kérdezi aggodalmasan, ő sem tartva szokványosnak ezt a reakciót, ám mivel nemsokára abbahagyod a nevetést, egy békésebb mosoly is látszik bundás képén már. – Szedd össze magad, kispajtás – emelkedik fel, és bőven magasabb nálad a macskanő faji adottságai miatt. – Valószínűleg nem ez a vége – jegyzi még meg, de nehéz lenne eldönteni, hogy ezt lelkesítő hangzással mondja, vagy inkább aggodalmasan, hogy mi vár még rátok.

//Ha szeretnéd, akkor tudunk egyeztetni skype-on keresztül megint a következő kör kapcsán, és akkor a következő kört letudjuk úgy. Ha megint csak szaggatott egyeztetésre sikerül sort kerítenünk, igyekszem aktivizálni magam!//

Megnyugtató volt nekem, hogy elmondhattam, ami a szívemet nyomta. Persze nem egészen vette jó néven, a tekintetéből ítélve, de ha nem is javít sokat a kapcsolatunkon nekem legalább mindenképpen megkönnyebbülés volt. Végső soron azon buta este miatt nem mertem odamenni hozzájuk két hétig, pedig bőven lett volna rá okom és alkalmam is.
Persze azért elmond pár dolgot magáról és hogy mi minden történt kettejükkel és vele.
Az az igazság az idő nem az én kezemre játszik és lassan elkéne hagynom ezt a kalandozásos időszakomat, de hogyan ha ennyire jó? Bár ránézve Lashrael arcára... Mindegy...
-Két évtizede rajtam még ott figyegett a tojáshéj.-mondom halkan kuncogva leginkább magamnak belegondolva, hogy mekkora is az időkülönbség közöttünk.
Arról nem is beszélve, hogy milyen sokmindent elértek ketten, én meg... én meg hát ott vagyok egy idegen harcmezőn, úgy hogy se otthonom, se párom, csak a két csizmám a ruhám és ami a zsákomban van az enyém...
Aztán Altevar szavai amik utána megszólalnak, amire én kicsit szomorúan felelek:
-Nekem egy bátyám van innen valami elképesztő messze innen, de őt is nagyon régen láttam...-hát igen idióta voltam és a saját dolgaim miatt elhanyagoltam a családdal a kapcsolatot, végül aztán a kinevezése volt amikor újra láttam és bár úgy tűnt örül nekem, inkább az volt a tetteiről leolvasható, hogy kicsit szégyenli, hogy ott jelenek meg, pont akkor. Végső soron ki ne szégyenlené a kalóz, rebellis hugát?
-Milyen kár nem tudunk változtatni a múlton...-és mielőtt a gondolataimat befejezhettem volna egy ordító hang töltötte be a helyet.
-Ohh igen-igen... nem akartunk feltartani Lashrael és köszönjük... izééé este majd a kocsinál találkozunk asszem.-mondtam neki, miközben próbáltam Altevarral egy kicsit a tömeg szélére mászkálni, de persze nem hátulra, hanem a csoport jobb szélére.
-Fuhh... tudnád mekkora kő esett le a szívemről.-aztán ha rákérdezne: -Még a fővárosban ástam el magamat előtte, aztán az úton nem mertem odamenni hozzájuk. Fogalmazzunk úgy, hogy picit rámásztam a párjára, meglepetésből.