Hirtelen veszek egy nagyon-nagy levegőt, szinte kortyolva az éltető légből, hörgésszerű hangot hallatva, ahogy emelkedik a tüdőm.
Első pillanatban teljes a káosz a fejemben és csak hangos, szinte fülbántó kiabálás hasogatja a fejem és valaki eszeveszetten rázogat közben, hogy összekocognak a fogaim.
Aztán a rosszullétem ellenére is összeáll bennem a kép és felismerem Lashrael-t, amire félig sikerült vigyor terül el a képemen, nem is hallva, hogy mit mond.
- Kiszabadultál? Jól….jól vagy?
Majd összeráncolom a homlokom, ahogy kezdenek tudatosulni a szavai és rájövök, hogy egyáltalán nem állnak jól a dolgok és arra is, hogy én meg itt heverészek, miközben nekem kellett volna megvédeni a lányt.
Persze csak nagy vonalakban értem a dolgokat, de az a kevés is arra késztet, hogy megragadjam a kezembe nyomott kardot és szédelegve felemelkedjek.
- Te rosszabbul nézel ki, nem kell gyógyítani, a páncélom meg egy szekrényben van bezárva és nem tudtam kinyitni, nem volt idő……Ja…..és itta bilincs kulcsa. – adom oda neki, miközben a szemem az ajtó felé villan. – Ha leszeded, el tudnánk állati alakban talán menekülni.
Bár elszánt vagyok, hogy megvédem Lashrael-t, nem lennék most túl veszélyes ellenfél.

/Nyomon/


Igen közel vannak az érkezők, ám Viridielnek hirtelen eszébe jut, hogy a kulcsot már megszerezte. Hamar ki lehet nyitni a láncot, ám Lazy dilemmába eshet egy korábbi terve miatt. Felismeri a mágia szálait még ha nem zevadariak kovácsolták. Egészen pontosan a mannaháló kesze-kuszaságát. Hasonló mágia immunitás képességet ad, mint az ő medálja a zsebében. Ám jóval erősebb és nem is lehet ilyen egyszerűen megakadályozni, hogy hatása érvényesüljön. Amíg az aranyból készült drága tárgy a nőnél van, addig nem tud átváltozni és más varázslatot sem képes létrehozni. Ám hamar megfejtheti Turion fia, hogy őrá sem lehet alkalmazni semmit, amíg kapcsolatban van ezzel.
Úgy tervezte a lány, hogy ezt az értékes holmit megtartja magának és vigyázott is rá. Nem próbálta meg idő előtt durván leszedni, széttörve valamilyen módon az anyagot. Ám most itt kell maradnia, ha ki akarja menteni később.
Ha viszont veszni van szíve lerakni, akkor a futár szavai igaznak bizonyulnak és hamar kimenekülhetnek a koboldok járatain keresztül. Ám a döntés az övé!

A kérdésére inkább máskor válaszol, kicsit hosszú lenne ecsetelni, hogyan is érzi magát tulajdonképpen. Mindemellett a kiszabadulásának mikéntjéről sem most lenne érdemes mesélni, elvégre nem egy rózsás történetről van szó, ami csak hátráltatná őt. Mikor aztán egymás állapotának felmérése terelődik a szó, csak keserűen elmosolyodik - végül is járni nem igazán tud, ez tény és való, megvolt az első gyilkossága, amit sose tervezett, ettől pedig mérgezettnek érzi magát, valamint megtörték, mert... Gyenge. Viszont sérülések szempontjából jobban megúszta, Viridielnél azért az oldalba kapott penge nem egy szerencsés pont, ugyanakkor nem úgy tűnik, hogy fontos szervet ért volna, így a gyógyítás ráér. De attól még jól megtépázták szegényt... A páncél meg... Azért meg még visszajönnek, ő legalábbis biztosan vissza fog jönni értük, akár megtiltja a társa, akár nem.
A kulcsok említésénél meglepetten villannak a szemei, és némi hitetlenséggel vegyes mohósággal veszi el a karikát, vágyva arra, hogy újra hallja a természetet, újra visszakapcsolódjon arra a hálóra, amin mindig is tartózkodott. Sietősen keresi meg a passzoló, zárat leoldó fémet, újra és újra beillesztve a bilincsbe, és amint megtalálja a jót, nyomban elfordítja, mire kattan egyet, leoldva róla a béklyót, ami így a padlóra esik. Nem sokáig élvezheti az újra érzékelhető szabadságot, hiszen ha nem cselekszenek, akkor újfent fogságba kerülnek mindketten. De ez az érzés... Ahogy visszakapta az adottságait... Nagyon felemelő, és mintha újra feltöltené őt.
Aztán megragadja, hogy derekára csavarva átváltozhasson, így kihozva ezt az értékes tárgyat, de amint hozzáérnek ujjai, rögtön megáll a mozdulat közepén. Ismét tapasztalja az erőszakos elszakítást, a vékony fonalak eltépését, a korábban tapasztalt egyedüllétet, ami egyet jelent azzal, hogy itt kell hagynia. Ugyanakkor nem maradhat az inkvizítor kezében sem, ugyanúgy magának akarja a felszerelést, valamint kitalálni, hogy hordozható és bevethető legyen - persze nem most, itt kísérletezésre nincs idő. Csak van valami megoldás erre... De ha ő nem is szerezheti meg, akkor elintézi, hogy az inkvizítor kezébe se kerülhessen többet. Túl veszélyes ahhoz, és ha a szállítást sehogy sem lehet megoldani, akkor bizony ezt el kell pusztítani. Vagy keresni egy olyan biztos ismerőst, aki nem használ mágiát, valamint nem fog ellenük fordulni semmiképpen sem...
- Menj előre, mindjárt követlek, a kulcsokat pedig vidd magaddal - szól Viridielnek, visszaadva a karikát neki, majd elugrál az ablakig, amit kinyitva körbenéz, kik vannak odalenn. Ha esetleg a környéken van egy kisebb bokros, vagy egy rejtettebb zug, legjobb esetben egy olyan terület, ahol senki sem mászkál - a benti felforgás és az éjszaka miatt számításai szerint nem lesznek sokan -, akkor eldobja, megcélozva azt a pontot, ahol a legkevésbé valószínű az elvétele. Ha esetleg nagyon sokan vannak, és nincs egyetlen pont sem, akkor a lejjebb lévő párkányra próbálja ejteni, ahonnan levadászhatják.
Még felkapja a törülközőt, egyetlen gyors, laza görcsöt köt rá, és már változik is át, hogy a járatokat használva elhagyhassa a helyszínt, erőteljesen ellökve magát a talajtól. Nem érdekli, mennyire sajognak a tagjai, bár az elégedetlen, fájdalmas morgás állandósul, ahogy hátsó lábain a bőr húzódik - a tetoválás égetését még mindig érzi. Bicegve jár, gyorsan kapkodja tappancsait, mert gyakorlatilag négyből egy lábának nincs semmi baja, a többi, szerencsétlenségére, sérült. Néha a járaton belül meg is kell állnia egy kicsit pihenni, hogy erőt gyűjtsön az újabb szenvedés elviseléséhez, és az ekkor fellépő tétlenség a testi kínokkal együtt gyötrő gondolatokat hoz magával. Az eddig elnyomott érzések lassacskán megmutatkoznak, felhívva a figyelmét rá: ugyanolyan szörnyetegként viselkedett, akár a sötételfek.

Most már kezd a fejem is jobban lenni, így hamar felmérem a szobába uralkodó állapotokat és elismerően nézek Lashrael-re, akinek sikerült több fegyveres ellenfelét is megölnie, méghozzá úgy, hogy szál…..hmm…..khmm…..azaz egy szál törölköző sem takarta.
Bár óhatatlan, hogy végig ne szaladjon idomain a tekintetem, ebben semmilyen „rossz” szándék nincs, csak egy kis meglepődés, de a kérdéseimet meghagyom későbbre, ha egyáltalán hajlandó lesz róla beszélni.
Most csak az a lényeg, hogy minél előbb kijussunk ebből a pokolból, hiszen nem kell emlékeztetnem magam rá, hogy vannak még itt elegen, akik az életünkre, szabadságunkra pályáznak és szerintem ebben a bosszúszomjas sorban elől áll a nem rég leütött inkvizítor és segítőtársa.
Annak örülök, hogy Lashrael láncának kulcsát legalább megleltem, mert így van esélyünk arra, hogy a falban kialakított járatokban még az előtt eltűnjünk, hogy még több ellenség ütne rajtunk.
Azonban a takaratlan bájain kívül azt is látom, hogy nem kis sebesülést szerzett a lány és a combján nagy nyílt seb tátong, erősen vérezve.
- Ha kijutottunk, akkor ezt azonnal be kell kötni és gyógyítót kell keresnünk. – mutatok rá, mert nem hiszem, hogy egyikünknek is lesz ereje használni majd a képességét.
Ráadásul nem akarok messzire menni, csak valami biztos búvóhelyet találni, mert a kristály páncélomat és kardomat eszem ágában sincs itt hagyni ezeknek a patkányoknak, azonban most megkísérelni visszamenni, kész öngyilkosság lenne.
Megkönnyebbülök, amikor Lashrael-ről lehullanak a láncok és azt is megértem, hogy mágikus értéke miatt nem akarná itt hagyni, így kissé értetlenül nézem, ahogy úgy kapja el tőle a kezét, mintha megégette volna.
Egy pár pillanatig ő is csak mered a láncra, aztán meg előre akar küldeni, amire csak felvonom a szemöldököm.
- Nélküled nem megyek sehová! Mire várnál még? – ráztam meg a fejem. – Csúnyán megsebesültél, neked kell előttem menni, hogy biztos legyek benne, nem esik bajod.
Így aztán, ha módja és lehetősége van Lashrael-nek, hogy kidobja azt a láncot, akkor megvárom és ha átváltozva bejutott a járatba, akkor megyek utána.

/Nyomon/


Hőseink előtt már karnyújtásnyira a szabadság. Ám a varázstárgy kicsempészése kicsit bonyolultabb feladat. Nem azért, mert túl sok türelmet és várakozást igényelt volna a majdnem üres utcán -igaz bokrot nem talált a leányzó, mely az ablakokból kiöntött éjszakai tálban gyökeret verhetett volna a macskakő között- egy ládarakás mögé dobja. Inkább féllábbal az ablakhoz menni és vissza. És Viridiel talán óvatlanul megvárja és csak utána bújik be a járatba.
Ha elér odáig... A rohanás hangja egyre közelebb hallatszik és a Mesélő már azt hitte, hogy be fognak érkezni a szobába idő előtt. De elég gyorsak elfjeink, és nagyon közel vannak ahhoz, hogy odaérjenek, ahol kiszakadt a fal.
Az inkvizítor, a Főnök és még egy fegyveres érkezik. Sérült lábai a KalandMester sem megmondója, hogy engedni fogja-e a rohanást kettejüknek.

/Kockadobás: Hatos
1-3-ig -Megmenekültek és a járaton keresztül leérnek a csatornákba.
4-es -Viridielt elkapják a farkánál fogva, mielőtt a hátsó lábai eltűnnének a falban. Ha sérült lábaival ellenkezni is próbálna, kihúzzák őt onnan.
5 és 6 -A két hegyesfülűt elcsípik még mielőtt egérutat nyernének. A macskát fülénél fogva emelik fel a levegőbe, míg farkasunk újabb vágást kap, mely végzetes is lehetne. Kénytelen átváltozni, hogy azonnal ruhája széttépéséből elkezdje bekötni az összes sebét./

The member 'Uráldur' has done the following action : Szerencse, játék, kockázat

---

'Hatos' : 6

Gyors pillantást vet a lábára, mikor Viridiel említést tesz a rajta lévő sebről. Nem mintha ignorálhatná az ott lüktető fájdalmat, de nem ér rá sajnáltatni magát, valamint nyöszörögve feküdni a földön, szorongatva a sebet, fohászkodva, hogy elálljon a vérzés. Azt már akkor megtette, mikor még a körülötte lévő holtakban vígan dobogott a szívük...
- Magad miatt is aggódhatnál - enged meg egy halvány mosolyt, majd a kulcsok átadása után, amilyen gyorsan csak tud, elugrál az ablakig, kidobva rajta a bilincset. Remélhetőleg azon a helyen, ahova esett, nem keresi senki... Legalább addig, míg ki nem érnek. Viridielben közben újra felébred a védőszellem, és kezdi azt hinni, rosszabb, mint egy anya ekkora aggodalmaskodással. Még őt is túlszárnyalja lassan, bár a gyerek igencsak korai elvesztése miatt inkább csak tippelni tud. Vitázhatna vele, próbálhatná megértetni, hogy így gyorsabban kijuthatnának - legalább a férfi -, viszont a másodpercek gyorsan telnek, az a néhány figura pedig vészesen közelít, szóval el kell engednie a füle mellett a szavakat.
- Ez lesz a veszted egyszer - rázza meg azért a fejét, felkötve magára a törülközőt, majd átváltozik, és úgy közelíti meg a járatot sietősen, már csak azért is, mert a lépések kiváltképp közelről hangzanak fel, és rohamosan közelítenek. Nem mer oldalra nézni, mert nem akarja kísérteni a sorsukat, viszont a következő fájdalomforrás a fülénél érkezik, és szinte már azt hiszi, kitépik a helyéről, ahogy megemelik így a testét. Rögtön sarokba szorított vadnak érzi magát, a túlélőösztönök egy pillanat töredéke alatt ébrednek fel benne, így azonnal reagál, és az ösztönök miatt hihetetlen lendülettel emeli meg mellső lábait, hogy befelé fordított, átlagos macskához képest igencsak nagy mancsain a kibújt, éles karmokat belemártsa az őt elkapó személy kezébe, és végigszántsa a bőrt és vékony rétegű húst egyaránt. Ha rámosolyog a szerencse, akkor el is ejtik őt, így négy lábra esve már el is rugaszkodik a talajtól, hogy mélyről feltörő morgással valamelyik arcába ugorjon, szétkarmolva azt - jobb esetben a szemét is kikaparva -, kihasználva hátsó lábainak izmait, a veszélyérzettől mit sem törődve a jelentkező fájdalommal.

Az csak természetes, hogy aggódom, hiszen elég súlyosnak látszik a sebe, meg hát miért jöttem volna vissza, ha nem egy fajtársamért, akit minden bizonnyal magam kevertem bajba.
Az egészet kár volt végig csinálni, ha most magára hagynám és a saját bőrömet féltve egyedül mennék ki.
Szavaira az oldalamra nézek, a csupa vér ingemre, de tudom, hogy a seb nem halálos és ha lesz időm és beköthetem, akkor még a vérveszteséget is nagyjából átvészelhetem.
- Túlélem és anyám is ezt mondogatta mindig, hogy a jó szívem visz a sírba. – engedtem meg a helyzet ellenére egy fáradt vigyort.
Mikor láttam mit csinál, hogy a láncot kidobja az ablakon, megértettem, hogy valószínűleg nem képes hozzáérni és a képességét is használni egyszerre, de bármennyire is gyorsan cselekedett a közeledő léptek aggodalommal töltöttek el.
- Mennünk kell! – sürgettem és szorosan a sarkában alakulok át, hogy mielőbb a járatban legyünk.
Nagyon szoros lesz, hiszen a lábak már az ajtóban dobognak, de talán……………………
A szerencse mostanában nagyon elkerül minket, most sincs másként, mielőtt elérném a falat nagy ütés ér és a másik falnak nyekkenek. A mellkasomon szétnyílik a szőr és a bőr, nem maradhatok állat alakban, így ha tetszik, ha nem vissza kell alakulnom, hogy elköthessem a sérülést, ha egyáltalán hagyják, hogy ezt megtegyem.

/Nyomon/


Viridiel és Lazy már-már elhitték, hogy a világukban a fák az égig nőnek. De valamelyik isten nagyon rossz lábbal kelt fel, hogy ennyire el akarja szúrni a napjukat. Egész pontosan estéjüket.
Bár hősnőnk ne panaszkodjon, hiszen ő minden féle testi gyönyöröknek hódolhatott (volna) és hiúságát alaposan kenegethette a férfiak sóvár tekintete. De ne a Múlton rágódjunk! Fülön csípték Lazyt is és karmolásainak hála gyorsan elereszti az inkvizítor. A kezét érte le, de ott sebesítette meg többször a lány.
Kardot ránt nem csak a Viridielt megsebesítő Főnök, de a többiek is. Nem kötözködnek azzal, hogy a sebeit kötözi a fiú, a macskafélére vetik magukat és neki választania kell, hogy elmenekül-e vagy harcol tovább. Előbbi esetben Turion fia ismét fogságba esik, míg utóbbi eset kimenetelét csak később tudjuk meg.

Érzi, ahogyan könnyedén felhasítja a bőrt, és talán még a vér is kiserken a karmolás nyomán, ami már-már felemelően hat rá. Amint a földre érkezik, támadói felé fordul, és már rugaszkodna el, hogy az egyik arcába ugorhasson, az ellenfelei hirtelen fegyvert rántanak. Hány katonájuk van ezeknek?! Mégis mennyi fegyveres tartózkodik egy bordélyházban?! Így azért mindjárt másabb a helyzet, nem cselekedhet meggondolatlanul, mert könnyedén belé szúrhatják valamelyik pengét, annak pedig nem sok értelme lenne. Minden bizonnyal csak meghalna, így...
Haragosan morogva hátrál a járat felé, valamint pillant Viridiel irányába, gyorsan megkeresve a férfi formáját, és meghökkenve veszi észre, hogy kénytelen volt visszaváltozni. Segítenie kell, most, és nem érdekli, hogy életveszélyes, hogy megölhetik, rá akarja vetni magát valamelyikükre, ízekre szedni őket! Ha egy kicsit nagyobb lenne... Ha egy kicsit erősebb lenne... Ha csak egy kicsivel többet érne...
Ha Viridiel észreveszi őt, a figyelmét, és valamilyen jelzést ad, bármilyet, még ha csak egy biccentés is az, hogy minden rendben lesz, nehezen, de eleget tesz a legbiztonságosabb lépésnek és legegyértelműbb válasznak: elrohan a járaton át, de nem hagyja el az épületet, hanem próbálja követni őket az épület eddig rejtett labirintusát használva, keresve a réseket, ahonnan kileshet, biztosítva: jó irányban haladt. Nem venne mérget rá, hogy odakinn nyugodt körülmények közt tudná meggyógyítani magát, ami segítené haladását és ezáltal komolyabb kihívást jelentene mások számára. Így még bírja, négy lába van, megáll rajtuk, fogai és karmai vannak, még ha fáj is mindene, szükség esetén viszont hajlandó túlhajszolni magát. Majd később úgyis megszenved érte.
Ha Viridiel túlságosan belemerült sebesülései kötözésébe, akkor semmiképpen sem hagyja hátra, hanem engedve az őt forrósító és mozgató haragnak, mindent kockára téve ugrik neki a harcnak ilyen alakban, elvégre így gyorsabb és veszélyesebb, mint egyszerű tündeként egy szál törülközőben, bicegve.
Öngyilkosság? Tudja, de az indulatokat és a vágyak beteljesítésével járó hajszát nehezen lehet kezelni támogatás nélkül ennyi minden után. Még az őt uraló gyilkos és nyomasztó csend is háttérbe szorul.

Hangos fújtatást és nyávogásfélét hallok, ahogy az ingemből gyorsan tépést szakítok, hogy elállítsam a vérzést. Tudom, hogy most képtelen lennék újból alakot ölteni, a vérveszteség most már nagyon legyengít, de nem szeretném, ha Lashrael is itt ragadna velem, hiszen ő hajlékony és fürge macskaként esélyes, hogy kijuthatna.
Mélyebb férfihangok szitkozódnak és felpillantva látom, hogy a kemény férfiak kardjaikkal hadonásznak és az inkvizítornak egy mély karmolásból vérzik a keze.
Társnőm dühösen villogó szemekkel, szőrét felborzolva áll a támadókkal szemben, majd el nem téveszthető módon felém néz, tekintete tele van kérdéssel és egyben dühvel, de nem akarom, hogy velem együtt érje el a végzete.
Egy kesernyés mosollyal bólintok, biztatva bökve állammal a rés felé.
~ Menj! Fuss! Ne áldozd fel nekem magad! ~ formálja gondolatom meg magát. ~ Ne foglalkozz velem, megleszek! ~
Nagyon remélem, hogy nem habozik és nem fogatja el magát és határtalanul megkönnyebbülök, amikor egy utolsó morgással eltűnik a járatok labirintusában.

/Nyomon/


Bármennyire is meggyőző alakítással próbáltatok itt maradni és Lazy már szinte otthonosan mozgott ebben az épületben, látszólag megfutamodik és magára hagyja társát.
Mást nem is tudna gondolni a Főnök, akinek bizony kérdésre válaszolva nem sok embere maradt fegyverben. Majdnem mindegyik feljött a csatazajra. És ők ketten a boszorkányok üldözőjével is eszméletlenségükből tértek vissza nem olyan régen. Ám egyedül vagy és veszélyes lenne felvenned vele a harcot.
-Hol van a lánc?
* Az inkvizítor ráébredt, hogy nem tudja megfelelően itt tartóztatni még ezt az egy foglyot sem. Rátok jár a rút, mert hárman ragadják meg Turion fiát és kitalálják, hogy a városi őrséghez kell vinniük. El is indulnak vele és ha Lazy nem állítja meg őket -bár nem biztos, hogy ez a legmegfelelőbb idő rá- akkor hamarosan nem csak a kuplerájból érnek ki, hanem eljutnak a börtönig. A lány láthatja a kis réseken keresztül, hogy nem sok férfi maradt a házban. Egészen pontosan csak éjszakai pillangók és klienseik szállingóznak, utóbbiak leginkább haza, nem is nagyon foglalkozva a felfordulással.

Ha minden igaz, egy sötét szobába ültetik le végre Viridielt, ahol egy tölgyfaszék durva megmunkált kényelmét élvezheti. A sebeit már bekötötte, noha lassan, de azért átvéreznek a komolyabb sérülései. De legalább az utolsó pillanatban visszarántottuk az elvérzéstől. Két kis szekrényen, melyek 3-3 polcból állnak lombikok és főzetek vannak. A magasban egyetlen pici, rácsos ablak biztosít valamiféle fényt. Eddigre már megvirradt és mindannyiótok mögött fárasztó éjszaka áll. De az inkvizítor mér bírja a munkát.
-Azt mondjátok, hogy a nő kijelentette, hogy a Testvériség vissza fog térni?
* Az ismeretlen fegyveres, aki felpofozta őt és Főnököt, bólint.
-Nem is egyszer.
* Feléd fordul most.
-Nos, akkor mesélj nekem! Mire is kell számítanunk!

~ Nem hagylak hátra, amint lehet, kihozlak ~ válaszol, a közelben maradva mindvégig, hallótávolságon belül, és ahogyan meghallja az inkvizítor hangját, kicsit talán örül, hogy kidobta a láncot, máskülönben Viridielt most szabadítaná meg a képességeitől. Talán felügyelet alatt fogják tartani, és ha szerencséje van, akkor hamarosan lecsaphat, a férfi pedig nem fog annyira pórul járni, mint ő. De ha mégsem érvényesül a macskaszerencse... És belegondolva, hogy milyen eszközei lehetnek az inkvizítornak... Ha túl sokáig húzza, nem lesz kellemes menet a társa számára, így lehet, nem fogja tudni kivárni a megfelelő pillanatot, és korábban akcióba lendül a kelleténél. Elég, hogy őt megkínozták, nem kell még Viridielt is, de félő, pontosan erre fog sor kerülni.
Követi őket oda, ahova csak tudja, és amikor ők elhagyják az épületet, ő is távozik a járatokból, biztos távolságban követve őket, a finom tündeillatot és az azt elnyomó vérszagot, viszont pillanatokon belül biztosabbnak találja, ha tetőről tetőre ugrál. Még a végén valamilyen véletlenül erre kószáló járókelő felkapja és elviszi őt innen jó messzire, és hogy a bilinccsel mi történik, nem különösebben érdekli. Ha valaki rátalál és úgy gondolja, jó pénzt csinálhat belőle, csak tessék, de az inkvizítor kezébe vissza ne kerüljön. A legbiztosabb megoldás mondjuk az lenne, ha egyszerűen keresztbe harapná a torkát... Akkor biztosan nem tudná senkire se rárakni többet, csak az a baj, hogy más a helyébe fog lépni, és akkor már ő lesz a tulajdonosa a varázstárgynak.
A harag, ahogyan halad a börtön felé, föntről figyelve rájuk, lassan leülepszik és megnyugszik, ezáltal ismét belépve elméje csendes szobájába, ahol a terveket és ötleteket mérlegelheti és részletezheti. Ahogy aztán az intézmény falai közé kerülnek, nem követi őket egyelőre, hanem biztos takarásban, egy kémény mögött visszaváltozik, letép az így is megtépázott törülközőből egy csíkot, amit a combján lévő sérülés fölé köt szorosan, csillapítva a vérzést. Felelőtlenség lenne ezt figyelmen kívül hagyni, Viridiel is javasolta a gyógyítót, méghozzá joggal, ezt belátja. Bizonyára egy darabig eltart, míg kerítenek egy olyan termet, ami megfelelő lesz a kellemetlen ismerkedésre, így gondolatait a gyógyítás felé vezeti, és azt a pár perc nyugalmat és koncentrációt rászánja, hogy a sérülésének állapotán javíthasson. Muszáj, mert elvérezni nem akar, a kimerültség meg még nem jelentkezett, hála Természet Anyának. Persze sejti, hogy amint vége lesz ennek, úgy fog kidőlni, mint egy krumplis zsák, de az már a jövő meséje. Egyelőre a jelennel kell foglalkoznia és örülnie, még nem érez fáradtságot.
A sérülés biztosan nem tűnik el ennyitől, de legalább összébb húzódik, felgyorsul a regeneráció, és ez talán elegendő lesz ahhoz, hogy átvészelje a napot. Tekintve, hogy ritkán tapasztal ekkora csapást, nem tudja meghatározni, mennyire hatásos gyógyító képessége.
Ha lehetőség van rá, nyilván a börtön tetején teszi önmaga rendbeszedését, elvégre úgy még közelebb érezheti magát társához, de ha ott nincs semmi, ami mögé bújhat, akkor megelégszik egy távolabbi házzal.
~ Viridiel... Hallasz? ~ keresi társát, és ha érzi, átjutottak a másikhoz gondolatai, folytatja. ~ Mind veled vannak? Mit akarnak? ~ érdeklődik nyugodtan, hiszen a sürgetésnek nem sok értelme lenne. A férfi biztosan elég feszült, ő is szívesebben hallgatna egy magabiztos, békésebb hangot ilyen körülmények közt, ami segíteni próbál, így erre alapozva teszi a lépéseit. Na meg már csak azért is lenne fontos mihamarabb kideríteni a körülményeket, mert ha elkezdik őt ugyanarról a dologról faggatni, és teljesen mást mond... Össze kell hangolniuk ezt.
Furcsa érzés újra így használni a telepátiát, egy másik fajtárssal... Rettentően régen tette, de olyan régen is volt rá szüksége, a láncok után viszont, még a helyzet ellenére is, igazán kellemes hatása van.

Akármennyire is jól esnek Lashrael szavai, hogy nem akar majd magamra hagyni, még sem szeretném, ha miattam veszélybe sodorná magát, ráadásul rá is ráférne egy jó kis gyógyítás és egy nagy pihenő, hogy egyáltalán visszanyerje régi erejét.
Nekem is kell, hogy időm legyen regenerálódni, ha egyáltalán lehetőségem lesz rá és nem ölnek meg most vagy valamivel később, hiszen az egész szoba egy mészárszékre emlékeztet és a jelenlévők közül kettővel sem bántam kesztyűs kézzel.
~ Megleszek! ~ ismétlem meg újra és remélem, hogy még hallotta. ~ Gyógyulj meg, ne kockáztass miattam. ~
Persze el tudom képzelni, hogy az egész falra hányt borsó, hiszen én sem hallgatnék rá, ha ilyesmiket mondana, csak abban bízhatok, hogy több esze van, mint nekem és nem rohan fejjel a falnak.
- Milyen lánc? – nyögök fel, ahogy az utolsó csomót is meghúzom a mellkasomon megkötött ingmaradékon, aztán úgy teszek, mint aki nem lát, nem hall.
Jó esetben azt gondolják elájultam, bár mondjuk nem sok kell hozzá és a véres látványba belefér.
Mondjuk nem olyan könnyű megvalósítani az érzéketlen kábát, mert ahogy nem túl kedvesen rángatnak valami ismeretlen cél felé – az is lehet, hogy túl soknak tartják már a padlón a vért és inkább az udvaron végeznének velem, - a sebeim igen csak kínoznak és nehéz megállni, hogy nem fintorodjak el, vagy ne szisszenjek fel időnként.
Menet közben már megtudom, hogy a városi őrség tömlöcébe tartunk, ahol nem sokat törődnek vele, hogy eléggé leharcolt állapotban vagyok, hamar egy kényelmetlen, vaskos széken találom magam, egy halvány fénnyel megvilágított szobában. Olyan mint egy alkimista szobája, bár a rácsos ablak és a komor inkvizítor inkább mást sugall.
A mellemre ejtett fejjel kókadozok, de a fülem azért nyitva., így nem nehéz rájönnöm, hogy Lashrael milyen történettel traktálta őket.
Ekkor elér a lány telepatikus üzenete. Nagy megkönnyebbülés fut át rajtam, mert ezek szerint kijutott és jól van.
~ Miért vagy még mindig itt? Menekülj innen el. ~ rovom meg, de igazán nem kárhoztatom. ~ Nem bántottak, jól vagyok, épp arról beszélnek, hogy a Testvériséggel ijesztgetted őket. Mit mondtál nekik? Ha egyet állítunk, talán eléggé rájuk hozzuk a frászt, hogy elengedjenek. ~
- Semmi jóra! A Testvériség nem a megbocsátásáról híres. – emelem fel a fejem, hogy a szemébe nézhessek és egyben húzhassam az időt.

/már nem igazán a Nyomon/


A börtön tetején nem igazán van olyan hely, ahol Lazy gondtalanul átváltozhatna. Inkább egy erődre vagy egy bástyára emlékeztet. A párkányok helyén pedig az őröknek sétálásra alkalmas mellvéd van. Ám szomszéd háztetőkön át tud alakulni. És igyekszik elbújni, nehogy felkeltse egy tünde néhány ember figyelmét.
Eközben Virdiel kihallgatása megkezdődik. Telepatikusan tökéletesen hallják egymást, a szobába befújó kis szellő azonnal hozza-viszi az üzeneteket. És erről mit sem sejt az, ki a természet jeleit nem tudja olvasni!
-Azt ugye tudod, hogy a bőrötökből készítünk télire kabátot, ha beteszitek ide a lábatokat?
* Főnök félre hívja, de kitűnő fülednek köszönhetően hallod, mit suttognak egymással.
-Meg kéne békélni a királlyal. Garantálom, hogy senki nem lesz olyan, aki a selfekhez akar majd csatlakozni, ha elterjed a híre, hogy a zevadariak visszatérnek.
* Az alvilági kulcsfigura szavaira a kihallgató csak bólint. És csendben hozzáteszi.
-Én is javasolni akartam már.
* Úgy tűnik a politikába is belemásztatok. És valamit megváltoztattatok benne. Ki tudja milyen kapcsolatban állt eddig a bordély tulajdonosa és őfelsége, ám a veszély őt is behódolásra készteti.

~ Majd pont rád fogok hallgatni, aki hozzám hasonlóan úgy viselkedik, mint egy csökönyös szamár ~ forgatja meg a szemeit szórakozottan, magában nevetve azon, hogy még most is buzdítja őt a távozásra. Mint a rossz házasok, csak kicsit másképp; makacsok és önfejűek, és bolondok módjára áldoznák fel magukat a másikért annak ellenére is, hogy tényleg nem tudnak szinte semmit egymásról. Külső szemmel nézve ez igencsak mulatságos lehet, de főként érthetetlen.
~ Nagyon szeretnék hercegnő lenni, akit bármikor meg lehet menteni, de ha a hősöm bajban van miattam, a kifinomult kisasszonynak is fegyvert kell ragadnia. Ha a hős elveszik, mit ér a hercegnő nélküle a történetben? ~ érdeklődik mesés képekbe foglalva hozzáállását, ami talán túl gyerekes, talán túl romantikus és helyzethez egyáltalán nem illő, de már az egész úgy el van rontva, ahogyan van: súlyos helyzetben mosolyognak egymásra, és abszurd, de talán még a vicceket sem sajnálnák, ha nem lennének talpon már hosszú ideje, szóval ennyi igazán belefér még. Persze ő is tisztában van vele, hogy mennyire nem normális dolog ez; a félelem, a pánik és a halálközelség gondolata egy bajtárssal az oldalon egészen érdekes megjegyzésekkel szolgál, nem beszélve arról, hogy a megpróbáltatások alatt is vele tartó társsal igazán különös bizalom építkezett ki - a részéről mindenképp.
Rátérve a komoly témára, rögtön megerőlteti magát, hogy visszaemlékezzen a borzalmakkal teli vallatásra és az így zajló információszerzésre, az élmények frissítésétől pedig végigfut a hátán a hideg, valamint az égetés is mintha erősebb lenne. Kár, hogy ilyen körülmények közt kell megbeszélniük, de hát mit tehet ez ellen? Mindenesetre egy magabiztos vigyor kiül azért az arcára, mikor kiderül: egyre gondoltak. Pontosan ugyanarra a dologra.
Néhány másodpercig csendben van, ahogy összegyűjti a gondolatait, és ez Viridielnek talán keservesen hosszúnak tűnik, de muszáj ennyi felkészülési időt hagynia, hogy gyorsan közölhesse a fontos dolgokat, nem elhúzva az egészet.
~ Mondtam nekik, hogyha bántanak, akkor bosszút állnak értünk. Legalábbis értem mindenképp, azt már nem tudom, hogy téged miként kezelnek, mert legelőször bejelentettelek az ügyfelemnek, akitől nem kaptam meg a béremet - és így kerültünk a bordélyházba ~ zárja rövidre a téma felvezetését, sietősen megformálva a szavakat, és amit következőnek akar felhozni, attól ismét érzi az arcán csattanó pofont, de rá kell jönnie, hogy ez a morzsa most annyira nem számít. ~ A fenyegetés tetőfoka nálam az volt, mikor engem faggattak, hogy figyelik az épületet és a legváratlanabb pillanatban fogják megtámadni őket. Démonoknak áldoztak fel, akik aztán az ellenséget levadászták, a démonok miatt van átok a városon, ami a tizenéves gyerekeket sújtja, és torzszülötteket hoznak a világra. Ha meg Al-Sziszit emlegetnek, az a Testvériség vezetője. Hirtelen ennyi jutott eszembe, ami fontos lehet ~ magyarázza, gyorsan dobálva a szavakat egymás után, és akaratlanul is felidéződik benne az a szenvedés, amin keresztülment. Fáj mindene, és bár elhatározta, hogy egy ideig nem fog sírni és a lelke sem zokog most a maga megtört állapotában, a szemei mégis csípnek. Pislog párat, megdörzsöli kékségeit, segítve önmagán, hiszen nem engedheti meg, hogy visszatérjen abba a letargikus állapotba.

Igyekeznem kell, hogy ne lássák rajtam foglyul ejtőim, hogy „másfelé” is beszélgetést folytatok, ezért a szemem folyamatosan rajtuk tartom, mintha csak rájuk figyelnék.
Mindeközben gondolatban erősen Lashrael-re koncentrálok, mert nagyon fontos lehet, amit mond és ebből villám gyorsan kell leszűrnöm, hogy mi az, amit felhasználhatok és mi az, amit nem.
Ha tehát a lány azt mondta, hogy valami kuncsaftja vagyok, akkor ezt a szálat kell erősíteni, mert talán emlékeznek rá. Ez persze nem zárja ki, hogy tudjak valamit az elfek által keltett fenyegetésről, még adhatom is a tudálékost, aki hasonló dolgokat tud vagy hallott, mint kedvenc barátnője.
~ Akkor maradunk a te variációdnál és ezt fogom támogatni, ha kérdeznek. ~ küldtem a megnyugtató üzenetet.
Az inkvizítor hozzám vágott szavaira ezek után kissé gunyoros mosolyt eresztettem meg, mint aki egy szavát sem hiszi.
- Nem hiszem, hogy újat akartok húzni a démonokkal is.
Bár úgy teszek, mint akit ez boldoggá tesz, az azonban igenis megborzongat, hogy ez akár még igaz is lehet, mert valami pletykát már hallottam erről a kölyköket sújtó átokról idefelé jövet. Reméltem, hogy ez csak merő kitaláció, de hát sajnos az tény, hogy a selfek összejátszanak a démonokkal.
Mikor félre vonulnak és sutyorogni kezdenek, akár még elégedett is lehetnék, mert a kis akciónk elindított valamit, valami olyasfélét, amitől ez a város ismét a király kebelére törekszik kerülni.
Ami biztos nem ártana neki, mert most nagyon úgy néz ki, hogy az alvilág vette át itt az uralmat.
Persze úgy teszek, mint aki nem hallott semmit, de jól megjegyzem magamnak.
- Biztos most is figyelnek benneteket, ráadásul a lány…..a barátnőm is megszökött és ha segítségemre sietnek, erősen bajban lesztek, azt hiszem már abban is vagytok tudtommal. – utalok a kölykökkel kapcsolatos pletykákra. – Ha elengedtek, talán tudok segíteni.

/Elftársak/


Nagyon örül a Mesélő, hogy lekerült Lazyről a mágikus bilincs, mert így nagyon jó összjátékkal -a részletekre is figyelve- dolgoznak azon a vonalon, ami a lányt a bordélyházba juttatta, a fiút meg a halál szélére. Magabiztosan válaszolja ugyan azt, amit a macskanő is elmondott már. És ezzel a hallgatóság sorai közt a megerősítés és a meggyőződés csirái tovább növesztik gyökereiket.
-Ha mindent elmondasz önként, akkor lehet el fogunk engedni. Fontosak az információk.
* Az inkvizítor látható örömmel arcán veszi tudomásul, hogy megtaláltátok egymással a szót.
-Mesélj a démonokról!
* Ám Főnök csak nem tudja válasz nélkül hagyni a társnődre való utalást.
-Minden ok nélkül használta a képességeit az a prosti és az éjszaka és egymásnak ugrasztotta a fegyvereseimet, megzavarva elméjüket. Nem kell annak ok, hogy gyilkoljon.
* A kihallgató csodálkozva néz oda rá.
-Tudnak ilyet csinálni?
* Mielőtt teljesen ostobának hinnénk a fickót, el kell árulni, hogy betegség miatt hiányzott arról az óráról, amikor az éjtündék mágiájáról való tudást oktatták. És a boszorkányok képességei amúgy is jóval hosszabb tananyag volt.
-Igen. -bólintott magabiztosan a kupleráj vezetője.
* Tett-vett az inkvizítor és egyik zsákból egy tálcára öntött egy világossárga port. És üresen Viridiel fejére húzta.
-Meg lesz mindennek az ellenszere.
* Folytatódni fog a kihallgatás, de nem igazán akarják -és a KM sem-, hogy ne hagyjunk téged szóhoz jutni.

Csalódott képet vágtam az inkvizítor szavaira, nem mintha egy percig is azt gondoltam volna hogy elengednének csak úgy.
- A démonok azok démonok! – vontam meg a vállam. – Senki nem olyan ostoba, hogy kérdezősködjön róluk. Óriási a hatalmuk és az éhségük, én nem húznék ujjat velük.
Az inkvizítor nem tudom mennyire lesz elégedett a szavaimmal, azonban a másik, rosszképú fickó, aki nem tudom, hogy kicsoda, lehet a másik helyettese, de elég tudálékos, belezavar a képbe és Lashrael-ről kezd el beszélni, ráadásul elég nagy ostobaságokat fecseg.
- Ez hazugság! - rázom meg a fejem, nem titkolva, hogy hallottam a beszédét. – A társnőm nem csinált ilyet, ez csak valami hagymázas képzelgés.
Persze azt én nem titkolhatom, hogy képes vagyok állati alakot ölteni, mert a két szemükkel látták, de az inkvizítor Lashrael-ről ezt nem tudhatta.
- Ha maga a főnökük azoknak a fickóknak, jobb ha őket okolja, hogy egy csinos lányért egymásnak estek. Nem kellett nekik megzavarni a fejüket, mert zavaros volt az amúgy is.
Gyanakodva nézem, ahogy a férfi kiönt valamit a zsákjából, aztán azonnal felém közelít vele. Igyekszem elhúzódni.
- Mi az? Mit akar azzal?
De persze semmi esélyem a menekülésre, a zsák a fejemen landol és sötétség borul a szememre, nagyon minimális fény jutva át a zsák szövetén.
Az idegességemet biztosan érezheti a Lány is a telepátia által.

Már csak ösztönből is biccent egyet, mikor Viridiel válaszol, aztán csak várnia kell. A férfi biztosan fog jelet adni, ha valami rosszul alakul, és bár óvatosan kiles magas rejtekhelyéről, felmérve a börtön védettségét, nem fogja megkockáztatni a bejutást, még ha nagyon szívesen is tenné. Nincs elég erő a kezében, ami biztosíthatná, hogy nem kapják el, nem is hazai környezetben van, ahol bármikor segítségére vannak a növények, noha ha macskaként közlekedik, és meglátja valaki, valószínűleg egyszerűen csak morgolódva kidobja őt onnan. Ilyen szempontból jó lehetőség lenne a terep feltérképezésére, csak akkor meg nem feltétlenül fogja meghallani társát. Kénytelen hát várakozni, bármennyire nem tetszik neki, szóval fejét nekitámasztja a kéménynek, ami mögé bújt, szemeit behunyja feltöltődés és a bajra való felkészülés céljából. Nem túlságosan aggódik amiatt, hogy észreveszik, hiszen túl korán van még ahhoz, hogy annyira sokan sétálgassanak, valamint elég magasan is tartózkodik, hogy ne szúrják ki őt, pláne úgy, ha mozdulatlan, ráadásul takarásban is van. Csak úgy senki sem néz fel, mindenki a lába előtti terepet tanulmányozza, nehogy felbukjon valamiben, esetleg az elhaladókat bámulja, az alvilági életet figyelembe véve meg inkább a mellettük sétálót kell egyébként is szemmel tartaniuk, nehogy véletlenül kilopja a zsebeit.
Mély levegőt vesz, erősen figyelve, mikor kap társától újabb üzenetet, nehogy valami véletlenül ne jusson el hozzá, csak mert mással foglalkozott. Igazából nem is telik el így sok idő, mire felpattannak szemhéjai, érzékelve Viridiel ingerültségét.
~ Mi történt? Megpróbáljak bejutni? ~ érdeklődik rögtön, érezhető aggodalommal. Reméli, semmi komoly, csak valamit mondtak, amivel felhúzták őt, amit a korábbiakból ítélve nem tart egyáltalán kizártnak. De ha hozzányúlnak... Ha bántják... Nem fog tudni itt maradni, hanem be fog törni. Így is épp elég sérülést kapott, nem engedheti meg, hogy még többet el kelljen szenvednie. Ő úgyis lassacskán jobb állapotba kerül, és bár nem fog most teljesen begyógyulni a sérülése, azért az eltelt időnek és képességének köszönhetően talán már képes valamennyire megállni rajta.

/Elftársak/


Viridiel nem túl sok konkrétumot mondott. És nem is üzent a lánynak. Ezért ő elkezdi állat alakban feltérképezni a börtönt. Több katonát is lát és azok egyenletesen vannak elszórva. Társát a második emeleten tartják fogva. Egyelőre senki nem zavartatja magát miatta, ha közelebb sétál. Noha nem bejutni lesz nehéz, hanem valószínűleg kijutni.
Hirtelen meglát egy ismerős, vörös hajú elf nőt, akit három katona vasra verve kísér az utcán a börtön irányába.


Eközben az inkvizítort és a bordélyház vezetőjét nem bizonytalanítják el szavaid. Előbbi kinyit egy üveget és kellemetlen szag kezd el terjengeni még a zsákon keresztül is a levegőben. És az utoljára szerzett, legsúlyosabb sebedre önti.
-Nem fog tőle vérezni. Még ha mellékesen azért, mert szétmar minden élő szövetet.
* Tömény sósavat iszik be a kötés textúrája, amit szintén azonnal roncsolni kezd. Ám koránt sem veszi el erejét, mire a testedhez ér.
-Túl ostobák vagyunk ahhoz, hogy ne kérdezősködjünk a démonokról.

Ahogy végigsöpör rajtam a bizonytalanság, mivel nem látok keresztül a zsákon, hogy lássam mit csinálnak, azonnal meg is hallom Lashrael hangját, akit óhatatlanul és önkéntelenül riasztottam ezzel.
Nem akarom, hogy idejöjjön, hogy veszélynek tegye ki magát, nem kell, hogy mindketten az életünkkel fizessünk azért, hogy idejöttünk.
Már éppen válaszolnék neki, hogy nincs semmi baj, mikor a szag megüti az orrom és bár nem találkoztam még ezzel a szerrel, rögtön tudtam, hogy csak valami rossz lehet, hiszen facsarta az orromat.
Aztán éreztem, ahogy a kard szakította oldalsebem kötése nedves lesz, de már azt is, hogy olyan, mintha parazsat dugtak volna a bőrömhöz: iszonyúan égetett, mart.
Önkéntelenül felkiáltottam és húztam el magam a fájdalomtól, ellökve magam a széktől, letépve magamról a kötést is, de az mintha a bőrömbe kezdte volna enni magát, bár ahogy a szövet lekerült, a fájdalom is csökkent némileg.
Gondolataim most kontrolálatlanul csapongtak.
~ Fáj! Éget! ~
De azonnal belém vágott a felismerés, hogy ez Lashrael-nek esetleg felhívásként hat, így szinte azonnal küldtem a másik üzenetet a nyelvembe harapva.
~ Maradj ahol vagy! Megoldom! Nincs baj! ~
- Hagyja abba! – sziszegtem hangosan a sötétségbe és, ha tudtam letéptem magamról a zsákot. – Elmondom, amit tudok, de az nem sok. Nem ismerem a démonokat, egyszerű közkatona vagyok és azok csak a vezetőinkkel hajlandóak beszélni. – hazudok, mint a vízfolyás, hogy egyrészt megszabaduljak a fájdalomtól, másrészt továbbra is bizonytalanságban tartsam őket.

Elkerekednek a szemei, és lélegzetet is elfelejt egy pillanatra venni, amikor elérkezik hozzá Viridiel - minden bizonnyal - akaratlanul is elküldött üzenete, amit viszont utána mond, attól haragosan összevonja szemöldökét, és kellő lendületet kap egy fegyelmező és szidalmazó kirohanáshoz.
~ Nehogy azt hidd, hogy tétlenül fogok ülni! Sérült vagy, fegyvertelen vagy, egyedül vagy, tehetetlen vagy, és nem érdekel, ha a segítségem csorbát ejt a férfiak által annyira hangsúlyozott önbecsüléseden, mint ahogy az sem, mennyire akarsz megvédeni. Kitagadottként engem nem vár senki odahaza, nem is hiányzom senkinek, de biztos vagyok benne, hogy neked vannak barátaid, rokonaid, szerelmed, akik nem akarnak elveszíteni. Egy szellemért már így is sokat kockáztattál, nem éri meg ezt tenni, inkább légy tekintettel azokra, akik nincsenek melletted. Most azonnal megyek érted, ügy lezárva! ~ jelenti ki határozottan, nem tudva visszafogni magát, de nem is különösebben bánja, hogy ezeket közölte vele. Ezt már nemcsak önfejűségnek, de felelőtlenségnek is tartja, és egy pillanatig olyan érzése is van ettől az egésztől, mintha önként akarná eldobni az életét. Nyilván butaság, de ekkora védelmező ösztönnel rendelkező személlyel sose találkozott, és csak ő érezné rosszul magát, ha ez a fajta gondoskodó jellem itt veszne el, méghozzá miatta, pedig sokkal, de sokkal jobb helyet érdemel. A baráti köre biztosan nagyon megbecsüli őt, és ha ez itt végzetes lenne, és találkozna valakivel közülük... Képtelen lenne a szemébe nézni.
A következő pillanatban már változik is át állattá, sietősen megkeresve azt a helyet, ahol bejuthat, persze tartva a macskás természetességet, nehogy bárki is gyanút fogjon. Lemászva a tetőről azonban észrevesz valakit, aki igazán ismerős - nem más, korábbi informátora. Őt is elkapták volna? Mondjuk most nem volt kire terelnie a figyelmet, mint legutóbb... Balszerencse, és ha tehetné, segítene neki, most azonban nincs erre ideje, hiszen Viridielhez kell kerülnie, méghozzá azonnal, de később, ha lesz lehetősége rá, mindenképp kiszabadítja. Értékes információk vannak nála, amik az eredeti feladatukhoz kellenének, jelen körülmények közt azonban ő aligha tehetne bármit is, hogy levegye róla a bilincset, ezzel egérutat adva neki.
~ Sajnálom ~ gondolja, viszont eszébe jut egy gyors megoldás, és ha a nő időben reagál, akkor talán kiütheti azt a hármat. Zsoldos, ha jól emlékszik rá, csak tud harcolni, na meg erősebb testfelépítése is van, ami előnyösebb a bunyókhoz, szóval egy esélyt ad az ötletnek.
Az egyik őr mögé settenkedik, aki közel van a vöröshöz, és ahol nem védi semmiféle páncél - lehetőség szerint vádli vagy fenék táján -, ott erősen beleharap. Ettől bizonyára felkiált, magára hívva a társai figyelmét is, ám még mielőtt bármelyikük reagálhatna az eseményekre, ő már el is engedi a kiszemelt áldozatot, hogy gyors léptekkel iszkoljon el, nehogy véletlenül elkapják, esetleg mérgükben gyomron rúgják. Talán ez a pillanatnyi zavarodás elég lesz a tündefélének, hogy könyökét vagy öklét fogva tartói képébe vágja, ennél többet azonban nem vállal. Mehetne szemből is, hogy aztán egy hirtelen mozdulattal felugorjon az őrre, keresztülharapva a torkát, ilyen felfordulásra most nincs szüksége, az csak a benti biztonságát veszélyeztetné. Ha híre megy, hogy egy kicsit nagyobbra nőtt macska öldököl... Nem lesz olyan feltűnésmentes közlekedése, mint ahogyan azt szeretné.
Egy kisebb kerülőt tesz, úgy megközelítve a börtönt, ahol szerencsére különösebben nem foglalkoznak vele, egy egyszerű, kíváncsiskodó lénynek kezelik, akivel nem kell törődniük, mert úgysem fog semmit se csinálni, ami nekik gond lenne. Talán még az is megfordul egyik-másik figura fejében, hogy egerészni jött, és így legalább nem fog az az apró dög beledézsmálni az ő ételükbe. Mondjuk legyen akármilyen kívánatos illat a környéken, ami vadászatra hívná, nem foglalkozik vele, hanem követi a még érezhető tündeillatot és vérszagot, reményei szerint meg nem akadályozza meg semmi, hogy eljuthasson a szobáig, ahol Viridielt tartják fogva. Talán még nyitva is van, így be tudja dugni rajta a fejét, felmérve a benti körülményeket.

/Nyomon/


Lazy nem tud a fenekén ülni. Pedig az az egyik férfi, aki most Viridiellel van, talán még azért is fizetne neki. Ha ismert öltözékében a rudas színpadon csak kiül egy székre. De úgy tűnik örökmozgó.
A szabadító akciója sikeres, még ha nem is azt mentette meg ezzel, akit szeretett volna. Ám gyorsan besurranva egy lyukon keresztül bejut az őrzött helyre. És hirtelen villan be a felismerés. A kövek nem véletlenül hiányoztak. Ugyan az a szag, mint az alvilág városnegyedében. Lassan rájön, hogy minden házból érezte. Nem csak az éjszakai lepkék szálláshelyébe fészkelték be magukat.
Ám jobb lesz nem túlságosan sokat használni. Az ismerős koboldokhoz hasonló hangot, de másokat hall magas, vékony. Ám nem túl barátságosak. Elterjedt a hír, hogy mennyire óvatlanul használtátok az előző helyszínen vendégszeretetüket és a küzdelmes munkájukat hogyan lehetett pár óra leforgása alatt kidobni a semmibe. Még kések is ismét szóba kerültek.
Az ajtó ráadásul zárva volt. Visszagondolva széles volt a párkánya és egy nagyobb kerülőúttal találsz egy olyan szobát, ahová besurranhatsz és nyitva van az ablaka.

-Akkor ne húzd az időnket! Jól tudom, mikor akar csak időt húzni valaki, de nem mondja el, amit tud. -mondja az inkvizítor- Ha nem akarja, hogy kocsonyás állapotban találja a híres felmentő sereg, akkor daloljon máris!
* A zsákot nem tudod lehúzni fejedről, mert elkapják a kezedet és madzaggal be is kötik a száját az állad alatt, hogy ne is akarj próbálkozni. Visszanyomnak a székbe ketten, de nem látod pontosan kicsodák.

A hangokat hallgatva még iszkolás közben is könnyen meg tudja állapítani, hogy az akció sikeres volt, és egy gonddal kevesebbel kell foglalkoznia. Nem mintha felhozhatná később, ha esetleg ismét összefutnának, hogy bizony megmentette, hiszen miért is hinné el? Na meg nem is akarja elárulni neki, mire képes, azért nincsenek olyan nagy barátságban, még ha meg is mentette az életét. Az kicsit más, mint Viridiellel...
Érdekesnek találja, hogy itt is használható járatokra bukkan, és bár először azt hiszi, hogy már régen lakatlanok, érzi a lakók szagát. Ráadásul elég frissnek tűnik... Biztos benne emiatt, hogy ezek teljesen mások ugyanabból a fajból, így óvatosan mozog, igyekezve azokon a járatrészeken közlekedni, ahol kevésbé érződik és hallatszódik - a fülébe jutó neszek sem túl biztatóak. Nem szeretne újabb harcba keveredni, és bár ő elég gyorsan mozog, attól még könnyedén bekeríthetik, ezt pedig nem szeretné átélni. Társával épp elég volt, amikor ráadásul a kimerültséggel is küzdött, na meg nem szívesen látna egy újabb torzszülött...
Torzszülöttet...?
Egy rövid időre megáll, ahogy felismerni vél egy összefüggést, amire korábban nem figyelt fel. Ezek a lények a falak között élnek, rendesen beszélnek, kegyetlenül csúnyák, és... Azok a lányok... Ők is arról beszéltek, hogy a falból szól hozzájuk valami, szóval lehetséges lenne, hogy...?
Undorodva rázza meg a fejét, ahogy összekapcsolja ezt a két részletet. Ezek szerint viszont ennek az esetnek nincs köze démonokhoz, de hogy másnak van-e... Ha Viridielt kiszabadította, ki fogja deríteni, most viszont a férfi kimentése az első. Nem állhat meg itt gondolkodni, sietnie kell, akármilyen hihetetlen és érdekes is ez a felfedezés.
Gyorsan kilukad az épületen belül, ahol könnyedén tájékozódik az illatot követve, de a szoba ajtaja zárva van, ingerültté téve őt. Átváltozni nem mer, mert ha kiszúrja az egyik katona, hogy egy törülközőben mászkáló nőszemély tartózkodik az épületen belül... Semmiképpen sem alakulna jól, főleg akkor nem, ha a kilincset lenyomva sem történik semmi. Nem is éri meg kockáztatni, hogy így benyit - akkor egyértelmű, hogy itt van. Meglepetést kell okoznia, és már csak azt figyelembe véve, hogy Viridiellel tudott társalogni... Az ablak! Az nyitva lehet!
Nem tudja, mennyi van hátra társa életéből, ha nem cselekszik semmit, szóval tempósan szedi a tappancsait, hogy kereshessen egy szobát, aminek ugyanúgy nyitva van az ablaka, így párkányról párkányra ugrálva eljuthat hozzá. A járatokat az ismeretlen körülmények miatt nem meri használni túlságosan, ki tudja, hova kerülne egyik pillanatból a másikba mindössze annyival, hogy rossz irányba fordult egyszer. Nemcsak a koboldok miatt lenne veszélyes, de nagy esélye is van annak, hogy elveszik a falak között mászkálva, és mire végre a jó szobába érkezik, már elkésett. És nem szeretné ezt a végeredményt megtapasztalni...
Számolja, mennyivel ment arrébb és merre, így könnyedén meg tudja találni mindenféle segítség nélkül, hova is kell visszakerülnie. Számára kínzóan hosszú idő telik el, mire végre talál egy olyan helyiséget, ahonnan el tud indulni; rögtön ugrik is az ablakba, és magában visszaszámolva szökdel át a a tervek szerint. Mielőtt azonban megérkezne, az utolsó átugrás előtt várakozik - hallgat. Próbálja kitalálni, mikor fordulnak el, mikor van az, amikor nem veszik észre, ha beoson. Mondjuk Viridielnek érdemes lenne valami jelet küldeni... Na meg ki kéne deríteni, hova bújhat, hányan vannak, mennyire van rálátásuk az ablakra, mert csak úgy nem rohanhat nekik macskaként, normális alakjában fegyvertelenül meg végképp nem. Mindemellett, ha jól sejti, egyedül kell egyébként is küzdenie, mivel nem hinné, hogy partnerének kezeit ne kötötték volna össze.
Mivel most nem elf, hanem teljes értékű állat, kommunikálásra nem képes, csak akkor, ha társa kezdi, használva adottságát. Úgyis ért az élőlényekhez, gyógyítani is tud, minden bizonnyal fel tudja venni így vele a kapcsolatot, tudja, mit keressen, szóval nem lesz probléma.
Talán...
Halkan nyávog, ami remélhetőleg eljut a tündefülekbe, de ha nem, akkor kicsit hangosabban próbálkozik néhányszor. Teljes hangerővel nem mer, mert az felhívná a bent tartózkodók mindegyikének figyelmét, ezt pedig jobb lenne elkerülni. Ha támad, akkor a meglepetés erejét használva csap le.