Egy pillanatra teljesen ledermedek, ahogy a gondolataimat elárasztja Lashrael felháborodott lamentálása, ami bár nem ér teljesen váratlanul, azért alaposan meglep.
Talán utoljára anyám mosta meg így a fejemet, ami a kétségbeesett helyzetem ellenére majdnem mosolyt csak az arcomra. Ez azonban elég kellemetlen lenne, hiszen a velem szemben állók nem tudhatják meg, hogy nem vagyok egyedül. Legalábbis lelkiekben nem.
Ha szigorúan magamba nézek, lehet még igaza is van, talán tényleg az a híres férfiúi becsület az, ami nem hagyja, hogy segíteni akarjon? Nem tudom, csak azt, hogy ha arra gondolok, hogy veszélybe kerül, jórészt a saját ostobaságom és elügyetlenkedésem miatt, akkor a gyomromba görcs áll.
Először ezek a gondolatok suhannak át rajta, aztán eljut a többi mondanivalója is az agyamba.
~ Ne mondj ilyeneket magadról! Te is biztos hiányzol valakinek és értékes tagja vagy népünknek! ~ sugárzom felé, de tudom, hogy ennél az odavetett pár gondolatnál több kell majd a meggyőzéséhez.
Azonban ehhez meg kell akadályoznom, hogy az inkvizítor rajtam gyakorolja alkimista tudását, vagy esetleg más agyament ötletét, amivel közelebb visz Természet Anya öleléséhez.
Nem tudom mit tervez Lashrael, de abban biztos vagyok, hogy hamarosan megtudom.
Addig azonban el kell kerülnöm, hogy még jobban elgyengítsenek és az is kell hogy lássak és megpróbáljam kitalálni, hogy miként menekülhetek el, ha túlságosan „halálossá” válna a helyzet.
A zsáktól meg kéne szabadulnom, de ahogy ezt megpróbálom azonnal lefognak hátulról és még jobban megerősítik a nyakamnál, engem meg vissza nyomnak a székbe.
Igyekszem lerázni magamról a kezeket.
- Nem húzom az időt! De a démonokról nem tusok többet, ha megöl akkor sem. Kérdezzen mást, amivel bebizonyíthatom, hogy kész vagyok megadni maguknak az információkat.
Halk nyávogás üti meg a fülem és tudom, hogy Lashrael valahol a közelben lehet.
~ Egy zsák van a fejemen, nem látok semmit, valami alkimista szobában vagyok, sok szer van itt, érzem a szagukat és az biztos, hogy az inkvizítor és a kupiból a fickó itt vannak, de lehet, hogy még vannak mások is. Ne kockáztass! ~

/Elftársak/


Lazy a legváratlanabb pillanatban jött rá az egyik összefüggésre, ami nagyban megváltoztatta az elmúlt években Délos mindennapjait. Nem! Nem arra jött rá, hogy a koboldokhoz a zevadariaknak semmi köze. Hanem a furcsa torzszülötteket és a patkányképű lényeket kapcsolta össze gondolatban.
Ezek szerint vallatója nem sok mindenről tudott. Teljesen megvezethető volt és a véráldozat természetesen semmiben sem javítana az itteniek helyzetén. Ám a vallatáson mégis elhitték. Jobb lesz alaposan górcső alá venni minden teóriát, ha eddig a sötét mágia üldözőit tévedhetetlennek és a Mesélő kedvencének vélte.

Eközben Viridiel továbbra is meg van fosztva a látásától. Csak a zsák belsejét láthatja annak sajátos megvilágításával együtt. És nem értesült arról, hogy mit állított a démonokról a macskanő.
-A barátnőd sokkal többet mondott ennél. Ezek szerint ő kell nekünk? Ő a démonszakértő? Ha elhíreszteljük a városban, hogy naponta kínozzuk a futtatóját, ide fog jönni. Az ilyen esetekben nem gondolkodnak.

* Nagyon ellenjavallt Turion fia szerint, hogy közbeavatkozzál. És valószínűleg igaza van. Jobb lenne, ha legalább az egyikőtök túlélné. Ma már szereztetek mind a ketten elég sebet a lelketeken és máshol is. A párkány igen széles, azzal nem lesz gond, de egyelőre nem formálódott ki a terved, hogy győznél le ilyen kegyetlen embereket.

Bárcsak úgy lenne, ahogyan azt Viridiel gondolja, bárcsak... Ő már régen elfogadta, hogy szellemként létezik, mi több, tesz is arról, hogy ne legyen senki számára túlságosan emlékezetes jelenség. Nem akar erős kötelékeket kialakítani, mert... Egyszerűen nincs rá szüksége, legalábbis ő így hiszi. Persze most óhatatlanul is belekerült egy olyan kalandba, ami miatt minden bizonnyal életük végéig emlékezni fognak egymásra, de az ilyen eseteket igyekszik elkerülni. Nem kell, hogy bárki is aggódjon érte, nem kell, hogy bárki is gondoljon rá, mert amire vállalkozott, az túl nagy falat, és semmi sem biztosítja a túlélését - saját öngyilkos küldetése miatt meg nem kéne senkinek sem fájdalmat okoznia. Nem akarja, hogy bárkinek fájjon a halála, hiszen... minden bizonnyal belepusztul a válasz keresésébe, és bár az esetek többségében erőt ad mindenkinek, ha van kihez visszatérnie, neki... Ő már elveszítette azt, és nem hinné, hogy olyan könnyen megtalálná újra az értéket, ami annyira hajtaná őt, hogy minden áron életben maradjon.
Nincs kihez kötődnie.
Vér szerinti családja gyakorlatilag nincs... Apja és fiútestvérei tudomása szerint halottak - hacsak nem hazudtak neki néhány dologgal kapcsolatban és színleltek előtte -, édesanyja, aki mindig féltő szeretettel gondoskodott róla, az általa sem helyeselt lépés után nem ismerte el többé - szégyenfolttá vált. Azt pedig... Azt pedig mindenki igyekszik elfelejteni, így vagy úgy. Senki sem szereti, ha a hibáikról beszélnek, és ugyanez jelen van a családnál is: nem kedvelik, ha a fekete bárányt emlegetik, és ha tehetnék, inkább úgy csinálnának, mintha sose létezett volna. Ő pedig eleget tesz ennek a vágynak... Nem jelenik meg többet rokonai életében, még a távoliakéban sem, biztosítva számukra az édes felejtést, amit annyira áhítanak.
Szóval senkije sincs. A kaland után Viridiel is vissza fog térni a maga hétköznapjaihoz, az ismerőseihez, és az így is eléggé aggodalmaskodó jellemét nem akarja terhelni a maga veszélyes ötleteivel, meg egyébként is... Mi köze neki az ő életéhez? Igazából semmi, most is itt hagyhatná, megadhatná magát a szavainak, még csak leteremteni sincs joga, ha jobban belegondol, csak egy a gond: a férfinak van mit vesztenie. Ővele ellentétben... Változtatni, rontani rajta meg nem akar, ugyanúgy ki fog lépni az életéből, bármennyire kedvelte meg enyhe forrófejűségét és hatalmas szívét, nem... Nem érzi úgy, hogy kiérdemelne ilyet, hogy ő, az árny, az egyre jobban kikopó emlékfoszlány bárkihez is befészkelhetné magát. Na meg... Akármennyire nem akarja bevallani, egyszerűen fél az elutasítástól, amit a természeten és Természet Anyán kívül szinte mindenkitől megkapott. Egyszerűen csak... Egy gyilkossá vált gyáva alak, aki erősnek akarja felmutatni magát, aki boldogul egyedül is, akit nem emészt a magány, pedig egész életét végigkísérte ez az érzés, és...
Végtelenül elveszett.
Mindenesetre így, egy senkiként, egy fantomként legalább nem kell félnie kockázatos lépések megtételétől, hiszen ha nincs mit veszítenie... Úgy könnyebb dönteni is, logikusan, vállalva azt is, amire egyébként képtelen lenne. Ennyi előnye van ennek a létnek, még ha megannyi hátrány is társul hozzá.
Válaszolni nem válaszol, az érzéseit is próbálja elnyomni, nehogy társa megérezze a benne tátongó űrt és keserűséget, amit már hosszú-hosszú ideje hordoz magával, növelve őket. Minden bizonnyal ezzel elkésett, mert akaratlanul is belemerült néhány másodpercre az önemésztésbe, de talán ezzel tudatosíthatja vele, mennyire nincs igaza, mennyire nem számít ő sehol sem, mennyire értéktelen is ő igazából...


Biztonságosan jut el ahhoz a szobához, ahol Viridielt tartják fogva, noha még egy párkánnyi távolság elválasztja őket. Szerencséjére meghallja nyávogását, meghökkenésére rögtön átadva minden információt, amivel csak szolgálhat. Azt hitte, ennél kicsit több időre lesz szüksége, de úgy tűnik, a futár tudja a dolgát még ilyen körülmények közt is.
~ Csak macskamenta ne legyen, bár nem hiszem, hogy haragosan bármi hatása is lenne rajtam ~ jegyzi meg keserű jókedvvel. ~ Kockázat nélkül viszont nem fogsz kijutni ~ teszi hozzá komolyan. ~ Még várok, de ha hozzád nyúlnak... ~ Halk, de agresszív morgás tör fel belőle, egyértelműsítve szándékait, ami hirtelen hal el, amint meghallja a bent beszélgetőket, élesen fülelve, és egy ötlet is az eszébe jut. ~ Adj nekik igazat ~ kap a lehetőségen. ~ Mondd, hogy magasabb rangú személyeknél is megfordulok, akik mindent tudnak ezekről, így elkotyognak dolgokat. Akkor talán békén hagynak, és inkább azzal foglalkoznak, hogy elterjesszék a hírt, és talán... Talán egyedül hagynak. Ők sem bírhatják örökké ébren. Még ha csak egyvalaki marad a teremben rajtad kívül, az is jó ~ magyarázza, és szemeit behunyva fekszik el a párkányon, mintha csak egy normális macska élvezné a kellemes napsütést. ~ Ez viszont azt jelenti, hogy várnunk kell. Ha tudsz, te is pihenj, ha nem... Kibírod addig? Minden sebed igyekszem ellátni majd, ha biztonságban leszünk. ~ Nem kifejezetten tetszik neki a késleltetés, ugyanakkor ez a legbiztonságosabb lépés. Ez gyakorlatilag ugyanaz a szituáció, mint mikor ő volt megláncolva és rá akartak mászni, csak Viridiel nem bírta megtartani a hidegvérét, ezzel felzavarva mindenkit. Nagy valószínűséggel itt is ugyanaz lenne a következménye: csapdába esnének és több tíz katonával kéne számolniuk. Nem szabad most akcióba lendülnie, el kell viselnie neki is, hogy az ő lassúságáért és késlekedéséért kell megfizetnie társának, noha megmondta neki, hogy menjen előre.

Nem a barátnőm……..mondanám, de még időben harapok bele a számba, mielőtt meggondolatlanul csúsznának ki a szavak belőle, hiszen úgy emlékszem Lashrael tényleg valami effélét mondott, bár nem vagyok biztos benne, így az inkvizítor mondandójának inkább más részére adok választ és ezt elengedem a fülem mellett.
- Nem démonszakértő! Lehet, hogy többet tud róluk, nem vagyunk összenőve, de valószínűnek tartom, - mivel láttam hogy nézett ki a maguk szadista keze után, - hogy elmondta, amit tudott. Nem vagyunk a démonok hívei, minket elf…….selfeket ugyanúgy terrorizálnak sokszor, mint bári mást. Nem hiszem, hogy az én megkínzásom bármit is nyomna a latban és a társamé sem, akinek NEM vagyok a futtatója, akármit is jelentsen ez.
A fejemben közben Lashrael hangja visszhangzik, akinek először vidámabbnak, majd egyre keserűbbnek érződik a hangja, ami megrémiszt. Miért nem becsüli magát semmire?
A szívem belesajdul, ahogy arra utal, hogy mindent kockára tesz, hogy engem megmentsen, azt a családomon kívül, még senki nem tette meg értem és nem is várnám el, de tudom, hogy ő nem hagyná magát lebeszélni és én tehetetlen vagyok a megakadályozásában.
Azonban némi megnyugvást nyújt, hogy mégis hajlandó várni, remélem történik valami addig, ami megkönnyíti a helyzetet.
~ Rendben! Tényleg várjunk, mindent felhasználok,a mit mondasz és remélem bejön a várakozásunk. Ki fogom bírni, ne aggódj és mindketten gyógyítani fogjuk a másikat. ~
A látásom nélkül is biztosan tudom, hogy türelmetlenül várják a válaszaimat.
- De azért elmondanám, hogy a társnőm igazán magasrangú városiakhoz bejáratos, ahol sok meglepő pletykát hallhat. Ezt nem árt ha tudják.

/Elftársak/


Már lassan nem tudja eldönteni a Mesélő, hogy a páros alátámasztja-e egymás mondandóját vagy nem. Viridiel letagadja, hogy a lány kitartója lenne, miközben a tolvajnőnek Lazy erről tett vallomást. Ám más egyébként meg azt nem biztos, hogy tudják a futár jelenlegi kérdezői.
-No persze! Egymást akarjátok folyton megmenteni, ezt a vak is látja. Különben minek bukkant volna fel a táncosházban újra, miután épp megszökött?
* Úgy tűnik most is megvan a maguk teóriája, ám a fenti közbevetés közben valami hosszú és kemény csapódik neki hősünk fejének a zsákon keresztül, mintha csak egy fa léccel vagy hosszú vasdarabbal csaptak volna oda, nem segítve az egyébként is ramaty állapotán.
-Hol van most ő? És hol vannak a társaitok? -kérdezi a másik.
* Eközben Lazy elterül napozni és a forró, nyári késő délelőttben fürdik. És még várnia kell arra, hogy a fogoly mellől elmenjenek.

Elfordítja a fejét, mikor Viridiel akaratlanul is emlékezteti, min ment keresztül, mivel egyszerűen csak el akarja felejteni az egészet, még mindig. Nyilván ahogyan süllyednek az ügyben, annyira válik valószínűtlenné, hogy semmissé teheti saját maga számára azt a mocskot, amit tapasztalt, kezdve a tetoválással. Mondjuk legalább az egyik legrosszabb esetre nem került sor... Ez is valami, nem igaz?
A futtatásról hirtelen eszébe jut, mit is mondott annak a tolvajnak. Ott kicsit mást állított, mint amit Viridiellel közölt - hiszen az első, többek által hallott verzió az ügyfél volt -, persze nagy valószínűséggel ez nem jutott el sem a Főnök, sem az inkvizítor fülébe, arra nem volt túl sok lehetőség. Remélhetőleg így ebből nem lesz nagy gond - erre a részletre pont nem ügyelt, nem hitte volna, hogy kelleni fog.
Elhelyezkedik ugyan, és ez a pillanatnyi megnyugvás emlékezteti, hogy van még egy sérülése jobbján, amit csak azért nem érzékelt teljesen idáig, mert a gondolatok és lehetőségek keresgélése kellőképp lefoglalta. Nem mintha egyébként annyira súlyos lenne, de azért végignyal rajta párszor, ezzel fertőtlenítve valamennyire, ha már tényleges gyógyításra nincs lehetőség most. Hátsó lábán sem éget már annyira a sebesülés, szerencsére kellőképp összehúzódott ahhoz, hogy aktívan használhassa már. Persze a felszakadása nem kizárt megerőltetés esetén, így azért még óvatosan kell eljárnia.
~ Nekem majd szerezzünk valami nyugtató hatású kenőcsöt, mivel nem hiszem, hogy bármi más csillapítaná a tetoválástól égő hátamat és lábamat ~ válaszol, lerakva mancsaira a fejét, talán kissé előreszaladva az eseményekben, ezzel viszont mindenképp erősítve a gondolatot: együtt jutnak ki, túlélik mindketten. Igyekszik nyugodt maradni, mivel szüksége lesz minden erejére, ha betör. Az más kérdés, hogy ötlete sincs, miként kerülnek ki... Végiggázolnak az egész épületen? Esetleg megkockáztatják a járatokat? Az talán még egyszerűbb lenne, és bár sérült, ha korábban sikerült legyűrnie azt a patkányszerű lényt, most is sikerülhet. Mondjuk az lenne a legjobb, ha valahogy sikerülne kicsalniuk őket úgy, hogy Viridielt is viszik magukkal, így esetleg kitörhetnek... Az inkvizítort talán kellőképp mozgatná az aranylánc, viszont félő, hogy tizedmagával megy el érte, úgy meg semmi esélyük. Semmi épeszű megoldást nem talál, hiába keresi, esetleg... Esetleg ha kicsalják a természetbe? Valamit összehazudnak, hogy a környékbeli erdőben rejtőznek, és akkor...?
Ez elég jónak tűnik. Ott segítségül hívhatják mindketten a fákat, ezzel elősegítve a szökést.
~ Újra? ~ kapja fel ennél a szónál a fejét. ~ Viridiel, nem hiszem, hogy láttak volna megszökni. Ott az egyik katona kirángatott, akit leszúrt a... hát... Végső soron az ottani munkaköröm főnöke, őt viszont az informátorom ölte meg. Elhagytuk ugyan az épületet, de a hátsó kijáraton, nem emlékszem, hogy bárki is lett volna, aki felfigyelt volna ránk ~ magyarázza. ~ Szerintem ez csak kitalálják, túl nagy volt ahhoz a felfordulás, hogy ilyen részletekre figyelhettek volna, hiszen mindenki a másiknak ugrott azzal a fegyverrel, ami nála volt.
Lassan, de biztosan halad a részletek továbbításával, amivel nem ilyen körülmények közt akart foglalatoskodni, de továbbra sem változtathat ezen a tényen. Aztán hallja az ütést, mire akaratlanul is felugrik helyéről, nem sokáig tartva így nyugodt pozícióját.
~ Mi történt? Téged ütöttek meg? ~ érdeklődik azonnal. ~ Csak nézzen ki az az aljas fé... ~ Elharapja, mielőtt morgással folytatná az agresszív megnyilvánulást, bár szíve szerint elintézné valahogy, hogy kinézzen a bántalmazó, és úgy mélyessze fogait a torkába, itt, az ablakban kivéreztetve azt a szerencsétlent, még ha nem is rá vall ez a fajta viselkedés. Eltört benne valami, és egy ideig ez nem fog megjavulni - talán soha -, valamint nem is engedheti meg magának, hogy teljes mértékben belegondoljon, mivé is vált. Majd később... Később ráér ezzel törődni.
~ Emlékszel a környékről valamilyen erdőségre? ~ érdeklődik, visszakényszerítve magát fekvő pozícióba. ~ Oda kicsalhatnánk őket, ott tudnánk használni az erőnket is. Ha a sok bizonytalan dolgot elhitték, akkor azt is beveszik, hogy ott vertek tábort, persze csak úgy nem fognak előbújni ezek a nemlétező személyek, hanem a te jeledre és hangodra van szükség... Vagy ott van a folyó lehetősége, használhatnánk a vizet is a meneküléshez, persze a városon kívül ~ jut eszébe hirtelen ez a megoldási lehetőség is. ~ Akár az aranylánc visszakapásával is megpróbálhatod rábírni, hogy kimozduljatok, mert lehet, az idióta varázslóutánzó nem fog hajlani az ötletre, hogy elhagyjátok így a települést, a Főnököt meg talán lekenyerezheted azzal, hogy megkaphat engem ingyen és bérmentesen dolgozónak, amire nyilván nem kerül sor, de erről nem kell tudniuk.
Ő maga is meglepődik, hirtelen milyen tervötletek alakulnak ki a semmiből, persze akármelyiket is választják, kockázatos és bizonytalan. Nem is venne mérget arra, hogy bármelyik beválik.
~ Később meg visszajövünk a felszerelésért, az túl nagy érték ahhoz, hogy hátrahagyjuk, csak először gyógyuljunk fel, mert így belepusztulnánk a próbálkozásba ~ teszi hozzá, mielőtt, mint ahogyan korábban is, túlságosan nagy ragaszkodást mutatna páncélja és kardja felé.

Lashrael szavai ismét eszembe juttatják, hogy milyen csúnyán elbántak vele. Azt a tetoválást nem lehet eltüntetni a bőréről, ha csak valami komoly mágiával nem, de sajnos az elf varázslat erre nem alkalmas. Azonban talán találunk mégis valami megoldást.
Borzasztóan zavar, hogy nem látom, hogy mi történik körülöttem, így minden kérdés váratlanul ér, de nem akarom kapkodni a fejem, erősnek és határozottnak kell lennem, hogy hihető legyek.
Igazából nem tudnék vitatkozni az inkvizítor szavaival, hiszen tényleg azért tartunk itt, mert egymást akarjuk megmenteni, de mielőtt még bármit is válaszolhatnék, felcsendül a fejemben Lashrael hangja, aki szinte hadarva ömleszti rám az ezzel kapcsolatos információt, ami belém fojtja a szavakat és szinte levegőt sem veszek, ahogy figyelek.
~ Miért találna ki ilyesmit, de mindegy is, hiszen semmiképp nem akarok neki semmilyen lényeges információt adni. ~ nyugtatom meg a lányt. ~ Találgatnak, hátha ugrom valamire. ~
Az ütés olyan váratlanul ér, hogy feljajdulok és egyszerűen leborulok a székről a kezem önkéntelenül a fejem köré fogva, hogy védjem.
~ Ne…..Lashrael…..ne. ~ nyögöm ki kábán, mert nincs értelme, hogy berontson és ő is bajba kerüljön, túl sokan vannak.
Amit aztán sikerül felfognom a mondandójából, miközben a fájdalom sugárzik szét bennem, az okos dolognak tűnik, bármelyik csali bejöhet, ezért igyekszem megerőltetni az agyam, hogy a legjobbat próbáljam kihozni belőle, mert nem sokáig fogom bírni, ha tovább ütnek.
Ha meg elájulok, vagy még jobban megsérülök, akkor ha sikerül is Lashrael kiszabadító akciója, akkor sem tudok elmenni vele.
Nem nagyon kell megjátszanom, hogy elgyötört vagyok és halk, megtört hangon, emelem fel a kezem a levegőbe, jelezve, hogy álljanak le.
- Elég, kérem, elég! Beszélek! Azt volt a terv, hogy a város melletti erdőben találkozunk, ha elszakadnánk egymástól. Ott kell beszámolnia az egyik démonnak, hogy mit sikerült felderítenie. Most még ajándékot is visz neki, hiszen a lánc, amit ráraktatok, jó ki varázstárgy. A démon örülni fog neki. De………de csak akkor tudtok a közelébe menni, ha látja, hogy én is ott vagyok, különben hiába keresitek majd. – teszem hozzá és mivel eddig is hallotta Lashrael, hogy mit beszélünk, remélem ezt is hallotta.
~ Igazad van, majd később, ha már lecsitulnak a dolgok, visszajövünk érte. ~

/Elftársak/


Viridielben rossz emlékeket ébreszthet amit gondolatban hall. Dante Intézmény mélyén nem egy esetnek volt ő is szemtanúja, mikor a foglyok legváratlanabb pillanatban omlottak össze és mint őrültek vetették rá magukat társaikra, ott okozva nekik kárt és fájdalmat, ahol épp tudtak.
Élete ezen rövidke periódusaiban maga is érezhette, hogy milyen méretű feszültséget képes egy intelligens lényre tenni. Ám a bordélyház és annak színpad mögötti jeleneteihez ennek valószínűleg vajmi köze volt. Hiszen az ottaniak nem csak évek óta nem, de egyáltalán soha nem voltak a föld alatt. Ám részegek annál inkább.
De nem jutnak ki soha, ha a Múlton rágódnak. Hamarosan Lazy ötletek sorozatát önti az épp megvert férfinak és az gyorsan egységbe is gyúrja, mintha csak egy rég óta kitervelt terv sokáig csiszolt apró mozaikjai lennének a hirtelen felmerült tervkezdeményezések.
A történet pedig olyan gyorsan véget ér, amilyen elszántan itt akartatok maradni eddig.
-Na ki vele! Hol van? -kérdezi a Főnök.
* Ez már a városszéli erdőben, mikor egy tucat utcán összehívogatott bandita és ugyan ennyi városőr veszi őt körbe. És az ágak megelevenednek. Az emberek elkeseredetten próbálják vagdosni őket, de Viridielt hamar kirántják közülük és negyed óra elszánt küzdelem után már csak gúzsba kötött helyi fegyveresek vannak az erdei ösvényen. A két tünde sehol.


/Köszönöm a játékot! És bocsi a nem túlságosan kifejtett záróért, de szerintem ez alapján már ti is meg tudjátok írni a részleteket./

~ Minden bizonnyal ~ ért egyet, elvégre ő se tartja kizártnak, hogy pont ezért mondták neki ezt. Kell valami nekik, amivel látványosan megfoghatják őt, amivel lebuktathatják, és aztán zsarolhatják... Nem mintha annyira sok mindenen változtatna az ő szempontjukból, attól még ugyanúgy ki kell jutniuk és felgyógyulniuk, hogy visszatérhessenek, de ahhoz valószínűleg egy egész napra szükségük lesz, talán kettőre is, hogy teljes mértékben feltöltődhessenek. Először időhúzásnak tűnik még a számára is, azonban el kell ismernie, hogy más esetben halálra lennének ítélve.
Nem sok híja van, hogy ingerültségében beugorjon az ablakon, azonban sikerül megállnia - ha másért nem, hát Viridiel szavai miatt biztosan marad a helyén annak ellenére is, hogy egyáltalán nem tetszik neki a további várakozás. Egyszerűen utálja a tényt, hogy itt kell feküdnie és "pihennie", miközben a társából kiverik a hamis információkat, de sajnos tényleg szükség van erre a lépésre. Már csak azért is, hogy egy jónak tűnő ötlettel előálljon, ami szerencsére meglepő gyorsasággal kerül összerakásra; úgy folynak belőle a szavak, mint a vízfolyás, a részletek pedig egymásért beszélnek. Mondjuk annyira nincs min csodálkozni, hiszen eddig is próbált okosan eljárni, más kérdés, hogy most kiváltképp jól jön, így kitűnik, és eléggé úgy látszik, nem fog semmi váratlan sem közbejönni, amivel nem számolt - nem úgy, mint korábban.
Viridiel jól játssza a szerepét, noha meg van győződve róla, hogy nem sokat kell színészkednie, amilyen csúfosan eljártak vele az utóbbi egy-két órában. De nem baj, ki fognak jutni, hiszen ellenfelei, az elhangzottak alapján belesétáltak a csapdába...


Jóval hamarabb odaér az emlegetett erdőbe, és ha nem is figyelt idefele jövet erre túlságosan - meg egyébként is, eléggé összefolynak neki a tájak, amennyire változatlan környezetben jár -, könnyedén megtalálja. Amíg Viridielt hozzák, addig megkeresi a neki megfelelő lombot, mely takarja őt mindenhol, főleg lángoló haját, tündeként pedig igazán egyszerű megkérni a környezetében lévő növényeket erre. A magasból szemlélődik, beszélget addig a fákkal, amíg várakozik, megosztva az itteni lényekkel, hogy társát akarja megmenteni, így nyilván még egyszerűbb az irányításuk. Más kérdés, hogy egyik-másik kissé megszólja őt a furcsa öltözködéséért, de elengedi a füle mellett egy olyan megjegyzéssel, hogy...
- Hosszú történet.
Ha mindez nem lenne elég, nagyon csacsogósnak bizonyulnak, teljesen érthető okokból. Ritkán járhat errefelé olyan, aki érti a szavukat, és már így is feszült, szóval ez csak még nagyobb idegességet szül, noha ezt igyekszik legyűrni, és nem rajtuk levezetni a fáradtság okozta hisztériát. Nem egyszerű, de amennyire csak tudja, kizárja a szavukat a fejéből, helyette az idegeneket, a frissen belépőket próbálja kihallani. Ötlete sincs igazából, meddig várakozik a levelek és ágak közt, de még nem aggódik - biztosan toboroznak maguk mellé néhány embert teljesen feleslegesen, elvégre a természettel nem lehet felvenni a küzdelmet. Még nem nyugszik meg, noha igencsak jó hatást gyakorol rá ez a fajta környezet, ez majd csak akkor fog teljesen kibontakozni, mikor már partnerét is maga mellett tudhatja biztonságban. Addig viszont...
Hallott valamit. Segítségül hívja környezetét, hogy pontosabb adatokat tudhasson meg a belépőkről, és bár sokan vannak, hogy közelharcban szálljon szembe velük, nem lehet nagy gond a mágiával, főleg akkor nem, ha Viridiel is beszáll, bár nem erőltetné...
Nevetséges, a helyében is erőltetné már csak a makacssága miatt is, nem kell okoskodnia. Ismeri magát, ezáltal valamennyire a férfit is, bármilyen meglepő is, és még vár, míg elérhető távolságban lesznek, közben persze küldi az üzenetet társának, merre vezesse őket. Mondjuk talán a fák is bőségesen eligazítják őt a sok felesleges információ mellett, amivel traktálhatják...
Amint a közelbe érnek, az ágak és gyökerek megelevenednek, belead mindent, hogy feltartsa a társaságot addig, míg Viridielt a közelében lévő ágakkal megemelteti, felrakva őt maga mellé, az irányítást azonban nem hagyja félbe, hogy üdvözölje őt. Nagyon kell koncentrálnia, figyel az összes jelenlévőre, nehogy valamelyik elkószáljon, és ez igencsak leköti a vezetéssel együtt. Nem akarja elszúrni azzal, hogy most inkább annak hódol, mit diktálnak az érzelmei, mert könnyen lehet, még a végén is bajba sodródnak emiatt.
Ahol tud, cselesen bánik el a fegyveresekkel, kiejtetve velük a fegyvert, köréjük csavartatva mindent, amit csak lehet, hogy moccanni ne tudjanak, de nem öli meg őket. Ha kiszabadulnak valahogy, akkor visszatérhetnek a városba, ha nem... És nagyon szurkol ennek a megoldásnak... Akkor az itteni vadak fogják széttépni őket. Bár a Főnök és az inkvizítor igencsak jó lehetőséget biztosítanának az információszerzésre, ez most a legkevésbé sem érdekli a szenvedések után. Pihenni akar, de nyugalomban és biztonságban, feltöltődni, és hagyni, hogy lelki megtörtsége és a belső változások valahogy csillapodjanak.
A negyed órányi koncentrálást követően kimerülten dől hátra, ügyelve arra, hogy ne támaszkodjon neki semminek, mert akármennyire szereti a fák kérgét, az ahhoz való simulás egy igazi kínzással érne fel. Sima felületen ugyanúgy, de ott legalább kiegyenlített lenne minden ponton a fájdalom...
Vesz egy mély levegőt, mielőtt Viridiel felé fordulna, önmagában is letudva az előbb zajló kisebb csatát, majd megközelíti társát, hogy meleg öleléssel üdvözölje - ha engedi -, persze csak óvatosan, ügyelve a sérülésekre, amiket szerzett, és ha a zsák esetleg még mindig rajta van, akkor azt leveszi róla.
- Továbbra is nagyon szívesen lennék a rokonod, de édesanyád szerepét sose vállalnám. Betegre aggódhatja magát miattad, ismerve azt a túlságosan jó és védelmező lelkedet - mondja némileg eltávolodva tőle, és bár határozottan pofonra emeli a kezét, amivel a másik felelőtlenségét jutalmazná, a hirtelen jövő megkönnyebbüléstől és az elérzékenyüléstől csak bátortalanul simít végig a férfi arcán. - Sose, ismétlem, sose csinálj értem ilyet még egyszer - néz a szemébe, igencsak sűrűn pislogva, majd lefelé pillantva, mielőtt újra zokogásban törne ki. - De menjünk innen, nem ilyen kilátással szeretnélek összefoltozni - jegyzi meg fáradtan, újfent segítségül hívva a fákat, hogy könnyedén sétálhassanak keresztül az erdőn a másik oldalra, ahol nyugodt körülmények közt kezdhet bele Viridiel meggyógyításába, reményei szerint egy kis patakocskával a közelben, ahol lemoshatják magukról az elmúlt másfél nap mocskát.

//Én is köszönöm a játékot, élvezetes és kemény kezdés volt nekem ez az oldalon, sok ilyet még! //

Iszonyúan kimerült voltam és nem tudtam sikerül-e elég meggyőzően tálalni a szemenszedett hazugságot. Azonban arra gondoltam, nagyon akarják ezeket az információkat és sejtésem szerint az inkvizítort is fájdalmasan érinti a mágiával átitatott láncának elvesztése ahhoz, hogy ne mérlegeljen túl sokáig. Igyekeztem elég csábító dolgot előadni, hogy belemenjenek, csak az volt a kérdés, mennyire lesznek óvatlanok.
Mikor durván felrángattak a földről, zokszó nélkül tűrtem, de mindenképpen számítottam rá, hogy lekerül rólam a csuklya, hiszen a látásom nélkül, aligha tudtam volna elvezetni őket bárhová is. Ez már egy jó dolog volt.
Természetesen szigorú őrizet alatt tartottak, míg összerántottak egy kéttucatnyi embert, akik majd a kíséret szerepét betöltik. Nem lepett meg, amikor legalább annyi rosszarcú fickót is láttam, mint ahány városőrt, már eddig is nyilvánvaló volt az összefonódásuk.
Sebesüléseim ellenére egyre jobb kedvvel lépegettem a fegyveresek között, ahogy közeledtünk az erdőhöz, majd aztán egyre beljebb és beljebb hatolva Lashrael rejtekhelyét is megközelítettük.
A növények mindent elárultak nekem, amit tudnom kellett, így azt is, hogy a lány már felkészülten vár minket. Egy-egy vékony ágacska időnként végigsimított rajtam, ebből tudtam, hogy Lashrael elmondta a történetünket, így az erdő a mi oldalunkon áll teljes mellszélességgel.
A banda vezetője, aki végig az inkvizítor mellett strázsált, most nagyot taszított rajtam.
- Már majdnem ott vagyunk, ne olyan hangosan. – mutattam egy sűrű bokros, fás területre, amit a napsugarak áttört, sejtelmes fénye világított meg.
Aztán, ahogy odaértünk feltámadt körülöttünk az erdő!
Hiába voltak húsznál is többen, a köréjük tekeredő ágakkal, indákkal, gyökerekkel nem bírhattak. Még arra sem volt idejük, hogy éles késeiket, kardjaikat használják, ha mégis, akkor nem úszták meg a dühös növények támadását sérülés, vagy ájulás nélkül.
Mivel a telepátia révén már tudtam a lány tervéről, nem ért váratlanul, ahogy gyengéd érintések között, hamarosan már mellette csücsültem egy ágon.
Természetesen azonnal beszálltam a természeti mágiámmal és hamarosan csend telepedett az erdő ezen szegletére, amit csak innen-onnan tört meg egy-egy halk nyöszörgés.
Békés mosoly jelenik meg az arcomon, ahogy fogadom Lashrael ölelését és visszaölelem, de csak finoman, hiszen látom a vöröslő karcolatokat a bőrén.
- Nővérnek is elmennél, bár inkább a kishúgomnak vállalnálak. – emelem fel védekezően a kezem, de tudom, hogy nem fog megütni, bár lehet tényleg megérdemelném hebehurgyaságomért.
- Ígérem, nem fogok, ha te megígéred, hogy nem kerülsz ilyen helyzetbe, de még hasonlóba sem. – vágom rá azonnal.
Beleegyezően bólintok, amikor menni akar, mert nekem is elegem volt a pribékek látványából és a gyógyítás és a pihenés is igazán ránk fér.
- Én is megteszem majd a magamét. – vigyorgok megkönnyebbülten rá, hogy végül sikerült túlélnünk ezt az egészet. – És köszönöm neked! – néztem a lányra hálásan.

//Köszönöm én is a játékot, nagyon jó volt és izgalmas, ti meg klasszak! //

//És akkor lássuk a laza folytatást... //

- Kishúg? - lepődik meg, aztán halkan elneveti magát. - Azért ennyire ne tegyél közel magadhoz a családfában még gondolatban sem, megbánnád, ha annyira megismernél. Ráadásul gyakorlott vagyok a húg szerepében három idősebb fiútestvér után, igazán kiborító is tudok lenni - jegyzi meg halvány mosollyal, a lassan keletkező könnyek meg el is tűnnek, amint Viridiel megpróbálja rávenni egy ígéret megtételére. Kár, hogy ezt sosem teljesítheti, mivel a céljai kissé eltérnek a békés és veszélymentes élettől, de ezzel bizonyára "új bátyja" is tisztában van, még csak mondania sem kell vagy megjegyzést tennie erről.
- Ki mondta, hogy önszántamból keveredtem bele ennyire mélyen? Téged ütöttek ki, álmodozó szépfiú, én csak jöttem rontani a helyzeten, ha már hírhedt balszerencsehozó vagyok - szúr szórakozottan oda mind Viridielnek, mind magának. - Más esetben egyébként valószínűleg én ülnék még mindig a börtönben, te meg már jócskán hazafele tartanál. Kicsit megtetszettem a királyiaknak is, akik ezer örömmel tartottak volna egy cellában dísznek - vicceli el az egészet, ami kifejezetten jólesik neki a sok stressz után, talán ezzel önmagának is jobb emlékké téve az elmúlt másfél napot. Közben kéri környezetét az út megformálásához, azzal feltápászkodik az ágon, hogy meginduljon a mutatott irány felé. Kissé furcsa ismét tapasztalni csupasz talppal a kérges ösvényt, amiről utoljára gyerekként, a felnőttkor határáról vannak emlékei  - nyilván jóval több és normálisabb öltözékben, mint most. Nem mintha különösebb baja lenne vele, hiszen kellemes emlékeket idéz fel benne, amiktől nem tudja eldönteni, jobban vagy rosszabbul érzi magát. Mindenesetre szép idők voltak azok, amikor így kergetőzött testvéreivel, élvezettel használva erejét, bármire is került sor. Egyszerűen csak nem bírt elszakadni a szálaktól, annyira sokat foglalkozott ezzel, ami minden bizonnyal a fizikai harctechnikák kárára ment. Mostanság eléggé meglátszott...
- Ugyan mit köszönsz? - fordul meg az összefonódó ágakon némi értetlenséggel. - Az önmutogatás nem volt szándékos, sem a tollas ruhában való megjelenés, amiben inkább éreztem magam egy csirkének, mint épeszű tündének - vonja meg a vállát. - Inkább én tartozom köszönettel, hogy nem hagytál hátra, pedig megtehetted volna párszor. Talán már három vendégem is lett volna, pár nap múlva pedig már a nemesek közé vittek volna. Gyakorlatilag új pályám elején a csúcsra juthattam volna a szó legszorosabb és átvitt értelmében egyaránt - forgatja meg a szemeit, aztán megfordul, hogy folytassa a magabiztos gyaloglást. - A cuccaidat nem sikerült így sem visszaszerezni, kis híján otthagytuk a fogunkat, így nincs miért köszönetet mondanod, nem érzem jogosnak. Nekik... - paskolja meg a fát, mikor elhalad egy vaskosabb része mellett. - Nekik köszönd inkább, nélkülük nem sikerült volna ez a szökés sem. Fogalmam sincs, mihez kezdenék, ha nem lennének... - simít aztán végig rajta, tekintetében mély tisztelettel és megbecsüléssel, pár másodpercnyi várakozás után aztán folytatja a sétát a távolabbi hely felé, noha ő se tudja, mennyit is kell addig járniuk. Különösebben egyébként nem aggódik társáért, hiszen elf, még ha cipőben is van, akkor sem okozhat neki nagy gondot ez a fajta közlekedés, így ha hátra is néz, azt csak azért teszi, hogy felmérje az állapotát. Szükség esetén támogatja őt, segítve a haladást, de amennyire makacs, úgyse fogja megadni magát még ennyi sérülés után sem. Borzasztó... Meg is rázza a fejét, mikor erre gondol, de a mosolyt nem lehet eltüntetni arcáról.
- Ja, jut eszembe - néz oldalra, keresve egy kellemesnek tűnő helyet a leveleket félrehajtva, egyelőre viszont jobbnak látja menetelni tovább. - Gondolom, egyértelmű, de azért megkérnélek rá, hogy az odahaza várakozó kedvesednek lehetőség szerint ne beszélj rólam. Legalábbis arról az apró részletről, hogy hogyan jelentem meg előtted párszor akaratlanul is... Nem hinném, hogy túl jól reagálna, irigységet és vitát meg semmiképpen sem szeretnék, ha esetleg véletlenül összefutnánk - magyarázza félig viccelve, félig komolyan gondolva. Ötlete sincs egyébiránt, miféle családtagjai vannak Viridielnek, de számára szinte kizárt dolog, hogy ne legyen valakije, ahhoz túl kedves és őszinte. A férfi személyisége gyakorlatilag az ő gyengéjét testesíti meg, érthető okokból kifolyólag; vágy a figyelemre, a szeretetre, a gondoskodásra... És ezt mind-mind kielégíthetné, már ennyiből nyilvánvalóvá vált a számára. Igazi mázlistának tartja azt, akivel megállapodhatott, még ha borzasztóan sok aggodalmat is okoz; attól még szinte irigyli. Nem mintha egyébként annyira gondolkodhatna bárkivel is ezzel kapcsolatban, hiszen tisztában van a saját elutasítandó múltjával és az öngyilkos jövőjével, és ezek megtudása után mégis ki akarna megmaradni mellette? Nem túl sokan, és ezt meg is érti. Még az az ember sem tartott ki mellette... Azóta hanyagolja az ösztönből is jövő párkeresést.
Mindenesetre annak idején is nagyon szerette, mikor ennyire figyeltek és vigyáztak rá, teljes mértékű biztonságot nyújtva neki, és a gondoskodással könnyen el lehetett csavarni a fejét. Nem kellett neki sose különösebben udvarlás és dicséret, tökéletes volt, mikor önmagukat adták és egyszerűen csak szerették őt a maguk módján mindenféle dísz nélkül. Erre gondolva kicsit sajnálja, hogy Viridiel nem korábban bukkant fel az életében, mivel bizonyára, ha úgy alakultak volna a dolgok, a szülei is nagy szeretettel és elismeréssel fogadták volna. Könnyebb lenne minden, bár... A háborús idő miatt egyébként se maradhatna nyugton. Akkor, mikor szükség lett volna rá a csatában, ahol gyakorlatilag a szoros családi köre elhullott, nem volt jelen a saját problémái miatt, de ha tehette volna, és nem került volna sor a kiközösítésre, biztosan ott lett volna, hogy védje őket. Egy másik létsíkon se cselekedne másként; ha a párja megy, ő követi a végsőkig.
Szép történet lenne... Vajon miért nem ez a sors várt rá?

Egyre többet tudok meg a lányról, még úgy is, hogy nagyon igyekszik megtartani magának a múltját. Már éreztem párszor, hogy ez kényes téma nála és valami nagyon nagy fájdalom, vagy bántalom érhette, ezért nem akar beszélni róla, de nem akarok faggatózni. Én a tapasztalatok után próbálom megítélni a társaimat és nála a bajtársiassággal, az összetartással és az önfeláldozással semmi baj nincs.
Mindenesetre a kimerültség ellenére örülök, hogy vidámabb témák felé terelődünk és a „kishúg” felemlegetése mindkettőnknek mosolyt csalt az arcára.
- Nekem nem hoztál balszerencsét, sőt inkább kihúztál a csávából. Ha nem maradsz ott velem, akkor talán már a csatornában vinné a holttestemet a víz. – ráztam meg a fejem, de nem akarok belemerülni most ezekbe a gondolatokba, hiszen túl vagyunk rajta és most a gyógyulásunkra kell fordítanunk az energiáinkat.
Meglepetten torpantam meg egy pillanatra, ahogy az ágak finoman simultak a talpunk alá, zökkenőmentes utat biztosítva egy biztos hely felé, ahol majd megpihenhetünk, amikor felemlegette, hogy nem szándékosan mutatta meg magát abban a ruhában, amit rákényszerítettek.
- Eszembe sem jutott ilyesmi – dünnyögtem az orrom alatt. – Inkább haragot éreztem azok iránt a férgek iránt, akik ilyesmit rád adtak.
Abban azonban biztos voltam, hogy ha „arra” belekényszerítették volna, akkor hamar végzett volna magával és nagyon örültem, hogy erre sosem került sor.
Egyre messzebb kerültünk a szenvedésünk színhelyétől, miközben szóba került a felszerelésem, ami még mindig a nyilvánosház széfjében hevert minden bizonnyal. Méreg fogott el, amikor arra gondoltam, hogy nem voltam képes elhozni, mikor csak egy karnyújtásnyira voltam tőle.
És, ha akkor a megszereztem volna, akkor talán kevesebb szenvedésben lett volna részünk.
Ahogy Lashrael szeretettel megütögeti a fákat, bólogatni kezdtem.
- Már megköszöntem nekik és tudják enélkül is, hogy mit érzek. Elszakadhatok bármilyen messze a birodalomtól, szeretett erdőnktől, feketíthetik tetteim a lelkemet, a természet szeretetét csak a szívemmel együtt szakíthatnák ki belőlem. – értettem egyet a lánnyal a szemeibe nézve, melyek most az enyémbe mélyedtek.
Kíváncsian néztem rá, ahogy újabb szavakat fogalmaz meg, ügyesen és könnyedén haladva tovább a természet országútján, de először nem is értettem hová akar kilyukadni, aztán amikor leesett hevesen megráztam a fejem, hevesebben, mint indokolt lett volna.
Valamiért nagyon gyorsan tisztázni akartam, hogy nagyot téved.
- Nem vár kedves odahaza! Különben sem tagadnám le sosem a ……barátságunkat. – tettem hozzá gyorsan, aztán magyarázatba kezdtem. – Sokat vagyok úton és ez nem kedvez a…..párkapcsolatnak.
Nem gondolok bele, hogy mi oka lehet ezt felhozni, csak késztetést érzek, hogy eloszlassam a tévhitét velem kapcsolatban.
Szívesen megkérdezném, hogy neki van-e valakije, de amennyire szűkszavú volt ez életével kapcsolatban, félek, hogy bezárkózna előttem, így inkább lenyelem a kérdést.
- Hogy bírod? Azt mondják a fák, hogy valahol van egy patakocska előttünk. – intettem a jobbra kanyarodó ágak felé. – Ott megpihenhetünk és neki láthatunk a sebek regenerálásához és halat is foghatunk, hogy ehessünk valamit.

Fanyar vonások jelennek meg az arcán, mikor Viridiel a saját halálát emlegeti, és sajnálatos módon nem tartja kizártnak, hogy ilyen sorsa jutott volna, ha ugyanúgy kiütik. Más kérdés, hogy minden bizonnyal az ő vöröslő hajára figyelt fel, egyébként szinte biztos benne: megoldotta volna egyedül is. Azért könnyebb csak önmagára figyelnie a tündének, mert akkor nem kell számolnia olyan esetekkel, amik tartalmazzák a szokatlan társ viselkedéséből adódó problémákat.
- Inkább ne is beszéljünk róla, már csak emlegetni is rossz - zárja le ezzel a témát, örülve inkább annak, hogy bár sebesülten és fáradtan, de túlélték, mostantól pedig minden rendben lesz, többé-kevésbé. Ő majd megküzd a lelkiismeretével az elkövetkezendő napokban, kibírva a várhatóan rémálmokkal teli éjszakákat. Örökké úgyse tarthat, addig meg nem lendül akcióba, amíg meg nem nyugodott.
A harag emlegetésénél csak megvonja a vállát.
- Hát, sajnos ez egy elég érdekes szokása az embereknek, bár bizonyos szempontból és bizonyos keretek közt érthető ez a fajta... önkifejezés. Nem mintha vállalnám ezt a fajta munkát, deee... - hirtelen áll meg, felfogva, mennyire intim téma is ez, valamint hogy nem a legközelebbi barátnőjével beszéli ki ezeket a szaftos részeket, így némi zavarral és enyhe pírral az arcán köhint egyet. - Szóval olyan körülmények közt nem vállaltam volna, ha nem láttam volna lehetőséget arra, hogy így lejuthatok hozzád. Persze aztán megoldottuk másképp. - Ehhez lenne is néhány kérdése, de egyelőre nem érzi alkalmasnak a férfi állati alakja megszerzésének mikéntjének meséjét. Minden bizonnyal ez egy kicsit hosszabb történet, azt pedig jó lenne úgy hallgatni, ha már mindketten kipihenték az eseményeket.
Viridiel monológjánál csak halványan elmosolyodik afféle elismerésként, tökéletesen megértve az általa elmondottakat. Akárhogyan is alakuljon az élete, akármilyen fordulatokat is vegyen, akárhová is vezesse őt Természet Anya, mindig mindenhol tisztelni és szeretni fogja azt, amibe született. Egyszerűen képtelenség utálni és gyűlölni, vagy éppen megvetni, mivel ez teljesen beléjük ivódott, mindegyik tündébe, az ő esetében pedig főleg különös szerepük van a növényeknek és állatoknak. Nélkülük a magány teljes mértékben elemésztette volna, és talán már nem is lenne itt.
- És még így kételkedsz abban, mennyire ép a lelked - utal első beszélgetésükre, némileg szélesítve mosolyát, tartva a szemkontaktust társával pár másodperc erejéig, elengedve a hideg és barátságtalan pillantást, megfigyelve a másik, számára őszintének és gyermekinek talált lélektükreit. Mielőtt azonban kínosan hosszúra nyúlna a szemezgetés, elkapja tekintetét. Mondjuk egyébként se tudná sokáig tartani, hiszen eszébe jut, mennyire megérti már ezt is, és bár nem volt olyan szorult körülmények közt, mint Viridiel, de most ölt először. Némileg emiatt üresnek érzi magát, nyomottnak és bűnösnek, főleg arra emlékezve, hogyan nézett rá második áldozata. Minden bizonnyal azt a békés arckifejezést nem fogja tudni elfelejteni, viszont mielőtt még annyira belemerülne ebbe, megadva magát a lelki sérülések okozta keserűségnek a férfi előtt, inkább témát vált, amire a reakció, nos... Igencsak humoros. Ismét széles mosollyal hallgatja, ahogyan társa szabadkozik és magyarázkodik, még jólesően kuncogna is, ha nem fogná vissza magát.
- Érdekes, pedig megesküdtem volna rá, hogy van valakid - jegyzi meg válla felett hátrapillantva. - De mondjuk érthető. Az én esetemben sem vinné túl jó irányba, hiszen két-három évig általában távol szoktam lenni Awyris erdejétől, addig meg bárki találna magának mást, aki ráadásul nem is olyan megszállott, mint én. Meg... tiszta, minden szempontból. - Nehezen találja meg a megfelelő szót, ami homályosan lefedi a valóságot, valamint nem ad semmivel sem több konkrétumot a kelleténél. Az, hogy már utalást tett korábban arra, miszerint félvérnek hitték sokáig, elég lehet, de a viszony egy emberrel, na meg hogy tőle van... volt egy gyerek... Azzal egyelőre nem kívánja szembesíteni. Majd ha már mindent elintéztek, visszaszerezték azt a különleges páncélt, és már nincs dolguk egymással a továbbiakban. Ez a legjobb kilépő egy másik személy életéből, nem igaz? Tartania kell magát az eddigi elveihez, szóval így is fog tenni, és ha ez a tájékoztatást követeli meg, hát legyen.
- Gondolom, az a lehetőség kizárt, hogy vele együtt utazgass - puhatolózik mosolyogva, folytatni meg nem folytatja az egyértelművel afféle megjegyzésként, miszerint Viridiel minden bizonnyal túlságosan védelmezné őt, így inkább marasztalná az erdőben, és ezért nem lehetséges az előbb említett megoldás, egyrészt, másrészt pedig nem sok tünde akad, akik önként és dalolva hagynák el az otthonukat olyan rendszerességgel, ahogyan egy futár teszi. Nyilván ez neki már meg se kottyan, hiszen egy-egy rövidebb út semmi a lassan telő esztendőkhöz képest, így bár könnyedén csapódhatna hozzá, hogy újabb és újabb ügyekbe ártsák bele magukat, nem akar sem elköteleződni feladatok szempontjából odahaza, meg jobb is, ha külön utakon járnak.
- Hogy hogyan? Hát... - megvakarja a füle tövét. - Mindenem fáj, el tudnék viselni a hátamon egy jó kis kenőcsös-simogatós kezelést, borzasztóan kimerült vagyok, és így tudnék aludni, nem is keveset, de még bírom. Egyébként is első a gyógyítás, nehogy elfertőződjön, és ne tudjunk mit kezdeni a sebekkel, addig nem pihenek, míg nem végeztem vele - válaszol jókedvűen, belegondolva azonban kételkedik abban, mennyire jönne össze neki egy huzamosabb alvás. Talán a túlzott kimerültség miatt még nem fertőzné meg a pihenéssel töltött idejét a nyomasztó gondolatok sorozata, erre azonban nem venne mérget. - A halért meg macskaként megveszek, rám bízhatod a halászatot - tesz úgy, mintha karmai lennének, így a levegőt kapargatva szórakozottan. - Ne is késlekedjünk - szaporázza meg némileg lépteit lelkesen a megadott irányba, és ahol megpillantja a patakot, megkéri a környék fáit, hogy ágaikkal lépcsőhöz hasonlító lejárót alakítsanak ki, amin aztán lesiet, hogy mihamarabb a hűs vízbe mártsa kezeit, aztán rögtön az arcát is megmossa, némileg élénkebbé válva ezáltal. Hamarosan azonban halk szitkozódásra is sor kerül, ugyanis a folyadék lefolyik alkarján, ahol még van egy sebe a tőröstől.
- Hát nem egy tó, de mosdásra tökéletes. Mondjuk a törülközőmet is át kéne öblítenem, hogy ne legyen ennyire büdös a sok illatanyagtól, amit beszívhatott a bordélyházban... - sóhajtja némi undorral, amint csillapodott a csípés jobbján. - Ha szeretnél, akkor megpróbálhatsz ázni benne egy kicsit, addig egy odébb lévő fánál lepihenek, persze háttal - ajánlja fel az elsőbbséget, figyelembe véve, hogy neki jóval tovább fog tartani a tisztálkodás. - A fölsődet meg szerintem vissza se kell venned utána, ha jól látom, csak azon a részen vannak sérüléseid - néz végig társán, egyelőre nem nagyon tudva megállapítani, miféle sebesülések vannak rajta.

Örömmel egyezem bele a téma ejtésének és ezt egy bólintással hozom Lashrael tudomására, miközben egyre távolabb értünk azoktól, akik olya sok rosszat tettek velünk, minden ok nélkül, valószínűleg csak azért mert mások voltunk és következmények nélkül megtehették.
Értem a zavarának okát, hiszen mégis csak kényes témáról beszélünk, de bennem továbbra is inkább dühöt gerjeszt az, ahogy egy használati tárgynak tekintették.
Pont ezért érzem sokszor úgy, hogy más lettem, mint a többiek, aki legtöbbször a világtól elszigetelten, nyugodt békességben élik erdeinkben az életüket és nem fertőzi meg őket a harag és bosszú fekete mázgája, ők talán megbocsátóbbak lennének. Igaz a természethez való viszonyom nem változott, de minden bizonnyal sokkal hevesebben reagálnék arra is, ha valaki Természet Anyának akarna ártani, mint sok fajtársam.
Azért persze jól esik, ha valaki ellentmond ebben nekem, még ha talán csak udvariasságból is, bár Lashrael-t inkább szókimondóbbnak ismerem ennél.
Jól esik megnyugtatni a lányt, abban, hogy nem vár otthon kedves, de meglepődve veszem tudomásul, hogy engem is kellemesen érint, hogy őt sem várja partner.
Viszont megüti a fülem egy furcsa kijelentés.
- Tiszta? – billentem értetlenül oldalra a fejem. – Miért ne lennél…….tiszta? Semmi baj nincs veled.
Lehet, hogy arra utal, nem tiszta vér folyik az ereiben? De, hát engem nem érdekel ez. Na jó, persze én is tudom, hogy vannak közöttünk is fanatikusok, akik ellenzik a fajok keveredését és ragaszkodnak az „árja” vérhez, de csak nem ez az oka, hogy néha megpillantom a szemében azt a furcsán lemondó, elkeseredett pillantást. Na, meg volt pár igen csak meglepő, az életét semmibe vevő kijelentése.
- Kizárt! – erősítettem meg. – Te is tapasztalhattad, hogy nem békés utazgatással telik az időm. Képtelen lennék elvégezni a feladatom, ha valakiért állandóan aggódnom kéne.
Úgy érzem elég messze eljöttünk már, hogy végre megpihenhessünk és kúrálhassuk magunkat, bár igyekszem tartani magam, azért már ránk férne a dolog és Lashrael sem tagadja, hogy hasonlóképpen érez.
- Természet Anya minden bizonnyal ad lehetőséget, hogy megtaláljuk a gyógyító növényeket a mágiánkon kívül is. – bólintok a szavaira, aztán jólesően felkuncogok, ahogy a macska és a hal viszonyát megemlíti.
- Akkor, ha kicsit pihentél és gyógyultál, ezt rád bízom. Én meg rakok hozzá tűzet.
Hamarosan már egy csilingelve rohanó patakocska partján élvezhetjük a természetet, melynek tiszta, hűs vize jóleső balzsam a sebekre, még ha kicsit csíp is.
- Inkább ásd el valahol, ha ránézek, mindig azok a férgek jutnak az eszembe. – fintorodtam el a törülközővel kapcsolatos tervei hallatán. – Oda adom az ingemet, az elég hosszú, hogy a derekát megkötve jó legyen, nekem elég a mellény. – ajánlom fel. – Persze azért azt sem árt kimosni, meg van pár lyuk is rajta. – nézek végig magamon.
Igen, rajtam is van pár befoltozni való, de talán még jobb bőrben vagyok, mint Lashrael, akinek a kényszerű tetoválása vörhenyes színben mutatja a gyulladás jeleit.
- Van itt hely mindkettőnknek az ázásra, az a bokor pont jó lesz térelválasztónak, de amúgy is jó fiú lennék és nem leskelődnék. – vigyorodtam el, oly módon, ami akár meg is kérdőjelezhette a szavaim „igazát”, de persze csak tréfáltam.
Elvonultam a bokor túlfelére és egy perc habozás nélkül pucérra vetkőztem, majd belegázolva a patakba alaposan lecsutakoltam magam. Mintha több évnyi szenny jött volna le rólam, szinte fellélegeztem.
Aztán a ruhám is átmostam, amennyire csak tudtam, hogy aztán a nadrágot ismét magamra öltve az inget átdobtam a bokor felett.
- Remélem sikerül aránylag jól megtisztítani, de bízom benne, hogy hamarosan találunk valami megfelelőt.

Kesernyés arcvonásokkal bólint egyet, mikor Viridiel visszakérdez tisztaságával kapcsolatban, és akármilyen elfogadónak is tűnik a férfi, nem tudja kizárni azt, miszerint ő is eltaszítja magától, ha kiderül egy-két dolog róla. Titkolózik, mert, mint ahogyan azt korábban is megjegyezte magában, fél az elutasítástól, ugyanakkor ez ellentétben áll az elveivel jelen körülmények szerint. Furcsa megosztottság ez, és nem tudja eldönteni, melyik utat is válassza, így inkább késlelteti a választást.
- Örülnék, ha a vér szerinti családom is ezt gondolná, de majd ha meggyógyítottalak, elmondom, persze csak ha továbbra is érdekelni fog - folytatja a sétát, nem nézve hátra, direkt kerülve a szemkontaktust, hogy ne befolyásolják őt olyan apróságok, mint a másik tekintete vagy arca. - Ennyi veszély és kockázat után bőven kiérdemelted, hogy tudd, miféle átkozott szégyenfoltot húztál ki a bajból, szóval ezt kellőképp körüljárhatjuk. Viszont nem szeretném a kelleténél korábban közölni, még a végén makacsul ellenkeznél, hogy segítsek. A... többség biztosan ezt csinálná - vonja meg a vállát kelletlenül, mély beletörődéssel, és egyáltalán nem akarja sajnáltatni magát, ezért igyekszik tényszerűen közölni mindezt. Igazat megvallva nehezebb erről beszélni, mint hitte volna, hiszen ha fel is tárta valakinek ezt, akkor az már régen feledésbe merült. Tény, hogy már régen elfogadta mindezt, másokat szembesíteni ezekkel sokkal másabb, mint magával megértetni újra és újra a múlt eseményeit, meg hát... Nem mondaná, hogy egy átlagos barátságról van szó, ami ugyanúgy nehezíti az útválasztást; különös, sablonoktól mentes ez, vérben és veszélyben kialakuló bizalomra épül az ő kapcsolatuk, ami annyira nem lehet gyakori, még a mostani világ ellenére sem, mert az ilyen általában árulásba fullad. Neki meg főleg különleges, ezért sem tudja, mihez kezdjen.
Ezt a szomorkás hangulatot hamar felváltja a jókedv egy nevetés képében, mikor Viridiel is megerősíti: kizárt, hogy el bírná végezni feladatait, ha más is lenne vele.
- Valahogy sejtettem - vigyorog hátra a válla felett pár pillanatra. Tényleg rosszabb lesz, mint egy gyerekét féltő anya így, mulatságosnak is tartja, hogy érte is ugyanígy aggódhatnak a szülei. Érdekes párbeszéde kerekedhetnének ki ebből a felállásból...
- Remélem, de azt majd csak pihenés után szedjük össze, még a végén összekevernénk a növényeket, ahogy káprázik a szemünk - javasolja vidáman, és bár rettentően fáj ott, ahol a tetoválás végigfut rajta, nem igazán foglalkozik már vele. Nem tudja kizárni továbbra sem a lüktetést és égetést, de a kimerültség lassan olyan erőt vesz, hogy tudomást sem vesz erről az "apróságról", nem beszélve arról, hogy igazán jól szórakoznak most, hogy mindketten megkönnyebbülten és felszabadultan indulhatnak regenerálódni és feltöltődni, ráadásul a munkát is felosztották már, amire csak bólint egyet beleegyezéséül.
A pataknál Viridiel javaslatára csak kérdőn vonja fel a szemöldökét, és nyelvén van a kérdés, hogy mégis miféle ruhadarabban fog akkor rohangálni itt. Lehet, hogy már láthatta őt teljes egészében a sötétben abban a hullákkal teli szobában - aminek emlékétől egyébként elfogja az émelygés -, attól még nem szeretne úgy mutatkozni előtte állandó jelleggel. Az úgy... kínos. Ott szükséges lépés volt, lehetőség szerint azonban kerülné, elvégre nem alkotnak egy párt.
Mindenesetre a választ hamar megkapja; a következő mondatban a férfi már közli is, mik a szándékai, amiktől némileg hezitál. Annyira nem bírná elviselni, hogy még az ingét is odaadja inkább? Azt hinné a tünde, ez lesz az utolsó, amivel foglalkozni fog, miután nem sok híján megmenekültek, ugyanakkor ő tudja. Ahelyett, hogy ezen rágódna, inkább örül, hogy valamivel épebb ruhában jelenhet meg, még ha egy kicsit lukas és szaggatott is. Végül reagálásra már nem marad ideje, mivel társa kitér arra, mennyire illemtudó lenne, és nem vetemedne semmi csibészségre, de az a mosoly... Annak láttán nem bírja megállni a nevetést, még az arcát is a tenyerébe temeti.
- Ezzel az ábrázattal nehéz elhinni - néz fel ujjai közül, miután valamennyire csillapodott a kacagása. - Mondjuk nem mintha a ma éjszakai bemutató után annyira sok váratlannal szolgálhatnék, de rendben van - biccent egyet végül, majd szórakozott ingetetésbe kezd, ahogy Viridiel távozik a túloldalra, azzal ő is elfoglalja a neki szánt részt, persze csak a törülközőn kötött görcsök és a combjára szorított csík ki- és leoldása után. A vízbe érve nem tudná eldönteni, hogy kellemes-e vagy éppen elviselhetetlenül hideg és fájdalmas - a tetoválás helyén éget, rettentően, és ez csak kiemeli, na meg mikor a combján vöröslő, gyógyulófélben lévő sebhez ér a folyadék, kegyetlenül csípni kezdi. Halk szitkozódással igyekszik a kínokat legyűrni, melynek nagy része még akkor se lenne érthető, ha hangosabban mondaná, köszönhetően annak, hogy a szenvedés csillapítása érdekében alsó ajkába harap. Végül, amennyire csak lehet, beleereszkedik a patakba, mindenhol megtisztítva magát; elsősorban a lábán végigcsorduló, már rászáradt vértől szabadítja meg a bőrfelületet, aztán minden mástól, amitől csak lehet, és bár testileg megkönnyebbül, lelkileg ugyanolyan nehéz marad. Ugyancsak vértől - más vérétől - vörös kezét is megmossa, talán kínosan sokáig, és bár már nincs ott egy folt sem, ő még mindig odalátja az egészet, ahogy újra és újra lejátszódik a fejében a jelenet, egyre jobban keltve benne a bűntudatot és az érzést, milyen rosszul cselekedett, erősítve az eleinte csak halkan visszhangzó gondolatot:
Gyilkos.
Észre sem veszi, de feltűnően sokat pislog, ahogy sírni kezdene, megijedve attól, mihez folyamodott, ezáltal mivé vált. Sose, de tényleg sose akart ölni, és csak most tudatosul benne igazán, hogy már két ember életének elvesztése is az ő kezéhez tapad, ráadásul elképzelése sincs, miként fog megbirkózni ezzel. Talán sehogy, amennyire irtózik ettől a fajta brutalitástól is...
Váratlanul szakítja félbe kétségbeesett vívódását Viridiel, mire hirtelen felkapja a fejét, keresve az átdobott inget, sietősen magához véve.
- Á, ne is... ne is törődj vele, biztosan jó lett - hangzik a bizonytalan válasz, majd kikászálódva helyéről, egészen megszokva a testén végigfutó gyötrelmet, maga elé emeli a férfi ruháját, amitől akaratlanul is eszébe jutnak a korábbi kapcsolatok. Hogy ő mennyire szerette hordani azokat addig, míg érezte akkori partnere illatát... Halvány mosolyt csal az arcára mindez, és már-már ösztönösen emeli meg az anyagot, hogy megszagolja, viszont a mosás miatt már csak tompán érzi a megnyugtató tündeillatot, honvágyat ébresztve benne. Pár pillanatig hagyja, hogy a kellemes bizsergés végigáramoljon rajta, de nem sokáig marad távol az utálatos bűntudat sem.
- Viridiel? - szólítja meg félénken társát, egyelőre csak testének elülső részéhez tartva az inget, nem merve felvenni a hátán lévő égető érzés miatt, amit csak fokozna az anyag nedvességéből adódó tapadás. - Te hogyan... hogyan... ? - érdeklődne, aztán megrázza a fejét. - Nem, majd utána, először meggyógyítalak - bújik bele mégis a fölsőbe, ami valóban kellően nagynak bizonyul, minden fontosat takarva belőle. - Gyere, legalább a komolyabbakat ellátom - enged meg egy fáradt mosolyt, miközben ott dereng előtte az általa megölt férfi békés arca, így vonásai hamar megtörtté és megviseltté válnak, tudva, hogy a kimerültség miatt tűréshatárának vége sincs túlságosan messze.

A lassan oldódó feszültséget újra megtöri Lasrael mondandója, mert nem elég, hogy már azzal elbizonytalanított, hogy „tisztátalanságról” beszélt, de most még jobban összezavart, hogy vajon mi lehet az a szégyenfolt, ami miatt képes lenne még az életéről is lemondani és annyira szégyell, hogy azt is kétségbe vonja, hogy meglepi, hogyha valaki egyáltalán segít neki.
Természetesen majd kifúrja az oldalam a kíváncsiság és most már a végére akarok járni ennek a dolognak, hiszen elképzelni sem tudok róla semmi olyan – az eddigi ismeretségünk alapján, ami ugyan nem hosszú, de igen tartalmas és a bajtársiasság, önfeladás igazi példája volt, - ami ezt indokolná.
Végül némi hezitálás után biccentek, tudomásul véve, hogy még várnom kell egy kicsit a magyarázatra, de legalább megtudom, hogy mi a baj. Bármi is lesz az, eléggé kétlem, hogy attól megváltozna róla a véleményem. Senki nem tud éles helyzetben merően másként viselkedni, mint ami az alaptermészete.
- Rendben, most már mindenképp kíváncsi vagyok és azt hiszem, hogy meg is érdemlem, hogy halljam az igazat, de én nem aggódnék a helyedben, hogy ez bármit is változtatni.
Változatlanul azt gondolom, hogy az esetleges félvérségét szégyelli ennyire.
Aztán megint könnyebb vizekre evezünk a beszélgetésben. A gyógyfüvek szedésének későbbre halasztását nem vétózom meg, azt hiszem, ha egyszer megpihenünk, egy darabig nem lesz kedvem felállni.
Az igen csak megviselt törülköző helyett, szívesen ajánlom fel az ingem, amiben azért a mozgás is egyszerűbb, de Természet Anya lássa a lelkem, semmilyen hátsó szándék nem vezérel benne. Épp elég mindenen mentünk keresztül, hogy csak tréfásan forduljon meg bármi más is a fejemben.
Minden esetre örülök, hogy szavaimmal és arckifejezésemmel sikerült vidámságot varázsolni az ő arcára is.
- Most nagyon őszinte leszek Lashrael. – néztem rá egy pillanatra elkomolyodva, hogy lássa, igazat mondok. – Nem voltál te sem, én sem abban a helyzetben, hogy ennek bármilyen jelentősége lett volna. Ettől te semmivel nem jelentesz „kevesebbet” a szememben. – kissé elfintorodtam – Nem ez a legmegfelelőbb szó, de remélem érted.
A fürdés, ha néha nem is túl kellemes, de szükséges é a végén meg is hozza a megkönnyebbülést, már csak a sebek kezelés és a pihenés van hátra, hogy újra jól legyünk.
Egy pillanatra meg is torpanok, ahogy a lány felé tartok, amikor kibukkan a bokorból és még csak maga előtt tartja a megviselt inget. A visszafordulás gondolata villan át rajtam, amikor meghallom a halk, bizonytalan szavakat és a nem kicsit bánatos? szomorkás? kérdésekkel teli?....arcot.
Aztán mintha eldöntötte volna a vívódását, gyorsan magára kapja a ruhadarabot és hangja már megint határozott.
Látva a még mindig vöröslő bőrét, szívesen vitatkoznék vele, de tudom, hogy milyen makacs tud lenni és talán pár perc ide-vagy oda már nem számít.
- Rendben, de ígérd meg, hogy nem meríted le magad teljesen, különben legközelebb nem engedek neked semmit. – mosolyodom rá. – Na meg, ha kész vagy, én gyógyítalak.
Keresek egy bokrokkal körülvett kis zugot és az egyik fűzfát megkérem, hogy ágaiból csináljon egy kis fészket. Ott kényelmesebben ellehetünk és, ha a kezelés után el is aludnánk, ha arra téved valaki, észre sem vesz minket.

Csak egy, a tőle lassan már megszokott kesernyés mosollyal válaszol Viridielnek, afféle "majd meglátjuk" pillantással társítva. Nem szeret ezzel kapcsolatban optimistán hozzáállni; ahhoz túl sokszor utasították el. Na meg... A családja támogatásának elvesztéséről van szó, ami elég nagy jelentőséggel bír, pont ezért nem gondolja úgy, hogy érzelmi szempontból szerencsésen fog kijönni ebből a leendő beszélgetésből. Ugyanakkor, még ha titkon sajnálja is, nagy valószínűséggel úgy alakul az egész, ahogyan eredetileg is tervezte: megmaradó kötelék nélkül.
Viridiel aztán különösen komoly hangnemet üt meg, teljesen magára hívva a figyelmét, először meglepett vonásokká változtatva a vidámságot, majd, ahogyan a férfi beszélni kezd, újabb halvány mosoly jelenik meg arcán.
- Persze, értem - bólint egyet. - És ezt köszönöm, igazán megnyugtat, hogy ez nem befolyásolt semmit - teszi hozzá tényleges megnyugvást érezve. Tagadhatatlanul aggódott valamennyire amiatt, hogy ez valamit, bármit változtat társában az irányába, így igazi megkönnyebbülés tudatában lenni annak: negatív irányba semmiképpen sem történt változás. Mi több, igazán kemény próbákon keresztülmenő bizalom épült ki köztük, ami, ha az eddigi tapasztalataira támaszkodik...
... meg fog szűnni...
- Arra viszont megkérnélek, hogy mindig legyél őszinte, legalábbis ettől a ponttól; én is így fogok tenni. Be kell valljam, az első találkozásnál nem voltam teljesen az, mentségemre legyen, hogy nem tudtam, mennyire bízhatok benned - emeli meg a kezeit védekezőn, ugyanakkor megadón is, ha esetleg társa mégis hibáztatná korábbi tettéért, egyértelműsítse ezzel, mennyire igaza van. - De ezeket az apróságokat is, amik eltérnek az elhangzottaktól, a korábban emlegetett tisztátalanságom elmagyarázása után közlöm. Ha attól nem fogsz irtózni tőlem, akkor részemről nincs több hazugság és félrevezetés, ígérem. Ezek után semmiképpen sem - biztosítja némileg félve és óvatosan, de azért bizakodva, tündetársa nem haragszik rá ezért a lépéséért.
Mint kiderül, a magányosan töltött percek igazi rémálmot hoznak rá, pedig most fényes nappal van. Bele se mer gondolni, éjszaka mivel kell majd megküzdenie, mert olyankor az ő fantáziája is sokkal élénkebb, mint annak lennie kéne. Ezekkel a képzelgésekkel általában nem esik túlzásba, azonban a sok megrázkódtatásnak minden bizonnyal lesz következménye, nem is kevés, ugyanakkor egyelőre nem meri elképzelni, mi vár rá. Az önvád, a bűntudat és az önmagától való félelem már megjelentek, és tudja, hogy ez még közel sem a vége.
- Igazán? - erőltet magára egy mosolyt. - Úgyse hallgatnék rád, de ezt te is tudod - válik őszintébbé a gesztus az elképzelésnek köszönhetően. - Rajtam viszont nincs nagyon mit gyógyítani: a jobb karom sérült meg valamennyire, meg ugye a combom, de az utóbbival foglalkoztam, amíg találtak neked egy kényelmes cellát - húzza némileg feljebb a ruhadarabot, hogy látszódjon korábban még igazán csúnyán tátongó sérülése. Most azért már eléggé összehúzódott, nem is vérzik annyira; egy picit még szivárog. - Jobban elnézve lehet, mégis kelleni fog a te mágiád is... - jegyzi meg halvány jókedvvel, és arra gondolva, hogy ezt a csatabárdos okozta, akit egy egyszerű átveréssel leszúrt... Utálja, hogy minden egy dologra emlékezteti őt, egyetlen emlékcsokorra, ami fokozza így is eléggé rossz lelkiállapotát, egyre közelebb taszítva őt a nyílt, egyértelmű összeroppanás felé.
Megvárja, míg Viridiel megkeresi a számára tetszetős helyszínt, jobb ötlet híján követve őt, üresen, magába fordultan szemlélve a környezetét, aztán szó nélkül, ügyetlenül és gyengén a fűzfa által alkotott fészekbe mászik, combjai közé gyűrve az anyagot, ha már csak egyetlen ülő pozíciót vehet fel. Lábait nem húzhatja maga alá, hiszen a hátsó részen fut végig az égető tetoválás, behajlítani ugyanúgy nem javasolt, mint ahogyan lerakni sem, hogy érintkezzen az ágakkal, ezáltal kényelmesebben elhelyezkedve. Csak rosszabbul járna ilyen kísérletekkel, macskaként sem valami kényelmes, ahogy pont hajlatnál húzódik az örök bélyeg.
- Na, mutasd magad - szól, mikor a férfi is letelepedett valahol mellette, jól megnézve őt, nehogy kihagyjon egy sebesülést is. Elsőnek nyilván az oldalán és a mellkasán lévő sérülés tűnik fel neki, az egyiken még furcsa, nem fegyvertől származó nyomokat is talál, mire némi érdeklődéssel hajol közelebb. - Jól elbántak veled... Nem akarom megtudni, hogy mit használtak, ugye? - pillant fel bocsánatkérőn egy rövid időre, saját hibájának vélve, hogy Viridielnek ezen is keresztül kellett mennie. - Ez itt meg... - ér az oldalához, elkerülve a sebhelyet, finoman utalva rá, megnézné a hátát is. - Én nem tudom, miből csináltak téged... - lepődik meg elborzadva. - Szerintem én tehetetlenül fetrengenék ennyi után a földön. Már az is bőven elég volt, mikor a lábamba eresztették a fegyvert... - borzong meg, akaratlanul is emlékeztetve magát az elmúlt eseményekre. Mielőtt azonban eltörhetne az így is hangosan repedező mécses, kezeit ráteszi a sebesülésre, és a koncentrálásra némi erőt gyűjtve neki is lát a gyógyításnak, mire felvillannak az ismerős fények. Igyekszik csak és kizárólag a sérülés javulására gondolni, azonban az önvád hangjait képtelen teljes mértékben a háttérbe szorítani. Halkan beszélnek hozzá, hibáztatják őt, be-bevillanó rémképekkel mélyítik a szörnyű emlékeket az estével kapcsolatban, és minden bizonnyal a gyógyítás sem olyan hatásos így, mint ahogyan annak lennie kéne. Sűrűn pislog, ahogyan egyre csak csípni kezdenek a szemei, de ahelyett, hogy abbahagyná Viridiel összefoltozását, folytatja, mindent beleadva, próbálva felelősségteljesen ellátni feladatát. Észre sem veszi eleinte a lelki erőfeszítések közepette, hogy annak ellenére, mennyire nem szeretné, elerednek a könnyei, hamarosan szipogni kezd, aztán már annyira szétcsúszik szellemileg, hogy muszáj félbehagynia a munkálatokat.
- B... Bocsánat, m-mindjárt... Mindjárt jobb lesz - törölgeti meg arcát sietősen és ügyetlenül, és már tenné vissza a kezeit, de újabb sós cseppet kell eltávolítania magáról. - T-Tényleg, egy... egy fél perc, ne is... ne is törődj ezzel, csak... csak... - Az események hatása, akarná mondani, a szavak viszont zokogásba fulladnak, és arcát, amennyire csak lehet, kezeivel takarja, szégyellve a viselkedését. Nem akar ő ennyire sírósnak tűnni, de az elmúlt másfél nap az eddigi életének minden pontján túltesz feszültségfokozás és stresszhelyzetek sűrűségének szempontjából egyaránt. Noha lelkileg nagyon sokat szenvedett hosszú ideig, nem érte ennyiféle atrocitás egyszerre ennyi irányból sose.

Mindenképpen tisztázni akartam Lashrael-nek, hogy semmit nem kell szégyellnie előttem, ami velünk történt, nekem elég ahhoz, hogy megítéljem és elismerjem magamban. Lehet az bármi, amit ennyire nehéz kiböknie.
Amikor ez meg volt a lány is kéréssel fordult felém, amire nem volt nehéz rábólintanom és nem volt nehéz megértenem sem, hogy mi vezérelte, nem ítéltem el érte, hiszen én is tudom már, hogy mennyit árthat egy megelőlegezett bizalom.
- Nem kell magyarázkodnod Lashrael, nem ismertél és nem tudhattad, hogy ki vagyok. – vontam meg a vállam. – Mivel ezen túl vagyunk, most már könnyebb elmondani bármit a másiknak és rád bízom, hogy ebből mennyit akarsz megosztani velem. Azonban ha te eldöntöd, hogy kiöntöd a szíved és rám bízod a titkodat, én is felajánlom, hogy kérdezhetsz bármit és őszintén fogok neked rá válaszolni.
Jól sejtettem, hogy nem tudnám megmásítani elhatározását, hogy én leszek az első a gyógyítás sorában, ezért csak elmosolyodok az őszinte bevalláson, de láthatta rajtam, hogy kételkedem abban, hogy nincs rajta mit gyógyítani.
- Igen, jó a meglátásod. – bólintottam, ahogy aztán mégis beismerte. – És az a tetoválás sem néz ki jól, a gyulladást legalább le kéne húzni, aztán pedig fohászkodni Természet Anyához, hátha tehet érted valamit. – mondtam reménykedő hangon, hogy legalább vígasztaljam.
Borzasztó lehet az az érzés, hogy élete végéig viselnie kell és emlékeznie, hogyan kapta. Tudom, mert nekem is van egy ilyen a kezemen!
Hogy szavaim igazak, csak végig kellett néznem, ahogy nagy nehezen elhelyezkedik a kis fészekben, amit a fűzfa hozott létre.
A bánya emlékei nem csak itt voltak rajtam, hiszen a korbács is nyomott hagyott a hátamon, így mikor Lashrael finoman, de megemlíti a rabságom nyomait, kicsit összerezzenek, de megígértem, hogy bármit kérdezhet és bár nem vagyok rá büszke, de tudnom kell beszélni róla, főleg, hogy tudja nincs egyedül a bőrébe karcolt emlékeztetőkkel.
- Ezt – húztam meg a vállam, hogy a hátamra lásson, - a sötét elfek korbácsa, ezt pedig – emeltem meg a kezem, - a késeik és tűz, de………Természet Anya nevével bakot lőttek, mert ezt büszkén hordozom. Mindkettő egy kegyetlen hadúr "ajándéka", mert nem tudott megtörni.
Az oldalamon átszaladó penge legalább csak húst ért, de most még mindig szivárgott belőle némi vér.
- Nem ért fontos szervet, na meg a harc heve………..de most már érzem. – szisszenek fel hangosan, de aztán elmosolyodom, ha elrántotta a kezét. – Bocs, ezt nem hagyhattam ki, de persze kibírom……most már. Puha a kezed és jó meleg. – nyugtattam meg.
Hamar elkomorodtam azonban, aztán aggódva fürkésztem az arcát, ahogy meghallottam szaggatottá váló lélegzetét. Mát láttam, hogy a szemei is fátyolosak és mielőtt még megszólalnék, megelőz, majd minden látható erőfeszítése ellenére sírni kezd.
A szívem majd megszakad, hiszen meg sem kérdeztem tőle eddig jóformán, hogy min ment keresztül, mert ő olyan erősen tartotta magát.
~ Ostoba, hülye Viridiel! ~
- Óóóó……Ne haragudj! Érzéketlen bolond vagyok! Olyan sok mindenen mentél keresztül, sírj csak nyugodtan, ki kell jönnie, ne szégyelld! – húztam közel magamhoz ringatva, ha hagyta. – Hidd el, te erősebb vagy nálam!

Halvány és nyugodt mosoly jelenik meg az arcán, ahogy kiderül, Viridiel teljesen megérti, miért nem volt mindenben őszinte legelőször. A szóban való megegyezésre ez a gesztus némileg szélesedik, bár igazat megvallva nem ad sok esélyt annak, hogy ez sokáig fog tartani. Aztán lehet, csak a pesszimizmus az, ami ezt a gondolatot ennyire élteti benne, mert azért a férfi elég elfogadónak tűnt ahhoz, hogy ne legyen semmi negatív következménye a beszélgetésnek... Attól még mondjuk ugyanúgy fél.
A tetoválás említésénél szenvedő vonásokkal veszi tudomásul, hogy most kéne ellátni, nehogy komolyabbá váljon a gyulladás.
- Remélem, nem valami ocsmányságot raktak rám. Már annak örülnék, ha vállalható - jegyzi meg fanyarul, és őszintén fogalma sincsen, milyen formát mintáztak a testére. A fájdalom kiterjedése sajnos nem ad egyértelmű jelet, mivel hol itt, hol ott lüktet, na meg körülötte is, így aligha tudná összerakni rendes alakzattá, aminek bármi értelme lenne.
Mikor aztán elkezdi szemlélni, miféle sebesüléseket is szerzett társasága, egyáltalán nem arra utalt, amik a múltban voltak. Igazából azokat teljesen figyelmen kívül hagyta a mostani feltérképezésen, a frisseket igyekezett többé-kevésbé szakértő szemekkel megfigyelni, így némi meglepettséggel veszi tudomásul, hogy egy kisebb bemutatóba csöppent. Nem mintha képes lenne félbeszakítani őt, mert az első nyomok talán jobban meg is döbbentik, mint a friss sérülések, a kések és tűz emlegetésénél meg önkéntelenül is szájához emeli a kezét, teljes mértékben letaglózva ezektől az örök emlékektől. A hadúr minden bizonnyal a korábban is felmerülő Uráldurt takarhatja, de ez most aligha érdekli; elég már csak elképzelni, mennyi megrázkódtatással teli pillanat lehet a futár háta mögött. Annyi bizonyos, hogy torkán akad a szó ezek láttán, arca pedig olyan, akár egy nyitott könyv: egyaránt le lehet olvasni róla a részvétet, a sajnálatot és a borzadást, bármi más elhangzására így meg aligha lenne szükség.
Akkor kap észbe, mikor Viridiel felszisszen, mire hirtelen elkapja a kezét, ugyanis azt hiszi, ő okozott valami fájdalmat. Persze hamar kiderül, hogy egy ártatlan vicc áldozatává válik, mire játékosan öklöz a vállába.
- Idióta - enged meg egy mosolyt a komor gondolatok ellenére is, ami pár pillanat erejéig háttérbe szorul társa szórakozottságának köszönhetően. - Képzelem, mennyire meleg a csobbanás után - bök állával a víz felé, aztán nekikezd a gyógyításnak, mielőtt komolyan zavarba jönne a "dicséret" hallatán. Nyilván szerencsésebb lenne, ha engedne érzelmes oldalának ezen szeletéből ahelyett, hogy az önhibáztatás ketrecét nyitná ki, azonban a nyomasztó gondolatok állandó jelenléte miatt szinte beleivódott ez a fajta viselkedés és sorrend. Ráadásul a közelmúlt eseményei sem túlzottan kedveznek mindennek: az emlékek erőteljesen jelennek meg a fejében, amiktől hamar zokogni kezd, nem bírva megbirkózni azzal, hogy egy gyilkosság áldozata ilyen békés arcot is felvehet. Szörnyen és szörnynek érzi magát emiatt.
Viridiel hangjára ijedten kapja fel a fejét, és mikor felé nyúl, hirtelen nem tudja, mit csináljon. Szíve szerint csendesen kisírná magát, hagyva, hogy annyi év után ismét biztonságos karok közt érezhesse magát - a természeten kívül -, és pár pillanatig enged is ennek a lélekgyógyító vigasznak, talán még jobban rákezdve a sírásra ez alatt, azonban hamar közbeavatkoznak az árnyai, amik hangsúlyozzák, mennyire nem kéne hagynia magát. Itt lenne a lehetőség, hogy kifakadjon, hogy durván elutasítsa, hogy elvegye a kedvét a vele töltött időtől. Egyszerűen csak rá kéne zúdítania a mélyen gyökerező fájdalmaktól kezdve a friss bűntudaton át mindent, mást nem is kéne tennie, a tartós kapcsolat kialakításától innentől pedig egyáltalán nem kell félnie. Csak egy a baj: nem képes rá. Tudja, hogy ezt kéne tennie, de belül annyira vágyik arra, hogy az őt körülölelő sötétségből kirántsák, hogy megragadja ezt a kis lehetőséget is, bármilyen képtelenség is. Bár... Úgysem fog ezzel változni semmi... Úgyis egyedül lesz ismét, hiszen ha most megvigasztalja, később ugyanúgy el fogja mondani neki a tényeket...
Akkor meg nem mindegy? Minél több a kellemes emlék, annál rosszabb...
- NE ÉRJ HOZZÁM! - emeli meg a hangját, mely a zokogástól rekedtes, közben furcsán finoman tolva el a férfi kezét, elhúzódva tőle, lehetőség szerint még hátrálva is valamennyit. - MONDTAM, HOGY NE TÖRŐDJ VELE! EGY GYILKOS LETTEM! EGY ÁTOK VAGYOK, EGY FÉLRELÉPÉS, EGY SZÉGYENFOLT, MI KELL MÉG?! - pillant fel társára kétségbeesetten, kezeit valamivel lejjebb engedve, és érzi, valami elpattant benne, ami eddig bírta a gyűrődést. - Én NEM érdemlek sem szeretet, sem törődést! - Megremeg, beszédéhez halk nyöszörgés társul. - Csak... Csak utálj, mint mindenki más! Vess meg, mert beleszerettem egy emberbe, mert VOLT tőle egy felvállalt gyerekem! Gyűlölj, mint ahogyan a családom is gyűlölt ezért, hibáztass a most történtek miatt, mert miattam kínoztak meg, mint ahogy anyám is hibáztatott apám és testvéreim elvesztéséért! Önző vagyok, mert ahelyett, hogy segítettem volna a harcban nekik, kimenekítve őket az erőmmel, otthon feküdtem az ágyban, és magamat sajnáltattam! Hagyj magamra, mint mindenki más, mert csak megbánod, hogy velem tartottál! - fakad ki folyamatosan könnyezve, de nem tudná eldönteni, mi is a szándéka ezzel. Elijesztés? Feszültséglevezetés? Egyszerű kétségbeesés? - Csak... Csak hagyj elpusztulni, mielőtt a törődésedtől elhinném azt a szép hazugságot, hogy bármit is érek... - gyengül el teljesen, tartása sem olyan feszes és elutasító, mint az elején volt, megadva magát az összeroppanásnak és szorongásnak, amit már nagyon hosszú ideje magában tartogatott. - Ott kellett volna hagynod a bordélyházban annak ellenére is, hogy számítottam rád... Akkor mostanra talán lenne elég erőm, hogy én vethessek véget ennek a céltalan és értelmetlen tortúrának... - suttogja újra kezébe temetve arcát, vállai erősen remegnek a sírástól, odabenn pedig szánalmasnak, valahol szomorúnak tartja ezt az egészet; önmagát. Tudja, hogy amit Viridiel mondott, miszerint erős, az nem igaz, hiszen ha valóban erős lenne, akkor nem akadna fenn ennyin, képes lenne továbblépni, de ehelyett csak mélyültek a lelki sebek, rontva a helyzeten. És hogy mikor következik el a végső törés? Nem tudja, de nem érzi magát túlságosan messze tőle.

Most szembesültem vele csak, hogy szegény Lashrael még azt sem tudja mit véstek a bőrébe valószínűleg letörölhetetlenül, ezért legalább ebből a szempontból igyekeztem megnyugtatni.
Minden bizonnyal nem jószándékból, inkább azért, hogy a későbbiekben ne rontsák a lány „árát” de nem csúfították el.
- Tudom, hogy nem nagy vigasz, de olyan a minta, mintha indák kanyarognának végig a testeden, szóval ha megnyugszik a bőrös, azért nem fog elcsúfítani. Még az is lehet, hogy valamelyik gyógyítónk, vagy egy erős mágus ezt is eltudja halványítani, vagy akár még el is tüntetni.
A saját sérüléseimen, a régieken és az újakon is igyekszem nem csak fizikailag, hanem lelkileg is túltenni magam, ami van amelyik esetében megy, van amelyik még mindig sebeket szakít fel, még ha szégyelleni nem is szégyellem, hiszen nem én voltam sem az oka, sem a kiprovokálója.
Éppen ezért igyekszem is elvenni a szavaim élét, főleg mikor látom, hogy mennyire kiül Lashrael arcára az érzelmek kavalkádja, azok után amit meséltem. Én is ilyen „naiv” voltam egészen Dante bányájáig, de ott ettől hamar megszabadítottak és egy sötét tünde fogság után, már nehéz úgy mond újat mutatni.
Vigyorogva emelem magam elé a kezem védekezően a jogos és várható megtorlásra és örülök, hogy sikerült elkergetnem, ha rövid időre is búskomor hangulatát.
- Most már ismered ezen oldalamat is. – értettem egyet a megállapításával kajánul.
A hideg patakocska vize, nem befolyásolta a keze hőmérsékletét, főleg, hogy a gyógyítás során amúgy is melegséget sugárzik magából, azonban alig kezd bele, máris visszatér keserű hangulata. Gondolom ilyenkor jár az agya és olyanokkal foglalja el magát, amivel igen csak nem kéne.
Ha visszaemlékezek rá, hogy én milyen állapotban voltam az első rosszul sikerült „kalandjaim” után, aránylag át tudom érezni feldúlt érzelmi állapotát.
- Nono! Nem kell ennyire nekikeseredni! – próbálom önkéntelen és esetlen öleléssel és simogatással megnyugtatni, ahogy bármelyik bajtársammal tettem volna, de ijedt, dühös reakciója egy pillanat alatt lemerevít.
A kezeim lehullanak bénán és szemem elkerekedik szavaitól, értetlenül fürkészve és hallgatva kirohanását.
Értetlenkedésem azonban lassan múlik, ahogy egyre többet árul el önkéntelenül is és ha nehezen is, de kezdem felfogni, mire utalt amikor állandóan azt mondogatta, hogy ha megismerem, akkor én is elfordulok tőle. A „gyilkost” ugyan nem igazán fogtam fel, hiszen minden harcosnak vér tapad a kezéhez, vagy…….szándékosan ölt meg valakit? Emberi társ? Félvér gyerek? …….És ezért…….?
Ohh! Kezdtem felfogni!
Sejtettem, hogy valami ehhez hasonló van a háttérben, hogy a félvérséggel kapcsolatos, de nem gondoltam volna, hogy……….Nem! Egyáltalán eszem ágában sem volt elítélni érte! Hogy valakinek kihez húz a szíve az nem faji kérdés. Láttam már egyet és mást mióta futárként a különböző népeket járom, jó és rossz példát, de sosem gondoltam ezt a dolgot …..megvetendőnek? Elítélendőnek?
Ugyan szívből gyűlölöm Uráldur-t és néhány fajtársát, de közöttük is találtam olyat, aki másként gondolkozik, aki , ha úgy hozta volna a sort, lehet a barátom is lehetett volna.
Ezek is mi vagyunk! Mi erdei elfek, akik néha makacsul ragaszkodnak a hagyományokhoz. Persze őket is meg lehet érteni, meg akarják óvni az értékeinket, a tisztaságunkat, de ne így……….
Ezt a lányt is szinte tönkre tették, megalázták, eldobták, még a saját ……családja is.
Elborzadva tekintettem rá, de ezt a mondandója váltotta ki belőlem, nem az amit tett, hanem amit vele tettek ezért.
- Nem gyűlöllek és nem is foglak. – szólaltam meg egy kis szünet után, ahogy végre levegőt vett. – És szégyellem magam a fajunk nevében, hogy magadra hagytak azok, akiknek a legjobban kellett volna segíteni és támogatni téged. Lashrael! Nézz rám! – próbáltam magamra vonni a figyelmét. – Te egy nagyszerű, értékes elf vagy, mondjon bárki, bármit. Az, hogy kire lobban szerelemre a szíved, nem befolyásolhatja merev szabály, ezért sosem kell megbánást érezned. A testvéreidet pedig nem te ölted meg, csatában estek el és te egymagad aligha változtathattál volna rajta.
Mivel ennyire neki volt keseredve, sejtettem, hogy a gyerekével is történhetett valami, haboztam, hogy rákérdezzek-e, de ennél már nem lehetett rosszabb, jobb ha túlesünk rajta.
- És hol van most a gyermeked? Tudsz róla valamit?
Igyekszem megnyugtatóan beszélni, de nem próbálom most megérinteni, először le kell higgadnia, rá kell jönnie, hogy nem csak olyanok vannak, akik ítélkeznek felette.

Meglepetten pislog néhányat, ösztönösen próbálva hátrapillantani, hátha megszemlélheti azt a csodát, amit rászúrtak, persze sikertelenül. Végül aztán csak egy megkönnyebbült sóhaj hagyja el a száját, ahogy elképzeli, milyen is lehet - végső soron érthető, hiszen azt hitték, végig ott fog dolgozni, így nyilván nem valami csúfsággal éktelenítik őt. Aztán mészárlás lett belőle... Ezt a képet viszont gyorsan elkergeti, mielőtt kiteljesedhetne előtte, rögtön egy bokor felé vezetve őt és csekély gyomortartalmát.
- Végül is... A vörös haj mellett érdekes védjegy lehet - jegyzi meg leginkább magának, és bár nem arra pályázik, hogy valamiről megismerjék őt, azért ettől némileg megnyugszik. Nem csúnya, az a lényeg, mi több, értékes tanulságot hordoz magával, még ha ezt egyelőre nem is látja, később minden bizonnyal megtalálja a mondandóját. Természetesen az se lenne ellenére, ha a Természet Anyához való fohászkodással elérhetnének valamit, azonban beletörődik ebbe az örök emlékbe, nehogy kellemetlen csalódás érje. Azon kívül, hogy a természeti erőket könnyedén elsajátította, az átlagot jócskán megelőzve tanulta meg megérteni a növényeket és állatokat, mással nem nagyon áldotta meg idáig... Valahogy csak hozzászokik, hogy nem mosolyog rá akkora szeretettel istennőjük, mint másokra, meg biztosan oka is van rá.
A tetoválást nem olyan egyszerű eltüntetni, így erre inkább csak lemondóan legyint is, na meg lehet, ez egy újabb fájdalmas tortúrát ígér. Semmi kedve ismét végigmenni azon, amin most, hiszen ha ezt gyógyítással nem lehet kiszedni, akkor mi mással? Legfeljebb ha lerántják róla a bőrt... Akkor lesz aztán jellegzetes! Más kérdés, hogy nem szeretné elérni azt a kinézetet, inkább marad így.
- Még mindig jobb, mint mikor folyamatos hősködésbe kezdesz, önként elkapatva magad - szúr oda jókedvvel egy kissé, fejcsóválva, aztán Viridiel jó szándékától egyszerűen csak elszakad benne valami, ami egészen idáig tartotta. Minden bizonnyal a közelmúltban tettek gondolatai okozzák ezt, hiszen ez bőven elég nagy súllyal nehezedik rá, nem beszélve arról, hogy eleve sosem volt teljesen ép, valamint igencsak más körülmények közt nevelkedett. Tisztában is van vele, hogy lelkileg beteg, mivel megtalálta azokat a jeleket, amik egyáltalán nem jellemzőek a normálisra, egyedül azonban aligha tehet ellene bármit is. Az elnyomás nem sokat segít, ezzel most kell szembesülnie, ahogy szinte már könyörög, hogy Viridiel kezelje ugyanúgy, mint mindenki más - mert ehhez szokott hozzá. Nehéz elhinnie, hogy annál jobbat kaphat, hogy ténylegesen részesülhet a kedves gesztusokban, és ahelyett, hogy tényszerűen közölné mindezt, próbálja úgy beállítani, mintha minden miatta lenne. Nincs így, ezt is tudja, de ha folyamatosan ő volt a bűnbak mások szemében, mi más is juthatna az eszébe? Ki ne dőlne be ezeknek a szavaknak évek, évtizedek után mindenféle ellenvélemény nélkül?
A hibái felfedése után nem mer felnézni a másikra, még ha a kapcsolat megszakítását támogató oldala meg is tenné, hogy élvezze, mennyire igaza volt. Erősen behunyja a szemeit, és nem érdekli a fájdalom, az égető érzés, a lehető legkisebbre húzza össze magát, valamint kísértést érez, hogy füleihez emelje a kezét, nehogy meghallja az újabb elutasítást a sok közül - de hosszú idő óta az elsőt. A pár pillanatra beálló csend egyre erősíti benne a kétségbeejtettséget és azt, hogy bármilyen keserű is, igaza volt, újabb elfordulással bővül élete, így egyre hevesebb zokogásra késztetve. Mikor azonban meghallja elképzelésének ellentettjét, döbbenten csendesedik el olyan hirtelen, mintha elvágták volna a forrást egy rövid időre, ahonnan a hangok érkeznek - nem hiszi el, hogy jól hallotta. Képtelenség, hogy ez elhangzott volna, minden bizonnyal csak a remény az, ami át akarja verni őt.
Hazugság - visszhangzik elméjében, és mikor utasítást kap, összerezzen, néhány pillanatnyi habozás után pedig félelemmel tekint fel, ahol csak alig észrevehetően bujkál a bizakodás. Ösztönösen a pillantását fürkészi, abból próbálva kiolvasni azt, amit lehet, és a szempáron függve várja, mikor kerül sor a szokásos csapásra. Továbbra is úgy gondolja, hogy ez elkerülhetetlen, hogy egy újabb mocskos játéknak a része, ahol ismét az érzéseivel szórakozhatnak, kihasználva gyengeségét és kiszolgáltatottságát. Ugyanakkor, mindennek ellenére úgy szeretné elhinni azt, amit Viridiel mond! Annyira szeretné, és pontosan ezért sajnálja, hogy hatvan év szüleményét nem lehet pár szóval egy pillanat alatt megváltoztatni valami virágzóvá. Pedig milyen jó is lenne! Egyelőre az ő világa azonban gyilkos gazokkal teli, amik megölik az apró, illatozó szépségeket, melyek így csak ideig-óráig élnek vígan...
A kétkedés továbbra is ott van benne, szipog és könnyezik, magában folyamatosan feltéve a kérdést: neki miért nem jutott sose ekkora támogatás? Miért csak most, amikor már talán késő visszafordítani mindent? Nem érti, mégis milyen játékot űznek vele, hogy ebben mi az élvezet a felsőbb hatalmak számára, végül, mielőtt vádaskodásba kezdhetne, számon kérve a korábbi miérteket, a gyerekre terelődik a szó. Összepréseli az ajkait, elfordítja a fejét, és minden erejét össze kell szednie, hogy képes legyen érthetően beszélni.
- Két... Két hónapja lett volna húsz éves, ha... ha az első nap... - szájához emeli a kezét, aztán hirtelen a szemeihez. - Ha az első nap nem... nem veszik el tőlem - folytatja a zokogást, elvékonyodó hangon ejtve ki a szavakat. - Alig... Alig született meg, és még... és még csak meg se... meg se nézhettem... Nevet se adhattam neki... Nem tudom... Nem tudom, fiú-e vagy lány... Ha nem... Ha nem vágták el a torkát, akkor... Akkor Természet Anyára bízták a döntést... De nem... Nem hiszem, hogy élne! - húzódik ismét össze. - Én csak... Én csak fel akartam nevelni, akár... akár egyedül, akár nem... Én... Én szerettem volna egy... egy ilyen szép emléket, egy ilyen csodát attól, akit ennyire... ennyire megbecsültem... Én... - vesz szaggatottan levegőt. - Ugye... Ugye nem hazudsz erről nekem, Viridiel? Ugye ez... ez a te véleményed, és nem csak... nem csak a megnyugtatásom miatt mondod? - fordul felé keserűen, továbbra is számítva arra, itt fog bukni minden. - Őszintén!

Ha a tetoválás megnyugszik majd a bőrén, akkor minden bizonnyal igaza lesz Lashrael-nek és a haján kívül ez is magára vonja a tekinteteket, amit amúgy is van min legeltetni, ez tagadhatatlan.
- Na ja! Önként és dalolva! Van akiért megéri! – kacsintottam a lányra magamat is meglepve, milyen közvetlenül és lazán tudok vele csevegni.
Ami aztán élesen az ellenkező végletbe csap át és szinte megnémulok a hirtelen érzelmi kitörésétől. Váratlanul ér és nem is igazán vagyok túl jó a kezelésében, sosem volt lánytestvérem, így ezekről lemaradtam. Az ösztönös védelmi reakciómat meg olyan hévvel utasítja el, hogy innentől nem tudom mit is kéne csinálnom, mivel nyugtathatnám meg.
Ezek a gondolataim azonban hamar elszállnak és az aggodalmat a bizonyosság és a harag váltja fel, amiért ilyen helyzetbe került, vagyis ilyen helyzetbe hozták. És miért? Mert egy emberbe lett szerelmes? Hogy ennek zálogául egy kis élet született?
Hogy nem örültek a szülei a dolognak, azt még csak elfogadhatónak találtam volna, de hogy eltaszítsák maguktól……..És elszakítsák tőle a saját gyermekét, a vérüket dobják el!
Ez barbárság és tudatlanság is. Hiszen az emberek nem is különböznek annyira tőlünk, főleg ezek után miért is ítélhetnénk el őket? Hiszen mi kegyetlenebben vagyunk a saját fajtánkkal, mint ők.
Szerettem volna megvigasztalni Lashraelt-t , de nem úgy, hogy csak azért mondok neki szépet és jót, vagy biztosítom az együttérzésemről, hogy ezt elhitessem vele.
Állom kutató, fürkésző tekintetét, sírástól vöröslő szemei firtatását, mert azt akarom, hogy ő is bízzon magában, abban, hogy nem ő a hibás ezért.
Még bólintok is hozzá, ahogy érzem további bizonytalanságát, hogy valamiért nem akarja elhinni, hogy ez a véleményem.
~ Természet Anyára! Mennyi bántást, megvetést kaphatott, hogy még mindig kételkedik, hogy nem tud hinni? ~
Látom, hogy a gyerek kérdésére erőt kell vennie magán, de megteszi és biztos vagyok benne, hogy persze pontosan meg tudná mondani, mennyi idős lehet a gyermeke. És mg csak nem is láthatta!
Haragosan sötétült el a szemem, olyan szeretettel beszél róla, gyöngéden vágyakozva…….
- Megígérem Lashrael, hogy sosem fogok hazudni neked. Ez a nagyon is határozott véleményem és azt is megígérem, hogy ha elég erősnek érzed majd magad hozzá, akkor akár segítek kinyomozni, hogy mi történt a gyermekkel. Vannak bizonyos kapcsolataim……….Higgy nekem, se te, se senki nem érdemel ilyen bánásmódot és nagyon szívesen mondanám ezt el a családodnak is.
Nem tudom, hogy mi lett a szerelmével, de arról is meg van a véleményem, hogy magára hagyta ezzel a lányt, már ha meg nem halt, de ha nem, akkor ő is megéri a pénzét. De épp elég volt Lash-nak ennyi fájdalom mára, ezt majd egyszer, ha alkalom lesz rá megkérdezem.

Persze, csak nem értem - vágná rá azonnal, de inkább csak egy jókedvű szemforgatással díjazza a kijelentést, amihez hozzáteszi a reményteleneknek szánt fejrázást is, gyakorlatilag ennyivel kifejezve: "tipikus". Lehetőség szerint kerülné, hogy a fontosság témáját feszegessék, persze hamar kiderül, hogy esélytelen ennek halasztása... A belső nyomástól könnyen buknak ki a szavak belőle, nem kell kétszer kérdezni, hogy felvilágosítsa Viridielt magával kapcsolatban. Nincs olyan lelkiállapotban, hogy ellenálljon ennek, hogy tovább magában tarthassa, megelőzve azt, hogy ezek által később kiszolgáltatottá váljon. Senki sem szereti felfedni a gyenge pontjait, ez meg egy kifejezetten érzékeny téma, amit ha az ellenséges oldal megragad...
Hálás mosolyt erőltet magára Viridiel ígérete hallatán, és hol egyik szemét, hol a másikat dörzsöli, hogy közben a férfit is láthassa. Valamennyire mintha csillapodna is a sírása, és bár nem érez reményt azzal kapcsolatban, hogy minden helyrerázódik, hogy minden úgy fog alakulni a továbbiakban, ahogyan azt "érdemelte volna", egy kis javulásban azért elkezd bízni.
- Köszönöm, de... de szükségtelen - rázza meg a fejét nemlegesen, és megemeli a kezét, hogyha esetleg a másikból kikéredzkedne a szó, akkor magába fojtsa. Amilyen bizakodó és segítőkész, az összes kiskaput megtalálja, hogy optimistán állhasson hozzá még a legrosszabb körülményekhez is, szóval az egészet tálalni fogja, megmutatva a teljes képet, nehogy lehetetlen elképzelésekbe ringassák magukat. - Apáméknak hiába beszélnél, ha... ha minden igaz, az emlékezés tisztásán pihennek már... Amilyen arrogáns és önfejű, biztosan nem figyelne még szellemként sem - emlékezik vissza pár kellemes pillanatra, ami a két mélypont között zajlott, de tudja, sosem voltak igaziak azok a percek. - Anyám meg biztosan letagadná, hogy létezem, így nehezen találnád meg - teszi hozzá. - A gyerek meg... - tűnődik el egy rövid időre. - Öt... Nem is... hét évem elment rá... - mondja két szipogás között. - Hét éven keresztül kutattam Awyrist, hátha... Minden zegzugot megismertem, hátha... De... - Megrázza a fejét, lehajtva közben. - Sem a növények, sem... sem az állatok nem tudtak segíteni... Találtam... - megremeg a hangja. - Találtam csontokat, kicsiket... De nem voltam hajlandó el... elismerni, hogy az ő lett volna, nem volt... nem volt rá semmi bizonyíték - húzza végig alkarját újra az arcán, letörölve róla a sós cseppeket. - Ezért... Ezért elhagytam Awyrist, kezdetben csak emiatt, hátha megtalálom őt... Hátha felismerem... Biztos olyan vörös haja van, mint nekünk, gondoltam - neveti el magát halkan, keserűen. - Biztos az apja szemeit örökölte, képzeltem el - szipog ismét. - És biztos olyan balszerencsés, mint én, hogy sose találja meg a helyét, aki erősnek akarja feltüntetni magát, nehogy bántsák, végül mindig magányosan, a fák... a fák és állatok társaságában zokogja el a bánatát - hunyja be erősen a szemeit, megtartva a nevetéssel megjelenő mosolyt, nehezen tartva vissza a könnyeket. - Csak remélem, hogy... hogy nem hibáztat, mert azt hiszi, magára hagytam... És remélem, eszébe sem jut, hogy az apja, ha nem a csatatéren halt meg, akkor más szoknya alá bújt, és talán már régen gyerekei és unokái vannak mástól... - vonja meg a vállát, fájdalmasan beletörődve ebbe. - Az erdőben töltött hét év alatt biztosan hallottam volna hírét, ha felkeres engem... Többször visszatértem oda, ahol rengeteget találkoztunk. Képzelheted, mennyit faggattam az ottaniakat - tűr füle mögé néhány tincset, ismét felnevetve, persze csak halkan, aztán mély levegőt vesz, hosszan benntartva, csillapítva reszketésén és légzésének szaggatottságán. - Sajnálom - néz fel végül Viridielre bocsánatkérőn. - Sajnálom, hogy így rád borítottam az egészet, ilyen hirtelenséggel, ilyen hévvel és elutasítással, úgy, mintha az enyém lenne a legszörnyűbb, pedig neked is bőségesen megvannak a sebeid - egészíti ki, bűnbánón tekintve oldalra. - Nem így akartam "életem nagy történetét" elmondani, amit néhány változtatással kisgyerekeknek is elő lehetne adni - jegyzi meg enyhe gúnnyal. - De még időben jött a hős lovag, és elvitte otthonába, ahol felnevelték a gyereket... - válik maróvá az irónia, aztán sóhajt, kiengedve a további szarkazmust. - Egyszerűen csak... - emeli meg a kezeit, még mindig odalátva a vért. - Sok volt. Ma öltem először, előtte sose, még önvédelemből sem, és főleg nem olyan aljas módon, mintha egy sötételf tenné. Valószínűleg ennyit bírt a lelkiismeretem - jelennek meg keserű vonások az arcán, de már jóval nyugodtabban beszél; minden bizonnyal kiadta magából a nagy részét, jócskán megkönnyebbülve. - Irigylem azokat, akikkel együtt nőttél fel, Viridiel - pillant társára. - Biztos mindig bearanyoztad a napjukat valamivel, mint ahogy engem is a vigasztalással és azzal, hogy az energiámat nem spórolva összefoltozhatlak, mint egy lukas rongyot - igyekszik vidáman zárni, de nem mondható az igazinak ezek után ilyen váratlanul.

Valahogy bennem sosem merült fel, hogy hazudjak másoknak, hogy átverjek valakit. Igaz, ha ellenséget kell megtéveszteni az előfordulhat, de jobban kedvelem a becsületes, egyenes módot, ezért is sikerült mindig Uráldur-nak megtévesztenie.
De egy olyan fajtárssal, aki már bizonyította, amúgy is, hogy akár a halálba is hajlandó követni, ez fel sem merült bennem, még akkor sem, ha ő ezt egyébként nem várja el.
- Lehet szükségtelen, de részemről nem. – vontam meg a vállam.
A szüleivel kapcsolatos szavaira azonban egy szomorkás mosollyal válaszolok.
- Sajnálom. – ennél többet azt hiszem nem lehet hozzáfűzni, nem is erőltetem.
Annál jobban érdekel, amit a gyermekéről mond. Látszik, hogy hol jóleső, hol rosszuleső érzelmekkel viaskodva mesél róla, meg arról, hogy miként próbált maga is a nyomára akadni.
- Sok tünde Természet Anyára bízza elhunyt csecsemőjét, azok a csontok, amiket találtál, nem jelentenek semmit. – jegyzem meg, amikor azok megtalálását említi.
De nem akarom félbeszakítani, talán ha beszél róla, ha végre kiadhatja magából anélkül, hogy megvetnék ezért, vagy elítélnék, kicsit megkönnyebbül. Na, meg tényleg komolyan gondoltam a felajánlásomat a keresésben.
- Én azt mondom ne add fel, bízz benne, hogy él valahol és az élet és a sors ha nem is holnap, de egyszer összesodor benneteket. Biztos hasonlít majd rád, ha fiú, ha lány. – mosolyodom el. – Ráadásul semmi oka nem lenne téged hibáztatnia, nem te hagytad el. Az apja meg……. – nem akartam megbántani azzal, hogy a szerelmét minősítem, - szóval, ha így el tudott menni, akkor meg sem érdemelt téged.
Újabb mosolyt kap jutalmul, amikor mentegetőzni kezd és megcsóválom a fejem.
- Nem baj, örülök, hogy beavattál a bizalmadba és ha segíteni tudok valamiben csak szólj. Ha már halálos veszélyben egymás hátát védtük, azt hiszem ennyi belefér a barátságunkba minimum.
Őszintén meglepődök, amikor kiderül, hogy életében most vette el valakinek az életét először, mikor a fogadóban találkoztunk és beszéltünk, azt gondoltam tapasztalt kalandor, de úgy látszik nem is tévedhettem volna nagyobbat.
Nem csodálom ezek után, hogy így kibukott, hiszen alapos mészárszéket csináltunk odabenn. És ez még akkor sem könnyű, ha önvédelemből teszi az ember. - Tudom, hogy nem túl nagy vigasz, de arra gondolj, hogy azok az emberek bármit megtettek volna veled, ha ott maradsz és ha úgy hozza a szükség minden gond nélkül elvették volna az életed, engem meg mindenképp megkínoztak és megöltek volna, a lehető legfájdalmasabb módon, ahogy másokkal már minden bizonnyal számtalanszor megtették lelkiismeret-furdalás nélkül. Én is így tettem túl magam rajta és tudom, hogy minden halál, ha jogos, ha nem, elsötétít egy kis részt a lelkemből.
Szavaira eléggé zavarba jövök, mert a végén még az jön le, hogy én egy tökéletes és példaképnek való elf vagyok és ezt a tévhitet nagyon gyorsan el kell hesegetnem.
- Jaj, nehogy ezt hidd már! Én is olyan égedelem voltam, mint a legtöbb kölyök és a szüleim sok ősz hajszálat szereztek miattam. Nekem is megvoltak a magam kis stiklijei és verekedései. Csak az a különbség, hogy veled ellentétben, nekem ó és biztos életem volt és magamnak kerestem a kalandot, amikor végül útra keltem, míg téged az élet és a családod kényszerített rá, Most legalább átadhatok egy kevés hitet és önbizalmat, hátha ezzel is segíthetek. Az összefoltozást pedig megköszönnöm illik. – vigyorogtam rá. – De most majd én jövök!

Halványan elmosolyodik, mikor Viridiel az elutasítás ellenére is segíteni akar neki, sajnálatára pedig csak megvonja a vállát, egyértelmű jelét adva, hogy már beletörődött, még ha ugyanúgy égeti is őt, ahogy feleleveníti azokat az időket.
- Biztos oka van ezeknek - teszi hozzá némi habozás után, és mikor a férfi meglehetősen nagy bizakodással áll hozzá a keresés sikerességéhez, vonásai keserű örömről árulkodnak, de azért bólogat, ezzel válaszolva: nem adja fel. Mondjuk nem tudja eldönteni, mennyire higgyen, hiszen rengeteg helyen megfordult, bejárt nem egy tájat, de minden bizonnyal van, ami kimaradt. Mindenesetre az esze azt mondja, hogy már nem él, míg az érzései, a kötődése azt hajtogatja, még van remény, még egymásra találhatnak valamikor, ha Természet Anya is úgy akarja, csak még több időre van szükség.
- Persze, csak ő ezt nem tudhatja, míg nem találkozunk; addig bűnös vagyok a szemében - rázza meg tehetetlenül a fejét. - Az apját meg én fogom a kútba dobni összekötött kezekkel és lábakkal, ha valaha találkozunk - teszi hozzá némileg jobb kedvvel, inkább olyan hangsúllyal, mintha csak viccelne. Ő maga se tudja igazán, mit tenne, ha kiderülne, hogy elfordult tőle, hogy sose kereste, és jobbnak látta, ha valaki mást keres magának... Hogy összetörne, vagy esetleg a harag és csalódottság olyan erőt venne rajta, hogy nekirontson, gyakorlatilag eszét vesztve...? A ma éjszaka után nem vonná kétségbe, ha esetleg az utóbbi történne meg, és ha még évek fognak eltelni ugyanígy...!
Beleborzong a gondolatba, milyen szörnyeteggé válhat, de ezt hamar felváltja a megkönnyebbülés, mikor Viridiel igazi barátként értékeli az elhangzottakat, a benne lévő félelem meg egyre csak oszlik, szerencsére. Nem mintha a továbbiakban ne aggódna; minden bizonnyal akaratlanul is lesni fogja a jeleket, amik az elfordulásra engednek következtetni - meg hát az esze is ezt tartja helyesnek a tapasztaltak után. Az érzései meg... Szokásosan viszik őt bele a veszélyes gondolatokba és elképzelésekbe. Ez az oldala már többszörösen meggyőződött arról, hogy Viridielben lehet, mi több, kell bíznia. Senki másnál nem érezte ennél erősebben, de velük nem is keveredett ilyen rázós helyzetbe sem, ahol egymást kellett folyamatosan menteniük.
- Ez elképzelhetetlenül sokat jelent nekem. Köszönöm - törli meg még egyszer a szemeit, remélhetőleg mára már utoljára. Épp eleget zokogott az elmúlt másfél nap alatt, még a végén kiszáradnak a szemei, annyit itatja az egereket...
Viridiel újabb nyugtatására ismét bólint egyet.
- Ezt sajnos nem tartom kizártnak - felel kesernyésen, inkább nem gondolva bele túlságosan, mi is mehetett volna le más esetben, ha nem teszi meg ezt a végzetes lépést. - Csak akkor... Abban a pillanatban nem éreztem semmit - tekint le a kezeire újra, akaratlanul is szipogva párat, de ez már csupán a sírás utáni helyrerázódás része. - Egyszerűen csak megtettem, mert... Mert kellett. Csak a lehetőségeket láttam magam előtt, nem tudom, milyen sötételfnek lenni, de szerintem valami hasonlót érezhetnek, és ez... Megijeszt - néz fel a másikra. - Hazudtam annak a két embernek, hogy csapdába csalhassam őket, és teljesen természetesen jött. Még az se... az se hatott meg, mikor a második, akinek... akinek a gyomrába szúrtam a kardot, milyen békésen nézett rám - sóhajtja szaggatottan, kiengedve a belső feszültség egy részét. - Valószínűleg elborította az agyam az őrület, mikor láttam, hogy a padlón fekszel mozdulatlanul - jegyzi meg vidámabban, oldva valamennyire a téma komolyságát, és úgy tűnik, az ezt követő kísérlet a jókedv visszahozására sikerrel zárul. Eleinte csak visszafogottan mosolyog, viszont mikor társa arról beszél, milyen problémás gyerek volt, elneveti magát.
- Szerintem a mostani életmódoddal az egész hajkoronájuk őszbe borult! - vigyorog. - Egyébként a biztos élettel nekem sem volt gondom, miután kiderült, Természet Anya szeret engem annyira, hogy tehetséget adjon a természetmágia használatában. Bár, pff, amennyi időt töltöttem a vadonban állatok és növények társaságában, saját magam szórakoztatására fejlesztve a képességeimet, elkerülhetetlen volt, hogy hamarabb ugorjak szinteket - vonja meg a vállát. - Ennyi előnye volt legalább. Más kérdés, hogy a fizikai fegyverekhez annál kevesebb érzékem van. Egész jól tudok lőni apám jóvoltából, de nem voltam sose annyira kiemelkedő. A tőrökhöz és a rövid kardokhoz ugyanúgy középhaladó tudást szereztem, ami, mint láthattad, nem elég három fegyveres legyűrésére - utal a bordélyházas esetre. - Más harci eszköz meg úgy áll a kezemben, mint parasztnak a túldíszített kard: nevetségesen - kuncog. - A tiszteletemet és csodálatomat pedig kénytelen leszel elviselni, szóval törődj bele! - teszi karba a kezét, hercegnős gőggel oldalra rántva a fejét, az arcán lévő mosolytól viszont komolytalannak hat az egész. - De lássuk azokat a sérüléseket, mielőtt a hősöm itt pusztulna bele a fertőzésekbe - húzódik közelebb ügyetlenül, és még mielőtt nekikezdene, a még mindig nedves inget a nyakánál megemeli valamennyire, hogy megtörölje arcának egészét. - És csak utánam gyógyíthatsz, mert biztos, hogy elalszom közben - szögezi le, azzal kezeit összedörzsöli, majd nekifut még egyszer a regeneráció felgyorsításának, ezúttal sikeresen kizárva a kétségbeejtő gondolatokat, a koncentráció mellett halvány mosollyal végezve a feladatát, egészen hamar lépve a következő súlyosabbnak számító sérülésre.