Azt már elégedetten hallgatom, hogy nem írta le teljesen a keresést, azt meg még inkább, hogy ha szerelme tényleg cserbenhagyta, magától is képes megbirkózni annak kezelésével és nem megy a szomszédba ötletekért.
Igazán nem tudom átérezni, hogy mi fordulhatna meg ilyenkor az emberben, hiszen még nem voltam annyira szerelmes, de egyelőre az is elég volt, hogy Lash már ezt elképzelni is eltudta.
Reménykedtem benne, hogy őszinte barátságom segít a lánynak abban, hogy kicsit megtámogassa a lelkét és ne valami eldobható, nem kívánatos dologként nézzen saját magára, mert nem az.
- Ennek nagyon örülök, nekem is sokat jelent, hogy elfogadod.
Azt hiszem azon meg, hogy bántja az első élet elvétele egyáltalán nincs mit csodálkozni, hiszen egy nagyon is érző elfet ismertem meg benne, akit rengeteg bántás ért az életben és talán most úgy érezhette az utolsóm fehér foltot mocskolta be ezzel a lelkében. Sajnos ezen semmilyen tanács nem segít sokat, magának kell felismernie, hogy ezzel semmivel nem lett kevesebb sem egy egészségesen gondolkozó ember, sem Természet Anya szemében, hiszen azok akiket megölt gonoszak voltak és sosem tisztelték sem az emberi életet, sem a természetet. De persze ehhez Lahn-nak idő kell………
- Önvédelem volt, a túlélés ösztöne Lash. Nem őrület, bár ezek akár ideiglenesen elvehetik az ember normális gondolkodását, különben az első harcát senki nem élné túl talán. Minden esetre, ha a Halál szemébe kell nézni, van aki megőrül, van aki megnyugszik benne. Gondolj arra, hogy az az ember megbékélt vele, azért volt olyan az arca. Talán azt érezte, megváltottad. Engem meg megmentettél, amiért csak hálás lehetek.
Ahogy a gyerekkorra terelődik a szó, máris felszabadultabb lesz, láthatóan van bőven kellemes emlék, ami megvidámítja, ahogy nekem is felfelé görbül a szám a szavaira.
- Én kalandozóbb természetűre sikeredtem és igazad van, a szüleim nagyon aggódtak és aggódnak most is, de elfogadták, hogy ilyen vagyok. Nem tudok megülni egy helyben, valami állandóan hajt és ez az oka, hogy sikerül mindig valami bajba is keverednem. – forgatom meg a szemem színészkedve. – Sejtésem szerint Természet Anya mindenkinek abból ad többet, ami a legjobban szolgálja. Én jól bánok a karddal és az íjjal és nagyon örültem, mikor megkaptam a farkas alakomat, azonban a természetmágia nálam a közepes szintet üti és sok idő volt elérni a legfelső fokokat. – vallottam be, ha már ő a bizalmába avatott. – És ha mindenáron zavarba akarsz hozni, akkor csak mondogasd ezt. – emeltem fel a kezem kissé elvörösödve.
Engedelmes fekszem le és lazítom el a testem, hogy segítsem a mágiát, ami majd bejárja a testem gyógyító mágiája révén, így aztán csak rábólintok arra, hogy ha majd felváltom, akkor könnyen erőt vesz rajta a fáradtság.
- Ne tartsd vissza magad, rád fér. – hunytam be a szemem mosolyogva, átadva magam a jóleső melegségnek.
Azonban nem engedek a késztetésnek, hogy magam is elaludjak, csak, majd ha én is megtettem a magamét, így ha végzett máris helyet cserélhettünk és most az én kezem kutatja fel a kisebb-nagyobb sérüléseket felettük lebegve. A tetoválásaira különös figyelmet fordítok, próbálva lehúzni a gyulladást.

Meglepetten vonja fel a szemöldökét, nem kifejezetten értve, mit olyan nehéz elfogadni Viridielben és a múltjában. Vagy esetleg annak örülne, hogy önmagát fogadja el? Nem tartaná kizártnak, amilyen fájdalmasan törődő, és ettől tagadhatatlanul kényelmetlenül érzi magát. Furcsa, hogy ilyen őszinte figyelemmel fordulnak felé, megértőn végighallgatva őt egy csepp ellenségesség és megvetés nélkül, mert hát... Amíg a saját közösségében volt, mindig érezte a hátára szegeződő, kételkedő tekinteteket, amik bár enyhültek, miután kiderült, a félelfek hírhedten rossz mágiahasználata nincs meg benne, attól még ott rejtőztek.
- Nem igazán értem, mit olyan nehéz elfogadni veled kapcsolatban... - mondja mégis egy halvány mosollyal az eredetileg csak függőnek szánt gondolatot, és mikor a gyilkolás nyomasztó témája kerül előtérbe, felfigyel valamire.
Lash.
Eleinte csak csodálkozva figyel társára, belegondolva, milyen régen is becézték őt, aztán visszatér a mosoly az arcára. Különösen melengető érzés újra hallani így a nevét, főleg úgy, hogy nem kell tartania attól, elfordulnak tőle, ismét kihasználják. Egy új kezdet lehetősége lenne ez? Egy olyané, ahol végre... megbecsülik és tényleg kedvelik?
Milyen jó lenne...
- Igyekszem majd így felfogni a dolgokat - bólint. - Biztosan könnyebb lesz cipelni a terheket, meg hát... Igazad lehet. Talán tényleg segítettem így neki - válik esetlenné a mosolya. - Az viszont mindenképp elég nagy vigasz, hogy itt lehetsz ennek a lépésnek köszönhetően - szélesedik egy kissé a gesztus, belül egyelőre még küzdve a bűntudattal. Idővel biztosan hozzá fog szokni ahhoz, hogy nagyjából negyven év nyugalom, majd húsz év vándorlás után az ő kezeihez is vér tapad, jelenleg azonban ennek a tudata még elég megrázó. De legalább hányni nem hányt a friss hullák láttán...
Gyorsan nyel néhányat, mielőtt ezt a tényt most cáfolná meg gyomra.
Továbbiakban már csak szélesen vigyorog, teljesen maga mögött hagyva az utóbbi pár perc gyötrelmét. Egészen hamar sikerül túltennie magát mindezeken, köszönhetően a támogatásnak és bizakodó szavaknak, melyeknek sose tudott igazán hinni, itt most kiváló kapaszkodónak bizonyultak.
- Hát az eddigiek alapján ezt nem tudnám megcáfolni. Én nem vagyok ennyire kalandvágyó, a többi tündéhez hasonlóan maradnék a nyugodt otthon biztonságában, de mostanra nem tudom eldönteni, melyik hely taszít vagy hív jobban. Awyrisban egy évnél tovább még nem sikerült maradnom, miután visszatértem három év kutatás után más fajok közt járva. Mondjuk a tapasztaltak után nem nehéz idegennek érezni magam ott - nevet halkan, némi beletörődéssel megvonva a vállát. - Természet Anya meg akkor jól tudta, mi kell nekem. Ha nem értem meg a természetet, szerintem már nem lennék itt a rám nehezedő súly és lenéző pillantások miatt - fejtegeti fanyarul ezt a másik "jövőlehetőséget". - De azért ez humoros, hogy pont fordítva van a... tehetségünk - mosolyogja meg ezt az apróságot. - A farkas alakodról meg majd mindenképp mesélned kell! Életemben nem láttam lurinxot, és úgy megörültem, mikor még abban a hitben voltam, hogy kiszabadítottam egyet. Olyan illúzióromboló volt, mikor kiderült, hogy te voltál - neveti el magát, egyáltalán nem gondolva komolyan az utolsó hozzászólását. - Én meg itt vagyok egy doromboló háziállattal, kicsit azért irigyellek - teszi hozzá vigyorogva, amit nem is lehetne jobban szélesíteni, mikor megpillantja Viridiel halványan vörösödő arcát. - Számíthatsz rám!
A gyógyítás mindenféle gond nélkül telik, szerencsére, bár tagadhatatlanul sokat kivesz belőle a megtalált sebesülések regenerálása. Az a pár óra alvás egyáltalán nem segít a koncentrálásban, de a jókedv és a biztonság nyilván könnyebbé teszi mindezt, na meg ideje is van, nem kell sietnie már, nem úgy, mint a bordélyházban, ahol bármikor rájuk nyithattak volna. Amikor végzett, végighúzza alkarját homlokán, jólesően véve egy mély levegőt.
- Pár óra múlva már semmi sem marad a legkomolyabb után sem - jegyzi meg, és míg Viridiel a combján lévő mély vágást veszi kezelésbe, egyelőre még ül, és kínosan gyűri a lába közé a lehető legtöbb részét a ruhának, egy pillanatra se felnézve, hanem szigorúan oldalra. Aztán, ahogy a tetoválásnál lévő gyulladás csillapítására kerül a sor, vörösödve veszi tudomásul, hogy le kell vennie a fölsőjét, hogy látható legyen.
- Ne nézz... - nyomja a férfi arcához mutatóujját, lehetőség szerint egy másik irányba fordítva így a fejét tekintetével együtt, és amint ez megtörténik, hezitál ugyan, de lekapja magáról a fölsőt, amit sietősen terít ideiglenes fészkükre, majd lángoló arcát baljának takarásába téve fekszik az anyagra, jobbját úgy engedve maga mellé, hogy ne kelljen keresni a kezét ért szúrás nyomát. Akármilyen nagy mellénnyel volt korábban, hogy őt mennyire nem zavarja ezek után, ha látja, azért belegondolva... Akkor éjszaka volt, a férfi is ájulásból ébredezett, az első gyilkossága után volt közvetlenül, most meg fáradt ugyan, de a fényviszonyok igencsak kedvezőek egy alapos megfigyelésnek, aminek annyira nem tenné ki magát.
- Kezdheted! - próbál határozottan szólni, viszont nem tudná megmondani, mennyire sikerült. Nem is baj, nem találkozik társával a pillantása, addig jó, és bár egy darabig feszült, a gyógyítás békés energiájától hamar ellazul. Még félresöpri a haját, hogy a lapockája és válla is látható legyen, ugyanis ott is érzi az égetést, közben oldalra fordítja a fejét, kényelmesebben elhelyezkedve így.
- Viridiel? - szól álmoskásan, de ki nem nyitná a szemeit, megfosztva magát a kellemes félálomtól. - Elmondhatatlanul örülök annak, hogy... - Elnyom egy ásítást, mély lélegzetnek álcázva. - ... hogy találkoztunk.

Úgy látszik jó felé tapogatózva adtam tanácsot Lash-nak, hogy miként kezelje a bűntudatát, amit a kuplerájban történtek okoztak neki, talán tényleg segít, hogy feldolgozza és ne üljön rá a lelkére nyomasztóan.
Annak is örülök, hogy ezek után már kellemesebb témák felé terelődnek a gondolatai és kissé felszabadultabban tud beszélni magáról, így lehetőséget ad, hogy jobban megismerjem kicsoda is ő és én is elmondhatok magamról ezt-azt, amivel szorosabbá tehetjük a barátságunkat.
- Awyris-ban vannak a gyökereink, az hagyományaink bölcsője, így sokan vannak, akik vaskalaposan ragaszkodnak a régi dolgainkhoz, a faj „tisztaságának” megőrzéséhez. Így előfordul az, hogy mindig oda fog húzni a szíved, még sem tudod jól érezni magad. De egyszer ez is változni fog, még ha lassan is. – vigasztaltam elmélázva az otthoni emlékeken. – El kell fogadniuk a véneknek is azt, amit Természet Anya már rég megtett, hiszen olyan képességekkel áldott meg téged, mint keveseket, ha ellenére lennél, nem kaptad volna meg ezeket, nem így van? – néztem rá kérdőn, hogy egyetért-e.
Tényleg érdekes, hogy adottságaink szinte kiegészítik egymást, de hát ez nem volt azért annyira ritkaság, Alia-val is hasonló volt a helyzet.
Állati alakomra való rácsodálkozása kis büszkeséggel tölt el, hiszen én is nagyon odavoltam, amikor kiderült, hogy egy álmom válik valóra, de szavai folytatására felszalad a szemöldököm, de vigyora láttán én sem tudok komoly maradni, hiszen leesik, hogy csak ugratni akar.
- Akkor én nem is vagyok arra hivatott, hogy meséljek róla és megmutassam, hiszen csak még jobban rombolnám a róla alkotott képedet. – emeltem az égig az orrom, mint aki megsértődött, bár ezt szemeim nevető csillogása bőven megkérdőjelezte, de hát kölcsön kenyér visszajár. – A macskaféléket meg mindenki szereti, bőven klasszul nézel ki, ha négy lábon sompolyogsz. – ráztam meg a fejem. – És ez kimondottan „nőies”alak, ha mondhatom ezt. – próbáltam zavartan kissé megmagyarázni, mit gondolok.
Ezek után már a gyógyításra koncentrálunk és meg kell adni Lash érti a dolgát, még így kimerülten is, máris érzem, hogy sokkal, de sokkal jobban vagyok.
- Igen, ezt máris tapasztalom. – mozgattam meg magam és némi sajgást leszámítva szinte nem fájt semmim. – De most én jövök.
Egészen addig le sem esik a tantusz, miről van szó, míg ujjaival el nem fordítja a fejem, akkor azonban azonnal vörös pír lepi el az arcom, ma már sokadszorra.
- Nem is………eszemben sincs úgy………nézni. – nyelek egyet, mert most már óhatatlanul felhívta a figyelmemet arra, amire nem is gondoltam.
Így aztán mereven nézem a bokrokat és egy hangyaboly munkálkodását, míg meg nem hallom az engedélyét, akkor is csak futó pillantásokat vetve újból és újból a testére először, de rájövök, hogy így nem tudom hová is kell erőimet koncentrálni.
Pár perc múlva azonban már csak a munkára figyelek, hogy minél jobb legyen az eredmény.
Érzem, ahogy fokozatosan ernyed el a teste és nyugszik meg a kezeimből áradó melegség alatt és ez jó, még a haját is arrébb sepri, így óhatatlan végigfut kecses idomain a tekintetem, de erőt veszek magamon és nem esem ki a ritmusból.
Csak egy hümmögéssel jelezem, hogy hallom, amikor a nevem kiejti, de aztán egy pillanatra megáll a kezem, ahogy folytatja.
- Ez kölcsönös Lash, bár tartok tőle, ha nem találkozol velem, most nem is lennénk itt, de az, hogy megismerhettelek azt nem cserélném el semmivel. De most csitt……..gyógyulj, pihenj, lazulj el.

- Apám élő példája lehetne ennek a tisztaságmániának, ha nem a tisztáson nyugodna már egy ideje - forgatja meg a szemeit, és talán most érezhető először, hogy nem kifejezetten értékeli a tőle kapott neveltetést és a vele ápolt kapcsolatot. Tiszteli és látja az okokat, miért cselekedett úgy, ahogy, más kérdés, hogy az a lelkébe taposással volt egyenlő, mint ahogyan ez utólag igencsak érzékelhető.
- De, minden bizonnyal - bólint egyetértőn. - Csak nehéz elfogadni azt, ami túlságosan eltér a megszokottól egy, vagy éppen másfél évszázadnyi élet után. Nekem is csak azért megy könnyen, mert kiríttam az átlagból, nem egyszer. Ha minden folyt volna a maga megszokott medrében, nagy valószínűséggel én is kerek szemekkel és elutasítással fogadnám a hozzám hasonlóan "mocskos" életűeket - vonja meg a vállát egykedvűen. - Mondjuk én inkább azt szoktam szajkózni, hogy oka van annak, hogy ezekre vagyok képes, hogy ezek történnek meg velem, hogy Természet Anya a vándorlétre szánt. Az is okkal történt, hogy találkoztunk - magyarázza némi bizonytalansággal, inkább nem felfedve az átlag számára legfelháborítóbb megállapítást, miszerint a sötételfeknek is van okuk azt csinálni, amit. - Nem kifejezetten hiszek a véletlenekben, még ha megszokásból mondom is, hogy véletlen erre jártam. De ezt hosszú lenne kifejteni és megvitatni, szóval ez maradjon egy másik napra - javasolja, és bár elég keszekuszák a gondolatai, az általa vallott elv részleteivel kellőképp tisztában van ahhoz, hogyha esetleg mégis ilyen vizekre terelődne a beszélgetés, tudjon értelmesen társalogni.
Az állati alakok emlegetésénél, ahogyan Viridielnek felszalad a szemöldöke... Hát ha a mondandótól eleve nem nevetné el magát, az ábrázatától mindenképpen. Nem tehet róla, élvezi ezt csinálni, olyan élénken reagál rá a másik. Elszalasztani ezeket a lehetőségeket meg nem lehet!
- Miii? Én egy szóval nem... - reagál ösztönösen pislogva párat meglepetten és csalódottan, mikor a férfi gyakorlatilag közli vele, hogy elfelejtheti a saját történetét, pedig már annyira beleélte magát, hogy hallhat róla. Eddig mindig csak szóbeszédeket és meséket kapott azokról a lényekről, pontosnak szánt leírásokat, és bár rengeteg része megegyezett, azért mégiscsak így az igazi: ténylegesen látva vagy olyantól hallani, aki a saját két szemével is megcsodálhatta, nem csak egy általa is mindössze hallott dolgot továbbít. Az meg egy külön dicsőség, hogy valaki fel tudja venni az alakját, mert hát a megtalálása olyan nehéz, mintha tűt keresne az ember a szénakazalban, vagy tölgyet kutatna az elf a fenyvesben. Erre emlékeztetve magát meg valóban különösen féltékeny lehetne, de erősebben dolgozik benne a boldogság, hogy egy ilyen ismerőst - barátot! - tudhat maga mellett.
- Én csak vi... - kezdene bűnbánó magyarázkodásba, mire megtalálja tündetársa szórakozottan csillogó tekintetét. - Ohohohó, szóval így állunk? Jól van, lesz ennek még folytatása! - biztosítja, és ha nem lennének tele sebekkel és ő sem idegenkedne a gondolattól, könnyen kezdene bele egy, az általában testvérek közt zajló komolytalan harcba. Képes lenne ő nekiugrani a másiknak, hogy egy kellemes barackot adjon a fejére, nem kell attól félteni, egyelőre azonban még nincs kellő mennyiségű bátorsága ennek megtételéhez; majd ha már picit mélyült a kapcsolat. Jelen körülmények közt elég frissnek tartja ahhoz, hogy ilyesmit megengedhessen magának.
- Futárként biztosan tudod, hogy ez nem igaz - mondja a macskák örök szeretettségére. - Van, ahol nagyon nem viselik el őket. A gyerekek nyilván szeretik, de ők mit nem? Engem már elzavartak pár helyről, mert azt hitték, meg akarom dézsmálni a készleteiket. Nem mintha ne lett volna igazuk bizonyos esetekben... - néz oldalra egy pillanatra széles mosollyal, bevallva az apró csínyt. - Az emlegetett nőiességben meg van valami - tűnődik el állán végigsimítva. - Más kérdés, hogy én meggondolatlanul választottam alakot, de ezt is már csak holnap - zárja rövidre, mivel ez is megérne egy külön mesét, még ha rövidet is. Mondjuk amilyen csodálattal tekint erre a macskafélére... Valószínűleg a történet nagy része csak arról szólna, milyen mókás és lenyűgöző teremtmény - mint ahogyan ezt el lehet mondani minden másról egyaránt.
A gyógyítást követően egyszerre nyugszik meg és válik elégedetté, hogy Viridiellel minden rendben lesz. Ilyenkor elég hálás tud lenni ezért a tehetségéért, bár a harceszközökhöz tanúsított tudására ennek ellenére sem kifejezetten büszke. Sokáig nem tartózkodhat a szégyen ezen apró lépcsőjén, mivel hallhatóan a férfi is kellőképp zavarba jön a figyelmeztetésétől, nem csak ő, és ez kiváltja a vörösödés következő fokozatát. Dacosan igyekszik legyűrni ezt, persze sikertelenül - nem egy magamutogató fajta, utoljára húsz éve volt, hogy más előtt mutatkozott ruhátlanul, az meg... Igencsak hosszú idő, főleg - a természetet leszámítva - egyedül, nyilván roppantmód kínos, ahogyan egyre jobban ezen járnak a gondolatai, túlkomplikálva az esetet.
Mindenesetre örül annak, hogy takarásban van az arca és szemei, melyek mindent elárulnának, a pír azonban fokozatosan tűnik el, ahogyan társa kezelésbe veszi a tetoválás okozta kellemetlenségeket. Becenevének újabb elhangzásával olyan arca lesz, mint egy elégedett, jóllakott kisgyereknek, még ha már távol is áll attól a kortól. Olyan ez neki, mint egy jóízű, nagy falat, amivel nem tud betelni, és ez mosolyán is bőségesen meglátszik, mennyire jólesik neki már csak ez.
- Én nem bánom, hogy itt vagyunk - mondja lassacskán, néha szünetet hagyva a szavak közt, amik számára fel sem tűnnek, hiszen az álommező szélén tartózkodik már. - Jól van, jól van, de csak a hősöm kedvéért... - motyogja, úgy fúrva behajlított kezébe a fejét, mintha egy jól kitömött, puha párnával tenné ugyanezt. Nem mintha a körülmények bármit is számítanának most: a nap melegen süt, a gyógyítás és Viridiel társasága biztonságérzetet ad neki, a kimerültség hatalmas, mindezektől együttesen pedig hamar elalszik, néha halkan szuszogva, egyébként némán véve a levegőt.

Elég büszke vagyok a különleges és szépséges farkas alakomra ahhoz, hogy örömmel meséljek róla, de az ugratás az visszajár és elmondhatatlan az az arc, amit vág hozzá, amikor az mondom nem fogok róla mondani semmit. Természetesen ez csak tréfa és pár pillanat után neki is leesik. Azt hittem egy percig, hogy nekem fog esni és el akar páholni a rossz viccért, de aztán visszafogja magát és csak a egy jövőbeni figyelmeztetést kapok, hogy jó lesz vigyáznom.
Jókedvűen felkacagok.
- Akkor jobb lesz vigyáznom, igaz? De azért remélem megkegyelmezel majd nekem.
Nem tudom elképzelni, hogy valaki is tudjon haragudni egy olyan szőrmókra, mint Lash állati alakja, de hát természetesen mindig akadnak, akik mindenféle állatot távol akarnak tudni maguktól és főleg a holmijaiktól. A gyerekekkel kapcsolatban pedig teljesen igaza van, azok egy pókot is – itt kissé megborzongok – tudnak szeretni.
- Mikor ez a lehetőség nekem adódott, egy percig sem haboztam, de hát gondolom ez igazán érthető volt. Nem hiszem, hogy ennél valaha is lehetett volna jobb.
Ezt nem dicsekvés miatt mondtam, de elfet ennél nagyobb szerencse nem érhetett, ezt nem lehetett tagadni. És én mérhetetlenül hálás voltam érte és megtiszteltetésnek vettem, ahogy az igazival történt barátságomat is.
A zavarunk, ami a szokatlan helyzetben meglepett minket, ahogy a gyógyításba kezdtünk végül elmúlt és már csak a csendes, nyugodt regenerációé volt a főszerep.
Máris látom, hogy, ha gyengébb is a gyógyerőm, mint Lash-nak, azért használ és a sebei lassan gyógyulásnak indulnak. A tetoválás égő, gyulladt vöröse és szelidülni kezd.
Egy félszeg mosoly szalad végig az arcomon, ahogy álmatag szavai a fülemhez érnek.
- Én sem bánom, de ha bajod esett volna…….. – suttogtam, hogy ne zavarjam meg a pihenését.
Amikor már jólesően és nyugodtan szuszogott, maga is egy fának döntöttem a hátam és lehunytam a szemem. Még utolsó éber pillanatomban utasítottam a fűzfát, hogy takarjon el minket és, ha jön valaki ébresszen fel, de aztán átadtam magam a gyógyító álmoknak.

/Nem megyek el nélküle/


Lassan elérnek elftársak oda, ahol az a beszélgetés kezdődik, hogy...

Végülis hogy képzelték el a fegyverek visszaszerzését? Hiszen ez nem könnyű dió. Különböző emberek különböző indokokkal vannak jelen. És a városba jutás az egyik legkönnyebb része a tervezésnek. Ott mindig csak néhány őr van. Ráadásul nem a banditák, hanem a katonáktól. Ahogy korábban is említettem, mikor elsőként érkeztetek.
Viszont falon belül már többen vannak és a korábban elmondott szisztéma szerint szinte bárhol felbukkanhatnak. Így azt sem ártana átbeszélni, hogy bent mit is csináljanak a cél elérése érdekében?

Hajrá!

//Szerintem megyek is, megtanulok néhány fenékrázási módszert, hogy legközelebb ne csak elméletben legyek profi //

Hiába vagyok kimerült azok után, amin keresztül mentünk és a gyógyítás is jócskán kivette mindkettőnk erejét, nem azért vagyok erdei elf, hogy ne ébrednék fel az első természettől eltérő neszezésre.
A hangok Lashrael felől érkeznek és először ijedten nézek felé, de aztán, ahogy látom egészen kicsire összegömbölyödve, óvón maga köré fonva karját, nem esik nehezemre rájönni, hogy valószínűleg nem örül annak, hogy pucéran ébredt egy aránylag vad idegen mellett.
Ezért aztán tapintatosan a másik irányba igyekszem fordítani a tekintetem, egészen addig, míg némi szöszmötölés után macskaként nem látom viszont.
Persze továbbra sem kerülte el a pillantásomat a tetoválás gyulladt vöröse, de azért a tegnapihoz képest már egészen tűrhető, még ha ez minden bizonnyal nem vigasztalja a lányt, hiszen hiába gyógyul majd meg, el nem fog tűnni.
Némi orr alatti dünnyögés után, amit a bundás után küldök köszönés gyanánt, én is lerángatom a derekamról, a magamra terített és a derekam köré csavart nadrágomat, aztán utána bandukolok, hogy a patakban történt gyors mosdás után, összeszedve a halakat, rutinosan tüzet rakjak és hamarosan már a nyárson sült étek inycsiklandozó illatával eltelve várakozzam a finom reggelire.
- Ha nem is gátolnának, nem bírnád el, még ha ki is tudnád nyitni a páncélszekrényt. – ráztam meg a fejem a felajánlására. – Meg aztán nem is várnám el, hogy te kockáztasd az életed az én fegyvereimért. – tettem még hozzá.
Az tény, hogy senkiben nem bízhatunk, csak magunkban és ez nagyban megnehezítette a dolgunkat.
És bár felmerült bennem, hogy hagyni kéne talán a páncélt és a kardot, de túl értékesek voltak ahhoz, hogy veszni hagyjam őket és nem anyagi értelemben.
- Először még a falon kívül kell keresnünk valami karaván pihenőt, hogy ruhákat szerezzünk, a városba utána, végső esetben akár koldusként is bejuthatunk, szerintem napközben nem ellenőriznek mindenkit, némi teve, vagy lópottyantotta termékkel pedig könnyen elérjük, hogy a közelünkbe se akarjanak jönni. – ötleteltem én is. – A legnagyobb probléma a szekrény kinyitása. A kód nélkül, csak azt tudom elképzelni, hogy valamivel fel kell törnünk és ehhez kell egy kovácsot keresni, akitől elemelhetünk ehhez valamit.
Az egyik nyársat kiemeltem a tűzből és a lány felé nyújtottam.
- Tessék, úgy látom már kész van.

A köszönésre csak meglepetten kapja fel a fejét macskaként, nagyobbra nyílt szemekkel vizsgálgatva Viridielt, válasznak pedig hangos dorombolásba kezd pár másodperc erejéig, nagyon beszélgetni viszont nem szeretne. Inkább hasznossá teszi magát, minthogy koptassa a szavakat, ahogyan azt egyébként nagyon sokszor teszi már csak a gondolkodás vagy véleménykifejtés céljából is. Amíg viszont előkészítik az étkezés feltételeit, inkább csendben marad, megemésztve azt, hogy gyakorlatilag a legféltettebb titkai közül árult el néhányat megingott lelkiállapota alatt. Ránézve nem lehetne így, macskaként megmondani, de igencsak komor és szenvtelen addig, míg őrlődik a különféle gondolatok és megállapítások között. Mondjuk nem is akar mást mutatni, mint ahogyan érzi magát, így visszaváltozva se nagyon mosolyog, hanem némi űrrel bámul maga elé, bár ez részben az enyhén bedagadt szemeknek is köszönhető. Persze, nyilván szomorú, hogy emlékeztetnie kellett magát a régi sérelmekre, amik ahelyett, hogy begyógyultak volna, csak még jobban mélyültek és belé égtek, és ugyanolyan véglegesnek tűnő bélyegként díszelegnek a lelkén, mint a testén a bőrébe vésett indamotívum.
- Annyira nehéz a páncélod? - vonja fel a szemöldökét meglepetten, fejét is megemelve hozzá, noha nincs nagyon min csodálkoznia, elég különösen néz ki egyébként is. Nem köti ugyan a másik orrára, de nem sok állítja meg abban, hogy közölje, ő sose viselne ilyet a védelem érdekében sem. Inkább kiszolgáltatottnak és lassúnak érezné magát, ugyanakkor azt be kell látnia, hogy a bordélyházas küzdelemben igencsak jól jött volna egy olyan felszerelés. - Akkor mindenképp együtt kell mennünk... - ejti vissza kobakját tenyerébe, ismét a vörös lángokat bámulva. - Azért azt vedd figyelembe, hogy macskaként jóval könnyebben el tudok vegyülni, mint te lurinxként - jegyzi meg lopva társára pillantva. - Ezek a megoldások sem tűnnek rosszaknak, viszont nálam továbbra sincs egy garas sem, hogy bármit is tudjak venni - rázza meg a fejét. - És erősen kétlem, hogy azok a banditák hagytak volna nálad bármilyen értéket is, de javíts ki, ha tévedek. Ja, az meg csak eszedbe se jusson, hogy testi örömökkel szolgálok az eladónak a ruhákért cserébe, ilyen nyúzott pofával senki épeszű sem állna velem szóba - enged meg egy fáradt mosolyt, majd eltűnődve hallgatja a további problémák felsorolását. Ismét arcát ütögeti mutatóujjával, figyelve a tüzet, hátha valami isteni szikra kipattan belőle, ami néhány ötlettel szolgál. Hosszú másodpercekig morfondírozik és mérlegel, hogyan jöhetnének ki a legjobban, közben egy biccentéssel megköszönve fogadja el a forró ételt. Elgondolkodva harap bele, lassan rág, míg sorra veszi a lehetőségeiket, végül, nehezen összeszedve gondolatait a következőkre jut:
- Így összességében neked mindenképp kell szerezned valamilyen ruházatot, mert egyik alakodban feltűnőbb vagy, mint a másikban. Én addig akár állatként elrejtőzhetnék a bordélyház járataiban, megkereshetem a Főnök szobáját, és mikor épp nincs ott senki, elkezdhetek kísérletezni a kóddal - veti fel az ötletet. - A kapcsolatot tudjuk tartani, és míg te a saját bejutásodat és elvegyülésedet intézed jobb híján az általad felhozott elképzeléssel, addig én megpróbálom felgyorsítani a visszaszerzési folyamatot. Na meg nekem az éjszaka házában van az igazi öltözékem a tőreimmel... Még egy ruhával egyébként sem tudnék mit kezdeni - vonja meg a vállát. - Félre ne érts, vadonjáróként nem undorodom ezektől a megoldásoktól, felesleges és időhúzó köröket viszont nem szeretnék tenni - teszi azért hozzá valamivel gyorsabban.

//Élőben is bemutathatod a fenékrázás különböző módszereit. Nem veszem zokon. De csak egyszer, nehogy Nar megharagudjon. //


Lazy ébredése fájdalmasra sikerült, ám legalább boldog a természet lágy ölén. Ha a Mesélő most látná, ahogy Viridiel mellett hevert pár perce anyaszült meztelenül, biztosan nem tudná senki megmagyarázni neki, hogy nem valami másra kell gondolni. De egyedül a KalandMester az, aki félre érti a dolgokat, mert ő látta milyen lelkesen dolgozott a bordélyházban.
Talán a lány is érzi a helyzet meglepő mikéntjét. Ezért elpiruló arca elé húzza fürtjeit, még vörösebbel takarva el a halvány rózsaszín árnyalatot. És hamarosan néhány alig tenyérnyi keszeget sikerül a partra lökni a macskanőnek. Sajnos a nagyobb halak többsége a hálóban szokta végezni, alig van ezen a szakaszon méretesebb halfajok közül.
Az éjszaka nyomait vizsgálgatja testén, mikor elkezdik a megbeszélést a sülő reggeli körül. Óvatosnak kell lennie, hiszen Viridiel még mindig úgy érzi, hogy idegen számára hősnőnk. Ezt ébredésnél végig gondolta.

Első ötlet, ami felmerül, hogy koldusként egy karaván farvizén "beúsznak" a városba és úgy tűnik Turion fia igen sok részletet átgondolt ezzel kapcsolatban. Bár lehet ez is le lesz hurrogva, mint a macska alakban nem lehet acél páncélszekrényt nyitni.

Nem tudom, hogy a történtek vagy esetleg más az, ami komor vonásokat vés a tűz fényében Lash arcára, azonban egyáltalán nem tetszik. Olyan fiatal még ahhoz, hogy ennyi fájdalom nyomja a lelkét és szívesen adnám vissza ártatlan mosolyát, de nem vagyok benne biztos, hogy most mi lenne a jó, hallgatni vagy inkább megnyugtatni, hogy én nagyon is együtt érzek vele.
Azonban, ahogy a bejutásra és a ruhák, fegyverek visszaszerzésére terelődik a szó, úgy döntök jobb egyelőre nem feszegetni a kényes témát, ha ő sem hozza szóba.
- Nem, egyáltalán nem nehéz, de egy nagyobb termetű macskának azért gondot okozna, meg aztán hová tennéd, ha már meg van? És főleg, hogy hoznád ki észrevétlen?
Magam elé képzeltem, ahogy félig a páncél alá temetve, a karddal a szájában végig csörömpöl a járaton és önkéntelenül felkunkorodott a számszéle.
Na de aztán azonnal én is komolyra vettem, ahogy tovább gondoltuk a dolgot.
- A városban nem mászkálnék farkasként, az ostobaság lenne ez tény és nálam sincs egy peták sem, nem is úgy gondoltam, hogy vásárolnék a kovácstól, csak…….kölcsön vennék valami vasat. – jöttem kicsit zavarba, mert nem vagyok tolvaj, na meg a következő feltételezésre még jobban elöntött a pirosság. – Óóó….ööööö….eszembe sem jutott, olyat kérni tőled, hogy…..szóval azt! – háborodtam fel. – Minek gondolsz engem?
Persze éreztem én, hogy nem gondolja teljesen komolyan, se soha…..még viccből sem tennék neki ilyen ajánlatot!
A hal ugyan nem sok, de ennek is hálás vagyok és farkas éhesen látok neki a saját adagomnak, még ha meg is égeti a számat.
Egyáltalán nem tetszik az ötlet, hogy kettéváljunk, de az biztos, hogy ő könnyebben elvegyül.
- Az egyszer sem vezetett jóra, ha nem támogattuk egymást, hanem külön váltunk. – szaladt ráncba a homlokom. – Mi lenne, ha a bordélyháznál találkoznánk és kivárjuk, míg a főnök kijön, elkapjuk és kikérdezzük. Talán egy kis fenyegetés és ijesztgetés hatására kiböki a kódot.
Magam sem nagyon bízom ebbe, de egy próbát talán megér.
- De ha ragaszkodsz hozzá, hogy megpróbáld én nem akarok az utadba állni, csak hát…….az én cuccaim miatt ne te kerülj bajba…..
Ráemelem a tekintetem, hogy érezze, nem akarom korlátozni, csak félek, nehogy baja essen, épp elég volt már a szenvedésből.

A felvetésére már szólásra nyitja a száját, hogy most kibök valami okosat, és szinte látni rajta, hogy a következő pillanatban már el is kezdi a magyarázkodást, aztán egy hang sem jön ki belőle. Eltűnődve dörzsölgeti az arcát, és még ha a páncélt magára is tudja venni, és úgy változik vissza, a kardot nem tudná sehova se tenni, mivel öve nincs, amire rátűzhetné a fegyvert. Nem beszélve arról, hogy az alapvető ruházkodásában sem szerepel a megművelt bőrdarab; tőröket használ, és azoknak sem kell külön tok és hely, hiszen a csizmájában jól megférnek vádlija mellett.
- Azt hiszem, ezzel nem tudok vitatkozni - sóhajtja, belátva, hogy nem tudna mindent kihozni egyszerre - sajnos. Pedig ez eléggé megkönnyítené a dolgukat, mi több, Viridielnek talán nem is kéne ebben az esetben csinálnia semmit, és neki is egy egészen nyugodt kirándulásban lenne része, ami veszélytől minden bizonnyal mentes, hiszen a koboldok elhagyták a járatokat.
A megjelenő fáradt mosoly egyre csak szélesedik, ahogyan a férfi hárítja a "vádat". Mulattatja, hogy ennyire könnyen zavarba lehet hozni, de nem most van itt az ideje annak, hogy tovább cukkolja. Na meg meglehetősen egyszerűen vissza lehet dobni ezt, csupán emlegetni kell, miként jelent meg az elmúlt éjszaka...
- Én csak egy sokat látott és tapasztalt futárnak gondollak, aki megjárt már ezt-azt, de még mindig felelőtlenül aggodalmaskodó - vonja meg a vállát jókedvűen. - Így viszont ruhát se tudunk szerezni, szóval azt is... "kölcsön kell venni", mert feltehetően azt sem adják ingyen. Vagy visszaadom az ingedet, úgyis hasznosabb lesz, ha állatként mászkálok mindenfelé. Sajnos már nemcsak a hajamról, hanem a tetoválásról is megismernek - válnak vonásai keserűvé a végén, de ezek eltűnnek, amint jön a következő megvalósítható ötlet. Elgondolkodva forgatja meg a halat, és harap bele egy újabb helyen, néha hümmögve.
- Hát ha még az erdőben vannak az ágak és gyökerek fogságában, és nem jött értük egy fenevad vagy a felmentősereg, akkor most is elintézhetjük a kikérdezését. Kérdés, mennyire lesz hajlandó igazat mondani - húzza el a száját, hiszen egyáltalán nem valószínűtlen, hogy hazudni fog. Ők is félig így tettek a kikérdezésükkor, és mivel fogalmuk sincs a számkombinációról, könnyedén félrevezetheti őket.
- Egyébként szerintem még csak nem vagyunk összeszokva, az okozza a problémát, meg hirtelen csöppentünk bele ebbe az egészbe, annyira, hogy még egymást is megleptük a jelenlétünkkel. Ha rajtam múlik, akkor ezzel nem lesz sokáig gond, állítólag jól összejátszom másokkal, csak túl sokat főnökösködöm - válnak vonásai valamivel vidámabbá, ahogyan felhozza hibáját, melyről nem nagyon volt lehetősége leszokni. Neveltetésétől jócskán eltér ez a fajta jellemvonás, nem beszélve arról, hogy a kiközösítettség sem segített rá ennek a kifejlődésére, valahogy mégis kialakult benne ez az okoskodó tulajdonság. Talán az apjától örökölte...
- Ha nagyon szeretnéd, akkor nem megyek előre - mondja aztán, belátva, hogy tényleg sok baj történt, míg külön töltötték az időt a városban. Mondjuk... Voltak tervei, miként jut ki, csak egymásnak tettek keresztbe, mert nem informálták a másikat a saját elképzelésükről. Csúfos és fájdalmas leckének bizonyult mindkettejüknek, de ezzel legalább nagyjából sikerült összefésülniük a csapatmunkájukat.
- De akkor evés után szedelődzködjünk. - Nem hinné, hogy bármi mással szépíteni kéne a tervezést, a maradék majd eldől, miután bejutottak. Ha Viridiel ragaszkodik a ruhavásárláshoz, akkor majd elkíséri őt, de ha jó neki a megviselt ing, akkor visszaadja neki, persze rögtön karakállá alakulva. Ez a részlet igazából már csak tőle függ, hiszen neki könnyű dolga van macskaként átmászni a falakon, majd a háztetőkön közlekedni, így megközelítve a célhelyet.

Hőseink a tábortűznél épp arról kezdenek beszélgetnek hőseink, hogy Viridiel páncélja mennyire nehéz. És arról, hogy vajon elbírná-e a lány egyedül? És bizony ahogy a nő első ötlete is kritikát kapott, úgy az elején Lazy ötlete sem tetszik Turion fiának. Főleg azon a részen, hogy szépencsengő nélkül szerinte testi örömökkel kellene fizetnie az álruhákért.
A beszélgetésből úgy tűnik elsőre, hogy a két terv kombinációja lenne a legjobb számukra. Vagyis az, hogy mindenki megy a saját feje után szétválva. És ki tudhatja, hogy nem-e töltenek rövidebb időt a bordélyban, ha a társa bejutásáig a lány visszaszerzi ruháit és fegyvereit. Utána jöhet közös erővel a másiké.
Lassan letisztázódik, hogy az ártatlan hősünk nem úgy gondolta, hogy a nő testével fizet álcájáért, csupán... kölcsönvesznek. Mindent, amire szükségük lesz. Vagy épp vissza adja a kölcsön kapott inget és anyaszült meztelenül úgy sem fogják észre sem venni. (A bordélyban nem ez történt.) Akarom mondani a bunda jobban áll neki, mint a férfi ing. Nagyon csinos benne.
Ha a természetet kezdenék faggatni arról, hogy kiszabadultak-e a nem is olyan messze fogságba esett fogva tartóik, akkor a fák fájdalmaikról üzennek nekik, ahogy lassan feltalálták magukat és a gyökereket, ágakat "megsértve" már régen a városba mentek vissza. A növények gyorsan növesztett csapdái nem örökkévalóak.
Egy másik dolog is bosszantja az erdőt, ugyanis egy csapat emberrel egy szekér konvoj halad keresztül egy kis erdei úton és az égbe nyúló növények "lábaira taposnak".

A felháborodásom, amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen távozik Lash mosolya láttán és rögtön mindent megbocsátok neki, még a „hergelésemet” is, amivel mindig tudja oldani a feszültséget.
Igazán továbbra is elég tanácstalanok vagyunk, ötleteink vannak, de egyikre sem mondanám, hogy biztosítja a sikert és megvédene a lebukástól.
Ez a város ellenséges lett velünk és nem tudhatjuk ki és miért akar nekünk rosszat.
- Tudom, hogy…..kellemetlenül érzed magad úgy, hogy nem a megszokott dolgaid és ruhás vannak veled és tény, hogy az ingemben elég feltűnő lennél. – ismertem el, hogy igaza van, neki a legjobb, ha állati alakban mutatkozik.
Szavaira azonnal felkapom a fejem és gondolatban segítséget kérek az erdőtől. Hamar megtudom, amit már az előbb is sejtettem, hogy ezek az emberek nem tekintik élőlényeknek a növényeket és bánatot és fájdalmat okozva az indáknak, gyökereknek már jó ideje kiszabadították magukat és visszatértek a városba.
- Már nincsenek itt. – ráztam meg a fejem, jelezve Lash-nak, hogy ez a terv kútba esett egyelőre. – De egy próbát megér az elkapása és kikérdezése, feltörni a szkerényt még utána is megpróbálhatjuk.
Elmosolyodom, ahogy azt állítja szeret főnökösködni, mert eddig ez nekem nem tűnt fel, akkor meg nem is igazán zavart.
- Igen, egyre jobbak leszünk, ahogy telik az idő. – bólintottam rá megjegyzésére, meg arra is, hogy jobb, ha tudjuk a másikról épp hol van és mire készül, így jobban tervezhetjük cselekedeteinket. – Legyen hát, visszaveszem az ingem, te meg állatként jutsz be …….. -
Mikor ide jutottam a mondandómban felkaptam a fejem, de szerintem Lash is megérezte, olyan intenzív volt az érzés, amit az erdő közvetített felénk, - de, talán megoldódik a bejutás, ha jól érzem, legalábbis megéri utána nézni. – mélyesztem kérdőn a lány szemébe a tekintetem. – Talán elbújhatunk a szekerek között.
Ha nincs ellenvetése, akkor hamarosan a fák által megadott irányba tarthatunk.

- Na látod - enged meg egy halvány mosolyt a keserű vonások után, amint Viridiel elismeri, neki nagyon nincs más választási lehetősége - a férfival ellentétben. Vagy macskaként futkározik, vagy teljes mértékben vállalja a lehetőségét, hogy bizony perceken belül elkapják. A történtek után meg ezt egyáltalán nem tartja kizártnak, főleg nem úgy, hogy talán még továbbra is azt hiszik, tudnak bármit is a városban zajló eseményekről azon kívül, amiről értesültek...
Mikor aztán feldobja az átgondolatlan ötletet, miszerint lehet, itt vannak még az üldözőik, ő is fülelni kezd, figyelve a növények szavára, fájdalmukat hallva, szinte érezve pedig összeszorítja kezeit, száját összepréseli. Nem szereti, ha bántják a természetet, és bár annak is minden tagja felgyógyul ebből az esetből, attól még rossz érzés fogja el őt. Persze ez egy szükséges lépés volt, hiszen ha nem tesz semmit, hanem teljes mértékben megkíméli a környezetét, akkor annak Viridiel látta volna túlságosan nagy kárát, amit meg ugyancsak nem engedhetett volna meg. Szereti a képességeit használni, hiszen ez gyakorlatilag a lételeme, de nem arra, hogy bántson, támadjon vele, vagy éppen olyat tegyen, ami teljesen természetellenes.
- Hmh, hallom... - bólint egyet lassan tündetársa megjegyzésére. - Viszont ha így teszünk, akkor nem is engedhetjük el. Még a végén értesíti a bentieket, és állandó őrizet alatt lesz az a szoba... - hívja fel erre is a figyelmet, bár nem hinné, hogy bármelyikük is lenne olyan ostoba, hogy a faggatás után elengedjék vagy felügyelet nélkül hagyják. Ha mindketten menni akarnak, akkor mindenképp ki kell majd ütniük a férfit, viszont az elkapás mikéntje még kérdéses. A városban nincsen annyi növény, aminek a segítségét kérhetnék, a csali szerepét pedig nem hajlandó vállalni, tudva, mire kényszeríthetik rá ismét, ilyen atrocitásoknak meg nem tenné ki ismét magát. Abból elég volt jó hosszú időre... Na meg nem is tudná, a történtek után mégis mit kezdenének vele - minden bizonnyal azonnal torkát vágnák, így semmiképpen sem kockáztathatja meg fogságba esését.
Már kelne fel, mikor Viridiellel döntenek a bejutás mikéntjéről, de az erdő újabb dologról értesíti őket. Kérdőn néz körbe, először nem értve, mégis mit akarnak, de hamar megvilágosodik, ahogyan elképzeli a helyzetet. Jó lehetőség lenne a bejutásra, viszont ő nem ezekhez a módszerekhez szokott hozzá - eddig sose gátolta semmi abban, hogy állatként közlekedjen, így neki az lenne a lehető legkényelmesebb megoldás. Felmászva egy falhoz közeli fára, át a falon... Vagy csak simán az őrök mögött elosonni... Azt jobban kitapasztalta már, mint egy konvojban való rejtőzködést. Persze macskaként talán ott sem lesz semmi probléma belőle, mert hogy ő nem marad ilyen feltűnő állapotban, az biztos.
Kíváncsian néz aztán a férfira, hiszen ez neki a legjobb lehetőség a bejutásra, ennél jobbat talán nem is kívánhatna. Vesz egy mély levegőt, beletörődve abba, hogy zsúfolt kocsikon kell összehúzniuk magukat - amivel alapvetően nincs nagy baj, de nem egy olyan fajta, aki kitörő örömmel fogadja, mikor nagyobb csoporthoz kell csatlakoznia. Magányosan jobb, biztonságosabb, könnyebb saját magára vigyázni úgy, mikor egyedül járja a vidéket, és nem kell attól tartania, mikor fog rárontani valaki a közelében lévők közül... Elhessegetve ezeket az ellenszenves gondolatokat csak bólint egyet - ismét.
- Azt hiszem, jobb lehetőség aligha adódna - húzza fel a vállait. - De az ingedet attól még visszakapod. Az utazók közt így is feltűnnék gyakorlatilag egy szál semmiben, így értelmetlen ebben az alakban maradnom... - dünnyögi halkan az utolsó mondatot elégedetlenül, mert nem nagyon szeretett feltűnősködni sose, mostanra pedig felejtheti azt az áldott, névtelen és jellegtelen állapotot, amiben eddig létezett.
Amilyen gyorsan tud, feltápászkodik, persze némi nehézséget okoz a tetoválás húzódása. Valamennyi ügyetlenkedést követően sietősen lépked egy őt takaró bokor felé, és túlesve azon, hogy már megint meztelenül kell rohangálnia fel s alá, lekapja magáról a ruhadarabot, amit a földre ejt, majd állatként szájába véve viszi oda társának. Így már ő is készen áll az indulásra, és bár így elveszíti a természettel való kapcsolata egy részét, hallgathat érzékeire - na meg Viridielre, aki a fáknak köszönhetően könnyedén meg tudja állapítani, merre kell menniük.

A beszélgetésből úgy tűnik, újabb meztelenkedés készülődik a lány részéről, amikor visszaadja az inget. És társát ismerve nem olyan, aki kihasználja az alkalmat egy kis leselkedésre. De ekkor váratlanul megérzik az erdő üzenetét, mely egy karaván lassú tempójú érkezéséről adnak számot.

Nos a lopás egyelőre mintha elmaradni akarna, noha ezeknél az enyves kezű félelelfeknél sosem lehet biztos az ember a dolgában. És immáron készen állnak, hogy a konvoj egyik szekerébe elbújva bejussanak a városba.

Reméljük, hogy sikerül nekik. Ponyvával letakart, széles kerekű monstrumok gördülnek a szűk erdei úton. Mélyen a földbe süppednek, fél arasznyival mélyebben van a feneke, mint az eleje. Az utolsó már szenved igen jelentősen, ahogy az egyre mélyebb nyomvonalból cikk-cakkban kell haladnia majdnem az állandó elsüllyedés miatt.
A velük tartó egyenruhás katonák többsége igyekszik inkább a hátsó felének segíteni, de így is állnak mind a két oldalt jobbról-balról mindegyiknél, ahogy halad. Az elsőknél még csak ők felügyelnek, de lentebb már négy-öten is rángatják. És ők el vannak ezzel foglalva. Végül kettő baka zárja a sort, ki a leginkább szenvedő szekér mögött baktatva figyelnek.

Sosem becsültem le Lash képességeit, így nem okozott nehézséget ezt el is ismernem, hogy az ötletei eddig is jók voltak és sokszor én viselkedtem inkább hebehurgyán veszélybe sodorva magunkat.
Az, hogy most macskaként tér vissza a városba az őt talán jól megvédi, hiszen bármikor eltűnhet, ha szorul a hurok és ez valamennyire megnyugtat. Elvégre az én holmimért kell visszatérnünk.
Hogy a bordély vezetőjét nem engedhetjük el, ha sikerül kikérdeztük, az számomra is egyértelmű, így csak bólintok a felvetésére.
- Majd valahol elspejzoljuk, amíg leellenőrizzük, hogyha valamit sikerül kiszedni belőle, de ez még odébb van, először jussunk be.
Miután a fák felhívják a figyelmet a nemtörődöm behatolókra, akik nem kevés fájdalmat okoznak, úgy vélem adódik egy lehetőség a teljesen észrevétlen bejutásra, de azt is érzem, hogy a lány nem teljesen boldog a javaslattól.
- Az állati alakodban te máshogy is bejuthatsz és a falon belül, a bordélyház közelében megvárhatsz, nem kell velem kockáztatnod a szekereknél. – ajánlom neki.
Valószínűleg ez biztonságosabb megoldás és így csak magamra kell figyelnem, ha belemegy. Így ugyan szétválnánk egy időre, de ez nem sok lenne.
Ha elfogadja Lash, akkor rábízom, hogy miként jut be a falakon belülre, mert az ösztönei biztos jól elvezetik, és én habozás nélkül a karaván felé veszem az irányt.
Az erdőben egy tündének nem nehéz észrevétlennek maradni és az egyik fa lombjában várom meg míg alám ér a középső szekér.
A katonák épp az egyik kátyúból igyekszenek kihúzni a batárt, a hátul és elől lévők meg nem erre figyelnek, így egyszerűen rápottyanok a jármű tetejére, aztán egy akkor nyílást vágva az egyik tartórúdnál, amin becsusszanhatok és ami szinte észrevehetetlen, ha nem vizsgálják át tüzetesen a tetőt, elrejtőzöm a belsejében.
Ha Lash velem tart, akkor is ezt a megoldást javaslom neki is.

Mikor ismét a szétválás lehetőségére kerül a sor, csak vesz egy mély levegőt. Tagadhatatlanul ragadós Viridiel aggodalma, és ezt most kezdi tapasztalni, de, mint ahogyan azt az imént megállapította, sokkal könnyebb lesz, ha csak magukra figyelnek. Ha meg valami baj van, akkor értesítik egymást, elviekben nem lesz semmi, ami ezt gátolhatná, így ha valakit elkaptak, az azonnal tud szólni. Vagy ha valami probléma merült fel...
- Akkor megyek külön, jobb, ha észrevétlenül feltérképezem a helyet, hogy aztán biztosabban tudjunk tervezni - biccent a város irányába, háttérbe nyomva az érzéseket. Az aggódást egyre feleslegesebbnek tartja részben azért, mert eddig sikeresen mentették egymás bőrét, valamint mert nem mennek vele semmire, ha rágják a körmeiket, mi van a másikkal. Arról nem is beszélve, hogy bíznia kell ilyen téren is Viridielben, elvégre futár, sötételf fogságot is megjárt már, nyilván van tapasztalata, és nem feltétlenül szorul kívülállók segítségére, akik afféle sehonnani vándorok. Vagy éppen szellemek.
Mindenesetre nem akarja hátráltatni az ügyetlenkedésével, amit produkálna a bejutásnál, noha a néma tappancsokkal aligha keltené fel bárki figyelmét egy darabig. És ha azt is figyelembe veszi, hogy állatként könnyebben és gyorsabban el tud bújni, és így nem feltétlen esnének fogságba mindketten... Inkább ki is veri a gondolatot a fejéből, még a végén túl komplikálttá válna minden, és jobb, ha egyszerűen vezetik a felszerelés visszaszerzésének terveit. Meg inkább a saját útját kell átgondolnia, elvégre azon fog menni, a társa pedig kitalálja magának, mit fog tenni. Improvizálni tud - több-kevesebb sikerrel -, a helyzet meg majd úgyis hozni fogja, éppen mit kell cselekednie. Ha szükséges, nyilván vissza fog fordulni, ám inkább nem emészti magát ezen, még ha örökösen számít is a legrosszabbra.
Még macskaként hozzádörgöli fejét a férfi lábához, ha már integetni nem tud (bár az első lépéseket észrevehető bizonytalansággal teszi meg felé), és a tetoválás húzódása miatt egy ideig igencsak furcsán sétál, de hamar megszokja a jóval gyengébb fájdalmat. Nemsokára már csak kellemetlennek érzi, enyhén zavarónak, viszont képes kizárni ezeket az ingereket valamennyire. Nyilván megkönnyítené ezt, ha valami élet-halál helyzetbe kerülne, azonban inkább ne legyen erre lehetőség, megbékél az enyhe égetéssel, amit még tapasztal.
Először olyan helyet keres, ahol egy fa közel van a falhoz, így az ágakra felmászva át tud ugrani, onnantól pedig igazából könnyű dolga van tetőről tetőre érkezve. Nagy valószínűséggel nem is fogja megzavarni semmi, azonban attól még éberen figyel, nehogy valamilyen kölyök jó viccnek találja a megdobálását néhány kacattal. Volt már erre példa korábban, csak mert azt hitte, vicces lehet... A cél pedig nem más, mint a bordélyház, ami egyáltalán nem nőtt a szívéhez, és ha tehetné, vissza se menne oda többet. Az értékes felszerelések és a saját egyszerű öltözéke viszont visszahívja...

Végre elindulnak a dolgok és Viridielnek ezúttal szerencséje van. Nem is kell vágnia lyukat, mert az öreg vászon ponyva beszakad az ugrástól a lába alatt és ő úgy csúszik be, mint kés a szívbe. Persze átvitt értelemben értve.
Lába között azonban hasogat, ugyanis pont oda kapott egy keményfából készült rudat. Ahogy végig tapogatja és az egész szerkezetet megszemléli, lassan rájön mi ez. Egy faltörő kos bronz fejjel és olyan fém fogantyúkkal, amikből egy pont rossz helyen volt érkezésekor.
Ha el akar rejtőzni az oldalt lévő ládákban, akkor felnyitva nyílhegyeket talál az elsőben, amibe belenéz.

Lazy macska alakban könnyen bejut a városba és ha a hírnök is bent van, könnyen tudnak találkozni. Neki állat alakban nem "öröklődik" át a mágikus tetoválás, hiszen a feltűnést el lehetne felejteni, ha azokon a tájékokon szőrtelen és hamuszürke lenne.
Ám a Mesélőt sokkal jobban foglalkoztatja, hogy a társa vajon tényleg bejt-e elbújva a karavánban?

/Kockadobás: Tízes
1 és 2 -Felfedezik ugrás közben és hamarosan egy nagyobb csapat katona veszi körbe a szekeret, kérve őt, hogy leszálljon. Ez esetben persze még nem engedik szabadon.
3-10-ig -Minden rendben. Zavartalanul besurran a városba elrejtőzve./

The member 'Uráldur' has done the following action : Szerencse, játék, kockázat

---

'Tízes' : 4

Mikor Lash már állati alakban a lábamnak dörgölődik, alig bírom megállni, hogy ne simogassam meg, de hát mégis csak egy lányról, meg a társamról van szó, de akkor is olyan aranyos így.
Megvárom ahogy könnyedén – sokkal könnyebben, mint emberi alakban a sérülései miatt – felkapaszkodik egy fára és eltűnik a lombok között, aztán én is nekiindulok, hogy reményeim szerint minden gond nélkül elrejtőzzem a városba tartó szekérkaraván között.
Azonban úgy néz ki, hogy egy katonai konvojt fogtam ki, elég sokan vannak, de az erdő nem nekik való és a természet a maga módján megbosszulja, hogy durva módon letapossák, így eléggé elfoglaltak a kocsik előresegítésével.
Mikor a ponyvára érkezve, egyszerűen beszakadok a kocsi belsejébe, első aggodalmam az lenne, hogy meghallják az anyag reccsenését, de a „landolás” könnyeket fakaszt a szemembe és egy pár percig még levegőt venni sem tudok az ágyékomba hatoló kíntól.
Végig fut rajtam, hogy talán lőttek a jövőbeni családalapításnak, de aztán csökken a fájdalom és arra is rájövök, hogy ha eddig nem vettek észre, akkor már nem is nagyon fognak.
Megnézem a kínjaim okozóját is. Nagyon úgy néz ki, hogy valami ostromhoz való holmikat szállítani, hiszen ez egy faltörő kos és az első láda, amit felnyitok nagy mennyiségű nyílvesszőket rejt.
Abba nem valószínű, hogy szívesen rejtőznék, így tovább kutatok halkan, hogy hol is húzhatom meg magam, igaz nem valószínű, hogy egy katonai szállítmányt nagyon kutatnának a kapuőrök.

Tetőről tetőre ugrálva közlekedik, ahol lehetséges, ahol meg nem, ott bizony a rendes talajon kell megtennie a távokat. Nagy ívben kerüli ki a kutyaféléket, az egyéb ingereket, amik ösztönöket mozgatnának meg, egyszerűen csak elnyomja, elvégre tud ennyire uralkodni magán. Nem figyel hát akkor, mikor patkányszagot érez vagy egy egérke rohan el előtte, hiszen ha rajta múlna, ilyen állapotban képes lenne napestig ezt csinálni. Ez van jelenlegi génjeibe írva, erről nem tehet, csak időt sem pazarolhat erre a különösen szórakoztató tevékenységre.
A séta közben valamennyire elgondolkodik azon, hogy marad ebben az alakjában, ugyanis így nem kell annyit nyűglődnie a tetoválás miatt, persze hamar rájön, hogy teljes értékű állatként sem akar élni, még ha meg is lenne rá a lehetősége. Csak hát tündeként nevelkedett, és ha nem is idegenkedik annyira ettől a léttől, azért nem szeretne így, ekként elpusztulni, bármennyire is szeresse a természetet. Neki is megvan a helye, még ha az egy szellemszerep betöltésében merül is ki.
Az út a rövid tanakodás mellett egyébként gondtalan; ennél egyszerűbben aligha juthatna el a bordélyházig, ahol azért már jóval óvatosabb. Nem szeretné, ha meglepné őt az inkvizítor, a Főnök meg még néhány azok közül, akik látták állatként - még ha nem is tudják, ki rejtőzik a bunda alatt -, hiszen emlékezhetnek rá. Főleg az első személy, akinek a kezeibe belemart. Alaposabban néz hát körbe, számítva nem egy dologra, és lehetőség szerint az épület megközelítésével besurran a korábban talált járatba - feltéve, ha nem torlaszolták el. Bár ennyi idő alatt talán nem... Mindegy is, ha tud, akkor a korábban felfedezett labirintuson keresztül térképezi fel az intézményt, kíváncsian hallgatózva, hátha valami érdekes beszélgetésfoszlányra figyelhet fel, elsősorban a Főnök tartózkodási helyét felkutatva. Még ráér azzal, hogy előbújjon Viridielt keresve.

Viridiel erősen küzd Lazytől való elválás közben, hogy saját kezével simogassa a hátát a nőnek. Avagy ne tegye. De romantikájuk hamar a Múlté már, hiszen pár perc és már egy fa miatt könnyezik hősünk.

De talán ennek így kell lennie! A macskanő óvatosan kerüli a kutyaféléket és így talán sosem volt igazi esély. Gond nélkül jut el a bordélyházig és a tolvaj koboldok járataiban hamar hírt kap a Főnökről. Bár a helyét nem tudja meg, de legalább azt igen, hogy mivel akarja tölteni az idejét.
Elölről és hátulról is vadászebek hangait hallja a vörös. És az egyre közeledő csaholásból, ugatásból hamarosan rájöhet, hogy ezek nem a gyümölcsösben őt kergető házőrzők.
Kotorék vadászebeket küldtek a már távozó koboldok kiirtására.
Hát nem mondta meg világosan az anyukájuk, hogy a patkányok elsőként menekülnek el a süllyedő hajóról?

Eközben Viridiel talál egy ládát, amiben csak egyetlen nyílpuska van. Azt kiszedve és elrejtve, magát könnyen a helyére csempészheti. Ezzel a lehetőséggel gond nélkül bejuthat a városfalon belülre. És mikor elftársnője meghallja az első kutya hangot, ő már bent utazik a karavánon a főutcán.

Miközben sorra nyitogatom a ládákat, azon morfondírozok, hogy vajon minek visznek a városba ostromhoz való dolgokat. Ki ellen akarják használni, hiszen nem láttam háborús helyzetet a környéken. Talán eladásra szánják? Ez egy rakomány lenne? De kinek és miért katonák kísérik és nem kereskedők viszik?
Mostanában nem árt résen lenne és ez még a királyomat is érdekelheti, ezért úgy érzem nem sodort rossz helyre a végzetem, talán hallok valamit, ami ég hasznos lehet.
Közben találok egy ládát, amiben csak egy nyílpuska van, aztán betuszkolom a nyilak mellé, én meg elbújok a ládában.. Azért némi rést hagyok, hogy lássak valamit és halljam, ha ideje lelépni.
Remélem Lash-nak kényelmesebb útja van és lesz türelme megvárni és nem csinál semmi bolondságot.

Már kezd megnyugodni, hogy mindenféle problémától mentesül még a járatokban mászkálva is. Csend van odabenn, kellemes, ami csak fokozza békés lopakodó állapotát, néha megállva, mert a kint tevékenykedők okozta hangzavar miatt azért meg-megijed. Hamar kiderül a számára, a Főnök mégis mivel szeretné elfoglalni magát, noha nem venne arra mérget, hogy ezt az információt Viridiel érkezésekor is alkalmazhatják. Hallgatózik tovább, de igazából sok fontosra nem derül fény, így egyszerűen csak mászik tovább, bízva macskaszerencséjében, ami... Nos...
Sajnos meglehetősen hamar elhagyja. Az úton kamatozódott a hatása, most azonban, mikor talán a legnagyobb szüksége lenne rá, elhagyja. A kutyaugatásra nyomban felkapja a fejét, kíváncsian fülelve, hátha meg tudja állapítani, mégis milyen irányból jöhetnek, mindemellett szaglássza a levegőt is annak reményében, ez is segít majd neki a tájékozódásban. Egyáltalán nem nyugtatja meg az, hogy ezeknek a dögöknek a hangja egyre csak közeledik - amitől egyébként még a szőr is feláll a hátán, macskaként pedig borzasztóan irtózik ettől a veszett csaholástól. Nem is kell neki ennél több, hogy jóval gyorsabban szedje lábait, és nem érdekli, mennyire halk, mennyire hangos, elvégre a kutyák miatt a kintiek egyébként se figyelhetnének fel arra, éppen merre jár. Nem különösebben aggódik így, hogy esetleg betörik a falat, majd kihalásszák onnan, inkább csak azzal foglalkozik, hogy mihamarabb a Főnök szobájában találhassa magát. Meglehet, jobb lépés lenne, ha egy teljesen véletlenszerű helyiséget próbálna megtalálni, mert ott kevesebb eséllyel van jelen más is, ugyanakkor a kutyák könnyedén követhetik a szagát. Így meg, ha megcélozza azt a szobát, ahol a faggatása volt - mert minden bizonnyal ott tartják a fontos holmikat -, megtalálhatja azt a zárat is, ami mögé Viridiel páncélzatát helyezték. Legalábbis nagyon reméli... Mint ahogyan azt is, hogy nem fog beleütközni a sötétben egy üvöltő, rühes dögbe, akit az ösztönöktől vezetve és a menekülés esélytelensége miatt cafatokra tépne önvédelemből.