Szorítja Viridiel kezét, igyekezve legyűrni a félelmét, noha ez nem egyszerű, még a talán vigasztalásnak szánt szavak ellenére sem. Bár ne lennének társaik! Akkor mehetnének a saját meglátásaik szerint, és nem kéne badarságokon összeveszniük és még őrültebb ötleteket követniük, az egyre csak szoruló helyzet pedig megsokszorozza a feszültségének mértékét. Nem is érti, végül minek tartott ezzel a csapattal, fogalma sincs, mi volt az, ami miatt eljött, mert soha nem tartozott a csapatjátékosok közé, a magányos utakat járta élete legnagyobb részében, erre most itt van, össze kéne dolgoznia, de annyira érzi az összhang hiányát, hogy kezdi feladni, valaha normális döntést fognak hozni – közösen.
~ Jó... Jó... Reméljük, nincs baja ~ bólogat lassan, ahogy Aesma hollétére is valamelyest fény derül, elengedve párja kezét, próbálva megnyugodni, és bár nagy sikerét egyedül nem leli benne, amint feladatot talál magának, máris másabb a helyzet. Leköti a gondolatait és van kit bátorítania, még ha ő maga is ugyanúgy retteg a következményektől. El is indul így az apró épületben, hogy a lány mellé guggolva vigasztalhassa őt, ám mielőtt még elérné őt, Viridiel szólal meg a fejében. Amint elhangzik párjának javaslata, rögtön összevont szemöldökkel néz rá, eleinte értetlen zavarodottsággal, ami dühös elhatározássá válik. Nem várhatja el, hogy hátrahagyja őt! Hiába van vele Aria, ugyanúgy alig érnek valamit a királyiak ellen, mégis mit gondol Viridiel, mi lesz? Majd sikeresen kimentik az elkapott csapattagokat helyismeret nélkül, elfek ellen? Úgy, hogy tudják, Aria és ő, akit vörös hajáról szinte mindig megjegyeznek, itt tartózkodtak? Felkészülnek majd az esetleges érkezésükre, aztán még a helyet sem lesz képes megközelíteni, nemhogy reményként ott lebegni mindenki felett a lopott kulcsokkal... Ne nézze már bolondnak, ha rájönnek, hogy milyen alakja van, akkor a szökésnek is vége, és még mindig köti az ebet a karóhoz, hogy vagy együtt, vagy sehogy.
~ Ismersz ~ válaszol a lehető legtömörebben, amiben minden benne van, amit gondol erről, akár tetszik Viridielnek, akár nem. Egy párt alkotnak, és ő akként is fog viselkedni, amik, hiszen nélküle nemhogy fabatkát sem ér az élete, de még a lélegzetvétel is felesleges.
Végül Aria mellé kuporodik, akin nem nagyon segítenek a szavak, Elyon türelmetlenkedése meg főleg nem. Olyan ellenséges pillantást lövell felé, amivel reményei szerint azonnal visszamegy a saját dolgát intézni és inkább a körülöttük lévő dolgokat intézi, mert jelenleg nem segít a lányon semmit ezzel. Mi több, harcos, foglalkozzon a harc részével, gyógyítóként meg ő majd megoldja a vigasztalást, még ha valószínűleg nem is lesz egyszerű. Ő maga is pánikolós, szerencséjére azonban megtalálta azt a személyt, akinek köszönhetően hamar észhez tér az ilyen szituációkban is, bár Ariánál úgy tűnik, még a bátyja jelenléte sem vált ki sokat. Összepréseli az ajkait, hogy mégis mit tehetne, mert biztos benne, hogy nem fognak eljutni hozzá a szavak, akármit is mondjon és akármivel is hitegesse, de egy próbát ettől függetlenül megér, legfeljebb egy anyai pofonnal jutalmazza a nyámnyila viselkedést, amivel semmit nem segít sem magának, sem senki másnak.
- Aria, nézz rám – fogja közre az arcát finoman, megemelve a fejét, igyekezve saját pillantásával a lányét fogságban tartani. Kell a figyelme, kell, hogy hallgasson rá! Ha ennyi elegendő ahhoz, hogy abbahagyja az érthetetlen magyarázást és csendben maradva figyeljen rá, nem szórja az anyai áldást, ám ha továbbra is látja rajta a pánik okozta szétszórtságot, bizony kemény pofonban részesíti, azonnal megragadva utána a vállait. Az arcát ért fájdalomnak elégnek kell lennie, hogy egy pillanatra megfeledkezzen a helyzetről és vele foglalkozzon.
– Figyelj rám, Aria! NEM fogunk meghalni, de ahhoz az kell, hogy összeszedd magad. Futunk és túlélünk, a társaink erősek, képzett harcosok, akik hamarosan elintézik ezeket a katonákat. Lehet, hogy reménytelen most a helyzet, de mindig, MINDIG van kiút, érted? Természet Anya gyermekei vagyunk, ő pedig nem hagy veszni minket, nem ilyen módon, nem a saját fajtánk ellen – magyarázza határozottan, és a szünetben, ahogy levegőt vesz, gyorsan Viridielnek is üzen.
~ Engedd le az íjad, Leopold az ~ közvetíti párjának, de rögtön vissza is tér Aria észhez rángatásához.
- Élni fogunk, de ahhoz az kell, hogy képessé válj felállni és velünk jönni a hátsó ajtón, ahol Leopold vár rád – mondja még, várva egy kicsit, hogy ez elég-e, ám ez a rövid időtartam is elegendő ahhoz, hogy mielőtt felránthatná a lányt a földről, teljesen idegenként szembesüljön a helyzettel. Értetlenül bámul körbe az épületben, azon gondolkodva, mégis mit akart az imént annyira határozottan, nem tudva megérteni, mi változott ilyen váratlanul. A teljes zavarodottságtól frusztrálttá válik, és bár ennek nem ad hangot, ingerült vonásain annál inkább látszik zaklatottsága a körülötte zajló dolgok átláthatatlansága miatt. Igyekszik összerakosgatni a darabokat, ahogyan a sötételf tartja az egyik ajtót, a másik meg nyitva van, és ott vár is valaki...
Pedig az előbb még tudta, mit akart!
- Most mi legyen? - lép oda Viridielhez, azt is elfelejtve, hogy telepatikusan tudnának üzenetet váltani.

Na nézzük rá, hogy hat a sötét elf mágia

The member 'Viridiel' has done the following action : Szerencse, játék, kockázat

---

'Hatos' : 5

Tudom, hogy Lash mindenki miatt aggódik, aki kicsit is belopta magát a szívébe és - bár én annyira nem örülök neki, - Aesma-nak sikerült. De valamennyire sikerült megnyugtatnom vele kapcsolatban.
Arra pedig kimondottan számítottam, hogy a menekülési ötletem nem fog osztatlan boldogságot okozni és a nyársrahúzó pillantása, amir rám villantott, miközben suttogva magyarázott valamit a helyi lánynak, minden reményemet elsöpörte, hogy hatni tudok rá valamiféle logikus érvekkel.
~ Igen! ~ sóhajtottam egy nagyot. ~ Ismerlek! ~
Elyon közben akcióba lendült és éppen csak annyi időm maradt, hogy felhúzva az íjam, egy figyelmeztetést kiáltsak ki az ismeretlen, ám a bejárati ajtón dörömbölőknél sokkal finomabb stilusú valakinek.
Bár magam is arra hajlottam, hogy az a fiú lehet, akit Aria a bátyjának mondott, valószínűleg Lash biztosabban megtudta ezt a lánytól, így nem kételkedtem a szavában.
Az íjamat ugyan nem engedtem el, hiszen akár csapda is lehetett, amibe a csali szerepét osztották Leopoldra, de nem engedtem el a nyilat, amikor az ajtó helyét törmelék váltotta fel a kék elfnek hála, így arra már szabad volt az út......sajnálatos módon annak is, akit a hátunk közepére sem kívántunk, szóval akár.........mehetnénk is.......
Mert szerencsénkre a kint ácsorgó páncélos, tényleg Leopold, legalábbis valószínű, mert az arcát ugyan nem látni, de egyedül van, és még ráadásul jó fiú is és tette, amit mondtam neki, szóval mozdulatlanul odadermedt a küszöbhöz.
Elyon eltűnik és páncélos meg megszólal.
- Jól gondold át, mert ha csapda, akkor a te halsz meg elsőnek. - bólintottam és intettem Lash-nak, hogy jöhetnek.
- BUMM! - az ajtó nagyot döndül, aztán reccsen és már nincs is, a helyén a keskeny ajtón bejönni próbáló serege pillanthatjuk meg, akiket saját maguk akadályoznak, de hát ez nem tart örökké.......
Zavartan rázom meg a fejem, ahogy kedvesem megszólít, már mellettem állva, Aria-val az oldalán, mert hirtelen én sem tudom, hogy mit is akartam tenni az előbb, ezért a bejárati ajtó felől hangzó csatazajról, Lashra, aztán a hátsó ajtónál álló páncélosra kapom a tekintetem, míg végül halvány körvonala rajzolódik ki a dolognak.
- Talán kimehetnénk arra, az a fickó, aki állítólag Leopold, azt mondta .... - újból megrázom a fejem, mert olyan távolinak tűnik, mit is mondott, - azt mondta, hogy ......- felderül a képem, - kijuttat innen minket! Héééé! Halljátok! - csapom oldalba Frederic-et, - Húzzunk kifelé!
Kint hatalmas csattanás és ordibálás hallatszik fel, sikolyokkal tarkítva és valami nehéz tömeg döndül a földre, de én már tolom is magam előtt Lash-t, hogy mielőbb kijussunk hátul.

Elyon Luven


Na, előkerült Aesma is, és nem is akárhogy. Miközben én rávetettem magam az egyik vezetőjükre, úgy tűnik ő is hasonlóan gondolkozott, és a kígyó fejére ment: egyiküket el is intézte, és a lován meg elindult falanx törő okost játszani. Micsoda egy öngyilkos ötlet! Bár úgy tűnik, egyenlőre megússza, és elég szépen tarolt a katonák körében.
Közben én az utolsó lovasra fókuszálok, aki szemmel láthatóan eléggé megijedt. Az utolsót ugyebár életben akartam elkapni, és ehhez szeretném is tartani magam, úgyhogy a rémületére alapozva egy kihagyhatatlan ajánlatot teszek neki.
-Fegyvert eldobni, lóról le, katonáknak megállj, és nem öllek meg.
Ezt kb így is tervezem véghezvinni, bár a testi épségére, és a katonái életére nem teszek semmilyen ígéretet. Ki tudja nem kell-e még megkínozni. A kis seregét meg úgy gondolom, a helyiekre kéne majd hagynunk. Szóval, ha valamiért azt hiszi, hogy nemet mondhat erre, akkor kénytelen leszek sajnos erőszakkal megoldani ugyanezt, amihez nincs jobb ötletem hirtelenjében, mint hogy szegény lovával kezdjek, és utána a földön már nem hiszem, hogy túl sok ellenállást tanúsítana. Aesma akciójának hála azt hiszem a többiek túlélik eddig. Remélhetően ő is. Húú... Mikor kerültem én ilyen jó viszonyba egy selffel, hogy kissé aggódok az élete miatt?

A vér hangosan dübörög a füleimben, miközben minden más tényezőt kizárok az agyamból a célon kívül. Nem hallom a páncél fémes csörgését, a fa ajtó dübörgését, a kivehetetlen kiáltásokat amik tompán szűrődnek ki a házból. Semmit, csak a saját szívverésem ütemes hangját.
Bárcsak örökre így maradhatnék, a pillanatban, ahol minden nyugodt, lassú és pillanatnyi.
De nem tart sokáig az, amíg el nem érem a megfelelő távolságot, erősen nyomva a sarkamat a ló oldalába, ami ugrásra kényszeríti őt. Abban a pillanatban rántom ki a lábfejem a kengyelből, lelökve magam a lóról, ami miatt durván érkezek a gyepre. Nem esek akkorát, hogy bármim eltörjön, vagy eszméletemet veszítsem, sőt, azonnal fel tudok ülni, hogy még pont elkaphassam azt, ahogyan a több mázsás állat alatt úgy roskadnak össze a katonák, mint egy gondosan felépített kártyavár lapjai.
Bár eljutnak hozzám a csonttörés okozta reccsenések és az elnyomott ordítások, mégsem tudom még felfogni a tényt, hogy bármilyen komoly sérülés nélkül győztem le őket.
- Si-... Sikerült?... - A sokkból feleszmélve csak ez a szó vetődik fel újra és újra az elmémben. - Sikerült. - Erősítem meg magam most már egy magabiztosabb hanggal, ami ettől függetlenül még mindig egy kissé hitetlen hangszíntől ázik.
Az eddig a gyepet markolászó kezem lassan csúszik fel a homlokomra, majd a tincseim közé, komótosan fésülve oldalra az eddig arcomba lógó hajat.
Meghalhattam volna... Bármikor meghalhattam volna, én mégis élek.
- Haha... - Halkan kuncogok fel, még mindig erősen markolva a hajamba. Lassan kezdem visszaszerezni az érzékeimet, újra hallom a körülöttem lüktető zajokat, érzem a hideg füvet, a végtagjaim remegését.
Csak most vezetem fel komótosan a tekintetem a teknős romjain heverő lóra, onnan pedig az alatta fekvő pajzsokra, törött fegyverekre és kilógó abnormális irányba forduló végtagokra. Megérintem az arcom, szinte meglepődve, amikor érzem a saját ujjaimat. Újra felkuncogok, ezúttal viszont hangosabban, mígnem konkrét nevetésbe nem fulladok.
- Élek. -  Tudatosítom magamban, vigyorogva ismételve el újra és újra a szót, boldogan és gondtalanul felnevetve a katonák teste mellett.
A pillantásom a fa ajtóra siklik, a többiek gondolatára pedig összeszedem magam és a kiálló téglákba kapaszkodva úzom fel magam két lábra. Még mindig nehezen állok és gyenge vagyok, így adok magamnak egy kis időt, amíg meg nem tudom tenni az első lépéseimet. Csak most tudok jobban szétnézni, így kaphatom el az Elyon közelében fekvő testet, majd a másik katonát is, teljesen megsemmisült, riadt arckifejezéssel.
A pillanatnyi sokk után minden érzés elég intenzív ahhoz, hogy még a levegő ízét is érezhessem a számban, vagy a szél leghalványabb mozdulatát is a kezemen tudhassam.
Egy apró mosoly játszik újra az ajkaimon, ahogyan megadóan dőlök a téglafalra, hátra döntve a fejem.
Még sosem éreztem magam ennyire élőnek.

Mesélői

Nehezen, de sikeresen le tudjátok győzni az ellenséges csapatok nagy részét. Azonban pár nem várt esemény hatására a házban a zűrzavar tör ki.

A házban és mögötte

A bent maradtak (Lash, Viri, Fred, Aria) mindannyian arra lesztek figyelmesek, hogy az ajtóban lapuló ember tényleg egyedül van és tényleg Aria testvére, legalábbis a leírása alapján.
-Természet... Anya... ő ki? És hogy segítene? Itt a házban semmi esélyünk nem érted?!-ragadja meg Aria Lash vállát, amikor egy picit magához tér, de a dolgok közbe szólnak! Ahogyan az elülső ajtó betörik a bentiek esze elmegy nyaralni, csakúgy mint Ariáé.
A lány a pánikból egészen addig nem jön vissza az élők közé, amíg Lash és Viri zavarodottsága meg nem jelenik. Ezután a lány feláll, és elkezd habogni, majd amikor meglátja az ajtóban a bátyját az ölébe ugrik, aki gondolkodás nélkül az erdőbe rohan vele, tartva a lányt a karjaiban. Tulajdonképpen faképnél hagyva titeket, nem foglalkozva azzal a ténnyel sem, hogy elölről bíztató hangokat hallotok.
Ha esetleg követnétek őket ilyen-olyan okokból, akkor az erdőbe futnak és az első fánál egy ismert módon futnak neki a fának.
[ha szeretnétek, lehet őket követni, ebben az esetben jelezzétek és írok mesélőit még ]
[Amikor végleg eltűnnek a fák között akkor tudtok igazán előre figyelni, így ebben az esetben a jelzett helyen tudtok becsatlakozni]

A ház előtt (Aesma és Elyon)

Az erőfeszítéseiteknek hála az ellenséges egység vezetői közül csak egy marad életben, illetve a katonák kisebb része. Nem tudni pontosan az ép katonák számát, hiszen még azt sem tudjátok megállapítani, hogy ki él abban a fém és hús kupacban. Amire viszont figyelmesek lesztek, hogy Dreyndra kilép az első ajtón egy királyi katonát félrelökve, akiről lerí, hogy azt sem tudja, hogy éppen hol van. A parancsnok, azaz az élő megmaradt parancsnok, szinte nőies hangszínnel rikoltozik a kegyelemért a felé tornyosuló hatalmas elf láttán, miközben Aesma azt veheti észre, hogy a katonák akik túlélték, mind az öt első körben jajgatva fegyvertelenül mászik ki a kupac aljáról, egyértelműen jelezve a sötét elf lánynak megadásukat azzal, hogy a térdükre rogynak és a földhöz szegezik a fejüket, hasonlóan a vezetőjükhöz kegyelemért könyörögve.
[itt csatlakozhat Fred, Viri és Lash]
Amikor egy kicsit megnyugszik a megmaradt vezető, feláll arcán jól látható döbbenet és a nem több, mint 130 centis magasságos testéről ledobja a csuhát, felfedve, hogy ő egy gnóm. Szipogó hanggal megszólal:
-Mit akartok tőlünk? Megadjuk magunkat!-próbálja összeszedni magát, miközben a koszos térdét porolja le nektek.

Információk

Nos lassan itt a vége az első körnek... Van egy rövid kör most előttetek, ahol eldönthetitek, hogy mit akartok követelni magatoknak! Szólok előre mindent nem kaptok meg Hajrá!

Nem tagadhatja, hogy kezd egyre türelmetlenebb lenni, és még annak ellenére is érik az anyai pofon, hogy a lány reagált rá. Mégis mit mondhatna még, hogy észhez térjen és ne csak púp legyen a háton?! Bezzeg benyitogatni be tud mindenféle felelősség és gondolkodás nélkül, éjszaka is könnyedén eljött volna! Annyira egy... ÁH! Még őnála is rosszabb, pedig ő se semmi, ha pánikról és küzdelmekről van szó!
Végül inkább otthagyja, párjához fordulva a továbbiak kapcsán, mert szóval Ariát nem lehet olyan belátásokra bírni, ami segítségre és hasznosságra sarkallja, legalább arra, hogy megnézze, a bátyja van-e tényleg az ajtóban... Mindegy! Viridiellel majd megoldják! Megy is inkább hozzá, persze eközben úrrá lesz rajta egyfajta zavarodottság, elfelejtve, hogy mi hogyan is van és mit is kéne tennie, szerencsére azonban párja egy pillanatnyi habozás után rávilágít a továbbiakra: indulni kifele. Na nem kell neki kétszer mondani, így megilletődötten veszi tudomásul párjának reakcióját, ahogy elkezdi kitolni őt, ám mielőtt kiléphetne, Aria úgy rohan testvére karjaiba, aki aztán felkapja, és rohan el...
MÉG ILYEN ÁRULÓT!
Teljesen elképed, eltátott szájjal figyeli ezt a szánalmas megfutamodást, felháborodottan fogva fel, mennyit is ér ezeknek az ígéret! És még egy köszönömöt se kapnak, hogy Aria épségben maradt! Hogy a búbánatos...!
Ökölbe szorítja a kezét és összepréseli az ajkait ingerültségében, legszívesebben felborítva egy asztalt – bár hát mit is várt?! Mindig is erről szólt az élete, a bizalmatlanságról, mégis miért lepődik meg annyi minden után? Ugyanolyan szavahihetetlen dögök ezek is!
- Én nem vagyok hajlandó követni őket – jelenti ki hárpiáskodva, dobbantva egyet idegességében, erőteljesen hangot adva felháborodottságának. – Biztos úgyis bezárták azt a nyamvadt kaput is, így úgyse tudnánk bemenni, a macska rúgja meg...! Nem is értem, miért frusztrál ennyire, mintha elfelejtettem volna, hogy ebből állt az életem! Aaahhh! – gesztikulál erősen, majd véve néhány mély levegőt, az orrnyergét szorongatva masszírozza behunyt szemekkel. – Csatlakozzunk a többiekhez – jelenti ki néhány pillanat múlva, nagyjából visszanyerve hidegvérét, és ha még egyszer szembetalálkozik azzal a két hálátlan alakkal, imádkozhatnak Természet Anyához, hogy ne verje őket laposra.
Viridiel kezét fogva indul meg - már ha ő elővigyázatosságból ki nem bújtatja -, hogy megkerülve a házat csatlakozzon a többiekhez, a korábbi hangokból ítélve nem gondolva, hogy akkora ellenállásuk lesz a továbbiakban. Pedig most aztán lenne mit levezetnie! Szinte viszket a tenyere egy pofonra, noha azt inkább Ariának és a bátyjának szánja, mert hát elsősorban Aria az, aki miatt ide eljöttek és aki miatt figyelték, ki a bátyja, egyébként semmi dolguk nem lett volna itt, az égegyadta világon semmi! Frusztrációja azonban nyomban elszáll, mikor pont szemtanúja lesz annak, ahogyan az egyik katona leveti ruháját, mely alatt egy különös szerzet lapul. Magasra emelkedik a szemöldöke ettől, egy pillanatnyi zavarodottsággal nézve Viridielre, mert náluk nem kifejezetten normális ez, sőt, igazság szerint még nem is találkozott ezzel a fajjal, a koboldoktól igencsak messze állnak, törpének meg nem nevezné így, első ránézésre.
Lehet, hogy pofátlanság elsőként válaszolni az idegen – vélhetően – parancsnok kérdésére, hiszen gyógyítóként nem tudta még úgy kivenni a részét ebből a küzdelemből, ahogyan azt a többiek, de jobb gyorsan a legracionálisabb és legelvárhatóbb kéréssel előhozakodni - még ha ez néhány katona számára lehetetlen megteremteni királyi rábólintás vagy nagy tulajdon hiányában -, mielőtt mindenféle butaság kerülne előtérbe. Ha hajó nem lehet, a többiek majd mondanak mást, ő csak hazajutni akar békés otthonába már, hiába utaztak jócskán többet, mint amennyit itt tartózkodtak...
- Szerintem legalább egy vagy két hajónak örülnénk. Nem tudom, mennyien vagyunk a táborban, de feltételezem, hogy a többségük haza szeretne jutni – néz szét a társaságon, de nem elsősorban az arckifejezésük megvizsgálása miatt, hanem inkább azért, hogy megtudja, kinek van sérülése. Akin talál, ahhoz odasétál, hogy gyógyítói képességeit alkalmazza, fontossági sorrendben előrébb rakva azokat, akiknek mélyebb a sebesülésük. Jó esetben a félholtak közt is – már ha vannak ilyenek – akadnak olyanok, akiket képes visszarántani a teljes életbe, még ha el is tart egy jó darabig, mire mágiája megteszi a kellő hatását, felgyorsítva a sebek gyógyulását, adott esetben néhány személyt megmentve a lassú, elvérzés általi haláltól. Az eddig ellenségként kezelt katonákkal sem kivételez, ha az élők közül valakin talál sebesülést, ahhoz odamegy, hogy ugyanúgy ellássa, mint a többieket, az esetleges csodálkozó tekintetekről tudomást sem véve.

Ha azt hittem, hogy itt már csak a megkönnyebbülés jöhet, mert nyitva áll az út az erdő és ezzel a menekülés felé, akkor nagyot tévedtem. Bár úgy néz ki, hogy mindenki valamilyen szinten megzavarodott, azért azzal tisztában voltam, hogy Aria bátyja az ajtóban arra vár, hogy lelépjünk, így mikor Lash megjelent mellettem egy perc habozás nélkül a hátsó ajtó felé toltam, remélve, hogy végre leléphetünk ebből a bolondok házából. DE NEM!
Az a lökött helyi lány, aki eddig egy nyúl bátorságával húzta meg magát a legkisebb sarokban, hirtelen megtáltosodott és egy diadalittas sikkantással az ajtóban álló testvére nyakába ugrott, aki nem is várt tovább, kapta magát és elvágtatott az egyik nagy fa irányába, ahol aztán annak rendje és módja szerint el is tüntek.
Hát ez igazán remek! Az akik miatt az egész slamasztikába belemásztunk csapot-papot itt hagyva felszívódtak!
Értetlenül néztem Lash-ra, akinek az arcára volt írva mit gondol erről, így meg sem kellett kérdeznem, bár úgy látom ő nem bírja tovább és szavakba is önti érzéseit.
- Nem követjük őket, nem lenne semmi értelme, kivéve, ha elől rosszul állna a helyzet, de ahogy hallom a csata véget ért és valami csoda folytán mi győztünk. - intek az első ajtó felé, ahol már a többiek kimentek. - De nem felejtsd el szerelmem, hogy itt nem csak te voltál az "áldozat", mindannyin beleestünk ebbe. - szorítottam meg a kezét, jelezve, hogy az az időszak, amikor egymagának kellett szembenéznie ezekkel, már rég elmúlt.
Azonban továbbra is érzem a feszültségét, a robbanásra kész állapotát, amiben én is bűnösnek érzem magam, hiszen én rángattam bele ebbe az egészbe és mióta csak a sziget közelbe értünk egyik baj követte a másikat és most éppen csak megúsztuk, hogy lemészároljanak minket vagy cseppet sem kecsegtető fogságba essünk.
Meglepődöm, amikor kint nem csak a többieket, hanem Aesma-t is meglátom, bár tény, hogy annak örülök - még ha nem is mutatom, - hogy életben látom. Úgy néz ki, tőlünk senki sem sérült meg komolyabban, ami nem mondható el az ellenségről.
Sok test hever mozdulatlan a földön, az ajtó előtt, egy döglött ló alatt, még többen nyögdécselnek sérülten, de a legfontosabb, hogy senki nem akar velünk már harcolni.
Az egyik kapucnis épp akkor szabadul meg a köpenyétől és kiderül, hogy nem is elfekről, hanem valami kis testű fickó, aki nem törpe és nem is kobold. Lash csodálkozó és kérdő tekintetére csak megvonom a vállam, nekem is új ez az egész.
Az alak láthatóan csak addig volt bátor, amíg egy páncélos sereg állt közte és köztünk között, most azonban könyörgőre fogja.
- Szerintem nem erre kíváncsi. - súgtam oda kedvesemnek, amikor szinte azonnal rávágta a számunkra legjobbnak tűnő választ, miközben a helyzet ellenére mosoly kúszott ezért az arcomra.
Aztán elengedem, mert érzem, hogy a megszólal benne a gyógyító és nem akadályoz meg, hogy teljesítse a dolgát. Ha valakinek meg gondja van, hogy jóindulata az ellenfeleinkre is kiterjed, akkor velem találja szembe magát. Ha kell én is segítek, pár könnyű sérültnél, hiszen jó páran várnak a sorukra.
Közben kíváncsian várom, hogy Elyon mire megy a gnómmal, akinek előtte már megsúgtam, hogy Aria lelépett a bátyjával.

Elyon Luven


Megfogom a fülénél ezt a kis.... anorexiás törpét? Fura faj már van, de persze, hogy nem a nyuszi lányok lettek azok... Szóval fogom a fülénél, és megyünk a többiekhez. Legalábbis én megyek, hogy ő mennyire ragaszkodik a füléhez, azt nem tudom. Vele majd kicsit később foglalkozunk, előbb tegyük rendbe a dolgokat.
Viritől hallom, hogy Aria pápá. Nem örülök.
Lasht látom, hogy gyógyítgat. Jól van. Mindenkit, nem baj, Aesmának hála náluk van több sérült.
-Azért ne maradjon náluk fegyver, és legyenek megkötözve, jó? Esetleg ha végeztél, nem akarsz sétálni egyet az erdőben, hátha előkerül Aria? Majd Aesma elkísér, múltkor is ő ment veled, és... nézek a kupac sérültre úgy tűnik, érti a dolgát.
Közben ahogy szétnézek, úgy érzem, mintha valami fontosat elfelejtettünk volna.
-Mi van a katapulttal? Ki jön velem az ügyben intézkedni?

A tehetetlen dühvel sokat nem tud kezdeni, legfeljebb szavakban megfogalmazni az okozóját. Párjának szavaira csupán bólogat egyetértőleg, és mikor vigasztaló mondandója is elhangzik, egy mélyet sóhajt, fejét a férfi mellkasára hajtva, tudva, hogy meg fogja találni a biztonságot és megnyugvást.
- Tudom... Tudom jól... Mindannyiunkat jól csőbe húztak – jelenik meg az arcán egy kesernyés mosoly, viszonozva a kézszorítást, érezve azt a sziklabiztos támogatást, amibe kapaszkodhat, ha egy pillanatra is elgyengülne vagy meginogna.
A többiekhez visszaérve a morcossága nem múlik el, köszönhetően a körülményeknek, amik miatt egyáltalán nem elégedett – bár főleg talán az eddigi tehetetlensége az, amitől ezt érzékeli. Mindenesetre nem kerüli el figyelmét a holtak tengere, amitől keserűvé válik a szájíze és az ábrázata egyaránt, ugyanakkor szándékában áll menteni azt, ami menthető. Vajon el lehetett volna kerülni ezt, ha megpróbálnak azonnal inkább kommunikálni? Csak annyira ellenségesen léptek fel, hogy bizonyára senki fejében sem fordult meg a dolog – és visszagondolva az egyik lovas szavaiból ítélve nem is jártak volna sikerrel.
Mikor párja javítólag suttog, kedvetlen daccal megvonja a vállát.
- Az igényeinken úgyse változtat – válaszol ugyanolyan halkan. – Kérdezhetnék arról, hogy minek vannak itt, de Aria elmondásai alapján a lázadók miatt... Pénzzel meg nem kerülnénk előbbre a hazajutásban. Jónak indult ez az egész, de a kelleténél többet kockáztattunk pár nap alatt – sóhajtja. – És még csak diplomáciai egyezkedésekre se nyitottak – emlékszik vissza az őket üdvözlő tűzgolyókra és viharra. – Ennek ellenére nem fogok elzárkózni, ha még egyszer lehetőség nyílik, hogy eljöjjünk ide – mosolyog rá halványan Viridielre. – Tudnék tanulni és szeretnék is, de addig ez képtelenség, amíg ilyen zavarosak itt a körülmények. De megyek, mentem, ami menthető – nyom egy puszit a férfi arcára némileg jobb kedvre derülten, nagy valószínűséggel azért, mert kicsit elmerülhet abban, amihez ért és amit szívesen tesz: a gyógyítás. Először értelemszerűen azokhoz megy, akik félig már kimúlóban vannak, de az ő mágikus képességeivel menthetőek, mikor Elyon kérdésekbe burkolt parancsokat kezd osztogatni. Nem mintha annyira tartana attól, hogy innentől az elbukott katonák fegyvert rántanának, de legyen. Ránéz néhány körülötte lévőre, lehetőség szerint inkább lázadók vagy falubeliek után kutatva, hogy a kötelet és a királyiak fegyvereinek elrakását biztosítsák ők, mégiscsak az itteniek ismerik a helyet és a saját rendszerüket, mit hova raknak és mit tudnak biztosítani. Ám ha kötél nincs, akkor meg még mindig ott vannak a növények, amik egy darabig nem fognak behódolni az ellenséges katonák akaratának, ha tőle függ.
- Akarni nem akarok, mert azonnal találkozna a tenyeremmel az arca, de más választásom sincs igazán – néz rá Elyonra kedvetlenül, félbehagyva egy kicsit a gyógyítást. – Kísérőhöz nem ragaszkodom, persze ez tőle függ, mennyire szeretne jönni. Ha inkább pihenne, akkor megértem – pillant Aesmára egy barátságos mosollyal, majd visszafordul a gyógyítandó tagok felé, és mielőtt folytatná teendőinek elvégzését, újabb kérdések hangzanak el. Viridielre néz, tekintetével finoman noszogatva, hogy menjen csak Elyonnal a katapulthoz, a növények meg már valószínűleg segíteni fogják őt az állatokkal együtt, így férjével járnák meg leggyorsabban az utat. Félrevezetni meg így nem fogják tudni őket, ha esetleg a katonák újabb csapdába akarnák csalogatni a csapatukat vagy annak egy részét.
Egy darabig biztosan el fog tartani a gyógyítgatás, főleg a halálközeliek állapotának stabilizálása, hogy megmaradjanak, de minden tőle telhetőt megteszi. A képességhasználat sokadik intenzív körénél már gyöngyözni kezd homlokán az izzadtság, de azt pár alkarrántással le is törli, elhivatottan zárva össze a sebesüléseket – persze a csípő, alkoholos fertőtlenítés után, nehogy utólag kialakuljon valami rondaság, amivel aztán végképp nem lehetne semmit se kezdeni.
Ha hellyel-közzel mindenkit sikeresen ellátott és az életben maradtak biztosan életben maradnak, elégedetten tápászkodik fel, nagyot nyújtózva szusszanva egy hatalmasat. Előkotorja az általa elhozott zsákból a kis elemózsiát, amit csomagoltak nekik - és ő bölcsen elvette -, eszegetni kezdi azt. Most, hogy a görcs eltűnt a gyomrából, na meg ennyi energiája elment arra, hogy mindenkit helyrepofozzon, igazán megéhezett és igazán megérdemli. Még újabb pillantást vet Aesmára, hogy jön-e végül körbenézni az erdőben, hátha megtalálják Ariát, és a sötételf lány válaszától függően megy egyedül vagy az éjtünde társaságában.

Ahogyan vége ennek az egésznek fegyveremre támaszkodva lélegzek fel, ez ahelyzett picit több energiámat emésztette fel mind én akartam volna. Bár vége a csatának én magam nem hagynék menekülni senkit, s ezzel ahogy elnéztem a csapat tagjait egyedül is vagyok, ettől függetlenül a gyógyító mágia használata ellen szóba is öntöm gondolataimat.
-Meg értem hogy gyógyítóként segíteni akar rajtuk, de ismeretlen ellenféllel néztük szembe és nem szeretne szerintem már senki nagyobb bajba csöppeni, így ha meg kérhetem csak a legsúlyosabb sérültekkel foglalkozzon, a többiket meg majd ellátjuk miután sikerült is valamit elérnük a parancsnokukkal való egyezkedés során.
Bár nem vagyok az ő csapatuk tagja és ha valamelyikük minimális figyelmet is szentelet a mágiámnak akkor most még bajban is lehetek, de ez jelenleg hidegen hagy, a tényen nem változtatt semmi hogy jelenleg csak azért van nálunk a tárgyalás lehetősége mert az embereik szinte már fél lábbal a másvilágon vannak, s azon érzés hogy szívesen rugnám az itt lévő felüket is át egyelőre meg marad magamnak. Majd csak a katapultok jutnak eszembe, aminek gondolatára el is fintorodom és fel is tekintek az égre hátha még nem késő és lesz is esélyem meg közelíteni. És ekkor szólal meg a kék elf aki ennek a érdekes kis csapatnak a vezetője.
-Ha más nem is, én magávval tartok, jobban szeretném magam is látni ahogy a katapultok használhatatlanná vállnak ilyen vagy olyan módon.
Közlöm a kétes szándékokat sejtető mondatom ahogyan mágiámra koncentrálva igyekszek egy élőholt paripát idézni magamnak ha már úgy is akad egy felhasználható tettem itt a környéken. Majd arra felülve várom hogy elinduljon a kék elf s majd lassú tempóba követem őt.


Frederick



Hol vagyok? Mi történt? Kérdezem magamtól ahogyan lassan de biztosan újra magamhoz térek, talán elájultam volna? Tettem fel magaban a kérdést de semmi választ nem tudok adni erre így én is az útolsó között hagyom el a házat, majd csak viridielre tekintek aki épp egy könnyebb sérültet próbál ellátni s csak az ismeretlen sötét elf szavait hallom miként ellenzi ezt.
-Ellenezheti ahogy akarja hölgyem, de ismerve mind Viridiel urat és Lashreal kissasszonyt nem fognak magára hallgatni.
Közöltem azt amire már mérget is mernék venni szinten merek állítani. Akárhogy is én is közelebb lépek majd Viridiel mellé térdelve teszem fel neki a kérdésem.
-Tudok valahogy segíteni?
Ha elhajt akkor jobb hiány én elvonullok az egyik házhoz lustálkodni annak árnyékában miközben egyik szememmel az ellenség elméleti tartózkodási helyét figyelem hát ha valami katasztrófális közeledne felénk.

Az idegen self nőre kapom a tekintetem, az arcomról könnyen leolvasható az, hogy jelen pillanatban egyáltalán nem vagyok a helyzet magaslatán és fogalmam sincs mi történik körülöttem. Nem elég, hogy nem tudom, ki ő, milyen szándékai vannak, hol vannak a többiek, még az ellenség is kezd magához térni, velem együtt. A kezdetleges adrenalin kezd elhagyni, ezzel együtt pedig a sérüléseimmel okozott fájdalom is egyre jobban terjed szét a végtagjaimban és a fejemben, amit valószínűleg a lóról való leugráskor üthettem be.
Emiatt sem viselem túl jól a vezető sikítozását, az éles hangja szinte dárdaként hasít át. Akaratlanul tapasztom a füleimre a kezem, összeszűkítve a szemeimet, amit már csak a mozgolódás hatására nyitok ki újra. Szürreális látvány, ahogyan a megmaradt katonák a romok alól előkúszva könyörögnek.
- É-én... - A meglepettségtől hátrahőkölök, védekezően felemelve a kezeimet, miközben a megfelelő szavakat keresem.
Valójában nem akarok beszélni velük, nem akarom, hogy beszéljenek. Azt akarom, hogy mind halott legyen, hogy gyorsan távozzanak, mindenféle szenvedés nélkül. Nem akarom viselni a tetteim következményét.
Ekkortájt csatlakozik Lashrael és Viridiel, az előbbi pedig, azonnal hozzá lát a sérültek gyógyításához. Kissé örülök a ténynek, hogy visszahozza őket a köztes állapotból. Azonnal kapok az alkalmon és hang nélkül hátrálok ki a helyzetből, keresve a legközelebbi személy jelenlétének menedékét.
Elyon mondataira viszont felkapom a fejem.
- ,,Előkerül Aria"?...  Ezt hogy érted? - Tanácstalanul fordulok a mondat gazdájához, enyhe kétségbeeséssel. Csak remélem, hogy jól van és még él, biztosan ijesztő lehetett számára a helyzet, ha még előtte sosem tapasztalt ilyet. Szegény, csak a testvérét akarta vissza kapni. - Elrabolták? Vagy nincs meg?... - Ijedten nézek körbe a többiek között, ugyanakkor egyszer sem találkozok aggódó tekintettel. Mintha senki sem bánná azt, hogy most nincs itt.
Ebben a pillanatban támasztja még inkább alá Lashrael fenyegető megszólalása. Zavar ez a tudatlanság, arról nem is beszélve, hogy én vagyok az egyetlen, aki nincs tisztában a dolgokkal. Ennyire keményen vertem be a fejem?
- Szívesen segítek. - Engedek meg felé egy kedves mosolyt. Jobbnak látom inkább első kézből megtudni azt, hogy végül mi lett a végkimenetel.  Ha Elyon esélyt lát arra, hogy megtaláljuk az erdőben, az biztosan ezt jelenti, hogy él, tehát a legrosszabbtól nem kell tartani.

Mesélői

A parancsnokuk egy kicsit fél attól amit kapni fog majd a királytól, de jelen pillanatban jobban zavarja mindaz a dolog, ami az ő testi épségét erősen megrongálhatja, így bár kicsit óckodik a dologtól, de Elyont és Dreyndrát elkíséri a katapultokhoz, miközben Lash, Viri és Fred gyógyítanak.
Persze az előbbi csapatnak jó egy negyed órát igénybe vesz, hogy mindenkit rendbe tegyenek, vagy legalábbis olyan állapotba, hogy ne halljanak meg ott helyben, így erre az időre a figyelem a másik csapatocska felé terelődik.
Mindenféle ellenállás nélkül sétál elől a gnóm vezetve a párost a falutól kifelé az azt övező erdőbe úgy párszáz méterig, ahol szépen lassan de biztosan egy tisztás felé közeledtek. Mindketten jól láthatjátok, hogy a tisztáson 5 nagy katapult áll azon a kicsi dombon ami tulajdonképpen az egész helyet adja. Az ostromfegyverek robosztusak. Az azokat körüllengő rabszolgák tekintete azonnal felétek fordul amikor a sereg híján veletek tér vissza a vezetőjük, egy kicsit feszéjezett tekintetet láthattok rajtuk, amikor közelebb merészkedtek a fegyverekhez.
Innen a ti döntésetek mit tennétek a gépekkel.
-Itt vannak a katapultok, jó kis gépek ezek, sok mindent kibírtak már... Kár lenne ha elpusztulnának. Ha esetleg érdekli önöket a tábornok úr sátrát is megmutathatom, bár ő a harcban elhunyt.-ajánlja fel indokolatlanul lelkesen, majd ha kéritek elvezet a megnevezett vörös-sárga sátorhoz. Ami fura lehet nektek, hogy teljesen védtelen az egész sátor annak ellenére, hogy parancsnoki és az ebből fakadó hatalmas mérete miatt, pláne a benne lévő dolgok miatt indokolt lenne. A jó tíz méteres átmérőjű szövetépületbe belépve egy nagy ürességet láttok ott bent és középen egy asztalt, amin ha közelebb mentek a környék térképe látható, közvetlen alatta a kontinens egészé-é. Ezen túl ismeretlen írásokkal borított levelek kupaca van még legalul.
Ha szeretnétek

Eközben a faluban.

Nagyjából eltelik az említett negyed óra, ami közben mindenki szépen rendbe kerül a faluban. A gyógyító brigádnak a katonák rendkívül hálásak és ezernyi köszönet száll feléjük a levegőben, miközben pár eltévedt tekintet ami Aesmát célozzák egytől egyig gyűlölettel teliek. Talán emiatt a lány úgy dönt, hogy sétálni indul, ami közben az alig pár házból álló település megmaradt részét tudja bebarangolni, mely esetén egyik házból előlépő öreg úr fülig érő mosollyal ragadja meg a kezét és invitálja be egy teára.
Ellenben, ha az erdő felé venné az irányt, esetleg Aria után kezdene kutatni, akkor a pár bokron és visszafelé ballagó lázadókon kívül mást nem talál. Hogy honnan is lehet biztos benne, hogy lázadók? Mindük nagyjából ugyanazt a kérdést teszik fel: -A faluban mi történt? A királyiak elestek ugye?
Ha Lash-el közösen indultok el, akkor innentől van a kettőtök része, ha Aesma egyedül mennél, akkor Lash később tud követni.
Majd úgy a negyed óra idő vége felé egy ismerős fényt tekint meg az egyik fán. Ha belépsz rajta, akkor a már ismerős fakunyhóban találod magadat Ariával vélhetően a bátyjával és még egy személlyel akit biztosan felismersz. Octavius is ott van amin talán egy kicsit meg is lepődhetsz.
-Hála a jó égnek minden rendben van veled. Ez a kis zöldhajú lányka elég szépen a frászt hozta ránk a táborban. Kérlek vezessetek el minket a faluba és útközben meséljétek el mi történt.-így ha elindultok vissza faluba a Nagyfőnökkel, akkor szépen be tudtok neki számolni a fejleményekről. Vélhetően a másik csapat is a sok talált dologgal együtt visszaindult oda, ellenben ha nem így lenne, akkor a katapultoknál biztosan találkoztok, amit Aria bátyja Leopold készséges mutat meg nektek is.
A megbeszélés
Ezután ha a nagy találkozás meg volt a maradék túlélőkkel és a csapat vezetőjével, akkor a parancsnoki sátorba invitálnak mindenkit arra, hogy megbeszéljék mi legyen a továbbiakban.
-Nos a vörös kishölgy említette, hogy hajókat kérnek a békéért cserébe, azt sajnos a táv miatt nem tudok ajánlani és elintézni sem, de a nem messzi városban vannak ácsok akik segítenek építeni újakat. Mit szeretnének még?-térnek a lényegre a formalitásos bemutatkozás után. Octavius erre kihúzza magát és az asztalra csapja a két kezét:
-Nos a hajókon túl követeljük, hogy a károk miatt az ittlévő birtokokat kapjuk meg, egyben a hőseink által elfoglalt faluval és a környező erdőkkel.-mondta neki erélyesen és dühösen, mire a gnóm meglepődik és hátrébb lép.
-De... de ez olyan sok....-nyögi ki nagy nehezen.
Mivel nektek is van beleszólásotok a dologba, így ezután Octavius kiváncsian néz rátok, hogy mit szóltok az egészhez.

Információk

Van pár dolog mindenkinek amire tud reagálni, így azt hiszem ennyi egyszerre elég lesz.
Ha szeretnétek, akkor Skypeon lehet kisebb egyeztetéseket csinálni több témában is:
a szolgákkal lehet beszélgetni, a gnómmal szintén, illetve akiket érint: A falufőnökkel vagy a lázadó katonákkal és Ariával a találkozáskor, továbbá Octavius is áll rendelkezésetekre.

Elyon Luven


Lashrael kijelentésén nagyon meglepődök. Nem ilyen pofozkodósnak ismertem meg.
-Nyugalom, nagylány. Nem akarjuk elijeszteni, hogy soha többet ne lássuk Ariát. Nem tudom mit kellene mondanom neki, úgyhogy csak a vállára teszem a kezem, mielőtt tovább mennék. Meg azt sem igazán tudom, hogy mi történt. De valamiért biztos vagyok benne, hogy látni fogjuk még a lányt.

Nem sok önként jelentkező van katapultnézőre, csak az ismeretlen self nő jön velem, és nem is titkolja a szándékát, hogy meg akarja semmisíteni a katapultokat. Egy hideg pillantást vetek rá, miközben a félresikerült anorexiás féltörpe odavezet minket. Öt katapult is van itt, meg egy rakat rabszolga, de a sereg valamiért hiányzik. Nehezen hiszem, hogy az volt az egész hadseregük, amit láttunk, öt katapult mellé több katona jár, ráadásul a tábort is teljesen őrizetlenül hagyták. Csapda szagot érzek...
Szerintem is kár lenne értük, majd szétlőjük velük az erősítést, ha megjönnek. Felelem a kisembernek. -Ti egyébként mik vagytok? Ilyeneket még nem láttam. Kérdezem, amikor a rabszolgákat is megnézem kicsit közelebbről, akik közt vannak elfek, és selfek is. Biztosan rabszolgák? Én nem vagyok benne biztos... Nem szokás a sajátjaikat rabszolgának tartani, és ez megmagyarázná, hogy miért nem találjuk a többi katonát, miért tűnik őrizetlennek a tábor. De nézzük csak meg a főnök sátrát. Óvatosan lépek be, kezemben a lándzsámmal, bár azt nem szűkebb helyekre, ajtókba tervezték, de legalább nem is kell használnom. Egy nagy csomó papírt találok, de még kéne tanulni olvasni... itteni írást is. Ami viszont nagyon hasznos, és jól fog jönni, az a térképek, amit miután megnéztem, gyorsan el is rakok. A többi papírral is kéne kezdeni valamit, úgy értem jó lenne felolvastatni valaki megbízhatóval. Na, vigyünk vissza mindent a faluba! A rabszolgákat egyenlőre nem engedném el, lehet hogy ők is ellenség alapon. Kilépek a sátorból, és tapsolok kettőt figyelemfelkeltés céljából, majd hangosan kezdek el beszélni.
-Rendben, szóval egyenlőre vigyük a katapultokat be a faluba, én kérnék két önként jelentkezőt, aki innen a papírok cipelésében szeretne segíteni. A továbbiakat majd ott fogjuk eldönteni. Valakinek kifogása ez ellen? Remélem nincs...

A táborba visszaérve látom, hogy előkerült Aria is, aminek igen csak örülök. Tarthat majd egy jó kis mesedélutánt. Majd később még arra is megkérem, hogy tanítson meg olvasni. Most viszont jelentenem kellene az idő közben előkerült Octaviusnak, megosztom vele a teljesen őrizetlenül hagyott táborral kapcsolatos aggodalmaimat is, és megmutatom a térképeket.
Aztán ahogy "tárgyalás"ra kerül a sor, én is a kisemberhez szólok:
-Sok? Úgy gondolod nem ér ennyit az életed? Nézek rá szúrós szemekkel. Csapjunk hozzá még némi termőföldet is, senki sem szeret éhezni. Vagy... lehet hogy meg kéne kockáztatni, hogy egy rabszolgát küldünk a királynak, hogy jöjjön ide, ha nem tetszik neki, hogy a miénknek mondjuk ezeket. Nem tartom magam túl jó tárgyalónak, de az biztos, hogy jelenleg elég egyoldalúan is megtehetjük ezt. Ezen kívül nem tudom, hogy mit is kéne tenni. Az országuk többi részén továbbra is ezek a rossz állapotok uralkodnának, ami nekem nem tetszik. Egy ilyen király nem király. Lehet, hogy nem is kellene vele békét kötnünk. Másrészt, én szívesen befogadnám ide a környező területekrő érkező menekülteket is, de akkor végképp kevés lenne az élelem. Áhhh! De bonyolult a politika.

Mivel túlzottan nem értek a gyógyításhoz, a fertőtlenítésen kívül, nem ajánlom fel a segítségemet. Nem mintha egyébként is lenne kedvem az ellenség közelébe menni, azok után, hogy majdnem hideg vérrel mészároltak le mindenkit, ha mi nem tesszük meg előbb.
A gyűlölettel teli pillantásukat is megmagyarázza, ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy meg is érdemlem! Had ne emlékeztessem őket a kedves vendégszeretetükről, arról, hogy előttünk már egy flottát a hullámsírba vittek, megtámadtak, valamint nem nyitottak a békés megoldásra. Ha akkor úgy döntenek, hogy meghallgatnak minket, eszembe se jutott volna az, hogy agresszívan lépjek fel. Arról nem is beszélve, hogy még így is a lehető legkegyesebb és leggyorsabb halált választottam nekik.
Tehát meg se próbáljanak megint engem beállítani a csúnya gonosz selfnek, aki ártatlanokat öl szórakozásból!
Bár hangosan nem említettem meg a ,,Dögöljetek meg" mondatot, a gyógyítóra való tekintettel, azért a gondolatot hamar követte a jobb kezem mozdulata, amikor magasba emeltem a középső ujjam, ezzel kifejezve a nemtetszésem.
- Teszek egy kört, később visszatérek, ha befejeztétek. - Nem szántam lerázásnak, sem pedig visszavonulásnak, amikor eltűntem a házak falai között. Inkább egyfajta póráz, amivel visszatarthatom magam attól, hogy behúzzak egyet annak, akinek a legmegvetőbb pillantásai voltak. Mégis milyen kellemetlen lenne, ha Lashraelnek duplán kellene dolgoznia?... Egyébként is, csak felesleges súly vagyok jelenleg, aki falat támasztva üti el az időt. Így, hogy sétálok, legalább úgy érzem magam, mint aki csinál is valamit.
Lassan lépdelve haladok előre, tudva, hogy nem számol túl sok házat a település. Sajnos az időt is ilyen nehezen tudom elütni, jobb híján pedig vagy az út porában lévő kavicsokat rúgom fel, vagy pedig csendesen fütyülök egy gyerekdalt, teljesen elmélyülve a saját világomban. Épp ezért lep meg a házak közül kilépő öregember, az érintésénél pedig teljesen lerökönyödök.  Ritkán érintenek meg ennyire kedvesen, az invitálására viszont megrázom a fejem. Nem fogadom el az idegenek italait, annyira nem tudom háttérbe szorítani a félelmeim, hogy elfogadhassam. Azonban szívesen ülök le a ház előtti lépcsőre beszélni, ha már jobb dolgom nem akad és csak akkor távozok, amikor már biztosra megyek abban, hogy Viridiel és Lashrael befejezték a katonák gyógyítását.
Ezután csatlakozok hozzá Aria keresésében, pár perc kínos csönd után viszont képtelen vagyok megállni azt, hogy ne kérdezzek róla, még akkor is, ha látom, hogy nincs a legjobb állapotban a témával kapcsolatban.
- Mi történt a kunyhóban?... - Egy óvatos kérdést teszek fel, igyekezve nem tolakodónak lenni. - Mindenki olyan furcsán viselkedik... Valami baj volt?
Elég időt hagyok a válaszra, de ha az mégsem érkezik, akkor sem csinálok belőle nagy ügyet és mindenféle sértődés nélkül hagyom annyiban, tudatosítva a határokat.
Akárhányszor járok erre, képtelen vagyok bármit is megjegyezni, nekem minden levél és növény ugyanolyan. Az egyetlen elkülönülő rész az a halványan pislákoló fa, amivel még az érkezéssünkör találkoztunk, Aria elmenekülését követően.
Ha belépjünk a fénybe, az ismerős hely jelenik, meg, kevésbé ismeretlen személyekkel. Ariát és a bátyját azonnal felismerem, de a kapitány ittlétét nem tudom hová tenni. Vajon azért van itt, mert a lány a segítségét kérte? Valószínűleg, vagyis a szavaiból ítélve erre gondolok.
A faluban történtekről nem tudok sokat, az én szemszögemet kivéve, így miután Lashrael elmagyarázta a házban történteket, csatlakozok hozzá.
- Az erdőben találkoztam először az ellenséges katonákkal és azzal a furcsa, páncélból épített valamivel. - Elfintorodom a puszta gondolatára is, ahogyan újból eszembe jut a kétségbeesés, amit akkor tapasztaltam. Persze ezt követően azt is tudomásul veszem, hogy ez az infó minden, csak sokatmondó, vagy hasznos nem volt egy idegen fülnek. - Leginkább egy teknős páncéljához hasonlított és masszív volt, akárcsak egy tobzos-hiéna borítása. Sajnos csak a faluban, az utolsó pillanatban tudtam bevetni, de azt sem a legtisztább módon. - Az utolsó mondatot már valamivel halkabban fűzöm hozzá, igyekezve nem az orrára kötni azt a sok vért és szenvedést, ami a kezeimen szárad. - Ugyanakkor máshogy nem tudtam volna megtörni az alakzatot.
Teszem hozzá védekezően, hiszen végül is nekem sem szórakoztató kioltani valaki életét, mielőtt bárki azt hinné. Pont úgy, mint azok az elítélő pillantású katonák, akik nem sokkal azelőtt megtörten könyörögtek az életükért, a lábam előtt.

Miközben a tárgyalás folyik én csendben húzódok meg valahol, egyértelműen jelezve, hogy nem igazán izgat. Nem vagyok híres tárgyalási képességeimről, így azt nem is csillogtatnám. Arról nem is beszélve, hogy nekem nincsenek nagyra törő álmaim, vagy vágyaim, sem otthonom, vagy barátaim, akikért vissza kellene jutnom Neminrába. Jó minden úgy, ahogy van, a végkimenetel, akkor is ugyanaz marad.

Ösztönösen csapná el Elyon vállán pihenő tenyerét, nem kifejezetten szeretve mások érintését, végül megállja a mozdulatot és inkább csak karba teszi a kezeit, ha már néhány izma megrándult emiatt. Ellenszenvesen húzza össze a szemeit, miközben maga mellett a földet bogarássza, mert hát nem a kékelfre dühös, hanem Ariára, hogy csapot-papot hátrahagyott, még őket is, ezzel erőteljesen azt mutatva, felőle akár meg is halhattak volna itt. Frusztrált a szituáció miatt, nem beszélve a lány gyávaságáról, ami kiábrándította őt a kezdetekhez képest.
- Persze, ha egyáltalán valaha visszajön és nem ment el a testvérével a naplementébe... – forgatja meg végül a szemeit morgósan, azzal a gyógyítandó felek felé fordul, ha a félvér is elengedi. Még egy bólintást megenged Aesma felé, aztán varázserejének használata során az első izzadtságcsepp sem kezd el gyöngyöződni a homlokán, mikor a sötételf hadvezér javaslatokat kezd el osztogatni, és erre vesz egy mély levegőt, mielőtt felelne rá, legyűrve azt a fajta ellenszenvet az irányába, ami a királyuk elrablása miatt alakult ki benne. Vagy inkább amiatt, hogy ezen tettének köszönhetően párjának vállalnia kellett azt az öngyilkos küldetést, ami sikertelensége esetében fogalma se lett volna, mihez kezd magával. Arra azonban megforgatja a szemeit, hogy megérti gyógyítói hozzáállását...
- Azt látok el, akit akarok – veti oda. – Nem magadból és a fajtád alapbeállítottságából kell kiindulni, hogy még az utolsó pillanatban is az áruláson tűnődjenek. Úgy néznek ki, mint akik akarnának tovább harcolni? – int a sebesültek és legyőzöttek felé. – Ha van bennük tisztesség és becsület, nem lesz baj, megkötözve főleg nem, ha nincs bennük, az első pillanatban nézhetnek szembe Természet Anyával – magyarázza határozottan, visszafordulva az előtte heverő súlyosan sérült felé, folytatva mágiájának alkalmazását, majd mikor Frederick segítő szándékkal térdel le Viridiel mellé, érdeklődve tőle, egyik kezével a táskájába nyúl, míg másikkal folytatja a képességhasználatot és dühösen veszi tudomásul, hogy a hajón volt a felszerelésének nagy része, ezzel együtt a tiszta textilek is. Kikötés miatt nem számított rá, hogy kelleni fog, hát csúfosan nagyot tévedett... Vissza is vezeti a kezét a nyílt, vérző seb felé, és hagyja, hogy párja intézze el a férfival a beszélgetést, ha már elsősorban férjét kérdezte.
A teendői intézése közben szinte fel se tűnik neki az, Elyon és a sötételf hadvezér elindulnak a megmaradt vezetővel
A bukott csapat tagjainak háláját egy barátságos és széles mosollyal fogadja, folytatva a következővel, ám mikor észreveszi, Aesmára hogy néznek, párat tapsolva hívja fel magára a figyelmet.
- Na-na! Ne feledjük, kik voltak azok, akik ellenségesen léptek fel velünk szemben és rákényszerítettek minket az ilyen módú védekezésre! – teszi csípőre a kezét kissé talán túlságosan is főnökösködőn egy gyógyítóhoz mérten; bizonyára az anyjától örökölte ezt, amit egy halvány mosollyal nyugtáz. Eszébe jut ugyanakkor egy pillanatra, hogy még akár a két ellenséges csapat közé is rohanhatott volna, és bár egyszer ezt megtette, akkor nem céltalan volt, nincstelen és szürke. Most meg... Most meg már talán nemsokára családanya lehet.
Aesma felszólalására némi meglepettséggel fordul felé, azzal bólint egyet.
- Rendben, itt megvárlak – mosolyog rá halványan, visszatérve a kevésbé súlyos sebesültek felé. Talán egy fertályóra is beletelik, mire a halálos veszélyben lévők állapotát sikerül stabilizálnia, másokat az elvérzéstől mentve meg, persze törött bordára és csontokra csak a szokásos növényes-diétás gyógyítói megoldásokat tudja javasolni, hacsak nem nyílt csonttörésről van szó. A csapat ellátását követően letelepszik, ugyanis Aesma egyelőre még nincs jelen, így jólesőn használja ki a fennálló perceket a sűrű, magasfokú és tartós képességhasználat után. Ha esetleg Viridiel is letelepszik valahova a környékére, akkor közelebb húzdódva hozzá szó nélkül fekszik az ölébe, kiöltve a nyelvét vigyorogva rá.
- Hát ezt is túléltük... – motyogja aztán. – Remélem, hajónk is lesz és haza is jutunk időben, nem akarok lemaradni a tündérfátylakról... – sóhajtja csendesen, tudva, hogy egy újabb hónap az út, és behunyt szemekkel szuszogva pihen aztán egészen addig, míg Aesma közeledő lépteire nem lesz figyelmes. Fáradtan odafordítja a pillantását, és felülve megdörzsöli a szemeit, nem csodálkozva, ha pár pillanatra elbóbiskolt volna az elmúlt nap zsúfolt teendőinek köszönhetően. Feltápászkodva a helyéről leporolja magát, majd Viridielre néz még.
- Körbenézünk akkor Aria után – mondja, azzal, ha a jelenlévők közül senkinek nincs kifogása, még ad egy puszit férjének arcára, azzal az éjtündével együtt megindul az erdő irányába, igyekezve minden fűvel-fával-állattal felvenni a kapcsolatot, hogy mutassanak neki valamiféle irányt, hátha megjelentek valahol a környéken. Míg így igyekszik Aria és testvérének nyomára bukkanni, folyamatosan szólítva a természetet és annak tanácsait kérve, a koncentrációjából Aesma kérdése rángatja vissza. Kissé elhúzza a száját, amint felfogja érdeklődésének tárgyát, aztán egy nehéz sóhajtást ereszt el.
- Annyi történt, hogy Ariát nem lehetett észhez téríteni minden szó, biztatás és testvérének említése érdekében, és mikor meglátta az épület hátsó kijáratában a fivérét, a karjaiba rohant és úgy tűntek el a helyszínről, mintha mit sem számítana, élünk-e vagy halunk – teszi karba elégedetlenül a kezeit. – A köszönet ugyanúgy hiányzott – mert hát elsősorban miattuk jöttünk ebbe a faluba -, és Leopold ígéretének teljesítése is hagy maga után bőven kívánnivalót – vonja meg a vállát, ezt már mellékesen téve hozzá kellően morcosan ahhoz, hogy sértésnek érzékeltesse ezen tetteket, de nem annyira, hogy a másikat megbántsa a hangsúlyával. Kis kóborlással az erdőben aztán megpillantják a távolban az egyik fán a különös fényt, mire elnyom egy fintort.
- Csoda... Remélem, jó indokuk lesz – morgolódik, a belépésüket követően meg nem sajnálja a visszafogott, de ellenséges pillantást Leopold és Aria irányába, bár ezt talán nem veszik észre, annyira erőteljesen csillog szemeiben a számonkérés. Ez még akkor sem szűnik meg, mikor Octavianusra téved a tekintete, kinek jelenléte igazán különös, de nem zökkenti ki őt a szigorú anya vagy éppen bosszankodó és idegesítő elf asszony szerepéből.
- Előbb magyarázatot követelek attól a kettőtől, hova rohantak olyan sietősen, mert ami nekem lejött, az az, hogy meg is halhattunk volna – mutat Ariára és testvérére, félretéve azt a berögzült gondolatot, hogy nem éppen illendő másokra mutogatni. Nem is teszi sokáig, ismét ellenszenves karba tett kezekkel várja, és nagyon ajánlja nekik, hogy jó indokkal rukkoljanak elő, bár jelenlegi állapotában nem kifejetten mutat hajlandóságot az elfogadásra. Valószínűleg nem lesz lenyűgözve, bármivel is rukkoljanak elő, de nem tartja fel tovább a csapatot, ahol Aria kirakja őket, ott távozik a többiekkel együtt. Még az éjtündére tekint, hogy ki kezdje a beszámolót, ám úgy tűnik, a nő átadja neki a szót.
- A faluba gondtalanul megérkeztünk, benyutogattunk egy házba óvatosan, aztán Aria... – pillant az emlegetettre élesen. - ... egy szempillantás alatt eltűnve nyitott be egy olyanba, ahol tartózkodtak is, és ha nem csukja rájuk, akkor valószínűleg kardélre hányják. Kitámasztottam azt az ajtót, amit aztán rám robbantottak, utána majdnem engem is megöltek a lázadók tagjai, mígnem a sötételf katona leintette őket, aztán megjelent a páncélokkal körülölelt sereg, a mágiasemlegesítő por, jött a káosz, mi pedig a házba kényszerültünk, mert értelmetlen lett volna nekirohanni és felnyársalódni a lándzsákra. A házban némi vitával sikerült eldönteni, hogy a hátsó kijáraton távozunk, de valaki nem sok hajlandóságot mutatott a pánik legyűrésére és másvalaki meg az ígéretének teljesítésében hagyott kívánnivalót... Ennyi – magyarázza szinte levegővétel nélkül és hadarva, erősen utalgatva és éreztetve továbbra is, hogy nincs kibékülve a helyzettel annak ellenére sem, hogy életben maradtak. Nem ennek a kettőnek köszönhető úgyse, hogy még nem alulról szagolják az ibolyákat.
A társasághoz visszatérve azonnal megfogja Viridiel kezét, ha esetleg kérdezné, hol találták meg Ariát és testvérét, csendesen és tömören számolva be az erdőben lévő fényről és Aria otthonáról, ahonnan aztán visszajöttek. A sátorban ugyancsak párja mellett álldogál szorosan, és ahogy a hajókra terelődik szinte azonnal a szó, az apró teremtményt fürkészi, élesen fülelve, de nem igazán elragadtatva az ajánlattól.
- Hát ha hosszabb lenne ideirányítani egy hajót, azt hiszem, ez is megfelel – mondja, és bár nehezen, de beletörődve, hogy még egy darabig maradniuk kell ezen a területen, mielőtt elindulnának vissza a biztonságos otthonba. A továbbiak azonban ahelyett, hogy elégedett bólogatást váltanának ki belőle, egyre mélyebb elképedésbe süllyed, eltátott szájjal hallgatva ezeket az abszurd, légből kapott követeléseket. Egy pillanatra párjára néz, hátha le tud olvasni valamit az arcáról, ami a véleményét tükrözhetné vagy sejtethetné, ám akármit is lásson rajta, muszáj beleszólnia, mert egyáltalán nem találja okos döntésnek és követelésnek ezt. Mégiscsak ők az idegenek, akiket pillanatok alatt le fongak igázni, ha a király törődik ennyire a földjeivel, ha más miatt nem, hát kapzsiságból. Elyon agresszív megnyilvánulása meg egyszerre lepi meg és egyszerre bizonyítja, hogy Octavius és a félvér beleestek egyfajta mohóságba és annak csapdájába.
- Bocsássanak meg, hogy nőként és gyógyítóként beleszólok – lép közelebb, ismerve, hogy nem sokat adnak az embereknél egy nő véleményére, egy gyógyítóéra meg minden más esetben sem, mert hát harchoz és diplomáciához úgyse ért... – De én veszélyesnek érzékelem ennyi mindennek a követelését, jóformán egy kis országot létrehozva egy olyan birodalom területén, amiről továbbra sem tudunk semmit. Egyértelműek az ellenséges szándékok, és biztos vagyok benne, hogy legközelebb nem egy olyan sereggel kell elszámolni, ami most elénk került, hanem másik három-néggyel. Arról ne is beszéljünk, hogy bizonyára a felszabadítottak között sem mindenki tapasztalt fegyverforgató, másrészről a faluban sem tűnt mindenki katonaalkatnak, és ha hajókkal mondjuk az ideérkezett társaság fele visszautazik, még annál is kevesebben leszünk, lesznek - ugyanis én haza kívánok menni - a követelt területek védelmére. Az meg a másik, hogy valószínűleg az uralkodónak nem fog számítani egy katonának az élete, így én nem fenyegetőznék ezzel, Elyon - tart egy rövid szünetet, körbenézve a társaságon. - Én inkább egy kikötő létrehozását javasolnám, ahol létrejöhet a két kontinens közt a kereskedelem, ami fegyverszüneti zónának számít, hiszen ez a kapcsolat és helyszín mindkét félnek előnyt jelenthet. Ebbe tartozzon bele az élelemellátás és az anyagok biztosítása, és örüljünk, hogyha ennyivel kárpótolnak minket és nem küldenek ránk öt páncélozott katonasereget több tucat íjásszal megerősítve.

Nagyjából kezdi mindenki felfogni a helyzetet és beleilleszkedni a győztes és vesztes szerepébe, így Elyon is megtalálja a hangját, mint csapatvezető és "jóváhagyja", amit Lash már szinte az első pillantást vetve a területre elkezdett: a gyógyítást, pár figyelmeztetést hozzátéve, mintha ezeknek a szerencsétleneknek még lenne erejük bármivel ellenállni.
Aztán még hozzá tesz egy javaslatot, amivel biztos vagyok benne, hogy jól felzaklatja kedvesemet, hiszen Aria miatt kerültünk a szószba és ő volt az első, aki, ahogy meglett a bátyja elszelelt.
Ezért nem is csodálom, hogy Lash azonnal felcsattan, de még sem tagadja meg önmagát, még így is hajlandó a keresésére indulni, bár nem értem miért épp Aesma-ra esik a kékelf választása, hiszen itt vagyok én is.
- Miért pont Aesma? - morgom az orrom alatt, mert nem akarom nyíltan megkérdőjelezni a vezetőnk szavait, mert milyen fényt vetne az ránk az ellenségeink szeme előtt.
És egyetértek abban Lash-sal, hogy akár mát a sziget másik felén is lehetnek, biztos ők sem szeretnének most rögtön találkozni egy csapat dühös volt csapattárssal.
A katapultokhoz való elmenetelre persze szívesen jelentkeznék, ám valakinek segítani kell a páromnak a gyógyításban és rajtunk kívül itt nem ért hozzá senki, aztán meg ha mindenki elmegy, mert a sötét elf hadvezérnő azonnal csatlakozik hozzá, akkor ki fog itt vigyázni a foglyokra és a sebesültekre.
~ Gondolom én! ~ húzom el a szám, de legalább Lash közelében lehetek, így lenyelem a nem tetszésemet és a kedvesem tekintetét elkapva állammal a sérültek felé intek és kérdő pillantására megingatom a fejem.
Egyébként Dreyndra beszólásá, még mielőtt elhúzna a katapultokhoz Elyon-nal, teljesen selfes, így nem lepődöm meg rajta, ahogy szerelmem felcsattanó válaszán sem.
- Addig maradjunk a humánusabb megoldásoknál, amíg nem tapasztalunk részükről rossz szándékot. Elégé ki vannak, hogy mi, akik itt maradunk, kezelni tudjuk a helyzetet, ne aggódj. - nézek a sötét elf szemébe keményen, nehogy eszébe jusson Lash-ba belekötni.
Aztán Elyon Dreyndra-val, a legyőzött parancsnokkal és még pár emberrel eltűnik az erdőben, megkeresni a katapultokat.
Közben Aesma is mellénk ér, mint aki épp most ébredt csipkerózsika álmából, mert Aria felől érdeklődik, amire értetlenül nézek rá, de valószínűleg lemaradt az előzményekről, csak azt hallotta, amit Elyon és Lash beszélgetéséből leszűrt.
- Nem elrabolták, hanem lelépett. - morgom, miközben a kezem alatt nyögdécselő katonára irányítom a mágiámat.
Azért amikor a sötét elf lány közli, hogy elmegy körbenézni utánuk, meglep, hogy nem várja meg Lasht, de meglátva a felé irányuló sötét tekinteteket, meg tudom érteni miért lesz ez sürgős, de kedvesem természetesen mindig megvéd mindenkit.......
És már a temperamentumát is tudod kitől örökölte, nem hiszem, hogy van aki ujjat akar most húzni vele és ez mosolyt csal az arcomra, persze, ha kell megvédem, de nem hiszem, hogy szüksége lesz rá.
Elismerően bólintok felé, ahogy visszahajol a sebesültekhez.
Ami azonban meglepett az Frederic szavai, amivel már az előbb is helyrerakta a sötét elf hadvezérnőt és most pedig felajánlotta a segítségét és nem valamelyik fa alatt pihengetett, esetleg egy valahonnan szerzett butykossal. Nem! Szynjózannak tűnt és segíteni akart nekünk. Hát ezt nem lehetett félvállról venni.
- Igen! - bólintottam felé. - Nem tudunk mindent mágiával meggyógyítani, kell tisztavíz és tiszta, fehér vászon, amiket csíkokra kell hasogatni a kötözéshez. Ha esetleg találnál valahol erős szeszt, megköszönném, ha ide hoznád, a sebek fertőtlenítéséhez jól jönne, Lash készleteiből kevés maradt csak meg.
Remélem, nem lesz túl csábító az a szesz.......
Nagyon elfáradtunk, mire mindenkit elláttunk, de elégedettek lehettünk, senki nem halt meg. Örültem, amikor Lash mellé lehuppanhattam, ahogy ételünk maradékából evett pár falatot. Csoda, hogy nem ájult még el az energiaveszteségtől.
- Tessék! - nyújtottam át neki egy almát, amit jöttömben, az egyik ház mellett kiborult láda mellett találtam. - A többit összetaposták. - sajnálkoztam.
Simogattam kedvesem haját, ahogy az ölembe hajtotta a fejét, ez a kis béke, nagyon jól esett.
- Haza fogunk érni. Megoldjuk. - mondtam biztatóan, bár én is csak reménykedhettem a dologban.
Továbbra sem örültem, hogy elmegy a sötét elf lánnyal, de már sokszor megfogadtam, hogy amennyire csak lehet, nem állok az útjába, ha nem igényli a védelmemet.
- Jó, de maradjunk kapcsolatban. - intek a halántékom felé, jelezve a telepatikus gondolatot.
Egyáltalán nem hittem, hogy sikerrel járnak, ezért alaposan meglepődtem, amikor kicsit később, miközben én és még páran, akik maradtunk a faluban járőröztünk, időnként ellenőrízve, hogy senki nem lazította meg a kötelét és nem akar szökni, vagy nem ólálkodik a települést övező fák között olyan, aki ránk fenekedne, visszatértek és nem csak Aria-t és a bátyját hozták, hanem velük együtt jelent meg Octavius is.
Megemelt szömöldököm többet mond páromnak, mint bármilyen kérdés és ő el is mondja röviden, hogy miként bukkantak rájuk, de mielőtt még jobban kifaggathatnám kedvesem, visszatér Elyon csapata is és szinte azonnal beszámol neki arról, hogy mit találtak a katapultok melletti táborban.
Azt hiszem senki nincs közöttünk, akinek ez nem gyanús, de bizonyíték nincs a csapdára, csak a megérzések.
Octavius azonnal mindenkit odarendel és az elhagyatott parancsnoki sátorban tart sebtiben egy összevont gyűlést.
A gnom parancsnok visszatér arra, amit Lash mondott neki, hogy mi is lenne a győzelmünk ára és amiről Octavius valószínűleg most hall először.
Hát a reakciója azonban több, mint megdöbbentő, amihez szinte azonnal csatlakozik Elyon is, még nagyobbat húzva a srófon. Alig hiszek a fülemnek. Ez az a kék elf, aki még a kis csapta vezetését sem nagyon akarta vállalni? Mondjuk Octavius-t sem így ismertem meg, de hát vele nem sok időt töltöttem, lehet mindig is a hatalom és a kapzsiság vezette.
Egyébként meg nem hinném, hogy ezt ezzel a kis gnommal kell letárgyalni, hiszen valószínűleg csak egy porszem a gépezetben. Nem mintha lenne esély, hogy valaki is belemenne egy ilyen követelésbe.......
Már nyitnám a szám, hogy felhívjam erre a figyelmet, de kedvesem megelőz.
- Egyetértek! Hová tettétek a realitásotokat? Tényleg nem ismerjük ezt a földet, még csak egy szeletkét láttunk belőle, de ti már rendezkedtek. Gondoljatok csak azokra a mágusokra a parton. Minden bizonnyal a királynak nem csak ez a pár darab volt. Még a közelünkbe sem kell jönniük. És a mágiagátló gomba? Ha többet kapunk belőle? Hajók kellenek, hogy aki akar hazamehessen, hiszen már tudjuk mi történt az előző hajókkal. Legyen egy biztos támaszpont egy kikötővel, aztán lehet tovább gondolkodni, felderíteni, satöbbi. Legyen eszetek. - egészítem ki kedvesem szavait.

Mesélői

A katapultok felé

Elyon kérdésére az apróság egyszerűen felel: -Gnómok vagyunk... bár nem értem ezt hogy nem tudja, hiszen mindenfelé megtalálhatóak vagyunk.-kezdi el a magyarázatot, bár a vége inkább tűnik szemrehányásnak...-Igen félreeső helyről jöhettek, hogy még nem láttak a fajtánkból. Azt viszont rögtön láttam, hogy maguknál meg van egy férfi akinek meg csapott a füle... ez valamiféle nemes beteg ötlete? Lefaragni a tünde fülét?-teszi fel a kérdést őszinte érdeklődéssel. Persze a válasz után nem nagyon fűz a dologhoz, pláne hogy a katapultokhoz érve rögtön parancsolgatni kezdtek.
Persze a szavaitok ellen nincs is nagy ellenvetés és bár nagyon lassan indul be a haladás, szépen elindulnak a faluba a gépekkel. Később aztán a következő nagy pontotok a napon, amikor összegyűlik a tömeg a sátorban.
Lásd lentebb....

Eközben a faluban és Aria házában

- Mi csak parancsot követtünk asszonyom... de sajnáljuk!-mentegetőzik az a katona akinek éppen a kezét gyógyítgatod Lash, a többiek pedig ártatlan kiskutya szemekkel néznek, hogy ők is egyetértenek vele. Jól sejtheti Viridiel és Frederick, hogy igazat mondanak, sőt az sem kizárt, hogy akaratuk ellenére voltak ide küldve.
Viridiel szavait Frederick mintha valami fura lenne vele, követi a feladatokat amiket ad neki. Így nem is nagyon csépeli a szavakat ő sem, keresi a piát, ha kell ha nem. Bár talán nem kellett volna a kecskére a káposztát bízni, mert néhány flaska tetejéről hiányzott pár kortynyi. Fred minden vádpontot tagad, hiszen ő csak megnézte, hogy nem-e vizes flaskába botlott.
Ezután nem sokkal Lash és Aesma elindul az erdőbe megkeresni Ariát.

Aesma különszám

Amikor az öreg mellé ülsz, az kedvesen leül melléd a lépcsőre, hátadra terít egy vékonyka pokrócot, majd elkezd neki beszélni.
-Igazán bátor lány vagy te nem igaz? Nem is lehetnénk rátok büszkébbek. -hoz ki egy fiatal lány nektek teát egy csészében, majd azt elveszi az öreg és ha szeretnél te is kapsz egy pohárral.-Tudja kedvesem igazán nagy szükségünk lenne magára itt a faluban. Félelmet nem ismerve ugrott a katonák közé, én is alig hittem a szememnek innen az ablakból. Persze, ha esetleg azon gondolkodna miért maradna itt... Nos nem kötelező dolog, de hadd mondjak el pár dolgot mielőtt döntene. Ahogyan láttam a társai valamiért kinézik maguk közül nem igaz?-hagy egy kis szünetet, majd folytatja:-Nem kell itt ettől tartania. Mi itt már évezredek óta békében élünk együtt, és sosem volt itt komoly viszály a faluban a lakók között. Tudnánk adni magának házat, segítőket és még ha szeretné a környék városaiból hozathatnánk pár dolgot, de tényleg amit csak szeretne.-ekkor talán téged meglep, hogy az egyik félreeső utcában pár felnőtt tünde két gyereket visz el az erdőbe, valószínüleg félve attól, hogy még valami baj lesz itt. Amire viszont felfigyelhetsz, hogy a gyerekek akiket kísérnek sima tündék és sötét tündék vegyesen. Talán nem is lep ezután meg, hogy egy kis idő múlva egy hasonló vegyes páros megy utánuk.-Ők is egy kicsit nyugodtabb helyre mennek. Sajnos mióta a király a falut nem hagyja békén azóta gyakran mennek ki a családok az erdőbe a fák védelmező kezei közé...-ecseteli neked, aztán miután távozol tőle egy nyugodt mosollyal búcsúzik tőled.-Kérem gondolja át!-teszi hozzá.

Aria házában

Talán kicsit enyhíti a dühös tünde hangulatát, hogy elszégyenlve magát Aria bebújik a bátyja mögé, ahogyan egy kislány tenné az anyja szoknyája mögé, talán pont emiatt a férfi veszi magához a szót:
-ő mondta, hogy ne hagyjunk titeket ott, de azt hittem, ha menekülni akartok követni fogtok minket. Amikor a fák közé értünk még jól fejbe is vágott, hogy valamit tennünk kell, ekkor mondtam, hogy hozzunk erősítést. Ennyi. Ezért nem maradtunk ott.-látszik rajta nem nagyon érdekli, hogy mit gondolsz róla, ellenben Aria szemei a dühöd láttán majdnem könnybe fordulnak.
Octavius ezután bólogatva hallgatja a mondandótokat akkor illedelmesen megköszöni, de egyebet nem fűz hozzá. Így nem sokra rá elindultok visszafelé.
-Nézzék el nekik egyenlőre. Valószínüleg nagyon megbánták a tettüket.-próbálja oldani a hangulatot Octavius, de egyenlőre csak Aria akiről ez ténylegesen elmondható.

A tárgyalás.

Nos... Leesik az álla a gnómnak, de szó szerint tátva marad a követelésetek hallatán.-Én... Én... Nem tudok ilyent biztosítani, de...de megpróbálok mindent megtenni az egyezségért. A hajóért küldök távoratot... azaz az ácsokért, és hívatok egy helytartót. Ez már az ő hatásköre...-borul ki jól láthatóan az apróság, mire valami furcsa dolgot tapasztaltok. Az egyik járőr csapat benyit a sátorba az élén az öreggel, aki javasol egy dolgot:-Meg tudjuk oldani, hogy hamar megegyezzenek.-motyogja a vén tünde az orra alatt.-A fák elviszik a hírt és ott van elég főmágus, hogy ideérjenek gyorsan. Kedvesem a párjával segítenének nekem?-néz rá Lashre és Viridielre, majd ha beleegyeztek kivezet titeket az erdő szélére Octaviusostól mindenestől.
-Nem tudom mennyire ismerik maguk a nagy istenek hatalmát, de a fák képesek elvinni nagyon messzire amit szeretnénk kérni tőlük. Ehhez csak pár nagyon ügyes tünde hangja kell. Ha kérhetem, akkor erősen koncentráljanak erre a hangra amit a fák suttognak.-szól az öreg, majd leül a látható fák közül a legnagyobb elé. Majd ő is meditálni kezd. Ha ti is így tesztek Viri és Lash érzitek, hogy a fák valami fura dolgot tesznek. Mintha tényleg hallanátok mit beszélnek, és értenétek a legkisebb susogást is.
Viri te és a párod azt hallhatjátok a fáktól, hogy ne legyetek mohók, ne kérjetek nagy dolgot, mert a történelem megismétli önmagát. Bár nem túl régi történetről van szó, megtudjátok, hogy mégis mi történt az első partraszállásnál. A fejetekbe amolyan látomásként tör be a partfelé közeledő hajók képe, és fel is ismeritek Octavius hajóját. Egy kicsi köd függöny átfedése után a következő amit láttok, hogy Octavius pár lovassal az élen vágtat át az erdőn és rábukkannak a táborra amiben éppen vagytok. Ezután a következő amit láttok, hogy tárgyalni kezdenek és jól kivehető egyvalaki szava:
-Nem! Nem akarunk a maguk városaiba elmenni pláne nem a kontinens másik végébe, valami királlyal beszélni! Követeljük, hogy hívassák ide vagy hozzanak képviselőt, ha nem akkor ezt a partot kikiáltjuk Neminra népeinek a birtokául!-fenyegetőzött Octavius és jól láthattátok, hogy a dolgok ezután fajultak el, annak ellenére, hogy csak egy kis időt kértek tőlük. Mivel nem engedett Octavius és egyre rágalmazóbban beszélt a királyról az ott lévő királyi katonák és egy nő jelenlétében, azok körbevették őket, majd emiatt pánikból egy ismerős törpe lecsapott az egyik katonára. Estére a hajó ami a parton van most roncsként, ki lett emelve a vízből figyelmeztetésül elhelyezve a mostani helyére. Rengetegen meghaltak akkor és akik túlélték azokat békén hagyták, de figyelmeztetve volt Octavius azt illetően, hogy ha visszatér akkor mi fog következni.
Ezután a szemetek újra az erdőt láthatja.

Ha nem akartok segíteni és a többiek eközben:
Az öreg ugyanúgy kimegy az erdőhöz és szépen amikor leül a fűre csendbe marad. Motyogni kezd valamit és pár perc elteltével feláll, majd elmondja, hogy az üzenetet elküldte a városba. Továbbá ránéz a két tündére és elkezdi ecsetelni a fentieket. Octavius erre kihúzza magát és rágalomnak kiálltja ki.
Azonban mielőtt még bármi történhetne az egyik fán egy ismerős fény jelenik meg, de egészen apró egy egérke lépve ki rajta. Aki szinte amint kiugrik az apró lyukon átváltozik egy nővé. (Ha Viri és Lash látja a látomást felismerhetik őt, illetve ha Dreyndra írna ő is.)
A nő haja egészen fura módon ezüst színű és a bőre is mintha egy félvér színét mutatná. Jól sejthetitek, hogy nem egyszerű nőről van szó, hiszen szépsége magáért beszél, páran talán ilyen gyönyörűt még nem is láttak. A ruházata alapján egyértelműen nemes, a páncélosokon látott motívumokkal és színvilággal díszítve.
Amint a gnóm és a közeliek megpillantják, mármint akik helybéliek azonnal letérdelnek előtte tiszteletképp.

Nos mivel volt egy elég szép fordulat úgy hiszem kell egy kör nektek, mielőtt leülnétek az illetékessel a követeléseket illetően. Gondoljátok át mit szeretnétek és következő körben jöhet a legizgalmasabb tárgyalásotok.
Ha javasolhatok pár dolgot:
1. Szedjétek össze mit szeretnétek, akár itt több körben, akár Skypeon megbeszélve
2. Octavius... nos rátok bízom mi lesz vele
4. izé 3. legyetek készen, hogy most komoly tárgyalásról lesz szó.

Kellemetlenül érzi magát a történtek miatt, mert nem kéne mindannyiukat hibáztatni. Ezért sem fog soha senkit szolgálni, csak és kizárólag a saját igazát követni, és pontosan ezért nem lesz katona sem. Lehet, hogy odahaza lazábbak a követelmények, nagyobbak az engedmények, főleg Viridiel és vele szemben, mióta a királyt sikeresen visszahozták, noha párja eddig is eléggé el volt engedve. Bár a feladatai nem mindig egyszerűek…
Elkomorodik ettől az egésztől, és talán végre lesz ideje egy kicsit átgondolni a helyzetet, mert lehet, súlyosabb és mélyebb, mint ameddig gondolatban eljutott. Mondjuk a belpolitikai helyzet is különös, és ha nincs is akkora rálátása, többet kéne megtudnia, mire ítélkezetne.
Mély levegőt véve sóhajt egyet.
- Tudom… - mondja halkan, inkább belefeledkezve a gyógyításba és azt megmentve, akit még Természet Anya nem vett magához, ha már mindenki nem lehet segíteni.
Vajon a családjaik mit fognak szólni…? Egy darabig nem tudja levenni a tekintetét a holtak kupacáról, és ha nem lenne férjezett és nem ábrándozna már egy csemetékkel teli családon, talán nem érintené meg annyira, így viszont… Annyit kellett ölniük, és miért?
A saját túlélésünkért, miért…
A gyógyítás befejezésével kifejezetten jólesik Viridielhez bújni, és bár a gondok még mindig a gondolatai közt vannak, sokkal könnyebb párja mellett elviselni őket. Meg hát… Akin tudott, azon segített, nem? Nem kéne megint magát hibáztatnia azért, amit meg sem tett, de ettől még a gyomrában ott van a görcs. Amikor párja átnyújtja neki az almát, pár pillanatig meglepetten pislog a gyümölcsre, aztán elmosolyodva elveszi, egy hálás puszit nyomva az arcára, viszont nem áll szándékában egyedül menni. Helyette jobbjának hüvelykujját belenyomja az alma tetejébe, és néhány nekifutásra sikerül szétfeszítenie a gyümölcsöt két darabra, így az egyik – nagyobbik – felét Viridielnek adja. Annak eleszegetése után dől csak az ölébe, egy darabig csak nézve onnan párjának vonásait, akinek amint elhangzanak biztató szavai, megemeli a kezét egy óvatos arcsimításra, miközben megjelenik rajta egy halvány, szeretettel teli mosoly. Örül annak a biztonságnak, amit nyújt neki, örül, hogy a kétségeit csupán néhány szóval képes csitítani, és mikor férje gyengéd simogatásba kezd, visszahúzza a kezét, biztosan elaludva egy rövid idő után, annyira megnyugtató, ahogy a fején simít végig újra és újra.
Aesma visszatérésével nincs más hátra, mint az erdőben való kutatás, és egy mosolygós bólintással egyezik bele a kapcsolattartásba. Sokat mondjuk nem beszélgetnek, mert főleg a növényektől érdeklődik, merre kéne tartania és hogyan, utána meg a saját félig gőgös, félig jogos haragjával van elfoglalva, ami nem enyhül Leopold válasza hallatán. Ugyanolyan ellenszenvesen fürkészi őt, még karba is teszi a kezét, és ha őt a jelek szerint nem érdekli a véleménye, akkor miért is kéne változzon? A makacsság és sértettség az, ami vezeti tetteit, de túlslágosan jogosnak találja a saját felháborodását ahhoz, hogy egy érdektelen magyarázkodás enyhítsen a hangulatán. Szándékosan nem is néz Ariára, mert az az egy pillantás is elég volt gyermeki és szülői szigortól megszeppent arcára, hogy meginogjon egy pillanatra, ám utána mégis visszaveszi a hárpiaszerepet, még ha csak ábrázattal is.
- Végül is élve maradtunk – veti oda félvállról Octavius feszültségoldó próbálkozására, de ő nem hajlandó hajolni, inkább köti magában az ebet a karóhoz, és törik, ha túl erőssé válna a szél.

A sátorban lévő gyűlés során Viridiel kiáll mellette, és ha őrá nem is, akkor párjára hallgatnak, csak mert fegyverforgató és férfi, és ez emberi szemmel nézve sokkal többet jelent. Kissé frusztráló, hogy általánosságban semmibe veszik azt, amit mond, de reménykedik benne, hogy itt nem ez lesz a helyzet, és egynek a szava helyett kettőként értékelik álláspontjukat, a törpetermetű viszont a jelek szerint Octaviusra és Elyonra hallgat elsősorban. Próbálná összeszedni a gondolatait, hogy még több érvet sorakoztasson fel a hely birtokba vétele ellen, mielőtt viszont egyáltalán bármi az eszébe juthatna, a falu tagjai lépnek be egy idős elffel az élén. Érdeklődőn figyel rá, a főmágusok gondolata azonban nem tölti el túl nagy bizakodással az eddigiek alapján. A kérés hallatán ugyanakkor Viridielre pillant némi tanácstalansággal, majd végignéz a társaságon, hogy mennyire lennének hajlandóak kihagyni őt – vagy őket – a tárgyalásból, majd vesz egy mély levegőt.
- Természetesen – bólint egyet az idős elf felé, és elindul, a jelek szerint nem csupán ők ketten Viridiellel, hanem mindenki más is. Ujjait összekulcsolja Viridielével, kissé aggodalmasan fürkészve a helyéblieket, mik a terveik, mert nem sejt túl sok jót, főleg a főmágusok emlegetésére gondolva. Végigfut a hátán a hideg, hogyha ezek olyan mágusok, mint amikkel dolguk volt partraéréskor... Megrázza inkább a fejét, mert semmi kedve bevonzani a bajt.
Megérkezve az idős elf magyarázatára muszáj halványan elmosolyodnia, inkább amolyan nosztalgikus jelleggel, mikor még tanítottak neki gyerekként sok mindent – de legfőképp saját erőből fedezve fel a mágikus szálak minden kis részét, ami egy erdeit érinthet.
- Szerintem ezzel nem lesz gondunk – néz Viridielre egy bizakodó mosollyal, önkéntelenül is megnyugodva, hiszen a jelek szerint egy olyan dolgot kell tenniük, ami a vérükben van, ami önkéntelenül is békét von maga után – legalábbis a számára. Követi az idős elfet, és mivel ő jobban szereti megérinteni a fát is egy komolyabb beszélgetés, kapcsolattartás során, közel ül ahhoz a törzshöz, ami előtt a feltételezett faluvezető letelepszik. Behunyja a szemét, és Természet Anya általi áldott karját megemeli, annak tenyerét érintve a fához, először csak boldogan tapintva a kéreg érdes felületét, végül elmélyedve abban, amiben annyira otthon mozog és amit annyira szeret: a természetben. Teljesen elcsendesedik benne minden, a gondolatok és az érzések egyaránt, és hagyja, hogy a környezet halk suttogása mutasson neki irányt, szinte úszva azzal a kellemes árral, amit biztosítanak. Számára nem újdonság mindez, gyerekkorában mérhetetlen mennyiségben beszélt a fákkal és állatokkal, minduntalan keresve az ő társaságukat, hiszen magányában nem volt kihez forduljon – a saját fajtársai akkoriban elfordultak tőle.
Behunyt szemei sötétségében lassan feldereng a kép, egy hajó képe, melyről először azt hiszi, az övéké, ám a képbeli mesélés során hamar kiderül, hogy ez nem a jelen, hanem a múlt. Eleinte érdeklődve szívja magába a természetben gazdag képeket, ám amilyen kellemesen és nyugalmasan indult, úgy kezdett elfajulni. Néha megrándul, mikor egy-egy sértő szót a fülében csengeni vél, felkavarva nyugodt vízként pihenő gondolatait és érzéseit, majd az első gyilkosság...
Egy pillanatra kihátrálna, nem akarva látni a folytatást, de mégis kell, muszáj végigkísérnie az eseményeket, hogy teljes legyen az igazság, hiába egyértelmű már így is, mi történt. Az utolsó kép eltűnésével némán leengedi a kezét, ölében pihentetve tenyereit, lehajtja a fejét, és pár pillanatig csendben marad. Tudja, hogy a fák nem hazudnak, éppen ezért annyira megrázó ez az egész, és kiábrándító ez az emberi mentalitás.
Érzi a körülötte lévők jelenlétét, tudja, hol helyezkednek el, hiszen a környezete mindenről tájékoztatja őt, így már tudja a célját, és megkéri a növényeket, fogják le Octaviust, hogy véletlenül se menekülhessen meg újra.
- Hogy képes így mások szemébe nézni, kapitány? – érdeklődik csendesen, de nem nézve rá, csak várva egy kicsit. – Én szégyellem magam, hogy egy ilyen kapzsi és mohó ember Neminra népeinek kiáltott ki egy idegen földterületet, amiről még csak megegyezés sem született, kis híján megbélyegezve mindannyiunkat – hangsúlyozza ki a többesszámot, lassan feltápászkodva, és szembefordulva a férfival. – Több hajónyi legénységnek a vére szárad a kezein, kapitány, de lehet, ilyen mércével és ilyen gondolkodással már inkább a gyilkos megnevezést kéne használjam – közeledik felé, végig a szemeibe nézve komoran, és nagyon viszket a tenyere, hogy megüsse, sajnos nem hozna vissza senkit, akik miatta vesztek el. – A történtek után és a figyelmeztetés ellenére még képes lett volna megismételni azt, ami először sem sikerült, feláldozva akár újabb száz és száz életet? – reszket meg a hangja egy kissé, és megáll előtte. – NEM MEGHALNI JÖTTÜNK! – emeli meg hirtelen a hangerejét, miközben megkeményednek a vonásai. – Sem én, sem a párom és szerintem senki más sem, még azok sem, akik a tengerbe fulladtak az érkezésünkkor, köszönhetően a maga elfogadhatatlan viselkedésének! Mégis mit képzel, ki maga, hogy a helybéli uralkodó elé nem képes elmenni még egy gyümölcsöző kapcsolat létrehozásáért sem?! Fogadni mernék, hogy a saját királyától is elvárja, hogy a lábai elé boruljon, csak mert ennyire lusta és ennyire felsőbbrendűnek hiszi magát, hogy a rangban maga felett állóhoz elmenni sem képes egyezségkötés céljából. - háborodik fel. - Ugyanezt csinálta akkor is, ugyanígy követelőzött, ugyanígy elvárta egy nem ehhez értőtől a területek átadását, pedig SEMMIT nem tett le az asztalra! Most is mit tett? SEMMIT! Bizonyára a táborban henyélt, és megvárta, míg a szerencsétlen kalandorok majd elintézik az ügyet, úgyse számít az életük, mert hát miért is számítana? Az előző hajókon tartózkodók élete se sokat jelentett magának a jelek szerint, hiszen megint eljött úgy, hogy TUDTA NAGYON JÓL, hogy ellenségként fognak kezelni mindannyiunkat és itt vérontás lesz. Teljesen megőrült?! - gesztikulál erősen, végig hangosan és dühösen beszélve, és fogalma sincs, mit is érez igazából a mérhetetlen haragon, gyászon és kiábrándultságon kívül. Talán nem is kell mást éreznie, legfeljebb még szánalmat, de azt sem Octavius iránt, hanem saját maguk iránt, hogy léteznek a kontinensükön ilyen alakok, akik ilyen hajthatatlanok és nem fogják fel, mennyire fontos még egyetlen élet is. Az lenne talán a legjobb, ha Természet Anya döntene a sorsáról és valami féregként vagy csótányként hozná vissza következő életében, de valószínűleg ezen a szinten még ez sem segítene.
Némán megrázza a fejét nemlegesen, és hátrébb lép, de még tartva a kapitánnyal a szemkontaktust.
- Maga rosszabb egy démonnál is. Ennyi életet kockára tenni és az alárendeltjei hűségével így visszaélni csak azért, hogy földterülethez jusson... - nevet fel kiábrándultan.

A tárgyalás a legyőzöttekkel és a hirtelen, furcsamód feltűnő Octavius-sal egészen elképesztő követelésekbe megy át, amire még a magát gyorsan feltaláló Elyot is rátesz egy lapáttal.
Teljesen meg tudom érteni a kis gnómot, amikor csak hápogni tud erre, mert nem gondolom, hogy túl nagy hatalma lenne, főleg nem egy ilyen döntéshez, mint amit hamarosan meg is hallunk.
~ Nem tudom, hogy érdemes-e erőltetni a dolgot, hiszen, ahogy üzenni tud egy előljáróért, mi akadályozza meg, hogy mágusokat kérjen erősítésként, azt jól csapdába esünk. ~ merül fel bennem és ezt megosztom Lash-sal is, de hamarosan választ kapok erre a kétkedésemre, méghozzá egy öregember képében, aki érdekes megoldást javasol.
Érzem kedvesem fürkésző tekintetét, amivel engem kérdez, hogy mit szólok hozzá és én némi habozás után bólintok és mikor Lash a kezét nyújtja, hogy együtt menjünk segíteni az öregnek, rámosolyogva fogom azt meg és sétálunk a helyiek után.
A többieknek nem kéne követniük minket, de úgy néz ki, hogy mindenki kíváncsi, hogy sikerül-e az üzenet továbbítása a természet útján.
Bár én nem vagyok olyan jó ebben, mint kedvesem, azért tudom, hogy képes vagyok hozzátenni a magam mágiáját, bár ez a környezet kicsit más mint a miénk otthon, de baj nem hiszem, hogy lenne belőle.
Nem lep meg, hogy az öreg a legnagyobb és legegészségesebb fát szemeli ki magának, ami előtt le is telepszik a földre, várakozóan ránk nézve. Lash-on érzem az izgatottságát, majd egészen közel helyezkedik el a fához, annyira, hogy meg is érinthesse, így én is mellé telepszem.
- Ahogy a párom mondja, nem lesz gond. - biccentek.
Én inkább az ő kezét fogom, hogy így kapcsolódjunk egymáshoz és a növényekhez is.
Még érzékelem, hogy felhangzik az öreg kántálása, aztán magába szippant a természet mágiája. Meglepő módon nagyon is tisztán és élesen "veszem az adást" a fáktól és azonnal kapok is egy figyelmeztetést részükről, hogy ne akarjunk többet, mint amit a hely adni tud, különben ...........megismétlődik, ami már egyszer megtörtént?
Aztán leperegnek azok a képek, amikből megtudni, hogy miért is tűnt el az előző expedíció,
miért hevernek a hajók roncsai a part közelében és ki is ennek a kiváltója. A fák szenvtelenül mesélik el a történteket, de óhatatlan, hogy bennem és az érintés révén érzékelem, hogy Lash-ban is erős indulatok kelljenek azzal az emberrel szemben, aki miatt olyan sokan maradtak itt holtan.
~ Octavius! Mit tettél ember?! ~
Nem elég, hogy az arroganciája az első csapat bukását jelentette, nem tanult ebből és újabb szerencsétlen társainkat is a halálba taszította.
Feldúltan nyitom ki a szemem és nézek erre az emberre!
Nem csodálom, amikor növényi indák tekerednek rá és tudom, hogy ki az, aki még nálam is feldúltabb.
Sokszor tapasztaltam már, hogy mennyire ki tudja akasztani az igazságtalanság, de a mostani halk kezdés, vihar előtti csendet takar.
Nem tudom, hogy vajon a többiek mit gondolnak Lash kirohanására a kapitánnyal szemben, mert ugyan hellyel-közzel kiderül a szavaiból, hogy mivel vádolja, ők nem látták a teljes képet, amit mi.
Megnyugtatóan karolom át a szinte reszkető kedvesemet, amikor kiadott magából mindent.
- Ne piszkold be a kezed kedvesem. Nem hiszem, hogy erre van bármilyen jó magyarázata. - nézek keményen a férfi szemébe és a tudatlanok kedvéért megismétlem azt, amit az erdő mutatott nekünk.
Természetesen Octavius egy szót sem ismert el az egészből, adta a felháborodott ártatlant.
- A természet nem hazudik! - intettem a fák felé, de mielőtt még folytathatnánk, egy tenyérnyi fény jelenik meg az egyik fa törzsén, amiből egy kisegér pottyan ki, aki gyönyörű nővé változik egy pillanat alatt.
~ Azt hiszem az üzenet célba ért! ~
A nőt láttuk az előbbi történetben, ezt nehéz lenne eltéveszteni. A helyieknek elakad a szava - meg a nem helyieknek is, - aztán egy pillanattal később térdre ereszkednek.
- Gondolom a helytartóhoz van szerencsénk! - hajtom meg a fejem a nemes szépség felé.

Elyon Luven



A gnómnak szinte a saját szavaival felelek.
-Ők emberek, nekik csak a fülük nő ilyen kicsire. Elég félreeső lehet ez a hely, ha még nem láttatok embereket, pedig mindenhova elmászkálnak, ahova nem kellene is.

A tárgyaláson Lashrael és Viridiel is nemtetszését fejezi ki a követeléseinkkel szemben, amire én csak vállat vonok.
-Valamit kell enniük.
A megbeszélést a falu öregje szakítja meg. Megyünk főmágust idézni... Én csak nézni, ahogy az elfek főmágust idéznek. Az egyik falubéli elég komoly dolgokkal vádolja meg Octaviust, aki tagadja az egészet, ennek ellenére Lashrael letámadja. Már mennék segíteni rajta, de Viridiel is csatlakozik hozzá, és közli velünk, hogy az erdő is ezt mondta. Hideg tekintettel mélyen az exfőnökünk szemébe nézek, és felteszem a nagy, költői kérdést.
-Szóval igaz, mi?
Válaszra már nem igazán van ideje, ugyanis sikeres az idézés, megjelenik egy szürke hajú nő, akinek meghajolok, ezzel kissé meglepve magamat is, hiszen békediktátumot terveztünk, nem valami komoly tárgyalásokat. De van benne valami tiszteletet parancsoló, és a többiek leborulása is kicsit magával ragadott. Egy pillanatra még Octavius felé fordulok, és a mutatóujjamat a szám elé tartom jelezve, hogy innentől nem kéne megszólalnia. Az öreghez megyek, és halkan felteszek neki egy kérdést, hátha nem csak ez van másképp, mint hittük, de nem szeretném, ha a most érkezett főmágus is hallaná ezeket.
-Azt ugye jól értettük, hogy nem szeretik a királyt, ilyen lázadó félék, mert elviszik a fiaikat háborúba?
Ha senki sem reagálna az újonnan érkezettre, akkor a válasz után kicsit elgondolkozok, hogy most mi is van. Én lennék most a vezetőnk a tárgyaláson Octavius nélkül, mert a kis csapatunk főnökének én lettem kinevezve a jogfosztott korábbi vezetőnk beosztottja által?... Szóval, ha senki nem akar megelőzni, akkor odamegyek hozzá bemutatkozni, és elhívni a faluba valami olyan helyre, ahol le lehet ülni kényelmesen, vagy nekem akár Aria háza is jó lehet.

Mesélői

-Ostoba némber! Nem gondolod komolyan, hogy mindezt a semmiért tettem? Ha sikerül ezt a talpalatnyi földet elvenni ezektől akkor engem odahaza a király kinevez az egyik tábornokának! Vagy mitöbb tanácsadójának! A Családom még feljebb törne a ranglétrán és nem kellene attól félnem, hogy a pénz valaha elfogy, hiszen ezek a földek rengeteg pénzt hoznának nekem! Az hogy sokan elvesztek mind nem fog akkor már számítani! Arról nem is beszélve, hogy ezeket a földeket elhódítván az itteniektől az emberiség ha a selfek letámadnának minket átjöhetnének ide! Erre nem gondolt senki közületek még?!-förmed rá Lashraelre, miután meghallgatta az érveit és ha mindez nem lenne elég még fel is nevet utána. Úgy tűnik nem igazán hatotta meg a sok halott és veszteség.-Mindannyian azt teszitek amit én mondok és ennyi! Ezért vagytok itt ezért fizetnek meg titeket!-majd a nőre néz megvetően. -Maga pedig ismerje el vesztét és adja át nekünk ezeket a földeket azonnal!-mondja az érkezett nőnek, miközben a bal kezével egyenesen rá mutat.
Persze ez a fellengzős beszélgetés közben Elyon is mozgolódik és kérdez egyet az öregtől aki alig hallhatóan válaszol neki:- A legnagyobb baj az, hogy javukat sosem látjuk újra fiacskám. Így szépen lassan a vidék kihal, az utóbbi időben a falunk népessége felére csökkent...-ecseteli Elyonnak, miközben a nő is megszólal egy jó erőteljes és mérges hangon, miután a köszöntések után int, hogy felállhatnak és egy bicentéssel viszonozta a gesztust: -FÉREG! Hogy mersz így beszélni velem?! Azonnal hajolj meg előttem!-és mire kimondta a szavakat, nem egy inda és hasonló növény tör elő a földből, hogy a földre feszítse őt és amolyan alázkodó pozícióba helyezze. -Így sokkal jobb. Nos most hogy eljöttem a kérésetekre és látom ez a féreg is itt van mit szólnátok hozzá, ha tennék egy ajánlatot nektek.-néz végig rajtatok miközben elkezd járkálni közöttetek és mindenkit jól felmér magának.-Érdekes. Szóval az ajánlatom az lenne a részetekre, hogy ezt a kis falucskát a győzelmetek elismeréséül békén hadjuk és a partokon elhelyezkedhettek akár tovább is. Cserébe viszont...-mosolyodik el és húzza végig a kezét Lash karján óvatosan. -Szépen elmeséltek nekem mindent erről a neminráról és átadjátok nekem ezt a férget.-áll meg nem messze onnan ahol átváltozott eredetileg. Persze nem sokáig hajlandó várni a válasszal és elsősorban a többség döntését várja, hiszen Octavius végig ordítja: -Sosem adnának át! Én vagyok a parancsnokuk igaz?!

Információk

Elnézést kérek először is a hosszú várakozásért, cserébe viszont egy elég elgondolkodtató, akár morálisként is felfogható kérdéssel néztek szembe: Átadjátok-e a vezetőtöket azért, hogy az eddig ismeretlen helyiek békében legyenek?

Hajrá srácok!

Habár a helyzet elkeseredettsége és kiábrándultsága miatt nem látszik rajta, örömmel fogadja Viridiel átkarolását, felé is fordulva, mintha csak a mellkasában akarna elrejtőzni, onnan nézve ellenszenvesen Octaviusra. Párjának vigasztaló szavaira csak rámarkol a ruhájára, tudva, hogy igaza van, és még ha tagad is, az sem fog változtatni semmin. A természet soha nem számol be olyanról, ami nem történt meg, legfeljebb titkot tartanak és nem beszélnek.
A fény megjelenésével önkéntelenül afelé fordítja pillantását, amiből egy parányi egérke kerül elő. A gerincén végigfut a hideg és egy pillanatra a tekintete is elsötétül, ahogy eszébe jut, hol találkozott már olyanokkal, akik egérként rejtőztek el és a fajtársai voltak, hagyva, hogy egyedül küzdjön a sötételfek ellen. Régen volt már, de a cserbenhagyáson nehezen lép túl, főleg, hogy szinte hálát sem mutattak, miután az őrszemektől megszabadította azt a két elfet a bányában. Persze hamar meglepetté válnak a vonásai, amint kiderül, hogy – ruházkodásából ítélve – egy magasabb rangú egyén, a helybéliek reakciója pedig alátámasztja mindezt. Nem mintha akkora meglepetésként kéne szolgáljon, hiszen az otthoni magasrangúak között sincs mindenkinek elképesztő és erős, nemes állati alakja. Viridielen kívül nem is nagyon tud másról, mondjuk ehhez az is hozzájárul, hogy régen kivonta magát az ottani ügyekből, és csak férjén keresztül értesül pár dologról.
Hajlongani ugyanakkor nem hajlong, és talán tiszteletlenség, zsigerből is tiltakozik, és bár diplomata és hírszerző feleségeként bizonyára még inkább illene megadnia legalább a legkisebb üdvözlő gesztust, nem tudná tagadni magát és viselkedését, így csak merev feszélyezettséggel fürkészi a nőt, nem nyugodva meg túlságosan a jelenlététől. Nem mintha a helyzet rászolgálna a nyugalomra, idegen kontinensen egy önző, kapzsi vezetővel, aki rögtön folytatja is a szájjártatást. Élesen villan a tekintete az első szavakra, sejtve, hogy Viridiel ezt nem fogja szó nélkül hagyni, és talán nincs rá szükség, de kezének újbóli megfogásával megpróbál enyhíteni ezen. Tudja, férje jóformán magára veszi az őt ért sérelmeket, még a szavaktól is védve őt, megtorolva az elhangzottakat, a végét viszont nem tudja szó nélkül hagyni.
- A béke- és egyezségkötés ugyanúgy lehetőséget biztosíthat, hogy átjöhessünk, ha elfajulnának odahaza a dolgok, és mindez vérontás és veszteségek nélkül. Ráadásul a helyiek sem fordulnának fenntartásokkal az irányunkba és nekünk se kéne félnünk, hogy a következő napon eltipornak egy összeverbuvált, nálunkénál nagyobb sereggel. A maga megoldásával csak veszélynek tenné ki azokat, akik jönnek és itt telepednének le. A saját bőrünkön tapasztalhattuk, hogy az önzőségének milyen ára van – préseli össze a végén a száját, továbbiakban viszont nem látja értelmét ecsetelni, láthatóan teljesen felesleges. Ennek a férfinak az agyát teljesen elborította a pénzéhség és hatalomvágy, és ha egy ilyen alakot a leendő király képes lenne maga mellé emelni, mint segéd, akkor a neminriai emberekből egy életre kiábrándul.
Ideje nem nagyon van kifejezni, hogy vezetőként nem ismeri el, innentől a parancsainak sem fog eleget tenni, mi több, fizetség sem volt ígérve útjuk elején – legalábbis ő nem azért jött, hogy megfizessék aztán. Innentől nem tartozik akkora felelősséggel a hajón tartózkodók iránt és a neki kiadott parancsoknak, mint azok, akik zsoldért cserébe cselekednek az elvártak szerint. Az újonnan érkező sem kíméli, teljesen jogosan. Nem érti, honnan veszi ez az őrült ember - akinek kapitányi székben így egyáltalán nem lenne a helye -, hogy itt győztek... Tényleg csak idő kérdése lenne, és a második flotta teljles egésze úgy semmisülne meg, hogy Neminrára még a hírük se jut vissza.
Tagadhatatlanul feszélyezetten érzi magát, amikor a nő elkezdi őket felmérni, úgy érezve magát, mintha otthon lenne és a kiképzéseinek egyikén nézne rajta végig becsmérlőn az egyik kiképzőtiszt, szemmel próbálva felmérni, ki mennyit fejlődhetett. Természetesen elsősorban őt részesítették ebben a kegyben. Most is valami hasonlót érez, mikor végighúzza a nő a kezét a karján, már az érintés első pillanatában elhúzódva, figyelmeztetőn nézve rá. Lehet, hogy a hely előnye az övé, ezáltal a növények is jobban fognak őrá hallgatni, idegenek érintését még mindig nem viseli jónéven. Ha esetleg jobbján tenné ezt meg, akkor meg különösen.
- Neminra egy hosszú történet, káosszal mindenütt a... – pillant a jelenlévő éjtündékre, elgondolkodva a megfogalmazáson. -... problémásabb sötételfek miatt. Nálunk nem kifejezetten... Béketűrők és barátságosak. Ahogy én tudom, mindenütt okoztak valami bajt, aminek mostanáig nyoma van, de szerintem van alkalmasabb ennek az elmesélésére – utal finoman, de nem néz rá Viridielre, akinek szerepéből adódóan sokkal több információ van a kezében, mint neki, egy elvonult gyógyítóként. – Octavius pedig a magam részéről megbukott parancsnokként, így nekem nincs kifogásom a maradása ellen. Jobb, ha az utódait nem mérgezi meg ezzel a mentalitással... – néz a férfira, és bizonyára találkozni fog gyűlölködő pillantásával, aminek állására rászánja magát. - Ugyanakkor... - fordul vissza a nő felé, egy rövid ideig hezitálva, mert bár az apró törputánzatnak felhozta, itt talán kissé merész lesz. - Szeretném, ha néhány hajót tudnának biztosítani, hogy, akik haza akarnak menni, hazatérhessenek. Illetve, ha lesz egy szabad délutánja, akkor szerintem többet tudunk mesélni Neminráról és alaposabban - tekint párjára kissé bizonytalanul, ő miként látja, mert ez nagyrészt tőle függ, többnyire ő az információk birtokosa. A maga részéről őt nem érdeklik a földterületek, ő csak hazamenne a lehető leghamarabb, pótolva azt, ami elveszett, bár, ha Természet Anya nagyon figyelt, akkor talán a partra vetette a tenger a táskáját és ruháit.

Elyon Luven


Hülye, beképzelt idióta. Egyetlen egy oka van, hogy nem ütöm meg: élve még nagyobb hasznát vehetjük, ha a királyt megsértő akárkit ajándékba átadjuk a tárgyalás során. Hamar kiderül, hogy a tárgyalásra küldött főmágus is így gondolta, és meglepetésemre elég agresszívan reagál főként Octavius megjegyzéseire. Egészen tetszik egyébként az ajánlata, bár jobban belegondolva lehetne még jobb. És Lashraelnek is igaza van, nem ártana hajókat szerezni. Már nem először veti ezt föl, azt hiszem nagyon honvágya van már.
Ráülök a földhöz indázott Octavius hátára, majd egy kis idő és hümmögés után fel is kelek róla.
-Még széknek is rossz, nekem aztán nem kell! Az alku nagyja rendben van a részemről. Mármint az, hogy mi elismerjük, hogy ez a féreg nagyot hibázott, és átadjuk, bár mivel mindkét oldalon nagy veszteséget okozott, így az egyszerű akasztás vagy lefejezés helyett valami olyan büntetést javasolnék neki, amiben az elhunytak hozzátartozói is részt vehetne valamilyen módon, de mivel innentől nem a mi foglyunk, így ebbe nem is akarok jobban beleszólni. Ti pedig cserébe elismeritek hogy ez a falu, és a környező földek és erdők a mieink, aminek a művelésével a helybéliekkel együtt meg tudunk élni itt. Viszont ha már mi mesélünk Neminráról, hogy ott nincsenek gnómok, de vannak emberek, és... itt azt hiszem orkot sem láttam még. Nagy a diszkrimináció, a félvéreket minden népnél lenézik és csak egy viccnek tartják, - nézek végig rajta, hisz ő is félvérnek tűnik csak, majd vissza a szemébe, és a szempillantásnyi szünet után folytatom a mondatot - és ahogy már Lashrael is mondta, sok a konfliktus, harc az egyes népek közt, első sorban a selfek hatalomvágya, az emberek kapcsisága, - nézek lenézően Octaviusra - orkok vérszomja, elfek arroganciája miatt, de igazából mindenki benne van. Szóval, azt akartam mondani, hogy ha már mi mesélünk Neminráról, cserébe kíváncsiak lennénk az itteni helyzetre is, például mi a helyzet a háborúkkal, miért kell elvinni innen olyan sok embert, akik közül olyan kevesen térnek vissza. Továbbá hajók készítéséhez is örülnénk néhány mesterember segítségére, amiért cserébe egy kis kíséretével együtt élőben is megnézhetik Neminrát. Ez hogy hangzik? Nézek a többiekre is, hogy nekik is rendben van-e ez a dolog, nem akarok egyedül tárgyalni semmit, illetve van köztünk nagykövet is elvileg, de ennek ellenére el akartam mondani a gondolataimat.