Elyon Luven


A törp aki átvette a parancsnokságot, úgy dönt, hogy nem várunk a támadónkra, hanem mi megyünk a baj elébe, ami kifejezetten jól jöhet a többi hajó legénységének, már amennyire van még ép hajó a vízen... Annyi bajom van, hogy elvesztettem az íjamat, de legalább szerencsére sok a harcképtelen sebesültünk. Már nem ez a szerencsére, hanem az, hogy van kitől kölcsön kérnem egyet, amit magammal vihetek majd. Nem mintha nem a közelharcot preferálnám, de a nagy csatáknál az a baj, hogy mindig az első sor hal meg először, én meg úgy tervezem, hogy nem fogom itt hagyni a fogamat. Szóval kérek kölcsön egy íjat és pár nyílvesszőt is, bár azokat nem valószínű hogy vissza tudom adni. Úgy tűnik mások is többen is elhagyták a fegyverüket, van aki meg ragaszkodik hozzá, hogy magánál tartsa, máskülönben teljesen védtelenül hagynánk itt a sebesültekkel teli rögtönzött tábort, amiben végülis igaza van. Végül sikerül szereznem egyet, de már majdnem itthagyotta támadó csapat, úgyhogy sietek velük menni.

Amikor megpillantjuk az ellenséget, máris beigazolódni látszik a parancsnokunk ötlete, ugyanis a bokrokban megbújva teljesen meglepetésszerűen támadhatunk rájuk. A teljes páncélzatban lévő katonáka vizet kémlelik, a varázslók meg láthatóan valaminek a közepén vannak egy lilán világító varázskönyvvel, ami kifejezetten nem tetszik nekem, hogy ott van. Sajnos azt nem lehet látni, hogy milyen fajhoz tartoznak, és így kicsit nehéz megtalálni a legjobb stratégiát ellenük. Ennek ellenére a törpöket, orkokat, oawákat, és kentaurokat gyorsan ki lehet zárni teljesen nyilvánvaló okok miatt. A sötételfek mágiája átkokból áll, és nem természeti mágia, úgyhogy a varázslók részéről ők is ki vannak zárva, de a katonákat illetően csak remélni tudom, hogy nem selfek. A varázslókat illetően elfekre tippelnék, akik sok természeti mágiát ismernek, vagy kékelfekre, akik tengeren igazán jók, bár az is igaz, hogy ezt a varázslatot nem ismerem. Még az embereket sem zárhatom ki, vagy hogy nem-e valami számunkra teljesen ismeretlen fajjal (pl nyuszilányok) való első találkozásról van szó. A katonák viszont pont fordítva, szinte kizárt, hogy elfek vagy kékelfek legyenek. Elfek azért, mert a varázslók lehet hogy teljesen másra koncentrálnak, de a katonáknak akkor is ki kellett volna már szúrni minket a bokrok között, hisz minden elf ért valamilyen szinten a mágiához. Kék elfek pedig azért, mert nem annyira szeretik az íjakat, mint amilyen sok ezeknél van. Maradnak az emberek, vagy a rosszabb eset, a selfek. Összességében arra kell tippelnem, hogy valami vegyes sereg ellen küzdünk meg, és ez a legrosszabb az egészben, ugyanis így 4 faj ellen is fel kell készülnünk annak ellenére, hogy itt vannak az orrunk előtt. Azért valamit meg kéne próbálni kitalálni, amiben az előttem felszólalók is a segítségemre vannak már.
-És mi lenne, ha először azt a lila könyvet céloznánk meg parittyával meg egy-két nyíllal? Nem tudom mit csinálnak, de jó nem sülhet ki belőle. Utána pedig én el tudom intézni, hogy fogalmuk se legyen hogy mi történik, és közben egy nyílzáporral elég sokukkal végezhetnénk. A páncélosoktól viszont inkább tartanék, és a varázslóinkra bíznám a nagy részüket, ha az ellenség varázslói már halottak. Félő hogy sötét elfek, és így ha lehet, nem rohannék közébük, főleg, hogy az íjaik ellen itt van némi fedezékünk.
Ha esetleg valaki rákérdez, hogy mire is gondoltam, elmagyarázhatom, hogy sötétséget tudok kelteni, és így fogalmuk sem lesz, hogy mi jön, és honnan. Bár így mi sem tudunk igazán célozni, de a nyilzápornak nem is a célzás a lényege, hanem hogy olyan sok a lövedék, hogy bárhova ugrálnak, valószínűleg oda is megy egy.

Kismesélői

A személyes kis bunyótok Viridiel és Frederick hamar véget ér szerencsére. Miután pedig kiértek a dombra elbújtok a bokrokban.
A partszakasz ezen része nagyjából 100-200 méter hosszú lehet, erősen emelkedik és fűvel van borítva, kivéve a "szakadék" ahol a víz éri a szirtet, mert ott egy fasor helyezkedik el. Az íjászok ott fent vannak és hevesen lövik nyilaikat a vízbe, nagyjából 50 méterrel előttetek. Ezzel szemben a varázslók csoportja nincs túl messze a szirt felé vezető út nagyjából harmadánál. Jól láthatóan mindenki el van merülve a feladatában, ezért nem vesznek titeket észre.

Összeáll a tervetek és a törpe csak megsimítja a bajuszát, amikor rátok néz.
-Legyen így akkor fiúk. Egyszerre támadjatok, földrengést nekik és parittya meg nyílzáport, kishölgy kérem maga akkor ahogyan jónak látja tegye rájuk az átkát, sajna nem tudok segíteni, hogyan lenne jó mert nem értek a magukfélékhez, nézze el nekem most... Miután pedig lement a meglepetés aki tud az rohamozza meg őket.-majd ismét megsimítja a bajuszát és bólint, hogy kezdhettek.

Ha minden jól alakul, akkor sikeresen leveritek őket, azaz ennek egy feltétele van, hogy mindenki aki varázsol, az dobni fog nekem egyet, ezzel eldöntve a sikerességét, egyébként pedig legyetek kreatívak, a part lerohanása most a tiétek.

Rajtatok kívül azonban többen is vannak ott még róluk pár szót.
Úgy tíz-tizenöt ember van mellettetek, ketten amikor elkezdődik az egész, a parton lévő katonákra vetik a gonosz tűz és szél mágiájukat, ezzel a szírtről levetve őket, majd egy tőrt elővéve próbálnak segíteni a katonák ellen, páran főleg a lombitündék íjat ragadnak és a mágusokat kezdik nyilazni és a nyolc kántálóból a kő körül három rögtön meg is hal... A kevés nehézpáncélosotok kirohan ordítva a bokrokból, a törpével egyetemben nekik esve, mint kisgyerek a cukroskosárnak. Nagyjából ekkorra döbbennek majd rá, hogy valami nem stimmel, így eddig kérek mindenkitől egy szép meglepetés támadást.

Varázslatokra az esély 80%, azaz tízoldalúval kell dobni és 3-tól sikeres, beleértve a hármat is.
A támadásotok gyors és ügyes, így aki parittyázik vagy nyilazik az egy-két ellenfelet szedhet le, a varázslatot használók annak elsütése után egy valamilyen lépést tehetnek, mint egy nyíl lövése, vagy a kőhöz közelebb mehet ki a takarásból.
Közelharcosok pedig, ha lesz ilyen a mágus körig mehetnek el és ott maximum egy csapás lehet.

Felszisszenek, ahogy a karom Frederic csavarása hatása alá kerül és az erő hatására előre muszáj hajolnom, ha nem akarom, hogy fegyvert tartó jobbom megsérüljön. Iszonyúan mérges vagyok és bár az aggodalom sok mindent felül ír bennem, de a józan eszem még megmaradt. Tudom, hogy erőben nem vehetem fel vele a versenyt és ha a becsületem azt is kívánja, hogy ezek után megküzdjek vele, az nem most lesz, amikor lehet Lashnak csak azok a percek jelenthetik az életet, amiket most elvesztegetnék.
Mikror a férfi ellök, pár lépést előre botlok, aztán elsötétülő szemekkel meredek rá.
- Igen, ezt még lerendezzük, de most tényleg nincs rád időm. - válaszolom komoran, aztán már nem is foglalkozom vele, hogy jön-e vagy marad, bár úgy nézem a harc ellen nincs kifogása és azt máshol is megkaphatja. Megyek a törpe csapatával.

A zsoldos valóban a csapattal tart és a tervezéshez hozzáfűzött mondandója nem ellentétes az enyémmel, sőt inkább tovább gondolja azt és magára a támadásra tér rá.
Mások is megszólalnak, természetesen mindezt csak annyira hangosan, hogy nem szárnyalja túl a csatazajt. Minden perc azonban egy-egy társunk halálát jelentheti, így gyorsan kell dűlőre jutni.
A sötét elf - akivel egész hajóút alatt csak néma szemkontaktust tartottam, azt sem lehetett barátságosnak nevezni, amiért kedvesemtől meg is kaptam a fejmosást, mondván ő nem ártott nekem, ne általánosítsak, - most mellettünk szándékozott bevetni sötét tudományát, amitől akkor sem éreztem jobban magam, de nem az én érzéseim számítottak most. Ha ez segít szerelmemen, még ......kezet fogni és köszönetet mondani is hajlandó leszek neki.
A kék elf, Elyon szavaira csak megerősítően bólintok.
- Igen, a könyv szerintem is fontos fókusz, annak kell lennie a fő célpontnak.
És mikor valaki felteszi a kérdést, hogy mire utal, mivel zavarná meg az ellenséget és Elyon válaszol, úgy vélem nem rossz, bár mi sem igazán láthatjuk úgy a célpontokat, de előtte be tudjuk célozni magunkat és ha már megsebesülnek is jó.
A helyszínt jól megnézve arra a következtetésre jutok, hogy első lépésben maradok a mágiámnál, a könyvvel van elég jelentkező, aki foglalkozik majd. Én nagyobb kárt tudok tenni, ha a saját képességeimet használom.
Miután a törpe jelt ad a támadásra, először bevetek mindent, hogy alaposan megmozgassam a földet, főleg a mágusok és a könyvet tartó kő alatt, aztán, ahogy a többiek is megindítják a támadásukat, figyelmem a szírt szélén lévő fasorra fordul, amiben az íjászok rejtőznek és ha elérem, hogy a fék hallgassanak rám, akkor megpróbálom kérni őket, hogy béklyózzák le a rajtuk lévő harcosok karját, ne engedve, hogy lőjenek.

Föld szólítása varázslat (10-es kocka)
1-2 érték: a varázslat nem éri el a célját
3-10 érték: a varázslat sikeres - mértékét a Mesélő dönti el

Ágak irányítása varázslat (10-es kocka)
1-2 érték: a varázslat nem éri el a célját
3-10 érték: a varázslat sikeres - mértékét a Mesélő dönti el

The member 'Viridiel' has done the following action : Szerencse, játék, kockázat

---

#1 'Tízes' : 4

--------------------------------

#2 'Tízes' : 4

//Mesélővel egyeztetve//

Tempósan halad az ágak közt, ugyanis a mögüle érkező lépéshangok sürgetik őt. Dübörög a szíve, pánikolva keresi azokat a lehetőségeket, amiket kihasználva elbújhat és elmenekülhet, de újra és újra meg kell döbbennie, mennyire kiszolgáltatott és mennyire egyértelmű, merre jár. Elképesztő, hogy most a saját fajtájának képességei azok, amik cserbenhagyják őt és üldözik ahelyett, hogy segítenék, és nem szeretne a kezük közé jutni semmiképpen sem, főleg a parton látottak után. Lehet, hogy neki nem ártanának, lehet, egyszerűen csak foglyul ejtenék őt és nem végeznék ki – azonnal -, hiszen kimentette egy vadidegen elf, de túlságosan megriadt a látottaktól ahhoz, hogy logikusan képes legyen átgondolni. Tettetni nem tudná semmiképpen sem, hogy ide valósi, és egy ideig inkább kerülgetné a bizonytalan végzetet.
Hirtelen torpan meg, mikor a lombok közt szembetalálkozik egy macskás szempárral. A fehérségével a sok zöldből kilóg, és nehéz lenne megmondani, milyen állat pontosan; a jelenlegi ismeretei szerint hótigrishez hasonlít, de vannak merőben más vonásai és jellegzetességei. Gyanakvón figyeli, némileg tétovázik is a továbbiak kapcsán, nem tudván eldönteni, mi is lenne a helyes és hogy tulajdonképpen ki vagy mi van vele szemben, csak mert ha az egyik katonának ez az alakja, akkor...
Akkor már elkapta volna, de láthatóan nem tesz semmit, mi több, csak várakozik, ő pedig veszi a bátorságot, hogy halk morgás hallatásával közeledjen felé óvatosan, készen arra, hogyha ráugrik, akkor tudjon időben védekezni vagy elugrani. Ki akarja deríteni, merre biztonságos és merre nem, tudni akarja, kiben bízhat, bár jelenleg még magában a természetben sem teheti, hát még egy állatban! Már ha tényleg állat, bár a jelek szerint nem az, legalábbis... Van egy olyan sejtése, hogy nem, főleg akkor, mikor egy ásítást követően leugrik, mint aki unná ezt az egészet. Ez egy pillanatra bosszantja őt, mert kiváltképp szorultnak érzi a saját helyzetét, de némi értetlen figyelést követően inkább rohamtempóban siet tovább az ágakon, ugrálva vaskosabb ágról vaskosabb ágra, kihasználva hátsó lábainak izomzatát a lehető legjobban.
A tempós haladás nem hoz bizakodást. Maga mögül még mindig hallja a lépteket, amitől összeszorul a gyomra, arról nem is beszélve, hogy már szemből is jönnek. Legszívesebben zokogna, ahogy egyre csak azt érzi, szorul a hurok a nyaka körül, a macskafélével meg nem is foglalkozik, mert többet nem tesz annál, minthogy ő is követi, láthatóan viszont bántani nem akarja. Mindenesetre vesz egy éles kanyart, mert támadni felesleges, biztosan leszúrnák őt, csak mert a közelharc egyáltalán nem az erőssége, és még mindig jobb menekülni a végtelenségig, talán sikerrel bújva el a végén. Kétségbeesetten kutatja a lombokból a földön lévő lehetőségeket, a rejtekhelyeket, bármi, ami nem mozdítható és elfek számára is elérhetetlen, ám nem lát olyat. Most érzi először, hogy talán jobb lett volna egy legyet választani magának állati alaknak, nem egy macskafélét, ami nagyon sok helyzetben hasznos, nem épp láthatatlan.
Hallja, amint a mögötte lévő fára, ahogyan elhagyta azt, a nagymacska felmászik, önkéntelenül hátra is pillant, és kellemetlenül veszi tudomásul, érzékszervei nem hazudnak. Kellemetlen szájízzel, belül már sírva folytatja az egyre reménytelenebb kutatást, soha nem érezve magát ennyire tanácstalannak és butának, mert biztosra veszi, hogy előtte van a megoldás, csak képtelen látni a saját pánikjától és kétségeitől.
Egy váratlan pillanatban, mikor nem az ágakat nézi, nehogy oldalra csússzon a mancsa, hanem a földet pásztázza újabb lehetőségek keresésével, odaugrik mellé a fehér nagymacska. Megugrik ijedtében és kis híján le is csúszik az ágról, miközben távolodni próbál az idegentől, akiről egyre biztosabban kiderül, nem egyszerű állat, hanem egy hozzá hasonló alakváltó, a farkával mutatott irányjelzés alapján meg főleg. Elhúzódik ugyan tőle és nem sok választja el attól, hogy hátracsapott fülekkel morogjon rá ismét, egyszerre félve tőle, de készen arra, hogy védje magát, ha kell, végül, felfogva, hogy valamit mutatna, némileg lazul a tartása. Nem kifejezetten érti, merre is kéne mennie a mutogatásból, ám úgy tűnik, a nagymacska megérzi, hogy elkezdte felfogni, mit akar, így leugrik, néhány lépést távolodva a fától, hogy egy másikhoz sétáljon.
Gyanakszik, talán túlságosan is, de nem hibáztathatja magát, hiszen idegen környezetben van és olyanok kergetik őt, akiknek a szándékai kérdésesek, és inkább sejtetnek rosszat, mint jót, ám tekintve, hogy jobb ötlete és lehetősége nincsen, követi az állatot. Még messze van a katonáktól az a hely, ahova tart, legrosszabb esetben meg elmenekül, folytatva ezt a kergetőzést, bár maga se tudja, meddig lesz benne erő, mert nem keveset vett ki belőle a hajó tengerben való terelgetése. Érzi minden tagjában a fáradtságot, az ismeretlen közeg azonban mozgásban tartja, nem beszélve a veszélyről, ami rá leselkedhet, így bármennyire is elcsigázott, feszülten kémlel mindenre, ami fenyegető lehet, így a nagymacskára is.
Némi hezitálásába és gondolkodásába kerül, de odafut mellé ahhoz a fához, ahol bevárja őt, és mivel eléggé úgy tűnik, hogy vezetni akarja őt, addig, amíg nem véli kockázatosnak vagy veszélyesnek, követi. Minden kis zajra és levélzördülésre felkapja a fejét, pánikolva kutatva a forrását, de többször is vagy saját maga okozza ezeket a zajokat, vagy kisebb állatok, és bár hallja a katonák hangját, nagyon messziről érkezik el hozzájuk páncéljaiknak zörgése és kiáltásaik, ami némileg megnyugtatja őt. Az viszont nyugtalanítja, hogy a fehér hótigrisszerű lény mégis hová akarja őt vezetni, félve attól, hogy csapdába csalja és igazából a katonák megbízottja, aki alja módszerekkel éri el ugyanazt, amit a katonák erőszakkal nem tudtak. Nem mintha ne lenne hatásos, hiszen ebben a szituációban könnyedén el lehetne hitetni bárkivel, hogy segíteni akar, még ő is hajlana az ötletre, de továbbra is benne van az a gondolat, hogyha kell, akkor fut.

Miközben a megbeszélés tart, felmérem a helyzet adta lehetőségeket, figyelembe véve a mágusok környékén elhelyezkedő harcosokat is, mint lehetséges problémák okozóit. Jobb, ha számolok velük, bár bízom abban, hogy a közelharcosaink képesek lesznek orvosolni ezt a problémát.
Főként a szemben lévő varázslók csoportjára fókuszálok és igyekszem összegezni a tudásomat. A jelenlegi felszerelésem nem teszi lehetővé azt, hogy közelharcosként funkcionálhassak, így megfontoltabb döntés lenne, ha a mágiámmal a többieket tudnám támogatni, meg esetleg a saját szórakoztatásomra megmutatni néhány mágusnak, hogy mennyire kellemes volt fuldokolni egy kicsit.
Lassú mozdulattal emelem ki a tegezből a nyilat és igazítom a helyére, hogy aztán hangtalanul húzzam fel az íj idegét. Fél szemmel sandítva szegezem az egyik pap mellkasára a végét, ugyanakkor még nem engedem el. Mikor a törpe int, a föld enyhén megremeg, amikor a többieket támadásba lendülnek, én pedig mély levegőt veszek, melyet reszketegen fújok ki. Még sosem próbáltam ki a mágiámat ily módon kitekerni így félő, hogy talán nem hozza az elvárt hatást. Ugyanakkor, kockázat nélkül nincs nyereség...
Kifújom a tüdőmben lévő levegőt és a hozzám legközelebbi papra kezdek koncentrálni. Az idő lelassul körülöttem, érzem, ahogyan a mágia minden részemet átjárja, míg végül az ujjaimban nem kötnek ki, furcsa, bizsergő érzést hagyva maguk után. Nem vagyok biztos a varázslat sikerében, első pillantásra nem látok különbéget, de biztos vagyok benne, hogy semmiképpen nem fogják jelezni egymásnak, hogy valami nem stimmel. Most először válik a javamra az, hogy két különböző környezetből jöttünk, így eszükbe sem juthat az, hogy idegennel van dolguk. Inkább tudják be teljesítmény hibának, amit ha megosztanának a többi mágussal, csak önszántukból hoznának szégyent a fejükre.  
Útjának engedem a víztől nyirkos nyilat és amint elhagyja az ujjaim, gyorsan mozdulva változtatok helyet, mindeközben szemmel tartva az a személyt, akire az átkot szórtam. Figyelek a többiek mozgására is, ha esetleg valamelyikük túlságosan közel merészkedik, azonnal megszakítom az átkot és helyette a tegezt egy mozdulattal ürítem ki, az ideghez feszítve mind a három nyilat, igyekezve lelassítani azokat, akiknek netalán menekülni lenne kedvük azzal, hogy a lábukra célzok.

Kezdődik a móka, én meg egyenesen a tömeg közelébe indulok, bár igazából csak most jutt eszembe hogy ez a köves dolog szép és jó de hasztalan egy páncélozott közelharcos ellen így elengedve az ötletet állok készen karddal a kezembe hogy az elsők de inkább a másodikok közt rohanhassak egy újabb táncra a halállal, elvégre mi annyira jól kijövünk hogy már kezdem úgy érezni ideje lenne hogy ő fizesse a piám. Majd a törp támadói parancsára én is csak, csak megindulok és csak az első kard szegésznél vetem be igazán a szerzett lendületett és teljes erőmet egyetlen precíz és brutális támadással  kardom hegyére tűzve azt a szerencsétlen fazont amelyiknek volt szerencséje az utamat szegezni. Ha sikerül valahogy utat nyitni magamnak a szépen gyűlő ellenséges s szövetséges hullák tengerében egyenesen a mágusok felé indulok egyetlen célt kítűzve magam elé, elpusztítani a könnyvet és minden használóját. Ezután majd rá érünk a pengefülüvel egymást baszogatni.

//Mesélővel egyeztetve.//

Nem tudná eldönteni, hogy ez az egész roppantmód gyanús vagy éppen megnyugtató. Minden izma görcsben van, felkészülten várja a veszélyt és fenyegetéseket, de minduntalan téves riasztáson kapja saját magát, és valahol ez kezd bosszantó lenni és paranoiává válni. Nem kéne ugyanakkor csodálkoznia ezen, bár nem is tud, olyan erővel szorongatja gyomrát és torkát a feszültség, a gondolatait lekötik a lehetőségek és a pánik hangjai, és mikor megállnak, akkor is gyanakvón szaglászik körbe. Keresi az idegen katonák friss szagát, azonban csak a növények intenzív és kellemes illatát érzékeli, aminek ismerőssége valahol megnyugtatja.
A hótigrishez hasonlító lényre néz, hogy innen hova tovább, mert nagyon lecövekelt az előttük lévő fánál, majd mikor egyszerűen csak átmegy rajta. Elkerekedő szemekkel bámulja a fokozatosan eltűnő test formáját, és végigfut a hátán a hideg, felborzolódik a bundája, annyira különösen érinti őt ez a jelenség. Az összes porcikája azt sikoltja, hogy inkább induljon el másfelé, de mégis hova? Oda, ahol biztos veszélyben találja magát? Oda, ahol megtalálják őt a katonák? Nincs mellette a természet, nem őt szolgálják ezen a vidéken, bármennyire hihetetlen, fel kell fognia, hogy a megszokott kényelmesség itt már nincsen egészen addig, amíg el nem fogadtatja magát a környezettel. Az pedig idő... Legjobb esetben is talán egy nap, ha intenzíven teszi.
Kellemetlenkedve és pánikolva kémlel körbe, hátha van más lehetőség, hátha igazából ez egy csapda, végül beletörődőn sóhajt magában, és félve tesz egy lépést a fa felé, majd még egyet. Nyel egy nagyot, a fülei meg-megrezdülnek, amint maga körül újabb kisebb zajokra figyel fel, az összes izma görcsösen és mereven cselekszik akaratának, még ha valahol inkább menekülne tovább a láthatatlan és elérhetetlen biztonság felé, amiről csak a pánik hiszi, létezik.
Amint a mancsa eltűnni látszik a fában, behunyt szemmel teszi meg a további mozdulatokat, nem akarva azonnal szembeslni a továbbiakkal, és csak akkor meri kinyitni a szemeit, mikor már az utolsó szőrszála is a túloldalon van. Az átmenet furcsa bizsergéssel jár, nem kifejezetten tudja eldönteni, ez mennyire jó vagy mennyire rossz, inkább az utóbbiba sorolná, köszönhetően a félelmeinek és aggodalmainak, amik megfertőzik a talán kellemesen is megélhető élményt. Hevesen kémlel körbe a következő pillanatokban, önkéntelenül keresve az ellenséges katonákat, azokat a tárgyakat, fegyvereket, amik halálosak is lehetnek, de nem talál ilyet. Sőt, egészen barátságosnak nevezhető, szinte már számára is otthonosna, mert kísértetiesen emlékezteti őt az otthoni tünde épületekre. Azt leszámítva persze, hogy azok többségében nem fán belül vannak, hanem fákon.
Mielőtt alaposabban körbenézhetne, megbarátkozva a benti illatokkal is, az állat – nem túl nagy meglepetésére az eddigiek alapján – átváltozik. Elsősorban a zöld haja ragadja meg a figyelmét, mert bár nem szokatlanok fajtáján belül a zöldes árnyalatok, azért ennyire intenzíven ezzel hajszínként még nem találkozott. Végignéz rajta, hogy van-e nála fegyver, bántók-e a szándékai, de teljesen nyugodtnak, sőt, érdektelennek tűnik. Egyáltalán nem zavartatja magát és úgy viselkedik, mintha itt sem lenne – vagy éppen ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon.
Gyanakvón figyeli az idegen nőt, és egyáltalán nem palástolja előle, hogy nem érzi magát biztonságban ezen a helyen, tűnjön akármennyire barátságosnak és ismerősnek. Tart egy tisztes távolságot, nehogy véletlen meglepetésekben részesüljön, mert még ha nem is lát nála semmit, attól még bőségesen akadhatnak apró fegyverek, elrejtve itt-ott a ruházatában. Nem szól semmit, csak feszült csendben fürkészi az idegen vonásait, a mozdulatait, és annyira leköti ez a figyelmét, hogy a környezet alaposabb vizsgálásával nem is tud törődni; jobban tart a nőtől, ám mivel ő sem szólal meg, kénytelen kezdeményezni:
~ Ez az otthonod vagy az a hely, ahol engem fognak elkapni? ~ érdeklődik, és talán nem hangozhat túl barátságosan, ugyanakkor nem érzi magát abban a helyzetben, ahol a kedves és szimpatikus megszólítás előnyt kovácsolna. Nem is lenne képes rá az elméjében felhangzó, veszélyt sipákoló hangoknak köszönhetően.
A nő látványosan nem foglalkozik vele, bizonyára nem tekint rá veszélyforrásként, ami egyszerre frusztráló és megnyugtató, hiszen így okozhat meglepetéseket, de mivel nem ismeri a képességeit, így esélyesen jogosan engedi le ilyen szinten a védelmét – látszólag. Figyeli, amint odasétál a falhoz, egy darabig csendet adva válaszul neki, és azt is végignézi, amint a falból eltűnik egy rész, amint pár ág kinő rajta, melyek egy kis víznek biztosítanak utat és tartályt egy számára megkérdőjelezhető forrásból. Idegesen szaglászik, hátha valami gyanúsat érzékel ennek kapcsán, de az idegen illatok egyébként is összezavarják szaglószervét, így nem tudhatja, ez valóban víz-e vagy valami egészen más folyadék, amivel mosakszik. Végignézi ezt is, mereven és feszülten maradva a helyén, amíg az idegen egy törülközővel megtörli a fejét, és csak ezeket követően méltatja válaszra:
- Ez az otthonom, nem kell félned, itt nem fognak bántani, mondd, miért üldöztek ennyire? – érdeklődik, és ennek hallatán a mögötte lévő láthatatlan járat felé fordítja a fejét, ahonnan mindketten érkeznek, szinte várva, hogy belépjenek rajta a katonák, majd visszavezeti pillantását a másikra.
~ Nem tudom. Talán azért, mert egy másik szigetről érkezett idegen vagyok, akit ellenségként kezelnek ~ válaszol, feltárva a származását valamelyest, és inkább most derüljön ki, hogy idegensége mit vált ki belőle, nehogy a végén hátba támadják. A másik nem tűnik ekkor sem ellenségesnek, inkább érdeklődést vél felfedezni az arcán, persze lehet, csupán a saját képzeletének szüleménye ez, hogy végre megnyugodjon.
- Az üdvözlés alapján nem kifejezetten szerethetik a máshonnan származókat – teszi hozzá már visszavéve tündealakját. Nem támadott rá, így talán nem lesz gond ebben a formájában sem, ugyanakkor továbbra is tartja az enyhén ellenszenves és távolságtartó pillantást, mint hajdanán mindenkivel szemben. Vagyis... Majdnem mindenkivel szemben.
Lassan körbenéz néhány lopott pillantással a nagynak tűnő szobában, és a látványt egészen furcsának tartja annak ellenére is, mennyi mindent képes megformálni a természet segítségével. Teljesen úgy néz ki ez a helyiség, mintha az egészet a fa részei alkotnák, mintha a bútorok is magából a törzsből nőnének ki, és a fal maga sem olyan egységes. Kissé olyan, mintha a fa körbenőtte volna ezt egy egészen elképesztő módon, résektől mentesen, és ami a legkülönösebb mindebben: csap is van. Hogy honnan származik az abból áramló víz, az kérdéses, de reméli, nem a fának a víztartalékai kerülnek megcsapolásra... Egyelőre nehéz mindezekkel megbarátkoznia, mert már hozzászokott a megmunkált fához, azokhoz a szép bútorokhoz, amik odahaza várják őt és Viridielt, aminek gondolatára ismét kegyetlen görcsbe rándul a gyomra.
Mihamarabb meg kell találnom őt.
- Másik szigetről? Csak nem a nagy tavon túlról jöttetek? Bár fura, azt látom, mintha tőlünk valók lennétek... – jegyzi meg némileg eltűnődve.
- Igen, azon túlról – bólint egyet egy fanyar mosoly kíséretében, kellemetlenül érezve magát, és valahogy segíteni akar a tehetetlenségén, de nem cselekedhet elhamarkodottan. Most biztonságban van, most meg kell tudnia azt, amit lehet – kérdés, mennyire lesz közlékeny a vele szemben álldogáló -, és úgy visszatérni ahhoz a csapathoz, akivel a szigetre megérkezett. Reményei szerint ismét Viriidel oldalán lehet néhány órán belül, és még gondolni sem akar a legrosszabb eshetőségre, ami bekövetkezhet.
- Kik azok a katonák és mit csinálnak erre? Azon kívül, hogy valószínűleg a flottán utazókat vadásszák le... – puhatolózik, és bár erős kérdés lehet kezdésnek, nem bánja. Kérdezősködhetne a nőről is, de jelenleg nem érzi annyira fontosnak, előbb magát a helyzetet és okokat akarja átlátni, mégiscsak rengeteg élet múlhat ezen, és nem akarja elvesztegetni a lehetőségeit, főleg a flottányi veszteség után, az után, hogy elsüllyedt a hajó a bolond ötlete miatt. Képes lesz megbocsátani ezt magának? Nem neki kellett volna döntenie, nem egy olyannak, aki egyáltalán nem járatos sem a tengerészetben, sem az irányításban, felelőtlenség volt tőle, de... Majd később ostorozza magát érte, most menteni kell, ami menthető.
- A király emberei mind, úgy néz ki, nagyobb bajt okoztatok, mint a közeli falu lázadói – böki oda, miközben a haját babrálja, tincsenként tűzdelve hátra. – Mondd csak, nem gondolod, nekem bajom lesz ebből, hogy idehoztalak? – dob vissza egy kérdést.
- Elég nyugodt vagy ahhoz, hogy feltételezzem, nem lesz, máskülönben segíteni se segítettél volna – felel, próbálva kevés jelét mutatni, mennyi minden más aggasztja és mennyivel jobban, noha nem sikerül teljes mértékben rejtegetnie a feszültségét és csak remélni meri, ez betudható a súlyos körülményeknek. – Hacsak nem akarsz átadni nekik valami fejében, bár nem hiszem, hogy bármi előnyt szereznél vele... – egészíti még ki, karba téve a kezeit, igyekezve ezzel is valamiféle szilárdságot mutatni és magával is elhitetni, elboldogulna egyedül is.
- Igazad van... Bár nem hiszem, kapnék érted valamit is – indul meg felé lendületes léptekkel, mire önkéntelenül is hátralép, felpréselődve a falra. Túl közelinek és kényelmetlennek találja ezt, nem viselve valami jól, ha idegenek kerülnek az intimszféráján belülre, ám láthatóan a zöld hajú nőnek semmi baja nincs ezzel. Savanyú ábrázattal bámulja őt, amíg alaposan szemügyre veszi, és ha lenne abban a helyzetben, az ingerültségétől vezérelve lehet, felparancsolná valamelyik lombkoronába, hogy visszafogja magát.
- Ari vagy, baj, ha így hívlak? – érdeklődik, amitől azonnal fel is ugrik a szemöldöke, kissé értetlenül állva a kérdés előtt, miközben még mindig érezheti magán a másik pillantását, életben tartva a kényelmetlen érzetet.
– Bajnak nem baj... – jut nagy nehezen a hangjához. – De van rendes nevem is, bár nem olyannak tűnsz, akit annyira foglalkoztatnának ilyen... apróságok... – teszi hozzá kissé óvatosan és halkan, amíg ennyire közel tartózkodik a másik. - Miért lázadnak? – szuszakolja ki magából a kérdést, visszatérve arra a témára, ami fontosabb és érdekfeszítőbb a számára, mire a nő elrohan az egyik szekrényhez, mely roskadásig van könyvekkel. Kissé irigyli érte, de az elméje hátsó részében már felírásra is került, hiszen ő is örülne otthonra pár szekrénynyi könyvnek, amiket esténként olvasgathat a nyugalmas órák alatt.
- Hát ha jól tudom, akkor a király visszatérése miatt és a sok baj miatt, amit hozott – nézegeti a kötetek gerincét, párat kihúzva, majd visszacsúsztatva a helyére, egyértelműen keresve valamit. – Á, ez az! – ragad meg egyet, amivel visszasiet hozzá és átnyújtja olvasásra. Ösztönösen is átveszi, amibe ugyanilyen reflexszerűen belelapoz, hogy tanulmányozhassa, azonban meglepetten veszi tudomásul, hogy ezt az írásképet képtelen elolvasni. Egy darabig ráncolja a homlokát és a szemöldökét, nem keveset pislog, mert azt hiszi, nem lát jól, ám végül be kell látnia, hogy ez valóban egy számára teljesen idegen jelrendszer, aminek értelmezésére nem tanították meg. Vélhetően a különböző kontinensek miatt, bár kérdés, akkor a beszédük mégis miért egyezhet, az írásképük meg miért nem...
- Ez mi? – tekint fel a nőre. – Mármint ne nézz bolondnak, tanultam olvasni, de nem ilyen írásképet használunk – teszi hozzá, mielőtt butának gondolnák őt, bár így is kivált a másikből egy kellemes és szórakozott nevetést, melytől ismételten kellemetlenül érzi magát, a lehető legkevesebb feltűnéssel fészkelődve a helyén.
- Nem érted? Pedig benne van minden világosan! – kacagja, melytől felébred benne egyfajta sértettség, de lenyeli. Nem most kéne az arroganciának vezetnie és nem most kéne azt magára haragítania óvatlan szavakkal, aki talán az egyetlen helyi a szigeten, készen arra, hogy segítsen. – A király sokakat elvitet innen a seregbe, ha akarják, ha nem! Mint a bátámat is, bár ő már lassan jön haza állítólag! – folytatja, és ez valahogy természetesnek tűnik a számára, legalábbis az embereknél vagy sötételfeknél nem olyan szokatlan ez a módszer. Ő maga mondjuk nem tudná elviselni, ha ez történne, bár ő egyébként is katonás neveltetésben részesült.
- Mindegy is, ha most titeket támadnak, az azt jelenti, hogy rosszat tettetek valószínűleg – vált témát, kissé gyerekes hangsúllyal és ábrázattal beszélve, melytől kínosan felnevetne. Ki hitte volna!
- Azon kívül, hogy próbáltunk partra szállni, mást nem tettünk. Persze kérdés, az előző néhány hajó legénysége kotnyeleskedett-e... – mondja, és egyáltalán nem boldogítaná, ha ilyenek mozgolódnának a háttérben és azért lettek megtámadva, mert igazából az előző flotta tett valami rosszat a tűzre és ők, az újonnan érkezők isszák meg a levét. Noha erről Octaviusnak tudnia kellett volna, és akkor lehet, bele se kezdett volna az akcióba, de... Az emberek hírhedten belemennek eszement ötletekbe konokságuk és fals elképzeléseik megvalósíthatóságának hite miatt.
- Minket már tűzgolyókkal és viharral köszöntöttek, éreztetve a vendégszeretetüket – teszi le a könyvet, ha már elolvasni úgyse tud belőle, visszanézve a másikra azonban meglepetten tapasztalja, amint mélyen a szemébe néz. Nem is meri elkapni a pillantását, mert egyébként lehet, így tenne, oldalra nézne, de nem akarja ezzel a saját gyengeségét mutatni.
- Mondd csak, legalább tudsz beszélni az erdő szellemeivel? – kérdezi igencsak komolyan, amitől némileg összébb húzza a szemeit, azon gondolkodva, vajon ugyanarra gondolnak-e. Eltérhet a kultúrájuk és a felfogásuk, így megvan az esély arra, hogy egészen más entitásokra gondol, akikkel még nem találkozott.
- Ha az erdő szellemei alatt az állatok és növények hangját érted, akkor igen, bár velem az itteniek nem olyan közlékenyek. Még – enged meg egy halvány mosolyt a végén, kifejezve elhatározását, hogy igenis szeretne tanulni és itt is versengeni a helyi legerősebb mágusokkal. Értékes tagja akar lenni az érkezőknek, aki képes védelmezni, ne csupán egy feláldozható parasztként tekintsenek rá.
- Hmmm, akkor rá kell vennünk őket, hogy azok legyenek, nem igaz? – tekint oda, ahonnan érkeztek.
- Hát ha nem akarok bajba kerülni állandóan, akkor nem ártana – ért egyet, követve a pillantását. Újabb megilletődésére van a következő esemény, mely olyan, mintha a fa oldala megnyílna, szinte tökéletes rálátást biztosítva a parton heverő hajóroncsra. Élőlényeket nem lát, de már ettől a látványtól legszívesebben megindulna, hogy felkutassa párját, ám tudva, hogy ez csupán a roncs és realizálva, mennyi esélyekkel indulna... Inkább marad a helyén megfeszült izmokkal.
- Ez itt, azt hiszem, akkor az előző hajótok lesz, nem igaz? – érzi magán a nő tekintetét.
- Igen, az... – válaszol halkan, hátha az őt mardosó aggodalom kevésbé hallatszódik így, bár az arca bizonyára így is egy nyitott könyv.
– Mielőtt odamennél, beszélgetsz pár növénnyel idebent? – érdeklődik, széttárva a kezeit, mire rengeteg madár száll rá és a kis résekből, eldugott lukakból különös, vékonyka és apró, sétáló növények másznak elő. Az állatok és növények mozgolódásának hangjaira és surrogásaira a forrásuk felé vezeti pillantását, mostanra már sokadszorra lepődve meg a látványon, elsősorban a járkáló növények miatt. A madarak inkább a faji idegenségük miatt tűnnek különlegesnek, ezeket a mászkáló-járkáló zöldeket viszont semmiképpen sem teszik túl.
Egy darabig elnézi a nő karjára rászállt megannyi madarat, melyekkel a kommunikálás maga lesz a gyönyör, hiszen két hét hajóút után csak erre vágyott, a növényekkel meg izgalmasnak ígérkezik a kapcsolat, az új ismeret, amit biztosíthatnak neki, nagyokat pislogva ezekre a létformákra.
- Egyébként... Mindenkivel végeznek szerinted, aki idejött és megtalálják? – kérdez rá, miközben leguggol az egyik növényke elé, ezzel előzőleges érdeklődésére igennel válaszolva: szeretne velük kommunikálni.
- Hát most is sokan vannak ott a roncsnál, nem igaz? Ők is valahogy túlélték – felel, közben az előtte lévő lény közeledik felé, és növényi tagját emeli, hogy hozzáérintse az ujjához. Eltűnődve nézi egy darabig a nőt, nagyon remélve, hogy a túléltek között ott szerepel Viridiel is, pillantását lassan vezetve vissza a növényre.
- Igaz... – érinti hozzá kissé bizonytalanul ujját a növényi kacsóhoz, elkezdve az ismerkedést az összehívott növényekkel és állatokkal.

Mesélői karakter:

Kimaradt kockadobásaim *taps*

Gyengeség aurája (10-es kocka)
1-3 - a varázslat sikertelen
4-10 - a varázslat sikeresen megfertőzi a pap és a társai tudatát

Nyíl (10-es kocka)
1-2 - a nyíl célt téveszt
3-10 - a nyíl eltalálja a célpontot

The member 'Aesma Daeva' has done the following action : Szerencse, játék, kockázat

---

'Tízes' : 6, 8

Elyon Luven


Meglepő. Egészen tetszik az ötletem a többieknek. Gyakorlatilag habozás nélkül rábóllint a főnök, hogy ne lássuk az ellenséget. Na nem mintha bánnám, de fura. Szóval, ezek szerint nekem kell majd megadni a jelet a támadásra gyakorlatilag. Ez úgy fog kinézni, hogy fogom a kölcsöní jamat, becélzom vele azt a szép lilás világító könyvet, és ahogy látom hogy mindenki készen áll a támadásra, elengedem, reményeim szerint találni is fogok vele. Ha nem is feltétlen a könyvet, de egy varázsló fejébe igazán bele állhatna... Már, nem gonoszkodásból. Ők kezdték! És miközben repül a nyílvessző, sötétséget varázsolok a könyv alatti kő köré. Mire odaér a nyílzápor már nem kéne látniuk, hogy honnan jön mi, csak haldokló nyögdécselő hangot kiadni, meg esetleg egy-két vaktában ellőtt tűzgolyóval eltalálni egymást. Azért, a varázslatom miatt eléggé izgulok. Miután így felcsigáztam a népet, és minden szem rajtam van, nem kéne elszúrni. Ha sikerült, akkor ellövök még egy nyilat a a nagy fekete semmibe, és utána a pajzsom mögé bújva szaladok feléjük, úgy, hogy az ő íjászaiknak útban legyenek az addigra többnyire már hullák. A varázslatom végén jó lenne még valami túlélőt leütni, és foglyot csinálni belőle. Bár nem biztos, hogy varázslókkal kéne szórakozni, nem jó ellenséges varázslókat a saját táborunkba vinni, viszont sokkal könnyebb őket leütni, mint egy harcost.

Sötétség (10-es)
1-2 Sikerül túlizgulnom, és jól beégek. De legalább a terven is változtatni kell majd egy kicsit.
3-10 Nem verem meg a mesélőt csalásért, minden rendben megy, legalábbis eddig.

The member 'Lysardriira Sheeriir' has done the following action : Szerencse, játék, kockázat

---

'Tízes' : 8

Mesélői

Sikeresen eltudjátok indítani a rajtaütést, amihez gratulálok, de nézzük mi is történik ezután...

Viridiel földrengése érkezik meg a helyre elsőnek, mely következtében a varázslók nagyrésze elesik, így könnyű prédává válnak a nyilaknak és a támadó katonáknak, majd ezután nem sokkal a parton lévő katonákat megkötözöd, miközben a segítőitek varázslatai csúnyán lemészárolja őket, vagy épp a szirtről lelöki párukat. Elyon sötétsége is hamar odaér a varázslókhoz, így azt már nem látjátok mi történik a könyvvel, vagy úgy bárki mással is aki a parton van azon tíz méteres zóna mögött. Ekkor Aesma minden stresszt és tudását bevetve megijeszti a mellette lévőket, így Viridiel, Elyon ti elkedvtelenedtek és gyengének érzitek magatokat Aesmához képest, aki egy gyönyörű nyíllal leteríti az egyetlen sötét területen kívül ragadt papot. Micsoda egy hős ő! Hát nem? Ti mindössze apró utánzatai lehettek neki, még véletlenül sem meritek őt megtámadni. Talán még le is borultok előtte, hogy mily csodás képességekkel van megáldva ez az elbűvölő kisasszony.

Ezt már csak ti tudjátok, hogy milyen érzéseket vált ki belőletek, hogy Aesma egy nyíllal lelő egy varázslót.

Frederick te ekkora már a sötétség szélén jársz, amit tudsz, hogy odabent nem fogsz látni semmit, de egyben betudod lőni emlékezetből, hogy vajon merre is volt a kő a könyvvel, így ha bemész a sötétbe pár lépés után neki is mész annak, ami viszont meglephet, hogy a könyv mintha csak a sötét középpontja mellett heverne éppen a lábad alatt. A célod megvan, de itt nem nyugodhatsz meg, mert egy nyíl fúródik bele a váladba.
Ahogyan ezt a többiek is megtapasztalhatják, hogy a parton volt pár szerencsés félnótás, aki még egy-egy nyíl erejéig rátok tud lőni, így a bokorban maradt trió elugorhat pár elől, vagy éppen megmenthetik egymást...

Minden esetre pár másodperc telik el és Frederick már talán visszafelé útközben egy könyörgő varázsló hangját hallja meg, a roppanó kezek mellett: -Ments meg, könyörülj kérlek!- majd lábadon egy szorító kezet is érzel, éppen azután miután az a lábad alól kikerül.
A többiek eközben láthatják, ahogyan a többi katona, varázsló és miegymás leküzdi a part maradék katonáit és a törpe a partról integet valakinek... vagy valakiknek.
Ha úgy döntötök kimentek oda, a magas húsz méternél nagyobb sziklás part alatt elterülő tengeren három, sőt négy mentőcsónak úszik, párból éppen sajnos halottakat löknek a vízbe, hogy ne boruljanak fel, de még így is jócskán sokan túlélték.

Viridiel, te talán kiszúrod, hogy tőletek jobbra elterülő, azaz a másik lapos parton a messzeségben a már látott páncélosok valamit csinálnak...
Ha kissé odébb lépkesz és nagyon rákoncentrálsz láthatod, ahogyan a tengerből kivetett hullákat szurkálják le dárdával a biztonság kedvéért, és meglátsz odalent egy vörös hosszú hajú alakot is, akiből éppen kihúzzák a fegyvert... Vajon a párod volt az? Ilyen messziről nem tudod megmondani.

Eközben Frederickhez odamegy a törpe: -Szép munka volt csodálom kiszúrtad a sötétben a könyvet, megnézhetném mielőtt baja esne?- néz rád reménykedően de a döntés a tiéd.

Eközben máshol

A vörös hajú tünde lány még a fában tölti az idejét egy csinos tündelánnyal miközben egy apró növénylényecske az ujjait megöleli. Sok információt tudott meg rövid időn belül az ittlévő káoszból, de talán még koránsem eleget. A lány kissé hirtelen sikít fel, mikor meglátja mi történik a mágikus ajtón:
-Nézd! nézd! Megszerezték a partot, mégis ti nyertetek! Hmm vajon ennyien elegek lesztek a seregek ellen? De mindegy is! Nézd csak azt ott annak az alaknak a kezében!-mutat rá Frederickre a magasból, ahogy egy könyvet tart a kezében. --Az ott kell nekem, és bármiben segítek nektek mit szólsz?

Mindeközben aki érzékeny a varázslatra érzi, hogy valami nem stimmel a parton... Mintha valami fura erő lebegne felettetek, de nem vagytok biztosak abban, hogy mi is az pontosan.

Szépen haladtunk most is ennek örülök! Maradjunk ennél a dinamikusságnál most is, így az irányadó elv mához egy hét lesz megint, de ha előbb tud mindenki írni, akkor mesélői is korábban érkezik! Ha kérdés, panasz vagy óhaj sóhaj van elértek itt PMben vagy Skypeon!

Hajrá kalózok!

Elégedetten látom, hogy a mágia által keltett földrengés hatásos volt, még magam is meglepődtem, hogy ennyire, de ez jel is volt egyben, hogy a többiek is elkezdhetik a támadásukat. Azt kell mondanom, hogy elég elsöprő erejű volt. De nem értem rá a többieket figyelni, mert a lombok közül lövöldöző nyilasok veszélyt jelenthettek ránk nézve, szerencsére az erdei mágiám ezen a földrészen is működött, ezért hamarosan, már sokan a rájuk tekerődző ágakkal bajlódtak, aztán elhullottak a többiek nyilai által.
Mire visszanéztem a varázslókat sötétség rejtette el a szemem elől a könyvvel együtt, amibe épp belerohant Frederic. Fogalmam sem volt, hogy ezt tőlünk idézte valaki, vagy a mágusok maguk rejtőztek így el, de mintha a kék elf, beszélt volna erről.......
Mielőtt ismét megcélozhattam volna valakit nyilaimmal rossz érzések lettek úrrá rajtam és azon merengtem, hogy vajon miért gondolom azt, hogy én segíthetek itt bárkinek is, mikor még magamon és szerelmemen sem tudtam. Ellenben a mellettem lévő sötét elf! Csak úgy irtja az ellent! Megállok a lövészetben és a self nőt bámulom, miközben majdnem eltalálja a fejemet egy nyílvessző. Alig figyelek oda, pedig több is potyog le körülöttünk.
Már mozdulnék felé, hogy elmondjam mennyire jó, amit csinál, amikor belémnyillal, hogy ez nem stimmel. Hiszen ez egy SELF! Miért is csodálom? Ez nem jó! Ezt én nem érezhetem! Mintha lenne a sötét elfeknek ilyen ......mágiája........Találkoztam már ezzel, találkoztam már......Ennek ellenére a kedvem továbbra is borús volt....
Ám szinte már vége is volt a csatának és én...........kisétáltam a szirt szélére, hogy körbenézzek, de hirtelen elmúlt a kedvetlen érzésem és én.......egyszerűen felrobbantam a méregtől. A self nő csinálta ezt, szinte biztos voltam benne!
Ha még mellettem volt, akkor nagyot taszítottam rajta.
- Ezt nem kellett volna! Mit segítettél vele, csak szándékosan akadályoztál? - kiáltottam rá és még mondtam volna tovább, mikor mozgást láttam a parton. Nem tudtam kik azok, ellenség is lehetett, így azonnal rájuk koncentráltam és.........meghűlt bennem a vér! Azonnal elfeledkeztem az éjelfről, a törpéről, az egész csatáról..........azok ott.........LESZÚRTÁK LASHT!
- Nyomorultak! Azonnal hagyjátok abba! - ordítottam lefelé, bár talán meg sem hallották és meg is eresztettem feléjük egy lövést.
Aztán kétségbeesetten, zakatoló, a félelemtől jéggé dermedt szívvel kerestem egy lefelé vezető utat, hogy lemehessek, még egy veszélyes ugrástól sem riadtam vissza, ha láttam esélyt rá, hogy nem azonnal szegem a nyakam.
~ LASH! LASH! VÁLASZOLJ! UGYE ÉLSZ? ~ üvöltöttek a gondolataim.

Nincs túl sok ideje megbarátkozni a helyzettel, mert jóformán alig kezd el ismerkedni ezekkel a fura növénykékkel, a nő felsikít. Először azt hiszi, valami baj történt, így riadtan fürkészi a kijáratot, de nem tudná megállapítani, hogy mire fel visongat. A növény közben rákapaszkodik a kezére, amit halványan megmosolyog, de hamarosan össze is préseli ajkait a belső kellemetlenségétől. Végül feltápászkodik, és mivel a kis élőlény ragaszkodónak bizonyul, őt is emeli magával. Tartani nem különösebben kell, hozzásimul a kézfejéhez, tekintetét visszavezetve a mutatott dologra.
Akinek a kezében van, attól legszívesebben gunyorosan felnevetne a saját szerencsétlensége miatt, mert nem éppen jó kapcsolatot ápol azzal a fickóval, legalábbis az indulásukkor kreált jelenete annyira nem kedveltette meg magát. Valószínűleg ez viszonzott, noha ez a jelenlegi szituációban sokat nem számít, elvégre az idegen olyan ajánlatot tesz, amit nem utasíthat vissza. Persze nem is fogadhatja el csak úgy… Nem tudhatja senki sem, hogy mire képes pontosan és mik a szándékai, egy óvatlan lépéssel pedig még az is előfordulhat, hogy ellenük megy.
- Nem tűnik rossz üzletnek… - fordul felé, talán kissé mereven jegyezve meg ezt, elvégre valóban megfontolandó. – De mire képes? – biccent a könyv felé, mert információ híján nem biztos, hogy sok hajlandóságot fog mutatni az átadása kapcsán. Nem ismeri sem őt, sem a szigetlakókat, de az biztos, hogyha hatalma van, akkor nem kerülhet csak úgy akárkihez, a másik habozása pedig nem éppen bizalomgerjesztő. Olyan szemeket mereszt rá, mintha a veséjébe akarna látni, ezzel is csak üzenve neki, hogy tisztességes és őszinte válasszal szolgáljon, ugyanis nem akar vádaskodni és ellenszenvet tapasztalni az irányába.
Még a haját igazgatja, mire kiszáll egy lepke onnét, aminek jelenlétére egy szemöldökráncolással reagál, pillantását ugyanakkor visszavezeti a nő vonásaira. Az eddigiek alapján nem kéne meglepődnie már ezen, és bár feltenné a kérdéseket, mégis hogyan és miként, vélhetően sem ideje nincs rá és a felfogóképessége is csak egy bizonyos mértékig működik, elképesztően aggódva párjáért.
- Végül is elmondhatom – szól végül. – Ebből a könyvből szórták a mágiákat, azaz ez az egyik kötete a soknak. Azt hiszem, valami olyan a címe, hogy az elemek isteneinek áriája… De ez mindegy, megkaphatom tőletek? – érdeklődik, visszatérve a tárgyra, és végigszalad a gerincén a hideg. Borzasztóan giccses neve van – bár pont ő beszél a maga szentimentális és ugyancsak túlcifrázott lelkivilágával -, mindemellett elég nagy bajsejtelmet is ébreszt benne, hiszen ha ezzel ilyen dolgokat képesek művelni…
A könyvre pillant tűnődőn, mérlegelve, hogy vajon mennyi esély is van arra, hogy ez az alak ellenük és mindenki ellen használja, noha jelenleg az igazságtalannak tűnő király ellen van, ezzel egyetemben így az érkező csapat oldalán. Roppantmód bosszantja, hogy nincs helyismerete, és már olyan döntéseket kell hoznia, amik nagyban befolyásolhatják a továbbiakat, és egyáltalán nincs lenyűgözve, hogy neki kell megtennie ezeket a lépéseket az esetek többségében. Már így is megannyi teher van a vállán és megannyi rossz döntés mögötte, és nem szeretné szaporítani a megjárt, helytelen ösvényeket.
- Meg – fordul vissza egy bólintás kíséretében.
- Hihi! Rendben, ez egy megegyezés akkor! – kiált fel örömében, amitől kényelmetlenül érzi magát, mert nem áll szándékában csak úgy odaadni neki, legalábbis egyelőre, még ha valahol az életét is köszönheti neki. Ha ő nem lett volna ott, már lehet, a katonák elhurcolták volna…
A kijárat felé fordul, téve pár lépést az irányába, mert úgy tűnik, hogy már nincs mit megbeszéljenek, aztán hirtelen jut eszébe a kérdés, mielőtt a vesztébe rohanna:
– A katonákat leráztuk, ugye? Így nem kell miattuk aggódnom, hogy az érkezőkhöz csalom őket – fordítja vissza a fejét válla felett, mielőtt kilépne, és mivel nem akarja, hogy a kezén csimpaszkodó növényke ennyire látványosan elöl legyen, megemeli tagját, hogy a hajába másszon és ott találjon ideiglenesen búvó- és pihenőhelyet. Ki tudja, hogy miben lesz még a segítségére a későbbiek folyamán? Ráadásul az apróságnak meg még ellenére sincsen ez az egész, és ezt magában egy mosollyal nyugtázza, külsőleg azonban igyekszik megtartani a komoly ábrázatot, még ha a növény mozgolódása okozta csiklandós érzés miatt nehéz is. Most nem szabadna nyitott könyvként viselkednie.
Amíg a növény elrejtésével törődik, a nő hirtelen átöleli őt hátulról. Ha tehetné, akkorát taszítana rajta, hogy többször nem próbálkozna vele, mert ez egyenes szemen köpése a tisztes távolság megtartásának, amit illene betartani. Az összes izma megfeszül ettől, olyan erősen harapva az alsó ajkába, hogy véletlenül se hagyja el egyetlen rossz szó se a száját, hiába ingerült és hiába marja őt a féltés és aggodalom, nem máson kell levezetnie nyugtalanságát.
- Mondd csak, nem lenne jobb a földhöz közelebb kilépni? – kérdez rá a fülébe suttogva, amitől kellemetlen borzongás fut végig rajta, majd elengedi és egy kicsit hátrébb lép. Értetlen és zavarodott pillantásával kutatja a másik vonásait, egyáltalán nem tudva hova tenni a kérdését, mert hát ezen a kapun keresztül jöttek be, feltételezi, hogy ugyanezen is kell kimenni, elvégre így lenne logikus. Legalábbis a részéről, más kérdés persze, hogy éppenséggel egy teljesen más képet mutat, mint ahol bejöttek.
- A katonák nagyon máshol keresgélnek most asszem – válaszol utólag a kérdésére, mielőtt feltehetné a sajátját az út kapcsán, de még ekkor sem tudja folytatni a cseevegést, mert olyan hirtelen rémülettel érkezik hozzá pár szó, hogy kis híján összeroskad, akkora görcsbe rándul a gyomra és akkora erővel ver egyet a szíve. A hang is elképesztő erővel robban be a gondolatai közé, koponyahasogató módon lüktetve benne, visszhangot verve, és kénytelen megtámaszkodni a szoba falánál, ha nem akarja térdepelve szorongatni a fejét. Legszívesebben elküldené a búbánatos fenébe azt, aki ilyet tesz, de a hirtelenség okozta megdöbbenés eltűntével felfogja, hogy Viridiel az. Nagyra nyílt szemekkel mered maga elé, és olyan megkönnyebbülté válik a hangja hallatán – még ha a kétségbeesése ilyen mértékű is -, hiszen ez azt jelenti, hogy életben van…! És bolond módon idáig félt megszólítani őt, nem akarva ilyen módon szembesülni az esetlegesen rossz véggel, de…
~ Élek! Élek, szerelmem, élek! Hála Természet Anyának, te is! Mindjárt megyek hozzád, ígérem! ~ válaszol sietősen, gondolatban már szorosan ölelve és bújva hozzá, óvatosan lesve a kapu felé, hátha megpillantja az ott mozgolódó alakok közt Viridielt, kutatva ezüstös haját, és pont megtalálja őt a szirtnél, és legszívesebben nyomban rohanna felé.
- Hogyan érted azt, hogy a földhöz közelebb? – fordítja a nőre tekintetét, még mindig a fejét fogva, de ellökve magát a faltól. Az idegen láthatóan nem foglalkozik ezzel, bizonyára ismerős neki a helyzet - rosszabb esetben meg még ő is hallotta vagy más erdei elfek, bár csak őt szólította meg és bizonyára csak ő kapta meg ezt az üzenetet, senki más.
- Hát nem lenne kellemes ilyen magasan kilépni innen, tudod... szóval plattyanni a földön, de ha te madaras vagy menj csak, nekem nincsen kedvem rá, úgyhogy megvárlak itt akkor. Tudniillik nekem csak a cicuskám van mint alakom nem repdesek magasan... még az kéne! - magyarázkodik a tőle megszokott módon, kuszának találva a szavakat és az összefüggéseket, továbbra is teljesen értetlenül bámulva őt. Komolyan elképzelése sincs, mégis mit akar ezzel mondani, mert hát... Csak nem lehet az, hogy amit látnak, ott léphet ki, ez azért... Valamiféle csoda lenne, hiszen ebből kiindulva bármelyik fa lehetne az otthona vagy... Valami köze van a teleportáláshoz...?
Gyanakvón fürkészi a kijáratot, aztán ismét a nőt, magyarázatot várva erre, ám az most időhúzás lenne és nem kéne a könyvet egy teljesen más egyéntől elvenni, akit talán még csak nem is ismernek. Még Frederic az egyik legjobb lehetőségük.
- Jó, akkor hol menjek ki? - tér inkább a tárgyra a felmerült kérdései ellenére is, széttárva a kezeit, még mindig érezve fejében a lüktetést az éles szavak nyomán. Elképzelése szerint ez legfeljebb valami ablak, ami bármire ránézést enged - ami továbbra is különs -, de ha ez még ezzel a helyszínek közti ugrálással is kiegészül... Már csak emiatt jó lenne maguk mellett tudni őt, mert gyorsan elbújhatnak és kerülhetnek egy egészen más helyre.
A zöld hajú nő elmosolyodik egy kicsit gonoszan, amitől ő összeszűkített szemekkel bámulja őt megfeszített izmokkal, mert nem tetszik neki az ábrázata. Néhány szót hall felőle és próbálja leolvasni a szájáról, hátha értheti, bizonyára olyan szavak ezek, amiket csak a helyiek ismernek - mindenesetre ez bezárja az ajtót mögötte. Kényelmetlenül és aggodalmasan fürkészi a megjelenő falat, majd akkor néz vissza a nőre, mikor ő is rá, és így szól kekeckedőn:
- A földön há'ho máshol?
Önkéntelenül is felhúzza az orrát az elfies arroganciától vezetve, szóra azonban a választ nem méltatja, ahhoz túlságosan bosszantja őt a nő ilyesfajta viselkedése, és ezt nem is kifejezetten tagadja. Nem tetszik neki, ez lerí róla, ám tisztában van vele, hogy hisztizni jelenleg teljesen felesleges miatta. Vélhetően egyébként is csak nevet a reakcióin, és ha egy tippje lehet, akkor valószínűleg a felhúzása miatt folytatni fogja...
Újabb pár szó hangzik felőle, miután a kapu ismét kinyílik, ezúttal a parthoz nagyon közel, ráadásul alig pár lépésre férjétől. A lélegzete is elakad, hogy jóformán nyúlhatna érte és elérné őt, azonnal az ölelésébe zárhatná. Az izmai már mozdulnak, hogy vágyait megvalósíthassa, de az első lépés után megtorpan és visszafordul.
- Hogy néz ki a testvéred? - érdeklődik, ugyanis nem találja túl jó ötletnek, hogy az események hevében véletlenül megöljék őt, magukra haragítva a zöld hajút. Ha egy lehetőségük van rá, akkor el kell kerülniük a testvérrel való találkozást, mert ha valóban a katonaságnál szolgál és nemsokára jönne vissza... Nem kéne elveszíteni egy ilyen miatt egy lehetséges szövetségest, akire a helyismeret miatt nagyon is szükségük van.
- Az enyém? - döbben meg látványosan, amitől benne szétterjed az elégedettség, de nem áll meg ennyinél.
- Ki másé? - kérdez úgy, mint előzőleg a nő is tette, ugyanazzal a hangsúllyal, amit sértőnek talált.
- Hát ezt sosem kérdezte még senki meg... - pirul el egy picit, amit megint nem tud miként kezelni, hogy esetleg ez egy újabb gyerekes játék vagy őszinte reakció. Ettől függetlenül kisvártatva kihúzza magát és mosolyogva kezd bele a bemutatásának: - Neki szőke haja van, daliás megjelenése és markáns arca, tudod széles álkapocs, meg nagy hossz arca, mellé viszont pici szeme, az egyik füle nekem meg úgy tűnt mintha kissebb lenne, mint a másik...
Hát, ez utóbbival sokra nem megy, de végső soron mindegy, legalább mesélhetett egy kicsit, és úgy tűnik, jól is esett neki. Halványan el is mosolyodik most, hogy lezárhatják a beszélgetést, és egy biccentéssel fogja távozóra.
- Megyek a könyvért, remélhetőleg hamar visszaérek - lép ki.

Mesélői leírás a többieknek:
Amikor a kapu megnyílik, egy apró villanást látnak a fán, de csak ha nagyon arra figyelnek, amikor pedig kilépnek a lányok, a fa törzse mintha egy forgó fal lenne, fordul ki magából és egy sötét hasadékon át lépnek ki ketten a járaton, majd a fa törzse rögtön összezárul mögöttük.

- Viridiel! - lép ki a fából a partra, és észre sem veszi, hogy a zöld hajú nőszemély követi őt, annyira azzal van elfoglalva, hogy a közelében lévő Viridielt a karjaiba zárja a lehető leggyorsabban, mielőtt baja esne valami vagy valaki miatt, reményei szerint azonnal csitítva benne a félelmeket és kétségbeesést. Ölelni ugyanakkor nem öleli sokáig, éppen csak magába tudja szívni a férfi illatát, mikor ki is bontakozik az ölelésből.
- Valamit még el kell intéznem... - suttogja, felnézve rá, aztán pillantásával Fredericet keresve.
- FREDERIC! - szólítja meg, hogy mindenképp felfigyeljen rá, remélhetőleg pedig még nála van a könv. - Kérem szépen a könyvet - lép elé, kezét nyújtva, egyértelműen azzal a szándékkal, hogy átvegye a furcsa kötetet.

Elyon Luven


Ahogy elkezdődik a harc, nem tudok nem felfigyelni rá, hogy milyen ügyes a korábbi munkatársam. Annyira jól megy neki a célbalövés, hogy nekem már teljesen el is megy a kedvem a harctól. Ám amilyen gyorsan jött ez az érzés, olyan gyorsan távozik is. Nem hagyhatom, hogy egy sötételf jobban teljesítsen nálam, nem azért tanultam őrzőnek, hogy egy olyan jobb legyen mint én! A harc ezen kívül nagyjából úgy ment, mint szerettük volna, és gyorsan nyertünk. Nekem pedig sikerült egy foglyot is ejtenem. Ezt neked selfike!
Ahogy lehúzom a csukját a mágusról, kissé meglepve látom, hogy egy elf az. Összeszorul a gyomrom, úgy tűnik saját fajtámat kell gyilkolnom. Gondoltam, hogy elfek lehetnek a csukja alatt, de valahogy mégsem fogtam fel, hogy ez azt jelenti, hogy elfeket fogok ölni. Meg akarnám nézni az egyik páncélost is, hogy mi féle szerzet, biztosan valami self ármány miatt voltak csak itt, azonban ekkor felkiált az egyik társam. Gyorsan én is odanézek ahova ő, és azt látom, hogy a parton az eszméletlen hajótörötteinket gyilkolják halomra, és az egyik éppen egy vörös hajú... á, már értem azt a mérhetetlen fájdalmat a férfi hangjában! A vállára teszem a kezemet.
-Őszinte részvétem. Kedves lány volt. Ha szeretnéd, szívesen segítek megbosszulni. Ajánlom fel a segítségemet.
Ha elfeket kell ölni, legyen! Nem érdekel! Akik ártatlanokat, magatehetetlen embereket, gyógyítókat ölnek, azok nem érdemlik meg a szánalmamat! Ez egy más világ, mint amit megismertem, másmilyen emberekkel, és úgy tűnik, itt az elfek mintha keveredtek volna a zevadariakkal. Sőt, ha a bőrük színét, és a mágiájukat nem nézzük, inkább hasonlítanak rájuk.
Ekkor nagy meglepetésemre kilép a fából a halott Lash, és mögötte egy másik elf lány. Nem tudom e három dolog melyike a legnagyobb meglepetés. Alig akarok hinni a szememnek. Mondjuk az igaz, hogy nem láttam biztosan, hogy őt ölték-e meg a parton, de a férje két tünde szeme is rosszul látott volna? A mögötte lévő elf meg... ha megöltük a többit, akkor most mégis miért jött? Aztán, ahogy csak egy gyors ölelés volt, és utána a könyvet kéri, egy elég meredek ötletem támad. Felajzom az íjamat, és a két jövevényre fogom.
-Frederic, ne add oda nekik!
Aztán a már nem ölelkezők felé fordulok:
-Biztos vagy abban, hogy ő a feleséged? Tudom, hogy a férje vagy, és ezért azt akarod hinni, hogy életben van, de biztos vagy benne, hogy ő nem halt meg a parton, és most valami alakváltó, illúzió, vagy mit tudom én milyen démoni praktikával akarják visszaszerezni a helyiek az elveszett szép világítós varázskönyvüket?

Na szóval, hol is jártam a történésekben, á meg is van ép azt a balszerencséből húztam ki a kardom ahogy a könyvecske is a kezembe kalauzólódott. Na erre is alkalmazzuk az öreg szabályt, megtalálók túlajdona. Épp csak övem egyik zsebébe rejtem, amikor egy nyíl fúrodik a vállamat védő páncélba, szerencsém hogy nem megy túlmélyre s nem okoz komoly gondott, így csak eltávolítom, amikor meg pillantom a hősszerelmes hulla jelöltett ahogy fejjel akarná levetni magát a szikláról, így hát kardommal a kezembe ugyan de rohanok s ha útol érem nem tétovázok meg fordítani és azúttal a gyomorszájon vágni hagy kapkodjon egy kis levegő útán. Ehhez a művetlehez pedig a szabad kezemet majd kardom markolatát használom.
-Megint kezdez hülye lenni drága barátom, és már meg mondtam egyelőre nem kaptál engedélyt öngyilkosságra.
Közlöm vele komolyabb, katonaibb hangsúlyba mind eddig bármit bárkivel, talán így már felfogja hogy ne kockáztasa a saját és mások életét. A melletünk álló kékszínű idiótáját pedig legszívesebben egyből kard élre hányám de hát az idiótája csak össze rondítaná a fegyverem.
-Látom empátiából te sem vagy kioktava, idióta kékfülű, de legalább azt meg tanulhattad volna hogy mikor kéne befognod a pofád, bár kétlem hogy van hozzá elég agyi kapacitásod.
Nesze, fel is basztam az agyvizem ezen a kékbőrű s szörtelen majmon, komolyan mondom ezek ítéltek el engem azt a saját alfajtársukkal szemben sincs semmi tiszteletük.

Gratulálok újra kapitány, ez már legénység.

Gondoltam magaban ahogyan végül felsegítem az öngyilkosság vágyától fűtöt szerelmes barmunkat, s ekkor leszek figyelmes egy női hangra s annak tulaja a hősszerelmesbe kapaszkodik egy kisebb időre, így én ahogy csak tudok hátrálok egy kevesett, pont úgy hogy még a kék elfnek a vakfoltjába legyek legrosszabb esetben is, s eközben csak egyetlen mondatott fűzök hozzá.
-Látod te hősszerelmes barom, mondtam neked hogy semmi baja nem lett és nem is lesz.
Majd ezután csak a nőre leszek figyelmes aki hírtelenjében húz ki belőlem egy kérdést válaszul.
-Honnét a bánatos faszomból gondolod hogy nálam van a könnyv?
Persze az automatizált kérdésben közre játszott a kék elf viselkedése is, na meg első sorban az hogy a csatából kétlem hogy bármit láthatott volna, s azt is hogy elteszem a könnyvet, de ezen lehet már kár lesz fent akadnom, s mindenkinek szavába vágva folytatom a magamét ha tetszik ha nem.
-Érzékelten barom, egy szinten értelek de inkább enged le az íjjad mielőtt a karodat veszted, te pedig hősszerelmes kedvese, elmagyaráznád nekem azt hogy miért is van szükséged a könyvre, és ki az édes zöldalma pálinka aki veled érkezett?!
Persze a hangsúlyban megint nem szégyeltem bele tenni a katonai múltam parancsnoki mivoltát, mert kezd elegem lenni egy részben abból hogy olyanok vagyunk mint a partra vetett hal és ép csak azért nem vagyunk még hullák mert annak a törpnek volt annyi sütni valója hogy összefogjon pár legényt. Aki meg is jeleneik parancsszóra, és ő is a könnyvet akarja.
-De kibebaszott híres lettem itt egy szempillantásom alatt, még valaki akinek a könnyv kéne, esetleg meg álldjam az első szülöttét?!
Persze már ekkora én is inkább aggresszióból merítek ötletett a szavaimhoz és már ép azon gondolkozom hogy a kardom a kezembe s azt lángra gyújtva égetem porrá a könnyvet és tudok le egyszerre mindent, de egyelőre várok és halgattom a tárgyaló képes feleket.

Az általam megátkozott pap holtan esik össze a nyilam által és mivel ő volt az egyetlen, aki a sötét területen kívül esett, így másra már nem tudtam átirányítani a mágiám. Nem koncentrálok rá többé, hiszen csak felesleges energiafogyasztás lenne.
Ekkor hasít a lombok közé néhány nyíl, én pedig még időben változtatok helyszínt, különben könnyen lehet, hogy belém fúródott volna néhány. Az egyik fa mögül pillantok ki, felajzott íjjal, de addigra már senkit sem látok a környéken. Nagyot sóhajtva nézek rá a körülöttem lévő társaimra, de szerencsére ők sem sérültek meg.
A terepszemle közben észreveszem a távolban a vizek felé integető törpöt, így engedve a kíváncsiságomnak elindulok felé, kellő távolságot tartva köztem és az elf között, aki hirtelen felindulásból fordul meg és taszít egyet rajtam. Időben támasztom ki magam, értetlen tekintettel bámulva őt. Megértem, hogy nem vagyok a szíve csücske, de azért nem kötelező azonnal kimutatni az ellenszenvét...
Csak most esik le pontosan, hogy a sikertelen mágiámról beszél. Úgy tűnik, hogy inkább ártott, mint használt, de végül is, kockázat nélkül nincs nyereség. Legalább megtanultuk, hogy vannak átkok, amiket nem lehet felülírni.
-Nem volt szándékos... - Húzom fel gyerekes duzzogással az orromat, miközben összehúzott szemekkel néztem vele farkasszemet. - ...ha tényleg az lett volna a célom, sokkal eredményesen csináltam volna, ráadásul észrevehetetlenül. Te mindig olyan negatív vagy velem... A jó tetteimet nem is fogod észrevenni? - Felé fordulok a még számomra is szokatlan pókerarcommal, de úgy tűnik, hogy egyáltalán nem figyel rám, helyette pedig a messzeségbe bámul. - Hé... Figyelsz te rám? - Szegezem neki a kérdést komolytalan sértettséggel, de válasz helyett engem teljesen hidegen hagyva ordít a partok felé, aminek miértjét én is megértem,  miután őt követve eljutok oda.
A lábaim a partba gyökereznek, amikor megpillantom a vörös fürtöket, azonnal felidézve az elf nő arcát egy pillanatra. Mintha hirtelen vágtak volna mellkason, a fájdalom lassan terjed szét a bordáim között és elképzelni sem tudom a férfi fájdalmát. Látom, ahogyan elindul, hogy bosszút állhasson, én mégsem tartom vissza sem szóval, sem tettekkel, még magam sem tudom pontosan, hogy miért...
Ebben a pillanatban érkezik meg Elyon, aki részvétet nyilvánít, majd Frederick, aki bármiféle visszatartó erő nélkül vágja teljes erejéből gyomorszájon a férfit. Lesokkolva bámulok hol rá, hol pedig az immáron kívül-belül megtört elfre, kicsivel közelebb merészkedve hozzá, de ezen kívül nem bátorkodok egyéb lépéseket megtenni, csak szemmel átvizsgálni, remélve, hogy túl nagy sérüléseket nem szenvedett. Az érkezéskor történt verekedés óta nem tudom elhinni, hogy Fredet csak a színtiszta jó szándék vezérelte. Miért érzem azt, hogy előszeretettel élvezi azt, ha behúzhat egyet neki?
Teljesen váratlanul jelenik meg az eddig halottnak hitt Lashreal, hirtelen zárva a karjaiba a férfit, aminek én csak értetlen és megrökönyödött szemtanúja vagyok. Hitetlenül kapkodom a fejem először a parton fekvő személyre, aztán vissza a gyógyítóra, aki nagyon is valósnak tűnik. Ezt a gondolatomat nem osztja viszont mindenki, például Elyott, aki fegyvert szegez az imént érkezett nőre, felszólítva Fredericket, hogy ne adja át neki a könyvet. Nem tudom pontosan, hogy miféle mágiákat rejt a könyv, vagy hogy  miért van szüksége erre, amikor fel nem figyelek egy zöld hajú nőre. Bizalmatlanul pásztázom végig, tetőtől-talpig, ugyanis a jelenléte  kétes érzéseket támaszt bennem, még ha a pillantásaimon kívül nem is fejezem ki.
- Elyon, tedd le az íjad. - A lehető legnyugodtabb hangom próbálom elővarázsolni, miközben Lashreal és közé sétálok, egy húspajzsot alkotva. - Gondolj a következményekre. - Elsősorban azért tartom ezt a lépést fontosnak, mert az eddigi tapasztalataim alapján Viridiel kétségtelenül meggondolatlan döntéseket hoz, ha a szerelméről van szó és egy konkrét fenyegetés pont elég lenne ahhoz, hogy lángra lobbantson valamit, ami jelen pillanatban egyáltalán nem kedvező. Így is egy hajszálvékony cérna tart minket össze, egy ilyen támadás csak rontana a helyzeten. - Tudom, hogy túl sok történésen mentünk keresztül rövid időn belül, de kérlek, gondold át logikusan... - Lassú mozdulatokkal emelem fel a kezem és lopva a zöld hajú elfre pillantok. - Egy csapat vagyunk... Soha nem bántanál senkit... Ugye?...
Amint sikerül elérnem, hogy leengedje az íját, nyugodtabban fordulok a gyógyító felé. Bűzlik az egész történet. Hirtelen eltűnik, majd hirtelen egy ilyen nővel állít be, egy olyan mágiákkal teli könyvet követelve, ami hajókat küld a tenger fenekére és emberek százait öli meg egy sorával.
- Miért van szükséged a könyvre?... - Nincs vádló hangszínem, igyekszem úgy formálni a szavakat, hogy csak az egészséges kételkedés legyen hallgató benne. Mindeközben figyelek Frederick mozgására is, bár tudom, hogy nem naiv annyira, hogy eleget tegyen a kérésnek. Érzem, ahogyan a feszültség egyre csak nő a tagok között, míg végül akkora méreteket nem ölt, hogy már egy szikra is képes lángokba borítani az összetartásunkat.

Aesma mentegetőzésére tudnék mondani pár keresetlen szót, hogy volt alkalmam megtapasztalni, hogy mennyire nem szándékos egy sötét elf mágiája, főleg egy erdeivel szemben és nem hiába tartottam szemmel eddig is őt bizalmatlanul.

Kétségbeesetten keresek lejáratot, hiszen Lash-nak szüksége van rám....SZÜKSÉGE VAN RÁM! És én nem tudok ott lenni!
Már-már a leugrást fontolgatom, amikor a kék elf megütögeti a vállam és ......RÉSZVÉTET NYILVÁNÍT!
- NEM! NEM HALT MEG! - ordítom az arcába, eltaszítva a kezét, sutba dobva minden futárként szükséges diplomáciai érzékemet. Nem érdekel, hogy bárkit is magamra haragítok! Nem látják, hogy a feleségem bajban van, hogy embereket öldösnek odalenn? Csak ennyire telik? Részvétem?
Majd kerekre nyílik a szemem, ahogy az oly vágyott, mindent elsöprő erejű válasz megérkezik. A megkönnyebbüléstől majdnem felmondják a lábaim a szolgálatot, de megtartom magam, ám nem sokáig.........
Ekkor derült égből Frederic érkezik és se szó, se beszéd, magafelé penderítve olyan gyomrost ad, hogy minden levegő bennem szorul, még nyögni sem bírok, csak térdre roskadok, levegő után áhítozva, így agyam is csak erre tud pár pillanatra koncentrálni.
A szavai el sem jutnak a fülemhez, csak a vér dobolását hallom, ahogy majd szét feszíti a fejem.
Kellet egy rövid idő, míg egy hangos sípoló lélegzettel éltető levegő jutott el a mellkasomba, de akkor ........nagyon-nagyon komolyan néztem fel a felettem tornyosuló zsoldosra. A tekintetem tele volt sötét ígérettel, még akkor is, ha valahol az agyam mélyén némileg elismertem, hogy igaza van.
- Ha.....még.....egyszer.....kezet.....emelsz....rám.........megöllek! Nem érdekel, hogy milyen logikus, vagy logikátlan okot találsz rá. Megértettél ember! - szűrtem a fogaim között.
Lassan lábra álltam és szemem komoran a partot pásztázta, amikor egy fa törzse megnyílik és egy vörös hajkoronával ékesített villanás repül a karjaimba.
Csak arra próbálok ügyelni, hogy ne szorítsam agyon, de soha többé nem akarom elengedni.
- Édes Természet Anya! Köszönöm, hogy vigyáztál rá! - zokogtam bele a hajába, nem szégyellve megkönnyebbüléssel vegyes elérzékenyülésemet.
Kissé értetlenül nézek Lashra, amikor maga tol el és bontakozik ki az ölelésemből, hamarabb, mint, hogy felkészültem volna az elengedésére, de tudom, hogy ezt valószínűleg nem ok nélkül teszi.
Azt hiszem nem én vagyok az egyetlen, aki értetlenül néz rá, ráadásul fogalmam sem volt, hogy miként jutott Frederic a könyvhöz egyáltalán.
Viszont az egyáltalán nem tetszik, hogy Elyon ráirányítja az íjját. Azonnal a feleségem elé álltam.
- Irányítsd másfelé az íjjadat, ha jót akarsz! Még akkor is, ha megértem, hogy kétségeid támadtak, de biztos lehetsz benne, hogy ő itt a feleségem, erre az életemet is rámerném tenni.
- És, hogy mire kell a könyv? - néztem én is kérdőn kedvesemre. - Gondolom azonnal el is fogja mondani, de tudom, hogy ok nélkül nem tenné. - válaszolom meggyőződéssel.
A Lash-sal érkezett elf nő nem vált ki belőlem önvédelmi reakciókat, nem látom, hogy Lash félne, vagy tartana tőle, ezért csak a fél szemem tartom rajta, hiszen mégis csak idegen, de valószínűleg azonnal magyarázatot kapunk.
Mindenesetre a kardomon megszorul a kezem, amikor Aesma elénk lép, bár, hogy őszinte legyek meg is lep ezzel, de továbbra sem bízom benne.
- Erre azért nem vennék mérget. - mormogom az orrom alatt, amikor azt feltételezi a kék elfről, hogy nem bántana senkit, hiszen az előbb végzett pár ellenséges elffel.
- Lash? Mi ez a könyv és miért akarod? Nem mintha Frederic jogot formálhatna rá. Gondolom van itt valaki, aki átvette a parancsnokságot, már ha a kapitány nem élte túl. - álltam még mindig úgy, hogy meg tudjam védeni páromat, mert még egyszer nem fog eltűnni a szemem elől, az biztos.

Erősen kapaszkodik párjába, amint szorosan magához vonja őt, szerelmesen bújva hozzá, mintha évek óta nem látták volna egymást. Simogatja a hátát és a tarkóját, párszor a fején is végighúzza ujjait megnyugtatón.
- Jól van, itt vagyok, semmi baj… Ha megsérültél, mindjárt meggyógyítalak... - suttogja részben férjének, részben saját magának, mert neki is szüksége van a megnyugvásra a korábbi kínzó és gyötrő kétkedések után, melyek végig görcsben tartották a gyomrát. A saját teendője miatt sajnos nem tartja meg sokáig az ölelkezést, hiába szeretné, de dédelgeti annak örömét továbbra is, ha már kötelessége van. Kérését azonban nem díjazzák túlságosan, sőt, egyenesen fenyegetőn lépnek fel ellene, mire értetlen homlokráncolással bogarássza Elyont. Nem igazán érti, mégis mit akar ezzel vagy úgy egyáltalán mit érne vele, de komolyan képes lenne lelőni őt?! Hirtelenjében nem tudja, félnie kéne vagy inkább dühössé válnia, de az biztos, hogy fenyegetésként számon tarthatja a jelenlétét, ha ezt a viselkedést folytatja.
Már kérdezné, hogy mégis mi az indoka arra, hogy nyilat szegezzen rá, amikor jön a férfitól a megvilágosító válasz, mire a partra tekint – ugyanis érkezésével nagyon azt nézték, feltételezhetően ott láttak valamit -, megtalálva a vörös hajú alakot, és legszívesebben homlokon csapná magát. Érti ő, hogy új szigeten vannak, de még mindig nem a sötételfeknél, akik többsége képes lenne ilyen megtételére, ha lenne rá lehetőség – nem beszélve korábbi üldözőjükről, akiről egy ideje már nem hallottak -, de azért mégis… Pont a saját férje ne tudná megmondani a különbséget a felesége és egy imposztor között?! Ráadásul még azt se tudhatják, hogy a parton az az alak kicsoda! Mi több, a nevén szólította párját, ami már alapból egy bizonyítás lehet valóságosságára, hiszen SENKI más nem ismeri őket a szigeten.
Mély sóhajtást ereszt meg, miközben a fejét ingatja lassan, majd fel is kapja, mikor párja elé lép. Azonnal megfogja a ruhaujját, finoman húzva vissza, és talán nem újdonság neki a védeni akarása, noha nem erőszakoskodik. Tudja jól, hogy jelenleg elsődleges célpontnak számít, és nem biztos, hogy jó ötlet, ha védtelen maradna, hiába nem akarja, hogy bárki más kockáztassa miatta az életét.
Mikor férjének kérdő pillantásával találkozik a tekintete, bólint egyet, hogy így lesz, mindent elmond, amint szóhoz juthat a körülötte lévő indulatok nélkül, aztán a közeledő léptek tulajdonosára vezeti figyelmét. Egy halvány, hálás mosoly jelenik meg az arcán némi esetlenséggel, amint Aesma is védelmezőn lép fel, de megemeli a kezét, jelezve, álljon meg.
- Köszönöm, de nem akarom, hogy miattam sérüljön meg bárki - ereszt el egy láthatóbb mosolyt, Viridiel mellé lépve, kibújva az általa jelentett biztonságból, bár önmaga számára kissé ironikusan hat ez a megjegyzése, ahogy futólag végignéz a holtakkal teledíszített területen. Még jó, hogy nem evett sokat, mert felfordul a gyomra a látványtól.
- Feltételezhetően nem ellenőriztétek a holttestet odalenn, így, ha javasolhatom, ne vaktában vádaskodjunk mindenféle biztos alap nélkül, lazítva azt a láthatóan instabil bizalmat, ami kiépült közöttünk a hajóút alatt. Egy olyan szigeten vagyunk, amit nem ismerünk, és nem most kéne egymás ellen fordulnunk, hogy ezáltal biztosítsuk a saját vesztünket. Nem meghalni jöttem ide és szerintem ti sem – néz végig a jelenlévőkön. – Remélhetőleg Viridiel szava elég bizonyság mindenkinek… - pillant párjára. - …, de ha nem, akkor tegyünk egy kört a parton annál a vörösnél, és az biztos meg fog mindenkit győzni, nem egy illúzió vagyok – vár egy darabig, kinek lesz kifogása, bár reméli, hogy mindenki elégedett lesz a helyzettel és nem lesznek alaptalanul bedobált feltételezések.
Frederic ezek után olyan hangsúllyal beszél, ami azonnal felébreszti arrogáns oldalát, és nem csupán ez, de a szavak, amiket megenged magának, ugyanúgy bosszantják. Mégis hogy beszélhet bárki is így egy társukhoz?! Egy pillanatra villan is a szeme bosszúsan, miközben állát finoman megemeli zsigeri elfies büszkeségből, ám a kikéredzkedő szavakat lenyeli, figyelembe véve a kiélezett helyzetet, aminek feszültségét nem kéne tovább növelni. Veszélyes helyen vannak idegen körülmények közt, és nincs más, akire számíthatnak, csak ők maguk, a megérkezett társaság, és nem szabadna a bizalmatlankodást generálni, még ha a katonával szemben igencsak nehéz tartani a nyugodt, türelmes és legfőképp tisztelettudó hangsúlyt, a megalázónak talált modorának köszönhetően. Amíg tűnődik, miként járulhatna hozzá a nyugodt hangulathoz azon kívül, hogy elmagyarázza, mi történt vele, áthatóan fürkészi tovább a zsoldost, ezzel is jelezve, hogy nem fogja őt átverni azzal az ostobasággal, hogy nincs nála a kötet. A gondolatai kifejezésének fokozására karba teszi a kezét, egyik lábára helyezve a testsúlyt, le sem véve a férfiról a tekintetét, mintegy számonkérőn követelve az őszinte választ.
- Akit te zöldalma pálinkának hívsz, az a személy, akinek hála meglógtam az engem kifejezetten agresszívan üldöző katonák elől, innentől jövök neki eggyel – válaszol keményen, de nem azzal a fajta katonássággal, amivel Frederic beszél; azt inkább mellőzi, elvégre nem a katonaságban vannak és különben is, kifejezetten rossz emlékek kötik őt ahhoz a ranglétrához.
A könyvvel kapcsolatos kérdés több formában is eljut hozzá, ki ingerültebben, ki visszafogottabban érdeklődik ugyanarról a dologról. Megvárja, amíg mindenki felhasználja ugyanazokat a szavakat, kissé úgy érezve magát, mintha valami elmebajosnak tartanák őt, aki képtelen felfogni elsőre a kérdést, enyhe türelmetlenség mocorgását tapasztalva magában, de ezt is csak a fárasztó és húzós körülményeknek titulálja. Igyekszik így inkább a kevésbé bosszantó hangsúlyú szavakkal foglalkozni, mert akkor képes úgy válaszolni, ami talán csillapíthatja a kedélyeket, ám kezdetnek előbb vesz egy mély levegőt, a saját aggodalmait és idegességét is elengedve a kifújásával. Már itt van a párjával, innentől nincs mitől félnie.
- Először is a hajótörésnél egy teljesen más szakaszára húztak ki a partnak, vélhetően arra, ahol azt a vöröst láttátok, akinek engem hittetek vagy még mindig annak hisztek. Bepánikoltam attól, hogy pár tíz méterre mellettem leszúrják a földön fekvőket a helyi katonák, így megindultam az erdő felé, remélve, hogy elbújhatok, de a katonák tartották velem a lépést. Kisvártatva találkoztam vele, ő pedig segített elrejtőzni - int a zöld hajú elf irányába. - A könyvre pedig nem nekem van szükségem, hanem neki információkért és a segítségéért cserébe – biccent a jövevényre, és mielőtt bárki kifakadhatna bizalmatlanságtól vezérelve, folytatja. – Felhívnám mindenki figyelmét, hogy a fogságom elkerülését és vélhetően az életemet köszönhetem neki. Helyiként sokat tud a körülményekről mesélni, és nem zárkózott el a válaszadástól a kérdéseimre, amik szintén az itt uralkodó helyzetre irányultak. Nem fogom senkinek azt mondani, hogy bízzon benne, mert úgyse fog, de azt hiszem, nem veszítünk azzal semmit, ha átadjuk neki. Mi úgyse tudjuk használni, tekintve, hogy senki nem fogja tudni elolvasni – de nézzetek csak bele nyugodtan, meggyőződésem, hogy egy teljesen idegen írásképet fogtok benne találni -, nálunk csak felesleges kacat lenne, így én élnék a bizonytalan lehetőséggel, ami felkínálkozott nekünk, ugyanis véleményem szerint minden lehetőséget meg kell ragadnunk hajótöröttekként, ami a túlélésünket és jobb esetben a visszajutásunkat is szolgálhatja. Illetve, ha ennyi mindenkit el tudtatok intézni az alatt, amíg én távol voltam... - mutat körbe. - Akkor egy személy nem lehet gond úgyse. Kielégítő választ adtam? - kérdez rá, felvonva egyik szemöldökét.

Kis beugró tőlem

Ne aggódjatok most nem rondítok bele, csak a pálinka is szólna párat

Ha szeretnétek egy gyors mesélőit még akkor sikítsatok


Hamarosan a partra vittem a lánykát, cukinak tűnt és tetszik a haja is, de ami fontosabb megígérte nekem, hogy megkapom a társaitól a könyvecskét... Apukám büszke lenne, ha tudná meglesz a teljes gyüjtemény, szegényke úgy hiányzik ilyenkor...

Aztán hopp a kapun át is sétáltunk és én apró és félénk tündeként próbáltam a vöröshajú mögé bújni, de ő hamar elszaladt a másik aranyoska miatt... Kissé szomorúvá tett a dolog de megértem. Viszont! Viszont én nem szeretek kint álldogálni miközben engem néz mindenki, úgyhogy a szirtre kisétáltam nézelődni a nagy tó felé:
ÓÓóóóó igazán csodálatos a kilátás innen!-Örömködtem főleg magamnak, miközben az egyik fa volt olyan kedves és egy ülőhelyet biztosított számomra, lecsücsültem és megvártam, amíg a többiek beszélgetnek. Bár nem tudom mi az a pálinka úgy néz ki így hivatkoznak rám, ami most nem tudom jó-e...
-Am tudjátok a lányka nekem ígérte a könyvet cserébe én elmesélek nektek bármit, ahogyan ő is mondta! Am viszont a pajtimat visszaadod szegényke fél most ott rajtad a sok kiabálástól...-mondom nekik még a part felé nézelődve javarészt a vállam felett, nem akarom nézegetni a sok piros véres hullát mindenfelé, nem tetszik nekem, talán el is fehéredtem rendesen, de kitudja.
-Hékás am most ti bántani akartok engem? Pedig én nem bántottam senkit se! Én csak segíteni akarok nektek! Most miért akartok engem bántani?!-Fakadtam ki egy kicsit rajtuk és keservesen a sírás szélén néztem rájuk már megfordulva a fa törzse mögé bújva. Ha bántanak biza itt hagyom őket!

Mély levegőt veszek, legszívesebben az egészett hagynám hogy megoldják egymást között, de ez most nem opciónális mert a végén én is a bitóra jutnék. Azt most hagyjuk is hogy tovább idegesít az arrogáns picsájának azzon hozzá állása hogy ő oda ígérte így most én legyek szíves csak úgy át adni a könyvet. De nem baj, nyugalommal folytatom a dolgokat ahogy kihúzom magam újabb mélylevegőt véve. S csak ekkor kezdek bele abba amibe bele akartam.
-Nos kis asszony, ez amit elmagyarázott szép és jó meg minden, de igen csak sok problémába ütközik az én nézeteimmel.
Állok is meg egy pillanatra és próbálok udvarisabb lenni mind eddig.
-Értem azon részét hogy az idegen megmentette magát, ezen dologért hállásak is leszünk, de azon már nehezen tudok ki igazodni hogy miből gondolja azt hogy amit mi szereztünk meg csapat munkával és egy igen csak kimerítő csata árán, csak úgy oda ígérheti valakinek jutalomként.
Ezzel a felvetéssel nem is tűrök ellent mondást mert ez történt éppenséggel és ha valaki szóra nyitná száját csak udvariasan kérem meg egy kéz jelzéssel hogy had fejezembe a saját részem.
-Rövid leszek, nekem sajnos az hogy vissza
hozta magát jelenleg édes kevés indok arra hogy egy olyan könyvet adjak át ami még később jól is jöhet, így mind érezheti ezen kérésére én nemmel válaszolok és nem áll szándékomba erről vitázni.
Állok is meg egy pillanatra a hogy át török a tömegen egyenesen az újjonan érkező elfhez közelítve, majd előtt meg állva nyújtom ki jobbom barátságosan, és udvariasabb hang nemre váltva.
-Frederick Ruthenford szolgálatára, esetlegesen meg kérdezhetem becses nevét és azt hogy mi célból is lenne szüksége az álltalam bírtokolt és társam álltal oly felelőtlenül oda ígért könyvel?
Várva a választ erre félig a csoport felé fordulok még egyszer s ezzel útoljára.
-Amennyiben nem szükséges a jelenlétük, meg kérném önöket hogy tartsanak a parancsnok úrral és induljanak meg a partok felé, nem hagyhatjuk hogy többünket is megöljék, amint elrendeztem a dolgokat az ismeretlen jót akaró hölgyünkkel azonnal csatlakozom önökhöz.
Ezzel fordulok vissza és halgatom a zöld hajú elfet hogy mivel akarna magyarázkodni, a többiek innentől azt tesznek amit akarnak, de a saját biztonságom miatt igyekszem úgy állni hogy fél szemmel láthassam ha véletlen valaki bátrabb lenne a kelleténél.

Erősen koncentrál, próbálva leolvasni a többiek arcáról a gondolataikat, de mielőtt bármit is kihámozna a megránduló izmokból, az idehozott lány úgy fakad ki, mint egy kislány. Hirtelen kapja az irányába a pillantását egy savanyú mosollyal, mert inkább tűnik neki az idegen egy kiskorúnak, mint egy felnőttnek, aki megértené, mit miért fogalmaz meg úgy, ahogy. Nem kifejezetten van ehhez sem ereje, sem türelme, de amint észreveszi, mégis hol van és milyen ábrázata van, muszáj valamelyest elmosolyodnia, finoman ingatva a fejét.
- Nem, nekem nem áll szándékomban bántani, hiszen te sem ártó szándékkal közeledtél felém, felénk, de muszáj érzékeltetnem az erőviszonyokat, hogy ne tekintsen mindenki fenyegetésnek téged – sétál közben oda minden benne rejlő anyaságot előcsalogatva – mert feltételezhetően ez működik nála -, megemelve a kezét, hogy a hajában rejtőzködő apróság kimászhasson onnét, majd a nő elé lépve finom mozdulatokkal átnyújtja neki a járkáló növénykét. ~ Sajnos van néhány alak, akik csak ebben tudnak gondolkodni ~ üzen a nőnek inkább telepatikusan, minthogy kimondja, feszegetve ezzel is a határokat, amiket a csoport szálai már nagy eséllyel nem képesek elviselni. – Nem akartam megijeszteni, de naivan reméltem, hogy nyugalmas lesz a helyzet… - sóhajtja halkan, hogy csak a zöld hajú lány hallhassa, amikor már előtte áll, aztán ismét szembefordul a társasággal, lassan térve Viridel oldalára ismét, hallgatva közben Fredericket.
- Sajnálattal kell közölnöm, de itt nem csupán a te nézeteid számítanak, Frederick, elvégre egy közösséget alkotunk. Ha más nézeteivel is ellenmegy, akkor fogom csak elfogadni – veszi fel ismét a komoly hangszínt, inkább úgy ejtve ki a szavakat, mintha egy tárgyalás közepén lenne, bár már most érződik a férfin, hogy cseppet sem hajlik az elképzeléseire. Kíváncsi, mégis mik az indokai és ellenvetései, amik természetesen lehetnek jogosak, de ha ismételten csak a feszültséggenerálás a célja, mint ahogyan az az induláskor is történt, nem áll jót magáért.
És természetesen hasonlót kap, amit várt tőle, mely cseppet sem nyűgözi le, de nem is húzza fel őt, végig tartva a komoly ábrázatot, melyhez társul némi zsigeri arrogancia.
- Ahogy hallom, egyik füleden be, a másikon kifele repülnek a szavaim és csak azon csámcsogsz, ami neked lényegtelen és amiben a tőlem függetlenül alakuló körülmények miatt nem tudtam kivenni a részem – jegyzi meg hidegen, karba tett kezekkel némi ellenségességgel, és inkább nem tetézi ennél is tovább, mert csak felhergelné az így is nyugtalan kedélyeket vele, az pedig senkinek sem hiányzik. Kissé ingerli ugyanakkor, hogy megint feleslegesen keveri a keverni valót ez az alak ahelyett, hogy sorra venné a lehetőségeket, és lehet, igaza van abban, hogy később jól jöhet a kötet, de mégis miben? Hogy a katonák őket üldözzék és mindenképp lekaszálják mindannyiukat ahelyett, hogy nagy valószínűséggel egy segítő társat nyerhetnének vele? Mert elolvasni nem fogják tudni, és ha meg is fejtik a szavakat, megértik a jeleket belőle – mert biztos nem lehetetlen -, az nem kevés időt emésztene fel, az alatt pedig könnyűszerrel levadászhatják őket, ha nagyobb erőt mozgósítanak.
Inkább félreáll az útjából, amikor megindul a lány felé, nehogy véletlen meg találja ütni őt, ugyanis egyáltalán nem véli lehetetlennek, hogy kezet emeljen olyanra, aki nem épp harcos és – látszólag - fegyvertelen is. Ettől függetlenül, hogy véletlenül se higgye magát akkora embernek – mert a szemében nem az és bizonyára nem is lesz -, a növényeket hívja segítségül, hogy gyökereikkel ragadják meg a férfi lábát lépés közben, ráadásnak rántsanak is rajta egyet lehetőség szerint, hogy biztosan elnyúljon a földön, hadd zörögjön jó hangosan a páncélja, és amint a földön hever, a növényi részek már vissza is húzódnak a földbe. Ez a minimum, amit a hanghordozásáért és velük szemben tanúsított tiszteletlen viselkedésért kaphat, és ha kellően indulatos lenne, biztosan a gerincébe taposna figyelmeztető jelleggel, jól megnyomva a sarkát, de az egyre stabilabb alakot felvevő ellenszenven - és a férfi esését látva elégedettségen - kívül nem érez mást, csak azt, hogy nem akar vele összedolgozni jelenleg alaptalannak és jogtalannak bizonyuló fölényeskedése és főnökösködése miatt, a kölcsönös tisztelet hiányáról nem is beszélve. Bár jelenleg valóban nem sokat számít a csapatösszetételben vörös hajával, attól még nem kéne semmibe vennie és olyan érveket felhozni, amik körülményeiről nem tehet. Mi több, legalább talált valakit, aki még foglalkozna is az ügyükkel, de hát persze, minek is értékeljék…!
~ Ha nem adja oda, akkor is megszerzem neked, de tartsd titokban ~ üzen a nőnek, ránézve egy pillanatra közben, aztán a vélhetően feltápászkodó Frederickre. ~ Viridiel, ha nem adja oda neki a könyvet, akkor később elveszem tőle. Nem fogok egy ilyen alakra támaszkodni, inkább választom a lány segítségét és elmegyek vele, még ha ez jelenleg a csoport szétbomlását is eredményezheti ~ közli, végig a zsoldoson tartva a pillantását. ~ Egyébként is csak széthúzás lenne a vége, ha folytatja az alfahím játszását...

//Esetleges felháborodást kerülve érdeklődtem a mesélőtől az akcióm sikeressége kapcsán, így annak fényében írtam.//

Ahogy lépdelnék az ismeretlen nő felé egyszer csak valamilyen oknál fogva a növények összefogják a lábam, s rántanak is rajta egyet had hasaljak. Nos, játszunk piszkosan lombzabáló, ebben nálad úgy is több tapasztalatom akad. Ahogyan feltápászkodok csak félig fordítom fejemet a most érkező vörös kurvára, mert eddigre más véleményt nem tudtam leszürni csak azt hogy többet hisztizik mind amennyi haszna van. Sajnálom is a hőszerelmesünket egy szinten már lassan. Így felállva s leporolva magam szólalok meg.
-Ügyehúzzás, ezt alá írom, csak most ezzel tényleg alapot adott annak hogy elkezdjek hinni a kék elfnek és osztjam a véleményét hogy maga még is csak az ellenség egyik tagja.
Majd csak meg állok egy pillanatra, legszívesebben felképelném a beképzelt picsát ha nem ép eltörném az ép kezét, de ebből nem tanulna és azt sem felejthetem el hogy tartozok a párjának, de ezt most kibaszottúl nem akartam bele keverni a dolgokba. Egy mély levegő vétel után folytatom, még hozzá higaddtan ezzel a kis balesettel meg majd később számolunk mert még tartozom a hülye férjének is.
-Értem én hogy akkor ha vesztésre áll erőszakhoz folyamodik, de tényleg azt hisszi hogy ezzel nem rontott most a dolgokon, mert ez nálam annyit ért el hogy már se magának se az idegennek nem szavazok bizalmat ahogy eddig hajlandó voltam rá.
Majd vissza fordulok eredeti út irányomba, egyenesen a zöld hajúhoz. Bár marcona, modortalan és egyre barátságtalanabb vagyok egy kedves mosollyal nyitok felé.
-Elnézését kérem, a kedves társaim és jó magam modoráért, mi nem éppen vagyunk egy össze szokott bagázs és néhányan igen csak akaratos és dühkezelési problémákkal küzdenek, mint a vörös hajú hölgy kit meg mentett.
Bár még tartok egy tisztes távot, és véletlen se fordítva a hátam a vörös kurvának, elvégre nem lehetek benne biztos hogy nem akarna véletlen meg ölni a saját irányítás mániája miatt. Majd folytatom azt amit elkezdtem.
-Frederick ruthenford

Innentől az előző posztban le írt mondatok hagyják el a számat.

~ Nem sérültem meg, csak lett pár zúzódásom, de az semmiség. ~ üzentem vissza Lashnak, élvezve még egy kicsit az ölelését, de aztán engedtem, hogy tegye amit helyesnek lát.
A magyarázata, hogy miért kellene odaadnunk az ismeretlen lánynak a könyvet, egy részt érthető, hiszen csak hálás lehetek érte, hogy így ismeretlenül is megmentette szerelmem életét, de a józan ész - ami, most, hogy Lash már itt van mellettem, más ismét visszatért, - azt diktálja, hogy azért ne kapkodjuk el.
Még azzal sem vagyunk tisztában, hogy egyáltalán miért fogadtak minket ellenségesen ezen a szigeten, az égvilágon semmit nem tudunk az itteniekről, akik olyan mágiát használtak, ami elég erős volt, hogy a tenger mélyére küldjön pár hajót és megtizedelje a legénységet, és ennek a varázslatnak része volt ez a könyv.
Persze igaz, hogy ha nem tudjuk elolvasni, bár még ki sem nyitottuk, akkor nem sok hasznát vesszük, ám azért még nem következik ebből logikusan, hogy át kéne adnunk egy ismeretlennek, aki akár el is játszhatja, hogy a segítségünkre lesz, aztán ha odaadjuk neki, máris ismét felhasználják ellenünk.
Meghajoltam köszönetképpen "zöldalma pálinka" felé, akit inkább "megmentőnek" fogok hívni, amíg nem tudom a nevét.
- Hálás vagyok, hogy visszahoztad nekem a feleségem és eszemben sincs bántani téged, na meg ha tőlem, személyesen kérnél valamit, ami nem veszélyezteti a társaimat és a páromat, habozás nélkül neked adnám, de.......- néztem bocsánatkérően kedvesemre, hiszen nem sokszor mondok ellent neki, - ez a könyv........majdnem meghaltunk miatta, így megértheted, hogy nem szívesen szolgáltatjuk vissza, amig azt sem tudjuk, hogy ki vagy. Persze. - nyomom meg a szót és komoran vetem a pillantásom Fredericre, - az is igaz, hogy nem te fogod eldönteni, hogy mi lesz a könyv sorsa, hanem a vezetőnk, ha meg az nincs, akkor szavazunk róla és a többség véleménye fog dönteni. Ne felejtsd el, hogy csak azért van nálad, mert lehetőséget teremtettünk MI többiek, hogy megszerezd, egyedül esélyed sem lett volna rá, nem így van? - nézek a többiekre, ezzel őket is bevonva a döntésbe. - Na meg semmi sem jogosít fel, hogy itt bárkinek is parancsokat osztogass. Szóval azt elfelejtheted, hogy én a TE utasításaidra bárhová is megyek. - jelentettem ki határozottan, amikor el akart küldeni minket és egyedül beszélgetni a helybéli lánnyal.
Amikor a zsoldos nagy igyekezetében "teljesen véletlenül" eltaknyol pár gyökérben, alig bírom visszatartani a nevetésemet. Azt hiszem ezt jócskán megérdemelte.
~ Jó voltál! ~ üzentem ügyes kis feleségemnek. ~ De azt mondom ne kapkodjunk el semmit. ~
- Én egyébként azt javaslom, hogy a biztonság kedvéért dobjuk a tengerbe vagy égessük el, akkor biztos, hogy nem okoz több galibát.
A dühös Frederic szavaira azonban előrébb lépek.
- Válogasd meg a szavaidat ember, mert a feleségemmel beszélsz, ráadásul még mindig csak egy vagy a több tucat emberből, felfogadott zsoldosból, így ne oszd az észt!