Elyon Luven


Az elkövetkező két hétre új munkát kapok. Legalábbis nagyobb részt új. Bár megint csupa lányokkal kerülök össze, de most már nem igazán bánom. Talán főleg azért, mert a hajó oldaláról a kagylók, csigák, és hasonlók levakarása egy elég kemény munka a felmosással ellentétben, amit áltában a lányoknak szoktak hagyni, mert azzal még ők is hasznosak lehetnek. Mondjuk jobban belegondolva, miért kerülök össze mindig lányokkal? Ennyire lenéz a kapitány? Vagy ennyire össze akar hozni valakivel, mivel gyakorlatilag én vagyok az egyetlen a hajón, aki képes a kékelfek mágiájának a gyakorlására, és azt akarja, hogy hálás, és mindenki másnál jobban hűséges legyek? Van egy olyan érzésem, hogy már megint paranoiás vagyok, így megpróbálom ezeket a gondolatokat elhessegetni magamtól, egész sikeresen.
Most, a korábbiakhoz képest legalábbis elég lelkesen állok a munkához, nem akarom, hogy a lányoknak túl sok nehéz munka jusson. E mellett megint kiadják feladatomnak a kötelek és csomók ellenőrzését. E téren még mindig nem vagyok biztos a dolgomban, bár az elmúlt napokban elég sokat tanultam a matrózoktól, így ha nem is tökéletesen, de azt hiszem képes leszek a feladat elvégzésére.
Bár Aesma a hajó készleteinek feljegyzését, rendszereses ellenőrzését magára vállalja (ami nincs ellenemre), megpróbálok több időt vele, illetve mindkét munkatársammal együtt eltölteni, illetve kicsit beszélgetni velük. Első sorban a self lány érdekel. Lasht már tudom, hogy gyógyító, és így valószínúleg többször is segíteni fog rajtam, a self lányról azonban úgy érzem szinte semmit sem tudok. Hogy paranoiából, vagy kíváncsiságból, mert egyáltalán nem olyan, mint ahogy selfeket képzelem, arról fogalmam sincs, de valamiért igen csak érdekel. Pláne most, miután valami történt a napokban: bár a nyílvesszők hozzávalóit már régen felhasználtam mindet, éjszakánként, lefekvés előtt még mindig rendszeresen leültem a fedélzeten a csodás csillagos eget bámulni. Egyszer, ahogy elaludtam, később felébredve őt láttam az éjszaka közepén titokzatosan sétálni. Akkor nem, alvást színleltem. eltem föl, Bár nem hiszem, hogy valami rosszban sántikálna, hisz azt egyrészt már régen meg tudta volna csinálni amit akart, másrészt rendszeresen őrjáratoznak a többiek éjszakánként, másnap reggel műszak kezdés után nem sokkal mégis rákérdezek, amikor kettesben vagyunk. Nem igazán vagyok jó ebben, de azért megpróbálok nem túl bunkónak hangozni.
-Te egyébként nem vagy alvajáró? Láttalak tegnap este a fedélzeten sétálni. Mit csináltál olyan későn? Na jó, így kimondva az utolsó kérdés pont soknak tűnhet. De már késő. Remélem, ezzel még nem sértettem meg. Lesütöm a szemeimet, illetve folytatom az egyik csomó újrakötését, miközben a válaszra várok.

Pár nappal később, miután sikerült már megint nem az ágyamban elaludni, valami hirtelen hidegre kelek. Mindenki nevet, én meg csupa víz vagyok. Egy dézsa hideg vízzel ébresztettek.
-Haha Válaszolom teljesen lehangoltan, miközben lassan feltápászkodok. Számítottam szívatásokra, Awyrisban is elég sokban volt részem. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem fogok visszavágni. Bár, egyenlőre nem tudom, hogy hogy, vagy mikor fogok, de nem felejtek, és előbb vagy utóbb vissza fogja kapni az, aki rám öntötte a vizet. Mi felénk van egy olyan mondás, mi szerint a türelmes ember bosszúját kell félni a leginkább. Valaki ezt meg fogja tapasztalni hamarosan. Még mielőtt valaki azt hiszi, nem megölni vagy kínozni fogom az illetőt, de az biztos, hogy kamatostól vissza fogja kapni.

Két hét elteltével:
Készültségbe rendelnek mindenkit, mondván, látjuk a partot, hamarosan kikötünk. Első sorba közelharcosnak mondanám magamat, de mivel van íjam is, és tudok célba lőni, így felmászok az egyik árbócra. Nem mintha túl sok mindent tudnék csinálni, ugyanis először egy mágia háború tör ki, amibe nem igazán tudok beleszólni, utána pedig a semmiből egy hatalmas vihar tör ki, ami miatt még ha lőtávba érnénk sem tudnék rendesen célozni. Mellesleg ez az olcsó íj nem az, amivel túlzottan messzire kellene tudnom lőni, akármennyire is húzom fel. Hirtelen meginog a hajó, és nem sokon múlik, hogy én nem esek le, csak a kezemben lévő íj, ami miatt nem tudtam volna megkapaszkodni, ha továbbra is fogom.
-Nem kellene a vitorlákat felhúzni, mielőtt letépi a szél? Kiáltom minden felé, bár fogalmam sincs, mennyire hallatszik. Ugyanakkor nem is várok válaszra, mivel az előttünk lévő hajó főárbóca kitörik a helyéről. Azonnal elkezdem akár segítség nélkül is felhúzni a vitorlát, hogy velünk ne történjen meg ugyanaz mint velük. Ilyen szembeszélben fogalmam sincs, hogy hogy fogunk kikötni, bár nem is ezzel foglalkozok, hanem csak az ügyben próbálok meg valamit tenni, hogy ne dőljünk vagy süllyedjünk el.

//Két hét első napja//

//Virire majd egy másik posztomban reagálok, ha úgy ír posztot //

Nehéz lenne leírni azt a boldogságot, amit akkor érzett, mikor kiderült, végre nem eltérő műszakban kell dolgoznia párjával. Sokáig nem is tartotta utána fel, hanem egyenest sietett a beosztásának megfelelő feladat helyszínére, amint sikeresen kiörömködte magát – az este és az éjszaka úgyis az övék lehet a vacsorától kezdve, innentől pedig nincs miért panaszkodjon. Még ha talán beszélgetésre nem is feltétlenül lesz túl sok erejük a nap végének megérkeztével, azért az már többet segít, hogy együtt alhatnak. Nem tűnik túl nagy változásnak és egyáltalán nem látszik jelentősnek, attól még érzékelik alvás során is a másik jelenlétét, ami igencsak sokat befolyásol. Biztos benne már most, hogy sokkal nyugodtabb és kipihentebb lesz az elkövetkezendő két hét, mint amilyen az előző volt, ennek következményeként pedig egy széles mosollyal indul a fedélzetre, még azért persze egy gyors csókkal búcsúzva férjétől a nap további részére.
Amikor kiér, beleszagol a friss, sós levegőbe, ugyanakkor némileg elkomorodik, amint a távolodó partra felfigyel. Azért hiányozni fog abban a két hétben a természetközeliség, legalábbis az intenzivitása, hiszen párja gondoskodott arról, hogy a szobájuk is gazdag zöldben tündököljön, már a hajó nagyobb részéhez képest. Kérdés ugyanakkor, miként fogják szerencsétleneket életben tartani, bár nagy eséllyel a kulacsából fog feláldozni napi szinten valamennyit, hogy ne pusztuljanak el szegény virágok, ám ezt majd később átgondolja.
Keresztülvág a fedélzeten, mostanra már magabiztosan lépdelve az itt-ott recsegő padlón, csatlakozva a kisebb csapathoz, akiknek a feladatát ugyanannak véli, mint ami a sajátja, ráadásul ugyanaz a férfi fog tartani kiselőadást, aki a beosztást kiosztotta a reggeli visszajövetelkor. Valamelyest megnyugszik, hogy nem teljesen vadidegenekkel fog hasonló munkát végezni, hiszen itt találja a kékelfet, aki egészen kellemes társaságnak tűnt a maga csendes visszahúzódásával. Mondjuk lehet, az ő részéről nem túl örömteli a viszontlátás, hiszen a megviseltsége miatt nem tehetett túl jó benyomást, mindenesetre biccent neki üdvözlőleg, csendesen.
Futó pillantással végignéz a többieken, tekintete azonban megakad azon a nőn, akin korábban is - még akkor, mikor elindultak, ezúttal elsősorban a felfegyverzettsége miatt. Kissé nevetségesen érzi magát mellette a maga könnyedebb öltözékében és két tőrével a csizmaszárában, de persze, éjtündeként valószínűleg nehezebb itt is meglenni, hiába a kapitány által hirdetett béke. Továbbra sem fér ugyanakkor a fejébe, hogy mégis honnan tűnhet neki ismerősnek, hogy mi az, ami hozzá köti, de nem úgy emlékszik rá, mint egy rossz élményre, hirtelenjében inkább a semlegességet mondana, noha meglehet, akkor a saját világával volt elfoglalva és annak kaotikusságának rendszerezésével.
Némileg talán összeszűkíti a szemeit, amint fürkészi őt, viszont igyekszik nem látványosan bámulni, inkább csak oda-odasandítva, amíg a beszámoló tart, erősen igyekezve felidézni a múltat nem túl sok sikerrel. Pillantásában azonban nem lelhető fel ellenszenv vagy vádaskodás, sőt, mikor véletlenül egy-egy ilyen szemezgetéssel összetalálkozik tekintetük, gyorsan elkapja égkék szemeit egy savanyú ábrázattal, és inkább McRee-t bámulja zavarodottan.
Ismernénk egymást...?
Figyelmét igyekszik inkább a beszélő férfira terelni ahelyett, hogy azon tűnődjön, ki ez a nő, hiszen a tájékoztatóról nem kéne lemaradnia, hogy aztán ne tudja végezni a kiosztott feladatot; kissé kínosnak találja, ha érdeklődnie kell annak ellenére, jelen volt a magyarázatok idején. A tevékenység viszont meglepően egyszerűnek bizonyul, legalábbis hallomásra, fizikailag persze nagy eséllyel megterhelő lesz a mindenféle moszat, hal és hasonlók levakarását tekintve.
Finoman ökölbe szorítja jobbját, baljával megdörzsölve alkarját, tudva, hogyha nem is feltétlenül életmentő, de jó szolgálatot fog tenni Természet Anya ajándéka, természetközeliségéről nem is beszélve. Erősödik benne a bizakodás, és mielőtt teljesen belehelyezkedhetne, a beszámoló véget ér, az éjtünde pedig barátságosan üdvözli. A mosolyán egy pillanatig elidőzik, mintha az emlékek erősödnének benne, de aztán egy fejrázással magához térve már nyújtja is jobbját, hogy kellemesen rászorítson a kézre, bár lehet, egy picivel erősebbre és férfiasabbra sikerül, mint ahogyan azt tervezte, köszönhetően, hogy még mindig nem sikerült teljes mértékben kitapasztalnia karjának adottságait.
- Lashrael Laralytha vagyok, részemről a szerencse – biccent egyet kísérőleg, hagyva, hogy a szokások vezessék őt – mostanság elég alkalommal keveredett bemutatkozással kezdődő beszélgetésekbe a teljesen új közege miatt.
Egy rövid ideg hezitál, majd mikor bizonytalankodva engedi el Aesma kezét, meglehetősen határozatlanul kezd hozzá megjegyzésének.
- Öhm... Ne haragudj azz... előbbiekért, mármint gondolom, feltűnt, hogy öhh... figyellek, csak furcsán ismerősnek tűntél, deee valószínűleg keverlek valakivel. – Legszívesebben kínjában nevetne, mert ez egy újabb bukása a beszélgetések indításának, viszont tényleg nem hagyja őt nyugodni ez az érzés, egyszerűen frusztrálja, és úgy tűnik, most kéredzkedett ki belőle. Mindenesetre talán nem lesz belőle kínos társalgás, mert nem feltétlen képes az ilyen szituációk megoldására, már nem az a magabiztosnak és önállónak látszó valaki, akinek mutatta magát; sikeresen levetkőzte ezt az álcáját. Innentől igazából elképzelése sincs, mivel lendíthetne tovább, süllyedve belül a tudattól, hogy ennyire képtelen a kommunikálásra, főleg akkor, ha valami zavarja őt az összképben. Talán a beszélgetés ezen szála nem is lendül előrébb, ugyanakkor a munka felhozása lazít rajta is, elvégre ez adhat egy célt és egy alapot, nem csak a semmibe megy a társalgás.
- Megyek veled – kapja fel a fejét a lehetőségre talán kicsit feszesen, bár ez inkább ösztönösen csúszik ki a száján; lehet, ő inkább már a hajóoldalról vakarná a bestiákat. – Talán kényelmesebb, ha valaki feljegyez, valaki számol, meg ketten biztosabbra mehetünk – enged meg egy mosolyt, némileg lazulva, és egy pillanatig felfedné természetmágiai képességeit, végül mégsem hozza fel. Legyen inkább a második hét egy apró csodája, amivel felszabadít időt, minthogy várt tényező legyen – noha ő kifejezetten várja a meglepett arcokat.
Ha Aesmának nincsen ellenére, akkor követi őt, egy darabig kissé még bizonytalanul és visszahúzódón, kínosnak találva a saját megnyilvánulásait, azonban igyekszik oldani a saját feszültségét is pár kérdés erejéig. Aztán persze kiderül, mennyire lesz beszédes, a sötételfekről ugyanis nem az hírlik, hogy annyira társalgósak lennének, bár erre is vannak kellemes ellenpéldák.
- Nemm... érzed magad biztonságban? – érdeklődik, finoman bökve rá az íjra és pár látható fegyverre. – Nem mintha ne érteném meg, ha lenne értelme, akkor valószínűleg én is hordanék magammal ilyeneket, csak éppen a használatukhoz nincs tehetségem – mosolyodik el esetlenül, kapálózva a kommunikálás adta lehetőségekbe. – Biztosan páran már kérdezték a hajóról, akik idáig érintkeztek veled, és ha nem unod erre a kérdésre a válaszadást, akkor esetleg megtudhatom, hogy miért jöttél?
Ha társasága esetleg válaszol, akkor figyelemmel hallgatja, igyekezve nem túlzott kíváncsiságot mutatni, nehogy erőltetettnek tűnjön vagy kényelmetlen legyen a másik számára, és ha esetleg viszonzottan érdekli őt az ittléte, akkor a folyosókat róva összefoglalja az indokait, melyek elsősorban az új ismeretet rejtik, ezek közt is az idegen növények és állatok megismerése, valamint újfajta gyógymódok és eljárások elsajátítása. Nem éppen a kalandot keresi, ezt sem titkolja, sőt, egyáltalán nem vágyja a veszélyt, ugyanakkor a tapasztalásért megéri a kockázatot.
Mikor elhaladnak a konyha előtt, ha esetleg nyitva van az ajtó és Viridielt is megpillantja, akkor elmosolyodik, ám elég kevés a valószínűsége, hogy észrevegye őt, így csak egy telepatikus üzenettel jelzi, rajta tartja két szép szemét.
~ De serényen dolgozik itt valaki. Jól áll neked a konyhatündérség ~ vigyorog magában, az ellenőrzések során pedig alaposan körbenézve számolja össze a holmikat. Javasolja, hogy csinálják felváltva, párat ő számoljon, míg Aesma felírja őket, aztán helycserével Aesma számolgasson, melyek összegét aztán ő vési fel a papírosra. Így végül is viszonylag gyorsan meglehetnek, és mikor visszafele tartanak a folyosókon, újabb beszédtémákkal próbálkozik, igyekezve tartani a felszínes, de érdekes társalgást, ami nem vezet veszélyes vizekre, tartva azért a tisztes távolságot, nehogy riasztó legyen hirtelen közeledése.
A kötelek ellenőrzésében annyira sokat nem tud segíteni, tekintve, hogy túl sok köze nincs ehhez a művészethez. Kötözött már, de azt is Viridiel segítségével és folyamatos útmutatásaival, a sima csomón és masnin kívül mást nem ismer. Még a lovak kantárszárával csak-csak tud mit kezdeni, de lóra sem volt sose túlzottan nagy igénye, így aztán jogosan mondhatja el magáról, mennyire elveszett ennek kapcsán. A tudatlansága biztosan érzékelhető már csak abból, hogy hosszú percekig figyeli a kötelet, nem csinálva vele semmit, és még több perc elteltével kér meg valakit, legyen kedves elmagyarázni neki ezeknek a technikáknak az alapját, és ha valaki bemutatja neki, tanulékonynak bizonyul. Néhány kísérlet után már magabiztosan járja a hajót, ellenőrizve a csomókat.
A csigák megint egy olyan jelenséget jelentenek a számára, amivel soha nem találkozott idáig, így azt is egy darabig bután bámulja, próbálva mást megfigyelni, mit csinál vele, végül arra jut, ismét egy tapasztaltabbat kérdez meg ennek kapcsán. Mindent megtesz, hogy normálisan és jól végezze a dolgát, de a betanítás az ő esetében sajnos szükségesnek bizonyul, viszont a hajó oldalának vakarása! Na, az aztán a szórakozás, legalábbis a számára, mivel közben kommunikálhat olyan állatokkal, amikhez idáig nem nagyon volt szerencséje. Eleinte kissé nehezen nyílnak meg neki, ám tekintve, hogy nem szörnyekről, hanem egyszerű tengeri élőlényekről van szó, pár óra alatt könnyed, mások számára néma csevegésbe kezd velük, sorra bocsánatot kérve tőlük, ha fájdalmat okozott nekik. A zuhanásukkal jó utat kívánva búcsúzik tőlük, és páruktól még köszönetet is kap, hogy visszakerülhettek oda, ahova valóak, és nem egy élhetetlen hajóra keveredtek.

//Két hét további része//

Az elkövetkezendő két hét elképesztően gyorsan telt, köszönhetően a teljesen más munkának, ami több változatossággal járt, nem beszélve arról, hogy Viridiellel az estéket együtt tölthette. A nappalokat igyekezett úgy rendezni, hogy csevegett társaival, megpróbálkozva egy jó, kényelmes ismeretséget kialakítani velük, de semmiképpen sem alakítva úgy, hogy túl komollyá váljanak a témák. Inkább lebegett és erőltette magát, hogy beszélgessen, mert bár a jókedve mindig megvolt és ki is aludta magát rendesen, tartott attól, hogyha mélyebb irányt vesz a társalgásuk, az komoly nézeteltérésekbe fulladhat. Korlátozta hát a teendőkről gondoltakra, az étkezésekre, a munka kapcsán is megkísérelte a beszélgetések elkezdését, és ha esetleg mégis érintettek volna érzékenyebb témákat, akkor azt a lehető legfinomabban és legdiplomatikusabban kezelte, csillogtatva azt a kevés tudását, amit Viridieltől felszedett a futárutak során.
A nappalok így végső soron elég vidáman zajlottak, szüneteknél alkalmanként leosont Viridielhez, hogy figyelje, éppen mit csinál, esetleg lophasson tőle egy-két csókot, aminek a főszakács különösen nem örült, sőt, egyszer ki is zavarta azokkal a szavakkal, ne gátolja a munkafolyamatot és nehogy elsózza az ételt. Elvileg tudnia kellett volna erről a szerelmes szakács dologról, ám ezt végül egy vállvonással letudta, aznap ígéretet téve, hogy majd este bepótolják. Elképesztően másnak látta ez alatt az időszak alatt a hajót, sokkal boldogabbnak és nyugalmasabbnak, annak ellenére is, hogy néha akadt egy kis felfordulás vagy nézeteltérés. Belé már nem kötöttek, köszönhetően annak a párbajnak, amit lezavart az egyik morcosabb napján még az előző két hétről, mi több, pár matróz még meg is jegyezte őt, és boldogan fogadta köszönésüket, viszonozva azt vagy szavakkal, vagy egy bólintással. Ekkor érezte, hogy talán mégis beilleszkedett korábbi gondolataival ellentétben, noha azt továbbra sem állítja, hogy ez lenne az ő világa, az viszont tagadhatatlan, hogy a kivívott tisztelet nagyon is jólesett neki.
Végig mosolygott, nem volt olyan nap, amikor ne ragyogott volna, és mikor rosszul is aludt, akkor sem jelentkezett rajta a morcosság vagy kedvetlenség, inkább nevetett a saját butaságain, amit ebben az állapotban elnézett vagy elkövetett. Természetesen tett róla, hogy ne egy igencsak komoly esemény kapcsán rontson, de az állatok esetében igazán nincs mit elrontania. Igazság szerint egyre könnyebben ment velük a kommunikálás, az első hét végefelé pedig elérte azt a szintet, hogy néhányan maguktól elengedjék a hajóoldalt, visszapottyanva kérésére a tengerbe, aki meg egyszerűen ráragadt saját akaratán kívül, még az is tett róla, hogy lekerüljön. Aki végérvényesen beragadt, annak pedig segített, hogy mihamarabb igazi otthonukba visszajuttathassa őket, élvezve, hogy segíthetett ezeken az apró bestiákon.
A második héten, mikor hajópucolásra került sor, már rendszeresen szólította meg a felragadó-feltapadó állatokat arra, hogy engedjék el áldozatukat, és ahogy teltek a napok, egyre több kagyló és hal tett arról, hogy segítség nélkül a vízbe hulljon. Meglehetősen idegen jelenség lehetett ez a matrózok és a társak körében, ekkor érdeklődve vizsgálgatta az arcokat és tekinteteket, de semmiképpen sem akarta leleplezni, hogy ez az ő műve, mégiscsak ez egyfajta aduásza, és tekintettel van arra, hogy később egészen elfajulhat a helyzet. Kérdés, így jár-e szerencsésebben vagy úgy, ha közli velük...
Maradjon még titok, még ha sejthető is.
Az étkezések az egyik legvártabb pillanatai voltak a napoknak. Mindig egy széles vigyorral tért be az ebédlőbe, Evenont mosolyogva üdvözölve minden alkalommal, és ha esetleg a sólymával is megismerkedhetett, akkor őt még nagyobb lelkesedéssel simogatta meg - már ha az állat engedte. Kacagó tekintettel bámult Viridielre, akit befogtak ételosztásra, minden ebédnél és vacsoránál téve valami kellemesen csípős megjegyzést, amit később megbosszulhat ilyen-olyan módokon. Jót nevetett azon magában, hogy a harcos diplomataként megismert férje szinte egy varázsütésre lett ételosztó - annyira elütött ettől a szereptől ezüstös hajával és az arcán lévő heggel, hogy inkább vált nevetségessé a beosztása, mint komoly felelősséggé. Elvégre nélküle nem lennének normális fejadagok, ez igenis fontos munka!
Minden alkalommal megvárta párját, amíg az összes alaknak kiosztotta a saját fejadagját, addig az aktuális munkatársaival üldögélve, utána pedig félrevonult, hogy Viridiellel fogyaszthassa el az aznapi ételeket, átbeszélve, mik is voltak aznap a teendők és benyomások, volt-e kellemetlen élmény vagy olyan, amiről érdemesnek bizonyult beszélni. Természetesen akinek kedve támadt a közelükbe letelepedni és vevő volt a csevegésre, akkor tett kísérletet a bevonására, ugyanakkor nem erőltette, ha nem érezte megfelelőnek.
Talán az éjszakák voltak a legjobbak. Végre tudott normálisan és pihentetően aludni, köszönhetően részben az itt lévő virágoknak, amiket minden nap egy kicsit meglocsolt a napi kulacsadagjából, hagyva magának annyit, ami pont elég lehet az újratöltésig. Egyértelműen Viridiel volt az, akinek a leghálásabb lehetett azért, hogy visszatért a nyugalma, ismét érezve elalvás előtt teste melegét és ölelését, könnyedén süppedve bele a habszerű világba, mely újra és újra csendes békességben fogadta be. Hol tartalmasabban teltek ezek az órák, hol kevésbé, az viszont bizonyos, hogy minden pillanata aranyat ért a számára, hiszen visszakapta azt, amit az előző két hétben elvettek tőle: a férje adta biztonságérzetet, és ezzel együtt minden mást. Esténként, mikor nem bizonyult túl fárasztónak a műszak, akkor elővette az olajokkal teli készletét, néhány edényt, és már úgy várta párját, hogy legyen szíves kényelmesen elhelyezkedni hasra fekve, ugyanis csiszolná tovább masszírozási képességeit, ráadásul, ha nem is minden este, de háromnaponta megismételve ezt a szagokra nem lehetett panasz.
A kolompot tartotta végig a legborzasztóbb dolognak, hiszen olyan kellemetlen hangon keltette őket fel minden egyes reggel, hogy legszívesebben kivágott volna valamit, csak hagyják abba. Néha elég nagy kísértést érzett arra, hogy párja mellett órákat töltsön el félálomban csendesen, ám a kötelesség mindkettejüket hívta, így túl sokat nem engedhettek meg maguknak. Elválásukkal mindig egy csókkal búcsúzott, tekintetében az állandó ígérettel, hogy majd este pótolják a napi kedveskedéseket, amely alkalmak ellen semmiképpen sem tiltakozott.

Hirtelen érkezik el az a nap, amikor szárazföld hírét ordibálják odaföntről, újabb állatokat vakarva le a hajóoldalról, és csupán csak ki kell hajolnia a kötelekbe kapaszkodva a kis ülődeszkáján, hogy láthassa a messzeségben a partot. Lelkesen tágulnak nagyobbra a szemei, hiszen, ha nem csalnak érzékszervei, akkor bizony a szárazföldön növény is van, és ez az egyik legjobb hír, amit a két hét alatt kaphatott. Őrült tempóban húzza fel magát, rohamléptekkel indulva meg a konyha felé, hogy értesítse erről párját, felráncigálva őt a fedélzetre, mert mindenképp ragaszkodik hozzá, hogy láthassa..

Egy nap pihi után:
Teljes csendben várom, hogy kedvesem belépjen a kabinba és meglássa a neki készített kis meglepetésemet és már előre mosolygok rajta, hogy miként fog reagálni.
Biztos voltam benne, hogy nem túl lelkes, hogy ismét hetekre a hajóra lesz zárva és nem is csalódom az ábrázatát elnézve. De mindent megér, ahogy kitágult pupillákkal körbenéz és felfogja a zöldbe borított kabin látványát. Még a tiszta ruhák is a földön landolnak.
Tudom én, hogy mivel lehet páromat levenni a lábáról!
- Igen, elég látványosan szenvedtél, de ez nekem is megkönnyíti a kikapcsolódásomat. - vontam a karjaimban szorosan, ahogy szeretetét kifejezésre juttatja. - Nem tudom, de szeretem, amikor többször megköszönöd, hogy neked jutottam. - kacagtam fel és nem sokáig hagyom, hogy nagyon eltávolodjon, azonnal visszarántom, hogy egy pillanatra csókkal zárjam le ajkait.
- És van egy újabb jó hírem, nappalra osztottak be, igaz a konyhára, de valahogy majd csak kibírom, ha éjszaka veled vígasztalódhatom. - súgom bele a fülébe, hogy aztán egy jó darabig ne a szánkat járassuk, hanem élvezzük ki azt a rövid időt, amit még a szolgálatunk előtt eltölthetünk kettesben. Nehéz ezen feladatunk, hiszen a kabinok falai nem arra szolgáltak, hogy bizalmas együttlétet biztosítsanak. De mi már a szüleim házában megtanultuk, hogy legyünk halkak és diszkrétek........

Újabb két hét a hajón:
Az ezek után következő időszak, bár nem volt ideális, de egy hajóhoz képest nem panaszkodhattunk, főleg, hogy Lash szinte kivirult a növényeknek és hát.....azt hiszem.....az éjszakai nyugodalmas együttléteknek köszönhetően.Már nem szegték a szeme alját sötét karikák, a mellé beosztott társaival felhőtlenül csevegett, ami meg kell, hogy valljam, kellemesen meglepett. Még csak nem is kényszeredetten a válaszokra koncentrálva, hanem maga kezdeményezett beszélgetéseket. Pár nap után már, ahogy beleszoktuk az újabb feladatok ritmusába, - már én is sokkal nyugodtabban végeztem a dolgomat és nem aggódtam kedvesem miatt, hogy mikor kell kihúznom valami kellemetlenebb szituációból.
Mindig sikerült pár percet lopnunk magunknak, bár azt hiszem a sűrűbb fazéksikálásokat felfoghattam a szakács bosszújának is, mivel nem sok mindent kezdhetett e miatt ellenünk, nem volt akkora vétség, hogy a kapitányhoz forduljon vele. De hát ez volt a legkevesebb, amit vállaltam azért, hogy egy-egy félreeső zugban csókot és ölelést váltsunk.
Lash az ebédnél is mindig megvárt, ami miatt mi voltunk az utolsók, akik elfogyasztották az ételt, de minden percét élveztem. És az éjszakák.........már semmi sem tudott zavarni: sem a kötélzet, a fadeszkák nyikorgása, reccsenése, sem a felettünk megdobbanó lábak, sem a hangos horkolások. Lash ott volt velem és ez elég volt, hogy pihentebb legyek a munka ellenére, mint bármikor.
Imádtam a reggeli morcos kis feleségemet, akit cukkolhattam ezért, de mindig forró csókkal váltunk el végül, majd mindketten mentünk a dolgunkra.

A megérkezés:
Aztán egy nap, miután már vagy két hete úton voltunk................
- MEGÉRKEZTÜNK! - kiabál Lash gyerekes boldogsággal, berobogva a konyhába, olyan lendülettel lökve be az ajtót, hogy az majdnem a földön landol.
Ahogy meglátott, nagy mosollyal az arcán ragadja meg a kezem és máris húz a fedélzet irányába, nem törődve a szakács rosszallóan összehúzott szemöldökével, bár tény, hogy ő is elindul, hiszen mindenki már várta ezt nagyon.
Persze már én is hallottam az ügyeletes árbócőr kiáltását, de azért nagyot kuncogok kedvesem lelkesedésén és természetesen nem állok ellen, amikor a fedélzetre rángat.
- Meg bizony, vége a bezártságodnak. - évődök vele közben.
Aztán együtt nézzük, ahogy közeledik a föld és mélyen beszívjuk a sodorta friss, növények illatától terhes levegőt.
A kapitány szavaira, aminek csak töredékei jutnak el a fülünkbe, mert a part felöl fújó szél a nagyrészét elviszi, azért hevesebben dobog a szívem, hiszen a várt felfedezés mellett nem lehet elfelejteni, hogy bizony itt már elsüllyedt egy hajó.....
Hamarosan szél ellen áll a hajó, futása lelassul, aztán nagyot csobban a vasmacska és végül megállunk, ahogy a többi hajó is.
A nevem morcosan hangzik fel a szakács szájából, így gyorsan egy röpke csókkal elbúcsúzom kedvesemtől és mielőtt még tényleg komoly bajba kerülnék, igyekszem vissza a dolgomhoz.
A vacsora izgatott beszélgetésekkel tarkítottan zajlik, hiszen mindenki várja már, mit hoz a holnap.
- Biztos vagyok benne, hogy a kapitány megfontoltan akarja majd megközelíteni a partot, kíváncsi vagyok, hogy mi lesz. Talán minden különösebb baj nélkül kiköthetünk. - mondom reménykedve, amikor Lash mellett ülve elfogyasztom a vacsorám. - De bízom benne, hogy ezt is olyan jól fogja kezelni, mint mindent eddig az utunk során.
Nem sokáig beszélgethetünk azonban, mert az emlegetett vezetőnk, gyűlést hív össze a kabinjában és érezhetően komoly a mondanivalója.
Hát megérkeztünk és a kapitány beszédét és feszültségét elnézve, nagyon is tisztában van a veszélyekkel, amik várhatnak minket. Lasht már elve aggasztotta az elsüllyedt hajó története és most ez a kis tájékoztató, felélesztette ezt, egy mély sóhajtást hallok felőle és megszorítja a kezem.
- Ez elég baljóslatúnak hangzott... Íjászkodni fogsz? - kérdezi nyugtalanul.
- Egy idegen parthoz közeledünk, ahonnan már kimutatták, hogy nem szívesen látnak idegeneket. Meg egyébként is, ha nem lett volna ez az előzmény, akkor is előrelátásra utalna, hogy ilyen intézkedéseket foganatosítson. - szorítom meg biztatóan a kezét. - És igen, azt gondolom egy elf ijászt szívesen vennének odafenn.
Az arcán feltűnő mosoly nem jókedvet takar és az ölelés is aggodalmát mutatja.
- Én nem vagyok jó íjász, íj sincs nálam, így én nem megyek fel, nem foglalom a helyet, szóval nagyon vigyázz magadra, előre is. Bár remélem, hogy nem lesz semmi komoly baj, sem a tengeren, sem a parton - távolodik el. - Örülnék, ha legalább a parton biztosan elkerülhető lenne a harc, de ha szükséges lesz, akkor ott én is segíteni fogok, és nem sima, háttérben lévő gyógyítóként szeretnék.
Nem tetszik, amit mond, mert hiszen én tanítottam meg a karddal bánni jóformán és tudom, hogy egy jó kardvívóval nem veheti fel a versenyt.
- Épp elég fegyverforgató van ezen a hajón, hogy te ne akarj bele rohanni egy esetleges csatába. Lash, te kiváló gyógyító vagy, ha harc lesz arra legalább annyi szükség lesz, mint harcosból és belőled csak egy van. Maradj inkább hátul és mentsd az életeket, azzal sokkal többet segíthetsz.
~ És főleg nem kerülsz veszélybe.~ teszem hozzá magamban.
- Én is megígérem, hogy nagyon vigyázni fogok magamra és nem teszek semmit hősködésből. - húzom a kezét a számhoz, hogy egy futó puszit nyomjak rá.
- Amit tudok, meg fogok tenni, de ilyenkor rengeteg olyan eset van, amikor a gyógyító már nem segíthet, mert túl későn húzzák hátra a sérültet, sőt, nem is biztos, hogy képesek rá - száll vitába a szavaimmal. - Egy egyszerű besegítéssel és váratlan lecsapással ugyanúgy sokat segíthetek, és akár azonnal el is láthatom. Tudom, hogy... nem vagyok olyan jó harcos - süti le zavartan a szemét. - De egy dobás akár kővel, akár az egyik üvegcsémmel is életet menthet. Nem akarok az élén lenni, csak közel lenni, figyelve, hol előzhetek meg egy halálesetet. Túlságosan hátul meg nem fogom magam biztonságban érezni, egyszer ezt használták ki és úgy csaltak tőrbe. Inkább kérjük Természet Anyát, hogy ne legyen semmi komoly - sóhajt ismét és elcsendesedik.
Mérlegelem azt amit mond és végül kelletlenül, de rábólintok.
- Jó, de maradj biztonságban, senki élete nem ér annyit, hogy még egyet elveszítsünk, ha úgy adódik. - morgom, mert kiráz a hideg még a gondolatától is, de hát nem burkolhatom vattába, és főleg, nem dönthetek helyette, csak igyekezhetek felhívni a figyelmét egyes dolgokra.
- Biztonságban maradok, ígérem, feleslegesen nem kockáztatok. - ad egy most már inkább izgatott, mint aggodalmas puszit. - Visszamegyünk a kabinunkba? Nem ártana, ha kipihennéd magad, nehogy véletlenül a sajátjainkat vedd célba a fáradtságtól - próbál gyengén ugratni, de tudom, hogy mit érez valójában.
- Csak akkor remeghet meg a kezem, ha te okozod azt a fáradtságot. - vágok vissza mosolyogva kajánul, amire Lash most már elvigyorodik, de aztán feddő pillantást vet rám, rosszalló hangot megütve.
- Borzasztó, hogy már megint hol járnak a gondolataid - kuncog fel.
Mivel azonban a kapitány elbocsátott minket, élek a lehetőséggel és máris visszavonulunk a kabinunkba. Készülődni ugyan nem sokat kell, de egymás társaságát a holnapi nagy nap előtt még kellően kiélvezhetjük.

Másnap reggel:
Lash a szokásos morcos felkelést produkálja.
Én sokkal nyugodtabban kelek és vigyorogva nézem kedvesem reggeli nyűgösségét, de megpróbálok kedveskedni, hiszen épp elég lesz a mai nap feszültsége mindenkinek.
- Vigyázz magadra - áll meg előttem végül még kicsit duzzadt szemekkel, de már éberen. - Ha bármi baj van odafenn, szólj, igyekszem majd segíteni.
- Te is vigyázz magadra, mindenképp maradj fedezékben, amíg nem derül ki, hogy van-e okunk aggódni a szigetlakók miatt. - viszonzom a búcsúcsókot, majd fellendülök a kötélzetre és felmászok az árbóckosárba, hogy aztán kézbevéve a íjamat szegezzem a szárazföldre a szemem.
Egészen addig nincs is baj, amíg meg nem közelítjük, aztán olyan hirtelen csapnak le ránk a tűzgolyók, hogy az inkább mágiát, mint hajítófegyvert feltételez.
A kapitány azonban a helyzet magaslatán áll.
Aggódva pillantok le Lashra, hogy nem esett-e baja, de megnyugodva látom, hogy jól van.
Azonban sajnos semmit nem látok, amivel előre segíthetném e fura fogadtatás kimenetelének felénk történő billentését. A parton semmi mozgást nem látok, hiába pásztázom. Időnként össze-össze pillantunk kedvesemmel és gondolatban biztatjuk egymást. Aztán a tűzeső olyan hirtelen áll el, ahogy indult.
~ Túl egyszerű volt. ~ hallom elmémben Lash felvetését.
Nem, nem gondoltam, hogy a tűzvihar visszaverésével vége az egésznek, ezért csak egy hümmögéssel válaszolok Lash megjegyzésére és erősen fürkészem a partokat, mozgást vagy valami szokatlant keresve.
~ Te is érzed? ~ kérdezi kedvesem. ~ Gyere le, mielőtt leesnél!~
Természetesen én is megérzem, hiszen a természet változásaira igen csak érzékenyek vagyunk.
A tölcséres vihar szokatlansága néhány percig rabul ejt, de aztán én is úgy vélem, hogy a törékeny árbocokon nem sok hasznomat vehetik, így még a nagy szélvihar előtt a fedélzetre dobbanok.
Nem kapunk utasításokat a kapitány felől, úgy néz ki, nem én vagyok az egyetlen, aki még nem látott ilyet.
- Ki kell vinnünk a hajót a partra. - kiáltom a szélbe és igyekszem nem a süllyedő hajóra koncentrálni, amin már senki nem segíthet. - Használjuk a vízmágiánkat, bár egy ekkora tömeg.......- szorítom össze a számat és megragadom párom kezét, hogy egymást erősítsük.
- Igen, ki, itt nem maradhatunk - jegyzi meg Lash mellettem, de ő egy darabig nem tudja levenni a szemét a pórul járt vitorlásról. - Nem süllyedhetünk el - teszi hozzá csendesen.
A hangja mikor megszólal elég komor és remélem, hogy nem veszti el a hitét abban, hogy az nem a mi sorsunk, mi még alakíthatjuk a magunkát. - Nincs más választásunk, és eléggé úgy tűnik, nincs olyan a fedélzeten, aki képes lenne eloszlatni ezt a valamit - viszonozza kezem  szorítását, majd hirtelen felém fordulva hevesen megcsókol.
- Ne ez legyen az utolsó - enged el aztán és szaladva indul a kapitánynak fenntartott emelvény felé, hogy ott aztán engem a legjobban meglepve, magához vegye a kezdeményezést.
- VÍZMÁGUSOK! - kiabálja túl a szél hangját. - KI KELL SODORNUNK A HAJÓT A PARTRA A VIHAR MELLETT! - mutat a part felé. - VITORLÁKAT FELHÚZNI!
Büszke vagyok rá, hogy Lash az én párom és a férfiakat megszégyenítő bátorsággal lép most fel. Én egy percig sem habozom és bevetem minden mágikus erőmet, hogy rávegyem a körülöttünk habzó vizet, hogy fogja körül a hajót és tolja a part felé, ne engedve a vitorlást a tölcsérben kavargó vihar martalékául.

Szabadnapi kiegészítés.

Ahogy a kis sötét elf megy én követem, nem áll szándékomba eltávolodni tőle jelenleg, se pedig a közelében maradni nincs okom, ez már csak tényleg a szórakoztatásomra alakulhatott így. Főleg amikor a grimaszomon még el is neveti magát majd csak egy gyors csipkelődést vettek oda neki.
-Legalább a családi hangulat meg van, már csak a kérdés csak annyi hogy vajon mekkora adag robbanószertől nem keletlkezne egy kabinnyi rés a hajón, elvégre ha már bajtkeresek, akkor érdemes a legnagyobb lapáttal ásni, úgy gyorsabban találjuk meg a kincset.
Bár igaz viccnek szántam de ahogy elgondolkoztam a dolgok végülis van benne reláció, főleg hogy az elmúlt pár napban inkább aludtam valami sötét eldugott helyen ahova a patkányok se járnak mert minek. Majd ahogy haladunk jön a kérdés hogy be enéznék valamerre, hát nem gondoltam volna hogy egy elf tepeülés lesz az ahol kikötünk így igennel bólintok.
-Egy két bolt, ahol újra tölthetem az itókás készletett meg vehetek néhány gyógyszert, gyógynövényt, meg ilyen szarokat, kétlem hogy a hajó fedélzetén lévő elsősegélyhez használható cuccokból bármi lenne annyira tiszta hogy használjuk.
De csak újra meg vonnom a vállam, nem néztem az orvosi készleteket, nem is akartam inkább felkészülök a saját készletemmel amiben alkohol a fertőtlenítéshez, só, kötszer, mindenféle gyógynyövény első sorban a vérzés elállítása végett, és ilyes fajta gyógyfőzet, de azért a betegségek ellen is veszek egy egy üveget mert ki tudja mit és mikor kaphatunk el azon az istenháta mögötti szigeten ahova hajó kirándulásra indultunk. Majd valami számomra is meglepő dolgot csinál, bár nem röhögöm el magam mert ehhez én túlkomor vagyok, még is azért egy pillantást vettek rá amolyan "ez is most szabadult a bolondokházából" jellegel de még is csak kommentálom.
-Nem teljesen részeges, csak jól hidratált, az meg hogy a hölgy nem veszélyes azt kétlem, most is úgy tekintenek ránk mind akikből ha egy rozsdás bökő állna ki még a végén a bőkőket avatnák szenté és helyeznék végső nyugalomra.
De hát na, tudtam jól hogy mire vállalkozom ha egy sötét elf mellet járom a várost, főleg úgy hogy a hajón lévőknek csak egy újabb problémás részeges vagyok, de na legalább békén hagynak. Majd egy fogadóhoz érrünk, ahogyan eddig is ép csak leteszem a korsóm s kapom is a választ, erre persze egy átlagos fickó nem igazán jönne rá, de katona voltam bőven elég ilyet láttam ez sem lesz más s csak elmosolyodom ahogyan hozzá fűzöm a dolgot.
-Szóval egy táncra invitálod azt aki minden halandó fél. Hát kislány, tényleg őrültebb vagy mind gondoltam volna, de ha véletlen válaszolna a Lordságga, ott leszek hogy ne legyen szemtelen, annyira.
Nem igazán fűzök hozzá semmit ehez azon a jó gúnyos mosolyomon kívül amivel elárulom hogy átlátam rajta, de nem áll szándékomba a halálal szervezkedni, ő nem pont az a fajta üzlettárs akinél akad visszafizetési garancsia.
-Bár ha már így válaszoltál, akkor én elmondom, én csak eljöttem hátha találok valami ami segíthet nekem, s esetleg megoldás lehet egy igen csak kellemetlen problémámra, jó és élvezetes a vándorló élet de na, még is csak kényelmesebb egy kastélyban.
Nem várom el hogy meg értse, senkise értené, főleg ezen a kontinensen. Elvégre ott az a flotta amit az úrikomornyikunk állított elő, nos láttam nagyobbat itt neminrán is, de azért na azok sem voltak mérhetők azokhoz amiket annó katonai szolgálatom alatt láttam, s azt nem is használtuk őket többre mind halászatra a katonák számára. De innét hagyom hogy eltejen a nap, s az estére én is vissza mászok a hölgyel arra a hajóra mi még két hétig lesz a börtönöm.

Vissza érve hajóra.

Csak csak közlik az új feladatom, én meg alig álom meg, sőt nem is sikerült meg állni hogy ne röhögjem el magam, s már indulok is így szép este meg fogva az első vödröt és felmosót. Tudtam jól hogy ez az a feladat amit nekem találtak ki, elvégre ki a fasz gondolná hogy van annyira beteg ember ezen a világon aki ép olyan csúszosra sikálja annak a két baromnak a szobájának az ajtaját akit a figyelésével bíztak meg. S ahogy végzem várom a reggelt, tudván hogy amikor kilépnek fél álomban igen csak gyorsan felfognak ébredni azáltal hogy szinte meg állásnélkül csúszhatnak az ebédlőbe.
-Nos, vigyázzanak a padlók csúsznak.
Közlöm velük ahogy ép elsétálok a kettő mellet amiközben próbálnak felállni, s a vállamra fektetve a felmosót, pont úgy mindha egy kétkezes kardot hordanék, míg kezemben a vödörből picit kileng a víz, s indulok a fedélzetre folytatni a munkát, egyelőre "véletlen" balesetek nélkül. De hát ki tudja, abban vagyok csak biztos hogy ez a kettőt még érni fogja hasonlóan "véletlen" baleset.

Ahogy a nap, s kiabállják hogy látják a célunk és halgathatom újra beszélni az urikomornyikunkat, csak egyetlen dolog juttot eszembe és az a kardom amit még mindig basztak vissza szolgáltatni, s ez idegesít is. Majd ahogy végig halgattom s a többiek is lelépnek szólok utána.
-Jó uram, ha szabad és akkor is ha nem, eljött az ideje hogy maga is tartsa azt amit mondot és vissza szolgáltassa azt a kardot, elvégre ha a legjobbat kívánja tőlünk szükségem lehet arra pengére, ki tudja mikor kell roston sütni az esti vacsorát?
Nem áll szándékom udvariaskodni elvégre ha a fegyvernek bármi baja esik, akkor ez a pocakos úripingvinnek öltöztett pojácát fogom elsőnek kifilézni, persze csak akkor amikor erre lehetőségem is adódik anélkül hogy utána az életem veszteném. Viszont ha vissza kapom a fegyvert szónélkül én is anélkül távozom s elő sem jövök a kabinomból, csak amikor már valami előttünk lévő viharról kezdnek üvöltözni s a pánikoló tömeg már menekül a hajón miden fele.

A két hét:

Mialatt a feladat megkezdésére vártam, Elyon váratlan kérdést szegezett felém. Nem kissé meglepett az egyenességével, ugyanis nem számítottam arra, hogy bárki is ébren van, vagy bármi jelentőséget szentel a kóválygásomra.
- Inkább mit csináltam olyan korán. - Helyesbítek és ő is érzékelheti, hogy természetesen csak viccelek és egyáltalán nem visszavágni, vagy kioktatni akarom. - Nem vagyok alvajáró, minden alkalommal maximálisan éber vagyok. Csak könnyen felriadok a legapróbb zajra is, ilyenkor pedig mindig teszek egy sétát. Igyekeztem nem zavarni senkit és halk lenni, de elnézést, ha véletlenül felébresztettelek. Nem volt szándékos. - Mielőtt bármit hozzá fűznék, megérkezik a harmadik személy is, így egy bocsánatkérő biccentéssel eltávolodok a félvértől és bemutatkozok a tündének.
Felfigyelek arra, hogy egy pillanatra elidőzik, amikor felé nyújtom a kezem, de betudom habozásnak. Nem sért, hiszen érthető ha bizalmatlan velem szemben és én sem tennék máshogy, ha más fajba tartoznék.
- Örvendek a találkozásnak, Lashrael. - Megrázom a kezét egy boldog vigyorral az arcomon, amikor mégis elfogadja a kezdeményezésemet. Nem sokáig tart az egész procedúra, ám mielőtt belevágnák a teendőkbe, még hozzá fűz valamit, ami mosolygásra késztet. Aranyosnak találom a pillanatnyi határozatlanságát.
- Ugyan, semmiség. - Vágom rá azonnal, a hangszínemben pedig nem lelhető fel az, hogy tettetném azt, amit mondok, vagy hogy a gyors válaszommal csak le szeretném rázni. Egyszerűen tényleg csak semmiség, ami miatt nem kellene kellemetlenül éreznie magát. - Valószínűleg nem csal a memóriád, esélyes, hogy láttál, vagy találkoztunk, hiszen már jó ideje vándorként élek. - Igyekszem oldani a feszültségét és ha ez még nem is segít, biztos vagyok benne, hogy a munka elveszi majd a figyelmét.
- Ha nincs ellenvetésetekre én lejegyzem a készletek jelenlegi állapotát. Utána ellenőrizhetjük a köteleket és a csigákat. - Vetem fel, hátra pillantva Elyonra és mivel látszólag nem adja jelét az ellenkezésnek, így automatikusan elfogadta számomra. Lashrael csatlakozása viszont nem kissé lep meg, mégis a kellemesebb módon. - Rendben. - Bólintok egyet, egyértelmű jelét adva annak, hogy örülök, hogy velem tart, legyen bármi is ennek az oka.
Amikor a folyosón sétálunk, felhozza a felfegyverzettségemet, ami miatt automatikusan az övemre rögzített jobb oldali tőrre kapom a tekintetem. Csak most realizálom, hogy a többiekhez képest valóban több díszeleg rajtam, vagy legalábbis, az enyém könnyebben észrevehető.
- Nem tudhatom, hogy mikor lehet rájuk szükségem, ezért inkább a legkönnyebben elérhető helyen tartom őket. De nem akarlak megijeszteni velük, nem tervezem használni őket... - Felkuncogok, amikor eszembe jutnak a lehetőségek százai, hogy milyen vérszomjas szörnyetegnek jöhetek le egyeseknek. Biztos vagyok benne, hogy vannak olyan népek, ahol velünk ijesztgetik a gyerekeket. - ...csak jobban érzem magam, ha tudom, hogy nem csak saját magamra támaszkodhatok baj esetén. Amolyan self rögeszme. - Még ha nem is maradt bennem túl sok belőlük, azért érezhető, hogy mégis hová tartozok és nem csak a külsőm alapján. A fajtámra jellemző tulajdonságok közül a legrosszabbakat megkaptam. - Meglepő hallani, hogy nem tartod magad tehetségesnek ezen a téren, bár érthető, ti inkább a mágiára és a védelemre koncentráltok, mint a támadásra. De biztos vagyok benne, hogy gyorsan megtanulnád a használatukat, végül is, nem nagy tudomány, csak idegen. Akár még én is segíthetek benne. Mindenesetre, talán szerencsésebb lenne elsajátítani a kezelésüket, hiszen ki tudja, mik várnak ránk egy idegen helyen. Ha nem is tőlem, szerintem a kísérőd is szívesen a szárnyai alá vesz téged. - A fejemre mutatva még hozzá teszem a félreértések elkerülése miatt.  - A fehér hajú férfi. Eléggé felkészültnek tűnt ezen a téren.
Persze, azt inkább nem fűzöm hozzá, hogy azért vontam le ezt a következtetést - a masszív testalkata mellett - mert láttam, hogy hogyan bámul rám. Talán ő volt a legfenyegetőbb az egész hajón.
Amikor Lashrael felhozza az idekerülésem okát, akaratlanul szorít sarokba. Pedig mostanra már igazán illett volna kitalálni valamit.
- Igazából nincs különösebb oka... Nem érdekel a hírnév, a tény, hogy mi leszünk az elsők, akik erre a szigetre lépnek, még csak a kizsákmányolással szerzett pénz sem... Talán a veszély az, ami különösebben felkelti a figyelmem. Szeretek pengeélen táncolni. Érezni, ahogyan a szívem gyorsabban ver, az adrenalin végigfut a gerincemen és hogy hirtelen csak egy dologra vagyok képes koncentrálni. Nem érdekel a tegnap, a holnap, vagy a régi sérelmek, csak a túlélés. Vicces, de még az élet is értékesebbnek tűnik abban a pillanatban. És minden csak akkor. Olyasmi, mint egy ünnep. - Kivácsian villantom felé a tekintetem, hogy a továbbiakban érdeklődően figyeljek az ő okaira. - És te, mi járatban erre?
Végighallgatva rájövök, hogy őt sokkal nemesebb célok vezetik, mint engem. Sőt! Szinte teljesen ellentétes indokokból vágtunk neki az útnak. Jobban belegondolva én csak azért jöttem, hogy kinyírjam magam... Jó tisztában lenni vele.
Kinyitom az élelmiszerraktár ajtaját és az ott lévő papírt és íróeszközt használva felvéssem a számokat. Hála annak, hogy felváltva csináltuk a feladatot, hamar végzünk vele. Visszafelé pedig tovább beszélhetünk, aminek én kifejezetten örülök, boldogsággal tölt el a tudat, hogy nyitott felém, nem pedig rögtön pokolravalónak tart.
A fedélzetre felérve azonnal intek Elyonnak, amint megpillantom és együtt ellenőrizzük a köteleket. Túl sok tapasztalatom nincs a csomókötésben, olyan gyakran nem szoktam kezeket összekötni, hogy gyakorlott gyorsasággal menjen, csak a készítésükkel vagyok tisztában. Lashrael elveszettségét észrevéve viszont csak akkor segítek, ha Elyon nem szándékozik, ugyanis úgy gondolom, hogy a félvér kékelf létére talán jobban tudja ezeket, mint én.

Az utolsó nap:

Reggelre már az egyik árbocról nézhetem végig, ahogyan felhúzzák a vasmacskát. A helyzethez képest egészen nyugodt vagyok, gyomorgörcs helyett csak kellemes izgatottságot érzek a szívemnél. Igyekeztem a lehető leghamarabb elhelyezkedni, hogy ne a maradék helyekből válogassak, ugyanis nem mindegy, hogy honnan kell majd a későbbiekben lőnöm. Az éjszaka alatt nagyjából csak két órát aludtam, de annál több időm volt felkészülni a másnapra. Feltöltöttem a nyílkészleteimet, a hegyüket pedig még egyszer átkentem méreggel, a biztonság kedvéért.  
Amikor lassan elindulunk, egy mély levegőt veszek, ezzel gyűrve le a kezdeti izgatottságot. A flotta többi tagja már lassan a partokhoz ér, minden bizonnyal előkészítik majd terepet, ezzel is segítve a mi biztonságunkat, még ha nem is ez a céljuk.
Ezért is lepnek meg a hirtelen megjelenő tűzgolyók, amik másodpercek alatt csapódnak be, még mielőtt bárki is feleszmélhetne. A szívem szinte kihagy egy ütemet, kis híján leesve az árbocról. Zavar a tehetetlenségem, a faji adottságokból kiindulva a védelem soha nem volt az erősségem, főleg nem ilyen esetekben. Mielőtt felocsúdnék, a kapitány és a mágusai már megoldották a problémát, így a legtöbb golyó a hajó elé esik, nem kissé megbillentve minket - bár még mindig szerencsésebbek vagyunk a flotta többi tagjánál. Mégis, úgy érzem, túl hamar elhárult a veszély. Nem mintha direkt lennék vészmadár, mégis úgy tűnik, túlontúl egyszerű lenne ilyen hamar lerázni egy idegen kultúrát.
És mintha csak kérni kellett volna, azonnal mellbe vág egy kellemetlen érzés, amitől összeszorul a gyomrom, mellé pedig még a szél is feltámad és egyre inkább felerősödik, míg végül egy hatalmas nagy tölcsért nem alkot. Összehúzom a szememet, ügyetlenül nyújtva az egyik kezemet az arcom elé, hogy valamennyire megakadályozzam, hogy a homok és a por a szemembe kerüljön. Mindenhonnan kivehetetlen kiáltásokat hallok, a szavak jelentése viszont csak összekuszált hangokként érkeznek el hozzám. Próbálok erősen kapaszkodni, mialatt óvatosan kinyitom a szemeimet hogy nagyobb rálátásom legyen a problémára.
A felhők a tölcsér köré tekerednek, valamilyen morbid szépséget rejtve magukban, miközben az erős szél enyhén megemeli a tenger vizét. Ijesztő és mindeközben gyönyörű a kialakult helyzet, szinte teljesen magával ragad a káosz otthonossága és furcsa módon nyugalommal tölt el.
- Bámulatos... - Elvarázsolva szűröm ki a fogaim között a mondatot, miközben elveszek a természet erejében. Elképzelhetetlen, hogy mekkora nyers erő rejlik ezekben a lényekben...
Gyorsan megrázom a fejem, hogy kiszakadjak a pillanatnyi sokkból és hagyom, hogy az érzelmeim helyett a racionális gondolkodás vegye át a helyet. Még sosem találkoztam még csak hasonlóval sem, szinte reménytelennek látszik az, hogy bármiféle tudás nélkül rájöjjek a gyenge pontjaikra.
Ha legalább láthatnám őket...
Minden megoldódna! Lenne egy célpont, aki a nyilaink végére kerülhetne és közben küldhetnék rá egy fájdalom átkát, dezorientációt, vagy bármit... Bármit, amit csak lehet! Csak hogy nem lehet...
Talán a rettenet átkával akár egyet az összes felé tudnák fordítani, megbontva vele a rendet... Ha a saját életükért kellene küzdeniük, esélyük sem lenne a jelenlegi mágia végrehajtásához.
Azonnal elengedem a kötelet, amibe eddig olyan megrögzöttséggel kapaszkodtam, hogy még az ujjaim is belefehéredtek. Még a súrlódás okozta égető érzést is elfelejtettem érzékelni, amikor egy apró reménysugár felvillant előttem.
- Kapitány! - Kiáltom el magam mellé érve, nagyokat szívva a levegőből. Bár nem futottam le akkora hosszt, a feltámadt szél nehezebbé tette a közlekedést. - Vigye közel a hajót a szigethez! Vigye közel és utasítsa a mágusait, hogy támadják meg! - A lehető legegyszerűbb próbáltam lenni, részben az oxigénhiány miatt, részben a fáradtság miatt. Miután összeszedtem magam, megpróbálok ésszerűbb lenni. - A lényeg, hogy ne tudjanak koncentrálni... Azt pedig úgy tudjuk legkönnyebben előidézni, ha a legfontosabb dolgot veszélyeztetjük; az életüket.

//Visszatérés a hajóra - Viridiel//

- Hát még én miként fogom megkönnyíteni – vigyorog rá szemtelenül, közel maradva párjához, mert nem úgy tűnik, hogy el akarná engedni, nyakánál ölelve őt a továbbiakban. A nevetésben társul, örömmel fogadva be a kölcsönös boldogságot, és már jólesőn bújna hozzá, még inkább ragaszkodva a közelségéhez, mikor a férfi csókkal jutalmazza. Kedveskedve viszonozza, ám az aggodalmas ráncok nem sokkal utána megjelennek arcán, ahogy felmerül benne a kérdés, vajon ismét más időben kell dolgozniuk. A jó hír hallatán ugyanakkor felcsillan a tekintete hitetlenkedve, és ha ez nem a füléhez közeli, egyre érzékibb suttogás lenne, biztosan örömtelin sikítana fel, az elhangzó szavak nem túl rejtett tartalma azonban egészen másra sarkallja, noha belül igencsak meglepődik az újabb vágyódáson. Mondjuk két hét egymás nélkül az mégiscsak két hét...
- Bármikor megvigasztalom az én drága férjemet – engedi át magát ismét a perzselő érzelmeknek még a munka előtt, szerelmesen viszonozva az érintéseket. Ha egy kicsit késik is emiatt, az még belefér, inkább késsen, minthogy kihagyja ezt a felkínálkozó lehetőséget, a jóból egyébként se lesz sose elég.

//Két hét - Aesma//

Kissé feszült a köszöntés miatt, és nem csupán azért, mert a vele szemben álló nő ismerősségével nem tud mit kezdeni, hanem azért is, mert nem tudja felmérni, mennyire erős a szorítása. A másik felhőtlen vigyorát elnézve azonban úgy tűnik, sikerült kényelmesen eltalálnia ezt. A vonásai és a tartása némileg lazulnak, főleg akkor, mikor a bámészkodása végső soron megbocsátásra talál. A feltételezésre csak bólint egyet, melyben van valamiféle gyermeki félsz és bizonytalanság, ugyanakkor elismeri, hogy előfordulhat. Akárhogy is, ideje lenne elrakni ezt a témát, mert eléggé valószínű, hogy soha nem fog rájönni a magyarázatra, és innentől végül is ismerősnek mondhatják egymást Aesmával.
Szerencsére az ajánlkozása nem kerül elutasításra, és egy megkönnyebbült mosollyal indul meg társa oldalán a raktárok felé, lelépkedve a hajótestbe vezető lépcsőn, a folyosókon sétálva pedig már érdeklődve hallgatja az éjtündét, ugyanis nem zárkózik el a válaszadástól. A nevetését egy kellemes vigyorral fogadja, leginkább a kuncogás miatt, minthogy értené, min is szórakozik olyan jól a másik, jókedvét azonban nem áll szándékában letörni, így nem szakítja félbe őt.
- Szerintem ez elég sok személyben rögeszmeként él, főleg azok közt, akik állandóan utaznak és folyamatosan veszélynek teszik ki magukat. Ahogy én tudom, a sötételfeknél egyébként is elég... kemény a rendszer - a megbélyegzésükről ne is beszéljünk -, így nem csodálom, hogy a többségre igaz és már sztereotípuaként is működik – vakarja meg kellemetlenül a tarkóját, nem kívánva felhozni, hogy majdnem aktív részese lett annak a torz társadalomnak. - Egy időben egyébként, mikor egyedül utaztam, akkor én is rendszeresen hordtam magammal fegyvert, bár én inkább kisebbeket használtam, azokkal legalább még tudok valamennyire bánni – mosolyodik el esetlenül, kissé megilletődve hallgatva társa megjegyzésének kezdetét, és akarva-akaratlanul is kiül az arcára egy olyan ábrázat, ami egy gyerekére szokott, ha rajtakapják egy csínyen, ráadásként még zavarodott is. – Iiigazság szerint próbáltak hosszú... hosszú... és még hosszabb éveken keresztül tanítani, de olyan tehetségtelenséggel, amivel Természet Anya engem megáldott, még nem találkozott senki – nevet a végén, bár ő maga se tudná eldönteni, ez őszinte nevetés vagy inkább kínos, belül hallgatva a vészharangot, miszerint nem kéne a képességeiről fecsegni, tagadnivalója ugyanakkor nincs. És ki tudja? Hirion ékes bizonyítéka volt arra, hogy nem minden egyes sötételf velejéig romlott, és egyébként is az a célja, hogy megkeresi azokat, akikben élénken él a jóakarat, a tisztesség, egy tiszta személyiség, kiket a társadalmuk miatt bélyegeznek meg. Legrosszabb esetben elárulják, ez is benne van a pakliban, ugyanakkor kockázat nélkül eredmény sincsen.
Bezzeg ilyenkor bátor vagy... forgatja meg gondolatban a szemeit.
- Egyensúlyként sok máshoz többszörös fogékonyságot mutatok, így inkább azokkal sakkozom, ha úgy alakul a helyzet, de folyamatban van a képességeim fejlesztése. Az emlegetett társam elég sokat törődik ezzel, szerencsére elég járatos benne, igen - bólint egyet a végén, nem kifejezetten érezve szükségét, hogy a kapcsolatuk szorosságát felhozza, valahogy nem érzi ideillőnek, még ha büszkén is kotyogná el mindenkinek, azért van egy határ, ameddig az udvariasság és illem engedi. Itt pont nem, illetve tudva férjének hozzáállását a sötételfekhez... Jobbnak látja, ha óvatosan és bizalmasan kezeli a hozzá köthető információkat, még ha látszólag apróságokról is van szó.
- Mindenesetre ha nem érzed tehernek, akkor szívesen veszek néhány leckét, az elkövetkezendő időszak alatt biztos lesz rá lehetőség, egy-egy hosszabb szünet alatt akár. Talán egy másik nézőpont vagy szemszög lendít egyet a képességeimen - hozza fel bizakodón, úgy érezve, két legyet üt egy csapásra: ismerkedés azon fajnak egy képviselőjével, akiket alig akarnak megismerni, illetve valamennyit fejleszthet önmagán egy bizonyára egészen más nézetekkel és tudással rendelkező egyéntől. Viridiellel nagyjából már megszokta, hogy jobbját miként kéne használnia, és ha lehetőség is teremtődik rá a hajóút során, hogy gyakoroljanak az éjtündével, már most tart attól, a helyzet szokatlansága miatt szélsőségesen fogja tudni csak használni a karját.
Ittlétének magyarázatára egyre magasabbra emelkedik a szemöldöke, és takargatni se tudná, hogy roppantmód megdöbbenti a válasz a maga furcsa nézetével egyaránt. Különös és megfoghatatlan, valami olyasmi, amivel találkozott, de mégse, úgy gondolva, köze van ehhez és már tapasztalta, csupán egy kicsit más megközelítésből. Emlékezve azokra az alkalmakra, amikor el akart pusztulni, mikor az volt az egyetlen célja, hogy valaki kioltsa az életét, kissé elkomorodik. Egyáltalán nem büszke arra a látásmódjára, és bár nem ugyanezt osztja Aesma, valahol mégis megérti, Viridiel is valami hasonlót kereshet, csak nem ennyire szélsőségesen.
- Igen... Tudom, miről beszélsz - mered kissé maga elé, az emlékektől némileg keserűen. - Furcsa egy látásmód, de nem mondom, hogy nem értem meg - pillant a társára őszinte megértéssel és egy halvány jókedvvel. - Éreztem én is már így, volt olyan, mikor arcon vágott a felismerés, mennyivel fontosabb és értéksebb is az élet, mint ahogyan azt valaha hittem - bólint párat, miközben belül mardossa őt a saját halálának fájdalmas pillanatai, amihez társul egy enyhe bűntudat, hiszen a saját hibájából fakadóan került ugyanarra a pokolra Viridiel is. Ezt még mindig nem tudta magának megbocsátani, hiába tartanak ott, ahol, hiába terveznek már közös családot, ez egy olyan vétek, aminek keresztjét örökké hordozni fogja és nem fog találni rá feloldozást.
- Csak nehogy túl későn realizáld, mindvégig értékes volt, nem csupán abban a pillanatban, mert nem tekerheti vissza senki sem az időt, a szerencse pedig nem tart örökké. Sajnos - sóhajt mélyen, komoran téve hozzá a szavakat, majd felfogva, mennyire kellemetlenek lehetnek a szavai, bocsánatkérőn fordul Aesma felé, önkéntelenül emelve fel védekezőn a kezét. - Ne haragudj, nem akarok lehangoló lenni - válik némileg riadtá. - Csak... Fontos az élet. Mindenkié, és kár lenne elvesztegetni - teszi hozzá barátságosan, és bár lenne még néhány megjegyzése ennek kapcsán, inkább lenyeli őket. Tényleg nem akar riasztóvá válni, és nem is szeretné, ha úgy tűnne, arcoskodni próbál vagy osztani az észt, mivel mindenféle háttérinformáció nélkül eléggé így hangozhatnának a szavai. Hiába beszélne belőle az aggodalom, amely minden szava mögött lenne, illetve a saját, keserű tapasztalatai, rálátás nélkül nagyon könnyen félrevezethet bárkit. Azok miatt, amiket megélt, és ahogyan ő ezek alapján sejti, Aesma nézőpontja nem lesz hosszútávon egészséges. Kissé azt érzi, mintha céltalan lenne - ő legalábbis akkor kereste a veszélyt, mikor nem volt semmi, amiért küzdhetett volna, amiért érdemes lett volna élnie. Olyan, mintha a sötételf is keresné azt az indokot, mintha ezekkel a veszélykeresésekkel bizonyítani akarná saját magának is, hogy megéri életben maradni. Mintha nem lenne semmi, ami boldogítaná őt és nem lenne semmi, amihez annyira ragaszkodna, és ez elég... Szomorú. Persze ennyiből nem tudhatja biztosra, többek közt ezért sem hozakodik fel azzal a megállapítással, miszerint keresnie kéne valamit, ami miatt ugyanúgy értékesnek találhatja az életét, és ami nem a veszély. Mindemellett ezt már tényleg nagyképűség lenne kijelentenie, ennyiből mégse vonhat le következtetéseket, bármennyire is süt róla az útkeresés. Kiszámíthatatlan minden egyes ösvény és személyiség, és akármennyire tűnik egyértelműnek, egészen másképp is lehet, így a nehézségek ellenére is erőszakkal zárja be ezeket a gondolatokat, mielőtt meggondolatlanul kicsúsznának a száján.
A nap és a hét további része egészen jól alakul, tagadhatatlanul másabb és jobb, mint az előző két hét, az pedig külön pozitívum, hogy Aesma sem zárkózik el, mint ahogyan azt feltételezte. Viridielnek egyelőre nem is ejt arról megjegyzést, hogy egy éjtündével barátkozik, mert biztosan a plafonra mászna tőle, felváltva keresve a társaságukat, ugyanakkor ügyelve arra, hogy a munkatársak ne érzékeljék kényelmetlennek állandó legyeskedését és baráti szándékait.


//Érkezés - Viridiel//

Nem sok híja van annak, hogy lefelé rohanva fellökjön pár matrózt, akik esetében egy gyors bocsánatkéréssel fut tovább. Különösebben már annyira nem érdekli ez az egész, az a legfontosabb, hogy megérkeztek, és ezt mindenképp meg akarja osztani párjával. A konyhát elérve olyan lendülettel löki be az ajtót,  hogy félő, kiszakad a helyéről, ráadásul azzal a karjával nyit be, amit Természet Anya visszaadott neki, így egyáltalán nem lenne lehetetlen, hogy ilyen történjen. Szerencsére az ajtó marad a helyén, ő pedig kipirultan a sietségtől és a lelkesedéstől néz körbe, keresve Viridiel alakját.
- MEGÉRKEZTÜNK! - kiabál gyerekes boldogsággal, nyomban párja felé lépve, máris a kezénél fogva rángatva őt fel, a szakács morgása pedig egyáltalán nem érdekli őt. Most férjének csak azért is meg akarja mutatni, aki egyáltalán nem áll ellen - csak merné megtenni! - a szavait ugyanakkor meg se hallja, annyira arra koncentrál, hogy mihamarabb a fedélzetről nézhessék mind a ketten a közeledő szigetet.
Kettesével szedi a fokokat, szinte rohanva-suhanva a feljárati ajtó felé, gyorsan a korláthoz rohanva bámulva a körvonalazó kontinens felé, letörölhetetlen vigyorral az arcán. Már látja az ott lévő növényeket, a zöldet, szinte hívják őt annak ellenére, hogy nem részese ennek a közegnek, mégis... Már ott akar lenni, és ha nem lenne tisztában a veszélyeivel, akkor biztosan siettetné a megérkezésüket, hogy élvezhesse a szárazföldet csupasz lába alatt, mert hogy ezek után biztos mezítláb fog közlekedni egy darabig, arra mérget vehet bárki.
Szorosan bújik Viridielhez, kapaszkodva az ingjébe, de le nem veszi a szemeit a szigetről, erősen gondolkodva azon, vajon mi várja őket ott, és persze nem azon tűnődik, mi lehet rájuk nézve halálos. Egyelőre inkább azokat képzeli el, a miket tanulhat, amiket használhat biztonságosan, eltűnődik azon, mi lehet másabb, a kockázatokat pedig egy rövid időre kidobja elméjének ablakán. Most nincs szüksége arra, hogy aggódjon, ráér éjszaka rágódni a túlélési esélyeiken. A kapitányt így meg se hallja, fel se tűnik neki, hogy egy gyors beszédet mond, annyira foglalkoztatja őt a látvány, az egyre csak színesedő képek, melyeket kreatív elméje egyre több részlettel mutat be neki, kifejezetten élvezve az ezek által felkínált lehetőségeket, alig várva, hogy megtudja, mennyi fog ebből megvalósulni. Az izgatottsága habár nem látványos, de a kisugárzásán biztosan érződik valamennyire, nem beszélve arról, milyen szoros az ölelése, noha ezt csak Viridiel tapasztalhatja, akit a szakács nem túl boldogan hív vissza a munkába. Lebiggyesztett ajkakkal fordul a konyhafőnök felé, aztán párjára tekintve viszonozza a csókot, várva már az estét, amikor együtt lehetnek teendők nélkül.
Mégvisszafordul, rátámaszkodva a korlátnak, bámulva a partot, mire megpillantja a hajóroncsot a furcsa fényekkel. Gyanakodva húzza össze a szemeit, hátha jobban lát belőle valamit, ám azon kívül, hogy nyugtalanul szorul össze a gyomra, mást nem tapasztal. Nem érzi ezt jó jelnek.

A vacsora kellemesen telik, akikkel sikerült összebarátkoznia, azokkal szívesen társalog addig, amíg párja le nem tudja az ételosztás terhét. Amint ő is szed magának - az utolsó adagok egyikét -, akkor vidáman csillogó tekintettel fogadja őt, vele együtt kezdve el az étkezést.
- Biztos vagyok benne, hogy a kapitány megfontoltan akarja majd megközelíteni a partot, kíváncsi vagyok, hogy mi lesz. Talán minden különösebb baj nélkül kiköthetünk - hallja a reménykedő szavakat, miközben a nem túl ízes ételt kanalazza, nagy kísértést érezve, hogy a frissen szakított fűszernövényekből felhasználjon valamennyit, végül megállja. Reméli, hogy párjának igaza lesz, és csak egy bólintással jelzi rágás közben, mennyire hálás lenne Természet Anyának, ha ilyen zökkenőmentesen alakulnának a dolgok, ugyanakkor nem kifejezetten hiszi, hogy problémamentes lesz a partra érésük. Egy hajó már elsüllyedt, és nem azért, mert beleütközött volna valamibe, ráadásul valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva a roncs ott volt a parton. Nem ismeri túlságosan a vízáramlásokat, nem tudja, mennyi valószínűsége van annak, hogy egy elsüllyedt roncsot kisodorhat-e a partra, ugyanakkor nem hiszi, hogy ez véletlen lenne. Valami van itt.
- De bízom benne, hogy ezt is olyan jól fogja kezelni, mint mindent eddig az utunk során.
Már elkezdené felhozni gyanakvását és aggodalmát, mikor a kapitány behívja őket a kabinjába, hogy újabb megbeszélést tartson, ezúttal vélhetően a sziget megközelítése kapcsán. Gyorsan kiüríti a tányért, hogy ne késsenek sokat, és sietős léptekben veszi az irányt Viridiel oldalán abba az ízléstelen terembe, ahol az első nap is tartózkodtak az első tájékoztató alatt. Csendesen hallgat, bár egyáltalán nem éli meg jól a vezetőjük feszültségét, noha tisztában van vele, bármennyire is kéne kezelni és magabiztosságot mutatni, ebben az esetben már aligha lehet. Nyugtalansága ragadósnak bizonyulna, ha nem lenne egyébként is gyomorgörcse, mióta megpillantotta a roncsot, és hogy nyugalmat találjon, vakon kutatja fel Viridiel ujjait, hogy sajátjaival összekulcsolva rászorítson, lassan véve mély levegőt, mielőtt zihálásba kezdene a kellemetlen hangulattól, ami a teremben kialakult.
- Ez elég baljóslatúnak hangzott... Íjászkodni fogsz? - érdeklődik nyugtalanul, miután a kapitány befejezte és távozóra fogta, nem akarva nagy veszélyben tudni párját. Belül sejti, hogy részt fog venni benne, mind az íjászkodásban, adott esetben a parton való küzdelemben egyaránt, többszörösen kockáztatva az életét.
- Egy idegen parthoz közeledünk, ahonnan már kimutatták, hogy nem szívesen látnak idegeneket. Meg egyébként is, ha nem lett volna ez az előzmény, akkor is előrelátásra utalna, hogy ilyen intézkedéseket foganatosítson - viszonozza a kézszorítást bizakodón, és nem tagadhatja, ez úgy van, ahogy férje mondja. - És igen, azt gondolom, egy elf ijászt szívesen vennének odafenn - válaszol végül a kérdésre, és nem tagadja, hogy annyira nem örül, életveszélyes körülmények közé keveredhetnek. Elmosolyodik, de inkább kényszeredetten és aggodalmasan, mintsem boldogan, majd szorosan magához vonja.
- Én nem vagyok jó íjász, íj sincs nálam, így én nem megyek fel, nem foglalom a helyet, szóval nagyon vigyázz magadra, előre is. Bár remélem, hogy nem lesz semmi komoly baj, sem a tengeren, sem a parton - távolodik el, finoman cirógatva az arcát, úgy fürkészve a férfi vonásait. - Örülnék, ha legalább a parton biztosan elkerülhető lenne a harc, de ha szükséges lesz, akkor ott én is segíteni fogok, és nem sima, háttérben lévő gyógyítóként szeretnék - közli szándékait, mert jobb, ha tudja, nehogy meglepetésként érje. Nem tudná elviselni, ha végig kéne néznie, mindenki más harcol, ő pedig hátul marad, teljes mértékben élvezve a védelmet, annyira nem érzi helyesnek, hogy ő nem tesz semmit se hozzá az esetleges csata menetéhez. Nem akar vért ontani, nem akar viszályokat, de azt sem szeretné, ha párja megsínylené az események zajlását. Inkább valahol a közelében serénykedne, mint hátul, ahonnan talán el sem érheti őt, ha veszély fenyegeti őt.
Láthatóan párját nem nyűgözi le az, amit mond, de nem lepődik meg rajta, ő is hasonlóan érezne.
- Épp elég fegyverforgató van ezen a hajón, hogy te ne akarj belerohanni egy esetleges csatába. Lash, te kiváló gyógyító vagy, ha harc lesz, arra legalább annyi szükség lesz, mint harcosból és belőled csak egy van. - Nagyon is tisztában van mindezekkel, tudja, hogy nem alkalmas arra, hogy harcoljon, de nem is ez az elsőszámú szándéka. Ettől függetlenül lesüti a tekintetét kissé talán fájdalmas ábrázattal, mert nem érzi elégnek azt, amit tud, hiába fontos az ő szerepe is bárminemű harc esetében.
- Maradj inkább hátul és mentsd az életeket, azzal sokkal többet segíthetsz. - Magában nem tagadhatja, de ez fáj neki, miközben elméje hátsó részében már zengenek is a haszontalanságára rávilágító megjegyzések, melyekről azt hitte, régen eltűntek, ám eléggé úgy tűnik, soha nem fog tudni megszabadulni tőlük, és borzasztó ez az érzés. Egyébként is nyugtalan a másnap miatt, attól meg főleg, ha arra gondol, egyedül kell hagynia Viridielt, hogy kikerülhet a látószögéből, és ha baja esik, akkor nem teremhet ott azonnal, hogy megelőzze vagy helyrehozza. Tisztában van azzal, hogy nem kell párját félteni, hogy elég talpraesett és tapasztalt, de... Nehéz, túlságosan félti ahhoz.
- Én is megígérem, hogy nagyon vigyázni fogok magamra és nem teszek semmit hősködésből - puszilja meg a kezét, amitől mindig átfut az arcán egy mosoly, mert mindig eszébe jut az első alkalom, amikor ezt csinálta, újra és újra érezve azt a groteszk biztonságot és megnyugvást, ám kedveskedjen bármennyire is, nem hagyhatja magát. Most nem, tud magára vigyázni ő is, és ha nem is fog harcolni, nem akar hátul maradni, hogy várja a sült galambot.
- Amit tudok, meg fogok tenni, de ilyenkor rengeteg olyan eset van, amikor a gyógyító már nem segíthet, mert túl későn húzzák hátra a sérültet, sőt, nem is biztos, hogy képesek rá - világít rá, felvezetve az ötletét, amivel elsősorban tevékenykedne amolyan második frontban lévőként. - Egy egyszerű besegítéssel és váratlan lecsapással ugyanúgy sokat segíthetek, és akár azonnal el is láthatom. Tudom, hogy... nem vagyok olyan jó harcos - süti le zavartan a szemét, bevallva hiányosságát és gyengeségét, mutatva, tudja nagyon jól ezt. - De egy dobás akár kővel, akár az egyik üvegcsémmel is életet menthet. Nem akarok az élén lenni, csak közel lenni, figyelve, hol előzhetek meg egy halálesetet. Túlságosan hátul meg nem fogom magam biztonságban érezni, egyszer ezt használták ki és úgy csaltak tőrbe - rázza meg a fejét nemlegesen, erősítve tiltakozását, hogy teljesen hátul maradjon. - Inkább kérjük Természet Anyát, hogy ne legyen semmi komoly - sóhajt újra, rágódva a másnap eseményei kapcsán, mert nem ígérkezik egyszerűnek, és szeretne rá felkészülni, hiába van tisztában azzal, ez lehetetlen.
Egy darabig csendben vannak, bizonyára párja is gondolkodik és mérlegel, bólintását pedig csak az arcán lévő tenyere miatt érzékeli.
- Jó, de maradj biztonságban, senki élete nem ér annyit, hogy még egyet elveszítsünk, ha úgy adódik - morogja, nem igazán értékelve döntését, de elfogadva azt. Ettől elmosolyodik egy kissé, nyomva egy puszit az arcára hálásan.
- Biztonságban maradok, ígérem, feleslegesen nem kockáztatok - ígéri meg, bár ez részéről nem kérdés már egy ideje. Amíg nem párja élete van kockán, addig nem adja fel a sajátját, értelmetlenül meg főleg nem, és bár önzőség, de másért sem feltétlenül. Még családot akar, életet és élni, így amíg akivel a jövőjét építheti, nincs fenyegetve, nem fog fejest ugrani, hogy megmentsen valakit a saját élete árán.
- Visszamegyünk a kabinunkba? Nem ártana, ha kipihennéd magad, nehogy véletlenül a sajátjainkat vedd célba a fáradtságtól - igyekszik valamelyest oldani a hangulat komolyságát és feszengését, noha nem hiszi, hogy túl nagy sikere lesz benne; sose érezte, hogy olyan erős humora lenne.
- Csak akkor remeghet meg a kezem, ha te okozod azt a fáradtságot - vág vissza egy sokat sejtető mosollyal, amire akkor is elvigyorodna, ha borzasztóan érezné magát. Ettől függetlenül azért átlátszó rosszallással rázza meg a fejét, menthetetlennek és javíthatatlannak bélyegezve társát.
- Borzasztó, hogy már megint hol járnak a gondolataid - kuncog a végére, nem bírva ki nélküle, kéz a kézben indulva vissza a kabinjuk felé, hiszen már nincs dolguk a kapitány részlegén. A feszültség miatt kissé nehezen változik a hangulata, ám párja állhatatossága miatt kimászik a nyugtalanság gödréből, és egy újabb tartalmas éjszakát tudhat maga mögött egy meglepően békés, ugyanakkor álomtalan alvással.

Másnap reggel

Morogva és kedvetlenül ébred a kolomp mostanra már megszokott zajongására, mégis annyira nehéz megmozdulni. Rosszkedvűen temeti fejét a párna alá, még egy pár percig maradva a meleg takaró alatt, egészen addig nem bújva ki az ágyból, amíg Viridiel is mellette tartózkodik. Semmiképpen sem akar már megint dolgozni, pihenni szeretne, végül rászánja magát, hogy felüljön, enyhén duzzogva keresve a szétdobált ruháit, aminek egy részét bedobja a használtak közé, és egy kevésbé megviselt darabot vesz magára. A párja jelenlétének köszönhető jókedv és az őket körüllengő, olajoknak köszönhetően állandó virágillat miatt kevésbé volt feltűnő, hogy nem fürödtek egy ideje, ám azért most már kezdi érzékelni a boldogságon túl, hogy bizony elkéne egy nagy fürdőzés és mosás.
Nyűgösen néz hátra párjára, aki szélesen vigyorog, mire hisztisen rántja oldalra a fejét, de a férfi kedveskedése hamar jókedvre deríti. Jóformán az első érintésétől széles mosoly terül el rajta, bújva hozzá és kérve még, mert soha nem lesz elég neki; legyenek akármennyire érdesek az ujjai a kardforgatástól, számára ezek a legpuhább kezek.
A reggeli kacérkodás után magára kapkodja a ruháit, még nyújtózva egyet, mielőtt kilépnének, és felfogva, hogy ma van az a nap, amikor bármi megtörténhet, elkedvetlenedik. Aggodalmasan pillant Viridielre, nem is akarva arra gondolni, hogy igenis esélyes az elvesztése, noha nem tudja legyűrni félelmeit teljes mértékben. Gyorsan magára csatolja az övet, néhány hasznosabb üvegcsét helyez a rekeszeibe, ellenőrzi a csizmaszárba cússztatott tőröket, majd szorosan fogja meg párja kezét, amíg a fedélzetre nem érnek, ahol kénytelenek elválni.
- Vigyázz magadra - mondja halkan, aggódva. - Ha bármi baj van odafenn, szólj, igyekszem majd segíteni - köti a lelkére.
- Te is vigyázz magadra, mindenképp maradj fedezékben, amíg nem derül ki, hogy van-e okunk aggódni a szigetlakók miatt - ígérteti meg, amire bólint, majd egy gyors búcsúcsókkal válnak el egymástól, ismét érezve, hogy szíve szerint menekülne ebből a helyzetből, vissza a családi otthon melegségébe.
Figyeli, amint a férfi fellendül a kötélzetre, felmászva az árbóckosárba. Még egy esetlen mosolyt vet rá, miközben párja körbekémlel a magasból, halkan elmorogva magukért egy imát Természet Anyához, hogy figyelje őket és vigyázzon rájuk. Nem most akar újabb veszteséggel szembesülni, mert képtelen lenne átvészelni azt, éppen ezért csak nehezen tud elszakadni tőle a tekintetével, végül rászánja magát, hogy a korláthoz sétálva nézze, amint a sziget felé közelednek, egyre több formát vélve kivehetőnek, keresve a tájék minden egyes pontján a veszélyt, azt, amit meg kell állítaniuk, hogy élve jussanak a partra. A gyomra iszonyatos görcsben van, szinte hányingerkeltő az a szorongás, ami uralkodik rajta, fehéredő ujjpercekkel fogva a korlátot fájdalmasan, és mikor jobbja közt halkan recsegni kezd a megmunkált fa, gyorsan lazít legalább annak a kezének szorításán, inkább leengedve azt maga mellé. Kellemetlenkedve pillant végig karján, de utána visszavezeti figyelmét az új kontinens irányába, éppen akkor, mikor szórni kezdik a tüzes poklot rájuk. Döbbenten bámulja hirtelen megjelenésüket, önkéntelenül hátrálva két-három lépést, és fogalma sincs, mihez is kezdhetne, elvégre nincsenek olyan képességei, amivel könnyedén megállíthat egyet, nemhogy mondjuk ötöt egyszerre...
Riadtan rezzen össze, hirtelen fordulva a kapitány felé, mikor felszólítja a mágusokat, és amint ők megindítják vízalapú védekezésüket, ő is csatlakozik, tudatosítva, hogy bizony a tenger hullámzó vizét képes az uralma alá hajtani, és így, többek csapatmunkájába beszállva sokkal nagyobb eredményt érhetnek el. Forgolódik, keresi a kevésbé védett pontokat, a kiszolgáltatottabb fedélzeteket, és próbálja megelőzni, hogy hajók süllyedjenek el, irányítása alá véve a kéklő folyadékot. Az egyik hajó oldalát sikerrel menti meg, ezáltal a süllyedéstől is megmenekítve, megemelve a víztömegeket védekezőn, ezzel pont annyira térítve el a lövedéket, hogy az építményt csak meglökje egy kissé. Sodorja és csavarja a hullámokat, kioltja a tűznyalábokkal körülölelt golyók lángjait, füst és gőz száll mindenfelé a magasba, és csoda, hogy őt nem érinti, különben lehet, már sötételfként rohangálna a mágusok közt, gyengített képességekkel. Szerencsére a szél nem feléjük fúj, így elfelé viszi a szürkség fellegeket, ugyanakkor nem is ér rá azon aggódni, mikor aktiválódik másik alakja: fontosabb, hogy minél többen életben maradjanak. Aktívan veszi ki a részét a védekezésből, egyre erősebben izzadva és egyre többször húzva végig homlokán és halántékán alkarját, mert ekkora mennyiséget ritkán mozgat meg, elsősorban a növényekhez és állatokhoz ért, na meg persze a gyógyításhoz.
Éppen egy újabb, feléjük tartó golyó kitérítésében segítkezik, mikor hallja, valahol valamit találat ért, és a fa hangos recsegése-ropogása azonnal torkába ugrasztja a szívét, felpillantva párjára, aki szerencsére a helyén tartózkodik biztonságban, hálát adva Természet Anyának.
Zihálva pillant a hang forrására, de azonnal el is fordítja tekintetét, fájlalva a veszteségeket, de megerőlteti magát, és visszafordul, hogy mentse azt, ami még menthető, egészen a végéig emelve vízoszlopokat és -burokrészeket, adott esetben egy másik hajó védelmére kelve.
Amilyen hirtelen kezdődött, olyan hirtelen lesz vége. Pár pillanatig még fürkészi a tájat, hogy mi várja őket, és egyáltalán nem nyugszik meg ettől, de annyira igen, hogy megtámassza magát a korláton. Hangosan veszi a levegőt, igyekszik mélyeket lélegezni, hogy mihamarabb helyrejöjjön szívverése és légzése, de tagadhatatlanul megerőltető volt végigvinni ezt a fázisát a partraszállásnak.
~ Túl egyszerű volt ~ üzen Viridielnek, megtörölve az arcát ruhája alsó részében, csak pár pillanatra véve le tekintetét a messzeségről, a fülében doboló vértől meg se hallva az üdvrivalgást. Visszaejti a ruhát, ám enyhén nedves arca miatt azonnal felfigyel a széljárás hirtelen változására, mire megemeli a fejét, összeszűkíti a szemeit, még jobban keresve a gyanús eseményeket és alakokat.
~ Te is érzed? ~ érdeklődik, nem tudva eldönteni, hogy a kimerültség éreztet vele teljesen mást vagy tényleg furcsán változik és erősödik a szél, aztán megpillantja... Megdermed a látványtól, amint egy széltölcsér kezdi alakját felvenni, és ha nem támasztaná magát, bizonyára a térdére rogyna a megdöbbenéstől és a szívébe markoló félelemtől, túlságosan is kiszolgáltatottnak találva magukat. Összepréselt ajkakkal és összeszorított állkapcsokkal bámul egy darabig, próbálva feldolgozni a látványt, és érezve, hogy az ereje nem itt fog megállni, hanem egy teljesen más szinten, riadtan tekint Viridiel irányába.
~ Gyere le, mielőtt leesnél! ~ szól rá rémülten, mielőtt kiesne onnan, vagy maga az árbóc szakadna ki a helyéről, és szerencsére nem kell kétszer szólnia, hogy lejöjjön. Tekintetét rögtön visszaszegezi az egyre kivehetőbb formát vévő természeti katasztrófára, egyre dühösebbé téve az időjárást, olyanná téve a helyzetet, mintha Természet Anya haragját akarná megjeleníteni. Egyáltalán nem érzi magát lenyűgözve a látványtől, félelmet érez és pánikot, reszketést az egész testében, és a kétségbeesett tehetetlenséget, a gyűlöletet, hogy fogalma sincs, mi lehet ez és miként védekezhetnének ellene.
- Ki kell vinnünk a hajót a partra - kiáltja párja, és csak most tudatosodik benne, mekkora erővel és hanggal süvít a szél. A víz zavaros hangját hallva a forrása felé tekint, és egy pillanatra a megrökönyödéstől elválnak ajkai egymástól, utána megkeményednek a vonásai. Valamit tennie kell, valamit, de mégis mire lehet képes? Nincs a birtokában ehhez megfelelő képesség, legfeljebb kisodortatni tudják magukat, de ahhoz kelleni fog a többi mágus segítsége. És a túlélők? Velük mi lesz, akik keservesen úsznak, küzdve az életükért?
Még pár pillanatig bámulja a feldőlt, lassan vízbe ereszkedő építményt, melyet falánkan nyelnek el a hullámok, fokozva borzadását. A tarkóján is feláll a szőr, ahogy arra gondol, velük is megtörténhet, hogy itt van a történetük vége, de az elméje tiltakozik, foggal-körömmel ragaszkodva az életéhez és a jövőjéhez.
- Használjuk a vízmágiánkat, bár egy ekkora tömeg.......- hozakodik elő az ötlettel, mintha csak gondolatolvasó lenne, miközben rászorít a kezére, ő pedig viszonozza. Minden támogatásra szükség van, nem veszíthetik el a hitüket semmiképpen sem, hanem mindent meg kell tenniük, hogy megússzák ezt az őrült vihart, ami a semmiből kerekedett ki valamilyen megmagyarázhatatlan, nagy eséllyel mágikus módon.
- Igen, ki, itt nem maradhatunk - ért egyet, lassan magához térve az érzelmi káoszból és a látvány feldolgozásából. - Nem süllyedhetünk el - teszi hozzá halkabban, dacos dühvel figyelve a viharfelhőket. - Nincs más választásunk, és eléggé úgy tűnik, nincs olyan a fedélzeten, aki képes lenne eloszlatni ezt a valamit - pillant a haragos fellegek felé, és hirtelen felindulásból hevesen csókolja meg párját, nyakánál átölelve őt baljával, miközben jobbjával továbbra is a kezét szorítja. - Ne ez legyen az utolsó - engedi el, és már szalad is megállíthatatlanul a kapitányi emelvény felé, hogy magára hívja a figyelmet, azt az egyetlen lehetőséget kiáltva a süvítő szélbe, ami az eszébe jutott. Ha nincs, aki kezdeményezzen, akkor majd ő a kezébe veszi az ügyet, de ő élni akar, és ennek érdekében bármire hajlandó, még a biztonságot jelentő csigaházát is hátrahagyja, ha kell.
- VÍZMÁGUSOK! - kiabálja túl a szél hangját kemény ábrázattal, nagy mozdulattal tárva szét a karjait, hogy még feltűnőbb jelenséggé váljon. - KI KELL SODORNUNK A HAJÓT A PARTRA A VIHAR MELLETT! - mutat a part felé egy újabb íves mozdulattal, majd egy gyors mozdulattal néz körbe, és ha még nincs minden vitorla felhúzva, akkor az egyre jobban megtépett textíliákra mutat következőnek. - VITORLÁKAT FELHÚZNI!
Magában újabb imát mormol el istennőjüknek, hogy ne most hagyja el őket, és leugrik az emelvényről, hogyha kell, továbbra is magához véve a vezetést, irányítsa a vízmágusokat, mindemellett a másik oldalon készenlétben állva, hogyha elkezdenének dőlni, a nem tolt oldalt megtámogassa, megállítva a feldőlést, és bár ezen alkalmakkor bizonyára lassabban haladnak, de legalább nem kell csobbanniuk, még. Persze ez nagyban függ attól is, hogy hallgatnak-e rá vagy támogatják-e az ötletet, mert a kapitány bármikor adhat ki másik parancsot. Ugyanakkor, ha elkezdik kisodortatni - vagy bármi más opció felmerül, amiben részt vehet -, minden izmát megfeszítve teljesít, még ha ezzel bizonyára rengeteg energiáját felemészti.

Jóleső volt a szabadnap, hogy a szárazföldön tölthettük Mellonnal. Neki is szüksége volt a feltöltődésre és a hasa megtöltésére. A nap jó részét tisztálkodással és gyógynövények gyűjtésével töltöttem. Többnyire hozzá vagyok szokva a magányhoz, bár az erdő és a közeli helyek növényei és állatai mindig velem vannak. A hajón utazók közül csak Viriéket ismerem, bár nem csatlakoztam hozzájuk, mert hagyom őket kettesben. Az eddigi út során láttam a legénység többi tagját és az utastársaimat is, de egyikükhöz sem kerültem közelebb. Lehet,hogy különcnek is tartanak, hogy egy Tigrissel utazom, de Mellon tényleg nem mindennapi látvány. Meg is értem, ha miatta nem mernek közelebb jönni hozzám, bár nem harapok én sem, ahogy a tigrisem se, ha nincs oka rá. A hajóra visszaérve, másik feladatot kapok.  Ez inkább közelebb áll hozzám, bár a felmosást is elvégeztem, ahogy kívánták. A Legénység tagjai közül csak párnak kellett némi gyógyfőzetet készítenem,így az este és az éj szinte mindig szabad volt számomra. Éjjelente kiültem a fedélzetre nézni a csillagokat és a hajótest közelében ugrándozó Delfinekben gyönyörködni. Ahogy közeledtünk a szigethez, a part-menti Sirályok is felbukkantak az árbocokon. Közelebb éreztem magam a Természethez, bár még jó néhány tengeri mérföldre voltunk a parttól.

A kikötés előtti éjjelen érezhető volt a feszültség a Kapitány részéről is, ahogy a legénységéről. A part látható közelségben volt,de mégis elérhetetlennek bizonyul,ha nem tudjuk elérni a szárazföldet. Azt nem tudom, hogy miért támadtak meg minket, bár úgy tűnik,hogy inkább vártak minket, mint véletlenek egybeesése. A hajóárbocuk törése és a víz körülöttük olyan erővel ostromolja a hajót,hogy félő, tényleg nem érnek ki a sekélyebb vízre. A víz kezdi ellepni a hajó belsejét és vele együtt őket, ha gyorsan nem cselekszünk. Viriék a vizet próbálják segítségül hívni de nekem más ötletem van. Tudom,hogy mindig is különc voltam de az életek mentése most fontosabb,mint a hajó. Segítségül hívom a Tengeri állatok közül a Delfineket, akik az elmúlt napokban is a hajó körül úszkáltak. Az emelkedő víz ha eléri a hajó alsóbb részeit,akkor már csak idő kérdése, hogy végleg elsüllyedjen, de addig minden erőmmel azon leszek, hogy az embereket kimentsem, akiket csak lehet, azon a másik hajón. Aztán ha már a Delfinek gondjaira bíztam a tűlélöket, akkor a Társaim segítségére megyek. Tudom, hogy nagy a szél és a víz is egyre viharosabb, de az égen repülő madarak segítségére még számíthatunk, vagy az íjam és a fegyverem is készenlétbe áll, amit Zevadarban kovácsoltak nekem.

Mesélői

A vihar előtt

A fedélzeten megint minden kezd nyugodt lenni. Frederick és Aliát éri a legnagyobb dícséret a legénység felől, hiszen lelkesen végezték el a munkájukat és az emberek hozzáállásán is változtatott.
Frederick azért kap dícséretet, mert a feladatát, annak lehetetlen mivolta ellenére is megoldja, amit a "mamlasz" ork csak egy nagy koppanással tanusít. Sokan nevetnek fel rajta ahogyan elvágódik a szobája előtt, de Elyon ébresztéséhez hasonló csínynek van elkönyvelve csak.

Frederick szavaidra a kapitány még aznap odaadja a kardodat, így már azzal felszerelve állhatsz neki a partraszállásnak.
A viharban

Térjünk vissza a partraszálláshoz. A szél egyre erősödik és nem éppen rózsás a helyzet. A melletetek jobbra lévő hajó már fejjel lefelé áll a vízben, azonban Aliának hála a delfinek és a halak pár legénységi tagot kitudnak menteni, így mérsékelve a veszteségeket. A másik oldalt a flotta nem áll sokkal jobban, hiszen ők jobb híján megpróbálnak ellen tartani a viharnak mágiával.

Nálatok azonban ketten is a kapitány elé jártok.
-Igen-Igen! Vitorlákat fel! Mágusok tegyék amit a lány mond! Vészeljük át ezt is! A vihar mellett megyünk el és megzavarjuk a szemeteket!-Nyújtja előre a jobbját a vihar felé miközben a kalapját a szél letépi róla.
Mintha minden egyre lassabb lenne. A vihar felveri a vizet, ezzel esőt keltve a környéken, ami egyenesen az arcotokba zúdul. Minden varázstudó mágus a vízet hívja segítségül és a vihar felé veszitek az irányt. Azaz közel el mellette. A káosz egyre nagyobb a ládák és hordók amik a fedélzeten voltak mozognak, pár fel is száll és az árbócon kapaszkodókat csapkodja le hol a vízbe, hol a fedélzetre. Még így is sokan vannak, akik próbálnak a kötelekbe kapaszkodni. Aki közelharcos annak ordítanak a matrózok, hogy segítsenek felhúzni a vitorlát, ezzel is gyorsítva a haladást.
Már a vihar mellett jártok és minden jól alakulni látszik amikor hirtelen a vihar közepén keresztül az egyik baráti hajó eleje jelenik meg. Egyenesen a tiéteknek ütközik, amitől a hajó megborul és rengetegen a vízbe esnek. A hajó gerince kapja a nagy ütközést amitől a hajó szépen keresztbe törik...

Lassan süllyedni kezd. De javatok lehet már nem is ezzel foglalkozik...

Lashrael

Te minden erőddel a vihar ellenében feszülsz varázslataidat használva. Sikerül is hozzátenned a mágiához, ami több tizen egyszerre használtok és amíg nektek nem megy a másik hajó addig semmi bajod nem esik. Ahogyan ez megtörténik a vízbe esel a nagy erőtől ezzel a két hajó közötti vízbe esve, talán még ébren vagy amikor a vihar szele felkap és a vízbe dob arrébb...

Nem sokkal utána térhetsz magadhoz már a parton fekve rengeteg halott és törmelék között, Ahogyan felnézel nem látsz élőt, sőt azt sem tudod hol vannak a többiek.

Mit teszel?

Frederick

A fedélzeten vagy talán segítesz a vitorlát is felhúzni. El vagy foglalva azzal, hogy stabil állást találj a fedélzeten a szél ellenében, ami sikerül is az ütközésig. Amikor a másik hajó eltalál te átesel annak a fedélzetére és itt elájulsz amikor beütöd a fejedet.
Legközelebb pár perc múlva térsz magadhoz már a vihar elmúlása után, a hajó körülötted süllyed, sokan tapossák egymást halálra ahogyan a mentőcsónakok felé tolonganak.
//folytatás később Viri részénél//

Elyon és Evenon

Ti a fedélzeten vagytok amikor a vihar úgy tűnik egyre erősödik és meg is lepődtök azon, hogy mégis a vihar felé tartotok. Amikor a másik hajó hirtelen lép át a viharon és nektek megy ti kiestek a hajóról és a vízben landoltok [Evenon rád bízom a madarad hogy éli túl és miként]. Aliának hála alátok úszik egy-egy delfin és a part felé visz titeket a víz alatt. Odaérve nem kis meglepetésre egy ember húz ki titeket a vízből, majd megy is tovább másoknak segíteni. Ahogy felnéztek a vihar már elmúlt és a roncs mellett vagytok jópár Liga jelképessel körülvéve.

Alia és Aesma

Ilyen olyan okokból ti a kapitány állásához közel vagytok, így bár az ütközés közel esik hozzátok, de ti nem a másik hajóra érkeztek, hanem az alattuk lévő vízbe. Lentről láthatjátok, ahogyan a két hajón lévő emberek egymást taposva másznak a mentőhajókba, de csak azért, hogy aztán a vízen abban szenvedjenek tovább. Egy dolog tűnik fel nektek, mintha a szél szépen lassan elmúlna, hátrahagyva a süllyedő hajókat és a fuldoklókat.
Ha esetleg összebeszéltek, akkor Alia delfinjei titeket is kisegítenek a partra, ott találkozhattok a legénység jórészével és pár Ligással, akik a régi roncs körül tevékenykednek.

Viridiel

Közel vagy az ütközéshez, majdnem Lash mellett, ezért láthatod, ahogyan a hajóról leesik, te pedig ezzel a lendülettel a másik hajóra zuhansz. Talán utána is nyúlnál, de sajnos nem éred el a kezeddel, azonban ahogyan a túloldalt landolsz egy ismerős bajkeverő mellett találod magadat. Ha nem éppen őt nézed még láthatod ahogyan Lash elrepül a szelek szárnyán és valahol a vízben landol... Talán odaveszett? Kitudja...

Minden esetre neked most mással kell foglalkoznod, hiszen a lassan gyengülő szél két süllyedő hajót hagy hátra, amiből az egyiken te vagy rajta. Fél szemmel talán még kiszúrod, ahogyan a partokon megjelenik pár vörös-arany pont és lángoló nyilakkal szórja meg a menekülő legénységet.

Hogyan cselekszel? Cselekedtek?

Felaern

A te történeted jópár héttel nyúlik vissza. Valamilyen okból kifolyólag amit csak te tudhatsz egy hajós csapathoz csatlakozol, akik a tengereket átszelve keresnek valami új földet, lehetőségeket Neminra számára. A legénység elképesztően egyszínű, emberek és tündék vannak csak a fedélzeten egy-két törpe mívessel megspékelve.
Hosszú utatok azonban nem vártan végződik, egy ismeretlen tűzlabda viszi át a hajót keresztbe titeket a legénységet a partra vetve.
Valahogyan túlélitek a parton a helyi tündékkel néha-néha összecsapva, míg lassan eltelik úgy két hónap. Ekkor az egyik este látod ahogyan több hajó érkezik a part felé onnan ahonnan anno a tiétek is. Másnap reggel amikor a hajók megközelítik a partot szemtanúja vagy az eseményeknek és akaratlanul is segíteni kezdesz azokon akik a parton landolnak, vagy éppen a delfinek viszik őket a partra.
Megfogalmazódhat benned több opció is... hogy mondjuk megzavarod a partvédőket egy kicsi csapattal, hogy minnél többen a partra érjenek.
//ha így tennél jelezd és kisköröket vezetek le neked//

Információk:

Skacok egész szép tervet dobtatok össze, tetszett a lelkesedés! Ne csüggedjetek itt még nincs vége! Elég sok dologtól függ az, hogy megmaradjatok  parton.

Igyekezzetek egymásra reagáni és összebeszélni, hogy mit és merre tovább, hiszen akik még a partot nem érték el nekik az életük függhet a dologtól. Akik a parton vannak azok egymással kapcsolatba léphetnek /kivéve Lasht/ és megpróbálhatnak vad tervekkel könnyíteni a többiek terhén.

Határidő legyen most is egy hét!
Azaz Március 18 20:00

//Elszakadás//

Nem úgy tűnik, hogy lenne más választásuk, így némi döbbent hezitálást követően a kapitány is beleegyezik a javasoltakba. Az utasító szavak elhangzásával nyomban ledobban a fedélzetre, a hajó oldalához rohan, hogy a vizet irányítva képes legyen befolyásolni az irányát. Minden tőle telhetőt megtesz, úgy mozdítja a tömegeket, ahogyan még soha életében, bekapcsolódva újra és újra a varázslatok árjába. A haját cibálja a szél, az esőcseppek tűként érik az arcát és fedetlen tagjait, bár utóbbit nem feltétlenül érzi a vészes izzadás miatt, amit a mágiahasználat okoz. Szinte minden izma megfeszül, hiába képesek a tündék csupán egy gondolatukkal csodákat teremteni; ez másfajta csoda, a koncentrációjának minden szeglete ebbe megy bele, nem hallva és nem látva semmit. Dolgozik benne az élni akarás, az, hogy túléljen, méghozzá úgy, hogy mindenki élve maradjon ezen a hajón – de elsősorban Viridiel.
A férfi gondolatára egy pillanatra felé fordítja tekintetét, keresve alakját, hogy a közelében van-e még, és megbizonyosodva, hogy minden rendben van vele, már fordulna vissza, amikor megjelenik egy másik építménynek az orra, megállíthatatlanul haladva feléjük.
- Nem... – suttogja, átszaladva a másik oldalra, hogy az ott lévő víztömegeket megmozdítva lelassítsa a közeledő hajót, ám mindhiába. A Fekete Angyal hangosan recsegve-ropogva törik darabjaira, a lökés ereje megborítja a hajót, de nem annyira, hogy a feje tetejére álljon, ám ez is elég arra, hogy a magasba kerüljön. Tapasztalja, hogy nem esik vissza, érzi, hogy a szél annyira erős, hogy levélként hurcolná, és mikor megpillantja párját, riadtan kiáltja a nevét torkaszakadtából, berekedő hanggal. Nyúl felé, kétségbeesetten el akarja érni őt, és mintha összeérnének az ujjaik, a vihar eldobja őt messzire. Sodródik a haragos légáramlattal, forogva a levegőben, kapálózva, hogy megkapaszkodhasson valamibe, de ujjai nem találnak semmit az üres légen kívül.
A következő, amit a forgó világból felfog, az a vízbe esése. Hatalmas csobbanás, hirtelen minden elcsendesedik és tompábbá válik, és mikor riadtságtól behunyt szemeit kinyitja, fogja fel, a tömegek alatt van. Azonnal kapálózva kerül a felszínre, mielőtt elfogyna a levegője, mélyet kortyolva belőle, mellette köhögve fel azt a vizet, amit félrenyelt. A pániktól fogalma sincs, miként kéne hatásosan úsznia, a vízfelszínen maradnia, őrült tempóban keresi először párját, aztán valami olyat, amiben megkapaszkodhat, ám a hullámok újra és újra maguk alá temetik, teljesen elfelejtve, hogy a képességével kilökhetné magát a partra.
Csak azt érzi, hogy nem akar meghalni. Menekülést keres, pontokat, amikben megkapaszkodhat, lehetőségek után kutat, amit megragadva nem azt kell tudatosítania: itt a vége. Újra és újra felbukkan, egyre csak kapkodva lélegezve, prüszkölve a vizet, már alig lát, ahogy az esőnek érzékelt tengervíz a szemébe megy, hánykolódik ki tudja, meddig, kínkeservesen kutatva, aztán következik még egy hullám, ami telibe kapja őt légzés közben, jókorát nyelve így a sós folyadékból. Még egyszer sikerül felnyomnia magát a felszínre, és már csak azt érzi, hogy a fejére valami hatalmas erővel csapódik, teljesen megbénítva őt. Lát és érez, de csak halványan lüktet benne valami, miközben úgy hiszi, ereszkedik lejjebb és lejjebb. A céljai hirtelen elmosódnak és elhalványodnak, amint lebeg a tompa hangokkal borított mélységben, és már azt sem tudja, hogy mit akart megvalósítani, mikor behunyja a szemét.

Teljes erőmből küzdök, hogy a széllel és az általa korbácsolt hatalmas hullámokkal szemben a part felé tudjam terelni a hajót. Persze ha beleszakadok, egyedül akkor sem bírtam volna, de Lash beszéde után, a kapitány is mellénk állt, így a többi mágus is bevetette minden erejét, hogy besegítsen. És úgy látszott meg is lesz az eredménye, mert lassan, de biztosan haladtunk kifelé. Fél szemmel láttam, hogy nagy halak jelentek meg, akik segítettek a már elsüllyedt hajó legénységének a part felé úszni, volt amelyik egyenesen a hátán vitt ki valakit.
Újjult lelkesedéssel feszültem neki a szokatlanul nagy víztömegnek. A fejem fokozatosan elkezdett fájni és a megerőltetéstől úgy éreztem magam, mintha egész nap fát vágtam volna. A szívem zakatolt, kapkodtam a levegőt, de úgy véltem ki fogok tartani.....ki kellett tartani, hiszen Lash itt volt és nem hagyhattam, hogy baja essen....
Az eső függönyként hullik alá, ami megnehezíti a tájékozódást, de a vihartölcsér olyan óriási, hogy jelzőfényként mutatja az utat.
~ El fogunk menni mellette! El fogunk tudni menni! ~ zakatolt az agyamban, ahogy a szemem a jelenségen tartottam.
A szél már olyan vad volt, hogy mindent felkapott, ami nem volt kellően lerögzítve, ezért csak tisztelettel tudtam azokra gondolni, akik ennek ellenére fent maradtak az árbócokon és a vitorlákat kezelték.
Büszke voltam a páromra is, aki olyan szilárdan állta a természet viharos csapásait. Nem nagyon volt időm és energiám nagyon felé figyelni, de azért pár pillantást és egy-egy megnyugtató telepatikus szó biztosított, hogy nincs baja.
Aztán megtörtént a baj.
Egy pillanat alatt, szinte a semmiből tűnt fel a másik hajó és a következő, ami felhangzott egy iszonyú reccsenés- roppanás volt.
Mielőtt bármit is csinálhattam volt, elvesztettem a lábam alól a fedélzetet, az óriási lökés a levegőbe dobott.
Próbáltam valamibe megkapaszkodni, de esélyem sem volt, ahogy a többieknek sem, akiket még megpillantottam. Aztán mintha ismerős hang sikoltott volna és a szívem beledermedt.
~ LASH! ~ üvöltöttem bele a semmibe, bár egy villanásra, mintha láttam volna a közelemben az arcát, de lehet csak képzeltem, bár megpróbáltam utána kapni, megragadni, csak a levegőt markoltam.
Utána a másik hajó felé zuhantam és keményen vágódtam a roncsolt fedélzetre, félig-meddig valami puhán, így nem ájultam el.
Imbolyogva álltam fel, hogy azonnal kedvesem után nézzek, hátha meglátom valahol, de nem láttam a vöröslő hajkoronát sehol. Teljesen pánikba estem és el kellett telnie pár percnek, mire rájöttem, hogy mellettem nyögdécsel valaki, az akire ráestem.
Frederic!
A hajó látványosan süllyedt alattunk, de amúgy sem maradtam volna itt, hiszen meg kellett találnom Lasht.
Legszívesebben azonnal ugrottam volna a vízbe, hogy addig keressem, míg az erőmből telik, de ..........de nem hagyhattam magára a zsoldost, talán még úszni sem tud. Ha itt hagyom, akkor valószínűleg lerántja magával a roncs.
- ÁÁÁÁÁÁÁÁ! EZ NEM LEHET! LAAAAAAASSSSHHHHH! - üvöltöttem fel szívem minden keserűségével.
- Figyelj Frederic! - nyúltam le és rántottam fel a férfit kiabálva, hogy próbáljon rám fókuszálni. - Átváltozom egy nagy farkassá, hogy ki tudjunk jutni! Kapaszkodj belém és ne engedj el!
A part nem volt annyira messze, ha gyorsan kiviszem a fickót, akkor még megkereshetem szerelmemet. Nagyon reméltem, hogy kitart. KI KELL TARTANIA!
~ Hallod Természet Anya! Segíts neki kitartani, könyörgöm! ~ zokogtam bele az esőbe, aztán átváltoztam és ha kellett Frederic-et erőszakkal rángattam ki a partra.

Épp csak felérek a fedélzetre és kezdődik, vagyis folytatódik a szarvihar amire felkészülhettünk volna jobban, de hát ők jobban tudják hilyába járattam a pofám hogy egy vihar lesz a vesztünk ugye?! Méregtől lépkedek előre ahogy próbálok segédkezni a többinek de hogy minek azt már végkép nem tudom, hiszen amikor végül ütközünk egy másik hajóval én már csak arra vagyok figyelmes hogy padlót érek a másik fedélzetén nem éppen kellemesen. Arra legalább jó volt hogy egy pár percig meg szédüljek és a pia végre kiszálljon a fejemből, elvégre kár lett volna azért a jó pálinkáért amit a konyhafőnök eldugdosott, de ez jelenleg se neki sem nekem nem a legnagyobb problémám, elvégre most valahogy kibaszottúl túlkéne élnem ezt a helyzetett! Ekkor meg kiálltozás közepette kapok még egy kis súlyt a nyakamba, fasza mondhatom, bár azon vitatkozhatnánk hogy a mellvértemen elhelyezkedő cuccok miatt neki, vagy nekem fájt-e jobban az érkezése de ha bármilyen cucc összetört kitekerem a nyakát! Majd lassan hiába érzékelem hogy mozog segítek neki egy ösztönző jellegű lökéssel. Azon részén csak egy gyúnyos mosolyt kap amikor meg próbál felráncigálni a törékeny elfecske, s majd talpra állok magam is.
Ép csak elmondja mit akar, nekem aztán mind egy amíg ezzel biztosítva van a saját menekülésem is.
-Legyen, egyelőre nekem sincs jobb ötletem, szedjük azokat akiket lehet útközben?
Teszem fel a morális döntésnek a kérdését, engem ugyan nem zavar ha hidegvérrel itt akarja őket hagyni ahogy az sem ha menteni próbálkozna, elvégre most ő a "főnök" én meg próbálok jó pofát vágni az egészhez, túl sokat hallotam tőle.
-Én kész ha te is, csak takarodjunk erről a sülyedő koporsóról, nem igazán szerepel rajta egyikünk nevesem és ezt jó lenne így tartani!
Csak ennyit fűzök hozzá ahogyan meg elégszem azzal hogy ő változik farkassá, én meg utazok. Bár először látok ilyet, józanabb vagyok annál hogy meglepődjek ilyenen ha meg részeg lennék akkor valami halucinációnak könnyvelném el.
Majd ha partot értünk és ott valamennyi biztonságot nem igazán engedem el még a farkasunk bundáját.
-Egyelőre itt van rád szükség, később meg keressük azt akinek a nevét kiálltotad rendben? Értem ha fontos számodra, de most elsőnek neked kéne túlélned hogy bármit is tehes.
Közlöm vele a dolgot bár nem igazán érdekell ha megy vagy sem, csak jó lenne tudni még egy harcost melettem max elengedve a bundáját megyek és nézem mit tudok tenni a többiekért, ha kell akkor valakit kiráncigálok, ha kell akkor felkapva viszem őt fedezékbe, de ha támadnak minket akkor oda is széles mosolyal az arcomon csatlakozok egy kellemesen hozzám igazított pengével s ha nagyon szarúl állnának a dolgok akkor még mindig ottvan a lehetőség hogy tűzzel a tűz ellen próbálok helyt állni.

Új földeket jöttek felfedezni és így egy új kolóniát létrehozni, ami oly távol helyezkedik el saját földrészük politikai vitáitól, amennyire csak lehetséges. Ide személyesen a királya küldte, hogy képviselje az erdei népet és talán segítse az új földre érkezést.
Izgalmas feladatnak igérkezett. Hiszen egy számukra teljesen idegen földre fognak lépni. No meg ilyen messze még sosem került az otthonától és a visszatérés is erősen kérdéses lévén, hogy innen még senki sem tért meg. Így talán ők sem fognak.
a legénység maga nem túlságosan változatos. Leginkább saját faja és az emberek képviseltetik magukat. No meg néhány elmaradhatatlan törpe. Sosem volt még kinn a nyílt vizen, így kissé félt tőle. Ámbár már az út elején be kellett látni, hogy jobban fogja szeretni a szilárd talajt a lába alatt, hiszen enyhe rosszullét, tengeribetegség vett erőt rajta az enyhe hullámzásnak köszönhetően, ami sosem akart múlni. Az útjuk ettől függetlenül nyugodtnak volt mondható egészen a végéig, ahol is egy ismeretlen tűzgolyó rondított a napjaukba és az előttük álló partraszállásba.
A legtöbben szerencsére sikeresen a partra vergődtek, ám a hajó végérvényesen ottragadt és szépen lassan sülyedt.
- Létszám ellenőrzés! - Adja ki az utasítást, amint egy kis levegőhöz jut és stabilan áll a parton, ahova sikeresen kikeveredtek.
Nagyjából ugyanis tudja, hogy hányan vannak. Ezt követően pedig a készletek ellenőrzésére ad usatísát. Kíváncsi, hogy milyen felszerelésük maradt eme támadás után.

//Remélem még belefér az idődbe, de akkor szeretnék kis köröket kérni//

Kiskör mesélői

Felaern és a múlt

A hajótok nagyon csúnya találatot kapott. Egyenesen a hajó alját találta el a golyó, ami miatt nemsokára annyira megtelt az alsó pár szint, hogy a hajó megfeneklett. Teljesen nem merült el, de annyira igen, hogy ne legyen értelme azzal foglalkozni, hogy megjavítsátok. Azaz az egyik jelentés erről is szól.
-A hajónak oda... De szerencsére hét embert kivéve és az egyik míves törpöt...nos őket kivéve mindenki túlélte uram! Az egyik ács azt mondta, hogy nem lesz érdemes megjavítani... Sajnálom uram de nem tudjuk hogyan térünk haza!-mondta el neked a kemény szavakat. De nem pihenhettek meg ugyanis ahogyan észreveszitek valami fura csapat közeledik felétek. Messziről a szemedbe világít az aranyló és vörös színű öltözetük, na meg a sok elővett fém fegyver, ami arra utal nem éppen barátságosak. Vajon mi lenne a jó lépés?

Viridiel, Frederick, Felaern és a parton lévők

Észrevettétek a part azon egyetlen szakaszát ahol partra lehet szállni, azaz a roncs melletti szakaszt. Viridiel te és a hátadon lévő Frederick a pár felétek irányuló nyilat kikerülgetve aránylag biztonságosan partot értek (ha kínoznátok a karitokat egy két nyíl eltalálhat titeket ). Rögtön feltűnik nektek, hogy elég sokan mintha nem a mostani flotta tagjai lennének. (Ha szeretnétek találkozni Felaern és Viridiel akkor annak mikéntjét rátok bízom) Ami rögtön mindenkinek feltűnik, az az hogy egy törpe kezdett el parancsolgatni.
-Gyerünk vigyétek a roncsba! Tüstént! Kéne pár katona nekem akik jó bőrben vannak most azonnal! Valahogy meg kell zavarni a part támadását!-ordítja a tömegnek, amiből pár főleg száraz tag megindul felé, hogy a csapata össze álljon. Itt tudtok először találkozni egymással ha szeretnétek.
-Meg kell támadnunk a gerincet és ezzel összezavarva őket, mert lassan a víz vörössé válik!

Lash

Már a víz alatt vagy ájultan... Lássuk be nem egy túl életképes felállás ez jelen pillanatban, de talán Viri imádsága az ami miatt egy alak leúszik érted. Hogy honnan tudod, hogy ez történt? A parton ébredsz éppen a tüdődből kiköpve egy kis adag vizet, feletted egy hosszúfülű társad.
-Hála Természet Anyának! Hát élsz!-suttogja feléd, majd ahogyan látja, hogy jobban vagy egy picit hátradől egy nagy sóhaj keretében.-Kérlek várj meg itt! Kihúztalak a partra, mostmár biztonságban vagy! De sokaknak még szüksége van rám a vízben! Várj meg itt! Minden rendben lesz!-és mielőtt még bármit tudnál mondani már csobban is bele a tenger vizébe újra.
Van lehetőséged körülnézni, talán meg is teszed, és ahogy ez megtörténik feltűnik valami. Azaz inkább valaminek a hiánya. A parton nem látod a roncsát z előző hajónak, szóval kitudja milyen messzire vagy a többiektől.
Azonban ezen nem tudsz sokáig töprengeni, hiszen emellett más dolog is feltűnik: A parton pár vörös- arany ruhás alak kezdett el sétálni és a hullákat, amiket a víz a partra sodort kezdték el ledöfködni. Mit teszel?

Elyon Luven


A hajón, Aesmának
Úgy látszik nem sértettem meg, aminek kifejezetten örülök, meg is engedek magamnak egy könnyed mosolyt.
-Szóval csak rossz alvó vagy? Azt hiszem jobban alszok majd, amikor te őrködsz. Ezt egy erőltetett kacagás követi, amivel a hazugságomat próbálom leplezni. Abban biztos vagyok, hogy az ellenségeket észreveszi, deee... egy sötételfre bízni az életemet? Vagy akár csak mélyen aludni, és rá se hederíteni, amikor teljesen fel van fegyverkezve? Nem sok élőt ismerek, aki ilyet tett. Bár, holtat sem sokkal többet, de ebben biztos vagyok, hogy csak azért, mert senki sem akar ezek közé a saját hülyeségük miatt halottak közé tartozni. Viszont úgy érzem kicsit pontosítanom kell, mielőtt úgy érzi, mintha ellopnám az álmát: Érted, ilyen éber őr mellett ember legyen a talpán, aki lesből ránk tud támadni. Egyébként ne aggódj, nem ébresztettél föl. Én jó alvó vagyok, néha már úgy érzem, túlságosan is, de szeretek éjszaka ébren lenni egy kicsit. A csillagos égbolt alatt valahogy minden sokkal szebb. Nem gondolod?


D-nap
A matrózok közül többen is segítenek a vitorlákkal, és később a harcosok közül is beállnak páran a sorba. Hamarosan a kapitány is észhez tér, és kiadja a parancsokat. Ahogy megindul a hajó, egész ígéretesnek tűnik a helyzet, egészen amég egy másik hajó a semmiből feltűnve oldalról belénk nem ütközik. Még mindig a vitorlával vagyok elfoglalva, és így nem látom előre. A hirtelen rázkódástól leesek, és bár egyik kezemmel sikerül egy kötelet elkapnom, azonban azt a lendület kitépi a kezemből. Megpördülve, egy nagy csobbanással érek földet egy magasnak mondható hullám közepén. A mágiámnak köszönhetően nem esik nagyobb bajom, csak a levegő egy része préselődik ki a tüdőmből a szerencsétlen esés miatt, de cserébe legalább nem sülyedek túl mélyre, és így azt gyorsan pótolni tudom a felszínre úszva. Gyakorlott úszó vagyok, de nem ilyen hatalmas viharban, így hát amikor megközelít egy delfin, és rájövök, hogy segíteni akar, elfogadom azt. Erősen belekapaszkodok, és ... mivel a víz alatt megyünk, így pár elég nagy lélegzetre van szükségem. Itt is erős áramlatok vannak, de még mindig jobbnak tűnik a helyzet, mint a felszínen, ahol össze-vissza dobálnának a hullámok. A partnál búcsúzóul megsímogatom a fejét, és a sekélyebb, kevésbé hullámzó utolsó néhány métert magamtól teszem már meg. Úgy néz ki egy férfi segít mindenkinek kimászni  a vízből, így ezt, a sérültekkel és gyengékkel való foglalkozást szívesen ráhagyom. Gyorsan szétnézek, kik értek ki a partra. Elég sok ismerős arcot látok, és kettő van, amit igazából hiányolok. Az egyik az elf gyógyító, akivel sokat együtt dolgoztam most a hajón, a másik pedig a kapitány. Remélem csak később jönnek. Első sorban Lasht illetően.
Na, de! Ha már a parton vagyunk, jó lenne legalább itt jobban teljesíteni, mint a vízen. És biztos, hogy hamarosan jönni fog a fogadó bizotság. Fegyverzet és haderő téren biztos jelentős veszteségeket szenvedtünk, első sorban páncélok, törpe, kalapács, csatabárd, és nehéz fegyverzet kategóriában, de például nekem is oda az íjam. Ennek ellenére muszáj lesz valami harcképes alakzatot felállítanunk, méghozzá lehetőleg gyorsan, így ha más még ezt nem tette meg, akkor szívesen a kezembe veszem a dolgokat, bár attól tartok, hogy rám nem hallgatnának eléggé.
Szerencsére egy törpe átvette az irányítást, és abban is van valami, amit mond. Segíthetnénk a többieknek is a partra sodródni. Én igazából készen állok, már feszülten várom az ütközetet. Kíváncsi vagyok, az itteni lakosok milyenek. Nálunk is elég sokfélék vagyunk. Ott vannak a kék elfek, a fekete elfek, a zöld elfek (igen, az orkokra gondolok), a fehér, erdei elfek, az iszákos, alacsony barlangi elfek, a félelfek, és.... az emberek. Meg hallottam már valami északi ember félékről is, meg ott vannak a kentaurok és oawák, bár velük ha, ezt a hajóutat is számoljuk, már találkoztam. Itt ugyan milyenek lehetnek? Azt azért kétlem, hogy nyuszilányok vagy farkasemberek várnának, de... igazából miért is ne? Ha oawák is léteznek...

Hideg minden, mégis puha és nem engedi el őt, bár nem áll szándékában távozni innen, így nem bánja a láthatatlan bilincseket. Furcsa egy öntudatlanság ez, még érezve, de valahogy mégsem, és zavarja ez a fajta kettősség, ugyanakkor megnyugvás is van benne, vagy... Nem, nem kifejezetten megnyugvás ez, inkább... beletörődés? De miért kéne beletörődnie bármibe is, mikor...?
Valami nem jó... Valami nincs rendjén, ezt tudja nagyon mélyen, ami csak alkalmanként sejlik fel, aztán elveszik a bénultságban és ebben a beletörődésben, miszerint úgyse tehet már semmit.
Pár pillanatig meggyőzötten hitte, hogy már nem számít semmi és már mindent megkapott, ami valaha is kellhetett neki, aztán valami elkezdte őt belülről böködni, ami nyugtalanná tette. Kapaszkodna innentől, azonban képtelennek bizonyul rá tagjai erőtlenségétől, és bosszantja, hogy ennyire nem tud befolyásolni semmit, még a saját tetteit sem, bár ezek is egészen halványan lüktetnek benne, csak néha törve elő a látszólagos nyugalom elzáró burkából. Végig a keserű elfogadás az, ami uralkodik benne, amely széttépné őt belülről, ha tudatában lenne annak, igenis lehetne folytatás, csak éppen fogalma sincs semmiről. Zavaros és kaotikus a helyzete, mégis csendes; leírhatatlanul különleges lebegni két véglet közt.
Hirtelen fájdalom éri, és az eddigi fekete külvilág váratlan hirtelenséggel és kellemetlenséggel élessé és színessé válik, zajossá és fülsüketítővé, ám a tüdejét érő kínzó görcs jobban foglalkoztatja, mint bármi más testi fájdalom. Azonnal önkéntelen köhögésbe kezd, miközben négykézlábra vergődi magát, prüszkölve fel a vizet, és párszor olyan durván teszi, hogy kis híján ő maga is azt hiszi, felöklendezi még a tegnapi vacsoráját is. Kínjában belemarkol a szemcsés homokba, amíg felköhögi az összes vizet, orrában érezve a szúrós, sós esszenciát, és mikor elmúlik az ingere, kábán dől az oldalára. Hangosan zihál, igyekezve körbenézni és felfogni a külvilágot és a helyzetet, de túl soknak találja mindezt egyszerre az ég élénk színével, a tenger folyamatos morajlásával, a szél cirógatásával. A part szinte világít a számára, ahogy a homokszemcséken megcsillan a fény, és temérdek kérdés merül fel benne, köztük a hol, miért és mikor, de képtelen bármelyiket feltenni vagy önmagának megválaszolni, annyira nem érti, mi zajlik körülötte.
Gyakorlatilag fel sem fogja annak az elfnek a szavait, aki pillanatokkal később már a tengerbe ugrik ismét. Nem tud utánaszólni vagy utánanyúlni, hogy megállítsa, és nem azért, mert eleve gyorsnak bizonyul a férfi, hanem azért is, mert a saját teste sem reagál kellő tempóban. Minden tagja kimerült, ólomsúllyal nehezednek a partra, csodálva, hogy még nem süppedt bele a puha talajba teljesen, és miközben azt próbálja kitalálni, mit is keres itt, lassan körbenéz, óvatosan mozdítva a fejét.
A körülötte lévő sötétlő foltokra sokáig fókuszálnia kell, hogy kivegye a formájukat, és emberi alakként azonosítsa őket, mire érdeklődön könyököl fel némi küzdés után. Összeszűkített szemekkel figyeli, vajon lélegzik-e még, ám a mellkasa egyáltalán nem mozdul, mi több, teljesen merevnek tűnik az egész, és ahogy körbenéz... Elborzadva venné tudomásul a parton fekvők mennyiségét, ugyanolyan rémülettel fogadva a hajó maradványait, noha az még egyáltalán nem tudatosodik benne, hogy valószínűleg az elsüllyedt építmény részei hevernek mindenfelé. Valahogy csak természetesnek bizonyul, ezért sem kérdőjelezi meg az ittlétüket, ám ahogy eléri őt néhány fém zörgése, kellemetlen szúró-vágó hangok, riadtan kapja abba az irányba a fejét, reszketegen és ügyetlenül emelkedve fel. A vörös-arany ruházatot nem lehet eltéveszteni, és egyáltalán nem tűnik ismerősnek, ám amit csinálnak, az végképp pánikba üldözi őt. Hátrahőköl négykézláb, a torkát és gyomrát szorongatja a félelem, hogy rá is ez a sors vár, ha nem cselekszik, de...
- Viridiel...? – suttogja, ezzel teljesen elborítja őt a rettegés, mert lehet, a holtak közt van. Először tiltakozik a tudata, és már kiáltana azért az tündéért, aki a visszaugrott a tengerbe, majd tehetetlenül megrázza a fejét, mert akármennyire szeretné, hogy az párja legyen, nem ő az. Kis híján zokogva néz végig a partra sodort és oda kihúzott alakokon, keresve az ezüstös fürtöket, mert ha itt van, akkor biztos, hogy magával húzza még akkor is, ha már nem él, ugyanakkor nem látja őt sehol, a katonák meg lassacskán közelednek, neki pedig...
Élnem kell. Élnem kell, hogy megtaláljam.
Tagjai túlzó reszketése miatt előbb négykézláb indul meg a természet iránya felé, és nem érdekli, mi baj történhet, előbb mindenképp biztonságba kell kerülnie, és ha több száz métert kell lefutnia, most ahhoz is van ereje, félelem által vezetve, miközben kétségbeesetten gondolkodik azon, vajon párja hol lehet, baja esett-e, ám még fél megszólítani őt, mert nem akarja, hogy így bizonyosodjon be a kegyetlen gyásszal járó veszteség.
Édes Természet Anya, add, hogy jól legyen, add, hogy éljen könyörög sírva, és ha utánakiáltanak, nem foglalkozik vele, csak rohan addig, amíg dús természetbe nem kerül, mert csak ott fog lelni ideiglenes megnyugvást.

Azért - mondhatni a társam szerencséjére is - nem vesztettem el teljesen a fejem, csak nagyon-nagyon ideges voltam és iszonyúan aggódtam, hiszen ash bárhol lehetett és egyelőre hiába szólongattam nem kaptam tőle választ.
Egyelőre azzal nyugtattam magam, hogy valószínűleg a vihar és a levegőben cikázó mágia az, ami zavarja a telepatikus kapcsolatunkat, meg hát én is össze voltam zavarodva.
Minden esetre tényleg az volt az első, hogy kijussunk a partra, más különben biztos nem hagytam volna szó nélkül a zsoldos szavait.
Amennyire láttam a part nem volt túl messze és a rajta heverő roncs sejtésem szerint az a hajó volt, ami az első úton elsüllyedt itt.
Ha a vihar, a háborgó víz, a zsoldos súlya nem lett volna elég, még a partról is nyilaztak ránk és szerintem csak azért nem találtak el, mert össze vissza hánykolódtunk a hullámokba, de volt, hogy csak egy hajszálon múlt. Az egyik fel is szakította a fülemet, de ez volt most a legkisebb bajom.
Zihálva evickélek ki a partra és bár Frederic még mindig úgy kapaszkodik a bundámba, mint egy fuldokló, nem igen foglalkozom vele, hanem visszaváltozok, mivel idegenek kezdenek nyüzsögni körülöttünk, bár hamar kiderül, hogy nem ők az ellenség.
- Hagyj békén! - kiáltok Fredre és ellököm magamtól, nem erősen, de határozottan. - Kihoztalak, de most meg kell keresnem a páromat és ha jót akarsz nem állsz az utamba!- fordulok a víz felé, hogy megpróbáljam kivenni az abban vergődőket, akik már nem sokan vannak, mert vagy a víziállatok vitték őket partra, vagy maguktól jutottak ki, van akin segítettek a többiek vagy ezek az idegenek, és sokan már csak lebegnek holtan. De Lasht nem látom és nem tudom, hogy ezért most megkönnyebbüljek vagy frászt kapjak.
A törpe hangja végül áthatol az elmémen ülő aggodalmas ködön és felnézek arra a gerincre.
~ Onnan átláthatom a tájat és megtalálhatom kedvesem! ~ villan át rajtam.
- Felmegyek! - indultam meg rohanva a magaslat felé - remélve, hogy nem állítanak meg vagy lőnek hátba, bár ez igazából nem jutott el az agyamig - miközben gondolatban teli torokból üvöltöttem:
~ LASH! LASH! KÉRLEK VÁLASZOLJ! ~

Na kint a parton, szárazföld a lábam alatt és még élek is. Nos, legalább is ilyenre engedkövetkeztetni az előbb történtek, az hogy ép csak a mázlimnak köszönhetem hogy a felénk repülő nyilak nem találtak el, erős túlzás lenne elvégre az is segített benne hogy amennyire tudtam hozzá húzzódtam az írhámat mentő farkashoz. Kint a parton persze elsőnek valami köszönöm félét vetek felé, nem túlzottan érdekelne hogy mit csinál mert nem az éndolgom de megmentette az életem így sajnos csak úgy nem agyhatom távozni. A szép szavamra nem hallgat, ahogy meg próbál meglökni elengedem őt bár sokra nem megy ahogy a hátra lépek egyett hogy úgy támasztjam meg a lábám. Ezután kioszt a marhája, s látszik rajta hogy értelmes gondolkozást azt elfejthetjük a részéről, sajnos túl sok ilyenre láttam én már példát, s ahogy elfordúl én csak a vállát meg fogva fordítom őt magam felé egyetlen meglepetesés találkozásra az öklömmel. Átlagos ütésről lenne szó ha nem adnék bele picivel több erőt azért hogy biztos seggre üljön tőle.
-Értem én a fontossági sorrendet hegyesfülü, de előbb inkább arról győződj meg hogy a te életed nincs veszélybe hősszerelmes idiótám, elvégre a vihar álltal kelltett hullámok partra mossák, főleg ha úszni is képes.
Közlöm vele picit sem finoman a dolgokat, miközben még össze szedi magát az előbbi ütéstől. Ha pedig támadna akkor kardom hegye szegül felé hogy meg állítsa az értelmetlen faszságában.
-Ha végre meg nyudtál, és gondolkozni is tudsz rendesen segítek neked megkeresni őt, ha nem akkor inkább ájultra verlek és magam keresem meg őt téged meg vonszollak magam után, arra kibaszottúl nincs időd, helyed, és legfőbbként jogod hogy eldobt az életed magadtól mert nem vagy képes átgondolni valamit, főleg úgy nem hogy egy nő arra vár hogy megmentsd!
Ha még mindig erősködne az elfünk akkor jobb hilyán kap még egyet, s félre értés ne essék véletlen se hagyom őt felállni egyelőre elvégre amíg ül a seggén addig az előny nálam van ha véletlen tényleg agyhelyen kéne vernem. Majd ha végre biztosít arról hogy nem csinál ostobaságot akkor bólintva teszem el a kardot oda ahonnét előkerült és nézek én is az ismeretlennekre, és azok céljára. Bár nem sok időm van gondolkozni mert az elf már meg is indult a maga hülye feje után, de ezt meg értem így vállat vonnva rohanok utána karddal a kezembe, mert biztos ami biztos alapon kéne eljárni megint.

Elnézést kérek a késői posztért, történt néhány nem várt esemény! Ha esetleg valamit kihagytam, kérlek jelezzétek és pótolom.

A víz épp úgy pöttyözi az arcom, mint egy hónappal ezelőtt, abban a kis népességű, emberek lakta városban. A sűrűn hulló cseppek ködszerű fátylat borítanak ránk, még inkább megnehezítve a tájékozódást és úgy a látást magát. Pont annyira kellemesen hűvös, mint akkor és ez a helyzetünk ellenére is széles mosolyt csal az arcomra, miközben körmeimet a legközelebbi kötélbe vájom bele, valamilyen biztosabb kapaszkodóként használva -, bár hogy őszinte legyek, ezen a hajón jelen pillanatban minden lehetne, csak biztonság nem.
Hunyorogva pillantok körbe, megszemlélve a hajón uralkodó káoszt. Álomszerű képként jut el hozzám a vízbe zuhanó emberek látványa, a játszi könnyedséggel megemelt hordók és a mögöttünk elterülő hatalmas tölcsér, ami telhetetlenül kebelez be mindent, amint csak tud. Az eget körülöttünk szürkés felhők borítják és még ha nem is látom, biztos vagyok benne, hogy hozzánk közel, valahol mégis távol a vihartól ott van a kék ég és az élesen sütő sárga nap. A jelenlegi helyzetünk másodpercek alatt vágott át ebbe a szürreális valóságba, mintha a sors csak nekünk szeretne kedveskedni.
Mindenki igyekszik a képességeinek megfelelően teljesíteni,az én érzékeim viszont az adrenalin ellenére is tompulnak, elvarázsoltan bámulva azt a csodálatos remekművet, ami körül vesz minket. A legnagyobb káosz ellenére is minden darabja pontosan elhelyezett és lenyűgöző. A kellemetlenül jeges tenger ebben a percben zúdul a fedélzetre, és a bokámig felcsapódik, miközben a hajam kelletlenül csapódik az arcomra. Ismerős érzés fut végig a gerincemen, az idő lelassul, a reakcióidőm pedig felgyorsul. A hangok kivehetetlen foszlányként szűrődnek át a vihar zajain, de talán ez számít jelenleg a legkevésbé. Hitetlenül és keserűen kuncogok fel, valahol mégis otthonosan érezve magam a halál torkában. Nevetésem egyre erőteljesebb lesz és még csak akkor sem szorul belém, amikor az egyik hajó veszélyesen közel kerül a hajótesthez, ahol már nincs visszaút.
Csak egy nagy reccsenés, és elég, hogy az ütközés kitépje a kezemből a kötelet, elindítva a víztől csúszós padlón. A talaj kicsúszik a talpam alól, a másik hajó adta lendülettől pedig átfordulok a korláton. Élesen szívom magamba a levegőt a meglepettségtől, ami hamar ki is szabadul a tüdőmből, amikor a hatalmas vízmennyiség körül fog engem. Egy pillanatra megszédülök, ahogyan a jéghideg sós víz súlya még inkább betemet, belemegy az orromba és a fülembe. Automatikusan igyekszem a hullámok fölé küzdeni magam, de a nehéz mennyiség súlyként nyom minden alkalommal lentebb, mielőtt elérném a felszínt. Ha csak egy pillanatra fel is jutok, mindent lenyelek, csak a levegőt nem és hiába próbálom elcsukló köhögéssel kijuttatni a tüdőmből, nincs semmi más azon kívül, amit beszippanthatnék. Érzem, ahogyan a hidegtől lassan elfagynak a végtagjaim, nehézkessé téve a mozgást én pedig egyre inkább lelassulok.
Átadom magam a természeti erőknek, miután az a cseppnyi erő is elhagyja az izmaimat. Lassan elsötétül a látásom és érzem, ahogyan egyre mélyebbre süllyedek, megmozdulni viszont már nincs erőm, hiába vagyok még eszméletemnél.
Ebben a pillanatban érzek valami sikamlósat csúszni a karom alá, az elmém pedig már csak akkor tér vissza, amikor újra a hullámok felett vagyok. Azonnal felköhögöm a tüdőmbe került vizet és mélyet szippantok a levegőből. Túléltem...
Ijedten kapom fel a fejem és tapogatom meg a megmentőmet, ugyanis a látásomra jelenleg nem számíthatok, a szemembe került só miatt. Óvatosan simítok végig az állaton, megérintve az uszonyokat. Egy... delfin?
Mélyet lélegzek, amikor elindul lefelé, hogy egyenesen a partra szállítson. Szorosan kapaszkodok, véletlenül sem engedve el egy pillanatra sem. Szinte alig hiszem el, amikor eljutok a sekély vízhez, ahol már állhatok is. Bizonytalanul lépek a homokba, a remegő lábaim viszont pár lépés után megadják magukat a súlyom alatt, így térdre érkezek a habokba. Szerencsére épp elég közel vagyok a parthoz, hogy már ne kelljen úsznom és így akár négykézláb is el tudok jutni a sziget száraz oldalára. Minden porcikám remeg a sokktól, görcsösen köhögöm fel a tengervizet, miközben a szememet törlöm. A megerőltetéstől könnyes szemmel tekintek körbe, már csak azért is, hogy megbizonyosodjak arról, hogy egyáltalán van-e bárki rajtam kívül. Megkönnyebbülten észlelem a mozgó színfoltokat, még ha a hangokat annyira nem is tudom kivenni jelen pillanatban.
Rengeteg cifra szó csúszik ki az ajkaim között, ami csak eszembe jut, miközben a számat törölve próbálok meg botladozva felállni, ezúttal sikeresen. Nem tudom pontosan, hogy kik állnak ennek a hátterében, de biztos vagyok abban, hogy ezúttal a saját bőrükön érzik majd a self szeretetet.

Mesélői

A parton

Sűrűsödnek az események, hiszen ahogyan lassan partrasodorja az embereket a víz úgy egyre gyarapodnak az ellátásra szorulók. De nem ez a dolog az ami sokakban felháborodást kelt, hanem a két férfi verekedése. Első és talán második ütés is elcsattan, mire négy-öt katona is odaszalad titeket szétválasztani, majd egyikük ordít is nektek:
-Ez most nem a megfelelő idő erre! Kapjátok össze magatokat! Még mindig rengetegen vannak a vízben!
Talán ez az a dolog ami titeket ráébreszt arra, hogy ez nem fog működni. Odacibálnak titeket a töroéhez, aki a támadást szervezi.
-Áá értem szóval bunyózni van kedvetek mi? Hát tessék gyertek velem!-Mondja nektek és annak aki csatlakozik még a bandához, ámbár Aesma hozzád oda is mennek felkérni téged:-Ne haragudjon kisasszony, de szükségünk lenne a tudására!-Segít fel téged és az egyik tünde máris meggyógyít téged, hogy késen állj bármire, így akik segíteni akarnak már kiegészülve jópár katonával tudnak elindulni a domb felé.
Útközben a kék elfnek is odaordít az egyik katona:
-Te is erősnek tűnsz és nem vagy kiütve gyere már! Kellenél támogatni!-ha csatlakoznak az említettek akkor velük együtt haladnak.

A túloldalra nem tart sokáig az út, alig negyedóra séta telik el, sokan félnek attól mi vár rájuk ott, és ezt sajnos ki is fejtik, ezzel is kicsit rombolva a morált. De erre nincs sok idő, hiszen az emelkedő pont előttetek van. Rajta rengeteg íjász és varázsló a vizet kémleli, éppen nektek háttal állnak, így a bokrok takarásából találhattok ki egy jó tervet, hogy hogyan is kéne őket meglepni. Ha jobban megnézitek a part melletti emelkedő füves területén a varázslók valamit kántálnak, akik erre érzékenyek érezhetik, hogy megint valami nagy varázslatra készülnek, de hogy pontosan mi az, azt nem tudni, csak a nagy kő a körük közepén és a felette lebegő lilán izzó könyv árulkodhat róla.

A ti feladatotok egy jó tervet kitalálni és megtámadni őket, tervezek kisköröket a harcra, ha mindenki tudott írni.

Lash

A vér és roncsok áztatta parton megláttad ahogy kzeledik a kivégző csapat és a homokon át az erdőbe menekülsz előlük. Ez azonban nem ilyen egyszerű, páran, azaz pont ketten indulnak utánad és vesznek üldözőbe. A fák takarásában sikeresen le tudod őket lassítani egy picit, de nem adják fel ennyire könnyen és keresni kezdenek. Ahol el tudsz bújni az pár fa és bokor töve, de minden egyes alkalommal egyre és egyre jobban mélyre kell szaladnod az ismeretlen flórában. De mindig tudod, hogy pár lépés és mögötted vannak, éppen hogy nem vesznek észre, de lépéseik és szuszogásuk már így is jól kivehető számodra.

Ha neked is belefér akkor kiskörökkel haladnék

Információk

Szépen haladunk srácok, gratulálok többségetek már a parton van aránylag biztonságban

Kiskörökre szeretnék hagyatkozni innentől, így amint mindenki tudott írni egy-egy apró fordulóba akkor fog jönni rá a mesélés. Remélem egy hét mindenkinek elegendő lesz most is!

Akik esetleg nem tudtak írni ebben a körben ne csüggedjenek! Még van lehetőség becsatlakozni a szálakba, ezért egy PM-et szeretnék kérni tőlük az instrukciók miatt.

Köszi srácok és hajrá!

Rohan, mint valami őrült, próbálva úrrá lenni testének reszketésén, nehogy ez egy félrecsúszó lépést okozzon, bukva egy hatalmasat a talpa alatt keményedő talajon. Szerencsére a mozdulatait bizonytalanná tévő homok egyre kevésbé van jelen, ahogy halad a földrész belseje felé, ami biztató, és nemsokára eléri a számára biztonságot jelentő természetet, és már lassítana, élvezve a zöldellő közeg nyugalmát, mikor meghallja a közeledő lépteket. Azonnal a torkába ugrik a szíve, és ösztönösen nézne hátra, de tudja, hogy ez csak időpazarlás: futnia kell tovább. Nyilakat még nem kapott, de ez nem jelenti azt, hogy nem fogják őt közelharci fegyverekkel fenyegetni, az ismeretlenséget tekintve pedig továbbra is jobbnak látja, ha menekül.
Félelemmel telve keresi futás közben azokat a helyeket, ahol elbújhat, kérve a körülötte lévő növényzetet, hogy lassítsák le azokat, akik üldözőbe vették, noha elégedetlenkedő kiáltást rohanással töltött percekkel később sem hallja, mi több, még mindig követik őt, még mindig a nyomában vannak, és most tudatosodik benne, hogy a környező természet sem olyan beszédes vele szemben, mint ahogyan azt otthonában megszokta. Nincs az a megszokott duruzsolás, és bár nem tiltakoznak a jelenléte ellen, nem vetik ki magából őt, de úgy kezelik, mint egy...
Idegent.
A torkát fojtogatja a pánik és a rettegés, a felismerés, hogy bizony nagy hátrányban van ezen a helyen, és nem is érti hirtelen, miért is ment bele ebbe. Számíthatott volna rá! Tudhatta volna, hogy baj lesz, előre sejthette volna, hogyha kimozdul, akkor olyan veszélynek teszi ki magát, ami ellen védekezni sincs esélye, mágiai erő ide vagy oda, mégiscsak idegen területen van, és ez nagyban befolyásolja a képességeit is. Próbálja tisztítani látását sok pislogással, de mindvégig homályos marad, ahogy a könnyek lassan gyülekeznek szemeiben az egyre erősebben uralkodó kétségbeeséstől, ugyanakkor még mindig nem adhatja fel.
Összepréselt ajkakkal kutakszik egyre csak zihálva, kis híján nekiütközve egy fának vagy belegabalyodva egy bokorba, végül nem találva sehol igazán megnyugvást, felveszi állati alakját, hátha több rejtekhelyre bukkan így, kisebb alakkal. Ha kell, akkor egy darabig így is rohan tovább, de az első szembejövő fánál megfeszíti hátsó lábizmait, hogy jóformán egyetlen ugrással a lombkoronában találhassa magát, tappancsait szedve tovább az ágakon, talán biztonságosabban és feltűnésmentesebben ugrálva lombkoronából lombkoronába. Ha már nem hallgat rá a természet ezen a vidéken és nem tudja olyan intenzíven kihasználni erejét, akkor más módszerekkel használja ki a környezetet.

Kismesélői Lash

Nagyon jól érzed, hogy a természet nincs melletted, ami azt illeti pár szót amit ki tudsz venni a növényektől is éppen arra utal, hogy téged megtaláljanak a katonák. Nagyon szomorú tőlükezt hallani nem igaz?
Minden esetre ahogyan menekülsz és felveszed az állati formádat mintha minden kicsit csendesebb lenne. A katonák léptei is és a növények sugdolózása is csendesebb lett, így talán meg is állsz egy picit pihenni, de nem sokáig, mert hát nem vagy öngyilkos hajlamú, hogy elaludj miközben üldöznek... ugye?
Szóval nagyon szépen elcsendesül minden ahogyan a lombokban vagy amikor szemben veled egy macskaféle szemeit véled felfedezni. Egy jó ideig nem csinál semmit csak néz téged és ha mész tovább, akkor követ téged biztonságos távlatból, míg nem a fák alatt újra a páncélos katonák zajait meg nem hallod. Mostmár viszont nem ketten vannak, hanem jóval többen, még egy sisak nélkülit is észrevehetsz, aki jól láthatóan szőke hajú tünde, arca még picit hasonlít is Viridielére, de jól tudod neki nem ilyen a frizurája.
-Valahogy le kell szednünk onnan fentről, hívjatok íjászokat!-Hallatja a maga francia-szerű akcentusával.

Legnagyobb elkeseredésemre nem érkezik válasz, de nem érzem, hogy azért mert Lash .......eltávozott volna, hanem.......Csak megérezném, ha elvesztettem volna? Nem?
De! Biztosan megéreztem volna! Lash nem halt meg, csak lehet messze sodorta a víz, azért nem hall! Vagy még a vízben hánykolódik és valamiért nem hall, de meg kell keresnem!
Kutatóan és felettébb idegesen nézek ki a vízre, teljesen figyelmen kívül hagyva minden mást, ezért aztán teljesen váratlanul ér, amikor valaki a vállamnál fogva megpenderít és mielőtt még az ösztönös mozdulat elindulna a tőröm irányába, keményen képen vág valaki....
A lendület és a váratlanság a homokra lök, de azzal a lendülettel ugranék is fel, nem törődve a meginduló véremmel, ahogy felszakadt a bőröm, hogy visszaadjam a kölcsönt, mert azt még a csillagokon keresztül is látom, hogy a megmentett zsoldos az, az a hálátlan féreg!
Csakhogy nem elégszik meg ezzel, még.......még van képe kardot szegezni a torkomnak, hogy muszáj visszaülnöm, ha nem akarom felszúrni magam a hegyére.
Megmozdítom az állkapcsom és úgy vélem nem tört el és dühtől izzó tekintetem az övébe fúrom.
- Nem a te dolgod percéletű! - szisszenek oda neki, az emberek gúnynevét használva, hiszen ő sem kímélt. - Semmi közöd hozzá, de az én életem a párom nélkül semmit nem ér és nem a partra vetett holttestét akarom visszakapni, hanem életben tartani, mivel rosszul tud úszni.
Eszembe jut, hogy még talán viccelődtünk is rajta, ha vízbe esnek akkor én farkasként ki tudnám vinni, úgy, hogy ő macskaként kapaszkodik belém......És nem voltam ott, hogy megtehesse!
- Vedd el a kardodat, ha csak nem akarsz ledöfni vele, különben azt kell hinnem az ellenségem vagy! - nézek továbbra is farkasszemet vele türelmetlenül egy cseppet sem félve, hiszen tűkön ülök, hogy mehessek már.
Aztán valami halvány értelem kezd áthatolni az aggodalom tejfölös ködén és rájövök, hogy ha beváltja a fenyegetését és elnézve a méretbeli különbségeket és a jelenlegi hátrányos helyzetemet a sikerére nagy esély van, akkor végképp elveszítem a reményt, hogy megtaláljam kedvesemet. Ájultan vagy holtan nem veszi hasznomat. Nem, egy cseppet sem érdekelt, hogy mit hadovál össze a saját biztonságomról, csakis Lash élete lebegett előttem, amikor mély levegőt vettem és bólintottam.
Néztem, ahogy elteszi a kardját, aztán lassan felálltam, majd akkora ütést vittem a képébe, hogy reméltem legalább annyira fáj neki, mint nekem, miközben ráztam a kezem, bízva benne, hogy nem törtem el egy csontomat sem.
- Csak, hogy ne legyek az adósod! - vetettem oda, de ekkorra már körülvettek minket a katonák, szerencsére a sajátjaink és nem azok akik még mindig támadták a hajókat és a vízbe esett szerencsétleneket. Aljas dögök! Védtelenekre lövöldöznek! Szívem vadul vágtatva dobogott, ahogy elképzeltem, hogy esetleg Lash is ott lehet valahol.
De egyelőre erős kezek ragadnak meg és cibálnak egy törpéhez, aki úgy néz ki, hogy igyekszik összefogni a partra vetetteket.
- Bárkit szívesen, ha ezzel közelebb jutok páromhoz, akinek valahol itt kell lenni. - vetek egy pillantást magam köré, mert még egyszer nem fognak megállítani, ha fel akarok menni a dombra az biztos, de szerencsére a támadási cél most megegyezik azzal, ahová én is elszeretnék jutni.
Rohanás közben a felfelé igyekvő csapat összeszedi még a szintén partra vergődött sötét elfet és a kéket, Elyont is, Evenont és a madarát nem látom sehol, de remélem neki is sikerült kijutni, jó társ és jó ember.
Nem mindenki olyan lelkes a várható összecsapás miatt, mint én, de nem foglalkozom velük, nem is az én dolgom, hisz nem vagyok katona, nekem meg van a saját, mindennél fontosabb célom a feljutásra. Az elsők között érek fel és kis híja, hogy nem rohanok bele abba  a nagy csapat íjászba és mágusba - mert azok, ezt érzem, árad felőlük, -  akik a vizet és az előttük lévő partot pásztázva vadásznak a mieinkre.
Azért az életösztön és az, hogy Lash-nak szüksége van rám, legalább abban segít, hogy felfogjam, egyedül csak a halálomba rohannék.
A csapat a bokrok takarásában - legalább van valami minimális növényzet, - elrejtőzve szemléli az ellenséget. Még nem láttak meg minket, így marad egy röpke idő valami haditervre talán.
Lázasan jár az agyam, hogy mit tehetnénl.
- Én megrengethetem egy kicsit a földet és talán a kő alatt is tudnék egy kis hasadékot nyitni, de ezzel valószínűleg csak megzavarom őket. De a támadás így váratlanabb lehet. Az biztos, hogy azt a könyvet kell valahogy onnan eltüntetni, szerintem az fókuszálja a mágusok energiáit. - suttogtam a törpének, aki vezette a többieket.

Ez a hegyesfűlű barom igazán szereti ásni a sírját, bár kár a szóért, inkább verném bele még az értelmet egy ideig hogy jelenleg nem én vagyok az ellensége hanem ő saját maga. De ehhez fáradt vagyok így csak egy marcona mosolyt vettek felé ahogy engedem felállni s elteszem a kardom. Majd ez a barom tényleg olajjal akarja oltani a tűzet. Nem is bánom üssön meg, majd elkapom a karját mielőtt vissza húzná, és elég erővel csavarom meg hogy olyan fogás alakúljon ki ahol egyetlen mozdulattal eltörhetném a karját, s majd meg is szólalok.
-Ezt örömmel hallom, de ezt a kis nézet eltérésünket majd azután rendezzük hogy vissza fizettem a sajátom, addig rossz érzésel tennélek a koporsódba.
Majd ellökve őt engedem el a karját, s nézek a felénk jövő emberekre, katonákra van szükségük és ez legalább mutatja hogy nem csak idióták élték túl mind az előttem álló hősszerelmes lombzabáló hegyesfülű szőke herceg.
-Induljunk, és ez a dolog csak kettőnkre tartozik, bár nem tagadom igazuk van hogy az ellenség priorítást élvez, szóval mennyi az annyi az ellenség feje után?
Teszem fel a kérdést ahogyan elindulok de ha valaki hozzám nyúlna, az könnyedén téveszti el a célját ahogyan ki állok előle s meg indulok a domb felé ahogy a többiek is. Az hogy menetközbe ezek még szednek magukhoz húspajzsot az engem nem izgat, jelenleg.

A dombon, na ott bezzeg már nagyobb a szar vár amivel szembe szegültünk mind gondolná az ember, és sajnos ez is a szillárd verzióból épített váracska lenne, kibaszottúl sok réssel. Az első ötlet ami eszembe jutt hogy kihasználva az előnyünket tizedeljükmeg őket mindennel amit hozzájuk tudunk vágni, legyen mágia, kő, szar, esetleg egy hősszerelmes mindenre kész elfecske.
-Mi lenne ha szépen távolról kezdenénk meg tizedelni őket íjjakkal, mágiával, és rögtönzött parittyákal, talán elérjük hogy pánikba essenek.
Suttotag én is a rögtönzött törp parancsnokhoz, miközben egy nagyobb darabb követ felvettem a földről és egy piszoksabb rongyot elővéve készítem elő arra hogy egy kis erővel elhajítsam hátha ér valamit az ellenség ellen, ha mást nem biztos hogy anyázni vagy nevetni kezdenek ezen a jelentéktelen támadáson.
-Azt ha ezzel meg volnék mehet a neki kedvező roham hogy úgy próbáljuk felszabdalni őket, de persze ha tényleg elkezdenek természetes barna színű álcázó színt festeni a gatyájukba, érthetőbben összefossák a gatyájuk akkor kevést esélyt láttok arra hogy ne legyen sikeres egy frontális támadás is.
Majd vonom meg a vállam és várom a döntését a szőrtől felismerhetetlen söröshordótól.

Lassan tisztul ki a fejem a partra kerülésemet érkezően, ami még mindig erősen zsong, egyrészt a fülembe került víz miatt, másrészt az egyre kivehetőbb kiáltásoktól. Nehézkesen csúsztatom a homlokomra a tenyerem és odébb simítom az arcomra tapadt tincseket, miközben egy reszketeg sóhaj szakad fel belőlem. Egy hajszál választott el a haláltól és csak a puszta szerencsének köszönhetem azt, hogy most itt állhatok az élők sorában, sokakkal ellentétben. A vihar pillanatában, láttam elsüllyedni a flotta egyik hajóját és a vízbe eső fedélzet haláltusáját is. Akkor csak a saját túlélésem volt a lényeg és ez a cél teljesen elvakított. Tudom, hogy ha még akartam volna sem tudtam volna senkit sem megmenteni a romboló-mágiámnak hála, mégis szomorú belegondolni, hogy vannak, akik nem fognak hazatérni, hiába várják őket. Bezzeg akit sem senki sem hiányol...
Erősen húzom össze a  szemhéjam, amikor a fájdalom egy erősebb hulláma hasít át a gondolataimon, amiket hamar elengedek. Jobb, ha a továbbiakat az elmém egyik olyan szegletébe száműzöm, ahonnan nem tudják beárnyékolni a racionális gondolkodásom.
Épp ekkor kapom el a tőlem nem messze játszódó vitát. Nem tudom pontosan, hogy mi váltotta ki ezt az éles szóváltást, valójában annyira elmerültem, hogy már csak akkor fordítom a párra a figyelmem, amikor már szétválasztják őket. Eleinte takarásban vannak, de pillanatokkal később teljes életnagyságban vehetem szemügyre Fredericket és a fehér hajú tündét, akivel eddig egy szót sem váltottam azon kívül, hogy egyszer kétszer felnyársalt már a pillantásaival. Talán a későbbiekben megkérdezem a zsoldostól, hogy mi történt, most viszont nem tartom alkalmasnak.
Bár eljut hozzám az egyik matróz szava, miszerint még vannak fuldoklók, mégsem fordulok a tenger felé, mert nem akarok tudomást venni sem róluk, sem a hajónk roncsairól, amiből lassan alig marad látható rész.
Csak most jut eszembe, hogy csak a legfontosabb tárgyaim vannak nálam, minden más a kabinomban maradt. Rémülten tapogatom végig az övemet, amiben még ott pihennek a kedvenc tőreim, ami enyhe megnyugvással tölt el. Az íjam is a vállamon maradt, a nyilaim nagy részét viszont kisodorta a víz a tegezből és gondolom a mérgeket is lemosta róla. Remélem legalább partra sodorja őket a későbbiekben...
Riadtan kapom fel a fejem, amikor megszólítanak, és azonnal bólintva jelzem, hogy máris indulok. Azt viszont összehúzott szemöldökökkel követem végig, amikor egy tünde meg akar gyógyítani. Teljesen jól vagyok, nem látják, hogy tudok a két lábamon állni? Ugyan mi másra lenne még szükségem?
- De jól vagyok... -  Szemmel követem a kezének mozdulatait, még mindig a homlokom ráncolva, de ha ezek után is ragaszkodik hozzá, beleegyezek, még ha nem is vagyok annyira elragadtatva az ötletért és nem is értem a miértjét. Amint kész, gyorsan megköszönöm és felzárkózok a törpe csapatához. Már csak megszokottságból  is csendes léptekkel haladok a többiek mögött, miközben a jobb kezemet a tőröm egyik markolatán pihentetem. Feszélyez ez a teljesen új légkör, amiről konkrétan semmit sem tudok, beleértve az itt élő idegen élőlényeket és azok képességeit. Legalább a lakosokkal kapcsolatban már tisztában vagyunk azzal az infóval, hogy képesek hurrikánt létrehozni és bármikor megölni minket. Na igen, ez haladás!
A közérzetem romlására még az is rásegít, hogy mindenem csurom víz, a rám tapadó ruhától pedig még a közlekedés is bonyolultabb és kényelmetlenebb. Csak remélni tudom, hogy ez a tényező nem fog hátráltatni és hamar megszáradok...
Megállásra kényszerülök, amikor mindenki más is így tesz, komótosan nézve végig a kiemelkedő ponton, a növények takarásából. Az előttünk lévő mágusokat elnézve azonnal átfut rajtam a gondolat, miszerint ezt jól megszívtuk, de aztán igyekszem hasznosabban átlátni a helyzetet.
- A megmaradt nyilaimmal képes vagyok kilőni néhány mágust és közben átkokat is szórhatok rájuk. - Vetem fel az első eszembe jutó ötletet, mert hát  annyira nem sokoldalú a képességem, hogy válogathassak közülük. - Az egyik talán leghasznosabb a dezorientáció, amivel az egyikük koncentrációját zavarhatom meg. Nem feltűnő és mégis döntő fontosságú. - Igyekszem óvatosan adagolni, így egy kis ideig még figyelem a reakciójuk, hiszen fogalmam sincs, hogy mennyire ismerik a sötét varázslatainkat és ha nem, akkor mennyire fogható fel a lényeg. Ha elfogadóak, akkor tovább folytatom a lehetőségek felsorolását. - Valamint, van egy mágiánk, amivel képesek vagyunk saját magunk köré vonni egy gyengítő aurát. Ha esetleg ezt önmagam helyett az egyik mágusra tudnám szórni, akkor egyszerre több legyet ütnénk egy csapásra. Ugyanakkor ennek a sikerében nem vagyok biztos, de talán érdemes lenne megpróbálni. Ám az aura mindenkire hat, aki a közelében van. Beleértve a közelharcosokat is...