Azok után, amit a növények mutattak nekünk, egyáltalán nem akartam, hogy Octavius még hangoztassa, mit tett az emberekért. Nyilvánvaló volt a most szinte örjöngve elmondott szavaiból is, hogy semmi más motivációja nem volt, csak a hatalomvágya és a kapzsisága, amit próbált valami hazafias mázba vonni, persze nem sok sikerrel, ha a körülötte lévők arcát vizsgáltam.
Ostoba és bolond volt, inkább fogta volna be a száját és húzódott volna meg, ráadásul még a feleségemet is sértegette, amit már nem néztem szótlanul, de megvártam, amig Lash teljesen higgadtan visszavág neki.
- Most már jobb lesz, ha szépen csendben maradsz te utolsó féreg, ha nem akarod, hogy kivágjam a nyelved. Elég halált hoztál már azokra, akik bíztak benned, neked itt már nincs szavad. – léptem közelebb hozzá, de a hangom nem emeltem fel, csendben szóltam, ám tekintetemből érthette, hogy nem tréfának szántam.
Úgy látszik azonban a férfinek teljesen elment az esze és bár rólunk leszállt, most a megjelenő, e föld egyik képviselőjének esett neki, úgy osztogatva a parancsait, mintha ő lenne itt az úr.
Nem nagyon figyelek oda, hogy közben Elyon mit beszélget az öreg falusival, mert jó lenne, ha tényleg eljutnánk a tárgyalásig és nem egy háborút robbant ismét ki Octavius bolond szava.
Hát, hogy minek nézzük volt vezetőnket, abban így elsőre legalább egyetértünk és úgy látom mágiáért sem kell a küldöttnek a szomszédba mennie, így aztán hamarosan a hajóstiszt kotyogása nélkül tudunk tárgyalni, remélhetőleg értelmes megegyezésre jutva.
Sajnos a nő nem mutatkozik be, így nem szólíthatom a nevén, de feltételezem elég magas rangban van, hogy felhatalmazottja legyen egy ilyen ígéretnek. Mikor azonban kicsit bizalmasan túl közel lép a feleségemhez és még meg is érinti, Lash mellé lépek és magamhoz húzom, távolabb a nőtől.
Először Elyon a kék félelf reagál az ajánlatra és egy szavam nincs ellene, amit beszél, még ha erdei elfként talán kellene is, de nem tudok még egy kis együttérzést sem kisajtolna a növények által gúzsba kötött férfi iránt. Ha az a béke ára, hogy megmentsünk még sok életet, hogy őt átadjuk, nem érzek habozást.
Végig hallgatom Elyon után a kedvesem szavait is, aki azt hiszem mindent elmond, ami az én fejemben is megfordul. Igazán elmehetne ő is diplomatának és még az esze is a helyén van.
Míg én a gondolataimat igyekszem elrendezni ismét Elyon veszi át a szót és meg kell adni, hogy ő sem megy a szomszédba egy kis észért. Ad is, de kér is.
- Nem sokat tudnék hozzátenni asszonyom. A párom elmondta, hogy milyen fontos lenne nekünk pár hajó és a társam pedig, hogy szívesen mesélünk, ha Ön is megtisztel minket a válaszokkal. A rossz kezdés után, jól jönne mindkét oldalról az igazság, valószínűleg sok félreértést tudunk helyre tenni, ha tisztába tesszük a felmerült kérdéseket. – mondom udvariasan, de láttatva, hogy határozott elképzeléseink vannak a feltételeket illetően.

Mesélői

Octavius hallva szavaitokat kissé összerezzen, de miután mindannyian befejeztétek a mondandótokat újra vigyor ül ki az arcára: -Azt hiszitek, hogy van választásotok? Ha nem segítetek nekem akkor odahaza árulóknak lesztek titulálva és elintézem, hogy soha többet ne tehessétek a lábatokat Neminrára!-teszi még hozzá a mondandójához,// bár jól éreztettétek, hogy valószínűleg ez sem fog titeket meghatni, így ezzel számolva írom innen tovább, ha mégis meggondoljátok magatok sikítsatok!// de mivel ez senkit nem hat meg, leereszti a fejét, elismervén vereségét, bár a gonosz vigyor nem hagy alább egy picit sem.
Ellenben miután a nő felé fordultok ő inkább komoly és kimért viselkedéssel fogad titeket, majd végighallgatva mindannyiótok mondandóját hozzáteszi:
-Érdekes ajánlat tőletek.-köszörüli meg a torkát, majd elétek sétálva szinte mindannyiótok tekintetét érdeklődve kémleli egyszerre, és felváltva, majd hozzáteszi:-A Fekete-part a tiétek lehet, de a falu továbbra is a királyé, ebből nem tudok engedni, de, hogy lássátok, milyen kegyes és igazságos is a korona, így a hajókat el tudom intézni nektek, amivel haza térhettek földjeitekre. Ellenben az információ cserére nem kell olyan sokat várnotok, mint a tengerszelőkre. Azt akár most is megtudjuk ejteni.-mondja higgadtan, majd egy intéssel az ágak Octaviust erősen körbetekerik, annyira, hogy ne is tudjon mozdulni.-Falufőnök! Vezess minket egy erre alkalmas helyre.-Az öreg erre meghajol és kedves hangnemben invitál titeket arra, hogy kövessétek. A nő egérré változik és a gnóm a kezében óvatosan viszi a főnök után. Ha követitek őket, akkor nemsokára egy amolyan faluházba érkeztek, ami bár kívülről réginek és kissé romosnak tűnik, belül egészen jó állapotban van, a teret pedig a középen lévő nagyjából 20-25 főnek alkalmas asztal és a körülötte lévő székek foglalják el. A nő ekkor visszaváltozik és az egyik asztalfőnél foglal helyet, jobb oldalán az öreggel bal oldalán a gnómmal.
-Nos ha jól emlékszem a királyságról kérdeztetek főleg. De mielőtt erre térnénk értesítelek titeket, hogy a hajók már elindultak, nagyjából három-négy nap mire ideér, időjárástól függően.-néz végig rajtatok és miután megigazította a gyönyörű hajkoronáját belekezd:
- Királyunk az Awaratia-szigetek egyetlen igaz ura az utóbbi időben sajnos nem tudott a földjeivel foglalkozni, amiatt, hogy a fővárost egy hatalmas tűzhányó elszigetelte a szárazföld nagyrészétől. Azonban nagyjából öt évvel ezelőtt a falak lehullottak és újra elérte a szigeteket nem csak tengeren, hanem már szárazföldön is, emiatt és a sok túlságosan megerősödött úr miatt azonban be kellett vezetnie az azonnali toborzást és mindenkinek aki egy pár feltételnek megfelel be kell vonulni nagyságosunk seregébe. Nos azt talán mondanom sem kell, hogy a saját földjeiktől messze érdemes ezeket a katonákat tartani, hiszen a családjaik és rokonaik veszélyben lennének, ha a közvetlen saját uruk ellen kéne harcolniuk. Ez az oka annak, hogy nem térnek haza sokáig a katonák. Persze vannak kivételek, de javarészt ez a helyzet. Ami az itteni gondokat jelenti, az itteni lázadás azért tört ki, mert bár a városunk hű a királyhoz, sajnos túl sok katonát kellett hozzá elküldenünk, ami nem csak ebben az apró faluban, de az én városomban is gondokat okoz, de szerencsére a Fensségességes úr ilyen téren engedékeny. Bizonyára megértitek mostmár a helyzetet.-néz végig rajtatok újra, hogy megtudja, mégis mi az általános véleményetek erről, majd ő is feltesz pár kérdést:
-Most akkor pedig én kérdezhetek: Milyen messze van Neminra és mégis mik azok az emberek és orkok?-majd várva a választ néz rátok. Továbbá amikor válaszoltatok:- Vagytok-e olyan státuszban, hogy megállapodást köthessünk egymással?

Információk, mert az mindig kell.

Egy újabb rövidebb kör következik, sok sikert és köszönöm ilyen gyorsan írtatok! Ha tudjuk tartani ezt, akkor elég pörgősen át tudunk ezen esni.

Viridiel hideg, ígérettel teli hangjától és szavaitól teljesen megborzong, sejtve, hogy hasonlóan csenghet ő is, mikor ebbe a lelkiállapotba kerül, és be kell vallania, hogy ijesztő. Bár párjával ellentétben, aki konkrétan kimondja, mit fog tenni folytatás esetén, ő inkább kiszámíthatatlanabb, mert bár sosincs szándékában mások bántalmazása akkor sem, ha fordított helyzetben ez nem lenne meg, ha elszakad a húr, akkor nem tántorodik meg. Ettől függetlenül férjét is ijesztőnek tudja találni, még ha indokolt is a hangulata, ám mellélépve finoman végigsimít karján, gyengéden húzva vissza maga mellé és húzódva hozzá közel támogatólag, ahogyan ő tette az előbb vele.
Akármennyire kezelje ellenszenvesen Octaviust és legyen akármilyen sötét hangulatban, Elyon humorára azért elenged egy mosolyt, és igaza is van ebben. Még széknek is rossz lenne, sötételf kézben meg talán megtanulná értékelni az életet, bár az sem lenne kizárt, hogy még önzőbbé válna és csak a saját javát nézné, ha valaha is kikerülne a fogságukból. Igazság szerint nem hiszi, hogy bármivel is javítani lehetne a viselkedésén és hozzáállásán, rosszabb esetben meg teljesen megfertőzte ezzel a beteges ambíciózussal a családját is.
Viridiel biztonságot jelentő ölelését egyébként is keresné, mikor a nő számára igencsak kellemetlen közelségbe kerül, szerencsére a férfi is hasonlóan gondolja, és már vonja is magához. Figyelmeztető pillantása ugyanakkor megmarad a nő irányába, mert nem emlékszik, mikor is lettek ennyire jóban.
Utána már csak hallgatja Elyon javaslatait, ő maga nem akar beszállni a büntetésadás ötletelésébe, neki éppen elég, ha nem engedik mások közelébe, de legfőképp vezető pozícióba nem. Azt ugyanakkor nem nézi jó szemmel, hogy jóformán minden népre ráhúz valamit, és ez az erős általánosítás nagyon is böki a csőrét.
- Azért ez egy elég kemény általánosítás, nem mindenki ilyen – böki közbe kissé szúrós pillantással, finoman Aesma felé biccentve, mert elsősorban az ő jelenléte cáfolja meg a sötételfekről alkotott képet. Nincs is ínyére ez a sztereotipizálás, és nem helyezi a legjobb megvilágításba a saját otthonukat sem, ami diplomáciai szemmel nézne nem éppen kedvező. Persze belemenni nem fog, mert nem ez a megfelelő alkalom rá, mi több, neki félvér gyereke is született, így ha őt azzal vádolják, hogy lenézi a keverékeket, nagyot téved, és bár lehet, megvan benne az elfes egészséges arrogancia, nem jelentett túlságosan nagy hátrányt, gyógyítóként biztos nem. Sötételfből is látott már példát, nem is egyet, azért is fogalmazott előtte úgy, ahogyan, kézzelfogható bizonyíték meg Aemsa jelenléte, hogy nem mindegyik éjtünde velejéig romlott. Neki van külön olyan ismerőse, aki sötételf és megbízik benne, persze róla nem mesélt senkinek, mert hát... Ki hinné el? Viridiel ideieg sem akarta ezzel kikészíteni, tudva, mennyire hevesen tud reagálni erre a témára, teljesen érthető okokból kifolyólag. Tovább erősködve meg nem fogja hajtogatni, hogy igenis a sötételfeken van az elkövetett bűnök legnagyobb része, erdeiekként ők nem avatkoznak bele szinte semmibe, emberek meg egyébként is elvannak a saját dolgukkal és az őket fosztogató orkokkal. Törpék ugyanúgy elzárva vannak az esetek többségében.
Inkább Viridielhez bújva engedi el ezeket a gondolatokat, mielőtt szavakká is formálódnak, ugyanis nem akarja aláírni és bebizonyítani, hogy esetleg a saját arroganciája az, ami erre sarkallta. A mesélés viszont nincs ellenére, bár neki nincs sok a tarsolyában Neminráról, amit nem otthon töltött, idő, az a gyermeke keresésével töltődött, és annyira hosszú ideje nincs Viridiellel,  hogy átfogó legyen az elképzelése a birodalmak közti kapcsolatról. Ettől függetlenül kap egy biccentést, hiszen kifogása nincsen, miért is lenne? Viridiel sem tűnik ellenkezőnek, sőt, szavakban ki is fejezi, hogy gyümölcsözőnek találja ezt a lehetőséget, így egy békés mosoly kúszik az arcára, de csak addig, míg Octavius beleköp a fenyegetésével.
- Hány embert lát itt, Octavius? – érdeklődik komoran, hogy felhívja a figyelmet a jelenlegi emberhiányra. – A többségünk nem tartozik az emberek uralkodója alá, így nem is nyilváníthat minket árulónak. Mi a saját hazánknak tartozunk felelősséggel, nem az emberek királyának – szögezi le, nem téve szóvá, hogy ő még a saját hazáját sem szolgálja úgy, ahogyan egy másik erdei tenné, kerülve azt, hogy kellemetlenségekbe ütközzenek. Lehet, hogy uralkodójukat sikeresen visszahozták a sötételf rabságból valamilyen elképesztő csodának hála nem kis megpróbáltatásokat követően, még mindig nem hajlandó kötelességből és faji alapon szolgálni az uralkodópárt.
Nem tetszik neki, ahogyan a nő ennyire méregetőn fürkészi őket, viszont nem fogja elkapni a pillantását, részben mert ez valamiféle gyengeséget sejtetne, meghunyászkodást a részéről, és egyáltalán nem érzi, hogy ezt a másikkal szemben megengedhetné magának. A nőnek viszont a jelek szerint nincsenek nagy elfoglaltásai, ugyanis már most ráér a mesedélutánra, mire csak Viridielre pillant kissé aggodalmasan, bár maga se tudja, mégis mitől kéne tartania. Ez csak egy egyszerű beszélgetés lesz.
Nemsokára megindulnak a falufőnök vezetésével, ő pedig nem hagyja el Viridiel oldalát, és talán jobb is, mert mikor meglátja azt, hogy a nő egérré változva viteti magát – amit hüledezve bámul -, figyelmeztető noszogatás hiányában biztosan maradna. Ha párja egy kicsit megángatva őt magához téríti, akkor felháborodottan néz rá, de nem férje miatt, hanem a nő miatt, és bár hangosan nem adja senki tudtára, gondolati úton nem tudja megosztatlanul hagyni ezt férjével.
~ Ez meg mégis mi?! ~ néz elképedéssel vegyes kiábrándultsággal. ~ Túl előkelő ahhoz, hogy érintkezzen az itteni "mocskos földdel", vagy mi? Azért ennyire nem lehet finnyás és pökhendi, és... és... ~ Érzi, hogy egyre inkább vörösödik az arca. ~ Mindjárt én is vitetem magam, macskává változok, és akkor valaki legyen szíves vinni engem is, sőt, kilopom a kobold kezei közül, és felfalom ebédre! Bár lehet, még a fél szemfogamra sem lenne elég ~ durrog gondolati úton férjének, többnek tartva ezt a soknál. Otthon erre ő miért nem látott példát soha? Mire viszont az épülethez érnek, igyekszik lenyugtatni magát, hogy még a dühtől kipirult arc se legyen árulkodó, bár az ellenszenvet nehéz lesz szűrni a pillantásából ennek látványa után.
Az épületben megvárja, míg Viridiel választ maguknak helyet, és természetesen mellé ülve kényelmesedne el a széken, ha az izmai nem mondanának neki ellent, és maradnának feszülten, fegyelmezett pozícót felvéve. A nő visszaváltozását követő szavai némileg enyhítik őt és nyugtalanságát is csillapítják, megejtve egy reménykedő pillantást Viridiel felé.
~ Ha ugyanúgy megyünk visszafelé is, akkor Awyris területén le is szállhatunk, és még pihenni is tudunk majd ~ jegyzi meg egyre lelkesebben, a történet elkezdésével viszont érdeklődőn néz a nőre, elnyomva a grimaszt, amit tökéletesn hajának felesleges igazgatása váltana ki belőle. A történet viszont számára kissé szövevényes és bonyolult, és igazából hiányolja a többszempontúságot és bővebb részletességet. Így még mindig csak egy szeletét kapják meg az eseményeknek, ami miatt nem ítélkezhetnek továbbra sem elhamarkodottan. Szólásra nyitja a száját, hogy hozzászóljon valamit, aztán elbizonytalanodva csukja be, fordítva pillantását Viridielre.
~ Nem bízom benne ~ üzeni neki aggodalmasan, de nem tudná megmondani bizalmatlanságának alapját. Valószínűleg csak a túlzott ellenszenv a nemesség irányába váltja ki ezt belőle, és az irántuk érzett dacos utálat, a korábbi érintésre való kísérlete sem volt éppen bizalomgerjesztő. Végül aztán erőt vesz magán, és a nő felé fordulva szól hozzá először az itteni helyzethez:
- Nem látom át teljesen, de nem lett volna lehetőség megbeszélni ezt ezekkel a megerősödött urakkal? Szerintem... Ha egy birodalom jól működik és elismert a vezetőség, nem kéne gondnak lennie a védelem miatti jelentkezésre... És valószínűleg lázadások sem lennének – mondja, finoman fejezve ki kétkedését az ügy helyes megoldása kapcsán. – Nem akarom megsérteni az itteni rendet és vezető egyéniségeket, hiszen nincs teljes képem az itteni eseményekről, de a belső bolygások gyakran azt mutatják, hogy valamit a vezetőség vétett – teszi hozzá, igyekezve a lehető legkevésbé vádaskodónak tűnni mind hangzásilag és szóhasználatilag. Nem akarja azt sem, hogy okoskodónak hasson a megjegyzése, ugyanakkor nem tud belenyugodni a gondolatba, hogy valami nem működik itt, hogy valami úgy bűzlik, mint a záptojás. Persze aztán meglehet, hogy csak ő a túlságosan gyanakvó természetű, viszont a következő két kérdés egészen ártatlannak tűnik, és egy felszínes válasz talán megfelelő is lesz. Csak annyira felszínes, mint a kontinensről elhangzottak.
- Az emberek nagyban hasonlítanak hozzánk, elfekhez külsőleg, bár magasabbak és erősebb testalkatúak, illetve a fülük sem olyan hegyes, mint a miénk, és elég változatos viselkedési normákkal bírnak. Az orkok még ennél is magasabbak és izmosabbak, erősebbek a bőrük általában zöld vagy barnás, a fülük is kicsit hegyes, és az agyar is jellemző náluk, mondhatni, barbárias körülmények közt élnek az ehhez társuló viselkedéssel, de nem mindegyik buta. Vezetőik általában elég intelligensek és alkalmasak a tárgyalásokra – foglalja össze röviden a két fajt, és ha valaki úgy érzi, hogy még ezt ki kell egészíteni valamivel, vagy a nőben merül fel kérdés, akkor úgyis kiderül több erről a két fajról. Utolsó kérdésére viszont nemlegesen megrázza a fejét. – Én csak egy gyógyító vagyok, nincs ilyenekre jogosultságom.

- A feleségemnek igaza van Octavius, ráadásul nem mi vagyunk az árulók, hanem maga. Én ismerem a fiatal uralkodót és kizártnak tartom, hogy ebbe a tervbe és akcióba belement volna. – tettem még hozzá Lash szavaihoz az enyémet, aztán már nem foglalkoztam vele többet, nálam ő végképp elásta magát, nem érdemet több szót.
Engem továbbra sem érdekel, hogy lesz-e itt földünk vagy sem, hiszen mi nem ezért jöttünk, hanem felfedezni, új ismereteket szerezni, így aztán az ajánlat ezen része hidegen hagy.
Azonban vannak rossz érzéseim a küldött szavaival kapcsolatban, valahogy az ajánlatával ellentétben túl rideg és túlságosan talpnyaló a vezetőjével szemben.
Minden esetre én és a párom a történtek után már csak egyet akarunk, eltávozni innen békességben és ehhez a hajók mindenféleképpen kellenek. A többiek is eldöntik majd, hogy mit szeretnének, ráadásul mi nem is dönthetünk az emberek királyának nevében.
Az, hogy ez a nép is meg akarja ismerni a mi földrészünkét még meg is tudom érteni, de ebben sem érzem érdekeltnek egyelőre magam, na meg vannak azért olyan információk, amikkel különösen csínján kell bánni.
Nekem is különös volt, hogy a nő visszaváltozott az egér formájába és úgy vitette magát, hiszen eléggé érthetetlen cselekedet volt, nem is mentünk messzire és nem volt rossz sem az út.
~ Nem tudom szerelmem, de nekem ez az egész egyébként is sántít egy kicsit, ezért bánj óvatosan a kérdéseire adott válaszokkal. ~ figyelmeztettem.~ Egyébként meg nem kis felfordulás lenne, ha megpróbálnád, így azt mondom, hogy inkább ne kockáztass, még megfeküdné a gyomrodat e külhoni falat. ~
Mikor először jártunk a faluban nem igen volt alkalmam körbe nézni, de sok látnivaló most sem akadt. Egy szegény település feküdt előttünk, aminek közösségi házához mentünk. Ez volt az egyetlen helyiség, ahol mindannyian kényelmesen elfértünk.
A küldött csak most változott vissza és el is foglalja az asztalfőt, megkezdve a tanácskozást.
Meg voltam lepve, hogy a fali vezetőjét – mert gondolom az öreg az volt, - hagyta maga mellé ülni és részt venni ebben. Volt egy olyan érzésem, hogy ez nem megszokott felállás.
Jó hallani, hogy a hajóink útban vannak, bár ha ezt egér alakjában intézte, tényleg erős a képessége.
~ Azon leszek, hogy mielőbb megláthassuk az otthonunkat. ~ válaszoltam egy megértő mosollyal Lash-nak, aki láthatóan már alig várta az indulást.
Figyelmesen hallgattam azonban a nőt, hiszen most szolgált magyarázattal arra, hogy miért vannak a kényszersorozások és miért szegényedett el a vidék. Azonban nekem most is igen sántít valami. Valahogy túl sok a „jaj szegény uralkodó, ja nem is, hanem a Fenséges úr….. nem tudott mit csinálni, pedig ő mindent megpróbált” helyzet.
Azonban épp elég diplomáciai küldetésben voltam, hogy az arcomra ne üljön ki ebből semmi, közömbösen néztem a nőre, amikor az elhallgatott.
~ Nem vagy vele egyedül. ~ értettem egyet éles eszű feleségemmel. ~ Túlságosan kidolgozottnak, mesterkéltnek tűnik ez a magyarázat, amivel leveszi a felelősséget a királyról, arról a „Fennségesről”. ~
- Hagyd Lash. – tettem rá finoman a kezem az övére, hogy figyelmeztessem, ne menjen ebbe bele. – Keveset tudunk az itteni társadalmi berendezkedésről és nem is tartoznak nekünk magyarázattal.
Még nem tudhatjuk, hogy nem áll-e készenlétben egy egész máguscsapat, hogy aztán lerohanjanak minket. Semmi nem akadályozza meg, hogy ugyanúgy itt teremjenek, mint ez a nő.
- Igen, ezek a mi népeink és tényleg nem vagyunk felhatalmazva ilyen tárgyalásra. Hogy a második kérésére is válaszoljak…….elég sokat bolyongtunk a szelek és a viharok miatt, ráadásul nem is vagyunk jártasak a hajózásban legtöbben. – mutatok körbe, mert az hiszem senki nem maradt aki jártasnak mondaná magát, de ha lett volna is, akkor sem lett volna jó, ha elmondja. – Úgy gondolom, mi vagy négy hétig voltunk úton, de az irányban nem vagyok biztos……..

Elyon Luven


Közel hajolok Octaviushoz, és túlzottan is udvariasan felelek neki.
-Hát Octavius, sajnálattal kell közölnöm, hogy én az erdő és a nép védelmére esküdtem fel, akik pedig miattad haltak meg, szóval akkor neveznének árulónak, ha azt teszem, amit mondasz. Továbbá meg kell kérjelek, hogy a legközelebbi megszólalásodnál nevezd meg, hogy melyik fogadat verjem ki, amiért nem maradtál csendben. A nyelvedet is szívesen kitépném, hogy ne tudj megszólalni, csak félő, hogy akkor belefulladnál a saját véredbe, és nem tudnánk átadni a hölgynek. Biccentek a követ felé. Remélem elég egyértelmű voltam, és hogy végre befogja a száját. Nem akarom tovább hallgatni a szarságait, csak úgy bűzlik a szája. Utána a félvér nő veszi át a szót.
-Na, álljunk csak meg egy pillanatra! - emelem fel a hangom felháborodottan. - Az előbb még arról volt szó, hogy hagyják a falut, most meg csak a partot kapnánk meg? Ennyire rossz szándékú lenne ez a drága királyuk? Értem én, hogy hűnek hiszik ezt a falut, és ezért szeretnék megtartani, de annyira már nem azok. Nem, mióta arra kell gondolniuk, hogy néhány év múlva akár teljesen is kihalhat a királyuk miatt. Egy igazán hű falu nem bújtatta volna el néhányunkat, és nem szerzett volna páncélt és fegyvereket, amivel a katonák ellen fordultak. Egy hűtlen falu pedig csak a bajjal járna a királynak. Ellenben ha mi kapnánk meg, nagy valószínűséggel egy komolyabb kikötő épülne itt a közeli parton, kereskedők tucatjai érkeznének, és az itteni lakosoknak is rengeteg dolga adódna. Néhány év, vagy akár hónap alatt is virágzásnak indulhatna ez a kis falucska. Maguk mindenféle képpen meg akarják tartani, és rosszat akarnak az ittenieknek? És egyben a királynak is?

A nő átváltozik egérré, és az öreggel viteti magát. Ezt most miért?... Viszont van valami, amiről mindenki megfeledkezett. Pontosabban valaki, Octavius. Na jó, lehet hogy a valami találóbb volt. Nem kellene itt hagyni, úgyhogy kiszabadítom a növényzetből, és elkapom a nyakát hátulról. Ha véletlenül rossz irányba akarna menni, jól megszoríthassam. A követ az asztal egyik végére ül, a másik végére nem tudom kinek kéne, úgyhogy azt én is szabadon hagyom. Máshol keresek magamnak egy helyet, illetve Octaviust végig magam mellett tartom. Kapunk egy gyors helyzetleírást is az itteni dolgokról, amiből körülbelül annyit sikerül leszűrnöm, hogy öt éve polgárháború dúl, és oda visznek mindenkit meghalni, mert nem állnak túl jól. És Lashraelnek is igaza van. Egy jó és igaz királyért önként is hadba vonul a népe, ha kéri, nem kell erővel elrángatni őket. Kíváncsi lennék ezeknek a nemeseknek a véleményére is, úgyhogy most inkább kivárok, mit felel a nő. Ellenben a tárgyalásokra való jogosultsághoz hozzá kell szólnom nekem is.
-Hát, minden néppel külön kell majd tárgyalni, ez egészen biztos, de erre majd lesz lehetőség, ha visszahajózunk. Addig csak ide érkezőkkel tud tárgyalni, akiknek Octavius a vezetője, akit épp az imént puccsoltunk meg, szóval azt hiszem végső soron mondhatjuk azt, hogy most velünk kell tárgyalnia. Lehet hogy lenne jobb tárgyalópartnere is. De azt hiszem, jelenleg mi értjük leginkább a jelenlegi helyzetet, továbbá szerintem az emberek nagy része szerintem egyet is értene velünk abban, hogy Octaviusnak vesznie kell, amiért a halálba küldte rengeteg bajtársunkat, és sokaknak honvágya is lehet már.

Mesélői

Nos Elyon úgy dönt, hogy mielőtt még a falunak a gyönyörű közösségi házába mentek, hogy ő Octaviust kiszabadítja és magával hurcibálja az említett helyre, azonban a nő nem sokat reagál erre, egy apró elégedetlenséget kifejező arcon kívül. Persze Octavius az aki az egészet elszenvedi és a kapott nem éppen barátságos szavak hallatán lehajtja a fejét megadóan, és amikor Elyon még rámarkol a nyakára is a nem éppen gyenge kezeivel, akkor az arcán még könnyek is megjelennek. Nem tudni, hogy amiatt mert megbánta amit tett, vagy amiatt, mert valaki nem éppen gyengéden megroppantotta az egyik csigolyáját, persze ha véletlen valaki rákérdezne, még az is lehet, hogy felelne rá...
_________________________
Később aztán amikor a faluba beértek és a nő elmondja amit elakart, akkor aztán jönnek a keresztkérdések is, amik közül először Elyoné talál választ.
-Nos... ez egy valóban nehéz kérdés. A birtokomnak nem nagy veszteség, ha ez a falu kiesik a körből, azonban ez több hátránnyal is jár nekik. Ugyanis ha elhagyják a Fenség védelmét, akkor ezzel járó minden kedvezményt is elbuknak, így például a városomban nem tudják majd eladni az áruijaikat adómentesen. Azért is van itt a falufőnök, hogy ezt eldöntse...
-Kilépünk, ha ezek a kedves ifjak segítenek nekünk úgy ahogyan azt ígérik.-feleli az öreg szinte gondolkodás nélkül, amire a nő arca egy pillanatra elképesztően dühös lesz, de olyaannyira rövid időre, hogy talán észre sem veszi senki sem, elképesztően gyorsan képes ugyanis az érzelmeit moderálni, visszatérve a már megszokott kimért és talán túlságosan is nyugodt modorához.
-Akkor ez el is dőlt úgy hiszem.-Ezután egy mélylevegő vétele után rátér Lashrael kérdéseire, miután Viridiel kedvességére egy apró bólintást engedett meg magának. Az említett nő szemébe néz és egyenesen csak az ő gondolataiba küldi ezeket a szavakat:
Az uralkodó elég sok ellenszenvet szerzett magának amikor eltúlzó rendeleteket alkotott, de higyjétek el ez a jobb, mert ha a magisterek megjelennek a városomban akkor nekünk végünk. Nem akarjátok megtudni mi folyik a fővárosban! De ez maradjon a mi titkunk.-ami talán furcsa lehet a vöröshajónak, hogy eközben a nő ajkai teljesen más hangokat formálnak meg és mindenkinek egy elég szép magyarázatot ad:
-Nos ahogyan említettem egy hatalmas tűzhányó elzárta a fővárost és a mi csodálatos Fenségességünket a kontinens többi részétől és pár nagyúr és helytartó az alatt a hosszú évtizedek alatt szervezkedni kezdett ellene. A király pedig mivel a por, hamu és a tűz tenger fogságában volt elvesztette a befolyását a majdnem egy emberöltő ideje alatt. Mikor pedig a veszély és a sötét fellegek elhagyták a fővárost akkor a király ez ellen az unió ellen volt kénytelen fellépni. Így hát a megmaradt nemesek és birtokosok kénytelen kitölteni a többi lázadó kutya után maradt teret.-ezután az ő kérdései következnek, amire miután megkapta a válaszát kicsit kiábrándultan válaszol:
-Milyen kár, hogy az a féreg az egyetlen aki képes lenne dönteni. Nos akkor viszont nincs mit tenni, kénytelen leszek egy követet küldeni veletek és addig is aláírhatunk egy ideiglenes szerződést, de csak ha mindenki aki itt van bele megy.-erre aztán Octavius felkapja a fejét és várja, hogy vajon mi fog következni. Ami nem is sokáig tart, hiszen amikor ez a mondat elhangzik a gnóm elővesz egy papírost tollat és pennét és írni kezdi amit mondanak neki.

Információk

Most se maradjon ki ez a rész, szépen haladunk emberek és miegymások! Már a kezetekben az ügy!

Octavius szinte már fájdalmas keménységgel kerül felvilágosításra főleg Elyon által, aki aztán a nővel folytatja a kötekedést, ezúttal nem őket helyezve rossz fénybe, hanem a falut. Lehet, hogy nem kell mindennek kitalálásához nagy ész, de attól még nem kéne ennyire nyíltan kimondani sem, mert ha végül semmi esély nincs a falu átadására, akkor a falusiak fogják nagyon csúnyán meginni ennek a szájalásnak is tekinthető beszéddel. A végén felkínált ötlet valamelyest azonban enyhít, de nem tudná megmondani, mennyire kerülnek ezzel előrébb – maradnia kell ebben az esetben valakinek, mindemellett nem ők döntenek, végül kihez kerül a település. Persze őrá vonatkozik ez most a legkevésbé, hiszen vissza akar menni, aztán legfeljebb egy következőnek meghirdetett ideúttal jönni ismét, remélhetőleg már békésebb körülmények között szállva partra.
Viridielnek nem kell kétszer felhívnia a figyelmét az óvatosságra és szolid megfogalmazásokra, és csak bólintva helyesel, következő megjegyzésére viszont majdnem felnevet. Rászorít a kezére, boldogan csillogó szemekkel nézve rá egy visszafogott vigyorral a képén, séta közben nyomva egy puszit az orcájára.
~ Te mindig tudod, hogy nevettess meg ~ kuncog halkan. ~ De igazad van, még a végén tényleg bajom lenne ettől a szintű arroganciától a pocakomban ~ cirógatja hüvelykujjával a férfi fogott kezét, amit viszont elenged, mikor az asztalnál leülnek, hol öleiben pihentetve karjait, vagy az asztalnak támaszkodva velük, próbálva felfogni azt, amiről szó esik. A hajók érkezése iránti lelkesedés nem egyedi, Viridiel is hasonlóan érezhet megértő mosolyából ítélve, és legszívesebben most a nyakába borulva ölelné meg, végül megmarad a lelkesen csillogó tekintetnél.
Őszintén szólva neki eléggé ködös, mik zajlanak itt, meg tagadhatatlanul jó lenne ezt több szájból is hallani, ki miként látja, mert külső szemlélőként jól ítélkezni meglehetősen nehéz. Az eddigiek alapján kialakuló bizalmatlanságában sincs egyedül, férje hasonlóképp értékeli a helyzetet, mire egy egyetértő bólintással értene egyet, ám ezt az önkéntelen reakciót legyűri, mielőtt túlságosan nyilvánvalóvá válna, hogy szót váltanak egymással.
~ Igen ~ fordítja vissza pillantását a nőre, hogy ezektől függetlenül is értetlenségét fejezze ki, ha nem is éppen a legkényelmesebb és legkellemesebb szempontból megközelítve. Férje finoman utal is szavai közben, hogy nem kéne erőltetni a témát, és egy bólintással mosolyodik el kínosan. – Igen, igazad van.
Nem érzi azt, hogy ő annyira akarná folytatni ezt, legalábbis szívesen kivonná magát ebből a helyzetből, ugyanis nem kenyere sem a diplomácia, sem az azzal járó óvatos, finomkodó szóváltás. Párja feladatainál is az volt, hogyha hasonló megbeszélésre került sor, akkor inkább háttérbe húzódva foglalkozott valami mással, vagy, ha előre bejelentett volt az ügy, akkor inkább a szállásukon maradt, hasznosabbnak találva, ha ott tölti el az idejét.
A nő aztán magához veszi a szót, először Elyon szinte már követelésnek tekinthető kérését mérlegelve és feltételhez kötve a falu átadását, ám a jelek szerint ez a feltétel nem is akkora akadály. Önkéntelenül is egy halvány mosoly kúszik az arcára, mikor a kilépés mellett döntenek, és a nő arcáról egy pillanatig süt a döbbent harag. Amennyire mosolyogtatja meg a helyzet, annyira aggasztja is, mert ezzel a maga részéről csak tovább bonyolódik a helyzet, amire továbbra sincs semmi rálátása, és egyelőre nem is lesz.
Elyon kap egy kérdő pillantást, ugyanis ő ajánlotta fel főként a segítséget és azt, hogy kikötőt teremt ide, ám akkor maradnia is kell. Mondjuk, ha jól értette, nagy meglepetésére ő is az erdeiektől érkezett, bár igazság szerint elképzelése sincs, hogy került hozzájuk, ám, ha magából indul ki, akkor nem lehetett túl egyszerű sora közöttük. Mindemellett nem erdei, így bizonyára nincs nagy kötődése sem az erdőhöz, sem magához a birodalomhoz, és ezért talán nem is lesz nagy gond neki hátrahagyni azt, hogy itt egy új életet kezdve segítsen a helyieknek.
A következő nagy meglepetésre elkerekednek a szemei, és ösztönből ki akarná zárni a nő gondolatait a sajátjából, nem szeretve, ha idegenek küldenek nekik telepatikus üzeneteket, frusztrálónak találva az érzetét, teljesen lemerevedik, mikor felfogja, hogy közben egyébként teljesen másról beszél a többieknek. Nem is érti azt, ami ténylegesen elhangzik, az elméjében visszhangzó szavak jócskán elnyomják a külvilági hangját, és nagyjából csak a magyarázatának második felénél tud becsatlakozni, igyekezve kimászni a megdöbbenés béklyói közül.
~ Nem nagyon szeretek bajt keverni és nincs is bennem akkora kíváncsiság, így nem fogom bolygatni a... titkukat... Nem akarok és nem is fogok számonkérni vagy keményen kérdőre vonni, hiszen csak egy gyógyító vagyok, se több, se kevesebb, az itteni döntések az itteniekre vonatkoznak egyébként is  ~ válaszol, mielőtt a nő kérdésére válaszolhatna, csak finoman éreztetve, hogy szerencséje van azzal, hogy vele szemben fogalmazott így, mert más lehet, a szava ellenére is kutakodásba kezdene, kellemetlen borsot törve a vezetőség alá. Amíg viszont őt magát nem érinti súlyosan, addig nem fog vele foglalkozni, ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy ne tenne erről említést Viridielnek, de azt majd csak az itteni tárgyalás után.
- Hát, nekem nincs kifogásom – mondja az aláírás kapcsán, amit jóformán soha nem használt, mert náluk, erdeieknél sem a levelezésnek nincs divatja a telepátia miatt, és még diplomatának sem diplomata, ahol bizonyos ügyekhez bizonyára kell az aláírása. Írni tud, szokott jegyzeteket készíteni, bár az is főleg a gyógynövényekhez kötődik, így igazán érdekes lesz a saját nevét leírva látni a saját kézírásával. Kicsit talán feszült is miatta, mert egyáltalán nem megszokottak neki ezek a körülmények, viszont, ha a tolbbamondás után körbejár a papír a tollal együtt, a kezébe kerülve odakanyarítja a nevét az aláírásoknak kihagyott helyre.

Úgy néz ki, hogy gőzerővel megy az egyezkedés és nem ütközünk túl nagy akadályba, eddig csak a volt vezetőnket buktuk el, ami valljuk be nem nagy veszteség, mindenképp megérte, ha békét köthetünk.
Azonban változatlanul zavar valami ebben a nőben és az egész történetében, de hát amíg nincs rá bizonyíték, hogy jók a megérzéseim, addig törekedjünk a megegyezésre.
A faluval kapcsolatos magyarázatára azonban ráncba szalad a homlokom és úgy vélem mindenképpen szóvá kell tennem a véleményemet, de közben a falufőnök megelőz és az elszakadás kijelentésének gyorsasága, megint csak hozzátesz a gyanakvásomhoz.
- Biztos vagyok benne, hogy az emberek királya és a szövetségesei mindent meg fognak tenni a faludért. – biccentettem az öregnek, aztán a diplomata nőre függesztettem a tekintetem. – Azonban nem értem az Ön hozzáállását. Miért sújtaná ilyen szankciókkal ezt a falut, ha annyira a szívén viseli a sorsukat, ahogy a királyuk is csak kényszerűségében teszi azokat a dolgokat, amiket mondott az előbb, például a kényszersorozást és a katonák elszakítását a családjuktól? Ha jót akar a népének, az itt lakóknak, akkor biztosítsa továbbra is a szabad kereskedést, ha Önhöz tartoznak, ha nem. Vagy valamit rosszul értettünk? – nézek rá kérdően.
Persze nem akarok konfliktust, csak jó lenne kicsit tisztábban látni, ezért továbbra is a lehető legudvariasabb vagyok. Nem kerüli el azonban a figyelmem, ahogy kedvesemre néz és az sem, ahogy annak kicsit elakad a lélegzete egy pillanatra. Születésünktől kezdve telepaták vagyunk és nekem amúgy is nagyon szoros a kapcsolatom Lash-sal, ahhoz, hogy tudjam valami zajlik köztük. Ez fura, mert közben a nő tovább magyaráz. Az asztal alatt megkeresem Lash kezét és megszorítom, hogy tudja itt vagyok vele, ha segítség kell.
Nekem ez az egész még mindig erőltetettnek tűnik, láthatóan azonban a hűsége a királyához elég erős, hogy mindenki mást ellenségként kezeljen. Jó lenne meghallgatni a másik felet is, talán ha a falu elszakad tőlük, kapunk tőlük valami félelem nélküli igazságot.
Az ideiglenes szerződés felvetésekor azonnal pörögni kezd az agyam, nem tudom miért kell ez most, miért nem ér rá, ha követet küld, a mi uralkodóinkkal kötött szerződés. Valami olyan kell, hogy a kecske is jól lakjon és a káposzta is megmaradjon……..
A kis gnómra pillantok, ahogy ott várakozik, hogy papírra írja a szöveget. Elég sokrétű szolga…….
- Békejobbot kínálok Neminra elf királya nevében, addig, amíg e föld királya is megtartja ígéretét, amelyben hajókat ad a visszaútra és szabadságot ad e falu és környékének lakói számára. Szavaim azonban csak addig kötik királyomat, míg az saját kezűleg ezt meg nem erősíti vagy más döntést nem hoz, ……..de legvégső esetben míg én vagy fajom másik tagja, a feleségem Lashrael Laralytha életben van.
Próbálok elég körültekintően fogalmazni. Ha ezt leírják, aláírom és úgy vélem ez ellen kedvesemnek sem lesz kifogása.

Elyon Luven


A nő meglepetésemre, miután elmondja a saját érveit a falu átadása ellen, pont azzal az ötlettel rukkol elő, amivel én is terveztem volna: a falura bízni a választást. Azonban ez nem úgy sült el, mint ahogy azt várta volna, és az öreg minket választott. Egy kis mosoly szökik az arcomra, bár nem tudom, hogy azért, mert meglett a falu akarata, vagy mert sikerült borsot törnöm a követ orra alá. Valamiért nem túl szimpatikus a számomra, annak ellenére, hogy úgy tűnik elég jó békeszerződést sikerül kötnünk vele.
Tetszik Viridiel megszólalása is a vámot illetően. Bár én teljesen megérteném a nőt, de látszik, hogy Viridiel miért diplomata, ami a békeszerződés megfogalmazásánál is megmutatkozik. Egy apróságot azonban hiányolok, úgyhogy közel hajolok az elfünkhöz, hogy halkan suttogva megosszam vele a kétségeimet.
-Nem tudom te hogy vagy vele, de nekem kicsit rossz érzésem van a meséjével kapcsolatban. Bár teljesen hihető, és sem a falufőnök, sem Aria bátyja nem mondta rá, hogy hazugság, de nem szeretnék általam aláírt dolgokat megszegni akkor sem, ha mégis átver, márpedig azt nem fogom csak úgy szó nélkül hagyni.
Ezt leszámítva nekem is teljesen rendben van a szerződés szövege, és ha mindenki más aláírja, én is megteszem.

Mesélői

Többen is többféle képpen reagáljátok le az adott szituációt, azonban van pár dolog, ami mindenkit érint ilyen olyan módon. Ezek nem mások, mint a kérdések és a hozzászólások.
Lashrael a gondolati úton terjedő kommunikáció útján jelzi válaszát a nőnek, aki erre csak egy elégedett mosollyal bólint, azonban a többiek nem ennyire szerencsések, hiszen Viridiel pár egyéb dolgot is felvet a szerződéssel kapcsolatban, amire egy bőven túlartikulált és gesztikulált választ kap:
-Nos ez egy jó meglátás, de ahogyan azt gondolom megérti minden jelenlévő-néz itt a falufőnökre egy pillanatra-a kialakult helyzet miatt a falu tulajdonképpen a birodalom hatáskörén kívülre kerül. Ebben az esetben pedig úgy is kell kezelnünk azt. Azaz mint minden kívülállót a vámok és egyéb terhek fogják terhelni, mint ahogyan azt a tengeren fekvő szigetek lakóit is. Ezt azért kell meglépnünk, mert egyrészt ez a központi irányelv, másrészt pedig ezzel védjük a saját termelőinket. Innen nem túl messze van egy falu, ahol hasonló dolgokkal foglalkoznak, mint itt. Ez a hátrány pedig így nekik egy biztosíték afelől, hogy nem fognak csorbulni az ő jogaik. Szóval remélem megérti mindenki, hogy több ok miatt sem tudom biztosítani ezt számukra.-fejezi be mondandóját.
Pár perccel később, amikor a szerződés elkészül akkor szépen sorban mindenki aláírja, bármilyen reálisnak vagy éppen irreálisnak is gondolhatja azt. Viridiel kiegészítését természetesen beleírják és hasonlóképpen történik meg ez a többi király nevében is Neminrán. Természetesen érezhetitek, hogy valószínüleg nekik valahogy ezt el kell juttatnotok, így vagy úgy, de ennek ellenére mégis aláírásra kerül a dokumentum.
Később pedig, ahogyan végzett mindenki a nő feláll:
-Nos köszönöm, hogy ezt ilyen gyorsan sikerült elintéznünk, igazán kellemetlen lett volna mind a két fél számára, ha elvarratlan szálak maradnak indokolatlanul
mészárlást okozva a csapatokban.-int a gnómnak, hogy menjen el Octaviusért, akinek hamar a szájába tekeredik egy inda, hogy ne tudjon beszélni, aki emiatt a tömött szájával próbál valamit makogni amit nem értetek. -Nos várom a következő találkozónkat. Illetve még egy dolog! A követünk a hajók egyikén fog veletek visszautazni a földjeitekre, ha ez mindenkinek megfelel.-majd miután egyikőtök felel neki, hamar bólint és el is köszön tőletek, majd amilyen hirtelen jött, úgy is hagyja el a helyet a gnómmal és Octaviussal egyetemben.
Így bár érezhetitek, hogy valamit elértetek, mégis még elég sok időnek kell eltelnie mielőtt megtudjátok biztosan, hogy állják-e a szavukat. Így hát ha a partokra viszitek a híreket, akkor többféle -többségében pozítív- visszajelzést kaptok.
-Szép munka volt, szép munka volt kalandorok!-motyogja a bajsza alatt a törpe aki közben már a parton elkezdett rendezkedni, így azt látjátok, hogy sok-sok farönk és hasonló építőanyag hever a roncs mellett. Jól láthatóan valamit építenek. Ha pedig rákérdeztek akkor ő bőszen a maga bajusz alatti heves nevetése után felel:
-Ha-ha-ha! Kikötőt és miegymást ami kell ahhoz, hogy itt élhető hely legyen, és most, hogy ennyi jó és erős emberünk van... Nos van is mivel ezt felépíteni.-mutat a parton egy alakra, aki vélhetően Evenon, majd kicsit arrébb Alia alakját látjátok, aki eddig lelkesen gyógyította a betegeket. (Vagy kitudja...) Lényegében így aznap este egy nagy tábortűz mellett ünnepelhetitek meg, hogy végre vége van a nagy bajnak amikor hirtelen egy csörömpölést hallotok magatok mögül!
-Ohh hogy a vemhes sellőkre!-szólal meg egy matróz amikor ránéz az előtte összetört üvegekre.-Összetört a jó kis rumos láda....-nevetnek fel a tűz mellett páran, amikor megnyugszanak újra. Érezhető a feszültség még mindig az emberekben az elmúlt dolgok miatt, de mintha minden nyugodtabb lenne.
Persze vannak páran, akik nyilván nem akarnak a tűznél ünnepelni, hanem esetleg egy kicsit intimebb helyre vágynak, azok talán az erdő jóval messzebbre tolt széléhez mennek vagy talán kicsit bentebb is mennek ettől, ők talán szomorúan látják, hogy mennyi öreg fa vesztette ma életét a sok ember-tünde és miegymáson túl.
Aria és a bátyja pedig ekkor feltűnhet nekik, akik éppen a házukba mennek át és zárják be mögöttük a kaput.
Tudja mindenki mindenhol, hogy a következő pár nap nyugodtan fog eltelni, azaz a víz felől érkező nyugtató szellők ezt súgják, így talán nem is lep meg senkit az alapjában véve eseménytelen pár nap, amíg a horizonton fel nem tűnik az ígért bárkák formája.

Információk

Szóval van pár dolgotok, először is lereagálni a tárgyalás végét, majd az utána a következő körben megérkező hajókig lévő szabadidőtökről lehet szó. Aki szeretne valaki speciálissal találkozni, beszélni, az szóljon valamilyen formában!

A gondolati üzenet olyannyira megdöbbenti, hogy jóformán mindent elfelejt maga körül, így az is váratlanul éri, mikor párja finoman rászorít a kezére. Önkéntelenül is odakapja a pillantását, majd egy halvány mosollyal néz fel rá, viszonozva a gesztust, miközben hüvelykujjával férje kézfejét cirógatja. Csak ez után válaszol a nőnek, amire végül más reakciót nem is kap gondolati úton, de az ábrázatán megtalált elégedett mosoly egyértelművé teszi a helyeslését. Azt ugyanakkor nem ígérheti, hogy mondjuk részben Viridiel miatt, részben a furcsaságok kiderítése miatt mégis szaglásznak majd... Majd. Egy legközelebbi úttal valamikor máskor és amikor biztosan lesz hova visszavonulniuk, ha esetleg bajba kerülnének ezáltal, de természetesen erről nem kell tudnia a nőnek. Az eddigiek alapján hivatalos úton úgyse deríthetnek ki sokat, és ha legközelebb jönnek, majd akkor talán biztosabb lehet egy titkosabb nézelődés, hogy tisztább képet kapjanak a helyszínről és annak ügyeiről.
Őt magát egyáltalán nem érdeklik a politikai megnyilvánulások és döntések, egészen addig hidegen hagyja, ameddig őt közvetlenül nem érintik, és valószínűleg sokan így vannak ezzel. Soha nem neki kellett ennek kapcsán a döntéseket meghoznia és nem is szólhatott bele sosem ezekbe, ám az alapvető szövetségekre és azok feltételeire igyekszik figyelni. Nem mintha odahaza annyira égbekiáltóan rossz törvények vagy rendeletek születnének, ezért nem is volt miért foglalkozzon vele, nemmellesleg nem ez a szakmája; ő csupán a helyi növényeket és állatokat akarta és akarja most is megismerni. Kezd is részben gyakorlatlansága miatt bonyolódni számára a helyzet, nem beszélve arról, hogy egy szövegrészlet neki teljesen kimaradt, köszönhetően a nő telepatikus üzenetének, szóval jóformán elveszítette a fonalat az indokokkal kapcsolatosan, innentől pedig a legnagyobb jóindulattal is csak egy bólogatós kisgyerekké vált, noha nem nagyon bólogat, inkább meredten figyel. Erre a vámos dologra sem nagyon tud ellenérvet mondani, mert hát... Ha jól érti, akkor végeredményben igaza van, és nem is próbál érzelmi hátteret keresni ennek, mert itt aligha fog találni.
Szerencséjére itt van Viridiel, ezért nem is fontos, hogy mindent megértsen, neki egyébként is ez a szakterülete, így mikor a szerződést egy alapos kiegészítéssel toldja meg a megfelelően hivatalos szóhasználattal, újabb mosolyt kap tőle, ezúttal valamivel szélesebbet, ezzel ismerve el körültekintő előzékenységét. Az ábrázatán ez nem sokáig marad, mikor Octavius újra aktívabban a képbe kerül, és biztosan nem lenne a férfi helyében, igazán kellemetlennek tűnik az az inda, a figyelem aztán újra a nőre terelődik megszólalásával. Ő maga csak bólint egyet, különösebb indok nincs arra, hogy erre nemet mondjon vagy ellenkezzen, egyébként is megbeszélték egy követnek a jövetelét, és egyértelm volt, hogy nem a nő lesz az, hanem valamelyik beosztott.
A nő távozásával sóhajt egy nagyot, érezhetően megkönnyebbülve, hogy ezen is túlvannak, és bár ahogyan haladt a tárgyalás, annál kevesebbet tett hozzá, örül, hogy vége. Egy kissé elynújtózik a széken, majd végignézen az egybegyűlteken, és utána Viridielre pillant. Ha látja rajta az indulás szándékát, akkkor feláll, betolja a széket az asztal alá, és bátorkodik a kezét megfogva elindulni vele vissza, mert úgy tűnik, itt már több dolguk nincsen, ha meg esetleg segítség kéne valamiben, akkor még úgyis tudnak szólni.
A parthoz visszatérve egy nagy sétát követően meglepetten néz körbe és kissé értetlenül is, hogy mégis mi zajlik itt, mert azt látja, hogy valami... épülni...? Mindenesetre feltűnik neki a rakodás és szervezett munka, és ha senki nem előzi meg a kérdéssel, ami elképzelhető a gyógyítás és éber figyelés utáni belassultsága miatt, akkor ő kérdez rá, mi zajlik itt. Kissé ugyan kellemetlenül érzi magát a törpe társaságában, mert – ha jól látta -, akkor ő is jelen volt a tárgyalásnál, mikor Octavius elkövette az első baklövését, innentől a dicsérete is kissé furcsán éri őt. Bár nem vonja össze a szemöldökét, elég nagy erőfeszítés kell ahhoz, hogy tényleg ne tegye meg, és mikor választ kapnak, csak megilletődötten pillant vélhetően mellette álldogáló párjára.
- Úgy tűnik, eljutott ide is a hír teljes egészében... – jegyzi meg, még egyszer körbepillantva. – Szerintem mi kivettük már a részünket, így én nem feltétlenül csatlakoznék sem az építők közé, sem a gyógyítók közé. A faluban eleget ápoltam az elkövetkezendő néhány órára – enged meg egy fáradt mosolyt, füle mögé tűrve néhány vöröses tincset. Ha a nagyon burkolt kérdésre, hogy Viridiel mit szeretne tenni, választ kap, akkor követi őt oda, bár estig inkább csak pihenne és nézne ki a fejéből. A nővel a gondolati üzenetet nem felejti el, kicsit még forgatja is magában, ám említést erről sem tesz egészen addig, ha kérdés formájában párja neki nem szegezi, ugyanis ekkor készségesen válaszol. Egyébként sincs mit rejtegetnie előle, de ha nem szükséges, akkor nem fárasztaná magukat – így is kellő izgalomban volt részük, és neki különösen kétségbeejtő volt mágikus képességek nélkül. Vagy inkább... ellenük forduló mágiával.
Ültében a tenyereit bámulja egy darabig, aztán lassú mozdulattal temeti bele az arcát, és egy mély levegő vételével dörzsöli meg erősen behunyt szemmel. Ilyenkor mindig előjön a gondolat, hogy erősödne, de másfajta téren nem tud, és lehet, Viridiellel tanulhatna, igazából sokáig nem tudják tartani ennek a rendszerét. Egyszerűen nem az az alkat, és ezt neki is be kell látnia, bármennyire szeretne kardot forgatni vagy képessé válni annak rendes és csataképes használatára, nem ez a sorsa, Természet Anya mást rendelt el neki. Csak ilyenkor borzasztóan rosszul érinti őt használhatatlansága, ráadásul ez a mindene, a mágikus légkör, a képességek, és ezt kéne valahogy fejlesztenie. Talán istennőjük majd ad valami irányt ehhez, addig is viszont élveznie kéne a nap további részét, hiszen a nehezén már túlvannak.

//Szerintem itt megvárok egy Viri-posztot és annak függvényében folytatom, túl sok függ tőle, milyen semmittevést választunk //

Elyon halk szavaira csak bólintok, mert nekem végig volt valami olyan érzésem, hogy nem stimmel valami a nő meséjében, de eddig semmiféle bizonyíték nem volt rá. Az, hogy a falu meg kapva kapott az alkalmon, hogy szabaduljon tőlük, nem volt elég ahhoz, hogy ezzel kezdhettem volna valamit, valószínűleg csak később nyílnak meg, de akkor már nehéz lesz bármit is csinálni.
kedvetlenül válaszoltam a kék elfnek, én is suttogva.
- Én sem bízom benne, de ennél többet egyelőre nem tudunk tenni. Ha valami átverés lesz, akkor viszont nekünk sem kell betartani a szabályokat, nem igaz? – vontam meg a vállam.
Közben megint a nő ragadta magához a szót, elég hosszasan igyekezvén megmagyarázni azokat az aggályokat, amiket megfogalmaztunk. Nem mondom, hogy nem volt benne logika, így el kellett fogadnom egyelőre. Mivel a szavaimat rögzítették a szerződésbe, nem volt más, mint, hogy mindenki aláírja a szerződést.
Az első szavaira majd, hogy nem megbántam, hogy aláírtam, mert olyan szenvtelenül beszélt a véres harcokról, mintha őt egyáltalán nem érdekelné.
- Furcsán használja a „kellemetlen” jelzőt a történtekre, de abban igaza van, hogy jobb a békesség. Sajnálatos, hogy a két nép találkozása ilyen szerencsétlenül kezdődött. A követüket pedig szívesen látjuk.
Nem volt miért marasztalni és őszintén szólva az egész baj okozójának jövője sem érdekelt, hogy szót emeljek érte, így hamarosan már magunk maradtunk.
A feszültség egy része is távozik belőlem, ahogy elmentek, így boldog örömmel fogtam meg kedvesem kezét és segítettem fel, hogy aztán kéz a kézben sétáljunk vissza a többiekhez a partra, ahol már lázas munka folyt, valaki nyílván már tájékoztatta őket a fejleményekről.
A törpe volt most a legnagyobb rangú vezető, így tőle várta Lash is a választ, hogy mi ez a sürgés-forgás, amire kiderült, hogy már a hajók érkezéséhez készülnek, hogy legyen hová kikötni majd.
- Magának kellett volna ott lenni és tárgyalni, több illetékessége lett volna, mint bármelyikünknek. – vontam meg ismét a vállam, mert tényleg így gondoltam, végül is ez egy emberek által indított expedíció volt, mi csak segíteni voltunk itt.
Mivel úgy látszott mindenki tudja a dolgát és ránk most nem igazán van szükség, a gyógyítók is elbírtak a sérülésekkel, csak egyetérteni tudtam Lash megállapításával.
- Ránk viszont ránk fér egy kis pihenő, ha nem bánja, mi visszavonulnánk és hagyjuk magukat is dolgozni. – bólintottam és nem igazán hagytam marasztalni magunkat.
Tudtam, hogy most van időnk arra, hogy kicsit magunkra maradjunk kettesben, hiszen még sok a teendő, míg megjönnek a hajók, utána pedig megint lőttek a magánéletnek egy hónapra minimum. Szóval használjunk ki minden pillanatot.
- Menjünk. – húztam magammal Lasht az erdő fái felé, amiket nem kímélt a csata és a tűz. – Remélem a falusiak majd gondját viselik és ültetnek csemetéket. – sóhajtottam.
Fél szemmel láttam, hogy Aria és bátyja eltűnnek egy fában, de nem akartam úgy sem velük találkozni most. Nem viselkedtek csapattársként és ezt abban a helyzetben nehéz volt elfogadni. Idő kell ehhez is.
Ha elérünk egy megfelelő fát, akkor megkérem Lasht, hogy készítse el a fészkünket, mivel ő jobb ebben, mint én, főleg itt, ahol még nem annyira kezesek a növények.
- Mi a baj édesem? – ölelem magamhoz, ahogy elmélázva, elgyötörten dörzsöli a szemét. – Túl vagyunk rajta és nemsoká hazamegyünk, tudom, hogy odavágysz. – mondom szeretettel.
Persze az is eszembe jut, amit a tárgyaláson láttam és kíváncsi is vagyok rá, azonban nem akarom még ezzel is fárasztani, majd reggel, ha már kipihente magát, elmeséli.

Megilletődötten fordítja Viridielre pillantását, mikor jóformán kötekedni kezd, és bár csak rávilágít a tényekre – amikkel nem tudna vitatkozni -, valahogy mégis érzékel benne egy kihívó élt. Talán a törpe nem fogja érzékelni ezt annyira, bár pont az ő népségükről nem hallott olyat, hogy elengednének ilyeneket a fülük mellett, így aztán csak remélni meri, hogy nem fog komolyabb ügybe fulladni az eset. Persze különösebben nem zavarja egy ponton túl, mikor már Viridiel is már-már tiltakozik, hogy dolgozzon – épp eléggé kivették a részüket már ebből az egészből, és talán ők tették a legfontosabb lépéseket. Vagy hát... Viridiel és a többiek. Ő csak gyógyított.
Egy széles mosollyal enged a húzásnak, és már szedi is a lábait párja mellett. Esze ágában sincs ellenkezni, ő maga is jól tudja, hogy a következő időszak megint a hajón való szolgálatról fog szólni és arról, hogy valahogyan túléljék növények és szárazföld nélkül – és váltóruha nélkül. Még talán az övének fakkjaiban lévő üvegcsék használhatóak lesznek az út során, egy-egy fárasztó napot követően esetleg...
Erre gondolva egy darabig elgondolkodva fürkészi az üveget, szabad kezével felnyitogatva a tetejüket, hogy tudja, mik is vannak még nála, aztán csak somolyog magában, amíg a fák felé veszik az irányt. Egy darabig a saját világába fordulva azt sem veszi észre, hogy az építkezések elkezdése miatt nem egy fát vágtak ki, ám ahogy feltűnik a számára a hosszabb séta, kissé kedvetlenül fogja fel a szomorú látványt. Nem mintha ők ne vágtak volna ki a saját otthonuk felépítéséhez fákat, de náluk nem csak úgy vágják ki őket; az erre kijelölt elfek alaposan és gyorsan mérlegelik, melyik alkalmas, melyik lenne jó és melyiket lenne érdemes, és szinte azonnal kerül is a helyére egy mag vagy facsemete, ami évekig zavartalanul fejlődik.
- Biztosan – bújik hozzá szeretettel, a fakkokat vizsgáló kezével párja mellkasát simogatva már. – A kikötőhöz mondjuk kelleni fog hely, de ha olyanok, mint mi, akkor amennyit csak lehet, pótolni fognak – szorít rá finoman a kezére, kifejezve bizakodását, véve egy mély levegőt. – Vagy ha nem, akkor a legközelebbi jöttünkkel majd elintézzük mi. Ide is majd ültetünk a barackmagjaimból – vigyorodik el. – Már ha lesz még – pillant jobbjára, ám a virágzása még kicsit odébb van még, nem kifejezetten ódzkodva az ültetés gondolatától, de a beporzásuk olyan kellemetlen. Meg is borzong ettől egy kissé, de inkább elengedi; ennek kapcsán még van ideje gondolkodni, és különben is, ez egy pillanatig sem ér fel Viridiel megcsalásával, hiába kelt benne olyan érzést. Valószínűleg még furcsa és meg kell tanulnia együttélni ezzel, tanácsot meg természetesen senkitől nem tud kérni ennek kapcsán, hiszen ez példa nélküli eset még az erdei elf társadalomban is.
Ariáékat észre sem veszi, ahogyan így mérlegel séta közben, de talán jobb is; mikor megléptek a húzós helyzet közepén anélkül, hogy hátranéztek volna, enyhén szólva rosszul vette ki magát, mentegetőzés ide vagy oda. Ha meghaltak volna a helyszínen, ezek a szavak úgyse értek volna semit – nem mintha egyébként érnének a szemében bármit is. Ráadásul talán még elkerülhető is lett volna ez az egész, ha kicsit körültekintőbbek vagy Aria komolyabban beavatja őket, de hát ki hitte volna, hogy ennyire réteges politikai szituációba csöppennek...?
Viridiel szavára kapja fel a fejét, mikor felhívja a figyelmét a megfelelő fára. Még csak keresnie sem kell, hiszen előtte állnak, így mágikus képességeit használva a szokásos módon jelennek meg a természet lépcsői, aminek hála kényelmesen érhetnek a lombok közé, és az apró, növekvő levelektől enyhén zöldellő ágakat az ideiglenes kis fészkükké alakítja. Rutinosan kéri már magát a természetet minderre, és csak pillanatok kérdése, hogy otthonosan érezve magukat leheveredjenek.
- Hmmm...? - emeli el kezeit, hogy párjára nézzen fáradtan, de annál nagyobb szeretettel, miközben viszonozza az ölelését, férje álla alá bújtatva a fejét. Egy halk nevetésre is telik tőle, mikor Viridiel közli, milyen jól is tudja nem túl titkos vágyait, és egy mély sóhajtással szorosodik egy kissé az ölelése, arcán egy egyre szélesedő békés, szinte már gyermeki mosollyal. – Már alig várom... Jó lesz újra otthon, ez azért elég nagy lépés volt szerintem mindkettőnknek... – távolodik el egy kissé, hogy a szemébe tudjon nézni. – Nekem mindenképp, nem tudom, te mennyit hajóztál idáig... – fürkészi kíváncsian férjét, és ha válaszolt, akkor maga elé vezeti pillantását. – Igazából... – tér vissza a kérdésére. – Csak a szokásos – mondja halkabban, haját az egyik oldalon maga elé húzva, kínosan simítva végig többször a vörös fürtökön. – Rossz volt, hogy a mágiánk ellenünk fordult, az enyém is, és... Tudod, hogy mágia nélkül én... sokat nem tudok segíteni... – szontyolodik el, végig kerülve a szemkontaktust, mintha valami rosszat csinált volna. - Viszont a fegyverforgatást sem tudom normálisan elsajátítani... - teszi hozzá csendesen, ám mielőtt még Viridiel beleszólhatna, folytatja. - Igazából nem is a tehetetlenségem zavar annyira, inkább az, hogy az én... bénázásom és nem elég erős és nem elég... ellenálló mágikus képességeimtől valaki... Érted... - engedi ki lemondóan a levegőt, és szerencsére a látvány az akkori köd és sokkhatás miatt inkább homályos már, mint kristálytisztán éles. - Csak ezen gondolkodtam... - vonja meg a vállát, óvatosan emelve pillantását Viridielre. - Annyira akartam segíteni, támogatni, és erre a visszájára fordult az egész, és segítség helyett csak kárt okoztam, ráadásul azzal, ami az egyedüli erősségem... De felejtsd is el, ez csak egy kisebb megingásom - emeli fel védekezőn a kezét. - Majd elmúlik - enged el egy mosolyt.

Mesélői

A törpe egy kicsit kellemetlenkedve néz rátok amikor megemlítitek, hogy tulajdonképpen neki kellett volna tárgyalnia a tündével, bólint is a mondandótokra. -Igen-igen ebben igazatok van, de akkor itt a parton ki tartotta volna fenn a rendet? Meg aztán azt hittem Octavius megoldja... még mindig nem értem, hogy hogyan volt mersze mindezt megtenni... Mindenesetre hálánk örökké üldözni fog titeket, mert bár sejtettük visszatér majd, nem tudtuk biztosan, hogy haza jutunk-e valaha, de nektek köszönhetően, most újra felgyulladt a remény lángja...-de nem is nagyon tart fel titeket, amikor pihenni indultok még a kezetekbe is nyom egy kis ételt, amit a táskájából szed elő, majd ő is a dolgára siet.
Mindenki kellemesen tölti el hát az időt, mely fennmarad addig a pillanatig, amíg a horizonton feltűnnek az arany-fehér színű vitorlák. Ezt többen is az újonnan megépült, leginkább fából összetákált kikötő deszkáin nézik meg, és szinte kitörő üdvrivalgással fogadják amikor a hajókról ledobják a köteleket. Ahogyan pedig leeresztik a pallókat pár katona jön le a hajóról, ami kicsit feszíti a hangulatot, de amint csak félreállnak egy jól láthatóan nemes tünde pár elől, akkor mindenki félreáll és a törpe megy oda beszélni velük.

a képeik:

Jól látszik mindkettőjük ruházatán, hogy nemesek, hiszen arany és ezüst vonalak vannak a ruháikon, azonban a férfi vonásai inkább idősek, a nőé pedig inkább fiatalabbak, így bár elsőre nem úgy tűnhet, hogy egy pár ezt megcáfolják, amikor a nő megfogja a férfi kezét és nekidől a vállának is. A törpe egy kicsit megfeszül ettől, de hamar feloldódik az egész, amikor nevetni látjátok őket. Ezután a tünde férfi szólal meg:
-Üdvözlök minden kedves egybegyültet! A nevem Silan, ő pedig mellettem a nejem Inora. Jó hírem van számotokra! A flottámmal nagyon szívesen elviszünk titeket haza. Így aki akar, az nyugodtan felszállhat a hajók egyikére és holnap korán reggel a nap felkeltével indulunk.-pár katona erre ismételten örvendezni kezd, majd szépen lassan a tömeg is oszlani látszik a hajók körül. Sokan mennek fel a hajók egyikére, hogy a cuccukat biztonságban tudják, de ahogyan körbenéztek, esetleg körbekérdeztek, akkor megtudhatjátok, hogy sokan maradnak itt. Talán meglephet titeket, hiszen valószínüleg inkább hazamennétek, de sokan azt remélik ettől a helytől, hogy minden jobbra fordul az életükben ha itt maradnak. Na meg van olyan ember is, aki egy helyi lánnyal szaladgál, vagy épp férfival, attól függően, hogy mely nem képviselője eredetileg.
Így aztán a nap fennmaradó részén sokan sürögnek forognak a hajókon is és a környéken is, vannak akik búcsúzodnak, vannak akik házukhoz akarnak szerezni már dolgokat, így vagy úgy, de a Fekete-partok új lakói nagyon gyorsan mozgolódásba kezdtek.

Másnap korán pedig a hajók elhagyják a kikötőket. A parton lévők integetnek, úgyszintén mint a hajón lévők, de jól láthatjátok, hogy például az eddigi vezetőtök a törpe a hajóról, míg páran az új partokról integetnek, mint ahogyan az a pár katona is akik annak idején a mágusok ellen kísértek el titeket, na meg azok is ott vannak, akik a faluban laktak eredetileg. A hajón viszont van pár olyan arc amire nem számítottatok. Ilyen Aria tekintete, aki bár nem tudja éppen mit keres a hajón valószínüleg, mert éppen egy lepkét kerget a hajón fel's alá... Bátyja meg megy utána, mint hű kiskutya a gazdája után. Vajon tényleg ráakaszkodnak a Lashrael-Viridiel párosra, ahogyan számítani lehetett? Vagy csak véletlen kerültek ide? A hajónak vissza kell fordulnia? Lepődhettek meg. Ellenben nem látjátok sem Alia, sem Evenon, sem Fredericket a hajón ahol vagytok, sőt még Elyon holléte sem tisztázott. Ez a kérdés sokáig titok marad előttetek, főleg, hogy több hajóra is felszállhattatok, amik a hosszú hetek hullámon töltött ideje alatt le is szakadtak egymástól. De az eddigiekkel ellentétben senki nem aggódik emiatt, úgy néz ki jól összeszokottak a flotta tagjai.
Így aztán hosszú hetek alatt a hajók eljutnak először az ismerős tünde rengeteg partjaihoz, ahol pár nap pihenő után mennek tovább a kiindulási városba. Az Emberek Királyának valószínüleg fontos találkozója lesz nemsokára a két nemes elffel.

Információk

Szóval itt a vége a történetnek! Köszönöm, hogy velem tartottatok, és remélem élveztétek a kalandot az új vidéken! Természetesen még lehet írni ide, megírva az élményeket, hogy hogyan juttotok vissza Neminra kontinensére, sőt igény szerint még írok én is mesélőit ha szeretnétek, de nagyjából az eget rengető történetet megcsináltátok.
Köszönöm mégegyszer, számomra is nagy élmény volt mesélni nektek!

U.I: A közeljövőben kezdődik a második felvonás, szóval készüljetek fel rá!

A nő, akivel végül szövetséget kötöttünk, állja a szavát, hiszen az egyik nap a nap fényében vitorlák tűnnek fel és egy karcsú hajó köt ki a mostanra már felállított – igaz, kicsit összetákolt, de azért stabil – kikötőben. Nyilvánvalóan nem az emberek hajóinkra hajaz, így valószínűleg az itteni elfek építménye. Persze nem lehetünk biztosak teljesen a szándékaikban, hiszen én továbbra sem bíztam abban a rideg nőben.
Lash kezét fogva sétálok a mólóhoz, ahol a törpe, aki most már teljesen átvette a parancsnokságot, ott várakozik.
Mikor az első katonák kilépnek a partra, mindenkinek idegesen megszorul a fegyverén a keze, én is megállok, de ezek után nem jön több katona, hanem csak egy tünde pár, akik láthatóan a velünk már tárgyaló nőhöz hasonló kisugárzásból és a finom és gyönyörűen kidolgozott ruháikból kiindulva, szintén nemes tündék.
Ám vele ellentétben a férfi és a nála fiatalabbnak tűnő nő arcán őszinte mosoly és jókedv vibrál és semmi fennhéjázás.
Most már mindenki örömkiáltásokat hallatt, bár azért én megvárnám, hogy mit mondanak.
~ Ők azért szimpatikusabban, mint az a nő, nem gondolod? ~ kérdeztem, megérintve szerelmem elméjét.
A törpe előrébb lép, hogy köszöntse őket, mire a férfi tünde bemutatkozik és szavai megerősítik, hogy ez a hajó a hazatérésünk kulcsa.
- Édesem, végre hazatérhetünk. – fordulok páromhoz és a füle mögé tűrök egy elkószált tincset. – Nem sokára biztonságban pihenhetünk majd családi körben. – mondom nagy-nagy szeretettel.
Miközben azt a kevés holmit szedjük össze, amint megvolt, már látni, hogy ki az aki jön velünk és ki az aki marad. Egyáltalán nem lepett meg, hogy sokan maradtak, hiszen nagyrésze a jelentkezőknek az új lehetőségek miatt csatlakozott az expedícióhoz.
Másnap, amikor a hajó kifut azért akad meglepetés bőven, főként, hogy a hazatérők mellett ott látom Aria-t és a bátyját is.
- Te is látod, amit én? – kérdezem nem kicsit elhűlve kedvesemet, mert róluk feltételeztem volna utoljára, hogy elhagyják a földjüket.
Igazából nem is értettem, hogy mit keresnek itt és nagyon reméltem, hogy nem fogják azt elvárni, hogy majd mi istápoljuk őket az új világban. Ránk már nagyon ránk fért, hogy magunkkal és a családalapítással foglalkozzunk……..legalábbis egy jó időre.
Más ismerőst a törpén kívül nem látok. Talán Frederic és Elyon is megtalálta itt, amit keresett, de befutott pár másik hajó is, így akár azokon is lehettek.
- Gyorsan menjünk és foglaljuk el a kabinunkat, míg meg nem látnak. – súgtam szerelmemnek és ha hagyja, más húzom is magammal.
Amúgy is be kell rendezkednünk az út most sem lesz rövidebb sajnos.
És nem is az, de legalább semmi különös nem történik, aránylag sima utunk van, de nagy-nagy megkönnyebbülés, amikor végre feltűnik a most is gyönyörű zöldben pompázó erdőségünk.
- Hazértünk! – forgattam meg vidáman Lasht a karomban.
Ezek után már csak a hajóról leszállás van hátra, aztán elnyelhet minket a természet és én hálásan simulok Természet Anya ölelő karjaiba.

A tárgyalásról való visszatérés napja maradékában már inkább egymással foglalkoznak; a törpével esze ágában sincs kötekedni, ahhoz túlságosan fáradt és megrázott az eseményektől, és nincs kedve további háborgásnak a részese lenni. Megjegyezhetné, hogy ezt igazán közölhette volna a most már csak néhai kapitány, de minimum lecserélhette volna a zászlókat, hogy ne legyen egyértelmű, kik térnek vissza, de ezek már részletkérdések. Sokan haltak meg, ám végeredményben az ő vérüket nem a saját kezén kell éreznie, mert nem bizonyult elégnek mágiailag sem, hiába tette meg azt, amit tudott.
A benne lévő kételyek és nehéz érzések lassan fogalmazódnak meg benne kimondhatóvá, melyek ahogy elhangzanak, máris kicsit megkönnyebbültnek érzi magát, főleg férje társaságában. Vigasztaló és támogató szavai sosem maradnak el, és most sem kell csalódnia, így békésebben tér pihenni a nap fennálló részében. A sebesültek gyógyítása nem kevés erőt vett el tőle, nem beszélve a szorongásról, ami végig fájdalmas görcsben tartotta a gyomrát és a torkát egyaránt.
Másnapra a kellemetlen érzései tűnni látszanak, noha a fáradtsága nem akart halványodni, és emiatt különösebb motiváltsága sem volt semmi irányában. Ettől függetlenül mikor hívták őt, akkor segített, de amennyire csak tehette, vagy a fák közt tartózkodott, vagy a parton sétálgatott annak reményében, hogy megtalálja felszerelésének maradékát – és természetesen Viridielé után is kutakodott. Ha bármelyiküktől talált valamit, azt biztosan visszavitte abba a fészekbe, amit ideiglenesen magukénak tudhattak a szigeten a hajók érkezéséig, aminek időpontja viszonylag hamar megérkezett érzetre, köszönhetően a félig éber, félig aluszékony állapotának.
A hajók megérkezését el se lehetne téveszteni, olyan nagy a hangzavar a partok irányából, arról ne beszélve, hogy a tenger közelében elég nyitott a látvány, így még csak elrejteni se tudnák a kisebb flottát. Ha tehetné, akkor nem menne túlságosan közel, nem kívánva mások közeli jelenlétét, ám láthatóan Viridiel meg nem akar maradni, és menne, méghozzá vele. Mélyet sóhajtva felkészül a feltápászkodásra, és egy bágyadt mosollyal az arcán áll fel, belekapaszkodva a nyújtott kézbe, nem akarva úgy marasztalni, hogy a kíváncsiságát nem elégítheti ki ilyen távol az események helyszínétől.
Sikerül a lehető legjobb időben érkezni, amikor a kötelek ledobásra kerülnek, a katonák megjelenésére bár érzi a feszültséget, ez kívülről érkezik, nem belülről. Ő már inkább csak egy beletörődő mély levegőt vesz, hiszen tenni sokat nem tud már, főleg nem a növényektől mentesebb partrészen, ráadásul ennyi tünde ellen sem. Ha támadásra is kerülne sor, nem tudna nagyban hozzátenni az események végkimenetelének megváltoztatásához. A két nemeself láttán a feszültség ugyanakkor enyhülni érződik, mire ő megenged egy grimaszt, de gyorsan eltűnteti az arcáról, mielőtt valaki meglátná – pusztán még mindig nincs jó benyomása a rangosabb alakokról, és mostanra már ő is nemeselfnek vallhatja magát, nem tud aként tekinteni magára. Bár már nem egy egyszerű, kóbor vándor, aki keresi a sorsát és az útját, továbbra sem több egy gyógyítónál.
Lassan vezeti pillantását Viridielre a két díszes madárról, aztán egy mély levegő vételével visszafordítja tekintetét az érkezettekre.
~ Sem otthon, sem itt nem lehet hinni a szimpátiának ~ válaszol. ~ A történtek után én nem hallgatok arra a hangra, ami szimpátiáról és ellenszenvről fecseg ~ teszi még hozzá, szenvtelenül hallgatva a férfi kiáltott szavait, és egyelőre nem tudja eldönteni, mennyire könnyebbül meg. Tekintve, hogy nagyrészt nem ők lesznek a hajón, hanem az érkezettek...
Csak nem akar csapdába kerülni, ami idegen kontinens irányítása alatt lévő hajón könnyedén előfordulhat.
Hirtelen kapja a megszólításra Viridielre a pillantását, mintha csak meglepődött volna, de aztán elmosolyodva hunyja le a szemeit, döntve a fejét a tincset hátratűrő keze irányába, vágyva az érintését. A mozdulat megtétele után még egy kicsit elnézi férjének vonásait, aki nagyon is jól tudja, egy ilyen távoli helyen ennyi feszültség után mi a leghőbb vágya. Ezt követően hozzábújik, megkönnyebbülten szívva magába az illatát, hiszen ha baj is lesz, férje megvédi ugyanúgy, ahogyan ő is tenné, viszont ha Természet Anya figyeli őket, nem esik bántódásuk a hazaút során.
- Már alig várom – mondja csendesen, nyomva egy puszit a nyakára. – Még mindig alig hiszem el, hogy ezt mondom, de nagyon jó lesz otthon... – szorít rá a férfi kezére, hálásan ejtve ki a szavakat, viszont az indulás előtti éjszakát még inkább a fák közt töltik. A kényelmes kis fészküknek úgyis nemsokára búcsút mondhatnak néhány hétre, és nem érzi azt, hogy az itt töltött néhány nap éjszakái egyensúlyozták volna a hajóút éjszakáit, de legalább már elindulhatnak haza. A kelés, főleg időben, gyötrelmesen nehéz, ám végül összeszedi magát és a holmijait, amivel megindul párja oldalán a hajók felé, a pallon kicsit bizonytalanul sétálva érve a fedélzetre. Nem különösebben tud arra figyelni, hogy mi van körülötte, néhány pillanatot képes felfogni, de nem érzi magát túl jól. Lehet, valami volt a tegnapi vacsorájával...?
Mindenesetre ha egy kissé eltorzult vonásokkal is, de igyekszik mély levegővétellel csillapítani a kellemetlen érzeten, gyomrának kavargásán, melyet előidézhetett az út okozta izgatottság vagy feszültség is. Feltételezi, hogy ez hamar el fog múlni, szóval minimalizálja a külvilágból bejövő ingereket, folyamatosan szajkózva magában, hogy mindjárt elmúlik és minden rendben lesz.
Kisvártatva hallja, hogy Viridiel szól hozzá halkan, de a szavak felfogására jelenleg képtelen, és mikor megfogva őt elkezdi húzni, önkéntelenül is tesz vele néhány lépést, és bár a kezét nem rántja ki, vonakodását és ellenállását húzással és visszatartással jelzi Viridiel felé.
- Várj... – mondja csendesen és gyorsan, mert úgy érzi, ha tovább nyitva marad a szája, mint egy pillanat, akkor feleslegesen koncentrált ennek az egésznek a visszafogására. Intene egyet párjának, hogy menjen, miközben émelyegve vesz kissé zaklatottan levegőt, végül ledobva a kezében és hátán lévő felszereléseket lép sietősen a hajó széléhez, hogy a korláton áthajolva öklendezve engedjen utat a gyomortartalmának. Hogy a megkönnyebbüléstől vagy az ezzel járó pillanatnyi fáradtságtól, de összeroskad a rövid, nem éppen gusztusos eseménysor után, homlokát a korlátnak döntve zihálva, továbbra is kapaszkodva bele, nem is fogva fel a csípő érzést, ami végigfut a torkán és szájpadlásán.
- Joh... Jobban vagyok! – néz a bizonyára aggódó Viridielre, aztán tekintetét visszafordítja maga elé. – Édes Természet Anya, biztos ettem valami rosszat... – motyogja, viszont egy pillanatra nagyobbra nyílik a szeme, ahogy belevág a sejtelem, mert néhány növényt nem használ fel fogyasztásra, és jobban belegondolva más is elmaradt, mire egy pillanatra végighullámzik benne a forróság, bár... – Csak a feszültség... – mondja kicsit hangosabban, mert biztos, hogy Viridiel aggodalmaskodni fog, és ő maga is elkönyveli egyszerű feszültségnek az esetet.
Bizonytalanul áll a lábaira, véve fel aztán a ledobott felszerelését, és ha nem állítja meg őket senki, akkor egyetért a visszavonulásban, vagy ha mégis szóba elegyednek velük, akkor a rosszullétére hivatkozva igyekszik gyorsan megszabadulni a nem kívánt személyektől. Valószínűleg a visszaúton is feladatokat fognak kiosztani nekik, amivel egészen addig nincs problémája, amíg ugyanabban a napszakban dolgoznak Viridiellel. Az idefele jövet egy része pont azért volt nagyon nehéz, mert míg Viridielt éjszakára küldték őrködni, addig neki nappal kellett a hajón segítkeznie, arra viszont nem számított, hogy napi szinten visszatérővé válik a hányinger és öklendezés. Az első néhányat még foghatta arra, hogy elrontotta a gyomrát, és hasonlóan is reagált; nem kifejezetten kívánta a hajós étkeket, így nagyrészt Viridielnek adta a saját adagját, hogy legalább ő lakjon teljesen jól.
Amikor lehetősége adódott rá, akkor aludt és pihent, és nem érdekelte őt semmilyen hang vagy zavargás; amíg nem őt zargatták, addig nem foglalkozott vele. Fokozatosan erősödtött az érzés, hogy egyre kevésbé tudja kontrollálni és a kezében tartani a saját érzéseit; mintha az irányítás akarna kicsúszni az ujjai közül, és ez borzasztóan bosszantotta őt végig, különösebb jelét ugyanakkor nem mutatta, mert a hajón végzett munka okozta fáradtság kellően elnyomta.
A megérkezés megváltásnak bizonyult, és mikor elérték Awyris kikötőjét, megkönnyebbülten hagyta el a hajót, ami valószínűleg másnap tovább is megy az emberi birodalom felé. Sietősen lépked a pallón a felszerelésével – már ami előkerült belőle -, és mélyet szív a hazai levegőből, mikor Viridiel lelkesedésében letámadja egy megpörgetés szándékával. A megszokottól viszont teljesen eltérően reagál; minden más alkalommal kacagva hagyná ezt, most viszont riadalmában és kényelmetlenségében állati alakjába bújva csúszik ki a férfi ujjai közül, a vállán elrugaszkodva érve földet és fordulva meg. Mielőtt túlságosan nagy elutasításként tekintené mindezt párja, gyorsan visszaveszi alakját, hogy hátulról átölelje őt, hirtelenjében nem tudva, mit is mondhatna. Kellenetlenül érzi magát ettől, de uralkodni se tud magán, arról meg nem tehet, hogy az öklendezős út után nem akarja jobban háborgatni a gyomrát, bár már nehezen tudja csak elhitetni Viridiellel, hogy ez egy egyszerű gyomorrontás...
- Még nem vagyok olyan jól, Viridiel, ne haragudj... – suttogja, megpuszilva a nyakát, aztán ha akar, akkor hagyja, hogy megforduljon az ölelésében, bocsánatkérőn fürkészve a vonásait. – Ígérem, hogyha hazaértünk, akkor kezelem, itthon biztos megvannak a megfelelő növények hozzá – mosolyodik el, ám ha azok sem váltanak ki belőle majd semmit, akkor nem tudja, hogyan fogja titokban tartani a feltételezett örömhírt. Még mondjuk talán egy falánksági időszakot ki kéne várnia, nem akarja előre elkiabálni, mert ez még mindig bármitől lehet...
...talán...
- Mit szólnál, ha egy meleg fürdővel ünnepelnénk meg a visszatérésünket? – érdeklődik, igyekezve megnyugtatóan mosolyogni és elaltatni párjának feltételezhető aggodalmát. – Azt hiszem, ránk férne – illeg-billeg egy kicsit, mintha fűzögetni próbálná, bár esélyesen nem kell sokáig győzködni. – Most már végre kicsit nyugodtak lehetünk és én is hamarosan jobban leszek – nyom egy puszit az ajkaira, kivételesen kerülve az erdőben a gyerekekre jellemző virgonc szórakozást a vadonban, maradva a nyugodt, szinte már unalmas közlekedésnél, azt viszont képtelenség lenne, hogy gondolkodik; a vonásaira teljes mértékben kiül. Hogy min, azt már megmondani nehéz lenne, külső szemlélőnek talán a saját kezelésének mikéntjét fontolgatja, míg magában teljesen egyértelműen azt mérlegeli, mennyire valószínű állapotossága. A jeleket nézve nagyon szeretne ebben hinni, és mikor egy-egy pillanatra meggyőződik, meg-megtorpan, néha pedig somolyogva és sunyin fürkészi párjának vonásait, ugyanis nagyon boldogan venné tudomásul, ha nem betegség lenne mindennek a kiváltója, hanem egy leendő csecsemő. Talán a tündérfátylak virágzásakor még nagyobb boldogságban lesz részük, mint az előző évben...?

//Ha ez tekinthető zárónak, akkor köszöntem szépen a bevezetőt, remélhetőleg fogok tudni jönni a következőre egy gyerekkel a karomban //

Elyon Luven


Viridiel szavai részben megnyugtatnak, bár első sorban nem attól félek, hogy nem tartják be az ígéretüket, sokkal inkább attól, hogy rábeszélnek, hogy nekik segítsünk, miközben ha ismernénk a teljes igazságot, akkor ők járnának úgy, mint Octavius. Ennek ellenére a többiek után én is aláírom a papírokat, ne rajtam múljon a békeszerződés. A vámokat mondjuk megértem, de nem örülök neki. Ameddig nem indul meg a kereskedelem, addig biztosan rossz lesz a falunak, és ez bizony elég hosszú idő lehet. Az oda-vissza út a tengeren máris több hónap, és ki tudja meddig húzódnak el majd a tárgyalások, utána pedig a felkészülés az útra, több hónap lesz ez az egész, még ha nem is években mérhető. Miután mindenki aláírta a szerződést, távoznak is, és viszik magukkal Octaviust. Bár érdekelne, hogy mit terveztek vele, azonban átadtuk nekik, így inkább csöndben maradok.

A táborba visszaérve azt látjuk, hogy a törpe vette a kezébe a dolgokat. Viridiellel kicsit össze is balhézik, hogy miért nem ő tárgyalt. Én leginkább csak összezavarodok, főleg az után, amivel védekezik. Ő nem itt járt már az előző expedícióval is? Akkor tudnia kellett volna, hogy miről van szó. És ő Octavius jobb keze gyakorlatilag. Bár a király képviselője nem akart tőle semmit, csak annak bolondnak az életét. Most akkor azt akarja tettetni, mintha semmiről sem tudott volna? Vagy én értettem félre valamit.
Két dolog biztos. Az egyik, hogy itt a maradék csapatunkat ügyesen egységbe fogta, és megszervezte a különböző feladatokat. E miatt, mivel hamarosan indulnánk vissza a hajókkal, úgy döntök, hogy nem emelem fel a hangom ezzel kapcsolatban. Itt már nem lesznek politikai döntések, amiket elronthat, csak otthon. A másik biztos dolog, hogy a fél szememet rajta tartom.

Néhány nappal később megérkezik egy kisebb flotta, ami minket hivatott hazavinni. Kicsit kétkedve fogadom az érkezésüket, és fenntartásokkal kezelem a kedvességüket, így ezt inkább csak távolabbról figyelem, azonban úgy tűnik, hogy minden rendben van. Megnézem a két követüket is. Van valami a nő nézésében, ami nem tetszik. Valami, ami miatt nem bízok benne, és a tiszta szándékaiban. Azt otthoni tündéket sem mondhatom kedvesnek, az itteniek pedig mások, talán még kegyetlenebbek. Ezt azonban nélkülem kell majd megoldaniuk a többieknek. Miután láttam, hogy mire képesek, úgy hiszem, hogy kezelni tudják majd a helyzetet, bármit is hozzon számukra a jövő. De én úgy döntöttem, hogy itt maradok. Valakinek ezt a feladatot is vállalnia kell, én pedig ebben szívesen segítek. A falu lakosainak sok segítő kézre lesz szüksége. Új házakat, és egy kikötőt is kell építeni, miközben az országuktól nem várhatnak semmilyen segítséget, munkaerőt vagy élelmet, és ki tudja mennyire nézik ki őket e miatt még rablók is. Két erős kézzel ki tudodom őket segíteni. Ezen felül szeretnék jobban utánajárni az itteni helyzetnek. Mennyi az igazság abban, amit hallottunk, és mi az, amit elhallgattak előlünk. Ehhez már el is terveztem, hogy a helyiektől való kérdezgetéssel fogom kezdeni, de később az egyik, lehetőleg közeli, lázadó földesurat is meg akarom látogatni.
Másnap, miután az éjjel újból átgondoltam a maradásomat, csak távolról figyelem az induló hajókat. Nem vagyok egy búcsúzkodós típus. Ideje munkához látni.