Én is komolyabb tekintettel hallgatom Joavan szavait, amikor arról kezd beszélni, hogy milyen jövőt szeretne magának. Bár tudom, hogy nagyon megbántotta szerelmemet, még sem tudok már annyira haragudni rá, mert a nyilvánvaló csapodárságán kívül remek katona, aki a tűzbe menne az embereiért és akiket rájuk bíztak. És ahogy elhallgatom, minden bizonnyal meg is változott az idő folyamán és örülök, hogy még akkor találkozott Lash-sal, amikor még forróvérű volt. Persze ez most elég ostobán hangzik, mert hiszen nem kívánnám kedvesemnek semmiképpen azt a lelki fájdalmat, amin keresztül ment, de akkor talán sosem ismerhettem volna meg. Kicsit elszégyellem magam a gondolataimra, így gyorsan el is hessegetem őket.
Nem hiszem, hogy egyébként szükség lesz szólnom Lash-nak, hogy álljon le a gyógyítással, mert eddig is kiválóan tudta, hol vannak azok a határok, amiket nem léphet át.
- Azt gondolom meglepődnél, hogy mennyit változott. – néztem a serénykedő páromat nagy-nagy szeretettel, miközben ő a kalózlánnyal és a vele érkező katonával van elfoglalva.
Megvetem a lábam, amikor lendületesen felhúzom, de őszintén szólva el kell fojtanom egy kis nyögést, mert bár számítottam a plusz súlyra, azért nehezebb volt, mind gondoltam. De legalább biztosan áll a lábán.
Amikor Joavan végre elrendeli a visszavonulást a táborba, örülök, hogy aránylag nagyobb veszteség nélkül megúszta a kis csapatunk és annak is, hogy végre nyugalmasabb körülmények között pihenhetünk egyet. A lelkes éljenzést a bátorító szózatra viszont meghagyom a katonáknak, a vállam sajog és inkább a szerelmem után nézek, akitől már elbúcsúztak a betegei. Még Izabella után intek, hogy vigyázzon magára, aztán óvatosan felhúzom és a karjaimba zárom kimerült feleségemet.
- Én is teljesen lestrapált vagyok, de neked meg különösen szükséged van a pihenésre. Visszamegyünk és egy gyors fürdőzés után – intek vérben tocsogó ruházatomra és bőrömre, - azonnal irány a fészek. És most megfordítjuk a dolgokat és én masszírozlak meg téged, nincs semmi bajom, azt a pár kék foltot, meg magam is megtudom gyógyítani. Téged viszont teljesen kizsigerelt ma a gyógyítás, tartogasd az erődet holnapra. – csókoltam meg és segítettem fel a griffre, mely türelmesen várakozott. – A fánál találkozunk.
Én Joavanékkal tartok és ha minden jól megy hamarosan én is megérkezem.

Hasonló halksággal csatlakozik Sylla nevetéséhez, bár az övéből nem kevés fáradtság is érződik. Biztos jót fog neki tenni a pihenő, erről egyre inkább megbizonyosodik, és talán mondania sem kell, hogy bőven más az alap élethosszuk. Gesztusa végül egy visszafogott mosollyá szelídül, amikor társasága is némileg megnyílni látszik, kíváncsian hallgatva őket.
- Hát... Akkor mindkettőtöknek érdemes lesz ez után felkeresni a testvért-családot, azért ennek a túlélése és a város visszavétele elég nagy dicsőségnek számít – próbál pozitívan hozzáállni, intve a város irányába, bár tudja, hogy az ő családját még ez sem hatná meg. Sose hatotta meg őket semmi sem igazán, és ha a saját birodalmukon belüli tevékenységeivel nem ért el semmit, akkor miért is számítana egy külhoni küldetés?
Egy pillanatra keserűen forognak benne a gondolatok, majd eloszlik, ahogy emlékezteti magát, már egyáltalán nem részese annak a szörnyű börtönnek, hogy neki már új élete van, új társa és új családja, akinek a legújabb és legkisebb tagja télen meg is érkezik. Ennek gondolatától visszaköltözik arcára a halvány mosoly, de nem túlzón, hiszen a kialakuló beszélgetés témája nem éppen ígérkezik túl derűsnek, inkább amolyan kellemesen melankolikusnak, melyet Joavan kiáltása szakít meg. Önkéntelenül is felé fordul, halvány elégedettséggel nézve körbe a lelkes katonákon, akik bár több sebből véreznek, egyáltalán nem vesztettek motivációjukból. Furcsa ez az emberi faj, nagyon furcsa.
- Szóra sem érdemes – mosolyodik el kicsit szélesebben, majd egy bólintással nyugtázza a továbbiakat. – Persze, gyertek csak bátran – néz Syllára, aztán hozott társára, egy könnyed intéssel búcsúzva tőlük, mert hát nem lesz ez olyan hosszú búcsú, hamarosan úgyis találkoznak megint, ha másért nem, akkor a griff jelenléte miatt biztonságosnak ítélt fekvőhely miatt.
Ezek után boldogan fogadja Viridiel ölelését, nem kifejezetten zavartatva magát, hogy az ő ruhája is csupa mocsok lesz, hiszen csak egy pillantás kell, és bárki megmondaná, micsoda vitéz csatában volt része. A körülöttük lévő hullákat meg inkább igyekszik elfelejteni és figyelmen kívül hagyni, bár valószínű, hogy holnap ezen fognak keresztülgázolni, hacsak valamilyen csoda folytán el nem tűnnek. Nem is gondolja tovább, csak balsejtelem lenne belőle; inkább a jelennel foglalkozva élvezi a biztonságot jelentő ölelést.
Intésére átlátszó rosszallással végignéz rajta egy fejcsóválás kíséretében, majd megfogja a férfi véres kezét, és tiszta arcához emelve belesimul a csupa mocsok tenyérbe, ráadásnak még törleszkedve is szórakozott ábrázattal.
- Megyek én is – vigyorog rá. – Én is csak úgy fürdök a koszban – kuncog halkan, incselkedve bújva aztán közelebb, kisimítva párjának arcából néhány ezüstös fürtöt, ami izzadtságtól nedves homlokára ragadt. – Nem úszod meg ilyen könnyen, leendő apuka – fürkészi őt egy csintalan mosollyal, tekintete pedig kacag, még a fáradtság ellenére is, elmondhatatlanul örülve annak, hogy visszamennek és békében lehetnek másnapig. – Mindenképp meg akarlak masszírozni, legalább azt az izmos hátadat hagyd meg nekem – mondja csendesen, kedves erőszakkal, aztán kérlelővé válnak a vonásai: - Kérlek. Nagyon szeretném. Feltölt, ha feled foglalkozhatok – hajol közelebb, pár rövid csókkal, puszival próbálva puhítani a férfi látszólagos határozottságán, remélhetőleg sikeresen. Akárhogyan is legyen, arra férje mérget is vehetne, hogy elintézi azt a masszírozást, akár akarja, akár nem, és a tekintetében ott az ígéret erre.
Viridiel segítségét egy hálás mosollyal köszöni meg, így kényelmesen elhelyezkedik az állaton, ám mielőtt még ellépne mellőle, hogy a griff elindulva kicsit odébb szárnyra kapjon, még megfogja a ruháját, továbbra is közel tartva őt magukhoz, odahajolva hozzá és a szemeibe nézve komolyabban.
- Örülök, hogy nem esett komolyabb bajod – érinti meg a férfi arcát, óvatosan cirógatva hüvelykujjával azt. Még egy rövid ideig elnézi a vonásait, aztán nyom a homlokára egy puszit. – Holnap se legyen súlyosabb, ha lehet, még ennyire se – pillant a szárnyas dögök érkeztekor kapott sebekre, amiket még nem tudott teljes mértékben begyógyítani, de annyira igen, hogy ne legyenek hátráltatók.
Elhajolva ismét kicsit fészkelődik különös hátasán, aztán a nyakát megsimítva indítja őt el, hogy előremenjen, és ha már úgyis komolyan hátrahagyja őket, keres a magasból egy vízlelőhelyet, lehetőleg nem túlságosan távol a táboruktól.

Viridiel

- Megváltozni? – nevet fel szórakozottan Joavan, egyértelműen nem gondolva, hogy Lash valóban megváltozott volna az eddigiek alapján, aztán elhallgat, mintha csak átgondolná a véleményedet, pár másodperc szünet után szólalva meg ismét. – Igen – ért egyet annyira csendesen, hogy szinte hallani se lehet, persze éles elf füleiddel nem tűnik a képzelet szüleményének. – Boldog – enged meg egy halvány, elégedett mosolyt, és szinte kikívánkozik a mondat, hogy boldogabb, mint vele lehetett volna, nem hangzik el. Talán nem is kell kimondania, a köztetek pillanatra beálló némaság valahogy árulkodik arról, hogy Joavan is helyesnek ítéli, ha saját fajon belül történik a partnerválasztás, bizonyára részben a kulturális különbségek és az átlagos élethossz miatt.
Annyira azért nem kapaszkodik beléd, bár jól teszed, hogy megveted a lábad, különben a rajta lévő páncél súlya visszaránt a földre. Egy biccentéssel köszöni meg támogatásodat, és a paranccsal vegyes lelkesítő szavak kimondásával fogja magát, és az élre törve halad visszafele. A királytól ugyan nem érkezett konkrét értesítés, hogy menjenek-e tovább, de ha mennének is, nem merülne fel kérdés további előretörés és visszavonulás kapcsán.
A katonák nem szedik magukat annyira gyorsan, fáradtak és sebesültek, de Joavan sem siet túlságosan. Ma valószínűleg már nem lesz több küzdelem úgyse, ám ha mégis, akkor az a sereg a táborban maradtakból fog összeállni. Mindenesetre ezeknek következményeként van még időd Lashsel ölelkezni és kicsit incselkedni, ígérgetni, az elengedésével pedig a griff kényelmesen odébblépeget. Szinte már lovas ügetésben indul meg előre, ahogy kitárja szárnyait, majd néhány csapással a magasba emelkedik, a jócskán odébb lévő tábor felé véve az irányt.


Isabella és Altevar

Még mikor Lashraellel beszélgettek, megjegyzésére csak egyetértő bólogatásba kezd.
- Ennek a híre biztos eljut hozzá is, aztán csak a környékre keveredik. Majd szépen eldicsekedhetsz ezzel az egésszel – mondja bizakodón szórakozottan könyökölve az oldaladba. – Én is alig várom már, hogy öcskösnek elkezdjem mesélni ezt a... hihetetlen felfordulást – néz körbe undorodva. – Biztos nem fog hinni nekem – nevet fel gyengén, aztán egy sóhajtással dől neki a mögötte lévő dög hullájának, ha már jobb támasz nincs, noha nem pihenhet sokáig, hiszen nemsokára az indulásra adják ki a parancsot. Kissé meglepetten ugrik fel a szemöldöke, ugyanakkor hálás is azért, hogy az uralkodó nem küldi őket a halálukba; ahogy elnézte, a sereg nagy részére ráfér a gyógyítás, és, mivel az erdei felkínálja a lehetőséget a további gyógyulásra, nem is áll szándékában kihagyni azt.
- Ha nem zavarok, akkor én is társulok – böki be, nehogy túl váratlanul érjen bárkit az ottléte, valószínűleg nem tudva megállapítani, mennyire vennék zokon, ha jelzés nélkül csak úgy ott teremne.
Fogalma sincs, Sylla merre akar menni, mindenesetre egy bugyuta ábrázatot követően feltápászkodik ő is, és követi a nőt, még hátrafordulva intve, elkapva Viridiel mozdulatát is, bár az ezüstszín haja miatt nehezen tudná eltéveszteni. Néhány rövid másodpercig kíváncsian fürkészi az elf férfit, akihez hamar hozzábújik a vörös, mire elégedetten kunkorodik fel a szája széle.
A kérdést bár óvatosan teszi fel, de megérdeklődi, hogy mi volt a forrása a dolognak, aztán ahogy beszámolsz nagyjából az eseményekről, előbb csak visszapillant a páros irányába – akiket mondjuk már alig lát, csak sejtése van, merre lehetnek – némi értetlenséggel, és ahogy befejezed a rövidre zárt mesét, felugrott szemöldökkel fordul feléd.
- Rámásztál? – hallatszódik némi megbotránkozás a hangján, aztán elneveti magát. – Te jó ég, Sylla – kacag tovább, ép kezével végig homlokától indítva végigsimítva a fején, ezzel néhány sötétszőke tincsen hátrasimítva. – Mondjuk jó, így azért már értem, az erdeiekről nem úgy tudom, hogy annyira nyitottak lennének meglepetésbeli rámászásra – dörzsölgeti meg a szemeit, mielőtt könny is kicsordulna a jóleső kacarászástól. – Bár nem úgy tűnt, mintha annyira haragudna, legalábbis nekem, szóval szerintem annyira nem lehetett súlyos vétek – húzódik vissza jókedve egy széles mosollyá, aztán a maga részéről csendes fáradtsággal battyog az oldaladon, egészen a táborig.



Shalana

Mivel nevelőapád elismert katonatiszt, Észak-Bivaly felszabadításának híre meglehetősen korán juthatott el bundás füledbe, bár meglehetősen hosszú idő is volt, mire minden néphez futárt küldtek a segítségkérés szándékával, ami nem marad hála nélkül. Ezt követően még hosszabb várakozási és gyülekezési időnek nézett elébe ez a meglehetősen fontos feladat, amelynek központja még Királyöböl volt. Valószínűleg sokat tartózkodtál akkor a városban a vándorutakon való járkálás helyett, és nem valószínű, hogy annyira pozitívan fogadtad a sötételfek jelenlétét, ráadásul két komoly létszámúét. Több száz éjtünde feketítette az emberi főváros körüli területet, és érezhetted a lakók kényelmetlenségét, félelmét és frusztrációját, bár az egyre erősödő emberi katonai jelenlét miatt nem tört ki sem pánik, sem balhé.
Még az elindulás előtt szóltak neked, hogy nem fogsz ezzel a sereggel tartani, hanem néhány nappal megelőzve őket kell elindulj az Észak-Bivalytól jóval távolabb eső városok-falvak irányába, hogy az ida már kirendelt katonáktól átvegyed a királyi utasítások általi feladatokat. Hamar felvilágosítottak, hogy ez mit takar: a kiküldött katonák, amit a lakosok nélkülözni tudtak, begyűjtöttek és több szekeret raktak meg élelemmel, viszont kísérő nem jutott mindegyik szekérre, a kirendelt katonáknak pedig haladniuk kellett tovább a következő település irányába, ezzel is biztosítva a megjelent seregek élelemellátásának folyamatosságát mindenféle hirtelenség nélkül. Szóval a te feladatod lett, hogy egy őrző-védő testőr legyél, és mikor megérkeztél a harchelyszíntől jócskán messzebb eső településre, a kordé már készenállt. Az éppen ott tartózkodó fegyveresek segítettek neked megtalálni a szekér tulajdonosát, így még csak várakozni sem kellett sokat, persze a falubeliek egy jó ebédre még az indulás előtt meghívtak.
Az elindulásotokkal a kocsis maga meglehetősen csendesnek bizonyul, bár ha beszélgetni kívánsz vele, akkor nagyon szelíden és körültekintően válaszolgat a maga parasztias, de nem éppen buta eszével. Mondhatnánk, kellemes társaságnak bizonyult, még ha hallgatagnak is – talán pont a kedvedre való. Több napon át utaztok, hol a kocsira felrakott élelemből biztosítjátok a napi betevőt, hol abban a városban, faluban, ahol épp áthaladtok. A településeken hírét is hallhatod, hogy a seregek már egy ideje úton vannak Királyöböltől, és nemsokára elérik Észak-Bivalyt, és ahogy egyre közelebb értek, már sejtheted, hogy majdnem egyszerre értek be. Ha nagyon fürkészed a távolt a sík vidékeken, akkor mintha messze-messze még látnád is a hosszan kacskaringozó, összeverbuvált egységek hadát.
Még néhány napnak kell eltelnie, mire távolról megláthatod a tábort, a felhúzott sátrakat, és egészen nagy életet vélsz felfedezni ott, így, kora délelőtt. Állati ösztöneid azonban egészen mást sugallnak, mint amit talán a szemeiddel látva mondanál; egészen baljóslatúnak véled, és nem csak te, hanem a kocsit húzó ló maga is nyugtalanabbá válik. Idegesen prüszköl a megszokottnál gyakoriabban, rázza a fejét, de különösebben nem áll ellen, továbbra is húzza a kocsit, amin ültök. Ahogy még néhány percig közeledtek, a kordéson is érzékelheted a lassan terjedő nyugtalansággal vegyes félelmet, nem is akármiért. Akárhogy próbálod megérteni a látottakat, a tábor sátrai felett néhány szárnyas, torz, elkorcsosult démonfajzat repül, bár ebből főként a természetellenesen sok és egyáltalán nem madarakra emlékeztető alakok foghatóak fel természetellenesen aránytalan testalkatokkal. Érzékeid bizonyára kiélesednek, így, habár halkan, de hallhatod, ahogyan a helyiek sikoltanak és küzdenek, üvöltéseket hoz feléd a szél a vasas vér illatával – és valami egészen más, bűzös szagot is.


//Neked a Mindenki rész majd pár körrel később lesz, de majd tájékoztatlak, mikor mire kell figyelned
Megbeszélt kíséret: te, két íjász, két lovas kardforgató.//



Mindenki


Elindultok visszafele, és majdnem minden egyes csapat visszafordul; akiket láttok kiválni, azok sötételfek főként, elvétve néhány orkkal vagy lelkes törpével. Nagyjából negyvenen vagy ötvenen lehetnek, így a tíz elindult csoportból lényegében kettő a csatatéren marad, de hogy mi a tervük, azt talán sejtitek. A királyt ugyanakkor nem látjátok a maradók között; ő az utolsók egyikeként indul a visszavonuló sereg után néhány mágus és fegyverforgató kíséretében, emberi fajból valótól mentessé téve a hullákkal kidíszített mezőt.
Az út a tábor felé csendes, szinte tapintható a katonák fáradtsága és kimerültsége, és még ha nagyon szánalmasnak is találjátok hirtelen ezt az állapotot, emlékeznetek kell, hogy nem egyszerű hullámokon vagytok túl. Senki sem úszta meg sérülés nélkül, mindenkin látni valamit, bár egy részüknek a kapott ellátás miatt már jóformán semmi bajuk, csupán kimerültek. Hogy holnap pedig kik lesznek képesek folytatni ezt az őrületet? Hát bizonyára a hátramaradt csapatok igen, ti pedig maradtok pihenni, hacsak nem döntenétek úgy, hogy mégis mentek. Természetesen ez rajtatok fog állni, egyelőre viszont ezen még értelemszerűen felesleges gondolkodnotok; az ebéd közelebb van, mint a másnap, még ha a látottak után talán étvágyatok nincs is igazán.
A némasággal, esetleg halk csevegéssel zajló menetelés egy ideig bizakodással teli, hogy mindenki megnyugvást talál a saját fekhelyén, sátrában, felszerelései mellett, és a hátramaradott gyógyítók majd ellátják egyelőre csak félig kezelt sebesüléseiket. Több helyről hallani, ahogy arról beszélgetnek, milyen jót fognak enni, akármilyen pocsék is legyen a közös koszt, amit megfőznek ennek a seregnek, meg hogy milyen jót fognak aludni délután. Sokan azt ecsetelik, ki hogyan vágott le egy-egy fejet egy dög testéről, míg mások ügyességi képességeikről számolnak be, miként tértek ki az őt célzó csapások elől és hogyan járt túl a nem éppen eszes korcsfajzatok eszén. A közhangulat nagyon jó, a lelkesedés ragadós, és talán titeket is feldob, ahogy a lehetetlenebbnél lehetetlenebb és túlzóbbnál túlzóbb történeteket halljátok, amiket már inkább a személy fantáziája színesített már ki, mintsem valóságban is megtörténtként legyen kezelhető. Talán megmosolyjátok, ám ez lesz egy időre az utolsó mosoly az arcotokon.
A tábor hamarosan a szemetek elé kerül, és nem is akárhogy. A reggel még annyira magabiztosan álló sátrak többsége most félig összedőlve vár rátok, és akiket pihenésre szólítottak fel vagy tartalékcsapatnak voltak beosztva, megtépázottan üldögélnek az ottani gyógyítók által pátyolgatva. Nem olyan vészes a helyzet, mint a csatatéren, hiszen ott jóformán hegyekben állnak a hullák az itteni helyzethez mérten – több helyen vér foltozza a területet, de nincs annyira öntözve a föld, mint az általatok megélt mészárszéknél. A hullák száma is jócskán kevesebb, és bár főként itt is szörnyek teszik ki a holttesteket – amiket nézve nem nehéz kitalálni, hogy a szárnyasok csaptak le itt is egy kisebb csoporttal -, pár elesett bajtárs is fekszik a földön már élettelenül.
A lelkesedés, amivel jöttetek, most alábbhagy és lassan lelohad, ahogy kiábrándultan fogja fel egyre több katona, hogy táborotok nem maradt érintetlen, hogy ez sem olyan biztonságos, mint amire számítottatok. Na nem lehetett túlzottan nagy biztonságra várni, senki sem ringatta magát ilyen végzetes álmokba, de így az a minimális biztonságérzet is tovaszáll, amit egy tábornak biztosítania kéne legalább érzetben.
Akik maradtak, azok kissé elkeseredetten bámulnak az érkezőkre, akik értetlenkedve néznek körbe, néhányan rögtön elsietnek, hogy ittmaradt ismerősük, barátjuk jól van-e, engedve az aggodalom irányította engedetlenségnek, bár parancsot a fegyelemre senki sem kapott. Pár perc, és néhány helyről elkeseredett, fájdalommal teli és gyászos üvöltés vagy sírás hangzik fel, ezzel mindenki számára jelezve, hogy az áldozatok közé került egy-egy kedves ismerős, és ha ráláttok egy-egy ilyen személyre, a meghalt társukat ölelgetik vagy merev mellkasukra hajtott fejjel zokognak. Nincsenek sokan, de így is szívbe markoló látvány lehet.
Mielőtt messzire mennétek, a király is előretör, ám rajta nem látszik túl nagy megrökönyödés, inkább tehetetlen düh, amit igyekszik annyira elfojtani, amennyire lehetséges, bizonyára azért, hogy biztos támasz látszatát keltse katonáinak és bízzanak, higgyenek benne.
- EZT NEM HAGYJUK MEGTORLATLANUL! - üvölt az uralkodó, haragtól és gyűlölettől kissé megremegő hangon, egy hatalmas félköríves mozdulatot írva le a karjával, körbenézve az egybegyűlteken. - MINDEN EGYES BAJTÁRSUNK ÉLETÉT MÁSIK TÍZZEL, SZÁZZAL FOGJUK MEGTOROLNI... AZ ELLENSÉG SORAIBÓL! - kiált tovább, és talán ezzel gyűlöletet szít a pokolfajzatok ellen, de ki érezne irántuk másként, főleg ezek után?
A király egy kis szünetet hagy.
- TESTVÉREIM! - szólít fel ismét mindenkit. - NEM HAGYHATJUK, HOGY EZEK A SZÖRNYETEGEK HÁZAINKBA IS GYÁSZT HOZZANAK, ELVÉVE ASSZONYAINKAT ÉS GYERMEKEINKET! - Még egy hatásszünet, igyekezve minden figyelmet és szempárt magára vonni. - MINDET KIIRTJUK, KÖZÖS ERŐVEL, ÉS HŐSÖKKÉNT FOGUNK EMLÉKEZNI HALOTTJAINKRA! - emeli meg még jobban hangerejét, és ezzel a lelkesítő beszédét be is fejezi. Sugárzik belőle az elhatározás, az ígéret, hogy a végtisztességet megadja az itt elhunytaknak, bár még ő maga sem lehet abban biztos, hogy túléli-e egyáltalán - mint ahogy senki más sem. Ettől függetlenül határozottsága, kiállása és bátorsága sokakban elülteti a reményt, és bár hatalmas üdvrivalgás nincs - csak néhány beleegyező magasabb tiszt egyetértő kiáltása -, az arcok kicsit derültebbek.

-Erről szó sincs!-vágom rá Amrekt számonkérésére, hogy mégis miért hallgatnék rá. -Szívesen veszem ha javaslatokat teszel és ezt természetesen figyelembe is veszem, de úgy hiszem most erre szükség van. Megértem az érzéseidet, és azt is tudom, hogy most azt hiszed, hogy fafejűként csak azért rohanok be még mindig, hogy ez mekkora dicsőség lenne nekem. De ez nem igaz, pusztán azért, mert az az egy dög nem csak nekünk, de az egész expedíciónak a segítségére lehet, ha tudjuk, hogy miféle lények vannak odabent, akár küldött oda az az ember valakit akár nem, már tudni fogjuk, hogy mire számítsunk. Persze lehet ostobaság egyedül bemenni a csapatommal, de ha én leszek az áldozat azért, hogy sokan megmeneküljenek azzal, hogy inkább be sem mennek, akkor boldog leszek. Nem vagy gyáva csupán más az értékrendünk, de ezt akkor is tudtam amikor magammal hoztalak, sőt ezt szem előtt tartva most is azt mondom, hogy menj csak, nem fogsz ezért később büntetést kapni tőlem.-majd a többiek úgyis megleckéztetik--Én is érzem ezt a rosszat, sőt valósággal borsódzik a hátam tőle, kitudja miféle félidióta tette ezt ezzel a hellyel, de akkor is ki kell deríteni, hogy mi van odabent. Lehet hogy azon nyomban indulunk haza amikor visszatértem.-mondtam neki hátat fordítva neki a várost körülölelő fellegeket nézve.-Szerintem ez lesz az az esemény ami nyomot fog hagyni a világ történelmében, vagy jó vagy rossz értelemben.-mondtam neki kissé melodramatikusan. -Vidd hírül a tábornokoknak, hogy én tovább mentem kérlek.-mondtam neki mielőtt tovább indultam. Persze a király sem volt túl segítőkész, sőt egészen idiótának nézett engem...
-Erről tudok, azonban szerintem nem tévedek nagyot, akkor ha azt mondom, hogy azért van beleszólása a dolgokba, vagy legalább képben van. Nem is tévedtem nem igaz? Megyek körbeérdeklődök akkor a többi csapatnál gyógyító után, ha csak valami kötszeres is lesz akkor is nagyobb segítség a semminél nem igaz?-mondtam neki miután egy rövidet bólintottam neki a katonái kapcsán, amit persze egy pár szóval kiegészítek neki:-Gondolom nem ellenzi nekik, ha önként jönnek velünk tovább.-fordítottam neki hátat a válasza után és amikor elindultam akkor még egy sok sikert is kaptam. Megálltam és a vállam felett válaszoltam hátratekintve félig: -Legyenek kegyesek hozzánk a fentiek.-feleltem egy olyan mondattal ami talán egy embernek jelent is valamit. Sosem voltam az a fajta, aki bárkihez imádkozott volna azért hogy sikerüljön valami, ellenben mindig jól összeállított tervvel és megbízható csapatban szívesen bízom.
Így ezekkel a gondolatokkal kerestem fel a többi útba eső csapatot toborozva kalandvágyókat segítségül és gyógyítókat szintén ezen célból. Remélhetőleg van pár olyan őrült, mint mi akik ránk támaszkodva egy erős csapatban bejönnének velünk. Végül is nem volt veszteségünk, amit tudtukra is adok, hátha jó pontot jelent ahhoz, hogy egy pár személy velünk jöjjön. Ha van köztük sarlatán, gyógyítő, törpe, ork és egyéb akkor megerősödve indulhatunk majd el befelé. Visszaérve a csapathoz, azonban az embereknek kell szentelnem egy kis figyelmet az indulás előtt.
-Szóval. Mint mindannyian tudjátok a városba tartunk, megnézzük mi az amit nekünk tud dobni ez a sötét hely és megmutatni neki, hogy mégis kikkel áll szemben. Azonban nem vagyok őrült. Aki nem akar mindenféle visszhang nélkül elmehet...-nézek itt az emberekre: -Királyotok azt mondta, hogy nektek mindenképpen ajánljam fel, de ha van bennetek bátorság és eltökéltség szívesen látunk magunk között a városban is. Jól harcoltok és igazán kár lenne ha nem jönnétek, de ha mégis pihennétek megértem.-persze nem vagyok ostoba, hogy megfenyegessem őket, így ha elmennek akkor egy apró mosoly és biccentés után fordulok a csapat felé. -Szóval, akkor akik itt maradtunk elég bátrak vagyunk, hogy bemenjünk erre a helyre mi? Egyetek igyatok és ha mindenki kész akkor indulunk befelé! Mutassuk meg nekik milyen éles is a pengénk!-szóltam nekik, majd elkezdtem kidolgozni a felállást.

Kérnék majd mesélői segítséget kik és mik azok akik a csapatomban maradtak illetve csatlakoztak hozzánk és a következő poszt elején megírom a felállást.

GALLION

Már épp befejeztem a nevetést, mikor a bundás hölgyemény aggodalmasan odajön és belekezd mondandójába. - Már jobban vagyok...- motyogom, és szememet lesütve a lábaimat kezdem nézegetni, mint annó mikor rossz fát tettem a tűzre és Anyám leszidott. Aztán visszanéztem rá, és próbáltam valami sármos, csábító mosolyt rávillantani, de csak egy erőltetett vigyorra telt. - Mekkora egy barom vagy Gall...pont most próbálsz csajozni? Neeem. Most nem lehetsz hülye...- korholtam magam, aztán körbe néztem. - Mi van? Csak...örülök, hogy élek még...- mondom a még mindig engem bámulóknak. Határozottan akartam, de a hangom elcsuklott. Meg különben is. Lehet feldobtam őket. Nem szabad itt most rosszra gondolni. A rossz gondolat pánikot szül, a pánik mérgezi az elmét és a testet. És erre most senkinek sincs szüksége. És stb stb stb...Egyéb ilyen gondolatokkal szórakoztattam magam mikor a rövidke pihi után, megindult a következő szörny áradat. Először azt hittem nem látok jól, de aztán majdnem elhánytam magam. Íjamba kapaszkodtam, hogy erőt vegyek magamon. Úgy tuti nem győzhetek, ha sugárba lerókázom őket. Főleg hogy kutyák, vagy olyasmi izék...
Mivel az újabb parancs összehozott megmaradt íjjász társaimmal, így két kör mögül küldhettem a nyilakat, a kicsit se áhított vendégsereg felé. Szinte oda se figyeltem, csak érzésre lőttem és célba találtam. Ez totál feldobott. Kellemes érzés töltött el, mikor önbizalmam visszatért. Jól begyakoroltan, minden lövés pillanatában már a következő célpontot kerestem, míg az előzőt ami a nyilat kapta a látóteremből láttam csupán és a kezem már tette is a dolgát. Így volt ez míg volt nyilam. Aztán semmi. Pánik nélkül, egy pillanat alatt rántottam hátra vállamra az íjat, és a tőr máris ott volt a kezemben. Ez volt a terv, de sikerült. Testem végre a gondolataimmal egy hullámhosszon mozdult. Aztán a váratlanul ért oldalról történő támadásnál máris célzás gyanánt döftem. A találatom undorító, és roppant bűzösre sikerült. A test el is sodort lendületéből adódóan és el is sodortunk pár társat. Valaki segíteni akart, de ez volt a veszte. Mikor elterültünk a földön, akkor éreztem, hogy a dög fogai a ruházatom alatt az ingbe akadtak. Felakartam ordítani a fájdalomtól, de ehelyett hánytam. Nem bírtam tovább uralkodni magamon. Most nem foglalkoztam a szégyennel, meg hogy ki látja és ki nem. Egy emberfejű és torzójú lénnyel akadtam össze akinek a harmadik szemében forgattam a tőrt. Habot prüszkölve és ordítva döftem a fejébe, hogy dögöljön meg és eresszen. Közben ő furcsa gurgulázó hangokat adott ki magából és ő is rókázott, miközben emberi kezével az arcomat kereste, hegyes körmeivel kapott hajamba. Beleharaptam, ahol értem. Nem volt fincsi. Egy idő után akkorát rántott a fején, hogy hegyes fogai kiszakadtak ingemből. Erre vártam. Már metszettem is a torkát. És zsupsz. A vér máris tódult arcomba. Aztán ránk zuhant valami. Már nem mozgott de feje keményen koppant az enyémhez. Csak pár pillanatba telt a szusszanás és máris bújtam ki a morbid bunkerem alól. Egy magasabb férfi társam volt. Épp mikor előmásztam kaptam a következő dögöt. Aranyosnak is nevezhettem volna a kutya fejet, de az egy fej három pofa kicsit sok volt. Egy pillantással döftem felé és... gáz...de hánytam újra. Sugárba telibe. Ki is pusztult de rögvest. Mindenhol körülöttem holttestek és döglött, vagy erősen döglődő lények hevertek. Előrántva helyéről másik tőrömet, szúrtam, döftem téptem szaggattam azt akit értem. Többet nem hánytam, de haraptam, ha kellett. A harc hevében pechemre újra elkapott a hülyeség heve. Az egyik felém száguldó dögbe belekapaszkodtam. Nagyobb volt, így meg tudtam kapaszkodni hátán, és csak rohant velem. Két feje volt, egy emberinek, egy kutyának tűnt. A kettő között az agyvelő egy bizonyos része dudorodott. Ez volt a terv a célpont de aztán elesett. Valami dombról vagy nagyobb buckáról csúszhattunk le mert alá csúsztam esés közben. A combom és hátsóm között mélyesztette szerencsére csak az emberi fogsorát belém , mert azt bírta. Ettől függetlenül a magas cével elegyedő ordítás az keményen kibukott belőlem. És hátravágtam a kezem, a tőr máris meleg folyadék áradatát lövellte. - AZ A SEGGEM VOLT TE ROHADÉÉÉÉK...- és csaptam, amíg el nem eresztett. Aztán jött egy másik. Hajamnál fogva húzott ki döglött társa alól. Amint engedett, a térdem keményen csattant volna koponyáján, ha az csontos de puha volt. Egy totál kiszakadt agyvelő darab cuppant mellém a földre mielőtt újra beborított a sötétség. Leszedtem magamról döglött ellenfelem és talpra álltam. Ez konkrétan úgy sikerült, hogy úgy pattantam fel fáradtságom ellenére, mintha seggbe lőttek volna. Nem jött több dög.

Lustán vakargattam a fülem jobb mancsommal. A kiképző terep egyetlen fájának egyik ágán elnyúlva pihentem. A napi gyakorlataim elvégeztem, most élveztem a nyugalmat. Számomra ez is a pihenés egy formája. A testem pihen az elmém dolgozik, Figyelem ahogy mások eddzenek és tanulnak. Igyekszem a mesterek mozdulatait az szembe vésni. Hisz az, aki jó akar lenni valamiben mindig igyekszik tudását csiszolni.

~ Egysíkú vagy túlságosan, ügyelj a környezetedre! Nagy hibád, előre koncentrálsz míg oldalról megtámadhatnak, vagy akár hátulról is! ~

Apám egyik tanítása, szerint, aki jó kardforgató akar lenni tudnia kell egyszere több mindenre figyelni a környezetében. El lazítom izmaim könnyed mozdulattal a földre érkezem. Nos ideje haza menni mára azt hiszem. Egy intéssel el köszönök a többiektől, akik az évek során már megszokták a jelenlétem. Az újoncoknak és fiatalabbaknak azonban még mindig furcsa és meghökkentő a látvány, amit okozok. Nem azért, mert annyira széplenék vagy különleges. Pusztán az vagyok, ami egy Uashi az oawa fajból, akik híresen nagy béke pártiak. Harcos talán egy sincs köztük, vagy csak annyira ritkák legenda számba megy.
Akik itt vannak, a katonák vagy nevezzük harcosoknak őket a többségük nem rasszista. Vagy ha azok is meg tartják maguknak. Néha azért találkozok egy rosszalló tekintettel, de engem hidegen hagy. Mindenkinek meg van a saját véleménye. Én például nem kedvelem a selfeket, ez talán érthető is hiszen tönkre tették az életem. Nem csak az enyém sok más értelmes érző lényét is. Ugyan akkor, nem érzek vegytiszta gyűlöletet sem. Ezt a nemkedvelem dolgot inkább úgy mondanám, fenntartásokkal kezelem őket és alapból rosszat feltételezem amig nem látok mást. Ezért megölnem-e bármelyiket? Nem nem hinném, hiszen még az ö életük is fontos és tisztelendő ahogy az élet minden más formája.
Persze ha gonosz dolgot művelnek kardjaim felszeletelik vagy karmaim húsukba tép.
Épp ezért a tudta és a látványa annak többszázan hemzsegnek a fővárosban egy kicsit idegesé tesz. Ösztönös reakcióm nem is tudom palástolni mikor elhaladok a közelükben. Tarkómon és ugyan igy végig a hátamon a szőröm égnek mered.
Az utolsó nyugodt napjaim töltöm itthon és legbelül tartok attól, hogy ezzel a mocskos bűnös népséggel kell együtt utaznom majd.
Egy hírvivővel futottam össze az utcán, aki épp kiképző fele tartott, micsoda egy mázli épp engem kereset. Kinek mázli nekem vagy neki? Na ez már kérdéses, végül is attól függ mit akar a kicsi ember.
Egyik parancsnok hivatott magához, hogy tájékoztasson feladatomról. Tudtam, hogy hová készülök és hová is akarnak küldeni, hiszen önként jelentkeztem a feladatra. Nem kellett volna, de az információk alapján a dolgot alaposan átbeszéltük apámmal.
Most a hírnök tájékoztatása után percekkel később belépni készülök egy ajtón, ami mögött majd megkapom a pontos eligazítást.

-Shalana Netherblood Üdvözölek és köszönöm, hogy ide siettél!

A szimpla köszönés volt, mi közben én tiszteletem ki fejezve meg hajoltam. Majd katonásan, szálfa egyenesen álltam ki húzva magam. Ezt követően meg kaptam a tájékoztatást és egy nagy kő eset le a szívemről. Ugyan akkor némileg csalódót is voltam, a harcoktól igencsak távol kerültem. Szemeim Nolvra vándoroltak, talán az ő keze van ebben. Végül is a feladat maga még ha unalmas és könnyednek tűnő igen fontos. Ha nincs ellátmány nincs harcias katona sem. Egy éhező legyengült embert még egy gyerek is leterít. Át véve az írásos parancsot, elindultam felkészüljek és holmim összepakoljam.
Haza felé séta közben még egyszer át olvastam a kapott utasítást. A feladatom elinduljak Észak-Bivalytól távol eső városok és falvak fel begyűjtve minden ellátmányt, amit a lakosok nélkülözni tudnak. Pontosabban az ellátmány kész csak a kiséret hiányzik. Igy az én feladatom végig járni falvakat kísérettel a már elkészített ellátmánnyal elindulni a fősereg felé. Vagy is védjem meg azt és a civileket minden esetleges támadástól amig lenem lesz szállítva az élelem és még kitudja mi minden más. Nem mondom ez tényleg nem lesz egy izgalommal teli megbízás……

Pár nappal később amikor meg érkezek az első faluba a szekér már készen ált. Ezt az épp még ott tartózkodó fegyveresektől tudtam meg akik útba is igazítottak. Hálás voltam nekik és meg köszöntem a segítségük. Közben elgondolkodtam én voltam ilyen lassú vagy ok túlságosan is ügyesek?
A falusiak reakciói megleptek vagy is a reakció hiánya, éppen úgy fogadtak mintha én is ember lennék.
Azt hiszem őket nem érdeklik a faji előítéletek, csak az ki milyen jó lelkű vagy sem. Ezt meg is jegyzem magamnak örökre, mert érdekes tény. Nekik nincs sok pénzük vagy hatalmas földjeik mégis többségük szívé tiszta, mint hegyi forrás.
Kedvesek voltak és egy jó ebédre is meg hívtak. Nos habár nem vagyok éhes, elfogadtam mert nem akartam megsérteni őket. Ettem pár falatot, egy kis csirkét és tört krumplit. Szerényen volt fűszerezve még is a szeretet, amivel készült tette pompás lakomává. Bajuszomról letörölve a maradékot hálásan meg köszöntem az ételt és elindultunk hosszú utunkra.

Utunk első pár órája talán inkább napja is igencsak unalmas volt. A kocsis ki mellett ültem nem igen szolt. Még ha kérdeztem is tőle szelíden és körültekintően válaszolt. Jobb mancsommal meg fogtam a vállát. Tudatam vele, nem harapok… nagyot vagy is nem vagyok olyan, aki akármin megsértődik.
Mindezek ellenére sem változott, elkönyveltem magamban útitársam ilyen és kész. Egy városi tanult ember azt hinné, hogy buta egy falusi. Én eddig is sejltettem olyan buta nincs esetleg tanulatlan olyan van. Meglepő menyi okos gondolat rejtőzik a fejében egy falusi emberhez mérten, akinek nincs esélye neves iskolákat kijárni. Az apró rövid beszélgetések még kedvemre valóka is voltak. Szeretem az ilyes fajta társalgást. Semmi felesleges duma csak a lényeg. Ő tipikusan az a típus, aki, ha szol mond is valamit. Szerencsémre nem olyan, aki sokat szol, de keveset mond.
Afelől is érdeklődőt milyen, nekem vagy is milyen uashinak lenni. Próbáltam jól körül írni neki azt, ami nekem természetes. A hangok, az illatok az érzékeim tudtam más, mint egy emberé. Leginkább úgy tudtam leírni neki előbb hallok és látok meg dolgokat, mint egy ember. Ennek a létnek is vannak hátrányai, a szagok intenzitása zavaró tud lenni. Sok időbe telt mire megszoktam az emberek közti életet. Számomra szegények néha szagosak tudnak lenni.
A napjainkat a beszélgetéseken kívül néha a meglátogatott falvak látványa dobja fel. Mi után már sokadik napja utazunk és nyomorgunk a szekerek tetején sok finomsággal utazva. Nos hát kicsit elkomorodót a kedvem. Ahogy számolgattam talán egy időben érünk a feketékkel vagy is selfekel a táborhoz. Nem sok kedvem volt újra látni a képüket, de ez most egy kényszerhelyzet volt. A megbízásom is lassan lejár, végül is nem kötelező bámulnom őket. Az áru leadásra kerül én le is léphetek és visszatérhetek fővárosba.
Kora reggel mésziről mintha látni lehetett volna már a tábort, vagy csak a szemem káprázott.
Kis idő elteltével ahogy közeledtünk tényleg ott volt a tábor és micsoda élet igy reggel.

-Hé hé csak nem minket várnak?

A kérdés elég buta, nem tudják pontosan mikor érkezünk. Az érzés, ami kezd úrrá lenni rajtam az valami baljós dolog. Nem túl bizalom gerjesztő a látvány és a hangok. Ahogy Még közelebb érünk láthatóvá válik mire is ez a nagy sürgés forgás. Felállok a kocsin a füleim kisé hátra lapulnak és halk agresszív morgást hallatok. Érzem a vér fémes illatát és még valami mást valami bűzt, ami iszonyatos.
Hallom a sikolyokat a rémült és harcias kiáltásokat is, az illatok a hangok már már túlságosan is felkorbácsolják érzéseim érzékeimen keresztül.

-Lovasok!

Hangosan kiáltok a két kísérő lovas társamnak. Hangom fenyegető és agresszív, na de nem az irányukba.

-Rohamozzatok és szabdaljatok fel minden ellenséget.

Talán magasabb rangúak nálam, de ki az a bolond, aki ellenszegülné egy oawának mikor ennyire feltüzelt és agresszív?

-Kocsi hajtok! Alakzatba!

Már útközben megbeszéltük, hogy mit cselekszünk, ha baj történe. Ám ilyenre nem számítottunk, az íjászok minden esetre elfoglalták helyüket. Kevés kocsink volt igy kör alakzat kizárt volt, egy félkör nem opció. Legjobb talán egy ék formáció igy könnyedén eltaposható bármi. Na ja, de mívűn, ha repül, nos az íjászok ez esetben hasznosak.

-Közelítsétek meg a tábort, de tartsátok meg a tisztes távolságot, hogy a lényeket ne érdekeljen ittlétetek. Majd bújjatok el, hogy a lények ne érjenek el titeket.

Szavaim a civileknek szolt, míg ők biztonságba helyezik maguk addig a két itt maradó katona és én őrizzük az ellátmányt. Mi közben lassan, de biztosan közelítünk amíg a lovak engedik. Ilyen egy elszúrt napot, azt hittem könnyed meló. Most mibe keveredtem el sem hiszem, legszívesebben rohannék, felvágjak és szét marcangoljak minden ellenséget ki elém kerül. Az ösztöneim löknének előre a forgatagba. Erőt veszek magamon és szekéren állva csak várom mi fog történni mi közben mind végig halkan torokhangon morgok.


*Felszerelésem:
Két egykezes sima acél kard.
Könnyü páncél darabok:
Lábszár és alkarvédök valamint egy lánc ing.

Egy gyenge gyógyital ami kisebb sérüléseket gyógyítja a közepeseket enyhíti.

Tekercs rajta a parancsokkal.



Egy karom reszelő, mert egy nőstény uashi karmai legyenek mindig szépek és ápoltak.*

Shalana

Mielőtt békés utadról elkönyvelnéd, hogy hozzád méltatlanul unalmas és eseménytelen, a táborhoz közeledve hamar változhat a véleményed erről. A baljós események és a benned lévő ösztönök ellenére úgy cselekedsz, ahogyan bárki más is egy ehhez hasonló helyzetben, így akik nem harcképesek, azok gyorsan találnak maguknak olyan helyet, ahol elbújhatnak, kérdés azonban, hogy a távolról is idegennek tűnő lények merre tartózkodnak még. Nem kizárt, sőt, egyenesen biztos, hogy Észak-Bivaly városából jöttek, hogy lecsapjanak a közelben összegyűlt ellenállókra, akik a város felszabadítására érkeztek.
Óvatosan közeledsz a megtámadott, sátrakkal teli helyszín felé, és láthatod, ahogy az általad előreküldött lovasok ennél jóval nagyobb sebességben szinte már meg is érkeznek, hogy kardjaikat kivonva beszálljanak a küzdelembe, majd elvesznek a forgatagban, torzszülött alakok és emberszabásúak között.
Egy darabig nem vesz észre titeket egyik szárnyaló dög sem, mintha nem is lennétek érdeklődés tárgyai, és talán ez lenne a legjobb lehetőség, hogy inkább visszaforduljatok. Persze mit szólnának ehhez a feletteseitek? Valószínűleg nem maradt más választásotok, minthogy bevonuljatok és ti magatok is küzdjetek velük, br lehet, a kocsikat érdemes lenne hátrahagyni, semmi sem igazolja azt, hogy féltenetek kéne az ellátmányt bárkitől is: se állat nincs a környéken – így madár sincs, amelynek csicsergésének eltűnése talán fel sem tűnt igazán -, de még tolvajok sincsenek. Egy éve már mindenki nagy ívben kerülte a várost, egészen mostanáig, de most is csak a király elrendelése miatt vannak itt ennyien.

//Azt javaslom, hogy a küzdelmet egyeztessük le discordon egy egyeztetett időpontban, úgy pörgősebben megvagyunk az eseményekkel.//



Gallion

Hogy ne kelljen keresgélned, a korábbi mesélőik közül jelenleg ez a részlet aktuális rád:

Lashrael Laralytha - mesélői - mindenki rész:

Illetve a folytatás neked, hogy láthatod, ahogy a király csapataiból megindul néhány katona a többi csapat irányába. Ahhoz a csapathoz is jön egy, ahol te vagy. Sérültekben nálatok sincsen hiány, és az ugyancsak sebesült csapatvezetőhöz jön a küldönc, aki beszámol arról, hogy a király a visszavonulást fontolgatja, nem a semmiért. A csapatvezető arcán láthatóan megkönnyebbült vonások jelennek meg, s végignéz az egész csoporton, hogy megtudakolja, mik a meglátások, kiben mekkora kitartás van, és mit szeretnétek a nap további részében: folytatni a menetelést vagy inkább visszamenni, pihenni és gyógyulni?
Ennek függvényében kerül eldöntésre a folytatás, és a csapatod többsége a sebeikre tekintettel a visszamenetel mellett dönt. Ha te mennél tovább, hamar kiderül, hogy van egy csapat, amelyik szeretne továbbhaladni.

Bármilyen fáradt és vérmocskos is voltam, imádtam feleségem csacsogását és ugratásait, szerettem, amikor azt pedzegette mit fog tenni velem, a testemmel és ami mindig cinkos mosollyal társult, beindítva ezzel a saját fantáziámat is.
- Nem lesz semmi bajom, míg olyan őrző vigyáz rám, mint te. – hajtottam bele az arcom a simogatásába, aztán egészen addig néztem, amíg ponttá nem zsugorodott a távolban.

Bár mindenki továbbra is saját csapatával tartott, azért látható volt, hogy az egész sereg megindult visszafelé, még ha nem is olyan rendezetten, ahogy idefelé.
Még az utolsó pillanatban, amit a véres csatatéren töltöttem, észrevettem, hogy egy kisebb csoport, főleg self harcosok kivállnak a tömegből és elindulnak a város romos falai felé, amire összeszaladt a homlokomon a bőr. Mi ez az egész? Valami öngyilkos küldetés? Hiszen Lash szerint az a borzasztó lény is odabenn van és valószínűleg még több rém is. Mit akarnak ezzel elérni vajon?
Önkéntelenül is a király fényes páncélját kerestem a szememmel és meg is találtam, ő is a sereggel tartott a saját védelmezői körében, ezek szerint az éjelfek magánakcióba kezdtek? Nem voltam benne biztos, hogy ez jó ötlet, mert az a négy tucat harcos is veszteség, de már az is csoda, hogy eddig fegyelmezni lehetett őket. Nekem azonban ott volt Lash és mielőbb vissza akartam érni, így gyorsan a katonák után indultam.
Mire a tábor közelébe értünk, már mindenki elléggé vonszolta magát és csak az tartotta bennünk a lelket, hogy meleg étel, friss víz, tisztálkodási lehetőség és nyugalmas pihenés vár, főleg az utóbbi kezdett nagyon vonzó lenni.
Egyre kevesebb beszéd hallatszik, amiben a katonák egymásnak ecsetelték saját merész harcaikat, és egyre több reménykedő tekintet pásztázta a vidéket, míg egyszer csak fel nem tűntek a tábor sziluettjei.
Nekem talán élesebb a szemem, mint a többieknek és már első pillanatban sem tetszik valami, aztán még közelebb érve, már mindenki látja, amit én, amire csak az előbb egy nyögés hagyta el a számat.
A tábor romokban hevert, megtépázva, összeborogatva, megszaggatva. Nyilvánvaló volt, hogy csata dúlt, hogy míg mi a szörnyekkel harcoltunk, orvul hátbatámadtak minket. A tábor védelmére itt hagyott – igaz csak képletes – csapat képtelen volt megállítani ezt és ez nagy veszteséget okozott a katonák között is. Sok volt a halott és a sebesült, akik megtörten és elkeseredetten néztek ránk, ahogy az utolsó távolságot szinte rohanva tettük meg.
De már nem volt mit tenni!
Sokfelé hangzik fel fájdalmas ordítás, sírás, a dühös kiáltások kezdenek hangos morajjá összeállni, ahogy mindenki beszélni, zajongani kezd, felháborodásának és mérgének hangot adva.
Én is a táborban hagyott szekér felé próbálok áttörni az összetorlódott embereken, amikor megjelenik a király és az arcára van írva, hogy mennyire megdöbbentette ez az egész. De akármennyire is fiatal még, a becsületére legyen mondva, gyorsan összeszedi magát, hiszen neki egy egész népet kell irányítania és nem adhatja meg magát sokáig a gyengéd érzéseinek.
Harag villámlik a szemében és mélyen zengő hangja mindenkit elhallgattat, minden tekintet rátapad és a szavai hatására még engem is elönt a táboron végigzúduló hangulat.
Körbenézve látom az arcokon az egyetértést és a megszilárduló elhatározást és bár beszéde végén nem söpör végig a lelkes ordibálás, ez a csöndes viselkedés talán még többet is mutat ennél.
Legtöbben elszántan emelik magasra még minid véres kardjaikat. Én is ezt teszem és megfogadom, hogy egyszer és mindenkorra eltörlöm a föld színéről azt az átokfajzatot, ami a barlangban majdnem megölt minket és most itt mérgezi a levegőt, talán ő az oka itt mindennek.
Most azonban meg kell keresnek Lasht és biztonságban kell tudnom.
Megindultam a szekerünk felé, remélve, hogy ha azt is megszaggatták, legalább a holmink nagyja megúszta…….és végre magam mellett tudhatom a párom.
~ Lash? Minden rendben? ~

GALLION

Mindennek amit ismertem, de főleg Természet Anyának bőszen hálálkodva szuszogtam, a dög hullája mellett. Eleinte felkészülve vártam az újabb ellenséget, és bele telt pár percbe, mire felfogtam nem jön több. Mocskos kézzel nyúltam be táskámba, hogy megkeressem azt az aprócska készletet, ami a gyógyulásra volt. Elrágcsáltam pár szárított gyökeret amiről tudtam, fertőzés elkerülése ellen van, és megint egy másikat, ami a fájdalmat enyhítette. Innivalóm sajnos nem volt. Azt kerítenem kellett. Elég keserű ízzel a számban tápászkodtam fel, és még mindig feszült izmokkal, jobbra ballra tekintve, meg persze fél szemmel az ég felé is indultam a csapatom megkeresésére. Beletelt jó pár percbe, mire visszakeveredtem hozzájuk. Egy dolog azonnal szemet szúrt. A csapatok közül páran, vagyis mondhatni jó páran megindultak visszafelé. Megis értettem őket. Mikor megtaláltam a csapatom megmaradt tagjait, láttam közölünk se kíméltek senkit. Csapatvezetőm is rendesen megtépázva mesélte el mi a helyzet. Míg beszélt próbáltam innivalót szerezni. És kaptam is egy kisebb kulaccsal. Hálás voltam, és meg is húztam rendesen. Míg az információkat hallgattam, éreztem ahogy a gyógynövények kifejtik hatásukat és újra eltölt az erő és tettre készség. A mitugrász Gallion újra előbújt és menni akart, hajtott előre. Egyben azonban biztos voltam. A kicsi tőrt mindenképp lecSerélem egy kardra. Talán kapok a visszavonuló társaktól egyet, amit igyekszek majd visszaadni neki. A feltett kérdésre rögtön választ adtam, hogy mennék...
Mikor közlöm döntésemet, ketten is nyújtanak kardot felém, pedig nem is mondom. Talán ilyen formában akanak jó szerencsét kívánni, hogy éppségben térjek vissza ebből a földi pokolból. Az egyiket el is fogadom. A vezető csak megvonja a vállát és vállonvereget. Aztán elköszönök még pár társtól és elindulok keregélni olyan csapatot akik még folytatják. Egyre jobban hatalmasodik el rajtamaz érzés, hogy nem adhatom fel. Kell még egy pofon, de remélem azért, hogy ezt túl is élem. Már inkább hajt a kíváncsiság, mint a harc heve, meg a szörny segg rugdosás. Azért néha hátra pillantok, hátha jön velem valaki, de senki se szaladt utánam. Csak a suttogást és mormogást hallottam. De legalább túlélték. Ahogy keresgéltem, láttam egy nőt, aki ha jól értettem és hallottam, toborozni próbált. Totál meglepett, hogy fajtájához képest milyen szelíden, de határozottan kérdezősködött. Sokan visszautasították, vagy riadtan sántikáltak odébb mikor meglátták. Ahogy figyeltem, egyszer észrevette őt kukkoló szemeimet és egymásra néztünk. Nem várakoztattam meg, határozottan, magabiztosan lépkedtem oda hozzá és jelentkeztem a továbbhaladásra... Ő bólintott és mivel nem akadt több jelentkező, így csupán engem kísért vissza a csapathoz ahol azért voltak páran. Menet közben megmutattam neki íjamat a pár megmaradt nyílvesszővel. Ezekből menet közben felszedegettem még egy párat ami épp maradt. Kísérőm nem volt beszédes hangulatban, teljesen máshol jártak a gondolatai. A selfek között akadtak még páran máshonnan is, először végigfutott a hátamon a hideg, de aztán a soha vissza nem térő izgalom kerekedett felül. Lám lám. Ilyen az mikor a közös cél összehozza az ellenséges népeket. Azért amíg lehetőségem volt rá, jól megnéztem magamnak a csajt... A biztató, bátorító szavait már totál nyugodtan, már amennyire ez lehetséges volt és tettre készen hallgattam...

Elbújni végül is van lehetőség, Bivaly körül egy nagy mező van, odébb erdőségek, a tábor egy ilyen erdőség mellett van; jóval odébb akkor így leraktuk a civileket, ahol még susnyás és ilyenek találhatóak, és a magatok lassú tempójával egészen közelre sikerült mennünk.
Már távolról kiszúrni, ahogy a tábor szélén egy emberszabású, szürkés bőrű alak falatozik egy teljesen emberi emberből, a belei közt matatva néha karmos-kampós ujjakban végződő kezeivel; denevérszárnyak nőnek ki a hátából, a fejét nem látni, de az alakja alapján az is emberi, a lábai pedig két hatalmas bogárláb, és emberhez mérten így természetellenesen hajlik, ahogyan guggol a kibelezett holttest mellett.
A ló egyik ingerült prüszkölése és elégedetlen nyerítése hívja fel ránk ennek a dögnek a figyelmét, mire egy hirtelen mozdulattal fordul felénk, és elég jól látszik, hogy fogalma sincs, hogyan kell nem disznó módon enni, mert teljesen összevérezte magát kajálás közben.
Óvatosan feltápászkodik, és talán egy embernek nem tűnne fel, a kifinomult érzékeimmel pont kiveszem ebből a távból, hogy két szája is van: az egyik a fején, ami a szokásos horizontális elhelyezkedés helyett vertikális, és ugyanilyen van a hasán is, csak nagyjából négyszer nagyobb.
Akkor ez a dög az, ami úgy dönt, hogy a fején lévő száján végig húzza az alkarját, mintha még lennének benne ilyen emberi reflexek, közben szélesre tárja a szárnyait, hogy a levegőbe emelkedve felénk vegye az irányt.
Ijászoknak nem kell kétszer mondanom, egyszer sem tudják a dolguk. Amint a dög közelebb ér már el is engedik az ajándékuk.
Az íjászok nem találnak; nemes egyszerűséggel a szörny rándul egyet, és egy csavarmozgással összehúzva a szárnyait ereszkedik valamelyest lejjebb, így a nyilak átrepülnek felette, majd újra kinyitva a szárnyait már engem vesz célba kardszerű bogárlábaival, amin, ha nem esőfelhők fednék az eget, biztos szépen csillognának a napfényben.
Mindenesetre elég lendületesen érkezik, az íjászok egyike pedig vagy nem tudott elég gyorsan újra tölteni, vagy a megfelelő pillanatra vár, a másikuk viszont lő egyet, de a dög gyors zuhanórepülése miatt újabb sikertelen próbálkozást könyvelhet el magának, ami egy hangos káromkodást is kivált belőle, a kiváró viszont ösztönösen rám üvölt. Nem reagálom le hogy honnan veszi a bátorságot üvöltözőn velem. Csak jót akar nekem és kisé ideges ennyi az egész.
Kicsit kivárok, hogy a lény biztosan ne tudjon lefékezni. Ugyan tudom, ha úgy csapódik a szekérnek akkor annak annyi talán. Az íjászoknak talán van elég ideje egy újabb lövést leadni a dögre.

Hát a szörny földet érésé inkább zuhanás, ahol voltál, oda belecsapódik, totálisan széttörve a kocsi elejét, és így a kocsit húzó igásló el is húz a fenébe ijedtében, a szekér darabjai repülnek, és így életközelségből láthatod, hogy magasságilag nagyjából veled egyezik, de jóval soványabb, és talán ettől még magasabbnak tűnik.
A szárnyai még mindig kitárva, és a következő pillanatban lecsap, így a szekér romjai közül gyorsan felemelkedik, és az íjász, aki kivárt egy másik szekéren, az lő egyet, és mivel a dög a felemelkedéssel és becsapódással elveszítette a lendületét, így el is találja, és a földön köt ki a drágaság, de borulva egyet előbb csak négykézláb van és felétek üvölt egyet torz, meghatározhatatlan szörnyhangján.

Vissza üvöltök igazi telitorkos tigris üvöltés, ami a csövön kifér mindent bele módon. Közben ki vonom mind két kardom. Üvöltés es testtartásom alapján ugrásra készen állok. Jobb lábam kisé előre csúsztatom a balt pedig hatra stabil alapállást fellvéve. Bal kezemben tartott kard hegye könyököm fele mutat. Vagy is fordítva tartom a kardot. Kisé megdöntve. A másik jobb kezemben fogot kard heggyel felfelé rendesen tartva kisé ferdén tartom magam elött. Igy még talán van esélye a két íjásznak lőni. Ha a kiváros nem is tud. A másik, ha elég gyors volt egyet meg talan tud lőni.

Hát ha te nem támadsz, akkor megteszi ezt a szörny, megragadja a nyilat, amit beléeresztettek, kiveszi azt, és sötét szembogaraival nem téveszt szem elől sem téged, sem az íjászokat, felváltva nézve, ki mit csinál. A kicsit elhamarkodottan lövő íjásznak van ugyan lehetősége lőni, viszont a bogárlábak gyorsabban lökik el a dögöt, így egy újabb nyílvessző repült el. Eközben a mellkasa természetellenesen kitüremkedik, és az éppen lőni készülő kivárós íjász felé fordítja a fejét, hogy a száján lévő szájból egy kisebb labdának megfelelő méretű köpetet lőjön felé. Az íjász behúzódik a szekér mögé, és ahol a köpet szétfröccsent, onnan halk sistergés hangja érkezik nemsokára.

Van köztünk némi távolság, amit igyekszek lecsökkenteni egy kard hossznyira minél előbb. Amint a közelébe érek már támadok is. Lehetőleg érzékeny helyen szeretném eltalálni, de még nem ismerem a lény képeségeit.
Nagy tested ellenére meglepő gyorsasággal szeled át a köztetek lévő távolságot, ám van ideje arra, hogy teljesen szembe forduljon veled, így mikor suhintani készülsz, a felé érkező kardod elő megemeli kampós-karmos kezét, és lényegében a tenyerével fogja fel a csapásodat. Az erő persze nem hiányzik a suhintásodból, és a bogárlábak hátrébb tolódva feltúrják a talajt, és csak a tenyeréből kiserkenő bűzös vér az, ami jelezheti, hogy meg is sebezted, bár bizonyára közel sem annyira, mint tervezted. Mindenesetre nem totojázik ő sem, és mielőtt megvárná, hogy a másik kardoddal vegyél lendületet, előrébb lendül, oldalra vezetve a kardodat kitámasztó kezét, hogy a száján lévő szájával harapjon meg. Valószínűleg kihátrálsz, így a megfontoltabb íjász már engedi is el a nyílvesszőt, ami beletalál a félig kitárt szárnyainak egyikébe.

Meglepően intelligens a lény, ostoba sima állat lenne mar felszabdaltuk volna. Ki hátrálásom siker koronázza az egyik íjász betalál a szárnyába. Igy sebzetten talán mar nem tud felszállni újra. Vagy ha igen nem túl magasra. A lényeg addig kell lecsapni amig lent van.
-Következőt mellkasára, ne tudjon köpni még egy olyan marós köpetet.

Persze bárhol éri találat az csak jó.
Fél lépést hátrálok meg támaszkodom lábammal igy lendületet véve. Talán úgy tűnik mintha egyenesen frontálisan nekirontanék. Test csellel próbálkozom, ha valóban olyan intelligens nem dől be neki. Ha nem, nos akkor előre lendül belém marhason. Én azt feltételezem, hogy igencsak okos. Igy hat derekam megcsavarva kisé kitekeredve mint búgó csiga forgok es pörgők el mellette épp csak kikerülve azt ha felem nyúlna.
Igy próbálom kipuhatolni meddig terjed intelligenciája es újabb helyzetet teremtve íjászoknak.

Hát az íjászoknak nehezen teremtetsz új lehetőséget, a célpont mozogni fog továbbra is, azt meg nem kockáztathatják meg, hogy beléd lőjenek, így egyelőre felkészültségben maradnak. Más kérdés persze, hogy amint tetteted a frontális nekirontást, ő maga előrébb görnyedve indul meg feléd, ahogyan azt félig várod, ám nem veszed figyelembe a félig kitárt szárnyakat, amik nem csupán felfelé meredhetnek, hanem oldalra is. Ahogy egy előre ront, hogy részben felökleljen, részben beléd harapjon, egyensúlya megtartása érdekében a szárnyai ezúttal vízszintesen vannak, így bele is szaladsz az egyik szárnycsontba. Ha kellően jók a reflexeid, akkor most bele tudsz vágni, viszont a zakózás garantált, ahogyan a felsőtestednek ütődik a szárny.

Neki ütközők a szárnyának és földre esek. Még szinte talajt sem fogok már szúrok is. Legközelebbi lényeges pont, amit elérhetek talán az a bogárláb legfelsőbb része ahol a törzsével találkozik. Vagy is csípőjénél támadom, sebbel korlátozni tudjam a mozgását. Abban a pillanatban, hogy érzem azt kardom húsba mar már gurulok is odébb és felpattanok támadóállásba.
Amig a földön gurulok, ha elég gyorsak és ügyesek íjászok talán tudnak lőni. Nem biztos, bár mar az is elég, ha nem céloztat adnak le. Csak a lény felé lőne egyikük picit megzavarja. Az se számít célt téveszt.
Mivel nekiütköztél vélhetően a szörnynek is váratlan módon, egyik lábával kénytelen lecövekelni és azt a földbe vájva perdül körbe az ütközés okozta lendület miatt, pont nem hasalva fel. Ez viszont eredményezi, hogy bár az esés miatt nem pontosan, de sikerül eltalálnod fegyvereddel comb tájékán, mire átszökken másik lábára, távolabb tőled, de nem annyira távol, hogy az íjászok meg merjék kockáztatni a lövést - annyira nem ismertek ki téged, hogy tudják, mikor ugranál neki. Kiugrulva így egymással szemben álltok, és ha sokáig nem cselekedsz, akkor a mellkasa ismét megemelkedik, hogy a korábban látott köpettel ajándékozzon meg.

Hát bocs, de nem szeretnék turha tesó lenni veled.
Morgok fenyegetően, szőrszálaim égnek merednek farkamon is. Mint harcias házi macskának. Nem akarok időt adni neki, bízok az erőmben es szívósságomban. Na meg abban a kiképzésben, amit nevelő apámtol kaptam. Kisé előre dőlök, és erősen meg támaszkodva elrugaszkodom. Nem ugrok fel hisz akkor könnyű célpont vagyok. A földön rohanok a prédám felé. Az újra testcselt vessem be, mint az előbb korai. Meg ha nem is eszes talán be villanna neki. Ellen lepest tenne. Egy macska féle igencsak agilis tud lenni. Utolsó pillanatig kivarok, majd jobb lábam előre nyújtva másikat magam alá húzva csusszanok. Egyik kardom előre nyújtom, lendületem segítségével felhasítsam lehetőleg a hasán vagy lágyékánál. Eközben a másik kardom a földbe szúrom. Ha kell megtudjam törni lendületem és egy újabb testcsellel meneküljek.
Azonban, ha megtántorodna és nem kapna felém a földből kirántom a kardot lentről felfele irányuló vágást igyekszek bevinni. Ami biztosan nem lesz mély vagy súlyos seb hisz közben igyekszem eltáncolni ellenfelem karmainak közelségéből.

Hát nem tudni, az íjászok mit gondoltak, az biztos, hogy a csúszással történő érkezéseddel az egyikük elenged egy nyilat a dögbe, ami talál is váll magasságában, és ezzel a köpete is félremegy, kicsivel odébb a földre melléd. Mivel az egyensúlyából is kibillent, a korábban megsebzett lábát sikerül ismét eltalálnod, ezúttal elvágva olyan izmokat, amik segítették a lépését és mozgását, viszont a váratlan lendülettel, ahogy karjaival hadonászva visszanyerné egyensúlyát, kapsz egy kellemes pofont a képedre a dög karmai nyomával.
A lábai vékonyak, így ahogyan visszahelyezi egyensúlyát a megvágott lábra, jóformán kitörik alóla, egyet zakózva a földön, veszettül üvöltve mindkét szájával és vergődve a földön a fájdalomtól, sebesült szárnyaival csapkodva. Kissé egy partra vetett halra emlékeztethet, bár a kevésbé gusztusos fajtából.

Újra érzem azt a maró dolgot, amit köpőt. Meg jó nem talált el vele. Mikor próbálnék felállni eltalál, nos alaposan mert kisé megtántorodom. Érzem saját verem izét is a számban. Biztos ütéstől felrepedt valami bent. Vagy nyelvemre haraptam.
A ver íze a harc az adrenalin feltüzeli vad állatias énem. A vergődő dög közelébe lepek és egyik kardom meg lendítve igyekszem egyik szárnyát a földre szegezni. Talán nem vagyok ilyen jó dobó na meg az előbbi ütés miatt inkább egyszerűen teljes erőmmel eldobva hata közepébe igyekszem dobni fegyverem.
Ám a dög annyira verdes a földön, hogy még egy cemotoxos legyet is megszégyenítene. Bal kardommal igyekszem védeni magam, mi közben szárnyát szegem egy kicsit a lénynek. Majd mikor már nem annyira virgonc a szépségem, egy suhintással lemetszem a fejét.
Két kardom lazán ernyedten tartva a hátam szekér elejének vetem. Nem mondom, pokoli volt azt sem könnyű ez a rövid intenzív harc. Még azon keseregtem magamban, milyen unalmas volt az út.
Integetünk a civileknek, hogy elő jöhetnek. Gondolom ezt tudják maguktól is mert biztos végig nézték a jelenetet. Míg várom érkezésük, le törlöm pengéim gyorsan és visszahelyezem őket helyükre. Kedvem volna, a dög fejét elvinni magammal, mint trófeát, de a lovaknak nem tetszene, sajnos lekell mondjak a szuveníremről.
Igen, de van egy kis gond, a szekér eleje nagyából megúszta. Mozdítható úgy nézem, nincsen ló, ami húzza. A forgó része az a kerek se lehet talán túl jó állapotban. Nem vagyok bognár, egy ilyen becsapódás biztos nem tett jót neki. Elég ha eltudjuk juttatni egyenes vonalban a tábor közelébe.
Az igás lovakkal húzót szekerek el is indultak szépen a cél felé, én és még egy pár ember viszont kobakját vakarva ált. Egyik fura nevű embernek ki pattant az isteni szikra. Újabb támadástól tartva jobb minél előbb a táborhoz érni. Ezt a bolond is tudja igy jobb hilyán mi lettünk a lovak.
Vagy is hátul tolták én pedig elöl húztam, igy lassan, de biztosan haladtunk a tábor felé.
-Egyikőtök se merjen gyít vagy mást kiáltani.
Lenne egy dalnokunk biztos meg énekelné kedvesem macska fogattal érkezem!

Férjének válasza hallatán bágyadtan mosolyog, még elnézve őt egy kicsit merengőn, valahol nevetségesnek találva, hogy ilyenkor mennyivel intenzívebben kerülnek előtérbe az érzések, a szeretet és boldogság még ezen a vérmezőn is. Különös, hogy az aggódással és féltéssel teli pillanatok mit ki nem váltanak, pedig az örömből odahaza sem volt sose hiány, mégis mintha erősebb lenne most, talán pont emiatt a féltés miatt. Végül aztán visszaengedi maga mellé a kezét, még figyelve férjét addig, ameddig tudja, és mikor a griff szárnyra kap, erősen kapaszkodva fordul előre, rásimulva a hátára és nyakára, amennyire csak tud.
Így, a szelek szárnyán, az égen meglehetősen gyorsan haladnak, és elég nagy előnyre tesznek szert. Már azt tervezi, hogy keres egy biztonságos és rejtett kis patakot vagy egészen kimerészkednek a tengerig, hiszen az sincs messze, és úgy jön Viridiel elé, hogy már tudja, merre kell tartaniuk, viszont, ami a táborban fogadja őt, teljesen ledöbbenti. A gondolatok kiszaladnak a fejéből, és a tábor kaotikussága és káosza hasonlít a benne lévőéhez, kétségbeesett rémülettel fürkészi az elétáruló képet és látványt, és egyszerűen nem akar hinni a szemeinek. A torka összeszorul és kiszárad, ahogy megpillantja a halott szárnyas lényeket és az általuk okozott pusztítást és halált, melytől óvatosan és önkéntelenül a szája elé emeli a kezét.
- Le... Menjünk le... – mondja a griffnek elhalón, és bár egy pillanatig nem biztos benne, hogy a szárnycsapások mellett meghallja, kisvártatva ereszkedni kezdenek, nemsokára pedig a földre érkeznek. Úgy ugrik le a hátáról, mintha se pocakja nem lenne és a korábban gyógyításra felhasznált energiái is meglennének. Riadtan és sietősen néz végig a leamortizált táboron, a moráljukat vesztett katonákon, zsoldosokon és kalandra vágyókon, és szinte már kényszeresen tartja a sietséget, úgy járva a lerombolt sátrak közt.
Nem akarta, hogy a tábor, amit legalább biztonságosnak hitt, ne higgye tovább annak. Bizonyára ez nem egyedülálló probléma, sőt, biztos, hogy a visszaérkezőkre is rányomja a bélyeget, és ahogy halad, keresve a sebesülteket, akiken azonnal segíteni kell, a szekerüknél meglát két személyt. Egy pillanatra lecövekel, ahogy fürkészőn végignéz rajtuk, megpillantva az egyikükön a lehető legsúlyosabb és leggusztustalanabb sebet, és nagy erőt kell vennie magán, hogy képes legyen pár tétova lépést megtenni a kocsi felé anélkül, hogy összeroskadna. Egyszerre képtelen levenni a tekintetét a felhasított gyomorfalról és egyszerre nézne más irányba, viszont a gyógyítói ösztönök és segíteni akarás felülkerekedik a hányingeren és képes félretenni az undort ezzel együtt. Odalép sietősen, hátha még képes segíteni, hátha még tud valamit tenni annak ellenére, hogy a sebesült melletti alak halkan szipog és zokog, a férfi kezét szorongatva, nem foglalkozva ennek baljós jelentésével.
Nyomban letelepszik a lehajtott fejű, mozdulatlan ember mellé, az egyre fokozódó pániktól és kétségbeeséstől meg sem nézi, lélegzik-e vagy ver-e még egyáltalán a szíve, csak belevág a gyógyításba, ám amint megjelenik a kék-zöld fény a kezei alatt, a csendben könnyező fiatalabb ember megfogja a kezét és eltolja. Riadtan tekint fel rá, és elég egy pillanat, az arcán lévő gyász és mélységes szomorúság mindent elárul neki.
- Már elment... – mondja fojtottan, és lehajtva a fejét reszkető vállakkal zokog tovább. Ő maga elhűlve dől hátrébb, ölébe téve a kezét, kisvártatva pedig ő is lehorgasztott fejjel ül egy darabig. Fogalma sincs, mit érezzen vagy mit kéne éreznie, semmi köze az itteniekhez, mégis kézzelfogható a szenvedés, a szomorúság, és ez őt is magával ragadja, ha nem is olyan mélységben, mint azokat, akik ismerősüket, rokonukat gyászolják. A halottak látványa elkeserítő és felkavaró, ám nem akarja magát olyan gondolatokkal keseríteni, hogy mi lett volna, ha... Ha mondjuk kicsit korábban jön és az itteniek egy részén is talán tudott volna segíteni. Vagy... Vagy mit fognak érezni a családtagok, ha értesülnek minderről?
Egy darabig csak nézi az előrebukó fejet, és a halott szemeihez emelve kezét lecsukja azokat.
- Természet Anya kísérje őt... – mondja csendesen, némasággal társulva a gyászolóhoz. Sohasem fogja megérteni, hogy ki leli örömét a mészárlásban vagy úgy a gyilkosságokban, hogy mit látnak a szenvedésben és annak okozásában. Biztos, hogy sötételf kéz van ebben, kizárt, hogy bárki más ilyen felfordulást képes legyen okozni, ráadásul ez az a város, ahonan az erdeiek királya indult visszafele Awyrisba azért, hogy aztán az egyik sötételf tiszt elrabolja.
Néha elnéz a tábor többi részére, de a síráson kívül nem sokat hallani. A többség nem szól, nem mozdul, csak lesújtottan ülnek a helyükön, persze a sötételfeknek jóval másabb a mentalitása; őket ilyen szempontból figyelembe sem veszi, még ha akadnak is köztük kivételek. Főleg az itteni emberekkel és fajtársakkal tud azonosulni, a gyászos szemlét követően pedig lassan már látja a vérmezőt hátrahagyó katonákat.
Feltápászkodik a helyéről, még egy darabig figyeli a fiút, aztán egy szó nélkül indul el az érkezők felé, akik a tábor láttán gyorsabb tempót diktálva érik el a pihenőhelyet, újabb fájdalmas üvöltéseket eredményezve, ahogy néhányan holtan találják meg hozzátartozóikat. Lesütött szemmel halad, szinte már ő érezve azt a fájdalmat, amin most ezek a meggyötört lelkek keresztülmennek, de még a király bátorító vagy inkább bosszúállásra sarkalló beszéde is messzire hallatszódik. Kicsit megszaporázza a lépteit, mert ez azt jelenti, hogy Viridiel is megérkezett. Aggódó szavait hallva keserű mosoly jelenik meg az arcán, miközben kutakszik, keresi az ezüstös hajkoronát és a nagyon is ismerős alakot.
~ Igen... A helyzethez mérten ~ válaszol csüggedten, és bizonyára hamar egymásra találnak; a sok üldögélő és tétlenkedő közt nem lesz nehéz ez a feladat. Ahogy megpillantja a véres és csupa mocsok ruházatot, mellé a szokatlan hajkoronát, megkönnyebbültté válik a mosolya, és amint lehet, gyengéden zárja ölelésébe férjét.
- Borzalmas ez... Borzalmas, ami itt történik... – suttogja a fülébe az ölelés közben, nyakába rejtve szemeit, még egy kicsit így maradva, meg akarva feledkezni arról, ami körülötte van. – Nem hittem volna, hogy ennyire... szörnyű lesz, de... – pislog hátra válla felett a táborra. - De valahol örülök, hogy eljöttünk és segíthetünk. Ha sikerül visszavenni a várost, akkor egy nagyon könnyen elharapódzó problémától mentjük meg... – pillant le kerek hasára, amin végig is simít. – Semmiképpen sem akarnám, hogy egy ilyen veszély őt fenyegesse – teszi hozzá csendesen, lassan vezetve tekintetét párjára, féltőn fogva közre az arcát, ugyanezzel a féltéssel nézve őt. – Szeretetben és biztonságban akarom felnevelni, távol a bajtól, így ha megszületett és újabb ilyen őrült feladatokra kérnek fel, biztosan a családodnál fogjuk hagyni, ahol nem lehet baja – látja be most azt, amit korábban nem akart. – Nem engedném, hogy ilyet lásson... – csúszik le a keze a mellkasára, ahogy még egyszer a tábor felé tekint szomorúan. – Senkinek sem kéne ilyet látnia és átélnie... - fordítja vissza tekintetét, hogy férjének vonásait fürkéssze. - Keressünk egy helyet, ahol megfürödhetünk és egy kicsit elszakadhatunk ettől az egésztől - simítja meg újra az arcát, lágy csókért hajolva. - Biztos van valahol egy kis patak.
Ha a szekérből kell valami, akkor azt érintetlennek találják, leszámítva a vért, ami a mellette lévő holttesttől lehet. A gyászoló még mindig ott kuporog mellette, de nem szól, csak csendesen szipog, így a felszereléseiket gond nélkül el tudják venni és magukkal vinni oda, ahol megmártóznak. A fák bár hallgatagok a városból áradó negatív, sötét energiák miatt, az információkat továbbra sem hallgatják el előlük, így hamarosan már hűs vízben találhatják magukat, hacsak fel nem tartja őket valaki a táborból.
Ha már a víznél vannak, akkor segít megmosakodni párjának, hiszen főleg ő lett véres, és ő maga is beleereszkedik a patakocska vizébe, még ha nem is éppen mély a medre. Lassan és komótosan lát neki a tisztálkodásnak, nem is igazán gondolkodva, csak emésztve a látottakat és átélteket.

Shalana

A szörny legyőzése után sikerül gyorsan összekapnotok magatokat és elindulni a táborba, ami már onnan nézve is igencsak megtépázottnak tűnik. Te jóval lassabban haladsz, mint a kocsik, amiket lovak húznak, támadás viszont nem ér, így biztonságban kerültök a táboron belülre. A helyzet nem éppen szívderítő a halott szörnyekkel, de legfőképp az általuk megölt bajtársak láttán rendülhetnek meg sokan. Sírás vagy fádalmas üvöltés több helyről is felhangzik, ahogyan a csatazaj elül és a harcolók realizálják, kit is veszítettek el vagy veszhetnek el. Gyógyítóért kiáltanak, és szerencsére akit lehet, azt gyorsan ellátják, ám vannak, akiken még a gyógyítók sem képesek segíteni, így utolsó perceik szenvedéssel teliek, de utána megszabadulnak a fájdalomtól és megkönnyebbülten léphetnek át a túlvilágra.
Hosszú percek telnek el, a tábor lassan csendesedni látszik, mikor az égen egy részben zöld, részben vélhetően szörnyvértől sötét színű griff tűnik fel, és bár először fenyegetőnek tűnhet számodra és a csapat számára a megjelenése, ám a leszálltával nem bánt senkit. Sőt, mintha még valakit a hátán hordozna, a vörös hajzuhatag eltéveszthetetlenül lobog, és eltűnik a tábor egy távolabbi pontjánál. Ha szeretnéd, utánajárhatsz, mi ő, ki ő, de persze kereshetsz magadnak egy helyet is, ahol esetleg parancsra várakozol. Ha esetleg a király után érdeklődnél, akkor megtudhatod, hogy másik nagyjából kétszáz katonával, jelentkezővel indult el a város irányába néhány tiszttel együtt.
Újabb percek elteltével, ha esetleg körbenéznél, akkor a láthatáron feltűnhet a visszatérő sereg sziluettje a város felől, és ahogy egyre közelebb érnek a táborhoz, egyre szaporábbak a lépteik, és mozgásukból egyértelmű lehet, hogy nem éppen erre számítottak.


//Innentől az előző ’Mindenki’ feliratos mesélői alapján tudod folytatni. Ha szeretnél valakivel kapcsolatot felvenni, annak jelezzél, hogy biztos észrevegye, Isabella, Viridiel, Lashrael és Amrekth tértek vissza JK-k és NJK-k közül. //

Hamar egészen gyorsan sikerült útnak indulnunk, részben biztos a félelem miatt tartanak egy újabb támadástól. Úgy hihetik többség az jó, végül is igazuk van. Többen vagyunk akkor esélyek is jobbak. A vér izét még mindig érzem a számban, az a dög jó nagyot oda csapot. Szerencsém volt, hogy nem ütött ki, egyébként meglepően nagy ereje volt. Érdekes volt az érzés, hiszen eddig nem sok olyan lénnyel találkoztam, aki testi erőben felér egy oawához. Ehhez azért hozzá illik tenni, nem is nagyon találkoztam embereken és elfeken kívül másokkal.
Jobb a látásom és kicsit a hallásom is mint egy emberé, én igy már messzebbről hallom és láttom azt, ami történt a tábornál. Testek minden felé, elég vegyesen a katonák és a dögök. Haraggal, fájdalommal és gyásszal teli kiáltások hangos sírások. A háború már csak ilyen, ez ellen tenni nem lehet. Még ennek tudatában is az egész mintha meg ragadná szívét az embernek és összepréselné. Az érzés, rettenetes egy ismerősöm sincs itt tudom. Ettől függetlenül mivel szeretem az életet még ha az egy self is nem hagy érintetlenük a látvány.
Amint oda értünk első sorban az orvosi ellátmányt dobáltuk le, az a fontos most. Csak ilyenkor tudom igazán sajnálni egy csepp mágiám sincs. Használhatnám gyógyításra, de bármenyire is próbálnám, sajnos nem menne.
Egy dolgot azért tehetek, van egy gyógyitalom. Hibát követek el talán, mert nekem is kelhet később mégsem bírom ki ne adjam oda valakinek. Remélem egy kicsit tudtam segíteni egyik sebesült szenvedőn így legalább.
A hangok lassan elhalkulnak, nem szűnnek meg teljesen lassan elcsendesedik minden. Az ellátottak egyre többen míg a haldoklók egyre kevesebben vannak. Szomorú hallani és látni és tudni, valamint emlékezni a múltra. Talán ugyan ez volt a helyzet amikor apámhoz kerültem, menyi remek és szeretetre méltó lény veszett oda a gonoszság miatt.
-Köszönök mindent, remekül harcoltatok. Más íjászokkal nem éreztem volna biztonságban a bundám.
Amikor visszatér a két lovas és ha le is szálnak a lovaikról kapnak egy Uashi ölelést. Nem ismerem okét és nem mondanám barátaim, de útitársaim voltak igy aggódtam értük is.
A feladatunk véget ért, és mehetnénk is haza, de ki az, aki itt tudná hagyni ezt a sok embert?
Az ölelkezés véget ér éppen amikor egy nagy madár? Nem az egy griff, ami érkezik és leszál, elég mocskos dög vértöl szegény. Ettől csak még fenyegetőbbnek látszik. Kis csapatom felé emelem kezem, nyugalomra intve őket. Támadni akart volna mi már pocakjában lennénk ez biztos.
Mint meg tudtuk a tisztek egyrésze és a király nincs itt. Parancsok kellenének, de csak úgy utánuk rohanni ezek után nem hinném jó ötlet lenne.
- Segítsetek, ahol tudtok és pihenjetek, az az érzésem a java még csak ezután fog jönni. Keresne valaki elmegyek vízért.
Felkaptam néhány vízhordó alkalmatosságot, ép annyit, amit még elbirok, ha tele van. Majd elindultam vizet hozzak a táborlakoknak. Meg persze ki mossam számból a vér izét, ami lehet már ott sincs csak beképzelem magamnak.

Az öngyilkos duó – Freia és Gallion

Freia nem ütközik nagyon ellenállásba a királynál, és bár sokat nem segít neked azon kívül, hogy óva int a város megközelítésétől, még ha nem is konkrétan kimondva, nem tiltja meg neked a megközelítést. Miért is tenné? Nem az alattvalója vagy, mint ahogy a többi nem ember sem. A kutatásod viszont nem eredménytelen, és bár a többség nem nagyon akaródzik továbbmenni, mégis sikerül egy ötvenhat főből álló csoportot összegyűjtened. Főként sötételfek, nem meglepő módon, de az orkok és törpék is elég jelentős számban vannak jelen itt. Tündét nem látsz az egy szem Gallionon kívül, viszont van egy boszorkány sarlatánnak kinéző nőszemély, akin rengeteg olcsó kelme található és a kelmék alatt megannyi megkérdőjelezhető kinézetű és színű gyógyszer és kivonat. Na persze ez nem azt jelenti, hogy ne lennének hatásosak, de akik nem értenek hozzá, azok valószínűleg csak grimaszolnak ennek láttán. Egy komorabb oawa is odaverődik a csoporthoz, így ő és a sarlatán bele is kezdenek a sebesültek ellátásába, amíg el nem indultok.
Az elengedett emberek csak bizonytalanul bólintanak és inkább maradnak a társaikkal, így némi hezitálást követően távozóra fogják, ám van egy csuhában lévő alak távolabb, aki nem úgy tűnik, mintha annyira távozni akarna. Ha megkérdeznéd, hogy velük tart-e, akkor némán nemlegesen megrázza a fejét; valószínűleg csak kíváncsi, mi fog történni, de ő maga nem akar kockáztatni. Vagy hátrahagyott megfigyelő lenne?
Tekintve, hogy nem szól és még a hűvös idő miatt kellemes melegen is öltözött, sokat nem lehet róla megállapítani, bár elsőszámú hátráltató tényező az arcába húzott csuklya. Biztos, hogy emberi mágus, az azokra jellemző ruhamintázat található öltözékén, ám nem úgy tűnik, mintha bármire is hajlandó lenne a figyelésen kívül.
Az orkok buzdító szavaidra hangosan felüvöltenek, a törpék hasonlóképp tesznek, mintha csak versengeni próbálnának az barbárias néppel ebben, társítva fegyvereik rázásával a lelkes és vérszomjas kiabálást. Ők nem nagyon akarnának pihenni, valószínűleg már csapnának a további ellenfeleket, nem is nagyon van étvágyuk. Csupán csatázni akarnak, ez minden.

//Létszám: Gallion, Freia (2); oawa és sarlatánasszony (gyógyítók - 2); sötételfek (28 – a korábbi 14 fős összeállításodhoz csatlakozott másik 4 íjász, 2 mágus és 8 közelharcos); orkok ( 8 ); törpék (6); emberek (zsoldosok – 10, ebből négy íjász, a maradék közelharcos)


A gyors ebédszünetet – vagy inkább uszonnát – követően a csapat összeverődve megindul Freia vezénylése alatt. Egy darabig semmi sem történik, az embermágus is a háttérben várakozik tovább, semmit sem téve, csak figyelve. A város maga nyomasztóan csendesnek bizonyul, talán túlságosan is, és ez elég baljós lehet már most, arról nem beszélve, hogy a mágiára érzékenyek egyre erősebben érzékelhetik a helyszínből áradó sötét mágikus energiákat. Nincs befolyása rajtatok, azon kívül, hogy talán kellemetlenül érzitek magatokat vagy a hátatok borsódzik attól a színtiszta gonosztól, ami itt van. Freiának esetleg még eszébe is jut, hogy Dreyndra hadvezér itt csapott össze az orkokkal és erdei elfekkel, és a felszín alatt elég nagy port kavart, hogy a várost nem vette végül be. Az sem volt nagy titok, hogy démonseregre tett szert...  Köze lenne mindennek a városhoz?
Sokáig nem történik semmi, vagy legalábbis az izgatottságtól és feszült várakozástól elég sokáig tartónak tűnik a menetelés a város felé, aminek kapui már régóta bedöntve várják a szörnyeknek kiszolgáltatott vándorokat és kalandorokat. A falakon több helyen undorító, sötét színű szörnyváladék található, már messziről látszik, néhol csomósabb, míg máshol hígabb, rászáradva a megmaradt kövekre. A falak egyébként több helyen omladoznak, rengeteg olyan rés van több méternyi távolságokban, ahol be lehet menni vagy kettesével, vagy libasorban, bár valószínűleg a főkapu felé veszitek az irányt addig, ameddig lehet. A beljebbi leomlott házakon burjánzik a zöld növényzet, így majd a tündéknek sem lesz gondjuk, ha valaha bejutnak a város területére.
Szörnyet nem láttok szinte sehol, a falak tetejéről kilátszik valami, de az is tűnik inkább váladéknak sötét, kocsonyás állaguk miatt. Valószínűleg nem bízzátok el magatokat, viszont mielőtt túl közel kerülnétek a városhoz és figyelemmel kíséritek a városfalon zajlókat, egy hatlábú, megnyúlt testű, szőrtelen dög mászik fel oda. Szinte már úgy tűnhet, hogy megnyúzták a bőrét, amibe mintha valamit karcoltak volna, bár abból a távolságból nehéz lenne megítélni, főleg, mert meglehetősen sötét a bőrszíne. Egyedül a hosszú, állatias farok az, amit szőrt borít valamilyen megmagyarázhatatlan módon, a lábai hosszúak és csontosak, de hogy miben végződik, az a várfaltól nemigen látszik. Ugyancsak hosszú nyakán egy farkas- és rókafej közti koponya található, a szemei olyanok, akár a mély üresség; leírhatatlanul feketék. Ami talán a legijesztőbb, az az hogy még ilyen távolságból is mintha emberi érzelmeket és arckifejezéseket tudnátok leolvasni róla, és jelenleg a káröröm érződik felőle.
Nem vár arra, hogy célba vegye bármelyikőtök is és lelője, hanem hangosan felüvölt ezernyi hangján, és a következő pillanatban a falak tetején megbúvó kukac-hernyószörnyek ruganyos testükkel megemelkednek – nagyjából huszat látni a falakon -, összerándulnak, és a következő pillanatban fogakkal teleszabdalt szájukon keresztül egy nyújtózással egy hosszúkás ívben lökik ki magukból a gyomrukban összegyűlt váladékot. Nem egyszerre lőnek, ennyire nincsenek összhangban, cserébe teljesen más időben teszik ezt, elindítva egyfajta kaotikusságot. Ha esetleg keresnétek a hatlábú szörnyet, akkor ő már nincs a várfalon.
Balszerencsétekre a felétek záporozó első lövedékek egyike a vélhetően elöl tartózkodó orkok egyikét kapja telibe, és olyan lendülettel vágja képen a váladék, hogy hátratántorodik, és mivel a mögötte lévőt egészen váratlanul éri ez, így az ork megbotlik benne és hátraesik. Két lehetőség van így, vagy ottmaradni és jóformán kilapulni, de egyben tartani a csapatot, vagy elszaladni és szétzilálttá tenni azt, de több túlélőt biztosítva.
A nem talált lövedékek körülöttetek a földre kerülnek, cuppogó hanggal loccsanva szét a földön, és csak egy pillantást kell vetni rá, már tudja bárki, hogy erősen savas, és úgy marja a földet is, hogy valószínűleg ott nem lesz egy ideig se fű, se valamiféle makacs gyom, amik mindenhol megállnák a helyüket. Az elfeküdt ork üvölt a fájdalomtól, és ha nem mentek tőle még távolabb, a fékezhetetlen hadonászásába lehet, hogy bekerültök, és komolyan megsérültök, viszont nem vergődik sokáig; mivel a fejét érte a sötét köpet, és láthatóan elég erős a maró hatása, valószínűleg gyorsan átmarja a bőrt és arcizmokat, majd a koponyát elérve azt is szétmarja, az agyat elérve véget vetve a szenvedéseinek. Ilyen köpet másokat is eltalál a csapatból, van, aki próbál ugyan kitérni, de minden más lövedéket figyelve figyelmen kívül hagyja azt, amibe pont belelépni készül, és így térden találja őt a fekete sav. Van olyan is, akit vállon talál el, így búcsút mondhat a karjának, ami nemsokára biztosan leválik a testéről.
A káosz egyre inkább elhatalmasodik a csoporton, talán még a fegyelmező szavak ellenére is, és nem biztos, hogy jó ötlet lenne folytatni az utat, főleg úgy nem, hogy a maró köpetek végigpettyezik a városba vezető utatokat, és nem feltétlen javasolt belelépni a látottak után. A döntés ugyanakkor a tiétek, hogy akartok-e még mindig menni, egyértelműen kockáztatva a saját életeteket is a továbbiakban vagy inkább visszavonultok és megpróbáltok valamit kitalálni a királlyal ezen információk begyűjtése alapján.
Fájdalmas üvöltések töltik meg a helyszínt, a szörnyek köpéssel társuló öklendező hangjaival együtt. Eltorzult arcok találhatók szinte mindenütt vagy az undortól, vagy a döbbenettől, és már a törpék sem olyan lelkesek, mint az elején voltak. Az orkok ugyanakkor nem hátrálnak, társukat megbosszulva rontanak előre üvöltve, hacsak parancsszóra megállásra nem kényszerülnek, bár így is lesz pár olyan, aki rohamléptekkel közelíti meg a várost csak azért, hogy utána a kidőlt városkaput közrefogó falak széléről zuhanyként ömöljön rá a maró folyadék. Egy üvöltés, és ennyi csupán; a masszív izmos alak egyszerűen szétfolyik a bejáratnál.


Nagyjából két hét van reagálni mindenre, utána jön a folytatás! Ha előbb írtok, akkor természetesen előbb jön, addig is nov. 17. a határidő!

-Most miért?-mondom neki én is felnevetve már a történteken-Nem tudom miért rágódtam rajta eddig, de mostmár mindegy... Tudod ilyenkor ez mindig jó esik, mintha egy jó nagyot.... kő esett volna le a szívemről... Amúgy meg jogosan másztam rá! Mert megmentett és elszaladt... meghálálni sem tudtam, pedig aztán a kezei néha kellemetlen helyen is értek a rohanás közben.-mondom el Altevarnak valami ismeretlen oknál fogva. Persze a testvérem hallatán egy kicsit komolyodtam még az előbb, amihez még hozzáfűztem valamit -Nem ismered őt, túl sokat komolyodott és nem tetszett neki, hogy mit művelek mostanában... Bár ki akarna egy őrparancsnok létére egy kalóz húggal dicsekedni?-az a derűs hangulat teljesen eltűnt belőlem a vidám röhögő Altevar miatt. Persze hamar megindulunk a tábor felé, és persze nem Lashraelékkel, mert hát láttam jön Viridiel és jobb a TERHES nőnek, ha most a párja megnyugtatja.
Így hát kicsit a vidám hangulatot lerontja, hogy a táborban nem lesz ünneplés és iszogatás, boldog falatozás, mert a kutyák megtámadták a tábort is.
-Istenem...-kapom a szám elé a kezemet, amikor meglátom a lerombolt tábort.-Azt hiszem semmi nem úgy történik ma, mint ahogyan azt gondoltuk volna...-mondom tovább takart szájjal, majd azzal a kezemmel rögtön Altevar kezébe is markolok-Maradj velem kérlek, még lehet baj.-fejezem be, majd a tekintetére nézek elé állva, hogy feltegyek neki egy kérdést:-Nekem nem volt itt senki, talán nem is baj, de nekem volt valami barátod a táborban? Megkeressük?-teszem fel neki a kérdést és válaszától függően megyünk át a táboron. Szörnyülködve nézem végig az elhullott embereket és annál is jobban fáj amikor meglátom, hogy mások barátokat és családtagokat siratnak. Nem telik el sok idő, amikor egy sértett hangot hallok meg a messziségből. A vezérünk az, aki most egy kicsit dühösebbnek tűnik az átlagnál, bár megértem miért, de nem egy dolgot nem tudok megérteni.
-Miért nem volt nagyobb az őrség itt? Miért nem jöttek szólni nekünk?-suttogom magam elé, amikor inkább a király szavai felé figyelni kezdek.
A beszéde jó... A cél is jó, de egyszerűen nem tudok most eltekinteni afelett, hogy nem voltunk jók. Így nem.
-Kezdem úgy érezni, hogy tényleg nincs esélyünk. Ha ezt tették a táborral, meg velünk egyszerre-mondom a mellettem álló férfinek-Akkor mégis a városban mi a fene fog ránk várni?-fogok meg egy lábam előtt földön hagyott fém bögrét, mely jól láthatóan valakinek a kezében volt a támadás alatt~még meleg volt a benne lévő ital~ -Nem állunk erre készen.-gördül le a szememről egy könnycsepp. Tényleg azt hittem, hogy van esélyünk, de ha a városig nem jutottunk el és a sereg már régen feldarálódott... Még az is megfordul a fejemben elmegyek, mielőtt én is így végzem- nézek rá egy széttépett, savazott hullára- mert lássuk be ez nem egy kegyes és jó halál.

Lash hangját meghallva megkönnyebbülés áraszt el, bár a griffet már előtte megláttam, de szerelmemet csak egy pár pillanat múlva.
Nekem sem volt könnyű megemészteni a látványt, ezért nagyon is jól el tudtam képzelni, hogy neki milyen érzés lehetett, főként, hogy már az erejét is teljesen kimerítette, így segíteni sem igazán tudott.
- Igen, ez …….ez szörnyű, senki nem számított arra, hogy hátbatámadnak, így könnyű prédák voltak. – motyogtam a hajába és már-már hozzátettem volna, hogy nagyon sajnálom, amiért elrángattam ide, hogy végig kell nézni ezt és, ha szeretné azonnal fognám és hazavinném, még ha ezzel kockáztatom is a király nem tetszését, de kedvesem tovább folytatja és nekem a torkomon akadnak a ki nem mondott szavak és a felé fokozódó érzéseim majd szétvetik a mellkasomat.
Még ebben a helyzetben is megpróbálja meglátni a jót és feloldozni engem a döntésem súlya alól.
- Mindig bebizonyítod, hogy mennyire jól tettem, amikor téged választottalak páromnak, akkora szíved van, hogy abba mindenki belefér és a lelkem mindig megnyugvást talál nálad, amikor kételyek gyötörnek. Nagyon szeretlek. – ölelem szorosan, aztán két kezem közé véve az arcát, szerelmesen megcsókoltam. – Kiirtjuk innen a gonoszt egyszer és mindekorra, hogy gyerekeink félelem nélkül járhassanak a világban. – ígértem neki hevesen, bár persze ez túl nagy ígéret volt, de biztos, hogy nem rajtam fog múlni a megvalósítása. – Igen, tényleg menjünk letisztítani magunkat, főleg magamat, mielőtt páncéllá merevedik ez a sok minden rajtam.
Nekem kell váltás ruha, így kirángatom a zsákom a felborult szekér alól, igyekezve nem háborgatni a halott mellett gyászolót.
Rábízom Lash-ra, hogy vizet keressen, hiszen a környezet neki mindig készségesebb, ezért aztán nem is kell sokáig gyalogolnunk, hogy megfelelő helyet találjunk.
Lehajigálom a ruhámat a parton és a sekély vízbe dobom ázni, majd a fürdés után megpróbálom legalább nagyjából kimosni, de most inkább a bőrömet szabadítom meg a vértől és mocsoktól, egy kis iszappal dörzsölve magam.
Örülök kedvesem érintéseinek és megkönnyebbülök, hogy végre tisztának érzem magam.
Aztán én is segítek neki.
- Hogy van az apróság? – simítom meg gömbölyödő pocakját.
Ha már kellően kiáztunk, megszárítkozom és felveszem a tiszta ruhát, majd kilögybölöm a piszkosat, hogy aztán kicsit felfrissülve mehessünk vissza a táborba.

Viridiel ölelésében csak egy egyetértő biccentésre futja a válaszreakciója hallatán egy beletörődő sóhajjal. Némileg szorosodik az ölelése, egyáltalán nem zavartatva magát, hogy esetleg az ő ruhája is mocskos lesz – a csatatéren sem foglalkozott ezzel, így amije olyan lett, az olyan lett már akkor. A folytatással viszont észre sem veszi Viridiel elakadó lélegzetét, a körülötte lévő helyzet súlyossága és gyászossága jobban leköti a reménnyel s bizakodással együtt, majd mikor meghallja férje szavait, amit kezdetben kíváncsi fürkészéssel hallgat, zavarában egyre csak vörösödik. Lesüti a pillantását és a mellkasába rejtőzik addig, amíg öleli őt, boldogan véve tudomásul, hogy a jelek szerint önkéntelenül is segített Viridielnek, és bizseregve fut végig rajta az öröm.
Eltávolodik egy kissé, hogy férje arcát nézhesse, továbbra is pírral az arcán, füle mögé tűrve néhány tincset zavarában.
- Én is téged, Viridiel – ér párja egyik kezéhez, belesimulva a tenyerébe, bár csak egy pillanatra, mert nem kerüli el figyelmét a csók szándéka, amit először csak visszafogottan viszonoz, fokozatosan, de gyorsan veszve el férje és saját érzéseiben. Átöleli Viridiel nyakát, jobbjával finoman cirógatja a tarkóját, míg a köztük lévő szenvedélyes békesség tart, azonban tudja, hol a megállj, így egy gyöngéd zárással érinti homlokát Viridieléhez, miközben ezüstös fürtjei közt futtatja az ujjait. Ilyenkor azért vágyik az otthon melegére és biztonságára, bár igaz, hogy akkor nem érezné ilyen felfokozottan a törődést sem.
- Igen, ki, közös erővel sikerülni fog – mondja csendesen, egyetértve és bízva abban, hogy sikerülhet végigvinniük ezt a nehéznek ígérkező feladatot. – És örülök... Örülök, hogy segíthetlek minden téren – fogja meg az egyik kezét, hogy azt a mellkasához emelje, ahogyan férje szokta mindig ezt csinálni, hogy érezze a szívverését. – Örülök, hogy így érzel és méltán lehetek a feleséged – mosolyog rá, most már férje arcát cirógatva, és bár mondana valamit, látszik rajta, nem tudja szavakba önteni azt. A helyzethez mérten is végtelenül boldog, hogy itt vannak egymásnak, boldog attól, hogy Viridiel őt választotta annak ellenére is, amiket tett, hogy a saját haláluk felé hajszolta őket, és hogy akkor sem engedte el őt, mikor már a halálukban abba a démoni pokolba kerültek, megmutatva neki, mennyire tiszták az érzései, és hogy még akkor sem fordult el tőle, mikor jóformán a király iránti hűségén akart csorbát ejteni önkéntelenül is a saját biztonsága és bologsága érdekében.
Csak fürkészi férjét, lassan már könnyezve, ahogy mindezek eszébe jutnak, az örömtől kezdve a bűntudaton át minden végigsöpör rajta, nem tudva megszólalni és kifejezni a hálát, hogy megmentette őt az önpusztulástól és egy új életet adott neki, megtanította őt bízni, elfogadta a hibáit, és így igazán nem érzi nagy dolognak azt, amit viszonzásként képes adni a férfinak.
Végül lehunyja a szemeit és csak visszabújik hozzá, bízva abban, hogy a vonásai kellően kifejezők voltak mindannak feltárására, amit el akart mondani, csupán képtelen annak érzékletes megfogalmazására.
- Köszönöm, hogy itt vagy nekem – suttogja, mert talán ez a legjobb összefoglalója annak, amit érez, és sosem engedné el őt, de biztosan mindketten fellélegeznének és megkönnyebbülnének, ha legalább meg tudnának mosakodni, az ötletet pedig férje is támogatja. Még Viridielnek azért szól, hogy neki is hozzon váltásruhát, mielőtt nekikezdene vizet keresni, és mire megérkezik a felszereléssel, már meg is van a helyszín. Átveszi a saját ruháit, amit egyik kezében visz, és míg a zöldellő fák közt járnak, egyre távolabb a tábortól és az ott uralkodó dühös gyásztól, egyre inkább érzi úgy, hogy egy másik világba került, olyan csend lesz. Csak a csörgedező patak vizének csobogása töri meg ezt, és ha nem a kimerültségtől üres bámészkodással lenne elfoglalva, biztos nyomasztaná őt a madarak hiánya és az idáig érződő sötét energia, noha ez igazán halvány, szinte már érzékelhetetlen.
Férje mosakodásának segítésével nem egyszer kúszik az arcára sokatmondó mosoly, talán többször, mint kéne, de nem tagadhatja, hogy élvezi párjának látványát. Néha csak érzékein vezeti végig ujjait a kirajzolódó izmokon, míg máshol megragadja az egyik ruháját, hogy vízbe mártva azzal mossa le Viridielről a mocskot. Fordított helyzetben viszont sokkal kevesebb a dolog, hiszen ő nem érintkezett közvetlenül a szörnyekkel, így az elmúlt napok utazásával járó poron kívül nagyon nincs rajta más, így ez inkább bizonyul kedveskedő törődésnek és nyugodt elfoglaltságnak.
Bágyadtan mosakszik, csak élvezve, mikor Viridiel a hátát húzza végig többször az erre befogott ruhát, csak a pocaksimítással ébredve fel egy kissé. Még mielőtt férje elvenné a kezét, ráteszi sajátját, ezzel kérlelve, hogy kicsit még tartsa ott, egy darabig csak csendben figyelve férje ujjait a hasán.
- Büszke – simít végig Viridiel ujjain. – Büszke és boldog, hogy ilyen apja lehet, csakúgy, mint én – néz fel lassan párjára. – Egyébként szerintem jól, nem tapasztaltam semmi olyat, ami baljóslatú lenne – fordítja vissza figyelmét a kerek pocakjára. – Viszonylag sokat beszéltem otthon a falusiakkal erről, nyilván a többgyerekes anyákkal. Nagyon segítőkészek és sok tanácsot adtak, szívesen fecsegtek erről, és az elmondásaik alapján, ha nem húzódik el ez a helyzet, akkor nagyjából a visszaérésünkkor fog fickándozni kezdeni, szóval nemsokára kideríthetjük, mennyire virgonc fiad lesz  - somolyog férjét figyelve ismét, tekintetében a versengő csillanással, melyikükre fog hasonlítani jobban, aztán ez eltűnik, és visszafogott, de annál mélyebb szeretettel simít végig ő is a hasán. – Már várom őt.
Még egy kicsit bámészkodik és a haját mossa, kimászva aztán a vízből keresve egy helyet, ahova leterít egy tisztább ruhát, és arra ráülve várja meg, míg a nap teszi a dolgát. A haja nem fog egyhamar megszáradni, de amint a bőréről eltűnnek a vízcseppek, magára kapkodja az öltözékének darabjait, újra felélénkülve a csendes, álmosító üldögélésből, Viridiel mellett öblögetve ki a saját, koszos ruháit, az oldalán lépkedve indulva vissza a táborba. Ahogy az alvóhelyük közelébe érnek – ami nincs messze a tábortól -, lelassít és megáll.
- Én maradok itt, aludnék, a ruhák meg megszáradnak az ágakra kiterítve – jelenik meg egy fáradt mosoly az arcán, várva, hogy párja hova menne inkább, vele a lombok közé vagy vissza a táborba. Ha vele tart, akkor a fákat segítségül hívva nemsokára a magasban egy ágak alkotta fészekben találják magukat, ahol kényelmesen elhelyezkedik, hogy a gyógyítás során elveszített energiákat egy délutáni alvással pótolja, azonban ha férje visszamenne a táborba, akkor egy gyengéd csókkal búcsúzik tőle.

Halkan kopogtak a vízhordó edénykék, a tompa hangot a töltő nyilasuk egymásnak koppanása adja. Halkan lépdelek, már amennyire a ruházatim engedi, de az ing néha halkan meg csörren. Félre hajtok egy-egy ágat majd ásítok egy nagyot, ez hiba volt a seb, ami bent van megrepedt újfent friss vér izét érzem. Saját izém, valamiért feltüzel forró láva ként érzékelem a számban a vörös nedűt. Azt, ami ott száguld testemben és igyekszik a tápot szálitani mindenfelé. Hallok némi csobogást és pancsikolást, na meg halványan hangokat. Nem tudom kivenni mit beszélnek, nem is akarom. Ahogy érzékelem egy női és egy férfihang lehet, de nem biztos. Minden esetre úgy gondolom jobb nem megzavarni okét, irányt váltva messzebb levő pontot célzok meg. Mikor a partra érek a vízbe dugom fejem miután ledobtam vállamról a víztartályokat. Nagyot kortyolok a hűs vízből, számban forgatom is egy kicsit át öblítsem. Azért meg lepő dolog, de igy nincs bajom a vizel. Valamiért utálom, ha az eső közvetlen a fejemre hűl, már van rajtam valami és azt át áztatta az nem baj. Csak ne érintsem közvetlenül, ebben a vizes dologban van egy nagy ellent mondás ugyan is annak ellenére utálom érintését imádom a hangját.
Most is engedélyezek magamnak pár pillanatot ki élvezve a patak hangjait, a természet lágy zenéjében elmerülök egy picit.
Vár a rút valóság, a kegyetlen jelen vinnem kell a nedűt. Jó alaposan teletöltöm a tömlőket, van, amit feltudok dobni vállamra, van mit pedig kézben fogva kell cipelnem. Talán az egész mennyiség megvan ötven liter esetleg egy kicsit több. Nem sok, de semminél több. Meg pakoltan mint egy málhás szamár elindulok vissza a tábor felé. Lassabban haladok, újabb percek telnek el most kicsit több mint mikor vízért indultam. Megérkezem romos táborba végül is, és egyből kijelölt helyre le is pakolok. Valaki szoba akarna állni velem, nem zárkózom el. Kétlem, bárkinek is volna kedve egy uashihoz, aki kardokat cipel magával.
Nem értem, a bundám olyan szép fehér már szinte ezüstös fekete csikós. Még karmaim is szép ápoltak, nem ám holmi utcai oawa vagyok én reszelővel élesítem és egyesítem.
Kevés kis holmim, ami nagyából semmi magamhoz veszem, majd egy darabka száraz kenyérrel és vizel letelepedek egy félre eső helyen.
A gyógyításhoz nem értek, igy nem venné hasznom senki sem. Akik velem utaztak, most pedig táborban sürgölődnek. Messziről, mint vadászó macska figyelem az embereket és közben csipegetek.

Felkészültünk. Teljesen és bármire, bár a király és mindenki más is gyáván visszavonult, de úgy hiszem, hogy ez egy szükséges rossz.
Így hát elindultam egy nagyobb csapattal a város felé, azonban a zsigereimben éreztem, hogy valami nem stimmel. Egyszerűen olyan érzésem volt, mintha a világ ellenünk lenne. ÉS ekkor esett le miért:
Dreyndra az áruló annak idején förmedvényeket hagyhatott itt hátra, hiszen ha jól emlékszem akkor itt harcolt. Ennek pedig csak egy jelentése lehet, ha igazam van. A városban a pusztulás vár reánk.
Nem egyszerű és könnyű gondolatokkal közeledtünk a fal felé és ahogyan megláttuk a lényeket, akkor azonnal jeleztem a kezemmel az íjászoknak és a mágusok is rögtön tudták mi a dolguk. Sajnos azonban nem voltunk elég gyorsak, ahogyan a dög jött, úgy ment is és nagyon hamar a hangja után tudtam, hogy valami nem lesz jó...
-Nyugalom! Nyugalom!-szólok a tömegnek, amivel érkeztünk, és bár ez volt az első amit mondtam a lény miatt, amit láttam rögtön tudtam, hogy nem sok jóra számíthatunk.
-Készüljetek a legrosszabra! Itt démonok vannak!-szóltam körbe és mivel ez valószínüleg ez a többség számára meglepő lehet, főleg, hogy ahogyan a hernyók felállnak és leköpnek egy orkot...
Az arcomra kiül a félelem egy kis időre, úgy 5-6 másodpercre és bár tudtam ez nem lesz sétagalopp, ennyi idő elég volt a hibához. Egy két fegyelmetlen a városnak rohant és ők sem élték túl sokáig.
-Vissza! Mindenki azonnal! Vissza a falaktól! Minnél messzebb!-ordítottam a seregnek próbálva elkerülni a minnél több veszteséget és ahogyan a sav martalékává váltak azok a testek rögtön tudtam, hogy ezen nem fogunk most átmenni.
-Íjászok a hernyókat ha tudják lőjék le!-erre én is megpróbáltam egyet lenyilazni a falról, ha pedig el tudtam találni, akkor sikerrel konstatáltam, hogy valamit mégis tudunk tenni, azonban, ha a dögök eddig is eltudtak köpni, akkor minnél hátrább húztam a csapatokat, azonnal szólva nekik, amikor láttam, hogy valamelyik köpni készül. Csak nem tudják kiszámolni, hogy mennyit hátrálunk nem igaz?
Így hosszútávon bár a közelharcosok sok mindent nem tudnak tenni, mégis a nyilakkal fel tudjuk mérni mire képesek. De talán a döbbenet...
A félelem az ami miatt ez a mai napra hamar véget ér. Hiszen, hosszútávon ez a terv nem működik. A tegezek hamar kiürülnek és emiatt elindulhatnánk vissza. De előtte:
A hullákkal amiket hoztunk magunkkal a falfelé rohamoztunk, hogy a tűzerőt addig is elvonjuk magunkról, míg vonulunk vissza a tábor felé, sőt erre tetőzve még azt is megtehetjük, hogy leteszteljük, hogy hosszútávon mar-e a savuk.
Így bár a döbbenet és a félelem lesz amivel visszatérünk legalább már tudjuk, hogy reménytelenek vagyunk. De végső soron megérte.
-Vissza! Visszavonulunk mára!

GALLION

Hamarosan összeáll a merész sereg. A vezér hölgyike buzdító beszéde után meg is indul ez az eléggé vegyes társaság. Ahogy menetelünk, egyre jobban érzem, hogy ami itt vár ránk az sokkalta rosszabb lesz, mint amitől tartottunk. És ha minden igaz akkor nem az egy szem sötét elf hölgyike lesz itt a legveszélyesebb. Sőt ha itt valóban durva lesz a sötétség, akkor talán az esélyünket is megnövelheti a jelenléte azzal, hogy máshogy ismeri a mágiát mint a magamfajta erdei. Talán ha összeszedi magát és bedob valami sötét hókuszpókuszt az okosságai közül, akkor nyerhetnénk, de lehet, hogy ez egyáltalán nem így működik. Passz. Csak annyit tudok erről a népről, hogy ők az ellenség. De ez a helyzet elég erős volt hozzá, hogy összehozzon ellenségeket a közös cél érdekében. Hát egy biztos. Ha már így alakult és sose lesz erre lehetőség talán, mindent megteszek, hogy győzelemre segítsem, ha már felvállalta ezt a majd nem öngyilkos ötletet.
A buli ott indul be leginkább, mikor megközelítjük a falakat. A lény megjelent és mire bárki reagálhatott volna el is tűnt. Jól megtermett izé volt. Aztán a hernyók...és a többi szörnyűség. Elhangzik a lényeg "démonok". No fene. Sejtettem én hogy ilyesmiről van itt szó. Na jó nem, csak próbálok uralkodni magamon. Segítek ahogy tudok, de nyilan elfogyóban más terv kell. Aztán hangzik a parancs. Visszavonulásra. Hát egy frászt. Feladni? Na még mit nem. Itt segítség kell a nagyasszonynak.
Gyorsan szét nézek és mikor megtalálom, mindenféle tiszteletkör nélkül határozottan elkapom a karját és arrébb terelem. Hogy ki ne nyírjon rögtön mondom neki amit karok. Bízom benne sikerrel járok és nem ez lesz az utolsó amit megtehetek.
- Na Főnök Asszony ide figyeljen. Itt vagyunk ebben a soha vissza nem térő helyzetben. Felvállalt valamit és mi jöttünk magával. Hát szedje össze magát és ne beszéljen marhaságokat, míg ki nem próbált mindent. Csak ne kapkodjon. Maga a sötételfektől való. Hát csak tud valamit amit bevethet. Ez a hatás engem blokkol, de magának lehet adhat némi kakaót hogy aktivizálja magát. A másik dolog...Azt mondta démonok. Én bazi nagy pondrókat látok és azon gondolkozom fenemód meg lehet e sütni őket. Gyújtsuk el az egész kócerájt. Nézzük meg tűzállóak e, és ha szerencsénk van a váladékuk okozza a vesztüket. Füstöljük ki őket. Mi kell magának hozzá? Nyíl? Mágus aki tud tűzgolyót dobni? Van...Szóval?- kérdezem a csajt, néha meg is rázom vállát, hogy észhez térjen.

Öngyilkos duó – Freia és Gallion

Amint Freia a szolgálatában lévő íjászokat utasítja a lövésre, néhányuknak – köztük nektek is - sikerül eltalálnia ilyen távból a falakon lévő hernyókból párat. Kis sikernek tűnhet, viszont nem úgy tűnik, mintha bármit is változtatna a helyzeteteken; a meglőtt dögök tovább lövik a maró köpetüket, és aki figyel, csak a kocsonyás rángásukat veheti észre, amit a beléjük csapódó nyíl okozott. Állagra eléggé úgy tűnik, hogy masszívan bírja a fizikai támadásokat, ha nem egyenesen hatástalan rajtuk, így ennyivel okosabbak lettetek, viszont az egyik íjászt a célzás miatti kényszermegállásnak köszönhetően el is találják. A férfi ugyan próbált kitérni a lövedék elől, mozdult volna oldalra, de nem elég gyorsan, így a sav egy része combon találja, hogy a többi kínlódó közé csatlakozzon egy fájdalmas üvöltéssel, a lendülettől, amit vett, elterülve a földön, bár nem sokáig. Annyi lélekjelenléte van,  hogy azonnal a veszélyzónán kívülre másszon keservesen harapva közben a száját.
A lövések meglehetősen kaotikusan érkeznek, hol ide, hol oda pottyannak, szinte szerencsejáték az egész, ám amíg többnyire figyelitek az eget és a köpetek ívét, addig jó eséllyel el tudjátok ezt kerülni. Mindemellett minél távolabbra kerültök, annál pontatlanabbak, elvégre nektek is több időtök van felmérni, hova nem szabadna lépnetek. Persze nehéz dolgotok van, hiszen húsz lövedékre nehéz figyelni egyhuzamban, ám amíg mozgásban maradtok és véletlen nem sétáltok bele egy figyelmen kívül hagyott köpetre, addig baj nem lehet. Egyelőre ti ebben a szerencsés kategóriában vagytok, és amennyiben tovább hátráltok, további baj sem eshet.
Az eddig háttérben maradó és fürkésző mágust talán nem látjátok, ahogyan a káoszra figyeltek, de úgy tűnik, mozgásba lendült, és néhány maró lövedéket egy-egy földgolyóval hárít, hatalmas és íves karmozdulatokat téve, amivel valószínűleg saját magának könnyíti meg a földidomítás nehézségeit. Van olyan is, akit ezzel a földgolyóval lök távolabb, és valószínűleg nem lesz hálás az esetleges csonttörésért, legalább életben marad. Az embermágus ugyanakkor egyedül van és még így is távol, kívül a hernyószörnyek által is bemérhető területen, és ha esetleg hívnátok, a világért sem menne közelebb.
Amint az élőholtak csekély serege megindul a falak felé, először csak a dögök egy része veszi őket célba, és ahogy egyre közelebb kerülnek a falakhoz, úgy irányul egyre több hernyónak a figyelme és olvasztó törődése feléjük. Ha esetleg Freia és mágusai felküldenék néhányukat, akkor elkezdenek felmászni a falon, ám nagyjából félúton, háromnegyed részénél jóformán lehányják a hernyók, amik kicsusszantak a falak szélére. A falak réseibe belemélyesztett karmok maradnak a falon nagyjából könyékig, ám minden más leesik, hogy az enyészeté legyenek.
Tiétek a döntés, hogy Gallion ötlete alapján megpróbálkoztok ezzel a tervvel – noha gyújtásra alkalmas anyag legfeljebb a táborban található -, és bár mágusotok is akad a beburkolózott ember formájában, aki képes lenne ennek-annak a megtételére, nem úgy tűnik, mintha annyira csatlakozni akarna a csapatotokhoz, szimplán védelmezi azt, akit abból a távolságból tud, ahol van.
Ha esetleg visszatérnétek, értelemszerűen az a látvány fog fogadni titeket is, mint a korábban visszavonulókat. //Az oldal harmadik posztjának végén megtaláljátok.//


Isabella

Amíg Altevar a magyarázkodásodat hallgatja, egyre inkább szökik fel az egyik szemöldöke, miközben egy mosoly is megjelenik a szája szegletében. Kissé hátrébb is húzódik, de egyáltalán nincs benne komoly szándék – ez süt az ábrázatáról -, ám mivel még a válla nincs teljesen rendben, nem tudja karba tenni a kezét, hiába kívánja meg a testtartása.
- Ahha, értem, és nem volt hátsó szándékod vele – bólogat értelmesen. – De persze, én is szívesebben találkozgatnék egy erdei nőcskével – tesz pár hessegető mozdulatot. – Mondanám, hogy szedjük szét őket, és így mindketten jól járnánk... – bök állával Viridielék irányába. –, de még nem akarok a nyakamba egy gyereket – vigyorog, ám a testvér témánál a tiédhez hasonlóan komoly vonások jelennek meg rajta, majd előrenéz és egy tehetetlen sóhajtással felel, ám aztán bátorítón csillannak fel a szemei.
- Legalább olyan életet élsz, ami téged szórakoztat, nem? – öklöz a karodba finoman. – Nem mintha nagy támogatója lennék az ilyen öhm... törvényen kívüli foglalkozásoknak, de ha valaki ezt akarja... – vonja meg a vállát. – Mondjuk jobb lenne, ha valami hárpiáskodó fogadósasszonyság lennél – kuncog, noha a vidámsága neki is elszáll, amint a táborba megérkeztek, borzalommal és félelemmel vegyes dühvel nézve végig a megtépázott területen.
- Nem mintha bármi megszokottra kellett volna számítanunk – terelődik az egyik szörnyhullára ellenszenvesen a tekintete. Néhány izom megrándul az arcán, ahogy a kimúlt dögöt vizsgálgatja, és a kezének megragadása rántja őt ki a látszólagos merengésből. Egy pillanatra megugrik a szemöldöke, de aztán egy bólintással válaszol neked a maradását illetően, nem bánva a ragaszkodásodat, és a mozdulatot egy nemleges fejrázás kíséri a kérdésed hallatán.
- Nem, otthonról senki nem jött, legalábbis nem találkoztam senki ismerőssel. Legfeljebb azok lennének, akikkel idefele váltottam pár szót, így nem kell senkit keresni – mosolyodik el halványan, de nem kifejezetten a boldogságtól. – Keressünk inkább egykevésbé gyászos és lehangoló helyet – javasolja. – Megkereshetjük a griffet is, ha már úgyis bekéredzkedtem oda – teszi még hozzá az ötletét, és ha elindultok, akkor pár sátor után nem lesz nehéz megpillantani a tábor szélén lévő felborult szekeret a háttal nekitámaszkodó holttal és a gyászolóval, illetve a közelében letelepedett griff is kitűnik hatalmas testével és jelenlétének szokatlanságával.
- Azért annyira nem vészes a veszteség, ha hideg fejjel átgondoljuk. Ha megnézed, elsősorban szörnyek döglöttek itt meg, szárnyasok, és főleg az ő vérük szennyezi a tábort – fürkészi a holtakat. – Ráadásul elég távol vagyunk ahhoz, hogy ne legyenek egy csomóan készenlétben szimpla figyelmetlenségből vagy lustaságból, arról nem beszélve, hogyha a mágusok nincsenek ott velünk a csatatéren, valószínűleg tőlünk is többen hullottak volna el ezek miatt – rúg egyet bele az egyik szörny hullájába. – Nem mindenki katona innen és egy részük biztosan aludt az éjszakai járőrözés után – tereli figyelmét a sátrakra, aztán ahogy felzendül a király beszéde, felkapva a fejét a hang irányába fordul. Az arcvonásairól ítélve elégedettség fut át rajta, ahogy hallja az uralkodót ilyen elszántsággal és ilyen ígéretekkel, még ha valószínűleg csak imádkozni lehet, hogy ez így legyen.
- Simán csak átrepültek felettünk – fordul feléd. – Az a város egy démontanya lett, ez is azoknak a mocskos... – hagyja félbe hirtelen, ahogy észbekap. – Szóval a sötételfeknek köszönhető – mondja halkan. – Nem tudom, mennyit hallottál az esetről, talán egy éve rohanták le a várost démonokkal. Akik ide jöttek visszavenni és ellenőrizni a területüket, elkezdtek eltűnni, először csak a városon belül, aztán már a város környékéről is. Azóta keringenek kísértethistóriák erről a helyről, de majd mi kipucoljuk ezt a helyet. Nem hagyhatjuk másra, én legalábbis nem fogom – néz a város irányába, nagy eséllyel ábrándozva azon, hogy miként kerül felvirágoztatásra és hogyan is fog kinézni, ha teljesn pompájában lesz ismét a város, a király keze alatt. – Az uralkodónak biztos vannak ötletei – ereszt el egy mosolyt a komolyság után, megkérdőjelezhetetlen határozottsággal beszélve. – Nem hiszem, hogy ne lenne talpraesett és ne tudná, mire képes és mire nem, biztos, hogy már most gondolkodik a megoldáson, hacsak nincs már egy neki holnapra – dörzsölgeti az állát, és csak utána néz rád, először megilletődötten fogva fel a reményvesztettségedet. – Figyelj, Sylla. Nyilván nem erőlteti rád ezt senki – lép közelebb hozzád, a válladra téve a kezedet. – Én tudom, hogy ezt akarom csinálni, mert van abban valami, amit a király mondott még Királyöbölben. Ha most nem teszünk semmit, lehet, elharapódzik, és nem csupáná ez a környék lesz veszélyben, hanem az egész kontinens. Az erdeiek is cseszhetik ebben az esetben az erdejüket, dehát nyilván belőlük van az egyik legkevesebb, mert még nem érinti őket annyira – forgatja meg a szemeit. – Viszont egészen addig, míg a király azt nem mondja, teljesen visszavonulunk, én biztos maradok és megteszem azt, amit lehet. Egy idióta fajankónak tűnhetek most, aki ki akarja csinálni magát, de inkább belehalok a családom hosszútávú megvédésének próbálásába, minthogy veszélyben lássam őket. Én bízom az uralkodóban és a seregében, az erejükben és bízni akarok a sikerben. Egyik ostrom sem egy könnyed sétagalopp – rázza meg a fejét nemlegesen, hangszínében végig megtartva egy puha törődést és bátorítást. Hogy hatással lesz-e, azt ő maga sem tudja, de a tekintete jócskán elárulhatja, hogy őszintén gondol mindent, amit mond, és esze ágában sincs meggondolni magát és hazamenni a siralmasnak látszó helyzet ellenére sem.


Mindenki

A nap további részében a táborban zajlik az élet, noha nem túl vidáman. Többen összeverődnek, hogy a katonatársakat összegyűjtve valahol a tábortól kicsit odébb majd végső nyugalomba helyezzék őket, bár jobb esetben valamelyik szekérre fel tudják egy részüket rakni és egy tisztes helyet találnak nekik hamarosan. Ebben lehet segíteni, ha bárki részt akar venni benne, de nem éppen a legboldogítóbb látvány a mély karmolásokkal teli, néhol cafatos vagy kibelezett hullákkal foglalkozni, így a segítő szándék mellé egy erős gyomor sem árt.
Nagyjából délben megérkezik néhány szekér a seregek ellátására szolgáló kondérokkal és kis kísérettel, ám ahogy látóhatáron belülre kerülnek, egy katonát eléjük küldenek, hogy valamivel odébb táborozzanak le, és majd egy tisztább, kevésbé szomorú közegben kerüljön sor az étkezésre. Nem jelzi hangos szó, hogy étkezés lenne, de a táborban gyorsan terjed ennek a lehetőségnek a híre, és bár sokaknak nincs étvágya, az erejük megőrzése miatt csak azért is lenyomják a torkukon az ebédet, még ha kissé nehéz is a megrázó élmények után.
A délután nagy része a táborban megölt szörnyek hullájának eltakarítása a program, de erre is csak azok vállalkoznak, akiknek erős idegzetük van vagy kellően erős a gyűlölet az irányukba, és minden más érzést legyűr az utálat. Estére a tábor megtisztul a demoralizáló hulláktól, bár a vérnyomok még így is elég erős emlékeztetői a tábor megtámadásának szerencsétlen esetére, és a vacsorát talán így többen szívesebben töltik a főtáborban, amihez éjszakára csatlakozik az ételhordók társasága.
A nap folyamán lehet beszélgetni az uralkodóval, igazság szerint bárkit fogad, akinek ötlete van a továbbiak kapcsán, de akár tiszteket is fel lehet keresni, akik majd továbbítják ezt. Magához hívatni nem hívat magához senkit, legfeljebb az esetleges visszatérése után Freiát a rangjából adódóan. Ha senki nem kíván az uralkodóval vagy tisztjeivel beszélni, akkor az este folyamán kaptok információt arról az emberi királyi katonáktól, hogy miként tervezi az emberkirály folytatni a város visszavételét, mert egy csepp jelét sem mutatta annak, hogy vissza akarna fordulni.


//A határidő egy hét, azaz nov. 25-én írom a következő mesélőit legkésőbb! Van egy újabb kör arra, hogy a megrázó látvány után esetleg beszélgessetek, és ha valaki be akar kapcsolódni valahova és beszélgetni szeretne vele a karakterével, az konkrétan jelezze a célszemély felé akár feltűntetve a nevét kiemelve, akár chaten! Én sem feltétlen olvasok el minden posztot a mesélői napjáig //

Mesélői - Shalana
Míg a félreeső helyeden eszegetsz és szemlélődsz, feltűnhet, hogy nem te vagy az egyetlen oawa a helyszínen. Az összegyűlt sereg faji színességét néhány macskalény is fokozza, ráadásul mindhárom fajtából jelen vannak; látni hozzád hasonló tigrist is, van pár oroszlán és leopárd is, bár ők a tábor sürgés-forgásában ugyancsak elvesznek, néha egy katona takarja ki őket, máskor egy megrongált sátor. Bizonyára meglep, hogy különösebb érdeklődést nem mutatnak az irányodban, hiszen az emberek között mindig is kilógtál teljesen másfajta megjelenéseddel és hogy azon az ösvényen mész, amin egy átlagos ember szokott, itt viszont egyáltalán nem számítasz kilógónak, annyiféle népség gyűlt össze. Ráadásul a sereg összetételének nagyjából felét sötételfek teszik ki, és az irányukban nagyobb a félelem és tartózkodás, mint más nép képviselői esetében.
Egyvalakinek viszont nem kerülöd el a figyelmét, és a macskaösztöneid elég sokat segíthetnek a keresésben, mire egy ragyogó kék szempárral találkozhat a pillantásod hamarosan, ami a te felemás szemeidet fürkészi. Ezt félretéve az is feltűnhet, hogy egy fegyvertelen, könnyed, az oawa fajra jellemző, számodra így idegen mintázatú öltözet van rajta, illetve egy kisebb oldaltáska is van a vállán átvetve. Jócskán alacsonyabb nálad és alkatra is karcsúbb, elegánsabb, fehér bundáját sötét foltok pettyeik, és ha valamennyi ismeretet magadra szedtél a fajtársaidról, akkor jól tudhatod, hogy zhiaki tekintete akadt meg rajtad. Hogy a fajra nem éppen jellemző fegyverhordozásod miatt vagy azért, mert annyira külön vagy, egyelőre nem tudni, és ha nem lát rajtad tiltakozást, akkor kecsesen lépdel oda hozzád. Mozgáskultúrájából süt a visszafogott elegancia és valamiféle bölcsnek ható visszahúzódás, és ha a fegyvertelenség esetleg nem lett volna elegendő, akkor ebből nagyon gyorsan arra a következtetésre juthatsz, hogy nincs köze a fegyverhasználathoz egyáltalán.
Közelebb jöttével, ha esetleg még mindig nagyon vizsgálánád, néhol vérfoltos a bundája, de nem szörnyvér van rajta, hanem valamelyik táborbelié lehet. Főleg a mancsai környékén vannak ezek, valószínűleg a gyógyítás következtében, és mikor már eléd áll, csak akkor szólal meg egy üdvözlő biccentést követően.
- Szabad-e leülnöm egy büszke harcos mellett? – érdeklődik, és ha a pofáján nem is jelenik meg egy jelentős mosoly, a hangjából érződik ez, ötvöződve a tisztelettel.

Nem igazán érdekelnek mások, most nincs hasznom és jobb nem láb alatt lenni. Bár megnézném azt a lábat, ami alá én beférek.
Nyugodtan eszegetek a félre eső helyemen, nem kerülte el figyelmem az, más oawák is vannak itt, igazából a társaság elég vegyes. Mondhatnánk úgy is igazi pepita csapat verődött itt össze. Mindenki más okkal jött, de a cél viszont közös. Ámbár mindenki más miatt harcol, van, aki dicsőséget hajszolja míg más vagyon és hírnév érdekli. Egyik sem rossz és megvetendő dolog egy bizonyos szemszögből.
Mivel a kis ember társaim még nem tértek vissza magányosan nézelődőm, nem keresem fajtám társaságát. Ugyan is az eddigi életem során nem érdekelté okét a személyem akkor engem miért érdekeljen? Néha tényleg az az érzésem, én nem kelletem senkinek. Hasonló helyzetben én mindent felforgatnék. A világot ki fordítanám oda és vissza csak elrabolt gyermekemre vagy rokonomra leljek. Nem érdekelne, becsületem és elveimet kellen eltipornom érte. Az sem, hogy kin vagy min kell át gázolnom. Mindegy is elég az elmélkedésből ennek most nincs itt az ideje. Főleg, hogy kiszúrom az egyik kék szempár figyel. Nem érdekel egyelőre különös képen a dolog. Biztos van más is aki megbámult, nem egy megszokott látvány fegyveres uashi. Az idegen, közeledik egy kicsit figyelem és elgondolkodom azon mi olyan érdekes rajtam a zhiaki számára. Hátra pillantok vállam felet, neme mögöttem van valami, amit figyel, de rá jövök én vagyok tekintetének célpontja. Nem tiltakoztam és nem reagáltam közeledtére, csak figyeltem fél szememmel, a másik szemem a kajámra összpontosított. Harcosként észre vehetem, mozgása alapján nem szokott hozzá a harcokhoz. Egy fegyvert forgató katona, egy vadász vagy nevezzük akárhogy nem igy jár és test tartása sem ilyen szokott lenni. Az termete is kicsi és karcsú, nem jelenti azt ne lehetne harcos. Az emberi faj pár tagja is olyan kicsi és törékenynek tűnő és még is harcos. Mikor közelebb ér, szinte már ott áll mellettem észreveszem véres mancsait, végig mérve azt gondolom, gyógyító lehet talán.
Kérdésére ki nyitom mancsom tenyérrel felfelé magam mellé intő mozdulatot teszek.
- Szabad, nem tiltott senki és semmi számára.
Karmom ki engedve étkem ketté szedve az idegen felé nyújtok egy darabot.
- Illem meg kívánja, meg kínáljam a társaságomban levőt. Tudom nem illő igy, de a hely nem alkalmas kifinomult étkezések kivitelezésére.

A város megnézése tulajdonképpen katasztrofálisan végződött. Nem elég, hogy a sok katona akiket magammal hoztam most csalódott bennem, de még voltak áldozatok is azon kevés információért amit szereztünk. A nyilak nem voltak túl hatásosak ellenük sőt még azt is kimerem jelenteni, hogy szinte semmi értelme nem volt. A nyilak pedig elfogytak...
Szépen lassan el is indulunk visszafelé, miközben az élőholtjaim a falak felé indulnak, majd egészen annak tövéig el is érnek, de aztán megtörténik amire számítottam. A fenébe mégis hogyan akarunk mi ide bemenni?!-gondolkodom magamban egyre dühösebben, mikor egy tünde megragadja a kezemet és bár megdöbbenek a mondandóján meghallgatom mit akar, miközben a többi katonámnak intek, hogy ne verjék össze azonnal. Miközben azonban beszél a kezét undorodó arccal lököm félre magamtól. Mégis kinek képzeli magát, hogy össze vissza megfogdos bárkit? Hát tényleg nincs a zöldekben semmi tisztelet?!
Minden esetre amikor végez a mondandójával egy picit talán túlságosan is mérgesen és lenézően felelek neki:
-Először is zöldike. Ha mégegyszer így megpróbálsz engem megfogni nem csak a kezedet fogom levágni, de egyben elköszönhetsz ettől a világtól! Megértetted?! Másodszor, nem tudom feltűnt-e, de a falak közelébe sem tudunk eljutni, mágusunk pedig nincs aki kitudná szedni őket! DE HA VÉLETLEN úgy gondolod, te annyira profi vagy és előre látó, na meg saválló, hogy azt az ostoba kis pofikádat nem félted, akkor nyugodtan menj előre,de hogy én nem fogok hozzájárulni ahhoz, hogy ez a sok ember itt halljon meg alattam az is biztos!-fordítok neki egy kicsit hátat, majd a vállam felett mondva folytatom: -Szóval ha akarod menj dögölj meg kínok között, de nem! Nem fogok tovább menni úgy, hogy semmi értelme nincs az egésznek.-indulok el én is visszafelé a táborba, miközben még egy kicsit hangosan hozzáteszem: -Egek micsoda idióták vannak!-majd remélve, hogy a többi ember is követni fog, még szólok a tömegnek:
-Katonák! Bár tudom, hogy ez most lelombozó és rossznak tűnik, de úgy hiszem, hogy több értelme van a szerzett dolgokkal visszatérni a táborba és erőteljes mágikus sereggel visszatérni és úgy a falakon áttörni! Szóval ne csüggedjetek! Amiért jöttünk így is meglett és bár nem úgy tűnik, hogy győzedelmeskedtünk, de így is jóval többet mint azok akik visszavonultak!-mondtam nekik, és bár tudom ez egy nagy kamu, de talán mégis ki tudják majd húzni magukat, hogy legalább a küldetés, ha félig is, de sikeres volt.
Persze a történet nem csak nálunk volt siralmas. Ahogyan a táborba visszatértünk a katonáimmal láttam, hogy azt támadás érte. Egyik katonámnak szóltam: -Szóljon a tábornokoknak, hogy várom őket a sátorban, ja és utána megyek beszélek az emberi királlyal is, nekik is küldjetek információt erről.-majd ahogyan elszaladt az emberem vártam, ahogyan a sátramba értem, hogy a tábornokaim is megjelenjenek, és elmondják mégis mi történt a táborral miközben én odavoltam.

Mesélői - Shalana

- Köszönöm – biccent hálásan, amint odaengeded magad mellé, és le is telepszik oda, ahova intetted, lerakva maga mellé néhány szütyőjét, amikben üvegcsék és faeszközök összekoccanásának hangja szűrődik ki. A derekén lévő övet azonban nem veszi le, noha azon is kisebb bőrzacskók lógnak, valószínűleg porokkal vagy szárított növényekkel teliek.
Mikor újra megszólalsz a fészkelődése közben, érdeklődőn fordítja feléd pillantását, követve a mozdulatodat, amivel elfelezed az étkedet, és mintha az arcán lenne egy pillanatra a tiltakozás, végül meggondolhatja magát, ugyanis ezt mondja:
- És az illem azt diktálja, hogy ne utasítsam el, mint ahogy azt is, hogy jómagam is osztozzak – nyúl a táskájához, amiből előkotorja azt a tíz darab vékonyra vágott, szárított és ropogós hússzeleteket. Valószínűleg a városból valóak vagy valahonnan a környéki faluból szerezte be őket, de jószívvel nyújtja oda az egész adagot, hogy annyit vegyél el belőle, amennyit szeretnél, és az ételcsere rá eső felénél egy újabb hálás szót intéz feléd.
- Nem, sajnos nem most van itt az ideje a kifinomultságnak – húzódnak egy halvány mosolyféleségre az ajkai, ahogy a táborban tevékenykedőket és rohangálókat fürkészi. – Nem mintha annyira egy oawa kezébe való lenne a kés és villa – kuncog halkan. – De majd ez a felleg is elvonul és a Nap újra sütni fog – pillant az égre, főként metaforaként értve mondandóját, egy rövid időre elhallgatva, amíg eszegeti részben a tőled kapott ételt, részben a sajátját, és csak néhány elropogtatott hússzelet után szólal meg ismét, hacsak te meg nem előzöd ezzel.
- Nem nagyon látni nálunk fegyverforgatót… Talán az emberektől tanultad vagy magad próbáltál rátapintani ennek a mesterségnek a technikáira? – érdeklődik, igyekezve olyan kedves hangot megütni, amivel talán nem érzékeled sem tolakodónak, sem bántónak a kérdését, reményei szerint a puszta kíváncsiságot fedezve fel benne.


Freia

A felhívásodra melléd szegődő katonák közül, akik megmaradtak sérülések nélkül, igyekeznek segíteni azokat, akik bár megsebesültek és nem képesek a gyors mozgásra, még megmenthetőek. A fizikailag erősebbek hamar magukra kapkodnak egy-két személyt, egy ork még hármat is elbír, így aztán a veszteségek jócskán csökkenni látszanak, bár erősen kérdéses, hogy az itt megsérültek mennyire lesznek képesek folytatni – vagy akarják-e folytatni.
Mindenesetre a parancsodra elindultok visszafelé, és a kevésbé agyasabbakon hat is a beszéded, míg másokon inkább csak örülnek annak, hogy néhány társsal kevesebb halt meg a csatamezőn, mint azt az első kegyetlen pillanatban hitték. Ettől függetlenül csapatod többnyire büszkén tér vissza, mások meg szenvedve a maró sav okozta sérüléstől, de a táborban a helyi gyógyítók ezt azonnal kezelésbe veszik, illetve azok, akik veletek tartottak az úton, várva, hogy megálljatok és alkalmazni tudják tudásukat.
A táborban magadhoz hívatva a tábornokaidat – akik valószínűleg megkönnyebbülnek, amint épségben meglátnak, és ha kérdeznéd, akkor értesültek a korábbi továbbhaladási szándékodról -, megtudhatod, hogy jócskán az elmeneteletek után történt ez. Beszámolnak arról, hogy hallottak egy hatalmas üvöltést a város irányából, látták a köröző szörnyeket, és ahogy rajként indultak meg először a városba induló sereg felé, viszont nem mindegyikük állt meg a sereg felett, hogy ott szedjék az áldozatukat, hanem továbbjöttek, és az eget gyorsan szelve csaptak le az itt maradtakra, és bár fegyvert ragadtak és jóval többen is voltak, mint a támadók, nem maradtak az összegyűltek veszteség nélkül. Amennyire fel lehetett mérni, csekély, sőt, elenyésző a halottak létszáma – akiket közben már visznek el a tábor közeléből a nagyobb lélekjelenléttel bírók -, és bár a morál romlani látszott, az emberek többségéből sugárzik a dühös indulat és a vágy, hogy visszavegyék a várost. Ez utóbbit ugyan nem említik meg, de elég egy pillantást vetni néhány emberkatonára, akiknek a mozgásán is látszik a szilárd akarat.
A királyhoz küldött katonád hamar visszajön azzal a hírrel, hogy a király fogad bármikor, így akár azonnal mehetsz is a sátrába. Ha bemész, akkor láthatod, amint Bivaly térképe helyezkedik el a sátra közepén lévő asztalon, a szélein néhány apró szobrocskát használva nehezékként. Több tiszt is ott van mellette, illetve egy mágus is, közvetlen az uralkodó mellett.
- …, akik savköpetekkel támadtak… - hallhatod, ahogy belépsz a kint két katona által őrzött sátorba, és még láthatod, amint valamit mutat a térképen, szinte már pofátlanul odébblökve az uralkodó kezét a helyszín rajzán, a következő pillanatban viszont mindenki feléd fordul.
- Üdvözlöm, örülök, hogy épségben látom - biccent egyet feléd az uralkodó az asztalon támaszkodva. A tisztek csak némán utánpzzák a királyt, hasonlóképp biccentve az irányodba.