/Revan, Viridiel/



A hely ura elképedt arccal vette át és olvasta a levelet. Bár erős volt a gyanúja, hogy ha lett volna bármi írásos meghatalmazása, akkor a nő már régen felmutatta volna. De nem akart elkapkodni semmit.
-Rendben! Mivel írásos parancs, ezért a szakértőimnek meg kell vizsgálniuk a hitelességét. Én magam nem ismerem a kómában heverő királyunk saját kezű aláírását... de megnyugtatom, van a mélyben, aki igen.
Addig kérem adja át a fegyvereit az embereimnek és ők lekísérik magát... néhány szinttel mélyebbre. Talán ha jobban megismeri a mi kis intézményünket és körülményeinket, akár találni fog alkalmas alanyokat is magának, fegyenc!
*Ezzel hátrébb húzódott, hogy tizenkét verekedésre és gyilkolásra éhes sötét elf a felvonóban ragadtak elméjét ostromolva átkaikkal leteperjék őket és hamarosan vas láncokkal a kezükön kísérjék egy telérhez, ahol három tíz fős csoport dolgozik.
Az újonnan érkezőket egy ork és egy törp brigád közé osztották be, nem kapnak külön kocsit, az egyik vagy a másik csoport csilléjébe kell hordaniuk a kitermelt anyagot.

/Viridiel/

A foglyok vissza mentek a Rongyszedőbe, ahol az ifjú lombtündét a többiektől elkülönítve egy zárt szobába lökték be. Igen tágas és érdekes faragványokkal díszített kis rezidencia, bár nem oly fényűző, mint az ezredesé, ám talán vigaszt nyerhet a néhány hollóban, kik oda bent vannak. Vagy ha ők nem tudják felvidítani, akkor a derengő vörös fényben a középen ülő megláncolt nő. Bár vigyáznia kell vele, mert aurája oly erős, hogy még talán egy varázstalan is megérezne valamit a belőle áradó démoni erőből.



-Mi járatban, szép fiú? Ritkán látni az én szerény hajlékomban ilyen vendéget.

/„És vígasztald meg, ha vigasz
a gyermeknek, hogy így igaz!”

magyar-irodalom.elte.hu/sulinet/igyjo/setup/portrek/jozsefa/vilag.htm

Jószef Attila: Világosítsd föl/

-Mért köpnek mindig bele az elf levesébe. Pengémhez nyúltam hiszen nem volt joguk lefegyverezni minket.
-Ha meg akar szabadítani a fegyveremtől meg kell ölnie, nem adhat parancsot a fegyver letételére ha nekem úgy tartja kedvem hogy nem teszem. Közölten Néróval hideg vérrel, s a kezembe volt pengém.
-A foglyokat pedig magam mellet tudnám, nem kívánom egyik halálát sem, nem igazán található náluk jobb. Sétáltam el Néró mellet vaskesztyűm pengében végződő ujját végig húzva az arcán, persze sebet nem okozott de érezhető volt hogy nem dísznek van ott. Közben teljesen nyugodt voltam hiszen az királyi parancs tényleg Demertor királyunktól származott.
-Mit állnak még ott? -A saját katonáim nem képesek elkísérni a mélyebb szintekre? Kérdeztem a parancsnokaimtól akik már szintén a fegyverükön tartották a kezük.

Feléledő reménységemet, ahogy haladtunk kifelé a bányából egyre feljebb, Nero mester és emberei megjelenése vágott el, és végig hallgatva a két sötét elf kakaskodását, tudtam, hogy ha itt harcra kerül a sor, akkor mi végezzük be valószínűleg először.
Így aztán csak az vigasztalt, hogy ezzel talán gyorsabb halálom lesz, mint az várható lett volna.
Mikor végül az engem eddig cipelő self meghátrált, bár csak úgy, hogy azért önbecsülésén csorba ne essen és visszafelé indulhattam eddigi kínzásaim színhelyére, hát komolyan gondolkodóba estem, hogy neki támadok őreimnek és talán akkor hamar végem lesz. Bár lefoghattak volna és még rosszabb lehet, így végül elálltam tőle.
Éppen ezért alaposan meglepődtem mikor valami szobába taszítottak be, mely az itteni viszonyokhoz képest akár teremnek is beillett volna, és lakójának igazi luxust biztosíthatott.
Szemem próbálta felfogni a látványt, a hollókat, melyek jelenléte legalább annyira megdöbbentő volt, mint a sziréné, de a leglátványosabb eleme a vörös fényben úszó szobának mégis a középen félig fekvő helyzetből engem bámuló nő volt, aki láthatóan szintén rab volt, de olyan sötét erő áramlott felőle, hogy végig borzongtam és nem igazán akarózott közelebb mennem hozzá.
- Te itt laksz? – kérdeztem sután, majd meg is ráztam a fejem. – Nem tudom ki vagy, de hidd el, nem önszántamból vagyok itt. – utaltam a kissé lendületes belépőmre, amit egy sötét elf őr lába okozott.
~ Mit találtak ki nekem megint? Elhúzzák a mézesmadzagot az orrom előtt, ez valami újfajta kínzás? ~

/Viridiel/



A nő elhúzta a száját, majd durcásan megszólalt.
-Rendben! Akkor játsszuk azt a játékot, hogy én is elmondom az én nevemet és te is a tiédet. Idelent nincs túl sok játék lehetőség, kihasználnám az alkalmat.
Az én nevem Barbara. -a lábával megcsörrentve a láncát- És én sem önszántamból vagyok itt. Szóval... Neked mi a meséd? Mit követtél el, hogy ilyen mélyre kerültél. Itt még az ibolyákat sem szagolhatod... de nem kell ecsetelnem a föld alatti világot.
*Kinyújtotta Viridiek felé a kezét, mintha csak el akarná érni a távolból. Az egyik madara szállt rá és ő visszahúzva felkínált kezét inkább simogatni kezdte a tollas kis állatot. Ha az elf nem szól egy darabig, akkor hirtelen néz fel, hogy szemébe vágja tekintetét. De ha rögtön beszélni kezd, csak néha-néha felpislant hogy lássa a férfi, figyeli a szavait.

Fogalmam sincs ki ez a nő és mit kereshet itt, ilyen körülmények között, bár az is lehet, hogy Nero mester kegyence, mást nehéz elképzelni.
Az, hogy pont varjúkat tart maga mellett, mint valami házi kedvenceket, meg különösen furcsa, hiszen egy ilyen helyen azt várná az ember, hogy patkányokat vagy valami más sötétséget és nyirkosságot kedvelő állatokat tart valaki, nem a szabad ég madarait.
Láthatóan azonban szavaim nem igazán nyerték el a szépség tetszését, vagy legalábbis nem ezt várta.
- A én nevem Viridiel, Barbara! És egyáltalán nincs kedvem „játszani”. – rázom meg a fejem. – Miért vagy itt? Persze azt értem, hogy nem önszántadból, de ez – intek körbe a luxus láttán, - azért kicsit más, mint ahol eddig itt megfordultam. – utalok a körülményeire.
Nem tudom milyen elképzelései vannak arról, hogy akik itt raboskodnak miért vannak itt, talán tényleg nem olyanokat hoznak elé, mint én, vagy ő is valami szörny egy csábos testbe zárva?
- Nem követtem el semmit! – emelem fel az állam önérzetesen. – Egy álnok sötét elf kémet akartam csak megakadályozni, hogy elárulja népemet és, megbosszulni, hogy majdnem megölt. De nem voltam elég erős és ő nem végzett velem, hanem ide száműzött, hogy lassan sorvadjak el szeretett erdőm nélkül. – válik szomorúvá a hangom.
Még ezek a sötét madarak is csak a honvágyat erősítették bennem, vágyakozva néztem, ahogy simogatja egyikük éjfekete tollát.
Próbáltam kapcsolatot létesíteni velük, de gyenge voltam hozzá, meg aztán mire is mentem volna vele.
- Miért hoztak engem ide? – kérdeztem halkan.

/Viridiel/



A bezárt nő úgy érezte, hogy egyre feszültebb a helyzet köztük és az, hogy a férfinak nincs kedve játszani, csak még jobban megerősítette. Ám legnagyobb meglepetésére mégis csak elmondta, miért küldték eme mély és sötét helyre. Az utolsó mondatra, egy tanácstalan kérdésre pedig jókedvűen felkacagott.
-Ha-ha-ha... -szája elé tette a kezét- Bocsi, ezen nevetnem kell. -megrázta göndör hajú fejét- Tényleg nem tudom, miért vagy itt. De nem tilthatom meg a fogva tartóimnak, hogy bárkit ide helyezzenek el, ki vagyok szolgáltatva nekik.
*Ahogy egyre gyakrabban felnézett a madár simogatásból, észre vett valamit az ifjún. És játékos mosoly suhant át az arcán.
-Nincs kedved ide ülni? Nem harapnak, gyermek koruk óta nevelem őket.
*Ezzel lábait felhúzta a fotelben és mivel így elég kényelmetlen lett a jobb lábára rakott bilincs, addig rendezgette, míg át nem került a fotel túloldalára, a háttámla mögé vezetve.
Miközben ő kényelembe helyezte magát és egy kis helyet szorított a vendégének, hogy akár az üllő alkalmatosság szélére ülve maga is helyet foglalhasson, ha közelebb akar kerülni a varjúhoz... vagy a nőhöz, addig egy másik fekete tollú madara az eddig a bal lába alatt heverő döglött patkányt felkapta csőrében és a sarokba vonulva csipegetett húsából.
Bár nem túl gusztusos etetés, ha valaki csak aranygyűrűvel a csőrében látta ezeket a madarakat vagy szabadon férgek után kutatva, de ezek szerint dögevők, ha kellett.

Hát, ha ő nem tudta, hogy miért vagyok itt, akkor vajon ki? Mert én biztos nem! Jó lenne tudni miért van itt ez a lány és miért épp hollók a kis kedvencei. Na és az sem lenne rossz megtudni – a nevén kívül, hogy mi is ő valójában. Nem ismerem a démonokat, de a nő felől borzongató fenyegetést éreztem, pedig láthatóan inkább vidám volt, még annak ellenére is, hogy rabláncra volt fűzve.
- Ha nem tudod én miért vagyok itt, legyen, - vonom meg a vállam látszólag beletörődve a dologba, - de azt csak tudod TE miért vagy itt? És gondolom azt is tudod, hogy másik nem ilyen körülmények között élnek, mint te. Ennek vajon mi az oka?
Kedvezőtlen tapasztalataim eléggé bizalmatlanná és óvatossá tettek. Lehet, hogy a madarak kicsit emlékeztettek arra, amiben hosszú idő óta nem volt részem: az életre, a természetre, de ez már nem volt elég, hogy ez elaltassa gyanakvásomat.
- Nem is tőlük tartok …..Barbara. – nézek rá kutakodó tekintettel, emlékezve rá, hogy a szirénnel is így kezdődött. – Tudod találkoztam már itt bájos asszonyszeméllyel, aki a véremet akarta és előtte épp olyan mosoly ült az arcán, mint most neked.
Azonban, akár hogyan figyeltem és gyanakodtam, nem láttam olyan jeleket, amik arra utaltak volna, hogy ő fog harapni, nem a madarai.
Lassan elindultam felé, de nem ültem le a kínált helyre, hanem megálltam előtte olyan messze, hogy még el tudjak ugrani, ha támadna, bár, hová szaladhatnék?
- Démon vagy? – kérdeztem végül rá nyíltan. – Engem halálra szántak, talán embert eszel?

/Viridiel/



Barbara látta a vágyat a férfi szemében, hogy közelebb jöjjön. Úgy látszik, a madarai legalább annyira leköti őt, mint ő maga. Ám nem volt féltékeny rájuk. Hagy szeresse csak a társaságát! Ezzel ugyan nem árt neki, bár óvatosságra intette, hogy nem a minden szoknya után szaladgáló típus ezek szerint.
-Hívj csak Barbinak! -mosolyodott el ismét- És kérlek, hogy ne sértegess! Tudom, persze, hogy miért vagyok ide láncolva! Mert egy gonosz, fekete mágus úgy vélte, hogy valami rosszat tettem. De még ők is tisztelik az erőmet. Még jó, hogy nem veted a szememre egyből, hogy én tehetek róla, hogy mások nem ilyen körülmények között raboskodnak...
*Hangja egyre feldúltabb lett és egyre inkább ellenségesebb pillantásokkal mérte a lombtündét. Már-már a dacos gyerekre hasonlított, ki simogatja a babáját, és dühösen méri a felnőttet, ki el akarja venni tőle, úgy kényeztette a hollót.
-Ha nem tudod, mit akar a szíved, akkor maradj csöndben vagy beszélj velem tisztelet tudóan!
*Majd válaszolt arra a kérdésre, hogy mi is ő valójában.
-Nem szeretem, ha démonnak hívnak. Leginkább azok teszik mostanában, akik kiszolgáltatottnak érzik a helyzetemet. Nem tetszik. Mert ha elfogadom, akkor bizony azzá is válik hamarosan.
Miért nézed így a barátomat?

Végül is be kell látnom, hogy igaza van. Nem hibáztathatom azért mert őt idezárták az aranykalitkába, másokat meg embertelen körülmények között, éheztetve, vagy a démonok karmaiba taszítva tartanak. Egyikünknek sincs választása, még ha nem is lehet a kettőt összehasonlítani.
- Bocsásd meg a hevességemet….Barbi! Elfelejtkeztem róla ki vagyok és mit követel tőlem az udvariasság. – hajoltam meg, bár arcomon végig szalad egy fájdalmas fintor, ahogy a bántalmazások miatt belém nyillalt a fájdalom a mozdulatra.
Nem kerülte el azonban a figyelmemet, amit mondott, hogy azért van itt és nem a többiek között a bányában, mert tisztelik az erejét.
- Milyen erőt? Gondolom, hogy nem lehet semmi, mert ezek itt semmit nem tisztelnek. – utal Nero mesterre és embereire. – Senki nem érdemel ilyen sorsot, akármi is a bűnöd. – mondtam neki talán naivul, mert nem ismertem őt.
Bár azok a démonok, akik engem kínoztak a Rongyszedőbe talán kivételt képeztek, de hát ők is rabok voltak valahol.
Reméltem, hogy megbékítettem a szavaimmal, mert nem akartam feldühíteni. Sejtésem szerint nem lehet jó egy dühös és erős démonnal – akit még a selfek is tisztelnek – egy szobában lenni.
- Nem akartalak vele megsérteni, csak tisztán akartam látni, hiszen nem régen még pár óra választott el a haláltól, most meg ide hoztak, hogy egy ilyen ……szép …….hölggyel beszéljek? Értelmetlen. – vonom fel a vállam, mert jó lenne tudni a választ. – Már a hollót miért nézem? Csak az erdőre emlékeztetnek, a friss, szabad levegőre. – sóhajtok.

/Viridiel/



A démonnőnek határozottan úgy tűnt, a határozott szavai meghozták a gyümölcsüket és cseppet sem kezeli már a fiatal elf őt úgy, mint holmi cafkát, akinek kötelessége válaszolni. Ám ezzel együtt ő is megenyhült. Legkevésbé sem volt célja, hogy a beszélgetés dacos hallgatásba csapjon át.
-Igen. Ők a barátaim. Gyere, ülj ide mellém! -paskolta meg maga mellett a fotel végét- Ha akarod megsimogathatod. Nem harap. -kicsit elgondolkodva- És én sem foglak megharapni, ígérem. Mind a ketten rabok vagyunk akaratunk ellenére, egy oldalon állunk.
*A szavai alatt az aurája, mely egyre inkább világossá vált, hogy milyen hatást fejt ki és egyfajta tekintélyt sugárzott a természetfölötti szálain át is, ezek alatt a mondatok alatt csak egyre intenzívebbé váltak. De a nő még mindig úgy tűnt, kevésbé figyel -pillantásaival legalább is- a beszélgetőtársra, mint kedvencére. Bár beszéde épp azt sugallja, igen is fontos számára a csevegésük.

Az, hogy a hollókat jobban bámultam, mint a démon lányt, betudható lett volna az éhségemnek is, de hát annyira még nem alacsonyultam le vagy vesztettem el a kontrolt magam felett és nem is akartam eljutni odáig.
Azonban azt annyira nehezen tudtam elképzelni, hogy miként lehetnek egy ilyen lénynek olyan barátai, akik a szabad éghez szoktak, nem a sötét mélyhez.
Mikor újból megpaskolta maga mellet a méretesebb, inkább trónra hasonlító széket, igazából csak akkor jutott eszembe, hogy pucéran álldogálok előtte és azonnal bíbor színt öltött az arcom, kezem önkéntelenül indult, hogy takarja a takarni valót, bár, ha végig gondoltam volna, úgyis mindegy volt már. Amit látni akart azt úgy is látta.
Zavarom minden bizonnyal elég látványos volt számára, de megpróbáltam legyűrni, ami nagyon nehéz volt. A démon szép volt, én meg férfi, aki még igazából ártatlan volt a nők terén.
Azért a beszélgetés alatt, vagy talán pont a zavartság miatt, már nem éreztem felőle a sötét aurát. Talán a bocsánat kérés is segített.
Hogy ne sértsem meg újból, óvatosan a szék szélére ültem, némileg úgy fordulva, hogy takarjam magam.
- Szép madarak. – simítottam végig a hollón finoman. – Nincs itt valami ruha véletlenül, vagy egy takaró? – kérdeztem meg aztán nagyot nyelve. – És megmondod miért zártak ide, mi rosszat tettél?

/Viridiel/



Barbara vidáman mosolygott a férfi zavarán, és az még jobban imponált neki, hogy ennek ellenére is a közelébe merészkedett és leült mellé. Ám a kérdésére, mellyel orvosolni akarta az erdei a helyzetet elutasító választ adott. Talán csak a helyzet fokozása végett.
-Igen, van itt ruha. De az rajtam van. És azt nem vesszük le. -mondta, majd kiöltötte a nyelvét. Ám amikor vissza húzta, kacéran felnevetett, hátra döntve fejét.
*A kecses lábait vissza húzva a fotel azon karfájához, melyen ült, jobb karjával bele kapaszkodva a háttámlába adott még több helyet.
-Dőlj csak hátra nyugodtan!
*Bár a lánca így végig ment a fotel oldalától egészen a hátának kárpitja előtt a lábáig, ám mégis több helyet biztosítva ezzel, mint egyszerűen a szélén épp hogy csak le nem esni. És ha hagyja a férfi, akkor előbb csak bele túr a fekete hajába, majd úgy simogatja, mint előbb a madarat, miközben baljával oda nyújtja a fekete hollót a másiknak.
-Annyit árulok csak el, hogy ő szerintük miért vagyok itt. Megöltem az egyik foglyot és szerintük ezért megérdemlem a sorsom.
*Ajkát lebiggyesztve szomorúan nézte a fiút, akitől elhúzta a kezeit, ha eddig cirógathatta. És hamarosan a térdére helyezte finom ujjait.
-Félsz tőlem?

Ha látnám a lány gondolatait, biztosan felvilágosítanám, hogy nem a határtalan nagy bátorságom az, ami végül arra késztet, hogy leüljek mellé, hanem, hogy mivel fogalmam sincs mire képes, nem akarom magamra haragítani, habár, ha azért dobtak be ide, hogy a démon megöljön, vagy táplálkozzon belőlem, úgy sem jutok ki innen, ha csak újra valami csoda nem történik, vagy az őrök, esetleg Uráldur megunja, hogy még mindig életben vagyok és nem sürgetik meg a dolgokat.
- Nem is kérnék tőled ilyet. – rázom meg a fejem a szavaira, igézetten bámulva meg hegyes kis nyelvét.
Viszont ezek szerint továbbra is mezítelenül maradok, ami persze zavar, főleg, hogy még feljebb húzódik, láncai ellenére is, hogy én jobban elférjek. Igaz eddig sem ezért ültem a szék szélén.
Kicsit beljebb helyezkedem, de igyekezve legalább a minimális távolságot tartani testünk között, de azt nem akadályozom meg, nem rántom el a fejem, mikor beletúr a hajamba, bár kissé megfeszülök tőle. Én is megsimogatom a madarat, annak fényes, fekete tollait.
- Óóó! – lepődök meg azon, hogy miért is került ide. – A többi dé…..szóval azok, akik a rongyszedőben vannak, szabadon tehetik ezt meg minden nap, te miért bűnhődtél ezért? Talán valami különleges volt az a fogoly?
A kérdése meglep, de még ennyi idő után sem tanultam meg hazudni, így most sem teszem, hiszen úgy is átlátna rajtam.
- Igen! Nem hiszem, hogy csak azért zártak ide melléd, hogy beszélgető társad legyek. De ……valami vonz is hozzád……mindezek ellenére. – ismerem be halkan, aztán tekintetem az övébe kapcsolom. – Minden esetre ki vagyok szolgáltatva az őrök kényére kedvére, és, ha nem most, akkor is meghalok.

/Viridiel/



A nő jól szórakozott magában azon, hogy a hegyes fülű nem kérné, hogy levetkőzzön. Ám tetszett az őszintesége és megnyerő stílusa. Így végül, mikor az nyíltan közölte, hogy kételkedik abban, hogy szimplán csak egy fogoly megölése miatt van itt, hát megpaskolta a combját kezével.
-Nagyon kíváncsi természet vagy. Azt mondják, hamar őszülnek az ilyenek. Pedig... -kócolta össze kicsit a haját- jól áll neked a fekete. De elmondom akkor az igazságot. Számomra különleges volt az, akit megöltem. És ezért gondolta úgy a sötét elf, hogy meg kell fékeznie. Viszont még mindig élvezem a társaim bizalmát. És nem lökhetnek engem a közönséges foglyok közzé.
Szóval... Mi az, amit a szíved kíván. -a keze a mellkasára kúszott, érintőlegesen érintve a férfiasságát takaró kezet is- Talán teljesíthetem a vágyaidat.

A nő vidámságára és szavaira egy kesernyés mosoly jelenik mg az arcomon, mert ebben igaza van.
- Tudod szeretem tudni, hogy mi történik körülöttem és nem hiszem, hogy a kérdezősködés befolyásolná a túlélésemet, legfeljebb több korbács jár érte, ha rajta kapnak. – vonom meg a vállam, bár nem veszem olyan könnyen a dolgot, mint, ahogy ezt felé mutatom. – Ha meg fehér lesz a hajam, lehet jobban el tudok vegyülni a selfek között és talán szökni is lehetne. – kuncogok fel, de nem jókedvemben.
Talán ezt hívják sírva nevetésnek, mikor az ember saját baján már csak nevetni tud.
Ha nem mond többet, akkor megelégszem a válaszával, bár furdal a kíváncsiság, hogy ki vagy mi lehetett az, aki ennyire különleges lehetett.
- Nero mester viszont nem az a fajta, aki ingyen etet valakit, akinek nem látja hasznát. – nézek rá kérdőn, hogy vajon a bánya felügyelőjét mivel vette le a lábáról.
Finom, lágy érintésétől olyan zavarba jövök, mint az előbb, sőt sokkal jobban, amit már elég nehéz észrevétlenül takargatni és ettől még kényelmetlenebbül érzem magam.
- Mit kíván a szívem? – húzom a szavakat, hogy leplezzem zavaromat testem árulása miatt. – Elsősorban a szabadságot, a természet illatát és ezt nem hiszem, hogy meg tudod adni nekem Barbi. – nézek rá és egy pillanatra láthatja a határtalan honvágyat a szememben, de láthat ott mást is, ha mélyebbre néz, amit magam előtt is tagadni próbálok. Kívánom őt!

/Viridiel/



A nő levette a cipőjét, mely bármennyire is kiemelte a lába szép ívű vonalát, nem volt túl kényelmes viselet. És nem is illett a karfán ücsörgéshez. Majd a férfiasságát szorongató kezeit elhúzta a beszélgetőtársának, hogy csuklónál két marékra fogja.
-Hát... elárulok egy titkot, de ne mondd el senkinek! -rázta meg a fejét- Nekem nincs szükségem táplálékra. Ebben a világban a testünk másként működik és a létsík láthatatlan energiahálójából nyerjük erőnket.
Csak mások fájdalmára van szükségünk, hogy erőnk növekedjen. De nekem már arra sincs szükségem, szinte minden itteni lénynél, legyen akár a fajtársam, erősebb vagyok. Nem ígérhetek neked szabadságot, hisz magamnak sem tudom megadni. Ide vagyok láncolva. -mondta az eddigi szenvedélyes hangjából szomorúba csapva- Csak akkor tudnék segíteni neked a szökésben, ha én magam is el tudok szökni. Ha le... -bizonytalanodott el- tudnád venni a láncot. Akkor megpróbálhatnék magam mellé állítani néhányat. De mással nem kecsegtethetlek. Ha szabad leszek újra, nem bántok senkit, csak el viszlek téged is egy olyan helyre, ahol már nem a selfek uralkodnak. És... akár együtt is élhetnénk.
*Keblei hevesen ziháltak beszéd közben, úgy tűnt, mintha tényleg minden vágya kikerülni innen. Szemei szinte lángoltak a gondolat közben.

A nő minden mozdulatát követtem a szemeimmel, mert teste forró volt és ez a hő, megmozdított bennem valamit és ezt már nem tudtam elnyomni magamban.
Ahogy elhúzta a kezem az ölemből, arcom ismét lángba borult és próbáltam nem arra figyelni, hogy mi van oda lenn, bár már az is figyelemre méltó volt, hogy maradt még annyi vér a fejemben, hogy oda is jutott.
Szerettem volna eltakarni vágyamat, de nem is akartam kivonni a kezem a kezéből.
Szavaira csak nagyot nyelve bólintottam és, ahogy elmondta, hogy mire képes, hogy nincs szükséges semmire, vagyis csak volt rá szükséges, egyre jobban kikerekedett a szemem. Mikor a láncot említette önkéntelenül is rápillantottam a karcsú bokákra és a hosszú formás lábakra, arra gondolva, hogy milyen lehet, amikor azokkal átöl…….. Khmm!
- Azt……azt mondod, hogy erős és …..hatalmas vagy, ha te…..te sem tudod levenni, hogyan tudnám én? – bukik ki halkan a számon, miközben piros ajkait figyelem.
Aztán hirtelen térek magamhoz ebből a bódulatból, mikor sejtelmesen kijelenti, hogy, ha kiszabadul nem bánt senkit és még együtt is élhetünk, egy sötét elfektől mentes helyen.
~ Bolond! Bolond Viridiel! Már elfelejtetted a szirént? Ennek is csak azért kellesz, hogy megszabaduljon! Különben is miért hoztak pont ide, ha nem kell neki semmilyen táplálék? Ez valami újabb csapda, amibe önként kéne, hogy belesétáljak! De mi van, ha nem? Olyan szép és olyan kívánatos! ~ vívódtam magamban.
- Nekem ….erdő kell, a családom Barbi! Nélkülük elsenyvedek. – mondom szomorúan. – Mit kívánsz tőlem? Mit tegyek? – kérdeztem aztán, megvárva mit válaszol, hátha dönteni tudok az eszem és a testi vágyam között.

/Viridiel/



Barbara hátra simította rakoncátlan tincseit. Igen hetykén szemlélte a lassan teljesen zavarba jövő fiút. Ám felvonta a szemöldökét, mikor a béklyóról kérdezett. Egy pillanatra átsuhant az agyán, hogy megint csak lebecsüli őt, ám utána rájött, hogy csak saját erejében nem bízik.
-Az én erőm nem evilágból táplálkozik. Erős ördögi képességeim vannak, amit akár most is használhatnék... még rajtad is. Ám nem teszem. És nem szabadítom rá az acélra, mely ide köt, hiszen hasztalan lenne. Neki nincs lelke, melyet megtörjek.
Neked kell, szerelmem, segítened, hiszen te ismered ezt a világot jobban. Ha akarod, vissza tudlak juttatni a bányászokhoz dolgozni, ha szerszámmal meg tudod oldani. Vagy megpróbálhatod duzzadó testeddel eltörni. Csak közönséges vas, de vele szemben csak egy védtelen nő vagyok.
Akarsz segíteni vagy csak magatehetetlen nőként akarsz engem? Nem szeretem, ha ki akarnak használni! És ne kényszeríts arra, hogy meg kelljen védenem magam tőled!
*Bár büszke volt, azért látszott rajta, hogy nem akarja használni hatalmát Viridiellel szemben. Tekintetével a férfi szemeit keresi. Érezheti a lomb tünde, hogy tudatát csak saját teste, nem a leány elméje befolyásolja.

Nem mondom, hogy megnyugtató volt, amit mondott, hogy csak azért nem bíbelődik a vas bilincsekkel, mert nincs lelke! Nekem persze van!
Azonban mintha a gondolataimban olvasna, máris mondja tovább, hogy rajtam nem akarja használni.
~ Kicsit gyors ez a tempó nekem, hogy már a szerelme vagyok hirtelen, ahogy a szabadulása szóba kerül és akár fenyegetésnek is felfoghatnám, hogy MÉG nem használja rajtam a képességét. ~ fut át a fejemen valami néma figyelmeztetés.
Visszanyelem a kényszert, hogy megköszönjem ezt a „kedvességet”, mert tényleg nem lenne jó magamra dühítenem egy démont.
Kicsit kikerekednek a szemeim, amikor a „duzzad erőmet” emlegeti és kis híján elnevetem magam.
- Én egy erdei elf vagyok Barbi és már jó ideje itt senyvedek. Úgy nézek ki, mint aki duzzad az erőtől? Nem kell hízelegned, tudom, hogy nézhetek ki. – mondom kissé lehangoltan, mert nagyon is jó lenne, ha úgy lenne, ahogy mondja.
Azonban lehet, hogy tényleg érdemes lenne kiszabadítani, egyrészt mert nem vagyok biztos benne, hogy tényleg nem mond igazat, másrészt, ha még sem így lenne, talán tud elég zavart okozni, hogy rá koncentráljanak.
Lehet, hogy most számító dögnek tűnnék, ha ezt hangosan is kimondanám, de itt megtanultam, hogy csak így van esélyem az életben maradásra.
- Sosem kényszerítenélek semmire. – rázom meg a fejem a szemébe nézve nyíltan. – Viszont szerszám nélkül okosan is próbálkozhatunk a vassal. Jártam egyszer a törpöknél és ott láttam ezt. Van itt tűz és hideg víz is, így talán sikerülhet. A láncot felhevítjük, aztán leöntjük hirtelen a vízzel. A vas ettől elpattan…..legalábbis remélem, de egy próbát megér. – néztem körbe, hogy beszerezzem a szükséges dolgokat.
Mondjuk fáklyával, vagy parázzsal nem lesz kevés idő és csak remélhetjük, hogy közben nem esik be egy váratlan vendég sem. Ha minden meg van, akkor jöhet a főpróba.

/Revan/

Miután Uráldur kijött a (reménybeli) parancsnok kihallgatásáról Néró mester megvárta, míg felér a szabadok szintjére és ott tárta elé a történteket. Az első hadvezér osztotta a bányaigazgató aggályait, hogy a magán kívül lévő király nem írhatta alá mostanában ezt a papírt, olyan küldetésről meg nem tud, amin tisztjének még mindig dolgoznia kellene. Igen zavaros volt, vajon nem-e a múltból vissza maradt régi felhatalmazás. Vagy valóban hamisítvány lenne?
Mivel a sereget nem kellett mostanában mozgósítani, ezért úgy döntött, töltsön csak el pár napot a nő a mélyben, hadd tanuljon az arányokról! És talán néhány új kínzási módszert is elsajátít itteni tanulmányaiban. Eközben ő utána nézett a fejlécen olvasható leltári számnak, hiszen minden hivatalos papírt ellátnak ilyennel, bizony kell róla legyen valami a főváros levéltárában!

/A fentebb írt igaz, bár fegyverrel, de két brigád közé vagy beosztva embereiddel dolgozni./

/Viridiel/




Bár a falon van két fáklya, mely a vörös hátérvilágítást cseppet sem elnyomva inkább további hangulati elem, mint világítás. Ezt inkább a falba ékelt kristályok teszik meg. Ám kérdés, hogy vajon mivel akarja lehűteni a kedélyeket az úrfi? Hiszen azok már eddig is igen forróak voltak, szinte izzik a levegő Barbi nézésétől.
-Nos, a lángban tudok segíteni. -mutatott az egyik tartóra- De nem gyűjtöttem azokat, mely hideget árasztanak.

-Nos fiúk, mit csináljunk amíg várunk? Kérdeztem az embereimtől, bár hárman voltunk le ültünk s a csákányt amivel dolgozunk kellene támasztó lécnek használtuk.
-Ha jól tudom kedves másod parancsnokom nálad akad nálad kocka, nálam van némi pénz szóval játszunk. -Közöltem az embereimmel s neki is álltunk játszani, nem törődve a többi elfel.

Ha valaki még is meg próbálna minket munkára fogni a következőkkel fogadom.
-Szerintem itt az urak mellettem szívesen fogadnak bármilyen kritikát a munkájukkal kapcsolatba. Mutattam a másod parancsnokomra akinek arcát egy ronda sebhely torzította, s egyik szemére még vak is volt miatta, nehéz alkatú volt hiszen nehéz lemezpáncélban volt így a vak is levágta volna róla hogy egy kézzel töri a nyakat. A másik elf pedig állig fegyverrel ült ott, ruhája minden zugából ki látszott az egy kezes kardtól kezdve a kis hajító késik minden, egy merénylő volt a saját magam által válogatott merénylő osztagból.

Az első választ a merénylőm adta.
-Háromig számolok ennyi időt kaptok hogy eltakarodjatok oda ahonnét jöttetek. Közölte a falnak dőlve s már kezében egy dobó késsel játszadozott.
Ezt a választ követte másodparancsnokom.
-Ha helyetekbe nem bosszantanám fel, ha neki áll ölni csak akkor hagyja abba ha már a bőrt is lenyúzta az eleven áldozatról, arról nem is beszélve hogy utána csupán kedvességből még meg is csonkítom azt a szerencsétlent miközben visít. Tette kezét kétkezes baltájára amit egy koponya díszített a penge és a markolat kapcsolatánál.

Az elf varázslata gyorsan feltünt, bár felállni nem akartam az ugró nagy macska elől inkább elgurultam az elftől ellentétes irányba, így nyerve időd a felállásra.
-Ha életben akar maradni most szúrja le, vagy varázsoljon vele valamit külömben felfalja. Közöltem a sarokba szorított elfel, közben óvatosan próbáltam meg közelíteni a macskát hogy ha nem is tudok neki ártani le terítsem egy hirtelen rántással, amivel remélhetőleg sikeresen helyzetet adhatok az elfnek hogy le szúrja.

Azt mondtam, ami elsőnek eszembe jutott, hogy talán mielőbb megszabadítsam a láncaitól, de úgy néz ki, hogy a dolog nem fog működni, mert bár biztosra vettem, hogy akad ebben a helyiségben víz, csalódnom kellett.
Így aztán nem igazán volt más választásom, mint azt a lehetőséget választani, amit azon felül kínált fel, amiben egy troll erejével kellett volna rendelkeznem.
- Azt még csak értem, hogy visszajuttathatsz az eddigi helyemre, az nem nehéz, gondolom az őrök alig várják, hogy újra gondjaikba vehessenek, de, hogy jutok hozzád vissza, ráadásul szerszámmal a kezemben? – kérdezem meg, igaz nem sok kedvem van most hagyni itt, de azt hiszem nekem is jobb lesz, ha „lehűtöm” magam, mondjuk pár rúgással vagy korbácsütéssel. – De, ha tényleg meg tudod csinálni, akkor azonnal vágjunk bele, mert minden egyes perccel csak csökken az esély, hogy nem jutok „vendéglátóm” eszébe, hogy játszadozzon egyet.

/Exailed és Uráldur/

A vallatáson igen gyorsan peregnek az események, csak nem feltétlenül a jó irányban.
A tigris fáradni látszik és lassabban, lábait behajlítva -szinte a földön kúszva- közelít hozzájuk. De ez az Első Lordot nem téveszti meg.
-Mert erre az alfajra szinte abszolút nem hat a varázslat! -veti oda az elguruló nőnek, aki bizony rosszul teszi- szerinte.
*Tudja, hogy mi fog történni, a ragadozó nem kifáradt, csupán lopja a távolságot, hogy közelebb jöjjön és hirtelen felugorva harapjon bele valaki vállába, hogy karmaival is segítve lerántsa a földre és ott marcangolja szét.
Jobb szerette volna Uráldur, ha ez a valaki az emberek kiképzett, ám most fegyvertelen harcosa és ő majd kellő időben hátulról támadhat. Bár foglya valószínűleg életét vesztené, de az övé egy percig nem forogna veszélyben.
Tőrét előre szegezve, hogy felnyársalja magát a fenevad, ha felugrik, az utolsó pillanatban menti meg a helyzetet a ronin, és indul támadásnak a hegyes fülű is. Azonnal a marjába mélyeszti a bökőt, majd mikor oda kapna a kezéhez már oldalt kerül és a nyakát sebzi meg vele.
Viszont a Werit új erőre kap és kifolyó vére csak feldühíti. Egyik mancsával a nő lába felé kap, amit meg is karmol, ha nem ugrik el... ámbár ekkor el kell eresztenie a lefogott állatot és két oldalra hátrálniuk fogva tartójával.
Vajon vállalja-e a sérülést, hogy további időt adjon a sötét elfnek?

/Revan/

Az őrök nem kötözködnek tovább az ide vezényeltekkel, nem tetszik nekik, hogy a három brigád túlórázni fog, de leverik ők a haragjukat a fegyverteleneken. Viszont egyikük körbe néz a szomszédos mellékjáratokban, értesítve kollégait és kollegináit, hogy készüljenek, ha zavargás törne ki. Nem hiszik, hogy nagy lenne az esélye, hogy a fegyvereiktől sem megszabadítottak, kik valószínűleg csak pár napig élvezik így a vendégszeretetüket minden képen le akarnák mészároltatni magukat, csupán óvintézkedésnek szánják.
Egészen a munka lejártáig, amikor is a pihenő részben mehetnek aludni vagy akár beszélgetni is valakivel. Sok elgyötört vagy épp a munkát a többieknél valamelyest jobban bíró van ott.

/Viridiel/



A nő szája elégedetten húzódik mosolyra. Tapsol kettőt, de több percig is bele telik, mire nem történik semmi.
-Hyppolyt! -kiálltja el türelmetlenül magát.



*Mint hamarosan kiderül, Barbara nem csak látványos kényelemben él itt, ám szolgája az alacsony rendű impilek fölött áll. Mély tisztelettel meghajolva veszi tudomásul a parancsokat és az ifjú elfet egy olyan munkálatra viszi dolgozni, ahol a felszín alatti vízzel is meg kell küzdeni. Az állandóan beszivárgó folyadékot bőrből vart vödrökkel kell egy kanyargós, síkosra lejárt feljárón vinni egy kicsit magasabban lévő tározóhoz. A két tömlőt a vállán kell egy fa rúddal vinnie.
Ám ő választ, hogy végig kívánja-e dolgozni a műszakot, hogy a lakáj visszavigye démoni úrnőjéhez utána vagy megpróbál ellógni idő közben. Ha nem siet, akkor egyik fordulónál a pokoli őrök egyike megragadja a vállát, hogy megkérdezze:
-Hát te miért vagy ilyen lassú? Tán nem tett valamit veled Barbi?
*Ez a biztonsági nem oly kegyetlen fellépésű, mint a selfek, úgy tűnik egy pillanatra, mintha tényleg érdekelné, hogy csupán az éhségtől és a meggyötörtségtől legyengült férfi nem képes jobban dolgozni vagy csak a hatalmas erejű nő károsította meg munkásukat. (Hogy egyértelmű legyen, a lakosztály kényszerű tulajdonosa nem tett ilyet, ám ez nem korlátozza Viridielt, hogy akár meg is vádolhassa.)

Pihenő idő érkezett, bár nem volt nagy változás az eddig történtekhez képest hiszen ugyan úgy nem foglalkoztam semmivel, csak is az elfel akit kinéztem magamnak még a Rongyszedőnél.
-Szép munka, ha végre vissza térünk szerény hajlékomba meg kapjátok a jutalmat amit ki érdemeltettek, most pedig meg keressük az elfet akit a Rongyszedőnél szedtünk össze. Közöltem a két katonával akik veteránokhoz méltó fegyelemmel és tisztelettel követtek.

El is indultunk a rongyszedő felé, a legtöbb őr talán csak puszta látogatónak hitt, amikor meg állítom az egyik őrjáratot, pont azok akik az elfet is elvitték. A bérgyilkosom fogja meg vezetőjük vállát és vágja is a falnak félkézzel, ha bármelyik őr próbálkozna is hamar egy balta venné fejét hiszen veterán harcosom, és legjobb testőröm már váll vetve áll orvgyilkosom mellet.
-Hol van az elf akit Néró elvitet? Nem tétovázott ahogy azt el is vártam tőle, igazi profi gyilkos, a legjobbjaim legjobbja. Ha az elf őr okos és válaszol meg ússza karcolás nélkül, ha viszont nem válaszol a kedves orvgyilkosom hideg vérrel öli meg az egyik rabot az őr fegyverével.

Én közben az egyik tartó gerendának támaszkodom a legtöbb őr körül.
-Ha a helyedbe lennék én elmondanám amit akar, a legjobb orvgyilkosom és hideg vérrel öl. Közöltem a falhoz szegezett elfel
-Egyszer láttam ahogyan végez egy árulóval, elevenen nyúzta meg aztán pedig meg etette vele a saját húsát, a visító szerencsétlent pedig a mellette álló kolosszus hideg vérrel csonkította meg. Ő az elit testőrségem legjobb tagja. -Tudom milyen párost alkotnak ha vallatni kell, eddig mindig sikeresen vallattak, és csak a hulla maradt utánuk amit felismerhetetlenné tettek. Közöltem mereven, egyszerűen, hiszen már meg szoktam az ilyen fajta vallatást. Ha az őrök támadni is próbálnak pallosom már addigra rég a kezemben lenne és egyetlen gyors fordulattal vágnám le a közelemben álló őr csoportot.