Váratlanul ért az első lord meg jelenése, bár inkább örültem neki hogy nem kell harcba keverednem fölöslegesen.
-Lehet az isteneik, de a két legjobb katonám bánja a velük való találkozást, a családjaikról nem is beszélve a gyászoló özvegyekkel is nekem kell beszélném. Közöltem le eresztett pallossal s egyik kezemben tartva csak.
~Jól forog a nyelved az már biztos.~ Erősített meg engem a lidérc, akit csak én halhattam.
-A felsőbb szinteket pedig elhagytam, hiszen Néró mester emberei egy halott csirkét sem képesek irányítani. -Behemót neki rontott az egyik őrnek, azok meg példát statuálni sem mernek, életben hagyják sőt mi több el is felejtik neki azt hogy őrre támadott és csak kisebb verést kap.-Bár ez tipikus Néróra, gyenge kezű senki házi. Közöltem lenézően tekintve Néróra, akinek talán most nagyobb szerencse szükségeltetik, mind az bármikor meg adatna neki.

/Viridiel és Revan/

Uráldur kicsit lehiggadott, mikor kiadta dühét, ám nem tűnt a nő helyzete ettől jobbnak.



-Nekem csak egyszerű verekedést jelentettek Behemóttal kapcsolatban, amiben még csak meg sem sérült egy őr sem. Néha előfordul, hogy visszaütnek, mikor szét akarják választani a rendbontókat. Ám a fegyverek használata ide lent tilos. A Rongyszedőben pedig... Nem tudok róla, hogy elítéltek volna téged egy rab megöléséért. Általában ezt én bíráskodom. Mit keresel itt? És miért halt meg az egyik démon őr?
Hadvezér! Ha embereim nem hitelesen jelentettek, akkor lemondok és az Ön kezébe helyezem sorsomat. Ám eddig legjobb tudásom és a szabályzat szerint jártam el.
*A fehér hajú férfi feszülten nézett az igazgatóra, majd tekintete vissza vándorolt a sötét elf amazonra.
-Eredetileg csak egy ügyet akartam megbeszélni veled. Kezembe akadt véletlenül egy papír, amit te küldtél nekem. Ám igen gyanús volt, hogy az írója egy olyan személy, aki már a visszatérésem előtt felhagyott mindenkivel szemben a kommunikációval. Igen bámulatos képesség egy félig halott, de a lelke még a testében van emberrel beszélgetni és szívességet kérni tőle...
Ám a magán beszélgetéseid nem érdekelnek. A lajstromba vételnél viszont történt egy adminisztrációs hiba. Rossz leltári számot írtak rá és véletlenül egy hasonló tartalmú levélként iktatták, aminek nem te vagy a címzettje... Gondoltam, mielőtt felkeresem az érintetett és kicserélem a leveleiteket, még beszélek veled, ne érjen váratlanul.
A szolgálati hely elhagyása meg a hadseregben még mindig lefokozással járhat. Ha ezt harci körülmények között tetted -ügye nem harcoltál közben?-, akkor fej és jószág vesztés.
Szóval Néró felvetésein kívül neked van pár dolog, amit meg kéne magyarázni...
*Ez után türelmesen hallgatott. Három olyan ügyet említett, aminek egyike is elég, hogy picit bűnös legyen, hogy itt tartsák továbbra is, de már fegyver nélkül.

~Előre lépsz és igazat adsz az elf nőnek ha nem akarsz vissza menni a rabszolgának meg értettél?~ Hallottam a lidércet ahogy rá parancsol a démonra, aki a helyi vezetőnek tűnt.
-Amikor beléptünk a rongyszedőbe a démonok ránk támadtak, két legjobb testőröm halt meg itt bent, a hallott démon pedig önvédelem volt egyiküktől. Közöltem s tekintettem Nérórra irányult.
-Az a kis "verekedés" majdnem egy őr életébe került, arról nem is beszélve hogy az őreid nem is törődnek azon emberekkel akik nem dolgoznak. Szép kis őr csapat mondhatom, lehet magas rangú tiszt vagyok fegyverekkel de ez nem az jelenti hogy ha nem akarok nem dolgozom legalábbis úgy hogy ezért küldettél a felsőbb szintekre Néró. Mondtam Nérónak leszúró hangnemben.
-Még mindig te vezeted ezt a szánalmas bagázst akik három fegyverestől már össze fossák magukat, nem méltók arra hogy fegyvert és páncélt kapjanak, a rabokba több bátorság van. Néztem végig Néró mellet álló pár őrön akik pontosan tudták miről is beszélek.
-Azon iratot, amit említesz hadvezérem, én csak üzenetben kaptam egy futártól hogy egy szívességet tegyek meg jó királyunknak. -Fél attól hogy áldozata lesz egy a felsőbb vezetők közül való lázadónak ahogy a levél fogalmazott. -Eme levet viszont felmutatni már nem tudom, hiszen a királyi titkosítás meg követelte a levél azonnali elpusztítását. Fordultam Uráldur felé s teljes tisztelettel mondtam végig, a félig meddig hazugságom. Végül azon démon lépett elő akire Lidércem parancsolt.
-Az itt álló elf igazat beszél, azon elf embere mondta hogy halálra ítéltek jönnek. -Ki vezeti a munkálatokat, és a felsőbb szinteket. A démon jól ki segített, abban biztos voltam s közben újra lidércemet hallottam.
~Tökéletes beszéd, meg kegyelmeztek nektek egyelőre.~ Ekkor mély levegőt vettem s Uráldurra néztem.
-Így már érthető hogy miért támadtak meg minket a démonok miután mélyebbre léptünk. S rántottam fejem kérdőn Néróra.

Tovább maradok a lyukban, s hallom ahogy valaki győzköd egy másikat hogy lépjennek meg, figyelek rá viszont nem nagyon érdekel hiszen ha működne nem győzködné a másikat. Közben azt nézem mennyire tudok bejeb bújni a lyukba, talán ez egy nem észre vett átjáró valahova.

/Revan/

A démon valóban megszólalt, ám őt Néróhoz és a fekete mágusaihoz kötötte a szerződés, mellyel halálra ítéltek életfogytiglani kínzását ígérte nekik szolgálataikért cserébe. Azokat, amelyet az ezredes épp el akart vinni karmaik közül. A kínzás az út a Pokolban, hogy erősebbé és hatalmasabbá válhassanak. Ám amíg megmaradnak ennyire alacsony és gyenge szinten, addig a ritkán ide kerülők is hasznos és biztos megélhetés fölfelé.
-Hazudik. Ledobták dolgozni... vagy tudom is én, hogy került ide. Elsőre mágusnak néztem, ám halandó kísérettel jött, mely azonnal támadott. Falhoz szorították egyikünket és fegyverrel estek nekünk. És most egy szellemmel akar fenyegetni. -bár nincs igazi vezetőjük, de most mégis szóvivője lesz a többieknek.
*A hadsereg vezetőjének homlokán ráncok gyűltek mind inkább, hiszen eddig gyakorlatilag minden szava meghazudtolódott beosztottjának és a jelentés hiánya az egyik legüvöltőbb jelzés, hogy kétségbe vonja posztját és támadást kísérel meg előkészíteni ellene az előbbre jutásért. Ám eddig nem így ismerte meg, mint inkább olyannak, aki azonnal igyekszik elkendőzni a botlásait, néha épp ezzel hozva nagyobb bajt a fejére. Ám ezért is számít rá olyan esetekben többször, ahol azonnali eredményeket kell felmutatnia és gyors munkát igényel.
-Ne köntörfalazzunk! Egyáltalán nem hiszem, hogy Demertor bízott volna benned. Sem azt, hogy létezne másik levél, ami neked lett címezve. Az az egy szerencséd... -rázta meg a kezét, hogy lobogjon a papír is a végén-, hogy a következő küldetésedet már előkészítettük. Néhány felkészülési hadgyakorlat után fogod megkapni a pontos utasításokat, addig pedig jobb lenne nem hallanom felőled.
Hidd el, pár embert láttam már és pár dolgot ide lent. Igen hatékonyan működik a bánya nem csak az új fegyverek első lépéseként, de információ források megtöréséhez is. Néha jobb, mint a palota börtönének felszereltsége. -gonosz vigyorra húzódott a szája, ahogy eszébe jutott jó pár lehetőség, amiből a mellette álló Viridiel alig kapott valamit.

/Viridiel/

-Te pedig, fiam, most pedig segítesz atyádnak! Ne húzz ujjat, mert dühös vagyok.
*Ezzel kirángatta egész a felszínig, ha engedi magát, kevésbé durván; ha vonszolja, akkor kevésbé finoman. Intett az embereinek, hogy a tiszt nőt vigyék a határ menti táborba, hogy pár napig még szívatós terepen meneteljen az embereivel.
Az awyrisival pedig egy szoba ajtaja mögött tűnt el. Ott a fentről derengő félhomályban, melyet növények serkentésére alkalmas kövekkel világítottak meg a számos palánta között egy virágcserépnyi törpe fenyőt vett elő.
-Növeszd meg másfélszer ekkorára! És akkor kapsz kaját. Enélkül még csak nem is tárgyalok az életedről.

/Exailed/

Az egykori elit katona kicsit beljebb húzódik a sötétben. Hamar megérzi a falat, hiszen ha mindenhol titkos átjárók lennének, valószínűleg hamar megtalálná a többi rab is akár véletlenül is. Ám rajta áll, hogy kényelembe helyezi magát és pihen-e míg a műszakváltásra el nem kezdik keresni, hol lehet. Vagy tovább szemlélődik.

/Ha tovább szemlélődsz, azt nem kell leírnod, csupán jelezned Skypon, hogy írjak egy új dolgot, amit megláthatsz./

A két sötét elf között tovább folyt az adok-kapok, de engem ez csak annyira érdekelt, hogy nem én legyek műsoron, tőlem aztán ki is nyírhatták volna egymást, csak örültem volna neki.
Azonban úgy látszik Természet Anya nem lát le a bányák mélyére, ahol egy szegény erdei elf a segítségében bízik, már régóta, vagy csak nincs hatalma e démon lakta helyen, hogy megsegítsen, de ismét rám irányul az Első Lord figyelme, hiába igyekszem meghúzni magam.
Az újabb ’fiamozás” dühös válaszra ösztönözne, de még mindig a számban van a kő, így inkább úgy teszek, mit aki nem is hallotta, de pont ezért a felfelé rángatásra is csak immel-ámmal feszülök bele, csak a látszat kedvéért, hogy ne gyanakodjon, amiért hirtelen olyan engedelmes leszek.
A közben kapott keményebb lökések, ütések már meg sem rezdítenek, talán ezt is meg lehet szokni.
Viszont egyre nagyobb lélegzeteket veszek és kósza remény éled a lelkemben, ahogy egyre feljebb haladunk, a végén már ösztönözni sem kell, megyek magamtól.
A szobába lépve még a lélegzetem is eláll, ahogy a növényeket meglátom. Már ez a kis zöld sziget is megmelengeti a szívemet, de sokkal nagyobb erővel is tör rám a honvágy.
Mikor a kezembe nyomja Uráldur a kis fenyőt, szeretettel nézem a növényt, de értetlenül pillantok a parancsit kiadóra, miért kér tőlem ilyet.
Persze valószínűleg meg tudom csinálni, főleg, hogy sok növény vesz most körül, legalábbis sokkal több, mint hetek óta bármikor, de le is vagyok egyben gyengülve, ami lehet problémát okoz.
Szívesen ellenkeznék, hiszen nem tudom mi célja vele, de olyan örömmel tölt el, hogy itt lehetek, hogy nem akarok kockáztatni, jó lenne még maradni egy kicsit, míg feltöltöm a lelkem a közelségükkel. Ezért nem ellenkezem.
A kezembe fogom a cserépnyi fát, majd magam elé helyezem a földre és magam is meglepődöm, milyen könnyedén érem el, hogy a pici fenyőből jó derékig érő fácska legyen. A cserép persze széthullik a gyökerek növekedésétől és én a kezemmel tartom, hogy a fa ne dőljön el.
- Ugye, milyen gyönyörű? – nézek ragyogó szemmel a világos zöld levelekkel nyújtózkodó ágakra.

/Viridiel/

Az állandóan ellenkező és mindig Uráldurra támadó fiúcska most meglepően gyöngén állt ellen és bizony az öreg szemeit egy igazi csodával ajándékozta meg.
- Ugye, milyen gyönyörű? – néz ragyogó szemmel a világos zöld levelekkel nyújtózkodó ágakra.
-Igen. Egyszerűen elbűvölő. -válaszolta neki mosolyogva- Azt hiszem... mindennek a mérete a lényeg. Csináld meg ezt sokkal nagyobb fákkal!
*Ezzel kivette a kezeiből a gyökereinél a talajt elvesztett cserepes „virágot” és húzta maga után, hogy újra az alagutak rengetegébe vesszenek.
-Majd a gondozók bele ültetik egy nagyobb cserépbe. -veti oda indulás előtt hanyagul.
*Kiérve a felszínre csak kietlen, fekete hegyeket látni mindenfelé. Az a látvány fogadja most is Viridielt, mint amikor ide jöttek. Ám az Első Lord emberei lovakon ott várják őket most, hogy messzebb, a mocsárba kísérjék a két férfit. Már jócskán az ingoványban járnak, amikor egy lapos dombra felkaptatva egy távoli fára mutat a hadvezér, mely csúcsa épp csak kilátszik a ködből.
-Növeld meg azt a fát másfélszeresére ott! Megelégeltem, hogy a homály eltakarja a Nap fényétől. Meg tudod tenni?

Még sokáig elgyönyörködnék a fenyőillatot árasztó facsemetében, sőt élvezném tovább a már régóta nélkülözött növények társaságát, melyek közelsége már most sikeresen feltöltötte lelkemet a már régóta elvesztett reménnyel.
Azonban tudtam, hogy ezzel a Hadúrnak valami célja van. Soha nem csinált semmit, ami nekem jó lett volna, sőt, azon igyekezett, hogy minél élvezetesebb kínzásokban részesítsen. Már maga a bánya is kész testi és lelki gyötrelem volt egy lombtünde számára, de ezt még fokozni is tudta.
Bánatosan néztem, ahogy a fenyő eldől a földön és én máris ki leszek ragadva ebből a szobából, ahol egy pár percig megcsapott a szabadság levegője.
Nem értettem mit akar tőlem ezzel a nagyobb fákkal. Erdőt akar a bányában, vagy mi?
Azonban a legnagyobb döbbenetemre a felszínre mentünk, ahol hunyorogva, könnyezve néztem körül és bár a táj kopár és kietlen volt, mégis csak friss levegő áradt a tüdőmbe.
- Mi….miért?
Válasz helyett felültettek egy lóra és meg sem álltunk valami lápos, mocsaras helyig, ahol aztán megtudtam, hogy mit akar. Alig láttam azt a távoli fát, amire mutatott.
- Nem vagyok biztos benne. – bizonytalanodtam el, hiszen messze volt és én sem voltam erőm teljében.
Szabadjára engedtem a kissé megerősödött képességemet, melyeket a szobában növesztett növényekből nyertem, de a fa, csak talán egy-két métert növekedhetett, és én, bár soha nem éreztem még ilyet, verejtékben fürödve erőlködtem.
~ Ennek nem szabadna ennyire fárasztania! ~ gondoltam aggódva, de talán nem volt mindegy, hogy milyen egészségben teszi ezt meg egy lombtünde.

/Viridiel/

Uráldur feszülten figyelt. Várta azokat az előre törő ágakat, melyeket első találkozásuk alkalmával a srác ugyan úgy tudott alkalmazni ellene, mint a legtöbb fajtársa. Várta, hogy az a növekedési gyorsaság bekövetkezzen és ne fogja vissza magát.
Ám alig két méterrel nőtt és ő már abban is kételkedni kezdett, hogy tényleg nőtt-e vagy csak a szeme káprázik, ahogy a köd kicsit lentebb ment esetleg... Oda fordult a lombtündéhez.
-Ha gondolod, menjünk közelebb! Szólj, ha bármi kell! Nekem van türelmem.
*Hangja közönyös volt, és szemei nem fenyegettek. Ám keze véletlenül a pallos markolatára kúszott.
-A bányában elégedettek voltak veled. Vissza várnak oda, ha itt kudarcot vallasz. Csak lehetőségként kínáltam fel, hogy dolgozhatsz a szabadban is kertészként.

Tudom, hogy nem kell sok idő ahhoz, hogy ha szabad levegőn és legalább pár élő növény közelében lehetek, rohamosan térjen vissza az erőm, legalábbis a mágikus erőm, még ha az éhezéstől gyenge is vagyok.
Pontosan azért szeretnék a felszínen maradni, még ha az csak egy bűzös mocsár is, ahol csak zsombékok és vizet tűrő fák jelentik a természetet és ezért is erőlködöm annyira, hogy – heves gyűlöletem ellenére – de eleget tegyek a parancsnak, hiszen sejtem, hogy ez csak valamiféle teszt.
Hiába nem tűnnek fenyegetőnek a szavai, a mondanivalója az és a kardjára helyezett keze sem jelent jót. Nem most akarom feladni és meghalni, mikor talán közelebb a szabadulás reménye, mint eddig bármikor.
- Igen! Menjünk kicsit közelebb, addigra az erőm is visszatér. – bólintok gyorsan.
Ha tényleg hajlandó közelebb menni, akkora már nem okoz gondot a fa megnövesztése.

/Viridiel/

A hadvezér nyugodt arccal veszi tudomásul, hogy ha közelebb mennek, az segíteni fog. Így hamarosan egy nehéz vasgolyót láncolnak a lábához, hogy ne szökhessen és annak a súlyosabb végét a kezébe is adják. Majd megindulnak oda, ahol az előbb varázsolt.
A lápban a fiatal tünde hamarosan felfedezheti az élet még több nyomait. Békák hangjait, néhány madarat elvétve, melyek szúnyogokra vagy épp másra vadásznak. Rengeteg a nád, hiszen ahol víz van, ott sem mély annyira, hogy ne éljenek meg. De sok ismeretlen fajt is, melyek közül a növényekkel sem tud kapcsolatot találni a faj kellő ismerése miatt.
A fán érdekességre lehet figyelmes. Egy énekes madár, ki a közös nyelven beszél. Vagy... ő legalábbis a közös nyelven érti, ám mintha a sötét elfek meg sem lepődnének, hétköznapi eseményként lovagolnak körbe.
A kis tollas egy nagyon távoli ork faluról beszél ott, ahol a hegyek az égbe merednek és melegebb van, mint itt. Dühös az időjárásra, hogy hideg köd ereszkedett a tájra, ahol barangol céltalan. Jobb szeretett ott lenni. Nem Viridielnek mondja, érti az elf, hogy a fák között akár pár száz méterre is repkedő fajtársaihoz beszél, kik saját tapasztalataikat mondják vissza.
Vajon őrzi Zevadar a titkát? Az elf hangon beszélő madarakról, kik folytonos fecsegés áthatolhatatlan riasztórendszert képeznek egészen az Oughwari hegyektől?
Ha újból próbálkozik, már érezhetően könnyebb, bár még koránt sem nyerte vissza a teljes erejét.

Bár nagyon reménykedtem, hogy nem szúr keresztül és a bányába sem repít vissza azonnal, mert nem tudtam megnöveszteni azt a nagy fát, de mikor egy súlyos béklyó kerül a lábamra, melyet aztán még cipelhetek is, csak beletörődően tűröm, bár nem tudom hová is menekülhetnék ezen a helyen.
Ha megtenném valószínűleg csak pár nappal vagy esetleg csak órával ódáznám el a halálomat, mert olyan állatok is élnek ebben a lápban, amikkel még soha nem is találkoztam és lehet, finom vacsora lennék nekik. A hadvezér emberei ráadásul íjat is viselnek és nem hiszem, hogy azt dísznek hordják.
Miközben a fa felé haladunk, hogy közelebb is megismételhessem a varázslatot, próbálok ismerkedni az itteni élővilággal és növényekkel, hiszen erőt kell merítenem, ha túl akarok érni, de elég sok olyan van, amivel nem tudok mit kezdeni, de hála Természet Anyának olyan is akad, ami a mi vidékünkön is megtalálhatok.  Azon is töprengek, hogy miért kell nekem ezeket csinálni, de százszor inkább itt vagyok, még ha rabként is, mint a sötét bányában.
Aztán a madarak teljesen megdöbbentenek. Lecövekelek, mint aki gyökeret eresztett és úgy hallgatom a beszélgetésüket miközben egy-egy kutató pillantást vetek a selfekre, hogy ők is hallják-e, de bár láthatóan igen, de őket ez nem lepi meg.
- Mik ezek? Még sosem láttam ilyen madarakat. – kérdezem önkéntelenül, el is feledkezve, hogy kikkel vagyok együtt.
Mindenesetre most már nem okoz gondot a fa megnövesztése, bár boldogultam vele már könnyebben is, mikor a saját földünket taposta a lábam.
- Tessék, most már elégedett vagy……? - nézek Uráldur-ra, ahogy ott állunk a jócskán megnövekedett fa mellett.
Eljátszom a gondolattal, hogy pár vízinövényt rávegyek rántsák le a lovasokat a hátasukról, de azt hiszem ezt nem értékelnék kellően, pedig a bosszú újból feléled bennem, ahogy mágiám új erőre kel.
Azért csak próbaképp egy-két ló lábát én is megbéklyózom, igaz csak gyengén, hogy épp, hogy megbotoljanak, aztán ártatlanul, de magamban elégedetten nézelődöm tovább, ha sikerül.

/Viridiel/

A fához oda érve a lombtünde csodálkozva kérdezi a madárról, amit tudni engednek neki. Ám...
-Közönséges északi pacsirta. -vonja meg a vállát az egyik katona- Szép a hangja, ennyi!
*És valóban! Ha közelebbről megnézi a zöld elf, rájöhet, hogy csak a tollazatában különbözik az otthoni pacsirtáktól. Ha jobban figyel a hangjára, hát észre veheti, hogy a dala is...
Viridielben ha elkezd koncentrálni a madár hangjára megszűnik értelmes beszélni, és bármit tesz már nem tudja újra hallani, miről fecsegnek fajtársaival.
Ám jó hír, hogy a fa valóban megnőtt. És bár még csak most kezd el újra csörgedezni benne a szimbiózis ereje, úgy tűnik, elkerülte a kard előkerülését.
- Tessék, most már elégedett vagy……?
-Igen. -fordul oda mosolyogva- Néhányan elkísérnek és mondják majd mindig, hogy mit kell tenned. Mától a kertészeinknél lesz az új helyed. Jobban bírják az erdeiek, ne fehéredjen be a szemed!
*Ezzel megrántja a kantárszárat és nagyot bukfencezve repül le a lováról. A pallos azonnal süvít ki a nyereg tartójából és neki szegezi a hírnöknek.
-Még egy ilyen és mész vissza a bányába! -mondja mérgesen. Ám egy pillantás az embereire és megnyugszik. Magabiztosságot sugároznak az előkapott íjakkal és néhányak a kardjukkal. Meg fognak birkózni a feladattal.
*Ezzel Uráldur vissza száll a pacira és több emberével elindult, miközben a csapat másik fele Viridielt kíséri és ad további fa megnövesztésére feladatot. Este pedig egy eddig nem látott táborba viszik, ahol csak néhány erdei fajtársa és nimfa van fogva tartva közel száz emberrel.

Nehezen tudom elhinni, amit az egyik lovas elf mond, hogy ez a madár egy sima északi pacsirta lenne, hiszen azokat nagyon jól ismerem és azok nem tudnak……..Várjunk csak! Az egy dolog, hogy most, hogy jobban szemrevételezem őket, tényleg hasonlítanak, még ha a színezetük más is, és a trillák is hasonlítanak, de akkor is! Én semmilyen madárról nem tudok, ami beszélni tudna, bár …….tudom, hogy a azok az elfek, akik már mesterei népünk képességeinek, tudnak gondolai úton „beszélni” az állatokkal, de hát én még nem jutottam el addig, legalábbis még jó pár hónap, akár év is állhat előttem, vagyis már csak állhatott volna, ha most nem itt senyvednék.
Azonban mire ezen gondolatok átfutottak rajtam, sajnos a madarak éneke is elvesztette értelmét és már csak dallamos, de érthetetlen nótájukat hallhattam. Lehet, hogy csak érzékeim zavartak össze a hosszú mélyben és sötétben tartózkodás után?
Úgy néz ki azonban, hogy legalább a „normál” képességeim visszaálltak, még ha azért jobban megvisel, mint máskor, hiszen akkor jóformán ösztönösen és minden különösebb fáradtság nélkül megy ez. Viszont az Első Lord elégedett, így úgy tűnik, maradhatok a felszínen, még ha meg is kell dolgoznom érte.
Megviselt a friss levegő és a vasgolyó viselése is nehéz, a mágia használatáról nem is beszélve, de nem mondhatom ezt el, mert nem kétséges mi lenne rá a válasz, de azért az még belefér, hogy némi bosszúságot okozzak nekik, igaz, nem pont Uráldur-t szemeltem ki a célra, de hát még nem vagyok teljesen jól…..
Mielőtt még a mosoly szikrája is megjelenne az arcomon, vagy a következő pillanatban a meglepődésé, hogy milyen gyorsan reagál, máris egy kard hegye csiklandozza a torkomat.
- Véletlen volt. – mondom halkan és nyelek egyet. – Talán a fa növesztése közben történt. – védekezem, de most már tudom, hogy mivel mehetek majd az idegeikre, csak jobban kell álcázni, hogy én voltam és erre nincs is jobb hely, mint, ahová az egész további napot a növények fejlesztését célzó munka után visznek.
Meglepődöm a tábor láttán, ahol fajtársaim tucatjaival és jó pár nimfával találkozom. Én, de nem csak én a vezetőink is, azt hitték, hogy a sötét elfek nem ejtenek foglyokat! Viszont az is igaz, hogy még senki nem tért vissza élve a rabok közül sem.
Mielőtt még őreim magamra hagynának, kíváncsian teszek egy próbát, ami a madarak óta nem hagy nyugton. Megpróbálom a sötét elfek lovait meggyőzni, hogy jó ötlet lenne egy kicsit ugrálni.
Lehet, hogy hiú remény ez, de egy próbát megér és ha nem jön össze, holnap majd újabb kis mérgelődésre okot adó dolgokat találok ki. Egészen kezdek kivirulni, hogy a szabadban lehetek és még társaim is vannak. Talán mód lesz így a szökésre is, ha már ilyen sokan vagyunk.
És itt nincs Nero sem.

/Viridiel/

Turion fiában felmerült a kérdés, hogy ugyan létezhet-e, hogy ennyi megrázkódtatás és a természet közelségének hiánya után most a vissza térő ereje egy új képességgel bővül, ám hamar rájön, hogy ez csak az érzékek csalódása. Hiszen túl fiatal ő még ehhez, néhány idős elf 100 év felett sem képes az állatokkal kommunikálni. Igaz, van aki hamarabb is eljut erre a szintre. Ám ők szorgos gyakorlással és nem ennek hiányával növelik beleérző képességüket. Hiszen a lényeg pont az, hogy köztük élve megismerve szinte fajtársaikká válhatnak.
Ám a napi munka után alig több, mint fél tucat fogollyal találja magát egy táborban. Négyen ugyan olyanok, mint ő és csak három nimfa van. Így három férfi és négy nő az arány. Ám Dante intő óráiból jobb, ha megtanulta, az ellenkező nemben nem szabad sosem megbízni.
És jön is kísérteni az egyik, mely gyönyörű leány két tányér zabkását hoz, hogy egyiket neki adja és leüljön a barakk bejáratának fa lépcsőjére.



Bánatosan és szégyenkezve nézi a lábai előtt a földet, ahogy elkezdi enni a szerény vacsoráját. A lovak nem reagálnak a bosszantani vágyás kérésére, ám olyan érzése támad, mintha falnak csapták volna a testét. Bár nincs rajta sérülés, egy rossz érzés fogja el. Ha ismerné a Biblia jóslatait, tán még az egyik eszébe is jutna, ám ebben a világban nincs ez a könyv. "És jönnek majd balról hamis próféták és azt mondják, igét hirdettek, ördögöt űztek és csodát tettek a nevemben. És én azt válaszolom nekik majd, nem ismerlek benneteket."
Bár lovakkal már nem először találkozott, ám ezeket sötét mágia és a halál érzete lengi körül. Ha kis ideig még figyeli őket, láthatja mint csuklanak össze mind, mikor leszáll róluk uruk és a legkisebb mozdulat nélkül pihennek.

/Ex/

Lent a bánya mélyén a sötétben szunnyadó vagy csendben nézelődő lánytól nem messze sétál el egy ork, ki náthás orrával szipog. Hirtelen oda fordul felé, ahogy megérzi a mélyedést belengő szagot.
-Hát te meg miért gubbasztasz itt magad?
A nő, aki kérdez, nincs túl jó színben, úgy tűnik, valami bántja. Ám nem durva a hangja.

A fáradtság már nagyon eltompít, de annak a lehetősége, hogy egy kis bosszúságot tudnék okozni az engem kísérgető őröknek, annyira felélénkít, hogy megkísérlem azt, ami szerintem is képtelenség, de mit veszíthetek vele? Mint kiderült, veszíthetek, mert a próbálkozásom azonkívül, hogy nem járt sikerrel, bár erre pesze számítottam, olyan érzéssel lepett meg, mintha egy fának rohantam volna.
Még soha nem tapasztaltam ilyet, így eléggé meghökkenten és kissé megszédülve bámultam a lovakról leszálló selfekre.
Aztán, mikor láttam a hátasokat hirtelen összeroskadni, hitetlenkedve néztem. Az élet legkisebb szikrája sem mutatkozott felőlük. Bár ilyen mélységekbe nem vagyok jártas a mágiában, de azért nem volt lehetetlen, hogy az előbbi rossz érzés, mikor a lovakra koncentráltam, ennek volt köszönhető.
Nehéz volt ezen a látványon túltenni magam, aki egy olyan nép fia voltam, aki az életet becsüli és annak minden formáját védelmezni próbálja.
Inkább igyekeztem távolabb keveredni és fáradt léptekkel mentem beljebb a táborba, ahol láthatóan súlyos őrizet alatt tartottak minket.
Nem akartam rögtön beszélgetésbe elegyedni. Fáradt voltam és csak aludni vágytam, de az egyik nimfa a három közül, akit itt láttam, egy tál kását hozott és a kezembe nyomta, majd le is ült és a saját ételét kezdte kanalazni.
Ha nem akartam állva megenni a nem túl bizalom gerjesztő ételt, mellé kellett ülnöm. Persze nem volt ellenemre, de annyi keserű csalódás után, csak kimondottan az motivált vele kapcsolatban, hogy megtudjam, hogy megy itt az élet, vagy, hogy miként került, kerültek ide.
- Üdv, természet leánya, a nevem Viridiel, Turion fia. Köszönöm az ételt. – biccentettem felé és mohón enni kezdtem és bár ízetlen és ragacsos volt, de nekem mennyeit a több napos koplalás után. – Ti is növényeket növesztetek? Mióta vagytok itt és hogyan kerültetek ide? – kérdezgetem közben, de a szemem inkább a tálra szegezem, mint a lányra.

Kihúzva magam indultam meg a felsőbb szintekre. Bár meg álltam a lift szintjén s elvegyültem az őrök között. Csak is Nérót látom vissza jönni, s már gúnyos mosollyal is tekintek rá.
~Legközelebb előbb kaszaboly le pár démont!~ Hangzott a lidérc szavai a fejében.
~Legközelebb tud is hogy biztos a sikered, ha nem az meg se szólalj!~ Gondolta magában s tudta hogy csak Lidérc társa halhatja ezt bár igen sok kellemetlenséget szerzett most neki azzal hogy felfedte magát, de minden szál el varható

/Viridiel/

A férfinak igen kellemetlen volt a lovakkal való találkozás, ám az eddigi tapasztalatai alapján a nagyja még hátra van. Hiszen egy nő ül mellé és az örökké visszatérő rossz tapasztalatai ellenére megszólítja a leányt.
-Halalulili vagyok. -feleli mosolyogva- Gondoltam kihozom neked, újnak tűnsz. Mindenkitől azt kérik az északi elfek, hogy fákat növesszenek. Valami alapján kiválasztanak egyet a ködösebb vidékeken és azt kérik, hogy legyenek magasabbak. Utána megy valaki más, akinek csak az a feladata, hogy az ágaik fent szétágazzanak és egy fészket tudjanak a madarak rakni benne.
Szégyellem magam. Ilyen madarakkal itt még nem találkoztam. Két-három méter átmérőjű keltetők lesznek, de nem tudjuk, kiket várnak ennyire. Félek, hogy a világnak rosszat teszek, de ez előtt a bányában is voltam. Ott nem jó. Itt nem bántanak.
*Hangja egyre inkább félelemmel telt meg. De csinos lányként érthető, hogy nem akar lemenni megint Dante mélyére. Még az ételt is letette maga mellé, nem volt kedve tovább enni.

/Revan kijutott gond nélkül a bányából. Ex-nek fentebb a hsz./

Tagadhatatlan, hogy a mellettem ülő nimfa szépsége talán még a szirén és a démon szépségét is meghaladta, főként, ha azt nézem, hogy ő a természet gyermeke és ezért sokkal közelebb áll a lelkemhez.
Talán sokkal jobban vonzódnék is hozzá, hogy ha nem lettek volna az itt töltött idő alatt olyan borzasztó tapasztalataim, amik egyszerűen megakadályozták azt, hogy elengedjem magam a lánnyal kapcsolatban. Persze nagyon kedves volt és láthatóan szerény és félénk, ami a két lény egyikére sem volt igaz, bár a szirén ezt szerette volna elérni, hogy ezt lássam benne, de a vérének nem tudott parancsolni.
Viszont nem vagyok udvariatlan, hogy ne köszönjem meg a kedvességét és ez bizony azzal jár, hogy szót kell váltanom vele és az is motivál, hogy nem árt megtudni, miként működnek itt a dolgok, főleg ha szökést tervezgetek.
- Halalulili. – hajoltam meg kissé ültömben feléje, mert hiszen a neveltetésem ezt megkövetelte.
Népem sokra becsülte és tisztelte a nimfák népét, akiknek köszönhetjük jóformán minden tudásunkat és a természettel való szoros kapcsolatunkat.
- Szomorú, hogy erre kényszerítenek titeket és persze minket is. – kanalazom ki az utolsó morzsákat is a tálból, ami most legalább részben megtöltötte a gyomromat. – Igen, nekem is a fákat kellett növesztenem, de teljesen rendszertelenül, így nem értettem belőle semmit. – mondtam elgondolkozva. – És mivel az Első Lordot nem úgy ismertem meg, hogy valamit ok nélkül tesz, félek, hogy jók a megérzéseid és készülnek valamire. És, ha nem te csinálod, keresnek mást, mindenkit meg lehet törni. – próbálom vigasztalni a láthatóan elkeseredett lányt. – De nem próbáltatok még megszökni? A bányából lehetetlen volt, de itt, ha ritka is a növényzet, a mágiánk csak segítene a menekülésben. – nézek rá kérdőn.

/Viridiel/

A párocska kis ideig csendben üldögélt a lépcsőn, ám hamarosan a nimfa elsírta magát és kezébe temette az arcát.
-Tudom. De fogalmam sincs mit akarnak csinálni ezekkel a fészkekkel. És ha meg próbálunk megszökni, akkor megölnek minket. Nem véletlenül vannak ennyien az őrzésünkre, félnek is tőlünk. De... -elhalkult a hangja hosszú ideig és csendben szemlélte maga mellett a kását- Ahogy te mondtad. Ha mi nem csináljuk, más elvállalja.
*Hangja egyre szomorúbb és depressziósabb lett. Úgy tűnik a sok őr ellenére is van remény a szökésre. De a hadúr emberei nem véletlenül küldik előbb a bányába a két fajból összefogott embereket.
-Mennyire ismered őt?

A „párocska” tényleg csendben ül a barakk lépcsőjén, csak éppen nem boldog gondolatok járnak a fejükben, bár a látvány, hogy két fiatal és szép teremtés együtt van, lehet, hogy egy külső szemlélőt megihletne, vagy túlságosan merész és teljességgel alaptalan következtetéseket vonna le belőle.
A nimfa sírása belemarkol a szívembe és önkéntelenül próbálok meg vigasztalást nyújtani neki, mind együtt érző tekintettel, mind vállának megsimításával. Hiába, hogy már többször megégettem magam, azért itt mégis csak egy nimfáról van szó!
- Talán szabotálhatnánk a munkát, hogy bármire is készülnek, ne valósuljon meg, vagy csak nehezen. – próbálok kitalálni valamit. – A „fészkeket” tartó ágak lehetnének gyengék például. Ha akkora lakókat fogad a fészek, melyeket terjedelmük alapján feltételezel, akkor majd leszakadnak vagy annyira meghajlanak, hogy nem lesz biztonságos azoknak a lényeknek. – javaslom némi gondolkozás után.
Szavai nem tántorítottak el attól a tervemtől, hogy megtalálom a módját a szökésnek, hiszen milyen élet vár itt ránk? Semmilyen! Most még hasznunkat veszik itt, aztán vagy megölnek, vagy mehetünk vissza a bányába, ami ugyan azt, csak nagyobb kínnal jelenti. De nem akarom most egyből lerohanni Halalulili-t ezzel, először nekem sem árt tájékozódni, a saját szememmel látni merre van a tábor gyenge pontja és a környéket sem árt feltérképezni.
- Mondhatnám testközelből. – borul el az arcom a férfi emlegetésére. – Uráldur-ral, az Első Lorddal van némi elintézetlen ügyünk egymással. Megpróbált megölni, mikor a földjeinken járt diplomata álcában. Én meg bosszúból követtem, de nagyon erős mágus is és itt főleg ő van előnyben. A bányában „személyes figyelmét” élveztem és hidd el, eléggé meg vagyok lepve, hogy felhozott ide. – merengtem el magam is a dolgon. – Az fel sem merül bennem, hogy merő jószándék vezette volna, hogy nekem jobb legyen. – ingatom meg a fejem meggyőződéssel.

/Viridiel/

Halalulili és az awyrisi az akción elmélkednek, mely az életükbe kerülhet, ha sikerrel jár... ám nagy előnyt jelent a szövetséges népeknek. És a gyöngéd mozdulatra bizony a leány oda is hajtja a fejét a fiú vállára.
-Várjunk még vele egy kicsit! Nincs merszem megcsinálni, azt hiszem, át kell gondolnom. Nagyon félek, hogy a bányába fognak küldeni és...
*Az elnyújtott mondat végül félbe maradt. Jó érzés volt, hogy valaki egy kis szeretettel és törődéssel van iránta, de nem akart mindent elveszíteni egy meggondolatlan lépéssel. A növények közelségét. A férfi átkarolását.
Nagyon szerette volna, ha szabadon, következmények nélkül dönthetnének.

A mozdulat önkéntelen, amivel a lányt vigasztalom, mert közben azon töröm a fejem, hogy miként hiúsíthatnánk meg Uráldur minden valószínűség szerint sötét tervét, akár mi is az.
A látszólagos engedelmességem csak színjáték, hiszen soha nem hódolnák be egy gyilkosnak és nem segítenék neki, hogy elérje a céljait.
- Tudom, hogy félsz, én is félek, de nem várhatunk sokat. Nem hiszem, hogy sok időnk lenne, ráadásul minden bizonnyal meg is gyorsítjuk a képességeinkkel a folyamatot. Biztos vagyok benne, hogy csak ezért vagyunk életben még. Gondolod, ha már végeztünk a feladattal, nem a bányában kötünk ki? Vagy csak simán elvágják a torkunkat, hogy még csak ne is beszélhessünk róla? – fordultam felé és ekkor tudatosult benne, hogy a lány egészen hozzá simul és a vállán nyugtatja a fejét.
Egy pillanatra megmerevedik, alig mer levegőt venni és teljesen összezavarodik, de nem csinál semmilyen hirtelen, elutasító mozdulatot, csak vár.
Igyekszik meggyőzni magát, hogy a nimfában igazán megbízhat és szegény megérdemli, hogy valakinél megnyugvást találjon, még ha nem éppen a legmegfelelőbb alanyt is választotta magának. Hiszen ha szököm is, meg akarom találni bosszúm célpontját, bár én hozzá képest igazán kegyes lennék, nem kínoznám, csak egyszerűen ledöfném.
- De ne félj Halalulili, nem lesz semmi baj, senki nem megy a bányába. – simítok végig az arcán biztatóan.

/Viridiel/

A lány hirtelen elhúzódik tőle és a vacsoráját kezébe véve feláll.
-Ne haragudj! Nekem ez gyors. Én csak köszönteni akartalak közöttünk. Én nem vagyok hős, de neked sok sikert kívánok.
*Ezzel gyorsan elszaladt, mintha már azt is megbánta volna, hogy megismerkedtek. Ám mielőtt eltűnne az egyik sátorban, még vissza fordul és hosszan nézi őt. Belül vívódva. A tünde nem akart neki rosszat, csak még nincs felkészülve ilyen nyílt ellenállásra. Ha vissza küldik a bányába, nem csak a természet hiánya, rúgások és nehéz fizikai munka mellett éhezés lesz az osztályrésze, de nem akart bele gondolni, hogy mire használnák még. És itt mégis meg tudják őrizni a rabok a rájuk jellemző viselkedésüket, gondolkodásukat.
Egy őr jön ki a barakkból és lábával finoman nyomva a férfi hátát jelzi, hogy félre kéne húzódnia.
-Hé, te! Nem karosszék, nem a ti henyéléseteknek van fenntartva!
*Nem sokat ügyel rá, ha félre húzódik. Úgy tűnik, a zevadari őrök is fegyelmezettebbek és nem keresik a bántalmazásra az okot, ha a felszínen vannak. A bánya az ő természetüket is kifordítja... vagy csak épp felerősíti.
Ha még akar lefekvés előtt a fogolytársaival ismerkedni, megteheti szabadon. Holnap viszont reggel indul tíz lovas őrrel, hogy folytassa a munkát a fák között.

/Bocsi, most csak egy rövidre jutott időm./

Meglepődve néztem, amikor olyan hirtelen felpattant mellőlem, de gyorsan elkaptam a kezem, mert először azt hittem, hogy a kedveskedésem zavarta meg, amit az eddigi tapasztalataim a nők terén, nem is csodáltam volna, de aztán kiderült, hogy nem erről van szó, hanem a felvázolt tervemtől rémült meg.
- Én sem vagyok hős, sőt……és valószínűleg ekkor már nem is élnék. Nem vagyok elég bátor, hogy meghaljak nekiugorva az őröknek, és inkább eltűröm, hogy megverjenek, hogy megalázzanak, csak, mert reménykedek benne, hogy egyszer hazajutok. – rázom meg a fejem halk szavaimmal kísérve. – De megértelek és köszönöm, hogy gondoltál rám. – hajtottam meg még egyszer felé a fejem hálám jeléül.
Eszemben sem volt, hogy hibáztassam érte, őt nem fűtötte a bosszú és ráadásul nő volt, akinek még sokkal rosszabb élete lett volna, ha nem ölik meg rögtön, ha rajta kapják bármin is.
Én is követem őt a tekintetemmel egészen addig, míg el nem tűnik a szemem elől.
Az őr lábának nyomására zökkenek vissza a valóságba és szó nélkül húzódok félre előle, mert mi értelme lenne magamra haragítani? Úgy látom az itteni felügyelők amúgy is kevésbé kapkodnak a korbácsuk és kardjuk után, mint a bányában és jobb ha nem hívom fel magamra túlságosan a figyelmet. Így könnyebben tudom szabotálni a munkát és a szökésen dolgozni.
A nimfával való beszélgetés után nincs kedvem most a többiekhez, úgyis lesz időm még ismerkedni velük, inkább lepihenek a fárasztó nap után, már régen használtam ennyit a képességemet.
Reggel korán, ahogy a nap felkel ébresztő van, hogy ott folytassam, ahol tegnap abbahagytam. Az biztos, hogy nem veszik félvállról az őrzésünket, hiszen tíz lovas vesz körbe, esélyt sem adva az elfutásra. Most is ugyan úgy növesztem a fákat, csak egy kis avatatlan szem számára láthatatlan változtatással: azok az ágak, amikre majd vélhetőleg a fészkek kerülnek, gyengébbek és törékenyebbek.