Újra a troll kezeinek hatósugarában találtam magam, szinte nem is lepődtem meg ezen. Végül egy jól irányzott szél lökéssel terítem le lábáról a trollt. -Pont mind a burgonyás zsák!!! Nevettem fel diadal ittasan, s egy újabb tűzlabda repült a troll felé immáron a fát célozva amin éppen feküdt, s még egy a mögötte lévő emeleten álló kíváncsi szemek közé repült. Azt a látszatot keltve hogy mi a nézőtérre ment csak elrontott lövés, mégis több szándékosság volt benne. Eközben a Troll már szinte teljesen a lángok martalékává vált.

Amint esélyem van kicsit körbe nézek a nézőtéren s az ismerős Első arca csillan felém. Nem tudom mit akar itt, de nem is igazán érdekelt.
-Remélem élvezte a showt Első.Sajnálom hogy a kettőnk párbajai nem sikerülnek ilyen látványosra. Kiáltottam neki oda szinte baráti hang nemben, mind ha ez tényleg csak vicc, színházi elő adás volna.

Akármilyen jó a szemem, alig látom, hogy a lány tesz-e felém valamilyen mozdulatot, ahogy egyre távolodik, de mintha bólintott volna arra, hogy az oawa megbízható. Ezen való agyalásomat azonban azonnal elmossa a fájdalom, mert a sasszemű őrök már ezt a kis fegyelemsértést is azonnal megbüntetik és hátamba marnak a korbács ágai, véres sávokat hagyva maguk után. A gyógyital segít, hogy ezt is átvészeljem, összeszorított fogakkal, némán. Igaz semmit nem értek abból, ami miatt a felügyelő hozzáfűz.
Ezután megkapom a hátikosarat és már el is kezdhetem a napi robotot, ami bár nem tudom, hogy mérgező, nekem mindenképp az és egyre kisebb lendülettel járom a nehéz teherrel az utat, köhögésem meg-megszakítja lépésem ritmusát.
A találkozás a fajtársammal, akinek láttán régi sebek szakadnak fel és a bizonytalanság csáklyája már belekapaszkodik a gondolataim közé, teljesen felélénkít azonban.
Viszont még csak egy hangot sem hallhatok tőle, mivel az őrök villámgyorsan avatkoznak közbe, mintha csak valami különleges radarral észlelnék a beszélgetés kezdeményezéseimet.
Annyira tudni akarom, hogy ki ez a férfi, hogy nem gondolkozok, csak mikor el akarnak lökni tőle, kézzel-lábbal megpróbálok a közelében maradni, nem nézve, hogy kit ér el tompán puffanva az öklöm vagy a lábam.
Aztán a kosaram kiborul én a földre zuhanok egy ütéstől, aztán már csak a fejemet próbálom védeni, embrió pózba összehúzva magam a rúgások elől.
Mire felrángatnak és ellökdösnek, hogy folytassam a munkát, a bátyámnak vélt elfet már nem látom sehol. De ez újabb kapaszkodót ad, hogy megpróbáljak túlélni itt, hiszen meg kell tudnom ki ő, tényleg lehetséges, hogy a bátyám lenne, hiszen a testét nem találták meg?

Annyira lekötnek a bátyám körüli gondolataim, hogy még a nehéz munkát is feledve, gépezetként végzem a dolgom, míg egy felügyelő a fülembe nem ordít, amitől ijedten ugrom egyet.
Nem kell találgatnom ki a látogató, mert a hangjától és a szavaitól keserű nyál gyűlik a számba és nagyot köpök oldalra. Most nem kockáztatom, hogy őt kapjam telibe, mert lehet azonnal megölnének, álságos szavai ellenére is, ez most meg nem lenne túl jó ötlet.
- Remélem elkap itt valami kórság és hamar kileheled a lelked.– válaszolok szinte barátságosan, de már nem reagálok a fejébe vett játékra ezzel a „fiamozással”.
Az úgy is csak arra ösztönözné, hogy tovább folytassa.
Megyek vele, mert nem tehetek mást, hagynom kell, hogy hozzám érjen, mert nem tehetek más……egyelőre.
Persze egy szavát sem hiszem és tudom, hogy ez egy újabb megpróbáltatás lesz, de, hogy mit talált ki számomra, az csak akkor derül ki, miután bezáródott mögöttem az ajtó.
Nem kell csak egy pillanat, hogy lássam milyen lénnyel zártak össze! Gyorsan a fülemre szorítom a kezem, de fogalmam sincs, hogy ilyen kis helyen ez használ-e bármit is.
De talán már mindennel elkéstem és akkor valószínűleg ezek lesznek az utolsó életben töltött perceim.
- Nyomorult féreg! – kiáltottam hangosan az ajtó felé fordulva. – Miért? Már ez a bánya sem elég fekete szívednek?

/Viridiel/

A mocskos világban egyszerűen csak felkínált, védtelen nő magát megadó hangja hamarosan elhalkul, bár a mágiája emléke még 1-2 percig kíséri a fiút. Bal tenyerét a földre rakva előre dől és hátát ívben meghajlítva hagyja, hogy domborodó kebleit kiemelje testtartása. Jobb kezével végig cirógatja ott... mindenhol, ahol egy férfi kezei vágyni kívánnak lenni.
Bár nem hallja, csak halk, nagyon eltompított hangon szavait, de a lassan felé intő kéz elég egyértelmű. Úgy dorombol az erdei előtt, mint egy kis macska, ki arra vágyik, hogy megcirógassák.

/Ex/

Bár a troll karjai lendülnek, de az újabb tűzgolyók súlyos sebeket okoznak neki. Egy újabb talál testén, de a harmadiktól az alatta lévő porond is lángra lobban. A fa deszkákon igen gyorsan terjed és a szétrobbanó darabok nem csak az őrök közé hullik, de minden felé. Csak másodpercek kérdése, hogy Exailed körül is narancs színűvé váljon a levegő, ám az őrök közbe avatkoznak.
Karját megragadva, ha hagyja, rángatják le az Életet jelentő deszkákról ketten és fél tucatnyi társuk ugrik a fal mellé, hogy a láncokat átvágják és a sérült kedvencüket elhurcolják a biztos halálból. Sikerül is a megvadult, eszét veszve rángatózót hatuknak lefogni és mágiájukkal legyengíteni annyira, hogy kezelni tudják.
Egy szürke bőrű emelkedik ki közülük, hogy nagy csattanással a földnek csapódjon. A kéz, mely valahogy kiszabadult még akkor sem ereszti torkát, mikor fuldokolni kezd gazdája.
Eközben az egykori papnőt lökdösik a legmagasabb rangú vacsorázóknak elkülönített asztalhoz. Ott ül Néró mellett Uráldur is, ki tudja, hogy miért maradt itt? Talán a hely szellemét issza gonosz lelkébe, talán csak egy kihallgatást szakított meg étkezésével.
Közé és a bánya ura közé tesznek egy bádog tányért, melyre hatalmas méretű nyers hús darabot dobnak. A fogoly kezeit hátra feszítve még a földön térdeltetik, hogy rá rakjanak egy olyan karperecet, mely blokkolja mágikus képességeit. Ám felrakása iszonyú fájdalmakkal jár, megolvasztják az aranyat és a bőrre öntve a plazma állagú anyagot szinte bele égetik viselőjébe.
Közben a hadvezér fülébe súgva világosítja fel Néró mester az elkövetkezendőkről, mikor is a trollal foglalkozó egyik katonát baleset éri.
Uráldur undorát nem leplezve arcán áll fel a székéről, Nelly felé int kezeivel, bár mágiájához ne lenne szükség rá, ő mégis szereti láthatóvá tenni, kinek a műve. A hatalmas testben a szív egy pillanat alatt megáll, maga alá temetve még két szerencsétlent, kit igyekeznek megmaradt bajtársai kihúzni alóla.
Ahogy az Első Lord távozik a helyszínről, a fém csajkát látványosan áttéve egy másik asztalhoz. A győztest oda lökve új ékszerével csuklóján még mindig hátra tekerve a karjait, fekete haját megragadva nyomják az arcát az ételbe.
Egyik őr igen látványosan ólálkodik a háta mögött, mereven bámulva formás fenekét, talán azt fontolgatta, hogy a megaláztatások tetőpontjaként rácsap a popsira, miközben annak tulaja majd épp egy falatot nyelne le. Ám ha volt is ilyen terve, Néró megragadja és fejével egyértelműen nemet int.
A lány kivívott egyfajta tiszteletet, nem kell zaklatástól tartania. Ha megette a trollnak szánt adagot kikísérik csendőr barátai és egy nagyot rántva seggre ültetik.
-Ha még egyszer itt látunk, megölünk! -morran rá az, ki ide hozta. Néhány szolgálatos pedig közre fogva kísérik le a mélybe, hol egy saját barlang ürege lesz új lakása. Pár órát aludhat vagy akár elindulhat feltérképezni új világát, míg az új műszakváltásra elvinnék dolgozni.

A szirén mágiája miatt még teszek pár lépést felé, mielőtt felfogom, hogy kiről, miről van szó. Talán elf fajtámnak köszönhetem, hogy egy minimális ideig nem taglóz le a varázsa és nem sétálok boldog mosollyal az ajkaimon karjaiba, de talán csak nem csap le rám azonnal teljes erőből.
Így van időm a fülemre tapasztani a kezem, majd leguggolok a földre és a szemem is próbálom a padlón tartani, igaz ez nem igazán sikerül.
A kéjes és mindent megmutató mozdulatokra igen csak elvörösödöm és nagyokat nyelek, hiszen nem vagyok kőből, még ha eszem rémülten tiltakozik is, hogy a hálójába kerüljek. És a fülem sem tudom úgy befogni, hogy teljesen kizárjam a hangját, így most az eszem és a testem igyekszik kettészakítani.
- Te is csak rab vagy és csak kihasználnak, ne bánts engem kérlek? – nyöszörgöm előre-hátra himbálódzva, megpróbálva nem engedni a vonzásának.
A teste olyan csábos és kívánatos, hogy a gondolataim kezdenek zavarossá válni, szemem most már nem tudom levenni arról, ahogy simogatja magát. Próbálom még jobban szorítani a fülemre a kezem, hogy még a halk hangot is kizárjam és a vízre koncentrálok, hátha meg tudom mozdítani a medencében, ezzel elvonva a szirén figyelmét.
Ha sikerülne, akkor megpróbálnám kinyitni az ajtót, hátha nem zárták rám.

/Viridiel/

Turion fia igyekszik nem tovább vinni a család vérvonalát... egy szirénnel. Finomabb nők vannak a terveiben meghódítani.
A földön guggolva szorítja füleire kezét, és fejét maga elé szegezve előre hátra billegve igyekszik megőrizni ép elméjét. Váratlanul ő is mágiához fordul és a csillogó tükrű barlangi medence vízét elsöprő áradatként hívja ki, hogy a visszavonuló hullám majd magával ragadja a csábító nőstényt abba a közegbe, ahonnan származik.
A víz nem mozdul, hiszen népe csak a már mozgót tudja természetfeletti képességeivel eltéríteni, átváltoztatva a mozgás irányát. Ám még mindig van elég ötlete, hogy a kijárattal szerencsét próbáljon. Sajnos nincs felírva számára a keret fölött a falra, hogy „Kívül tágasabb!” Így nem is elvárás, hogy ki tudjon hátrálni az éjszaka csapdájából.
Ahogy a kilincset markolássza, újra megüti a fülét az ének. Visszafordul és láthatja, hogy a halleány hosszan elnyúlva fekszik a földön, bal kezét hanyagul elengedve a feje felett a talajon. Jobb kezével a szemeit simogatja, könny csillan meg bennük, ami megpróbál kitörölni. A lágy dallamba kéjes sóhajok vegyülnek, ahogy bal keze vándorolni kezd messze a testétől a kőpadlót simogatva.
Talán ideje lenne újra vissza tennie a kezét a fülére, hiszen így is tudatába mászott a gondolat, eleven képekkel, hogy mire kéri őt a szűz.

Utolsó mentsváramként összegyűjtött erőmmel fordultam népem mágiája felé, de sejtettem, hogy a mesterséges kis medence vize nem fog engedelmeskedni nekem. De amúgy is kétségbeesett próbálkozás volt ez, csak egy kis időre igyekeztem volna elvonni a szirén figyelmét magamról, hogy közben próbát tegyek az ajtóval.
Mikor hiába rántottam meg a kilincset és a mágikus teremtés dallamos éneke, mely vágyról, kéjről, szerelemről dalolt ismét a füleimbe hatolt, már nem is akartam kimenni, visszafordultam és ajkaimat megnyalva, mohó szemekkel bámultam, ahogy a félig ember, félig hal lány a medence mellett a parton tetszeleg, bár egy pillanatra visszatér a józanságom, ahogy a könnyet törli ki a szeméből.
Talán nagyobb az életösztönöm, mint gondoltam, de valami érthetetlen oknál fogva, sikerül ismét befognom a fülem, de már ekkor elég közel járok a szirénhez, talán pár lépésnyire.
Nem tudom mire gondoljak a könnyel kapcsolatban, de utolsó reménnyel, még egy próbát teszek.
- Miért nem használod mágiádat inkább az őrökön? Hagyj engem elmenni és én bár kiszabadítani nem tudlak, de annyit ígérhetek, hogy segítek megtérned őseidhez., hogy ne legyél ide bezárva.
Ennek a lénynek, bár halálos ellenségek vagyunk, legalább annyira rossz lehet egyedül ide, egy pocsolyába bezárva lenni, mint nekem napfény és az erdőm nélkül élni. Fajánál fogva valószínűleg soha nem tud innen kiszabadulni és ki cipelné el őt a tengerig, így talán megváltás lenne számára a gyors halál. Egy tőrt vagy valami vágószerszámot viszont talán tudok neki szerezni.

/Viridiel/

A nő félig lehunyt szemekkel figyeli a mondatokat, és egy nagy lemondó sóhaj közben... bólint. Az awyrisi nem hallhatja, de láthatja a megemelkedő, majd vissza süllyedő mellkasát. Reménykedő tekintettel nyúl felé és ha eléri, akkor vékony ujjai átfonják egyik lábát.
Ha elérik és megragadják, akkor elkezdik húzni gyengéden, nem támadóan a víz felé, hogy a partján leülve átkarolhassa a vállait és szemében nézhessen. Ha elengedi közben a fülét és megbízik benne az elf, hallhatja hattyúdalát, amit csak neki énekel.

Nem hiszem hogy erre számítottam volna, rohadékok ezek ezt tudtam jól. Mind egy is már csak az új "lak" részemben kezdem el tervem meg valósítását. Kezeim szabadok, bár az új "ékszerem" helye vérrel díszített.
-Vajon ez a szépség mi lehet? Kérdeztem suttogva saját magamtól, s közben egyszerűbb víz varázslattal próbálkoztam hogy ihassak viszont, víz az nem jött.
~Szóval erre való ez a kis szírszar. ~Bár ne fájna ennyire, akkor talán egy kevés szerencsével ki vághatom húsomból.~ Gondolkoztam azon mihez is kezdjek ezzel, viszont nagyon nem volt mit tenni a sebhelye túlságosan is fájt még ahhoz hogy ezzel próbálkozzak. Ájultan feküdni semmi értelme, főleg ha az a halált jelentheti ilyen körülmények között.

Végül hát elindultam az őrök után, pár perces késéssel persze s óvatosan osontam végig az első olyan bánya járatig amiben korom sötét volt. Szerencsémre nem jöttek erre őrök s nem is álltak sehol. Az egyik fáklyával amivel ezt a járatot világították meg elindultam a korom sötét járaton keresztül. Talán fél úton járhattam az elhagyatott bánya járatban, a bejárat ahol be jöttem ide már régen nem látszott. Így meg álltam piheni, közben a karperecet néztem amit kaptam. -Na veled vajon mihez kezdjek?

/Ex/

Egyre mélyebbre halad az ember gyermeke, egy elhagyatott járatba. Még a fény hiányát legjobban tűrő orkok sem jártak már nagyon régen erre. A falon vörös felírat idézi fel az ijesztgetésnek szánt szót. „Rongyszedők” Bár nem túl régen van itt, de talán hallotta a kövek szorgos ütése alatt, ahogy egy-egy rabot az őrök azzal próbáltak visszafogni, hogy „majd ledobják őket a ROGYSZEDŐbe.”
Nincs mitől tartania, hiszen jól láthatóan még a ruha tulajdonosai sincsenek itt, nem hogy az, amit össze kéne szedniük a gonosz manóknak. Ha kíváncsi, hogy mely beteg elméjű rab ír fel ilyet a saját vérével, hogy évtizedekig, míg le nem kopik, megrémítse vele társait...
Ha előre halad és nem visszafordul, akkor egy elágazáshoz ér. Jobbra-balra ugyan olyan vájat, de ennek a falai kevésbé szabályosak, mint az eddigiek. Ne elmélkedjen egy pillanatig sem, hogy merre halad tovább, különben a megálló nő háta mögött egy zúgó hang hallatszik, mintha csak a szél tombola a falakon ide-oda csapódva örvénylő káoszban. Ám levegő mozgás nem érzékelhető. Majd egy talppár földre érkezésének hangja.
Megfordulva egy démon karmával nézhet farkas szemet.

Mivel nem tudom levenni róla a szemem, ahogy kéjesen sóhajtozik, bár nem kerülök bűvös éneke hatása alá teljesen, azért még normál esetben is nagy erőfeszítést igényelne, hogy ne vágyódjak csodás testére. Végül is egészséges férfi vagyok és mostanában nem tolongtak mellettem a nők.
Agyam leghátsó zugában azonban ott a vészjelzés, ami eddig meggátolta, hogy mindent elvetve a karjaiba gyalogoljak és ezzel beteljesedjen az a sors, amit Uráldur és gondolom az ajtó előtt röhögve várakozó sötét elfek tartogattak nekem.
Tudom, hogy ha ez a kétségbeesett ötlet nem válik be, és a szirén többre tartja még ezt a nyomorult életet is annál, hogy véget akarjon vetni az életének, akkor ez meg is fog történni. Akaraterőm utolsó morzsáit emésztem fel, mikor felajánlom neki az alkut.
Hitetlenkedve meredek rá, mikor rábólint! Még nem veszem le a fülemről a kezem, mert tartok tőle, hogy ez csak átverés, de mikor vékony, kecses ujjai megragadják a bokámat, mert újabb pár centivel keveredtem előrébb, akkor már, ha akarnék sem tudnék ellenállni neki.
Hatalmas, szomorú szemei magukkal ragadnak és most már tiltakozás nélkül ülök le a medence partjára, ahogy szeretné, majd mikor végül lebontva utolsó védőbástyámat elengedem a fülem, szívem szomorú éneket hall: a szirén úgy néz ki így búcsúzik az élettől.
Megsajnálom e magányos nőt, mert most semmi más, mint egy asszony és megsimogatom tökéletes bőrét, békésen hagyva, hogy átöleljen.
- Hamarosan visszatérek hozzád, ígérem. – suttogom a fülébe.
Sejtésem szerint figyelnek minket, így hamarosan várhatóak a minden bizonnyal csalódott és dühös őrök, talán Uráldur-nak is szereztem egy kis bosszúságot.

Egy elágazáshoz érve, hangokat hallok magam mögül. Dobó késem markolata már rég óta kezemben van. Hangokat hallva fordulok meg, és ugrok is félre a felém közelítő Démon karmai elől. Nem tudom mit akar, nem is igazán érdekelne ha az imént ép nem a nyakam fő ütő ereit próbálta volna átvágni.
-Mit akarsz démon? -Lelket? -Tudok mutatni sok sok hullát, csak mond meg mit akarsz s talán üzletet is köthetünk.
Tudtam nagyon jól hogy démonnal üzletelni felér egy kötéllel a nyakamban való ugrással, a bitón.

/Ex/

A mély tárnák felé igyekvő harcos egy pokoli teremtmény orv támadásának válik célpontjává. Jó reflexeinek köszönhetően félre ugrik és hullákat ígér életéért cserébe. Sok hullát.
A lény félelmetesen mordul egyet főleg a tőr láttán. Majd minden várakozást elsöpörve megszólal, meglepetésre.
-Én csak egy őr vagyok. Ha tárgyalni akarsz, bemutatlak az impilek vezetőjének.
*Jobb karját kitárja a bal vájat felé. A másik minden mozdulatát figyeli.

-Végre valaki aki nem egyből próbál meg ölni. Mosolyodtam a lényre.
-Mielőtt bár merre is indulnék, tegyél egy szívességet és magyarázd el hogy mi is az a impil. Néztem rá kérdőn miközben késemet a szoknyámat tartó övre erősítettem.

/Ex/

A pokoli lény szemei még jobban felragyogtak, majd hirtelen kihunytak és visszatért a „normál” ragyogása.
-Az impilek mi vagyunk. Lucifer alacsony szintű szolgái. Lezártuk a járatot, hogy rajta halandó át ne mehessen az engedélyünk nélkül. Ám... örülünk neked. Defacto a vezetőnk itt, vele kell beszélned. Szerintem engedni fogja, hogy itt legyél velünk.
Az odafentiek szörnynek tartanak minket. És rongyszedő nevet aggatnak ránk, de nem tudom, miért. Nálunk ne kereskedj ruhával!
*Újra csak felkínálja a karjával, hogy az imént mutatott irányba menjenek. Ha elindulnak arra, akkor egy olyan járatrendszerhez érnek, mely nagyon hasonlít egy szobákkal zsúfolt, egymásba nyíló lakrészhez. A folyosón néhány más fajta démonnal is találkozik, ám egyik terembe befordulva a kísérő így szól a nagy csoport fajtársához.
-Uram! Egy új érkezett.
-Téged dobtak le újabban? -kérdezi a legnagyobb darab Exailedtől.
*Ha nem indulnak el, akkor vagy kérdeznie kell még vagy harcolni. A démon már nem fogja visszaengedni azon az úton, ahonnan jött.

-Akkor induljunk. -Jobb dolgom úgysincs. Válaszoltam a démonnak s elindultam előtte. Ő pedig egy igen érdekes folyosón vezetett végig míg egy nagyobb démon színe elé nem vittek.
-Nem, nem dobtak le. -Egy elhagyatott járaton keresztül jutottam el idáig. -Meg szabad tudnom hogy mi ez az egész? Kérdeztem nagy démonnak válaszolva.

/Viridiel/

A fiatal úr egyre felbátorodva lép közelebb a lányhoz, hódító, fiatal, vonzó külsejével. A kiszolgáltatott szűz nem tud ellenállni neki és hamarosan egymást simogatják és vágyakozón pillantanak egymásra, és a nő kezdeményez.
Miközben szerelemről, a gyászról, mikor már nem leszünk a szerelmünkkel énekel, egy szirénről, ki bele szeretett egy szárazföldi férfiba, de az elhagyta... Addig nézett után a parti sziklákon vágyakozva, míg maga is kővé nem vált. A férfi pedig évek múltán vissza tért, hogy hibáját jóvá téve haza vigye és az otthoni medencébe tartsa, de már csak halott kedvesét találta. Szobor láttán földbe gyökerezett a lába és szíve megkérgesedett a bánattól. Fává változott a tengerparti homokon, kinek a lábát a tenger mossa dagálynál és a nap fénye szárítja apály idején a könnyeit, melyet virágai szirmairól csepegtet a két elem határára. Víz és föld.
Ajkaival egyre közelebb hajol kedveséhez és megnyalva kígyó nyelvével ajkát ingerli csókra. Ha puhatolózó próbálkozásai viszonzásra talál, mellyel egyre merészebben tapasztja száját a másikéra, akkor nyelvéve belül a másikét keresi. Apró, gombostű szúrásokként érződik, ahogy rejtett méregfoga a kéjtől izgatottan kitárul villás szagló-ízlelő szervénél és ösztönösen bele mar a másikéba.
Az első szúrásra csak a nyelv zsibbad el, ám vigyázni kell vele. A szájüreg után hamar eléri a méreg az agyat, melyet elbódít és akkor nincs megállás, hogy egyre több sebet kapva akár már ajkába is szervezetébe lassan szétáramlik a bénulás.

/Ex/

Az elit katonák egykori tisztjét lekíséri az őr a többi társa közzé. Látszólag békésen fogadják, ám mikor közli, hogy nem a sötét elfek akaratából van itt, akkor körbe veszik.
-Egy sötét mágus jóvoltából vagyunk itt. Istenek vagyunk! Nincs szükségünk táplálékra, imádják, hogy kimeríthetetlenül dolgozunk nekik. -kacag fel őrült módjára- A lelkek, mások szenvedéseiből nyerünk újabb szintet, még több hatalmat.
*Ezzel egyre vészjóslóbban inog a körülötte lévő öt démon és nem kell sokáig várni, már meg is indul bal oldala felől a kardját megragadni próbáló kéz. Ám óvatos legyen, hiszen hátulról is igyekszik egy másik megragadni jobb combját. Ha eltalálják, a 150 centis igen izmos pokolfajzatok apró karcolások keletkeznek rajta, de a kibuggyanó piros vér magába szívja a szaru alól kispiccelő mérget.
A jutalom, ha nem védi ki őket, hallucináció. Először csak úgy érződik, mintha lángnyelvek kúsznának lassan szét a bőrén, de ha többet kezd el kapni, akkor az izmok is lassan rángásokba megy át. Végül a csontok újra és újra eltörésé éli át az áldozat.
A szadista teremtmények játszadozására bízzák az odafentiek azokat, akik már nem elég erősek a munkához.
Ám ugyan így spiccel a méregharc közben akkor is, ha nem húshoz, hanem szilárd valamihez ütközik. Ekkor viszont nagyon nehezen szívódik fel, akár össze is lehet gyűjteni.

-És én kezdtem azt hinni hogy legalább harcolnom nem kell sokat. Mondtam s neki indultam az előttem álló kis oriásnak s lábai alatt nyertem egér utat, bár már kezembe volt tőröm nem tudom mekkora sérülést okoz a lábán végig húzott kés.

Kerültem mindent ami felém jött, bár mágiámnak hasznát most nem vettem. Végül karperecemre nézek, bár tudom hogy nem a legjobb ötlet de elkezdem eltávolítani a kezemről. Szépen lassan de sikeresen eltávolítom az így keletkezett sebhelyemet pedig jobb megoldás híján, a felmelegített késem pengéjével zárom el. Ezalatt pedig amennyire tudok próbálom elkerülni a démonok csapásait nagyobb sikerrel mind reméltem. A járatba vissza esve kezdek el futni abba az irányba a merről jöttem.

Azt hiszem, ahogy nem sok élő mondhatja el magáról, nekem sem volt még sok tapasztalatom szirénnel, azon kívül, hogy lehetőleg ne fusson össze velük az ember, ha jót akar és nem vacsoraként szolgálni.
Most azonban minden okos és bölcs tanácsot és az agyam egyre gyengébb figyelmeztetését is félretéve, hagytam, hogy magával húzzon, mert annyira belenyugvónak és szomorúnak tűnt.
Mikor már ott ültem mellette a medence partján és halványan mosolyogva hallgattam fülbemászó , egy tragikus szerelemről szóló énekét, nem gondoltam semmi rosszra, csak arra, hogy mennyire csodásan szép ez a nő. Elvesztem csillogó szemeiben és simogató ölelésében.
Testem megadja magát az ösztönöknek és mikor forró leheletével ajkaimhoz hajol, szám magától nyílik ki, hogy fogadja fürge nyelvét és élénk csókban forrjunk össze.
Aztán kis szúrást érzékelek, bár az agyam bódult a szirén közelségétől, de ez kissé magamhoz térít és elszakítom magam tőle, legalábbis megpróbálom és, ha sikerül, csalódottan rázom meg a fejem.
- Nem is akarsz innen megszabadulni! Csak magadhoz akartál csalni! De te is valakinek a vacsorája leszel egyszer szirén! – igyekeztem hátrálni el tőle keserű szavakkal.

/Viridiel/

A szirén édes kéjben öli bele a méreg első adagját, ám amikor kibontakozni akar, görcsös ujjak ragadnak karjához és az eddig csábító száj harap bele a vállába. A hófehér -tökéletes- első foksora mögött tűhegyes tépő fogak alkotnak egy másikat és bár nagy nehezen ki tudja tépni magát, de többször megsebesül.
A uszonyos farkak izgatottan mozognak jobbra-balra, mintha csak úsznak a vízben, ám nem képes előre haladni. Kéjsóváran nyúlik el, kezei reménytelenül nyúlnak a földön a lombtünde felé. Ha nem gondolja meg magát az áldozat, immáron sok órán keresztül lehet a bocsánatáért esdeklő tekintetű hölggyel.
Egészen addig, míg nyílik az ajtó és egy ismerős be nem lép.
-Fiam! Ideje kibékülnöd atyáddal. Mondj bármi apróságot, hogy én elmondhassam a többieknek, hogy együtt működő tanú voltál. És elengedünk, nem tartunk itt. -kis szünetet tart- Segíteni szeretnék neked. Hogy lemossuk ketten a családunkról a szégyent.

/Ex/

A tehetséges katona megtalálja a kiutat a lábak között az őt elérni vágyó karmok között. Ám a karkötő nehezebben jön le, mint gondolta.
Bár felsérti bőrét a kés pengéjével, az nem enged, de igen csúnya sebet ejt a kezén. A vér láttán a démonok vezetője taktikát vált. Egyik keze karmának a mérget aktiváló részéhez szorítja a másikat, így előre spiccel a nedv.
A vér hamar beissza a nagy részét, bár elég sok mennyiség marad így is a bőrén. Bár sav érzetet kelt a hámon, de szemmel láthatóan nem marja. Rajta múlik, letörli-e vagy fájó karral rohan ki oda, ahonnan jött.
Mivel még az elágazás nincs messze, ezért hamar eljuthat oda, ha gondolja.

Lehet, hogy már késő, de józan eszem maradéka talán mér időben éri el az izmaimat és görcsösen rándulok el, vagyis próbálok a marás után, hogy kiszakítsam magam a karjaiból. Bolond voltam, hogy egy pillanatra is megesett rajta a szívem, vagy nem is bolond? Lehet, hogy ő bájolt el, úgy, hogy észre sem vettem. De ez már úgy is mindegy, ha nem tudok tőle elszabadulni!
És jó pár perc viaskodásba telik mire minden erőmet bevetve sikerül. Addigra azonban már kimutatta a foga fehérjét – szó szerint – és jó pár harapással lettem gazdagabb.
Mire elvergődök tőle az ajtó közelébe, már érzem, ahogy terjed a felső testemben a zsibbadás.
Az a szerencsém, hogy nem tud közelebb jönni, hiába tekereg, és most már a megjátszott esdeklése sem hat meg, de ha akarnék sem tudnék visszamenni, mert mozdulni is alig tudok, egy kis idő után.
- Hazug és falánk lény vagy szirén. – motyogom még felé.
Persze lehet, hogy komolyan gondolja, csak épp nem tud uralkodni ösztönein, akár ez is lehet, de már nem érdekel.
Viszont mire órák – nekem egy örökkévalóságnak tűnt – múlva nyílik az ajtó és megjelenik a gyűlölt arc, már aránylag jól vagyok és hirtelen ugrok fel, egyenest a nyakának, hogy megfojtsam, kiszorítsam belőle a szuszt, amivel képes „fiamnak” szólítani.
- MEG….FOGLAK….ÖLNI! – ordítom az arcába.

/Viridiel/

Az elf felháborodása megérthető, ha elfogadjuk azt a vita alapot, hogy nincs szükség más fajok más vágyait megértenünk. Ám miért is kéne ezt tennünk, ha ők akarnak a ragadozók lenni, mi meg óvatosan fogadjuk el az áldozat szerepét?
A nő bája nem fog már rajta. A belépett kínzója -hiszen ugyan egy rabszolga támadta az elméjét, ám senki nem gondolta azt, hogy nem Uráldur vallatja szegény erdei fajtársát. Az ifjonti hévvel rátörő fogoly rögtön az életére tör, amit az idős elf rezzenéstelen arccal fogad.
Miközben torkára kulcsolódnak az ujjak, a vele szemben álló Viridiel is úgy érezheti, hogy nem kap elég levegőt. Ha nem fogja vissza magát, szürke kezek igyekeznek lehámozni a gyilkolni vágyó testrészt, miközben megcsapja a gyengítés aurája.
Ha sikerül kijönnie a szorításból, arrogáns késéssel, egy gúnyos félmosoly is átsuhan az arcán. Ha sikerül letörnie a lázadást és az awyrisi érdekes titkokról kezd el mesélni, akkor figyelmesen végig hallgatja. Ám ha nem hajlandó elárulni népét egy őrnek átadva vezetteti a szobájába.
Ott ismét csak Behemót csapatával találkozik, de velük van ez úttal Izaura is.
-Üdv! -mosolyodik el az oroszlán- Úgy hallom, érdeklődsz a mi drága gyöngyszem tündérünk iránt.
*A nő, ki annyi férfi után sem élte még át a szerelmet lehajtott fejjel nézi a kőágy szélét.

Lehet, hogy támadtak kétségeim, miközben az engem szólongató, és vágyakozva felém nyújtózkodó lényt néztem, de, ahogy kezdett szívem megesni iránta, a fájó zsibbadás azonnal eszembe juttatta, mi volt majdnem az ára annak, hogy nem is olyan rég megszántam.
Eddig nem sokszor tapasztaltam a csalódás, a mérhetetlen düh érzéseit, de mióta belefutottam Bo….Uráldur-ba, aztán meg erre a helyre kerültem, lassan mindennapi érzéssé kezdett válni.
Volt időm ezen gondolkozni, miközben igyekeztem kikapcsolni a fejemben a szirén hangját, nem akartam így leélni az életem, nem akartam olyanná válni, mint itt a legtöbben, hogy csak a túlélésem számítson és ezért hajlandó legyek mindent, szó szerint mindent.
Elkeseredett voltam, de ekkor eszembe jutott a bátyám! vagyis az az elf, akit akkor, abban a vájatban megláttam. Ki kell derítenem, hogy kicsoda, meg kell győződnöm róla!
Talán ez is adott erőt ahhoz, hogy mikor megjelent élem kínzója, úgy ugrottam neki, hogy ha őrök álltak volna mellette, akkor sem tudtak volna benne megakadályozni.
Engem elvakít a düh, de pár pillanat múlva, mikor kapkodni kezdem a fogyóban lévő levegőt, tisztul a tudatom és rá kell jönnöm, hogy még csak egy kis érzelmet sem sikerült kiszorítani belőle.
Hirtelen erőtlenné válnak ujjaim és szinte maguktól engedik el az addig szorítani vágyó nyakat, míg utolsót nem lélegzik. De ne megy, a karom lehullik és én pár lépést hátra tántorodom, keserűen nézve, ahogy most már megjelenik ajkain egy lesajnáló mosoly.
Eszembe sem jut bármit mondani neki, semmi nem venne rá, még arra sem, hogy eláruljam mit szokott népem reggelizni, nem, hogy mást, bár nem is tudom mit akarna tudni.
Nem tudom az őr hová visz, miután átad neki Uráldur, talán egy másik kínzóhelyre, de végül a saját vakomnál kötünk ki.
Még beférni is alig férek be, mivel megint csak ott találom Behemótot és a társait, de meglepetésemre, most Izaura is ott áll, láthatóan nem túl jól érezve magát. Rám sem néz, azonban az oawa megint ajánlattal áll elő, legalábbis ezt hallom ki a szavaiból, csak most úgy néz ki a lánnyal akar kereskedni.
- Érdeklődöm, igen, de nem úgy, ahogy ti gondoljátok. – csattanok fel haragosan, hiszen épp az előbb volt egy igen csak kellemetlen élményem a szirénnel, meg különben sem állok be azok sorába, akik szerencsétlen lányt csak egy használati tárgynak tekintik. – Különben meg meggondoltam magam, ha tényleg tudsz valami hasznosat mondani, akkor megkapod az ital negyedét. – lépek beljebb és halkítom le a hangom. – De előtte akarom tudni, mit tudsz, nem veszek „zsákbamacskát”.
Most magamra kell gondolnom, arra, hogy ha tudok, kijussak innen, azt hiszem a lány sorsán amúgy sem tudok változtatni, míg idelenn van, azonban ha tudom magammal viszem.
- Ha benne vagy oké, ha nem húzzatok innen, mondhatni elég trágya napom volt. – nézek a Behemótra kihívóan. - Ő, ha akar maradhat, de az legyen az ő döntése. - intek Izaura felé, mert nem rá haragszom.
Tényleg elegem volt a mai napból és jó lenne már valakin levezetni, ha már azon a nyomorult féreg Első Lordon nem sikerült.

/Viridiel/

Az oroszlánember szájából egy halk morgás hallatszott, mikor Viridiel válaszolt neki. A lányra való megjegyzésnél oda nézett az érintettre, aki még mindig az ágy szélét bámulta, mintha nem is hallaná, hogy róla van szó. Arcán átsuhanó érzelemváltozásról lehet csak egy pillanatra észre venni.
-Igen sokszor megsérülhetsz és én el tudom látni a sebeidet. Azt a gyógyszert... ki adta neked? Pár napig még elég lesz, ám hosszú távon velem kell jóban lenned.
*Még nem tudja az ifjú elf, hogy egy frissen elfogott ember foglyot fognak másnap a csapatába berakni.

/Még a beszélgetést kijátsszuk, utána megvárjuk, míg Ex is megérkezik./

Nem nagyon érdekel, hogy a nagydarab oawa-nak tetszenek-e a szavaim, vagy sem. Az sem igazán érdekel, hogy jóval erősebb és többen vannak, ha nekem akarnak ugrani és beleverni a padlóba, akkor simán megtehetik, de fel vagyok húzva és nem kapnák meg könnyen a bőrömet, az italt még úgy sem.
A morgás az oroszlán részéről bármi lehet, így továbbra is megfeszített izmokkal állok, csak egy fél pillantással észlelve, hogy a lány azért még sem olyan érzéketlen, csak jól leplezi.
De most a társaság a lényeg és az, hogy Behemót mit tud nyújtani az italért cserébe, vagy, hogy harcra kerül-e sor.
Aztán kibújt a szög a zsákból, hogy mit ajánl a gyógyszerért cserébe és nem mondom, hogy nem gondolkoztatott el, habár nem óhajtottam hosszú távon itt maradni, mert akkor olyan mindegy lett volna, úgy is meghalok, ha tud segíteni, ha nem.
- Egy fajtársadtól kaptam. – nézek a szemébe nyíltan. – Együtt harcoltunk ezek elleni. – intek ki az ajtón túlra, utalva a selfekre. – De, tudod mit, neked adom a negyedét, ha távol tartod tőlem a többieket, akik talán szintén erre ácsingóznak. Van valamid, amibe beletölthetem? – adtam be a derekam, hogy talán nyugalmam lesz ezek után.
Ha megegyezünk, akkor áttöltöm a gyógyital negyedét és alig várom, hogy végre ledőlhessek, már, ha az őrök is így gondolják, vagy Uráldur nem talál ki újabb „kis” meglepetést.

/Viridiel/

Behemót üres flaskát húzott elő, hogy az értékes italt rá eső részét megkapja. Mohó szemekkel nézte, ahogy tulajdonává válik a hőn áhított ital.
-Természetesen meg fogunk védeni. A miénk vagy, felelünk érted. -mondta gonosz vigyorral. Bár ez most csak annyit jelent, hogy eltiltja a többi ügyeskedőt tőle, kisajátítva a kizsákmányolása jogát.
-Az őrök elől azért dugd el, ne legyen szem előtt! Nem szoktak beavatkozni, de tőlük még én se tudlak megvédeni.
*Másnap egy hullámos, fekete hajú nőt hoztak a csapathoz, akik a vájatot igyekeztek minél beljebb ásni. Viridielnek csákányoznia kellett, és hogy távol tartsák Izaurától, Exailedet tették mellé, hogy a vörös vasércet a csillébe pakolja.

/Megvárjuk még Ex-et, hogy ide érjen. /