/Viridiel/

A nimfa igen csak csodálkozott magában, hogy valaki nem tartja magát hősnek, pedig igen bátor ötlettel állt elő. Az ő szemében legalábbis bátor, hogy tönkre tegyék a drowok terveit és utána kiszolgáltassák magukat a bosszújuknak. Nem kételkedett, hogy ő cseppet sem örülne annyira a sötét elfek kárának, mint amennyire szenvedne utána a karmaikban. Ám az éjszaka nyugodtan telt és nem csinált semmit, ami miatt érdemes lenne őt megbüntetni.
Másnap a munka újra elkezdődik, az őrök pedig igen csak örültek, hogy az újonc szokatlanul ügybuzgó. Nem csak megnöveszti a fákat, ahogy kérték, de még fészeknek valót is kialakít a tetején. Ám nem tudni, mit fog a következő csapat kezdeni ezzel, akinek ez a második a dolga lenne. Ám az őrök némelyike szokatlanul hosszan nézegeti a küldöncöt.
Azt a hírvivőt, aki ma újabb dolgokat hall. Most a fák mesélnek neki egy fél napi járóföldre fekvő kis ork településről, ahogy öt asszony és tíz férfi él. Nagyon apró kis kolónia, talán említésre sem való lenne. Ám nincs túl sok újdonság. Senki nem akarja hallani a régi meséket, hogy miket láttak. És újonnan pedig csak a víz hordó nők és a vadászó, járőröző férfiak az, mi egyáltalán említésre való.
No, meg az, hogy a süppedős, lápos vidéken a többi csapat merre jár és mit csinál.

Hallok egy kérdést, viszont nem válaszolok csak bejeb intem az orkot. Majd halkan közlöm vele.
-Csak ne olyan hangosan, igyekszem elkerülni a következő műszakot, talán van esélyem megszökni ebből a bányából. Ha bármilyen hirtelen reakciót csinál elkapom a száját, s próbálom elhallgattatni.

Ha ez nem jön össze ki mászok a lyukból és igyekszem az őröket elkerülve meg közelíteni egy másik lyukat ami viszont már sötétben van s épp hogy csak bele fér egy ember. Persze arra fokozottan vigyázok hogy senki ne tudjon követni.

A friss levegő, a megerőltető mágikus tevékenység alaposan elfárasztott, így szinte álomtalan álomba merültem, míg reggel fel nem vertek, hogy megkezdhessem az újabb napi adagot a fák növesztésével és kialakításával.
Természetesen a tegnapi, nimfával való beszélgetés után tudtam, hogy nekem nem lenne a feladatom a megfelelő ágak kialakítása is, de megpróbálkoztam vele, és mivel az őrök nem tiltották meg, hanem még örültek is, hogy ennyire lelkes vagyok, nem volt probléma a kitervelt gyengítésnek, amit remélhetőleg csak akkor vesznek majd észre, ha valami le is száll arra a fészeknek valóra.
Tudtam azonban, hogy akár véletlenül is lebukhatok, ezért a szökést sem ártana minél előbb kitervelni és megvalósítani, ezért nyitott szemmel és füllel jártam a helyet.
Most már nem torpantam meg, mikor újabb megdöbbentő beszélgetést hallgattam ki, melyeket a fák meséltek. Nem tudtam, hogy én velem történt-e valami, valami őrület szállt-e meg, vagy tényleg megtörténik a dolog, de azért a növények mondanivalóját megjegyeztem. Ha megbolondultam, úgy is mindegy. Ha meg nem, akkor akár hasznát is vehetem még ezeknek az információknak.
Talán az orkok lakhelyén felszerelkezhetnék az útra, bár abban biztos voltam, hogy ha meglátnak rögtön feladnának.

/Viridiel/

Az ifjú zöld elf ahogy halad előre a munkában, újabb fura érzésre lehet figyelmes. A fák egy közelben gyülekező farkasfalkáról beszélnek, melyek egy őzet akarnak bekeríteni. Ám igen közel vannak egy másik csapathoz is, ahol egy nimfát kísér a tíz katona. A lányt el tudja érni úgy, ahogy Athanar és Yni kommunikált az erdő üzeneteivel. És a selfek észre sem vennék. Ám ők maguk sincsenek olyan hihetetlen nagy távolságra, bár pár száz méterrel több választja el a tündét kísérő csapatot a falkától.
-Honnan jött az ötlet, hogy a fák felső ágait így hajlítsd? Tegnap mintha nem így csináltad volna. -kérdezi az egyik zevadari, aki eddig is jobban rajta tartotta a szemét, mint a társai.

/Ex/

Az ork nő gyorsan bebújik az ember mellé a sötétben és szinte suttogva kérdezi tovább.
-És mi a terved a szökésre? Veled mehetek?
*Felvillanyozza, hogy ilyen magabiztos a másik. Úgy tűnik, nem jósol magának sok időt ide lent, így kap az alkalmon.
-De ha nem tudnak elvinni a műszakra... Nem fognak keresni minket?

Igyekszem nem mutatni a kísérőm előtt, hogy egészen leköt valami más is, nem csak a növesztéssel foglalkozom. Nagyon érdekes dolgokról beszéltek a fák, amivel már kezdtem egészen megbarátkozni és, ha képzelődtem is már nem foglalkoztam vele, mert számomra egészen hihetőnek tűnt, amiről szó volt.
Bár egy farkas falkáról volt szó, nem gondoltam, hogy rám veszélyesek lettek volna, mert tíz lovas elf védelmezett, akik jól bántak az íjjal, így valószínűleg a közelünkbe sem értek volna élve, de sejtésem szerint eszük ágában volt felénk vagy a másik csapat felé menni, akikről megtudom, hogy nincsenek túl messze, ráadásul egy nimfát kísérnek. Talán Halalulili az, de ezt nem tart sokból kideríteni majd.
Az ordasok egy őzre fenik a fogukat és bár érzékelnek valószínűleg minket, inkább igyekeznek elfelé terelni a közelünkből a zsákmányukat.
Tapogatózó gondolataimat, mint egy lágy szellő, a nimfa felé irányítom, hogy megtudjam ő e a tegnapi ismerősöm, és, ha igen, tartom magam a „tiltásához” és nem hozom szóba a tegnapi tervemet. Ha benne lesz, akkor úgy is megtudom, de tényleg nem szeretném, ha miattam baja esne.
~ Halallulili, te vagy? Én Viridiel vagyok! Csak szeretnélek figyelmeztetni, hogy én elkezdtem a munkát, amiről tegnap beszéltem, és csak azt szeretném, ha esetleg neked feltűnne, vagy megkérdeznek, hogy megfelelő-e, akkor ne buktass le. ~
Kis késéssel reagálok a nekem szegezett kérdésre, melyet az egyik őr tesz fel, ráadásul még gyorsan ki is kellett találnom valamit, nem gondoltam, hogy a kezdeti tudomásul vétel után, most kezd el érdeklődni miért csinálom.
- Láttam párat, ahogy jöttünk az úton, amit a többiek csináltak és gondoltam, hogy valamiért ez a forma tetszik nektek, így igyekszem, hogy tökéletes legyen az alkotás. – válaszolom a sötét elfnek, miközben a háta mögé intek, remélve, hogy elég lesz neki ez a magyarázat. – De, ha nem tetszik, csinálhatom másként is, bár lehet, hogy az Első Lord nem örülne neki. – teszem hozzá merészen, bár, ha mégis ezt választanák, akkor nem szabotálhatnám a tervet, vagy mást kéne kitalálnom.

/Viridiel/

Ahogy egy gondolat vissza felé suhan az erődben, néhol megrezegtetve az avart vagy a leveleket, úgy hirtelen Turion fia előtt is világossá válhat, mit üzent neki a nimfa.
~Nem. De tudok neki üzenni, ha gondolod. Én Iguaná vagyok.
*Egy kép is bevillan az awyrisi fejében.



~Ígérem, nem foglak leleplezni. De csak a drowokon múlik, hogy mit kell tegyünk. Remélem nem fognak gyanút, mert a bányában nagyon gonoszak, ha dühösek. Itt még nem mertünk ellenük semmit tenni.
Félünk!
*De a kísérők fintorokat vágtak.
-Te csak ne akarj semmit az első hadvezértől! Azt csinálod, amit nekünk mondott!

Nagyon meglepődöm, amikor megérkezik szinte azonnal a válasz és az nem a tegnap este megismert lány, hanem egy másik nimfa, akinek szépsége talán még társnőjét is felülmúlta.
Azonban nem árulhatom el magam, így a meglepődésemet a self kérdése miatti érzéseimre hivatkozva álcázhatom, nem baj, ha azt látják meglepődtem a kérdésen.
- Nem akarok én tőle semmit, örülök, ha nem látom. – vontam meg a vállam. – Én csak jót akartam, hogy gyorsabban haladjunk, de ha nem, hát nem. – vágok egy grimaszt, mint akinek ez rosszul esik, és ebben még nem is kell hazudnom, mert eddig nem túl sok kárt okoztam.
~ Nem kell, csak megrémülne! Ha nincs a közelben, akkor úgy sem láthatja. ~ válaszolok közben Iguaná-nak is. ~ És köszönöm, ha nem árulsz el, de ha úgy érzed, hogy bajban leszel miattam, nem kell fedezned, akkor kenj rám mindent. ~ üzenem még neki, mert a félelem, amit érez, még engem is megérint és végül is én sem vagyok, valami fene nagy hős, csak hajt az életösztön, a honvágy és a bosszúvágy.
~ Ha baj van, van egy farkas falka is a közeledben, tőled kicsit északra, ők megzavarhatják a lovasokat, így elterelődne a figyelmük rólad. ~

/Viridiel/

Az őr csak morgott egyet a szavaira.
-Mit bánom én, hogy mit csinálsz, amíg a fák magassága megvan!
*Ezzel tovább indultak a következőhöz, ám a természet tudta, hogy a fiú hallgatag felszíne alatt fecseg a mély.



~Tudok róluk. Aranyosak. Gondoltam már én is arra, hogy lehetne segítséget kérni akár tőlük is, de ha egyenesen rájuk rontanának, félek, hogy gyorsan lemészárolnák őket. Nem értek a harchoz, ötletem nincs, mit lehetne velük kezdeni.
Egyébként ti tündék jobbak vagytok a harcban, nem?

Úgy látszik a szavaim és „nekem mindegy” stílusom meghozták a várt eredményt és az őr leszállt rólam, legalábbis jóváhagyta, hogy csináljam, ahogy jól esik.
Nem követtem el olyan hibát, hogy akár csak egy kicsit is elmosolyodjam, bár jól esett volna belevigyorogni a képükbe, és szívesen néztem volna meg az arcukat, amikor majd meg lesz a mostani „engedékenységük” látszata is.
Jól esett az is, hogy valakivel tudtam beszélni, még ha titokban is, arról, hogy mit tervezek, bár tényleg nem akartam bajba sodorni és inkább vállaltam volna én bármilyen büntetést, mint, hogy valamelyikük miatta jusson rossz helyzetbe.
~ Nem! Korai lenne és, ha nincs megfelelő terv és útvonal, akkor hamar kézre kerítenének. Itt egyelőre biztonságban vagytok és az állatokat sem lenne jó ok nélkül vérfürdőbe hajtani, ha utána kárba vész az áldozatuk. ~ - nyugtattam meg a nimfát. ~ Tudok harcolni, igen, de sajnos sokan vannak és fegyverem sincs, de ezen majd dolgozom. ~ nézek, mint egy véletlenül a mellettem lovaglóra, felmérve, hogy hol tartja a kését.
A drow nem volt az első napi csapatban és nem látta, hogy miként tréfáltam meg Uráldur-t, így vele is el akartam játszani, persze ügyesen, hiszen annyi itt az alattomos gyökér és vizes gödör, könnyen megbotolhat még négy láb is. Aztán miközben felsegítem sok minden történhet, például elveszítheti a kését.

/Viridiel/

A nap lassan véget ér. És ha a mellette lovagló őr bele esne a posványba, akkor bizony durván löki félre a segítő kezeket.
-Menj innen! Minek nézel engem, vínasszonynak?
*Ha megkísérelte elvenni a tőrt a csizma szárából, akkor azt a bányából kijövet kapott ruhája alá rejtheti, ám vigyáznia kell rá nagyon! Nem lenne jó, ha megtalálnák.
Este úgy is a vacsorához készülődve a meglopott el kezdi keresni és oda lép Viridielhez.
-Te féreg! Ti egész jól kiigazodtok az erdőben. Remélem este is. Gyerünk vissza arra a helyre, ahol leestem a lóról és keresd meg a késemet!
*Ezzel ha kell, erővel veszi rá, hogy ketten elmenjenek kutatni a számára kedves fegyvert.
-Igyekezz megtalálni, mert akár egész este kint bóklászom veled, ha nagyon nem akarózik megtalálni!

Már előre élvezem, hogy valószínűleg megfürdethetem az egyik katonát a pocsolyákban, de nem felejtem el, hogy óvatosnak kell lennem, különben lehet, hogy ez lesz az utolsó tréfám az életben, de minimum a bőröm fogják lefejteni rólam, jó lassan, aztán majd Uráldur-nak elmondják, hogy megevett valami emberevő vadállat. Már, ha egyáltalán érdekli, hogy mi történt.
A terv beválik a paci, bár négy lába van megbotlik és az őr egy szép ívű szaltó és egy nagy loccsanás után elterül a lápban, én meg lelkesen rohanok segíteni.
- Csak segíteni akartam a tiszt úrnak! – húzódom el a durva elutasításra, de annyi időre sikerült közel kerülnöm hozzá, hogy a tőrt gyorsan elorozzam és eltüntessem a ruhám alatt. – De, nem árt ezen a helyen jobban kapaszkodni abba a kantárba. – teszem még hozzá, aztán megyek tovább, minél messzebb, hogy nehogy feltűnjön nekik valami.
Nem veszi észre! Szinte könnyed és figyelmetlen módon növesztem a további fákat, annyira örülök a sikernek, aztán hamarosan vissza is térünk a táborba, ahol a barakk egyik sarkánál kaparok egy lyukat és oda rejtem a szerzeményemet, hiszem nem hordhatom mindig magamnál, mert igen könnyen felfedezhetik.
Éppen az étel felénél tartok, ami természetesen megint zabkása, de éhes vagyok és kell az erőm is, ha szökni akarok, mikor a kárvallott őr szabályosan elrángat, hogy keressem meg a tőrét.
- Elveszett a kése? De tiszt úr én nem tudom azt megtalálni ebben a sötétben, meg aztán ott vannak az éjszakai vadak is. Akárhol lehet az a va……az a kés! – próbálok védekezni és nem nagyon akaródzik vele kettesben bóklászni a mocsárban.
Arról már nem is beszélve, hogy ott ugyan hiába is keresnénk.
Ha mégis végig rángat az úton, akkor keresgélem, mert mit tehetnék puszta kézzel ellene?
Felmerül persze bennem, hogy most könnyen megfojthatnám egy indával vagy egy vékonyabb gallyal, de ezzel mindenképp a táborlakókra terelném a gyanút és biztos vagyok benne, hogy kegyetlen lenne a megtorlás. Nagyon kegyetlen.
- Nem találom. – nézek fel pár óra múlva rá. – Talán elnyelte egy láp és csak egy késről van szó, így holnap nem tudok dolgozni.

/Viridiel/

Az őr bizony, hogy nem hagyja csak úgy elaludni őt első szép kérésre. De még a fél órás keresgélés után a mocsárban sem. Nem szívesen mondana le a hozzá oly közel álló darabról. Pláne nem ilyen gyorsan.
Ám jobb lenne pedig gyorsan megtalálni, mert ha nem derül fény az egészre, akkor hamarosan a hátuk mögött egy jó derék vastagságú kígyó emelkedik fel. Mivel a faj ismeretlen számára, így a fogoly nem is tud vele kapcsolatot létesíteni. A fák pedig szimplán csak már túl jutottak eme lény üres életéről való beszélgetésen.
Viszont egy madár a fa ágán egyáltalán nem jutott túl. Még azt is ijedten csiripeli, hogy már három ilyen szörny van Viridiel háta mögött.



Még nem látható a hidra teste, ám az egyik fej az erdei elf felé kap máris. A sötét alfajú kísérője pedig ha észre veszi ez után a veszélyt, akkor azonnal kirántja a kardját, ám ő még öt-tíz méterrel errébb lovagol.

Úgy gondolom, hogy azért a szép, éles tőrért persze ennyi áldozatot érdemes meghozni, de az őrnek igyekszem elég sokat siránkozni a túlmunka miatta, hogy az idegeire menjek és végre meggondolja magát. Tényleg nem értem, hogy mit nyivákol egy elveszett kés miatt. Az mondjuk durvább lett volna, ha megsejt valamit a trükkből, de láthatóan elég bamba volt ahhoz, hogy elhigyje, elvesztette. Az, hogy én vagyok itt vele, meg annak köszönhető, hogy úgy gondolta a helyszín ismerete megoldja a problémáját, meg egy rabszolga túrja fel helyette a lápot.
Látszólag mindent megteszek, hogy megtaláljam a fegyverét, de tényleg jó lenne, ha már meggondolná magát és visszamennénk, nem kizárt, hogy rajtunk kívül is járkálnak a mocsárban, csak éppen azokkal nem szívesen találkoznék.
Mintha csak erre lenne válasz, vagy bevonzottam volna a borús gondolataimmal a bajt. Mivel nem a környezetemre koncentrálok, csak az utolsó pillanatban érzékelem annak a valaminek a jelenlétét és még félre tudok ugrani a borotvaéles fogak elől, amit a holdfény borzongatóan megvilágít.
És most megint hallom a madarakat, mint előző nap, de most nem pletykákat csiripelnek, hanem még nagyobb vészt, hiszen még két ilyen van mögöttem.
Hiába hallom, hogy az engem kísérő őr kirántja a kardját, túl messze van és különben is valószínűleg a saját életét menti, nem egy rabét.
Tudom, hogy a halál egy karnyújtásnyira van tőlem és ez megsokszorozza az erőmet, mellyel mozgósítok minden létező növényt és fát a környéken, amivel csak megköthetem, vagy lelassíthatom a szörnyeket.
Aztán lélekszakadva igyekszem messzebb jutni tőlük, legszívesebben az őr képbe ordítva, hogy baromi rossz ötlet volt éjjel idejönni. Remélem felfalják azok a szörnyek!

/Viridiel/



A lombtünde igyekszik az állat nyakát a növényekkel elkapni, ám ez nem olyan egyszerű. A néhol sásos pocsolya, amiben keresgélt éppen erre felé nincs benőve, csupán a tavi hínárokat tudja a közelből segítségül hívni, illetve a távolabbi bokrok, fák nyúlnak tündeevő felé. Ám ami békalencse és "tavi zöldség" rátekeredik, az még gond nélkül szakítja át erejének köszönhetően.
Ám ő sem ostoba, van életösztöne. Lebukik ismét a felszín alá, hogy elkerülje az ágakat, és ott a menekülő lábát veszi célba két fejjel is egyet-egyet. Az érkező veszélyről egy út közben bekapott kis hal panasza figyelmeztetheti őt, de a fejjel legendásan gyorsan támadó ellenség még így sem hagy túl nagy manőverekre időt. Csak egy mozdulattal mentheti meg, ha tudja az életét, miután átsuhant a fején a vízi állat figyelmeztetése.
Eközben persze a jó barátja is kiabál vele:
-Gyere már ki! Ez itt van közvetlenül mögötted.
*Igyekszik élőhalott lovát úgy manőverezni, hogy ha ki is ér a vízből Viridiel, akkor is lehetőleg a ragadozó és közte maradjon, ő csupán elég közel akarja tudni magához menekülés közben. Ha itt lenne még pár társa, valószínűleg felvennék a harcot, de egyedül esélytelennek tartja magát.

A próbálkozásom, bár beleadok apait-anyait, még csak szinte le sem lassítja a hidrákat, azok villámgyorsan rázzák le magukról a vékony indákat és siklanak el a feléjük kapó ágakat, így csak za az egy szerencsém, hogy azért ők sem kockáztatnak, hanem alábuknak, így kapok egy nagyon minimális előnyt, ami persze nem sok és pár pillanattal később már ismét a sarkamban vannak.
A figyelmeztetés halk és jóformán nem is tudom honnan érkezik, de már megtanultam, hogy jó itt mindenre odafigyelni és, hogy még sem a képzeletem játszik velem, mikor ezeket a hangokat hallom, így egy hatalmas ugrással vetem magam oldalra, mit sem bánva, hogy még az eddigieknél is mocskosabb és vizesebb leszek. Még mindig jobb, mint hidraeledelnek lenni!
A még mindig a lován ülő sötét elf kiáltására nagyon szívesen osztanám meg vele, hogy mit gondolok most vele kapcsolatban, hiszen látszik, hogy bár lehet nem szívesen vesztene el egy rabszolgát, akit az Első Lord bízott rájuk, de inkább feláldozna, mint, hogy maga kerüljön a hidrák elé.
Mivel tőle nem igen számíthatok komoly segítségre, végső kétségbeesésemben segítségül hívom fajtám „széllel futás” és a rejtőzködés” képességét és annak segítségével remélek kijutni, sorsára hagyva őrömet.
- Bénítsd meg te…….. – szerencsétlen, tenném még hozzá, de azt inkább végül megtartom magamnak, különben is, ha sikerül használni a mágiámat, már elég messze kell járnom, hogy akár ne is hallja.

/Viridiel/

A fogoly még érezheti, ahogy az egyik lábához hozzá ér a közvetlenül mellette száguldó sima bőr a vízben. Ám sérülés nélkül megúszta és ahogy felugrik újra futásnak, a hátszél, melyet varázslattal idézett meg bizony hasznos segítségnek bizonyul neki.
No, ne úgy gondoljunk eme egyszerű bűbájra, mint Óz, a nagy varázslóban! Nem egy tornádó kapta fel a lombtündét, hogy ki tudja hova repítse hirtelen és messzi ejtse le. Csupán lehetősége van a lovassal tartani a tempót.
Egy hatalmas test emelkedik ki a vízből, melynek három feje hosszú nyakon ül. Ezt jobb, ha csak a hátra forduló foglár lélektükrében látja megcsillanni vagy az erdő dalából kaphat igen érzékletes leírást, ne forduljon vissza, mert túl ijesztő, ahogy a posványból kiemelkedő hatalmas hústömeg meglódul feléjük.
Ám nem szégyen a futás, mert hasznos.
-Egy ekkora melákot alig pár pillanatra tudnék csak megbénítani. Majd a fáradság auráját használom, ha közel ér.
*Awyrisben nem sokat hallhatott a különböző fekete mágia trükkökről, így nem biztos, hogy rájön, hogy a zombi hátasra és őrá nem hat, de persze az aura... Az legalább annyira hatna a rabra, mint a ragadozóra. Igazából csak magát menekítené.
Ám a tőr elcsenése így feledésbe merül, hiszen nincs ilyesmire szükség és szerencsére a szörnynek csak a feje mozog gyorsan, a lába nem bírja utolérni őket. Hamarosan lelassít és hagyja eltűnni a két tündét, akik most már inkább a tábor felé veszik az irányt.
Útközben egy újabb helyi lakóval ismerkedik meg Viridiel. A lábába harap egy ördögvirág, ami mellett gyanútlanul elhaladt és megijesztette. Erős hallucinogén mérge egy ideig tévképzeteket és látomásokat generál a szervezetében.

Úgy látszik mégis meghallgatta fohászomat Természet Anya és legalább a gyorsaság képességét segített előhozni meggyötört és fáradt testemből, bár a hozzám érő szörny érintése megborzongatott, de talán még nagyobb sebességre ösztönzött még tartalékaimat is felhasználva.
Lábam olyan gyorsan visz előre, hogy a sötét elf lovát is majdnem lehagyom és eszemben sincs hátranézni, mikor a csobbanó, súrlódó hangokat meghallom, csak rohanok kifelé a mocsárból lélekszakadva.
A mellettem vágtató lovas válasza persze egy cseppet sem vigasztal, mert ezek szerint, ha nem sikerül egérutat nyerni, akkor legfeljebb kissé lassítani tudja a dögöt az őr, és az nem biztos, hogy elég lesz. Ki tudja nincsenek-e többen a környéken.
Azonban szerencsénk van és a hidra végül feladja az üldözést, én meg szinte összerogyva a fáradtságtól vánszorgok tovább a tábor felé, miközben tüdőmből zihálva sípol a levegő.
De azt hiszem még sem vagyok olyan szerencsés, mint ami jól jött volna a nap hátra lévő részében, mert még mielőtt a táborba érnénk, belém mar valami virágféle, amit nem ismerek, de ezen a vidéken amit nem ismerek az eddig csak veszélyt jelentett rám, így most sem számítok semmi jóra.
Hát nem is lett az! Minden bizonnyal a virág mérge volt, ami hamar elterjedt a futástól gyorsan áramló véremben és úgy éreztem, hogy maga a pokol nyílt meg előttem. Tűzfal vett körül, melynek még a hőségét is éreztem a bőrömön, és melyből háromfejű szörnyek, démonok kapkodtak felém, hogy elrabolják a lelkemet. Próbáltam távol tartani magamtól őket és hol erre, hol arra futni, hogy elkerüljem őket és a lángokat is. Egészen addig, míg a kimerültségtől össze nem estem.

Épp úton voltam az Elfhez akihez végül némi ellentmondással Néró adott útba igazítást, talán az út felénél járhattam orgyilkosommal és egy marék katonával. Ekkor meg láttam az elfet és az őrét, Fekete páncéllal volt ellátva élőholt lovam, én magam rajta teljes harci páncélba s a szinte teljes arcomat takaró sisak miatt az őr csak akkor ismert meg mikor meg szólaltam.
-Az első lordunk parancsára az elf velünk jön! Szólítottam fel az őrt, s vártam annak reagálását miközben katonáim a tündét akarták ellátni az ördögvirág mérgezés miatt.

Az őr először értetlenül nézi az összevissza csapkodó és rohangáló rabszolgát, mikor meg lát itt-ott elszórtan álldogáló ördögvirágot és rögtön rájön – mert Viridiel hitével ellentétben, nem ostoba, - hogy a lombtünde minden bizonnyal egyikük mérgének áldozatává vált.
Kaján vigyorral nézi az izzadva és kiáltozva hallucináló elfet, de miután megunja, és inkább már maga is a szállásán aludná ki magát, azon morfondírozik, hogy miként csendesítse el. Talán jól fejbe kéne vágnia, de akkor meg cipelhetné vissza.
A problémáját azonban egy időre el is felejti, mikor nagy iramban megjelenik egy teljes harc páncélban lévő parancsnok és kísérete, akit – bár arca jó részét a sisak takarja – azért azonnal felismer, mert már volt hozzá hadgyakorlaton szerencséje és nem volt túl kellemes a találkozás.
Ezért aztán tisztelettel emeli mellkasához a kardját, ahogy a feljebbvalónak dukál.
- Értettem, asszonyom!
Esze ágában sincs tengelyt akasztani a kegyetlenségéről és hirtelen haragjáról híres-hírhedt katonai vezetővel, ráadásul nincs is oka megkérdőjelezni a szavait, amit valószínűleg úgy sem élne túl, ha megtenné. Egyedül van és ő nem bolond.
Ha nincs számára más parancsa a hadvezérnek, akkor még egy pillantást vetve volt foglyára, elkocog a tábor felé.

Viridiel:

Attól függetlenül, hogy többször kívántam már a halált, most úgy küzdöttem, mint egy kelepcébe esett hiúz, mert nem így és nem a pokol bugyrában akartam meghalni. Úgy éreztem a démonok mindent elkövetnek, hogy lefogjanak és berántsanak a lobogó tűzfalba, hogy abban olvasszák le a húsomat a csontjaimról, hiszen Barbara is megmondta, csak a lelkemre van szükségük, hogy megtörve azt uralmuk alá vonják.
Egy erdei elf nem lehet így a prédájuk, nem veszíthetem el így a lelkemet, a hitemet, ezért küzdöttem, hogy ne tudjanak lefogni.
Nagy nehezen tértem magamhoz és éreztem, hogy szinte moccanni sem tudok. Vagy négy katona fogott le a földre és még mindig éreztem a keserű ízt a számba, annak az löttynek az ízért, amit leerőltettek rajta.
- Mit akartok még tőlem? Még meg is akartok mérgezni? Nyeljen el benneteket a mélység pokla, démonfattyak! – köptem le azt aki a bal karomat szorongatta.
Persze még nem voltam teljesen magamnál és őszintébb voltam a kelleténél, hogy újból színlelni tudjak és ez talán nem volt túl jó ötlet.

//folyt. Revan pincebörtönében //

-Üsd ki, de csak finoman. Szóltam az orgyilkosomnak, akiről már egyre jobban feltűnt hogy nem elf, végül az elf orrához tartott egy párlatot amitől az teljesen ki dőlt.
-Vigyétek a házam börtönébe, ott majd kényelmesebben elbeszélgetünk vele. Közöltem az elfekel s ők már futó lépésben indultak is kérdés nélkül.
Amikor magához tér az elf engem és egy Oawát pillanthat meg, mind két keze meg van kötve s egy széken ül.

Miután végeztek a határ megerősítésével, a nimfák és az erdei elfek, kik hatalmasra növelték a sötét elfeknek a fákat, „jutalmul” újra Dante tárnáiba kerültek. Itt újra találkozik távolról megpillantva azzal, akit testvérének hisz, bár még nincs ideje közel jutni hozzá. Már négy napja is annak, hogy Viridiel, a lombtündék hírvivője is újra vasércet bányászik, mikor régi ismerőse jelenik meg két gorilla méretű és karú kísérőjével és durván elrángatják őt a drowok.
Egy tiszta vizű barlangi tó partjához vitték, mely barlangjába egy rácsos ajtón keresztül érkeztek. És ott végre elárulta az Első Lord, hogy mit is akar tőle.
-Szükségem van egy elfre, aki elvégzi a feladatomat. Egy tőrt kap tőlünk, hogy Awyris királyának a közelébe kerüljön és ledöfje vele. Megértetted a küldetésedet? Nagyon sok mindenki élete függ tőled. A parancsom szerint ha egy hónapon belül nem érsz vissza vagy jelt nem adsz a sikerről, minden héten kivégzünk egy nimfát vagy fajtársadat. Az ő haláluk a te lelkeden fog száradni, ha nem végzel... csak egy személlyel.
Ha sikerrel jársz, választhatsz egy személyt előre, akit szabadon fogunk engedni.
*Gonosz szemei az ifjúra szegeződtek és a kezében egy arany markolatú tőrt forgatott. Néha oda pillantott a vízpart egy fa állványára.

A munka végeztével egyáltalán nem lepett meg, hogy mehettünk vissza a bányába és kezdődhetett előröl a robot, hiszen az őrök és Nero cseppet sem lettek kedvesebbek azóta, hogy elbúcsúztam tőlük.
Ismét megláttam, bár csak pár futó pillanat erejéig azt az erdei elfet, akit úgy gondoltam, hogy a bátyám lehet és kétségbeesve kerestem az alkalmat, hogy találkozzak és beszéljek vele, de erre képtelen voltam.
Bele süppedtem a reménytelenségbe és már nem számoltam a napokat sem, mikor megjelent gyűlölt ellenségem és termetes fogdmegjeivel maga után hurcoltatott, még a lábam is alig érintette a földet.
Őszintén szólva ajándéknak éreztem volna, ah a kivégzésemre cipel, nem akartam idelenn, élőhalott roncsként végezni, már most, pár nap után éreztem, ahogy a hely kiszívja belőlem az életet.
A hely azonban, ahol végül megálltunk igen csak meglepett a szépségével, még ha a föld alatt volt ez is. Aztán, ahogy ott álltam Uráldur előtt és hallgattam a szavait, egyre döbbentebb lettem.
- Most komolyan azt akarod tőlem, hogy menjek el az emberek földjére és öljem meg a királyukat? – kérdeztem a kezében lévő tőrre meredve, aztán ránézve. – Ezzel háborút robbantanék ki népem és az emberek között……már persze azon kívül, hogy nem vagyok gyilkos és főleg nem egy ilyen sötét faj gyilkosa nem……válogathatsz a néped közül, bárki megteszi neked biztosan ezt szívesen, hiszen már a gyerekeiteket is erre nevelitek. – utalok a lányára, aki minden lelkiismeret-furdalás nélkül adott apja kezére. – Itt már mindenki halott, csak még kis ideig a saját lábán jár. – intek a bánya felé, ahonnan jöttünk. – Ne akard a halálukat az én vállamra rakni. – intek nemet felé megvetően.

ISIS férje türelmesen és értetlenül nézett a szemébe.
-Koncentrálj! Awyris erdeje nem az emberek földje, hanem a népedé. Nem Astelathról van szó, a humánok vezetőjéről, hanem Eliarion ról. Semmi fajta háborúról nincs itt szó, csupán egy ember haláláról, aki alkalmatlan, hogy megvédjen téged. Nem jogosult a trónra.
*Ezzel intett az ajtó felé, ahol belépett tíz rab. Köztük volt nem csak a fáknál dolgozók, de Viridiel testvére is.
-Ők lesznek az első két hónap áldozatai, ha nem teszel semmit. Megmentheted valamelyiküket vagy valaki mást. Életet az életért. És ráadás a tiédet. Csak egy személy, nem az országod halna meg.
*Szigorúan nézte. Mint aki meg van győződve arról, amit mond.

Tényleg összezavarodtam, valamiért azt hallottam ki a szavaiból, hogy az emberek királyát kellene megölnöm, vagy csak annyira nem is akartam felfogni, hogy miről beszél , a döbbenet ezt váltotta ki nálam, nem tudom, de ettől függetlenül a hozzáállásomon ez mit sem változtatott.
Lehet, hogy megragadtam volna a lehetőséget, hogy a hátam mögött hagyjam ezt a helyet és végképp elmeneküljek innen, ha……ha nem én lettem volna Viridiel a bolond, de az voltam, aki.
Azonban, ahogy neki is mondtam, nem hittem benne, hogy egyrészt tartja a szavát, másrészt, hogy bárki az itt lévők közül – az őröket kivéve – életben maradna még két hónap múlva, még ha rá is tudnám venni magam, hogy kezet emeljek uralkodómra.
- Eliarion az erdei elfek királya és nem alkalmatlan. Sosem emelnék kezet rá. – ráztam meg a fejem, miközben láttam, ahogy besorjáznak az ajtón a rabok, akikben szomorúan ismertem fel a táborbéli nimfákat és az opálos szemű elfet, aki talán a saját testvérbátyám. – Őket már amúgy is halálra szántad nyomorult self! – suttogtam magam elé. – Kérdezd meg tőlük, hogy elcserélnék-e az életüket az elf királyért? Ha egy is igent mond, akkor elmegyek.
~ És egy hadsereggel térek vissza! ~ buzgott fel bennem a gondolat, bár tudtam, hogy sosem menthetnénk meg innen senkit, mert valószínűleg inkább a rabokra robbantanák a bányát, mint. hogy kiszabadíthassák őket.

Az első hadvezér lelkesedése látszólag letört. Szomorúan lépett oda a fa tákolmányhoz a parton.
-Bemutatom neked az emberek egy találmányát. Azt hiszem, hogy ez az egyetlen általuk felfedezett dolog ide lent. A többi hasznavehetetlen.
Ez itt, kérem, a merítőszék. Házsártos nők megfegyelmezésére használják. Azt hiszem, hogy ha nőkről van szó, neked sem kell sokáig magyarázat mi hogyan működik.
*Ezzel a hosszú kar végén egy ülőkével felszerelt kínzóeszközre mutatott, amibe belesegítik igen szívesen az őrök, ha nem tud magától beszállni. És hozzá bilincselik.
-Csak kisebb változtatásokat eszközöltünk rajta, de alapvetően úgy működik, ahogy az ellenségeink megálmodták.
*Ezzel az ellensúly segítségével alig érzékelhető súlyú futárt könnyedén a tó fölé kormányozták és szép lassan beleengedték a vízbe.