A trónkövetelő felhúzta az egyik szemöldökét és flegmán válaszolt a provokatív kérdésre.
-Természetesen én. Mert az elfek jobb szervezők. De ez szerintem lényegtelen is, ha tényleg el akarjátok kerülni az újabb vereséget.
Megkapjátok a két napot. Nem sietünk sehová. Utána a választ meghallgatva döntünk, hogyan tovább.
*Persze hazugság volt minden szava. Arra számított, hogy két nap alatt felbomlik az ellenség morálja. És ha már a fegyelméről híres éj tündék is átszökdösnek hozzá, hát majd most egy ilyen ellenfél is nagy létszámban hagyja el a nemrég csúfos vereséget szenvedett oldalt.
Ám vigyáznia kell, mert a vadászra lehet nagyobb veszély leselkedik sajátjai között!
-Két nap? Nem tudunk etetni egy ekkora sereget két napig. Azonnal támadni kell.
-Szerintem meg két nap alatt oda-vissza megjárnánk az emberek királyságát is. Nem azt mondtad, hogy szakítottunk ezekkel és újra szövetségesek vagyunk velük?
-Ne légy bolond, Tech! Nem fognak jönni segíteni. Helyre kell állítanunk a bizalmat, még csak az elején járunk. Nem megyünk semmire vele, ha értesítjük őket, de közben saját népünk hal éhen!
*Az Oughwari hegyek sosem voltak híresek arról, hogy temérdek étel kényeztetné az itt lakókat. A vadászok most pedig gyülekeznek, csak az elraktározott téli készletekből megmaradt kevésre számíthatnak.
Ám úgy tűnik, a knuut soha semmilyen erősítésre nem hajlandó várni.

Nem mondott semmi olyat a self, ami meglepte volna Hraman-t, hiszen tudta, hogy ezt a választ fogja hallani. Hogy a az idős férfi meg előre vetítette az újabb vereségüket, nem rajzolt érzelmeket az arcára, mert nem kellett annak tudnia, hogy már régen nem azzal a pár ezer emberrel kell majd szembe néznie, mint az első támadáskor.
- Ááá, igen, majd ki ment a fejemből, hogy eddig miért nem rajongtunk értetek. – vonta meg a vállát nem túl diplomatikusan, aztán csak bólintott, amikor megkapta a két nap haladékot, ami biztos, hogy elég lesz arra, hogy minden harcolni vágyó ork törzs csatlakozzon hozzájuk.
Ám ezt nem, hogy sikerként könyvelné el a félkarú és Hraman egyre jobban kialakuló véleménye szerint féleszű knuut, hanem egyenesen majdnem leharapja érte a fejét.
Nyilvánvaló volt, hogy soha nem is akart semmilyen tárgyalást, csak nem akart rögtön ujjat húzni Tech-hel, így oda dobott némi csontot ezzel neki, mert biztos volt abban, hogy nem lépnek előrébb vele.
Nem, hogy inkább összefogtak volna és megbeszélték volna, hogy mit tegyenek e két napon, inkább újabb vita kerekedett. Persze az ételhiány aggodalma nem volt bolondság, ám Tech javaslata, hogy segítséget kérjenek az emberektől nem volt rossz, bár sok ork biztos nem értett volna vele egyet a túlcsorduló büszkeségük miatt.
- Ha meg sem kérdezzük, nem tudhatjuk. – szólt bele ismét a vitába a georgiai vezér oldalán. – Míg fegyverszünet van, a vadászok gyűjthetnek élelmet, addig meg egy futár tényleg megjárhatja az emberek királyságát és választ adhatnak a kérésünkre. Minek a szövetség, ha átgázolnak rajtunk. – veti fel komoran.

A közbeszólás nem csillapította a kedélyeket, hanem inkább csak elszakította azt a bizonyos egyre vékonyabb cérnát. A knuut fellökte idegességében a vadászból lett törzsfőt és fenyegető morgást hallatott. Ám mielőtt még felállhatott volna a vadászból lett vezető valaki más válaszolt a kihívásra. A gregoriai elkapta épp kezét és a másikkal oldalról pedig többször keményen megütötte. A megszédülő félkarú lábával taposott a gyomrába így szabadult ki, ám hiába ragadta meg a pallosát és sújtott Tech felé, egy földről felkapott valami vastagabb fadarabbal hárított, bár eltört a nyele, bármi is volt az.
Hamarosan a kétkezes két egykezessel nézett szembe és nyilvánvalóvá vált, amit már eddig is sokan sejtettek. Hramant valószínűleg még csonkán is legyűrné jóval hosszabb karja és ügyessége révén... talán így történt volna, ha a provokálásra lett volna ideje és talpra ugrik hamarabb. Ám egy esélyes bajnok ellen már nem volt elég félork, hogy hosszan kitartott fegyverével távolságot tartson. A helyi úr egyre többször került veszélyesen közel hozzá és végül földre is kényszerítette. Mindenkinek világossá vált az összecsapás kimenetele, mikor a nyakára szegezett egyik kardját Tech, másikat védekezőn hátul tartotta. Ám nem ugyan azzal folytatódott, mint ami ilyenkor történik.
-Ölj meg Tech! Tudjuk, hogy már nincs jövőm.
*Fegyverét eldobva széttárt karokkal várta a véget. Nem kérte, hogy vesztesként visszakerüljön a sajátjai élére. Ennek ellenkezőjét, a halálát kívánta.
A nagy darab gregoriai kezében megmozdult a hátul tartott kard és mire a mozdulat véget ért, az acél átvágta a csigolyákat is.
A hatalomváltást nem kísérte nagy ceremónia. Hraman újabb követség státuszt kapott, úgy tűnik a knuut személyétől függetlenül mindenki őrá számít. De ha logikusan gondolkodunk, farkas háton ő hamarabb megjárja. De ugyan mit remélhet az emberektől? Csak a határig ér el és azokat a védők egyik vezetőjét értesítheti... akik mindig riadókészültségben vannak az Oughwar felől érkező portyázó orkok miatt.

Azt hiszem valahogy számított rá Hraman, hogy a másodszori ellentmondás a knuutnak nem fog egyszerű lenni és a sejtése realizálódott is, mikor a nagydarab, félkezű orknál tényleg elszakadt a cérna és hirtelen fellökte az erre készületlen vadászt.
Valószínűleg nem is állt volna meg ennél a „fenyítésnél”, hiszen elég fenyegető hangokat hallatva lépett utána, hogy tovább vigye az ügyet és amire Hraman nem is nagyon tudott volna válaszolni, mert nem is volt nála fegyver és különben sem vetekedhetett volna a másik erejével, még úgy sem, hogy az elveszített a fél karját.
A szellemek azonban mellé álltak és megint kihúzták a bajból, mint már nem egyszer, hiszen Tech is beleunt a vitatkozásba és ez a tette a másiknak nála is elpattintott valamit, így azonnal közbe avatkozott és hamarosan ádáz verekedésbe kezdtek.
A knuut nyúlt először a fegyveréhez, ami nem volt tisztességes, hiszen Tech csak egy bottal állt szembe vele, amit hirtelenjében felragadott, de aztán megszerezte a kardjait is így már kard kard ellen zajlott a küzdelem.
Hraman gyorsan félrehúzódott az útból, mert tudta, hogy Tech most sokat segített rajta ezzel, bár várható volt, hogy előbb-utóbb megtörténik a kihívás. A georgiai vezér méltó ellenfél volt, a félkezűt pedig nem lehetett lebecsülni még így sem. Csodás harcos lehetett, méltó arra, hogy kivívja a knuut helyét, csak épp több észt is osztogathattak volna vele, ez pedig a vesztét okozta egy ilyen vészterhes helyzetben, ahol az orkok léte volt a tét.
Rövidesen már el is dőlt a küzdelem, ahogy ott állt a két harcos és a knutt nyakán pihent Tech egyik pengéje. A hatalmas vezér azonban hallhatóan leszámolt az életével és bár talán jobban is kamatoztathatta volna erejét, ha nem így dönt, ezt senki nem tagadhatta meg tőle.
Egy fej repült tova és Tech új knuutként nézhetett a jövő nehézségei elé.
Ennek örömére azonnal ki is nevezte a férfi követnek Hraman-t és készülhetett az emberek földjére vezető útra farkasával, akivel már szépen összekovácsolódtak.
Felkötötte íját, kardját és tőrét, majd elfarkasolt, hogy mielőbb híreket, remélhetőleg jó híreket hozhasson a segítségről.
Azért azzal tisztában van, hogy bizony nem biztos, hogy tárt karokkal fogadják, de meg kell győzni az embereket, hogy a sötét elf fenyegetés őket sem kíméli, ha elsöprik az orkokat.
Egyenesen az úton üget farkasával, hogy jól lássák, fegyverei is nyugton pihennek.
Ha emberekbe botlik igyekszik a legfőbb parancsnokhoz eljutni, hogy szabad utat kaphasson, az idő ellene dolgozik.

Hramant küldte közvetítőnek és hírnöknek az igazát fegyverrel is megerősítő Tech. Zavartalanul vágtázik ordasa hátán hegyen és völgyön. A hazája ezen része kiüresedettnek látszik. Pedig rengeteg falu van a tagolt vidéken, ám a harcosok távollétében a maradék lakók -főleg nők és gyerekek- elbujdostak.
Már a napsütötte déli lejtőket is elhagyta, amikor Ceralla síkján farkasol és az első határszéli falvakat háta mögött is hagyta, amikor egy ordítás hallatszik egy gyümölcsöséből a háta mögött épp kilépő gazdától.
-ORK! Támadnak az orkok.
*Egy botot ragad föl a földről és vágja a diplomata felé. Ám hamarosan két tucat munkás tűnik fel és hasonlóan kövekkel, földgöröngyökkel, ami a kezükbe akad hajigálják. Körbe veszik harminc-negyven méterről, nem mernek közel merészkedni hozzá. Ám a közös nyelven riasztják egymást.

Bár egyáltalán ne érezte magát valami értékelhető diplomatának Hraman, azért annak örült, hogy most már biztosan megvárják a támadással legalább azt a két napot, amit haladéknak nyer Aszad-nál és talán ezzel nyernek még pár ezer embert és esélyt, hogy nagyszámú fölényükkel elsodorják az elfeket, még ha rengeteg embert is veszítenének. Tech eddig is elég megfontoltnak tűnt, így számíthat rá.
Az egész út furcsa és különleges számára, hiszen egyrészt farkas háton utazik, másrészt még az ismerős tájak is idefennek hatnak most, hogy kiüresedtek a falvak.
Mikor távolabb jut, ahol még nem járt, ott sem botlik egy árva lélekbe sem, mintha csak valami más világba csöppent volna, ahol ő van egyedül. Egészen rosszul érezné magát, ha ezért legalább állatokba nem botlana időnként, amit ki is használ legalább egy óvatlan nyúl elejtéséhez, amit most a lábainál fogva vet egy indán a hátára, hogy alkalom adtán vacsora legyen belőle.
Úgy gondolja, hogy már elhagyhatta a határt, bár ezt csak néhány távolabbi ház formájából gondolja, mikor farkasa vicsorogni kezd és Hraman fülét kiáltás üti meg, amit botok és kövek követnek és amik már fájdalmasabbak is.
Hirtelen nem is tudja mit csináljon, mert hol támadnának az orkok, mikor láthatják, hogy ő van egyedül, vagy nincs szemük!
- Héééé! Emberek! Nincs támadás! Én…..én követ vagyok! – emeli fel a kezét, de máris a feje búbjához kap, amit alaposan felsért egy éles kő és vér csörgedezik a nyomában.
Nem veszítheti el a nyugalmát! Végül is nem róhatja meg ezeket az embereket, hiszen népe elég okot adott a bizalmatlanságra.
- Én a vezéretekhez, a törzs vezetőjéhez jöttem! Hol találom? – próbál hatni rájuk, nem nyúlva a fegyverei közelébe.

Az emberek dühösen ordibálnak vissza és igyekeznek egy kis kiutat biztosítani a farkas háton jött orknak. Bár néhány földműves próbálja lezárni a visszafelé vezető utat is, ám szavai hatására ott mégis rés nyílik.
-Menj vissza, ahonnét jöttél! Nem kell ide flanc! Ha nem közelítetek meg bennünket, nem lesz viszály.
*Megpróbálhat még meggyőzőbben érvelni vagy a többség által kínált menekülési utat választani. És vagy visszatér Techhez, hogy jelentse küldetése sikertelenségét vagy megkerüli a dühös parasztok települését és megpróbálkozik még egyszer. Lehet utoljára.
Minden esetre beigazolódni látszik, hogy nem lesz könnyű útja.

Ezek az emberek láthatóan félnek, ezért nem nagyon hat rájuk a szép szó és az orkok meg nem arról híresek, hogy nagyon sokáig uralkodni tudnak magukon, így Hraman-ban is szép lassan meg fel a feszültség, főleg, amikor az egyik kő még vért is fakaszt.
De népe bajban van és, ha erre gondol, akkor lenyeli a sértéseket és csak a keze remeg meg, ahogy visszafogja magát, hogy ne rohanjon neki a legjobban ordibálóknak.
Azonban úgy néz ki, hogy a ezek a parasztok sem igazán akarnak össze akaszkodni vele, csak azt akarják menjen el, ehhez még visszafelé az utat is biztosítják, de ő nem mehet vissza!
- Hová tettétek a szemeteket? – kérdezi azért mérgesen. – Egyedül vagyok! A vezéretekhez jöttem, mint követ és el kell jutnom hozzá! Gyorsan! Most nem tőlünk kell félnetek, hanem a sötét elfektől, akik megindultak! – próbálja átkiabálni a hangzavart .
Eszébe sem jut visszamenni üres kézzel, kerülni nem áll szándékában, mert az nagy időveszteség lenne, azonban bajt sem akar, így igyekszik kikerülni az útját elállókat, de reméli az éjtündék említése megteszi a hatását és tovább mehet.

Az emberek egyre dühösebbek lesznek és nyíltan kétségbe vonják a legbátrabbak a hegyekből érkezett szavait. Míg a félősebbek inkább nem szájalnak és „kulturált hátsó sorból dobálóknak” megmaradnak. Ám néhány ifjú igen csak felbátorodik a csapdába esett és tágítani nem akaró behatolón. Nagyobb husángokat ragadnak meg és indulnak meg agyon verni „zsákmányukat”, mint hurokba szorult rókát.
Hramannak ez nagy kihívás, hiszen miközben ki kell kerülnie gyorsaságát kihasználva körbe rohanva, addig tovább záporozik rá minden, ami a többiek keze ügyébe került. A kacsázó kő megfogyatkozása után már éretlen almákat is leszakítanak a fáról, csak hogy nyomás alatt tartsák, miközben a fiatalok igyekeznek úgy beszorítani valahová, hogy legalább egy-két ütést sózhassanak rá. Ha ez épp nem sikerül, a bunkóikat az agyaras után hajítják dühükbe, hogy gyorsan felszedjék majd a földről a kergetőzés tovább folytatására.
Ha elveszti közben az eszméletét egy jól irányzott ütéstől, akkor megkötözve viszik magukkal. Ám ha sikerül kitartania addig, míg egy hosszú, őszszaktálú vén rekedtes hangja megszólal.
-Hagyjátok őt! Ha beszélni akar, akkor vigyük a sereghez! Majd ők kihallgatják...
*Az első esetben hideg víz ébreszti a törzsfőt. Második esetben elveszik tőle a fegyverét és gyalog kell mennie, miközben mellette halad a még ismeretlen nevű ordasa. És ez utóbbinál a falusiak mutatják be.
-Fogtunk egy büdös szájút. Hozzátok a sereget, mert attól félünk, csak egy felderítő, aki a társainak deríti fel a terepet!
-No, és mit mondott ő? Hol vannak a rabló had?
*Míg a megkötözött verzióban az elfogói nélkül faggatja ugyan az a tiszt.

Nagyon úgy néz ki azonban, hogy megvalósul Hraman azon balsejtelme, hogy egyáltalán nincs tehetséges a diplomáciához, hiszen a földművesek, mint ha csak meg sem hallották volna, ordibálnak tovább, még az sem riasztja el őket, amikor a fiatal ork a sötét elfeket emlegeti, akik már jó párszor végig tarolták ezt a földet. Na, persze mostanában ezt sajnos az orkok tették többször, így be kell látnia, hogy valamennyire jogos az itteni népek reakciója a megjelenésével kapcsolatban, de hát láthatják, hogy egyedül van!
Az idősebbek azért megmaradnak a távolból való fenyegetőzésnél, miután látják, hogy a farkas háton utazó vadász nem tágít, de a fiatalok, látván, hogy nem ragad fegyvert, úgy gondolják ezt kihasználhatják és botokat, bunkókat ragadva rohamozzák meg.
Legszívesebben levágná őket, mint az érett búzát, de akkor tényleg fordulhatna vissza szégyenszemre, hogy még egy ilyen egyszerű dolgot sem képes végrehajtani, nem tud elvinni egy üzenetet az emberek vezetőjéhez. Erőszakkal fogja vissza magát és inkább megpróbálja elkerülni a harcot, gyors kerülőre fogva farkasát, de szinte nem is látta merre megy, mert mindennel dobálták a népek ami csak a keze ügyükbe került, valami puha és nedven homlokán találta és ragacsos lé csorgott a szemébe, egy pillanatra megvakítva őt.
Érzi, hogy valaki lerántja a farkasáról és kétségbeesett üzenetet küld a vadnak, hogy ne támadjon, ő maga igyekszik a kezével védeni magát az ütlegektől és pont mikor elhatározza hogy agyonütni azért nem hagyja magát és inkább mégis karddal vág rendet a parasztok között, mikor keményen fejen találja valami és ezzel tervei sötét ködbe vesznek.
Hirtelen nyílik tágra a szeme, mikor hideg víz loccsan rajta, bár először nem tudja hol van, aztán viszont dühösen villan a szeme. Azok a rohadékok!
- Hraman vagyok Yrch törzséből  és nem vagyok rabló és már többször elmondtam ezeknek, nincs had. – szólal meg rekedt, dühös hangon. – Küldött vagyok, üzenetet hoztam a knuut-otoknak. Hol van Wood? A farkasom? – egészíti ki az, ha értetlenkednének. – Megbánjátok, ha bántottátok!
Kezdi elveszíteni a fejét, hiszen nem ejthetik fogságba, mikor ő csak figyelmeztetni akarja őket és mi lesz akkor a többiekkel?
- Engedjetek el, vagy vigyetek a vezetőtök elé! – követelőzik.

A százados elgondolkodott és hosszan nézte a foglyot. Láthatóan azt mérlegelte, vajon hazudik-e... És minél tovább nézte, annál jobban elveszett a labirintusban. Az arca őszintének tűnt, ám amit mond, az hihetetlennek.
-Rendben! Elmehetsz a fegyvereid nélkül. De egy szavadat sem gondolom igaznak. Ha valót állítasz is, és az északi elfek nálatok vannak, már lelepleztük a cselszövéseteket és tudunk arról, hogy szövetkeztetek.
Vidd a hírt, hogy riadóztatjuk a periféria katonáit és ha felbukkantok, ez úttal nem vonulhattok vissza. Megütközünk veletek és lemészárolunk mindahányan jöttök!
*Magabiztossága ellenére belül aggódott, hogy mind a két nép megindul és ismét csak ők lesznek a határon. A király felmentő seregei pedig idő, mire ide érnek, bár most, hogy tudják, hogy veszély less rájuk, közelebb hozhatják a belső terület egységeit is...
Hraman nem sok esélyt kapott, távolról figyelő tekintetektől kísérve kellett elhagynia az emberek lakta vidéket, ám félúton egy kisebb egységet vezető lovaggal találta szembe magát.

/A lovag Addam Harcour és rá bízom, hogy rögtön a találkozáskor 1000 nehéz páncélos lovagot vezet vagy később szedi össze származását kihasználva. És persze korlátlanul dönt, hogy megerősíti-e ezzel a határokat vagy megkockáztat egy segítség nyújtást.
Ám ne rohanjunk ennyire előre! Most még csak meglátták egymást./

Egyre dühösebb a fiatal ork, hiszen nagyon úgy néz ki, hogy csak az időt vesztegeti. Mindenki csak beszél össze-vissza oktalanul, hogy jönnek az orkok, holott láthatják, ha van szemük, hogy egyedül van és nem menekülni akar, hanem a vezérükhöz eljutni. Néha már azt hiszi, nem beszéli jól a közös nyelvet, azért nem értik meg. Neki meg csak múlik az idő és talán népe már el is kezdte a háborút, ami nagyon sok áldozattal fog járni, még akkor is ha győznek, ha meg nem………Nem akar itt lenni, mikor megindul a támadás.
- Csak nem féltek egy egyedül lévő orktól. – mered a férfire megvetően. – Kellenek a fegyvereim, mert anélkül nem jutok vissza. – int nemet az ajánlatra. – Hát süket vagy ember! – fakad ki végül. – Nincs szövetség! már a támadás előtt rég felbomlott és a knuut-unk a királyod udvarában járt nem régen. A sötét elfek lemészárolták a falumat és most az egész népet fenyegetik. Ha velünk végeztek, ti jöttök, ostobák!
Végül elhallgat vagy elhallgattatják, de belátja, hogy tovább nem fog jutni. Azért reméli a szavai legalább arra jók voltak, hogy vissza adják a fegyvereit és a farkasát, mert anélkül nem valószínű, hogy visszajut. Időben semmiképp.
Elkeseredetten indul az ork földek felé, számítva rá, hogy esetleg újból nekiesnek. Innentől gyorsan kell haladnia és lehetőleg kerülnie a településeket, hiszen láthatta mennyire ellenségesek. Csalódott volt és dühös.
Éppen egy tanyát kerül meg jó nagy ívben, mikor belefut egy újabb csapatba. Olyan helyen jár, hogy nem igazán tudja kikerülni őket és mivel látja, hogy a legtöbbjükön páncél csillog esélytelen, hogy átverekedje magát rajtuk, ha nem akarják. Így aztán inkább megáll egy helyben és vár.
Az előző fogadtatás alapján nem számít semmi jóra.

Normális esetben a király mellett lett volna a helyem, élvezni az udvar kényelmét, az ízletes bort, gyönyörködni a fővárosban, valamint a könnyű léptű hölgyekben. Néha már kezdtem azt hinni, miszerint Astelath király megorrolt rám valamilyen indokból kifolyólag, amiért ennyire gyakran menesztett kiküldetésekre, habár mások azzal biztattak, hogy a belém fektette bizalma okozta mindezt. Ebben csupán reménykedni tudtam, a Királyi Gárda tagjaként nem állt jogomban kérdőre vonni őfelsége döntéseit, mellesleg nem is akartam. Megtettem amit kért, ahogyan egy hűséges és jó lovaghoz illett. Testvérem társaságát hanyagolnom kellett, azonban tizenöt fős lovagi különítménnyel indulhattam útnak, akik még alig voltak férfiak. Mindegyik újoncnak számított, nemes urak második fiai leginkább, kik nem örökölnek majd komolyabb vagyont, avagy földet. Együtt éreztem velük, ettől függetlenül némelyik igencsak nagyszájú megnyilvánulásokat ejtett meg, az ifjúság energikussága keveredett bennük a bizonyos szintű tapasztalatlansággal. A vitézek legtöbbje kinövi ezen elképzeléseit, a rátermettebbek már az első csatájuk után szembesülni fognak a valósággal. A helyzet pedig nagyon úgy állt a királyságban, hogy hamarosan megint szükség lesz az erős kezekre, amik mesterien forgatják a jól megmunkált acélt a harcok lefolyása alatt. A terepszemle igencsak fontos volt, hiszen összecsapásra szinte bárhol sor kerülhet majd a közeljövőben, ők pedig nemes rétegből származó harcosokként vezetői szerepeket is el fognak látni. A pontos haditervekhez pedig szükség volt a földrajzi adottságok ismeretéhez. Nem állt szándékomban minden egyes fűszálról elmondani a véleményemet számukra, a fontosabb dolgokat, példák segítségével, nem sokkal elindulásunk után közöltem nekik. A térképek pontatlanok lehettek, bizonyos dolgokat jobbnak láttam érzékeltetni velük a helyszínen. Azonban, miközben lovagoltunk, egy ork férfira lettünk figyelmesek. Láthatóan magányosan bóklászott, a mögöttem ügető páncélos ifjakban nem kis felháborodást keltve jelenléte.
- Nyugalom, fiúk! Senki ne csináljon ostobaságot! Talán kereskedő, vagy más célból rója a vidéket.- intettem hidegvérre a fegyvertársaimat, azután a tömegből előrébb mentem hátasommal. Az idegen egy helyben állt, figyelve a reakciónkat. Nem kedveltem túlzottan az orkokat, sosem titkoltam.
- Üdvözöllek! A nevem Addam Harcourt, a Királyi Gárda tagja vagyok. Megkérdezhetném, mégis mi járatban vagy erre barátom?- érdeklődtem tisztelettudóan, az arckifejezéséből meggyötörtségre  következtettem.
- Tudod, mostanában nem sűrűn látni a te népedet errefelé.- tettem hozzá, majd vártam a válaszát.

Az ork, kinek oly sok fájdalmat kellett megélnie a sötét elfektől az utóbbi időben egy újabb emberrel találkozik. Már nagyon kevés idejük maradt, hogy ha bármilyen szövetséges erősítést is tud szerezni Georgia, az ostromlott szomszéd falu megsegítésére, visszaérjenek.
A királyság haderejének zömét az egyszerű emberek közül sorozott gyalogság adja. Jól felfegyverzett, páncélba bújtatott nehéz gyalogság és különböző íjász egységek. Ám a korona vas öklét mégis a lovasság adja. Ha az elindul, megállíthatatlannak tűnik. Ám a rendszeresen visszatérő éhínség és bő gyermekáldás miatt a legtöbb legelőt feltörték már a védett területeken, már csak az ugarok azok, melyen osztozik a reggeli és esti tejet adó tehén, ekék elé fogott ökrök és még több állat mellett a lovagok paripái.
Ám a nemesek többsége ad magára annyit, hogy ezt a drága cikket tartsa a saját harctéri sikereinek megalapozása végett. Sokan pedig a legügyesebb embereiket is ellátják hátassal. Így tett a határ mentén, ahol gyakoriak az ork betörések és van bőven föld Harcourt apja is, ki közel ezer fős lovassággal csatlakozott élete folyamán a végvidék védelmi rendszeréhez.
Ám vajon sikerül-e megérteniük magukat egymással? És az ellenszenve meggátolja-e Addamot, hogy segítsen a mindig hűtlenné váló szövetségesükkel szemben. A gyanakvás sosem mellőzte a harcot oly nagyon áhító törzsi népet. Az első éj tünde roham az ő területüket érte. Kezdetben borzasztó pusztítást és mészárlást rendeztek a felkészületlen agyarasok között, ám ahogy riadóztatták egymás településeit és rendezték a soraikat már felül kerekedni látszottak, mikor váratlanul visszavonultak a határaikon túlra a zevadariak. Ez után köttetett az első kardtestvériség az emberek, oughwariak és Neminra többi népe között a közös fenyegetéssel szemben.
Ám az egység hamar megbomlott. Az ételben szegény hegyekből hamarosan harci dicsőségre áhító vad harcosok támadtak pont a közös védekezésért legjobban lobbizó emberi királyságra. És visszatért a sok évszázada dúló viszály, rendszeresek a portyák az erődrendszerrel nem védett kitelepülők ellen.
Az étel most is nagy kérdés, noha Hraman népe az életéért küzd. Egy sötét hadúr óhajtja rabigába hajtani őket. Ám az ellátmánya igen szűkös az egyre nagyobb létszámban összevont seregnek. Tech pedig Yrch törzsének vezetőjét küldte el maga helyett, hogy felmentő csapatokat hozzon akár az emberektől is, noha a parasztok megkövezték, az egyetlen katonatiszt, akivel eddig sikerült beszélnie a diplomatának, az kiutasította őt.
Van oka a testőrnek ellenérzéseket táplálnia a vele szemben mozdulatlan farkasháton lovaglóval szemben.

Sötét gondolatokkal eltelve farkasol Hraman visszafelé a hegyeik felé. Nem, hogy sikerült volna elérnie, hogy az emberek harcosokat küldjenek a közös ellenségük ellen, amivel segítettek volna a népének talán kiűzniük a földjeikről, hanem még meg is alázták, szabályosan kidobták és még a fegyvereit sem kapta vissza, amivel tulajdonképpen akár halálra is ítélhették volna, hiszen sem megvédeni nem tudta volna magát, ha megtámadja vad, vagy ember, de még csak vadászni sem tudott, amivel korgó gyomrát megtölthette volna.
Erről pedig eszébe jutott, hogy harcostársai, az asszonyok, a gyerekek mind-mind éheznek valószínűleg, hiszen amúgy sem bővelkedtek sosem az ennivalóban, amit nagyon szűken mért csak számukra a lakóhelyük és, ami miatt kénytelenek voltak az emberek bőségesebb területeire átcsapni, de most minden bizonnyal még annyit sem tudnak vadászni a harcosok, a csatazaj még azt a keveset is messzire űzhette, ami volt.
Ettől még az éhsége is elmúlt, csak keserűség maradt benne és a szilárd elhatározás, hogy legalább ő maga visszatér és legalább harcban állítja helyre a lelkén esett csorbát.
Legalább Wood-ot visszaadták neki, ami némileg vigasztalta, mert ha nem így lett volna, valószínűleg nem jön el ilyen könnyen és akkor nem, hogy segítség nem érkezett volna, hanem még talán egy újabb háborút sikerül kirobbantania.
Talán azt kellett volna tennie! Elérnie, hogy hadba vonuljanak az emberek ellenük, aztán összeereszteni a két sereget, ők meg hátba kaphatták volna a meglepett éjelfeket! Hogy ez előbb nem jutott eszébe! Bár valószínűleg előbb levágták volna. Egyedül volt, Bár gyűlölték, azért egy őrült ork miatt nem indított volna a király háborút.
Mikor meglátta a vértes csapatot, nem igazán tudott mit tenni, csak várni, miközben a keserű epe csak gyűlt benne, hiszen itt van az emberek ilyen serege és neki még sem sikerült elhívnia őket. Most meg itt áll fegyver nélkül! Látja a rámeredő ellenséges tekinteteket, de erre csak büszkén kihúzza magát. Minden esetre meglepődik, hogy nem leüvöltik a fejét, vagy kezdik sértegetni, hanem udvariasan beszélnek vele. A már-már a nyelvére tolult szavakat ezért visszanyeli és megbiccenti a fejét, bár nem veszi le fél szemét a csapatról, ahogy válaszol.
- A nevem Hraman, Yrch városból és a knuut-unk küldetésében járok….jártam. – nyel egyet és megvillan a düh a szemében, amit azonban gyorsan elrejt. – A törzsetek vezetőjével kellett volna beszélnem, de az emberek megtámadtak és elvették a fegyvereimet, majd elzavartak. Olyan volt a parancsnokuk, mint ti. – int a páncélokra. – Csak vissza akarok menni, hogy kivegyem a részem a halálból, mely népemet várja. – teszi hozzá elsötétülő arccal.

Az a farkas eléggé nyugtalanította a lovamat, hiszen az állat nem volt hozzászokva ekkora vadakhoz, pláne nem ilyen közelségből. Mellesleg, én is hasonlóképpen éreztem magam, noha ezt egy lovag nem sűrűn mondhatta el. Mármint, hogy azonos érzelmi állapotba került a saját lovával. Igazából, a félelem ösztönös dolognak számított. A mögöttem lévő, ifjabb vitézek sem díjazták túlzottan a helyzetet, azonban ők engedelmesnek számítottak, mindenféle előítéletük és feltüzeltségük ellenére, ezért szótlanul, mégis feszülten mozgolódtak a hátasaik nyergében. Valószínűleg a vándorló ork sem képzelte olyannak a fogadtatást, amilyet kapott, de nekem nem állt szándékomban több ellenséget szerezni a királyságnak, a szövetségeinkre ráfért volna már némi olajozás. Talán a fickó valamiféle komolyabb rangban állhatott őnáluk, habár eléggé fiatalosnak tűnt, ráadásul harci sérüléseket egyelőre nem fedeztem fel rajta. Mondjuk, ettől függetlenül, lehetett ügyes harcos, avagy társadalmilag elismert, megbecsült személy. Hazudtam volna, amennyiben azt mondtam volna, miszerint teljességében tisztában voltam az ő becsületkódexükkel, vagy titulusaikkal. Azt el kellett ismernem, akadt bőven vér a pucájában, hiszen egyáltalán nem mutatta a rémületnek bármiféle jelét, sőt még kihúzta magát, mintha lélekben fölénk kerekedne. A beszéde elgondolkodtatott.
- Lehet, hogy olyanok voltat mint mi, azonban nem mi voltunk azok.- kötöttem a lelkére. Túlságosan nem kedveltem, amikor valaki általánosított, elvégre én tisztelettudóan viszonyultam felé, eltekintve attól, hogy a bizalom legcsekélyebb lángját sem tápláltam a fajtája iránt. Mégis, valahogyan igaznak hangzott a mondandója, meg mi okból hazudott volna nekünk ilyennel kapcsolatban? Aki az életét próbálta menteni, az nyilvánvalóan nem próbálta bemocskolni szemtől-szemben a rosszakarói fajtáját, mintha egy bűnbanda előtt kezdett volna el az ember sértő szavakat aggatni a tolvajokra.
- Úgy hiszem, Hraman Yrch-ből, te Astelath királlyal óhajtanál tárgyalni. Törzsfőnök? Végül is, annyira nem is állsz távol a valóságtól.- vigyorodtam el, noha ilyesfajta megnevezéssel ellátni bölcs és igazságos uralkodónkat, hát... meglehetősen szokatlan tettnek bizonyult. A halál elől senki nem menekülhetett, viszont ennyire vágyni rá, ez a kétségbeesés, sőt inkább reménytelenség netovábbjaként hatott rám, mialatt az ork szomorú arckifejezését szemléltem.
- Az emberek errefelé előítéletesek. Beléjük égett. Tehetnek róla, részben... De, az óvatosságot, karöltve a gyűlölettel, páncélként emelik maguk elé, amiről balszerencsés esetekben a jóakaratok szintúgy lepattannak.- jelentettem ki.
- Lovagként, a mi feladatunk a bajbajutottak oltalmazása. Senki nem kötötte a lelkünkre, hogy ezt a feladatot csak egy bizonyos népcsoport érdekében kell ellátnunk. Ha van még benned erő, s elhatározás, úgy segítek neked elérni a célodat.- mondtam. Magam sem értettem, miért, az ösztöneimre hallgattam. A hátam mögül megilletődött felszólalások, hőkölések zajának tömkelege érkezett. Semmi baj, hadd tanulják meg az ifjak, mit is jelent valójában a lovagi erkölcs!

Ahogy a beszélgetés előre halad, egy halvány reménysugár felvillan a yrchi előtt, hogy küldetését talán mégis teljesíteni tudja.
Hraman testén már nem látszik a ruha fölött a számtalan seb, melyet először vadászatból visszatérve szerzett. Egyik nap elment az erdőbe, csak remélni tudta, hogy a törzsfőnöke és az éj tünde által hátra hagyott szürke bőrű idegenek nem ijesztették el az összes vadat a környékről.
Ám ahogy a keskeny ösvényen bandukolt, csatazajra lett figyelmes. A falu védelmére ott hagyott erősítés rátámadt az orkokra és nem csak a harcosokat gyilkolták. Mint marhát a vágóhídon, úgy ölték halomra a nőket és a gyermekeket...
A fiú ott szerezte első sebeit pár hónapja, ám a sámánok gyógyításban való jártassága igen gyorsan behegesztette a több selfet is megölő legényt, ki egy utolsó menekülés utat vágott kardjával a fegyelmezett Sötét Tömegen.
Ráadásul csak pár nap telt még el, hogy a yrchi őrök felfigyeltek a közelben settenkedő veszélyre. Az északi szomszédaik visszatértek és Hraman több kisebb és egy nagyobb csatában harcolt ellenük, mely sérülések a ruha alatt még most is látszanak még.

A beszélgetés viszont érdekes irányt vesz. Vajon eljut a fővárosig az oughwari és találkozik az uralkodóval? Vagy inkább úgy döntenek, hogy egy kisebb csapatot a megkérdezése nélkül küldenek a helyszínre szemrevételezni az elmondottakat? Sok a nyitott kérdés, melyre csak akkor kapunk választ, ha figyelmesen végig hallgatjuk, miként vitatták ezt meg egymással.
A tavalyi év jó esztendő volt erre felé és Zeltaren Harcourt birtokán tele raktárak várják a nyarat, hogy Augusztusban az újabb termést betakarítsák. Az istenek és az időjárás eddig kedvezett nekik.

A farkasháton várakozó vadász látta az őt fürkésző tekinteteket, pont ezért is húzta ki magát sérülései ellenére is, mert már eleget tűrt és még akkor sem akarta ezt tovább, ha ezzel ő húzná a rövidebbet.
Kihallotta az őt megszólító lovag hangjából a rosszallást, mikor őket az őt kidob katonához hasonlította, de nem nagyon érdekelte. Egészen a támadásig bízott az emberek segítségében, hiszen azért kelt útnak, de azóta csalódott bennük. Pedig őket is megtámadták és meg is fogják támadni az éjtündék, ha őket már elsöpörték, ebben Hraman nem kételkedett.
Ettől függetlenül az Addam nevű férfi továbbra is folytatta vele a beszélgetést, pedig a fiatal ork érezte, hogy neki nem sikerült teljesen visszafognia magát és ezt akár rossz néven is vehetné és ez kicsit lecsillapította.
Mikor a vezetőjük szóba került a lovag még nevetni is kezdett, ez eléggé meglepő volt.
- Igen, a Királyotokkal. – bólintott kicsit megkésve, de megrándult az arca amikor a férfi az előítéletekről beszélt.
Bár mérges volt attól, ami vele történt, ismerte népét is és tudta, hogy nem ok nélkül félnek erre tőlük az emberek, de most túl sok múlott azon, szinte fajának sorsa, hogy ez túl sokat nyomjon a latban.
Aztán meglepetten kapta fel a fejét, ahogy a nemes egyszerűen felajánlotta a segítségét. Micsoda? Nem akart hinni a fülének, ahogy úgy látszik a többi társa sem, akik közül jó páran elégedetlenkedtek ennek hallatán.
Annyi minden történt vele az utóbbi időben, annyi veszteség és kín érte, hogy most, amikor valaki váratlanul felajánlotta a segítségét, nem tudta elhinni.
- Nincs már idő…… - sóhajtotta még mindig hitetlenkedve. – Lassan letelik a két nap és népem megütközik a selfekkel. Bár sokan vagyunk, kétséges a győzelem a démonokkal szemben, sokan fognak meghalni, talán mindannyian. Ráadásul mostanra biztosan legyengültek az éhségtől, ha még voltak is vadak a környéken a csata messzire űzte őket. Gondolom a Királyod meg nincs itt a közelben…… - intettem lemondóan. – Nekem vissza kell térnem, de tudnotok kell, hogy, ha elbukunk a sötét elfek következő célpontjai ti lesztek.
Nekem nem sok dolga volt még az emberekkel, így nem tudhatta, hogy azoknak ő fiatalnak és tapasztalatlannak tűnt. Testét sok seb borított, vállán még most is ott égtek a korbács szaggatta nyomok, még ha csak néha villantak is fel.
- Minden esetre köszönöm a felajánlásodat Addam Harcourt, nem fogom elfelejteni, hogy van olyan ember, aki nem azt nézi csak, hogy mi vagyok. – int magára és kissé meghajtja magát ültében. – Akkor? Utamra engedtek? – néz az utat elálló lovasokra.

Nem tellett bele sok idő, mire a lovam kezdte megszokni az idegen, ragadozó állat jelenlétét. Megsimítottam a hosszú, fekete sörényt. Igaz, fiatalságát maga mögött hagyta egy ideje, de éppen ezért voltam képes könnyebben szót érteni vele, már ha lehetett így fogalmazni egy lónál, mint a fiatalabb, nem rég betört állatokkal. A sötét szemek ettől függetlenül nem tudtak máshová kúszni, csupán a bundás lényre, melynek megülője nem más volt, mint Hraman, az orkok követe. Régen, amikor még csupán sihedernek számítottam, cseppet sem tapasztaltabbnak, akárcsak a mögöttem nyugtalankodó felkentek, a nagybátyám szolgálatában őriztem a határokat, s akadtak ügyeleteim a nagydarab, törzsekben élő néppel. Láthatóan, Hraman nem a leghumorosabbnak számított a fajtájából, persze ezt maximálisan meg tudtam érteni, legalábbis az alapján, amit elmesélt számunkra. Efféle helyzetben kinek sziporkázott volna humorérzéke? Elvégre, az otthonát veszély fenyegette, a pusztaságról útnak indult sötét halál, mellyel annyiszor meggyűlt már a baja mindannyiunknak. Gonosz mágia, bestiális teremtmények, ismeretlen célokkal, mégis szervezetten, képviselve önmagát a félelmet. Az emberek királysága, a nagy Astelath király, nem engedhette meg Oughwar hegységének elestét, ebben bizonyos voltam. Két nap... Ennyi állt tehát rendelkezésére a követnek, kíváncsivá lettem, milyen régóta bandukolt már a vidéken? Átkoztam magamban a kishitűséget és ostobaságot, mit honfitársaim tanúsítottak, mert nem látták át a veszély jelentőségét, az pedig egyre közeledett, magával hozta a keleti szél, át a havas fennsíkokon.
- Nem, igazad van. A király valóban nincs közel. De, ahogyan már említettem neked, az ő embere vagyok, testőre és hű szolgája, ha kell, akkor pedig seregeinek parancsolója. Királyöböl messzebb fekszik innét, annyi bizonyos, ám a végvárakból katonákat gyűjthetünk. Nagybátyám, Robert Harcourt szintén jó barátságban áll az uralkodóval, valamint a határokat őrzi. A tieitekkel, s pár ezer emberrel fel tudjuk tartani őket a hegyekben, ameddig komolyabb erősítést nem kapunk.- vázoltam fel a véleményemet, megpróbálva eloszlatni az ork hitetlenségét.
- Szövetségesek vagyunk, nem mondhatunk nemet egymásnak, amikor szorítanak a szükség láncai. Élelmet szállíthatnánk hozzátok, ellátmányt. Ha úgy véled, az ügy még ezek ellenére is veszett, abban az esetben utadra engedlek Hraman, bizalmadat pedig köszönöm és megőrzöm.- jelentettem ki, viszonozva a fejhajtást. A választól függetlenül, nekem, kíséretemmel egyetemben, úgyis vágtázva kell lovagolnom a legközelebbi erődbe, hírt adni Astelath királynak a tapasztalataimról.

Addam igen jól átlátta a helyzetet, szerencsére nem kockáztatta meg az utat a fővárosba, mely szinte biztos kicsúszást eredményezne a fegyvernyugvás határidejéből. És soha jobbkor nem jöhetett az önzetlen felajánlás, hogy élelmiszer szállítmányokkal egyben tartsák a hatalmas ork sereget.
Már csak Hraman vállain a teher, hogy elfogadja-e a segítséget. Ha igen, akkor csak hamar összegyűlik ezer nehéz páncélos lovag, ki a testőr vezetésével útra kelnek, hogy együtt szálljanak harcba a vad, agyaras törzsekkel a rettegett ellenséggel.
Már közeleg a határidő, mikor a nehezen járható hegyi utakon kanyarodva feltűnnek azok a hegycsúcsok is -sok hasonlót elhagyva végre-, mely Georgia határában emelkednek. A táborba érve Tech minden idők talán legnagyobb ork seregének parancsol, ahová már a gazdag keleti völgyek településeiről is megérkezett az erősítés.



Már sötétedik, mikor a három méteres vezér, ki szinte csak tegnap vette át a knuut címet haditanácsra hívja a törzsek vezetőit és a szövetség képviseletében Addamot is.
-Nos, nem titkolózom az okot, amiért beszélnünk kell. Eszem ágában sincs elfogadni azoknak a nagyszájú tündéknek a diktátumát. Holnap lejár a a fegyvernyugvás és támadni fogunk.
Ám a nagy kérdés az, hogy mi legyen a haditerv? A farkasok és a lovak gyorsak, ám elenyésző a számuk a gyalogsághoz képest. Akivel meg együtt szöktél meg tőlük, attól sok hasznos informát tudtunk meg az erősségeikről és gyengeségeikről.
Ám amikor mozdulunk, mindenkinek egyszerre kell mozdulnia.


/Ha nem gond, kihagytam az üdvözlő formulákat. Gondolom nem olyan nagy probléma./

Meglepődve hallgatta Hraman a lovon ülő ember szavait és alig akart hinni a fülének. Eddig csak rossz véleménye lehetett az emberekről, hiszen meg sem hallgatták mit akar máris elítélték, ezzel lehet halálra ítélték a népét, de saját magukat is, legalábbis azok, akik itt éltek, hiszen, ha megindulnak a sötét elfek, akkor ők lesznek az első áldozatok.
Most meg itt áll előtte egy azok közül, akiket ők lovagnak mondanak és felajánlja neki a segítségét. Seregeket! Élelmet!
Valószínűleg le lehet olvasni a döbbenetét az arcáról, hiszen most nincs értelme ezt ellepleznie és bár nem tudja még, hogy a többi lovas miként fog reagálni, hálásan dobban a szíve. Reméli, hogy a férfi igazat mond, mert, ha tényleg ő a vezére sok ilyen lovagnak, akkor már biztosan tudja az ifjú ork, hogy van esélyük a győzelemre.
- Ha tényleg igaz, amit mondasz és nem csak tréfálsz velem Addam Harcourt, akkor az életemmel tartozom neked. – száll le Hraman a farkasáról és egyik öklével a mellkasára, a szívére ütve, meghajtja a fejét ismét a nemes előtt. – De a segítség most kell, különben nem biztos, hogy lesz értelme. – erősíti meg az előző mondanivalóját, hogy nincs idő.
Ha sikerül meggyőznie a lovagot és az inkább futárt küld a királyhoz a hírrel, ő maga pedig ahány embert csak tud a vadásszal tart, talán még elegendő élelmet is szekérre rakva, akkor Hraman boldogsága nem is lehetne nagyobb.
Gyors iramot diktál az ork és bár nehezebb dolga van, hiszen egy sereget kell észrevétlen az éjtündék mellett eljuttatni, most a szerencse mellé áll és minden gond nélkül érnek Tech táborába, ami sokkal nagyobb lett már, mint amikor Hraman elment, hiszen az erősítés is megérkezett. Soha jobbkor nem érkezezhetett az élelem.
Nem sok idő van a pihenésre, az új knuut máris hívatja a törzsfőket, köztük az ismét erre a rangra emelkedett yorch-it is, és a lovagok vezetőjét is, hogy megbeszéljék mit tegyenek, hiszen a fegyverszüneti határidő lassan lejár.
- Mindenképpen próbáljuk meg a nappali támadást, ha lehet, hiszen akkor kevésbé támaszkodhatnak a szemükre. Jobban megtéveszthetjük is akár őket. – szólal meg, ha más nem előzi meg. – A farkasok és a lovasok, pedig oldalról kerülhetnének, hiszen gyorsan átkarolhatják a selfeket, így zavart kelthetnek.
Persze inkább kíváncsi most az emberek seregének vezetőjének javaslatára, hiszen az mégis csak katona.

Láthatóan, beszédem meglepte a kiküldöttségben lévő orkot, habár ezen túlságosan nem csodálkoztam. Bizonyára jól esett neki, amiért felajánlottuk a segítségünket. Hátrafordultam a nyeregben, hogy pár kósza pillantást tegyek az ifjakra.
- Úgy tűnik, ifjúurak, lehetőségetek lesz belekóstolni a háború élvezetibe.- ejtettem meg feléjük egy halvány vigyort, némi ironikus hangot víve a beszédembe, eztán újonnan Hraman felé fordítottam a figyelmemet. Igazából, nem lettem volna a fiatalok helyében, amiért kapásból belevetik majd őket a csatába. Biztos voltam benne, hogy sokuk még nem vett el életet. A harc hevében megmutatkozik majd igazi jellemük, talán mindannyian helyt állnak az összecsapásban, vagy lesz közülük olyan, ki összerogy megpróbáltatások terhe alatt. A vérükben csörgedezett ugyan a küzdelem, hiszen mindannyian vitézlő, nemesi családból származtathatták magukat. Reméltem, erényeik nem hagyják cserben őket, s büszkeséggel, dicsőséggel karöltve vetik bele magukat az ellenség vonalaiba, példát mutatva azzal a bajtársaiknak. Mire a Hold egyet fordul, meglehet új hősei születnek Astelath király országának.
- Tréfás fickó vagyok, annyi szent, azonban ilyennel nem szívesen viccelődnék. Itt életek forognak kockán, a néped túlélése legalább annyira fontos számunkra, mint ahogyan többi szövetségesünké is.- jelentettem ki, és az igazat megvallva érzékenyen érintett, amikor a vészhírt hordozó ork az életét a kezembe ajánlotta.
- Állj fel, barátom! Nekem elegendő annyi, hogy tudom, az életedet adnád a hazádért. Számomra, ki a lojalitás és a szolgálat embere vagyok, ennél nagyobb érték kevés személyben rejtőzik.- dicsértem meg Hramant.
- Rendben van, a tanácsodat megfogadom.- bólintottam neki, ezt követően visszaügettem a társaimhoz, kettejüket kiválasztottam a tömegből.
- Ti ketten vágtassatok Királyöbölbe, vigyétek meg a hírt a királyi udvarba! Minél előbb mozgósítani tudnak számunkra erősítést, annál jobb!- adtam parancsba a két fiatal lovagnak, kik talán kissé elszomorodtak, amiért nem vehetik ki a részüket a vérontásban, azonban kötelességük teljesítését nem tagadták meg.

Az út jól kimerített bennünket, de szerencsére sikerült elegendő ember összeszednünk. Az orkok tábora eléggé jó állapotban volt, rosszabbra számítottam, legalábbis azok alapján, amennyire Hraman elkenődöttnek tűnt. A vezérük egy Tech nevű, méretes, igazi harcos testalkattal rendelkező fickó volt, az időt nem húzván szólította a seregek vezetőit. Mindent elmondott számunkra, amit gondolt, s egy okos gondolattal kiegészítette a dolgot Hraman is, mire mélyen bólintottam.
- Hraman elképzelése helyes, a nappali támadás számunkra jobban kedvez. Valamint, osztom a véleményét a lovassággal kapcsolatban is. Oldalról jobban el tudjuk őket kapni velük, és ha nincs is belőlük sok, könnyűszerrel elférnek a bal és jobb szárnyakon. Én az íjászainkat magaslatokon helyezném el, jobban be tudnák látni a terepet, ráadásul nehezebben férnének hozzájuk a támadóink. A lándzsásaink az elővédben jó szolgálatot tehetnek, míg a gyalogosok kicsit hátrébb állhatnának.- adtak hangot elképzeléseimnek, miközben a térképet vizsgáltam. Természetesen, nem ragaszkodtam foggal és körömmel a taktikáimhoz, a többiek véleménye ugyanannyira számított.

A harci taktika kísértetiesen emlékeztetett Revan egyik- később elvetett- ötletére. Napfelkelte után támadni, fő csapásvonalként keletről. Többen elmélkedtek erről is, hiszen az orkok számára is, ahogy az embereknek is igen bántó tud lenni a reggeli napfény, ha szembe kell nézni az alacsonyan szálló napkorong. De sokakban kétség merült fel, nem-e csapdába akarta csalni a különös self őket.
Ám a legnagyobb talány számukra a megmaradt és erősítésként érkező sámánok szerepe. Az előző csatában kettős megítélésű volt a jelenlétük. A füsttel, melyet Hraman kért elvakították saját társaikat a támadás kezdeti szakaszában, de alig volt látható, hogy bármi hátránnyal lett volna a hótündékre. És a sötét átkok meg tudták zavarni az első sor ritmus érzékét a közös varázslatokon, de itt legalább már nem tudták megfordítani. Ám élőholtak ébresztése igen hatásosnak bizonyult.
Vajon az ellenfél, a mágiában járatos Hafez Al-Aszad vajon mivel készült az óta? Néhány dologról Hramannak lehet fogalma ezen a téren is.
Hamarosan talán vége a megbeszélésnek és a törzsfők lelkes vitáját konkrét tettek váltják fel. Sok minden megváltozott az óta, hogy pár napja vissza akarták foglalni a helyi erők Georgiát.

Bár a nemes lovas megint csak megerősíti, hogy nem hallotta félre, tényleg segítenek nekik, mégis egészen addig nem hiszi el teljesen, míg már egészen közel járnak a társaihoz, ahová most már szép számú lovassággal érkeznek és sok-sok élelemmel, ami lelkesedéssel és tettvággyal önti el a már-már elcsüggedt és felbomlással fenyegető ork sereget.
Már egyszer megköszönte ugyan és életét a lovagnak ajánlotta a vadász, de ez most még jobban megköti esküjét, hiszen a saját szemével látja, milyen életbevágó volt ez az idben érkezett segítség.

Bár valószínűleg Hraman-nak van a legkisebb joga, hogy a tanácskozáson a szavát hallassa, azért reméli, hogy meghallgassák, bár tudja nagyon jól, hogy ő inkább az önfeláldozásban jártas, mint a harci taktikákban, valahogy sosem látja át, miként kéne sok embert megmozgatni hatásosan. Ezért reménykedik abban, hogy a hozzájuk csatlakozó lovag ebben sokkal jártasabb, így ha valami botorságot mondana, akkor kijavítják, mert nem szeretné, ha miatta hiúsulna meg a támadás és veszne oda még több ork.
Meglepő módon azonban Addam lovag egyetértett vele, csak még kiegészítette pár dologgal, ami büszkeséggel, de egyben feszültséggel is töltötte el, mert ha megfogadják a tanácsát, akkor bizony megint gyötörheti a kétség, hogy hányan hullanak el majd miatta, ha rosszul választott.
Aztán eszébe jut valami, amit látott Aszad táborában, mikor ott járt és bizony fontos lehet, hiszen akár megakaszthatja a lovagokat is.
- A démonok feltámasztották halottainkat is és erős fákból falakat emeltek a falu szélén, előtte meg árkokat ástak. Nem tudom a lovagok, hogyan birkóznak meg ezzel, a farkasok talán még átugorhatják, mert könnyebben mozognak. – hozza elő, hátha erre is van valakinek megoldása. - Sosem kellett még ilyennel szembe néznünk. Ők meg a fal mögött fedezékben lesznek és könnyen lemészárolhatják a csapatainkat. – mondja keserűen. – Le kéne előtte rombolni, talán a Dübörgéssel vagy a Dobogással ledönthetnénk, de csak messzebbről, vagy csak annyira közel, amíg a sámánok füstje elrejt előlük. Ha elment a füst és leomlottak a falak, már könnyebb lenne a dolgunk. – néz kérdőn a többiekre.

Meglehet, közülünk sokaknak igencsak furcsa lehetett ez az egész szituáció, miszerint együtt kellett működnünk az orkokkal, ám ha valami valóban összekötötte a két népet, az a sötét elfek iránti gyűlölet volt. A múltbéli nézeteltéréseknek végére pont került azzal, hogy egy seregnyi ember érkezett Oughwar hegységébe, mégpedig segítő szándékkal. Legalábbis, bennem ez a kezdetben csupán foszlánnyi remény egyre nagyobbá szövődött. Azzal kapcsolatban szintén kellemesen csalódtam, miszerint a nagydarab nép vezetője, Tech, biztatóan jó stratégának számított, valamint Hraman szintúgy. Igaz, még soha életemben nem harcoltam azelőtt az ő oldalukon, mégsem élt a szívemben félelem, már szinte pezsgett a vérem, vártam az együttes, megújított szövetségünk ütőképességének bemutatóját a csatamezőn. Nagyra nyíltak a szemeim, mikor végighallgattam a nemrégiben még hírnöki szerepet betöltő, ifjabb orkot.
- Halottak? Szóval ilyen kártyákkal játszanak...- suttogtam, miközben ökölbe szorult a kezem, összeráncoltam homlokomat. A sötétség mágiáját gyűlöltem, habár számolhattam volna azzal, hogy be fognak vetni ellenünk mindenféle mocskos, gyalázatos trükköt, vagy efféle szörnyűséges varázslatot. Az emberek közül lesznek, kik megijednek ezen ellenféltől, éreztem, komoly beszéddel kell majd beléjük bátorságot öntenem. Sokan közülük így sem látták át a helyzetet, nem értették, miért vezényelték őket erre a helyre? Nem a hazájukat védték, még a király jelenlétéből sem meríthettek erőt, csupán egy lovagparancsnoknak feleltek, akit egyesek fattyúnak csúfoltak háta mögött. Nos, ez lett volna szerény személyem, habár a beszélőkémmel esetleg feltüzelhetem őket.
- Barátom, a mieink csatalovak, nagy erőbírásuk van, vasból és acélból összeszegecselt páncélhoz szoktak, az ellenfél letarolásához. Teljes védőfelszerelésben ez öngyilkosság lenne, de legjobb esetben is megtántorodáshoz vezetne. Azt azonban tapasztaltam, hogy egy lovas sok gyalogossal felér. Esetleg, könnyített teherrel, megszabadítva a védőborítástól, felvehetjük veletek a versenyt. Kockázatos, viszont jobb lehetőséget nem látok.- jelentettem ki, hiszen egy csatamén páncél nélkül még ugyanúgy csatamén volt. Drabális, edzett izomzatú állat.
- Dübörgés és Dobogás? Biztató nevek, ha jól vettem ki a beszámolódból, akkor valamiféle ostromgépek volnának? Mert, akkor az merőben megkönnyítené a szituációnkat. Egy rés az ellenséges falon növelné a mieink morálját, plusz a törmelék feltöltheti az árkokat, számukra átjárót biztosítva.- mondtam.