/A helyszín leírása./

A helyszín dala: Republic: 16 tonna feketeszén
https://www.youtube.com/watch?v=iZLslR335ps

„Aki most lent van a föld alatt,
aki most lent van, az lent is marad.
Aki most fent jár a föld felett,
örül nagyon, hogy ott lehet!”

Ahogy a szikár termetű férfi a megkötözött foglyát vitte, a barlang igen gyorsan véget ért. Nem így képzelné a messzi földről jött idegen a bejárat fölött fennen hirdetett 'Dante bányája'-t. Ám nincs mit tenni, meg kell állni.
Egy kötelekből és forgó részekből álló szerkezetet, melyet élőhalott emberi zombik és néhány élő szamár hajt, ez biztosítja a kútba leeresztett kötelet. A csiga olykor nyikorog, de biztonságosnak véli bárki. Hiszen nem csak rabok hordják itt a súlyos meddőt és ércet föl. Az értéktelen fekete port hátra erősített kosarakban hordják a leggyengébb szolgák, melyek általában súlyra a legkönnyebb alkatúak, így gyorsabban halad a felhúzásuk, hogy aztán a szabadban szétszórhassák és visszatérjenek. Páran ennek a jelentéktelen bányaszemétnek a kihordásához kötik a hegység komor, élettelen külsejét, ám a birodalom vezetői nyugodtak afelől, hogy ennek az apró kis változásnak sosem lehetne ilyen méretű következménye. Ám néha igen magas rangú személyek is ellátogatnak ide és az ő biztonságuk fontos, ezért őrzik, nehogy baleset érje a felvonót. És a mélységet megtervező mérnökök sem magas irodaházak üvegfalai mögött húzzák meg a vonalakat vázlataikban.



Odalent csillékben érkezik a vörös törmelék, melyet a kocsikkal együtt emelnek a magasba, hogy más helyen faszén kohókkal olvasszák ki a nyers vasat belőle. Az érkezők hamarosan elérik egy nekik háttal álló széles vállú, izomtömeget.
-Jó estét, Néró mester! Lenne itt számára egy... -köszöntötte az Első Lord, de a második mondat végét sokat sejtetően elhúzta, ahogy Viridielre nézett.
-Á, hogy van mostanában Uráldur hadvezér? -fordult meg a cseppet sem megnyerő külsejű alak.



Egyik kezében lándzsát tart általában, másikban egy összehajtott ostort. Mosolyra húzódik a szája, ahogy az ajándékot szemléli, nem túl erős, ám ezek meggazdagodása alapjai. A kijárathoz közeli falüregekben alakították ki azoknak a szolgáknak a szállását, akik egyébként szabadok és a napi pár óra szabadidejükben, amit nem alvással töltenek akár a felszínre is kimehetnek. Ők biztosítják a termelés nagy részét, ám belőlük húzza a Főnök a legkevesebb aranyat ki. A napi elvárások feletti teljesítés alig elképzelhető a hadsereg ide száműzött „melléktermékei” nélkül. Megkínzott, megtört elméjű rabok, olykor a csatatéren valamiért nem legyilkolt ellenség...
Eme igen csak szem előtt tartott réteg az eggyel lentebbi szinten él és dolgozik. Mire oda jutunk, addigra az első szinten lévő zevadari sötét elfek mellett kell elhaladnunk. Van, aki kézzel dolgozik, csákányt vagy más szerszámot ragadva, de a képzettebbek élőhalottakat megragadva dolgoztatják maguk helyett. A faj mentális ereje és annak lehetőségei túl szárnyalják a kétkezi munkásokat. Műszak végén pedig egy 'Emésztő' nevű helyen dobják le a bomló húst és néznek saját dolguk után.



Vigyázzon, ki beássa magát eme világba! Az éj tündék nem bírják a bezártságot és a monoton robotot, így hamar kiégnek és megbomlik az elméjük. Felszíni társaikhoz képest is még kegyetlenebbek Dante gyermekei. Mesélnek olyanokról is, kiknek meghalt a munkavetetőjük és nem jutottak vissza a szabad övezetbe, az őrök örökre a rabszolgák közzé kényszerítették.
Azok közzé a kényszer munkások közé, akik soha nem láthatnak már napfényt. Sok ellenséges faj van köztük, a törpök természetesen igen jól viselik és a szabadságuk elvesztésén kívül nincs is túl sok gondjuk. Rajtuk kívül talán még az emberek képesek megbirkózni anélkül, hogy teljesen kifordulnának önmagukból az évek alatt. Ám az erdei elfek, kiknek hiányzik a növényzet akár olyan viselkedést is felvehetnek, mely soha nem jellemző népükre. Persze ezeken belül a főbb tendenciákon belül is jelentős egyéni eltérések mutatkoznak.
Az itt lakók rettegnek a csak 'Rongyszedők'-ként emlegetett legsötétebb zugokról, mely amolyan helyi babona. Amolyan „ha rosszul viselkedsz” fenyegetés, hogy kordába tartsák a mélység szörnyeit... amikké váltak.
-Köszönöm kérdését! Néha halottnak érzem magam, de ha látom az én drága egyetlen ISIS-emet, rögtön új életre kelek.
-Miben segíthetek, nagy uram?
-Csak a szokásos. Megkaphatja a napi adagot.
*Ezzel nem is húzzák túl sokáig az időt. Pár üres formula és az ide érkezők egyike már nagy léptekkel távozik a Pokol eme kevesek által ismert bugyrából.

Mikor meglátom a bánya bejáratát, kezdek lemondani az életemről, utolsó erőmmel próbálok szabadulni, hogy ne kelljen lemennem oda, de nem bírok sem erővel, sem mágiával rabtartóm felett.
Egy bánya egy erdei elfnek a legnagyobb kínzás, tudom, hogy megőrülök vagy elsorvadok odalenn.
Ahogy a férfi bevonszol, a szemem tágra nyílik és már most az orromba csap a szenvedés, a verejték, a félelem és a bányászott érc szaga.
A testem megállíthatatlanul reszket, ahogy lefelé ereszkedünk. Alig fogom fel a környezetemet, de mikor a széles vállú sötét elf meg fordul, aki elé odarángat Boko és akit Néro mesternek szólít, felpillantok rá, aztán meghallom, amit mond és kezdek rájönni, hogy mekkora hibát követtem el. Most már tudom, hogy kezdettől fogva semmi esélyem nem volt.
- Uráldur……hadvezér? – nyögöm ki alig fogva fel milyen félelmetes a másik is.
Látom a szemében a felvillanó kapzsiság lángját, ahogy végig mér és még annál is rosszabbul kezdem érezni magam, mint eddig. Ez a self senkin nem könyörül, ha csak egy kis jövedelemhez juttatja.
Látok itt pár szolgát, akiknek szemében semmilyen érzelmet nem fedezek már fel, de hallom lentről a nyögéseket és a szitokszavakat, káromkodásokat, sikolyokat is és tudom, hogy azt a sorsot szánják nekem is. Lentebb, még lentebb, ahol már csak a sötétség van.
Ezek meg kedélyesen beszélgetnek, mintha csak egy kufárnál húst vásárolnának, vagy haszonállatot.
Igaz, gondolom mind azok vagyunk itt, pótolható haszonállatok.
Pár szó még és a „nagy” hadvezér letudja rólam a gondot és máris ezé, a nagydarab állaté vagyok, kényére-kedvére bízva.
- Nem temethetsz el élve! Ha szellemként is, de megtalállak Uráldur….hadvezér. – kiáltom utána kétségbeesetten utána lépve, nem mintha érdekelné gondolom.

Néró hatalmas tenyerei értek hozzá az ifjú elf vállaihoz. Nem nyugtatásnak szánta, csupán felhívni magára a figyelmet.
-Jobb lesz, ha spórolsz az erőddel. Nem egy kegyvesztettet küldött már kezeimbe és némelyiküknek csak 3 rizsszemet és fél bögre vizet engedélyezett naponta. -mondta komoran, de nem bírta ki és elkezdte rázni egész testében a röhögés- 3 főtt rizst, hogy nehogy bebeszélje magának, hogy nincs mit enni! Gyűjtögetnek általában hétvégére, hogy legyen egy nagy lakoma. És csorog a nyáluk.
Fiú, ha keményen dolgozol, akkor megkapod azt, amit ide küldet neked. Ne legyenek kétségeid, bármennyire is cingár vagy, aki keményen dolgozik, azt életben tartjuk.
*Szavai a nem sokáig tartó önfeledt kacagáson kívül nem sok empátiát érzékeltettek. A tények talán hidegebbek voltak, mint szavai. Vagy talán az sem, pont fordítva. Két őrrel kísértette le új munkahelyére a jövevényt. Ha hezitál, akkor útba igazítják, de rögtön, hogy merre kell menni.
Lent belökték egy tíz fős csapat mellé, ahol épp egy ember lány csákányoz legszélén. Ha akar, beállhat mellé, de felderítheti a mellék járat mélyebb rejtélyeit is. Mint például azt a vén, szakállas embert, ki levékonyodott alkatával pakolja a csillébe a többiek által kifejtett ércet. De akad ott a rakomány mellett ácsorgó alacsony, köpcös srác.
Úgy tűnik, egyelőre csupa humán brigádban kell dolgoznia. Viszont ne kérdezze még senki, hogy a tizennyolc éves forma leányt miért nem lökték kéjnőnek! Megrémisztené valószínűleg a gondolat is.

Persze nem feledkezhettem el, hol vagyok és milyen sorsot szántak nekem és bár szívesen ráznám le magamról a súlyos kezet, az nem megy, így kénytelen vagyok felnézni a nagydarab selfre.
A felfokozott dühtől egy pillanatig nem jut el a tudatomig, hogy mit mond, mire akar figyelmeztetni, de a röhögése, mely vészjóslóbb mindennél, mivel nem a jókedvnek, hanem a kárörömnek tudható be, tisztára söpri a gondolataimat és ismét a kegyetlen realitás talaján állok.
~ Ez biztos nem mondja komolyan! 3 rizsszem? Azon nem lehet megélni! ~ meredek a nyálát fröcskölve hahotázó bányafelügyelőre.
- Egy lombtündét nem tudtok életben tartani egy ilyen helyen semmilyen étellel. – felelem halkan és mivel mindenképp halálra vagyok ítélve, nem hiszem, hogy nagyon törnöm kéne magamat azon, hogy bármivel is tovább húzzam az itt töltendő időmet a szükségesnél jobban.
Talán csak annyi időre, míg kipuhatolom, hogyan tudnék innen megszökni.
Nem kell csalódnom, hogy természetesen még lejjebb szállítanak a nyikorgó lifttel, aztán taszigálnak, lökdösnek beljebb a járatokba. Végül levágják rólam a szíjat és egy csupa emberekből álló csoporthoz csapnak, ahol a legnagyobb döbbenetemre egy fiatal nő is van, aki épp csákányoz.
Arról, hogy miért ide kerültem és mit kell igazából csinálnom senki nem mond semmit, így természetesen először a fehérnéphez indulok, miután a szememet erőltetve nagyjából szemügyre vettem rabtársaimat.
- Segíthetek? – szólítom meg határozatlanul. – Közben te meg segítenél nekem, elmondhatnád mit kell csinálnom.

A fiatal lány halk hangon válaszol, óvatosan a fővájat felé sandítva.
-Hord a vörös színű köveket abba- mutatott a sínen gördülő szerkezetre- Majd én csákányozok közben.
*Amerről Viridiel jött egy dühös arcú elf jelenik meg a kanyar mögül.
-Sok a szöveg! Ha nem kapkodjátok magatokat, korbácsolás lesz és túlóra. Nem szeressem, hogy így elkényeztetnek titeket.
*Miután lehordott kollektíven mindenkit, vissza ment oda, ahonnan jött és az érzékeny hegyes fülek akár ki is vehetik a beszélgetést a katona társával. Nem szólt másról, mint hogy idő szerű lenne kivenni valamelyikőjüknek egy tíz perces szünetet és elengedni kis pihenőre a lányt is. De nem haladnak elég gyorsan, és nem akarnak a szabad óráikból feláldozni, hogy a kvótát behozzák.
A mellék járatban, mely most még igen csak az elején tart nincs felügyelő, ám néha-néha rájuk néznek a sarkon túlról és ha már nem bírják a zevadari fegyveresek a feszültséget, ami ezzel a munkával jár, megrugdossák az épp kiszemelt rabot, lehordva őt minden mocsoknak.

Először azt gondolom, hogy nem fog válaszolni, de aztán halkan és láthatóan félelemmel eltelve mondja, mit kéne tennem, egyfolytában a hátam mögé figyelve.
Úgy látszik a rabtartóknak igen csak kiélesedett itt a füle, hogy mire kell figyelni, mert a lány félelme, igen csak jogos. Azonnal mellettünk is terem egy dühösnek látszó munkafelügyelő és elsorolja, hogy mi minden „jóban” lesz részünk, ha nem a megfelelő teljesítményt nyújtjuk.
Persze szívesen vágtam volna a fejéhez, hogy ha elmondják mi a dolgom, nem kell mástól megkérdeznem, de nagyon úgy néz ki, hogy ez nem csak rám ütne vissza, hanem nagy valószínűség szerint minimum a lányra is, így csak sötét tekintettel meredek utána, aztán teszem, amit a lány mondott, elkezdem hordani a vörös köveket.
Az őrök beszélgetésére megint csak dühös leszek, mert nincs kétségem mire készülnek, de egyelőre úgy néz ki, nem lesz rá idejük.
Én meg nem vagyok hozzászokva sem a sötéthez, sem a giringy-göröngyös járathoz, a kőcipeléshez meg végképp nem, így nem is nagyon haladok, hol elbotlom, hol elejtem a követ, a tenyerem össze-vissza horzsolom és egyre sűrűbben káromkodok halkan magamban. Szakad rólam a víz, úgy érzem nem kapok levegőt, így lihegve megtámaszkodok a lány mellett.
- Hogy hívnak? Mióta….vagy itt? – suttogom neki halkan, remélve, hogy ezt nem hallják meg. – Az én nevem Viridiel.

A termelés zavartalanul folyik, ahogy azt Örkény is megírta már jóval régebben... egy egészen más, szabadabb, boldogabb és népi demokratikusabb világban.
De hogy is tudna itt ugyan úgy zajlani, mint az orwelli szép, új világban? Hiszen embereket figyelnek meg a nap 24 órájába és erőltetnek bele élhetetlen munkakörülményekbe! És az első nap Viridielnek is fárasztó a nehéz fizikai munkával. Alig pár órát dolgozik, mikor lihegve támaszkodik a hideg falnak és ismét a szép leányzót faggatja.
- Hogy hívnak? Mióta….vagy itt?
-Izaurának. És már 6 éve. -mondja szerényen, olyan halkan, ahogy csak tudja. Fejét leszegi, de azonnal elhallgat, ahogy a kölcsönös bemutatkozás után egy fej jelenik meg ismét az őrök felől, ám nem szól semmit, így esélyük van büntetés nélkül megúszni.
*Már csak pár óra a váltásig, azt kell még kibírnia. Utána az összes itt serénykedőt elengedik a pihenő részek felé. A nő sarkában igaz az egyik zevadari bajusza alatt mosolyogva megy, de Viridielt egy másik ragadja kézen és ellentmondást nem tűrően húzza ki a sorból.
-Te az őrökkel fogsz enni, mert neked úgy hallom, különleges elbánást biztosítanak. Nem keveredhetsz a pór néppel.
*Így ha van is esetleg remény a szívében, hogy nyugodtabb körülmények között folytathatja az udvarlást, a vacsora idejére fel kell függesztenie. Felviszik a szabadok szektorába és ott egy nagy étkezdének kialakított barlang üregben szembe is találkozik evő versenytársával.
A troll meg van láncolva a porondon, ám aki idáig elhozta, az egyértelművé teszi szinte azonnal, hogy nem csak a szájukat lehet használni. Valamelyiküknek -a lombtündének vagy a havas csúcsok lakójának- a bendőbe kell kerülnie. A másiknak pedig győznie, hogy életben maradhasson.
Fegyvert nem kap, ám ellenfelének sem lesz. És bár amint feltolják az emelvényre, már a műsorszám végéig nem léphet le onnan szándékosan, ám neki jóval több mozgás tere lesz, mint a vasra vert óriásnak, ki hatalmas karjaival kapna már most is utána, ha elérné.

Igyekszem senki fejére nem hozni bajt, de muszáj egyrészt kicsit pihennem, bár a többiek jóval kitartóbban teszik a dolgukat, én nem vagyok még hozzászokva, másrészt szeretnék valakivel kapcsolatot teremteni, különben rövid időn belül megőrülök.
Nem tudom, hogy az előző leteremtés és fenyegetés után egyáltalán hajlandó-e a lány szóba állni velem, de nagyon remélem, hogy nem utasít el.
Szerencsém van, mert szinte alig hallhatóan, de válaszol és én teljesen ledöbbenek tőle.
- 6….éve? – nyögöm ki, de gyorsan ellököm magam a faltól, ahogy megjelenik az egyik őr feje a járat elején és máris felkapok egy nagyobb követ, szinte még bénultan a hallottaktól.
~ Hat évet, hogy lehet itt kibírni? És hány évesen hozhatták ide szerencsétlent? ~
A saját helyzetem szinte eltörpült a lányé mellett, aki mégis úgy viselte, hogy csak tisztelni tudtam érte. Az őrök rajta legeltetett szeméből van egy olyan gyanúm, hogy nem csak bányászásra használják.
Szerencsére nem a műszak elejére csöppentett be Uráldur, így valahogy kibírom mikor kiparancsolnak minket a pihenő felé. Most is nyálcsorgatva megy Izaura után az egyik felügyelő, így igyekszem a sarkában maradni, nem mintha sokat tehetnék bármi ellen is.
Aztán a másik őr egyszerűen megragad és az egyik elágazásnál a másik irányba rángat el.
Nem értem, hogy miért részesülnék én „különleges” elbánásban az étkezésnél, de mielőtt még „rosszra” gondolnék, megpillantom, hogy mi is ebben a különleges.
Ó Természet Anya! Soha életemben nem láttam még trollt, csak, hallani is akkor, mikor kölyökként ijesztgettek vele, de nem is kellett bemutatni. Orrfacsaró szagát már az ajtóban megéreztem és nem nagyon fűlt a fogam, hogy közelebb menjek hozzá.
De ez nem az én választásom volt! Felvágtak az emelvényre és csak az volt a szerencsém, hogy ki volt láncolva, különben máris összeroncsolva feküdhettem volna előtte.
- Ezt nem gondolhatjátok komolyan? – kiáltottam az ordibáló, fogadásokat kötők felé.
De senki nem törődött velem, sőt inkább még dárdáikkal döfködve terelgettek a szörnyszülött lény felé, hogy ne húzzam az időt, kezdődjön a harc.
De mi a csudát kezdjek egy ekkor behemóttal, ami már a szagával is félig megnyerte a versenyt.
Két előnyöm lehet maximum vele szemben, az eszem és a gyorsaságom. Viszont, ha csak meglegyint, már halott vagyok. Nem szabad a keze ügyébe kerülnöm.
Nagy levegőt vettem, majd úgy tettem, mintha elkezdenék futni a bal oldala felé, de amikor remélhetőleg arra mozdult, hirtelen irányt változtatva átcsúsztam méretes lábai között és, teljes testsúlyomat bevetve ráugrottam belülről térdhajlatára, majd amilyen gyorsa csak tudtam a lánc távolságán kívülre rohantam.
- Legalább fürdettétek volna meg! – vetettem oda az őröknek.

A kis ácsorgás és beszélgetés után az őr be néz hozzájuk, de mivel azonnal elhal minden 'rendbontás, ezért nem fárasztja magát. Jobban leköti őt az, hogy fantáziáljon egy kellemesebb... pózról. És bizony az erdeinek igaza van.
Tizenkét évesen taszították a mélybe az akkor még gyereket. Bármely zevadari befolyásos tette is, a terve valószínűleg az volt vele, hogy mikor nővé érik, kihozza és szörnyű elvárásokat fogalmaz meg vele szemben.
Ám a nyilvántartás képtelen ilyeneket számon tartani és valószínűleg elfeledkezett már a fenti világban róla mindenki. Izaura romantika nélküli álom világba került, ahol nem csak, hogy rémek is vannak, de mindannyiuk azok.
Azok, kiket megbíztak itt, hogy szóljanak, mikor teste elkezd érni, fittyet hánytak erre. Valószínűleg maga a kapzsi Néró mester sem serénykedett volna soha azon, hogy egyik gyermekét hárembe adják el rabszolgalánynak.
Ám az ő és Viridiel története megszakad egy időre, hisz csak az egyiküknek van VIP belépője, a vacsora díszvendége lesz. Küzdelemre kényszerítik egy trollal és néhányan fogadásokat kötnek ellene. Már az is nagy figyelmet kap, aki húsz ütésre tippel, legfeljebb csak egy ilyen bátor hazardőr kockáztatja a pénzét nagy nyereményekre vágyva.
Ám a bátorság nem hagyja el az ifjú úrfit és megiramodik a nőstény felé, kicselezve az első ütését és térdkalácson rúgva őt. Igyekszik azonnal a háta mögött kicsúszni az ököltávolságából, ám a troll megrántja egyik láncát, mely épp a hírnök lába előtt emelkedik fel húsz centire.
Ha felbukik benne, akkor nem várhat könyörületet. Megragadják a mancsok és magasra emelve a földhöz csapják. Győzelmi üvöltés hallatszana és nagy nevetés az étkezők között. Izgatottan várva a második menetet.
Ám ha sikerül átjutnia a váratlan akadályon, dühösen csapkod utána még a levegőben, de nem tud mit tenni. Visszahúzódik, hogy fogsága béklyói ne legyenek oly feszesek és követni tudja legalább egy két lépésig ellenfelét. (Ha sikerült elkapnia, akkor továbbra is középre tolódik, minél jobban kitolva az elf számára nem biztonságos területet.)

Még jó, hogy nem tudok az előzményekről, ami Isaurá-val történt, bár nem nagyon nehéz kikövetkeztetni a lány beletörődő reakcióiból, amiben már semmi lázongás nincs és az őrök nyílt beszélgetéséből, hiszen nem csinálnak belőle titkot, mire kell néha az a kis „szünet”.
Ettől azonban nem lesz könnyebb a szívem és a lelkem, töményen mocskos helyre hozott a „nagy és dicsőséges” Első Hadvezér. Eddig is sejtettem, hogy nem lesz könnyű az életem itt és hosszú sem, de most már azt is sejtem, nem véletlenül kerültem ebbe a csapatba.
De remélhetőleg még lesz alkalmam tovább ismerkedni vele és valamikor a többiekkel, bár ebben hirtelen nagyon kezdek kételkedni, mikor kiderül, hogy vacsora helyett egy trollal kell párviadalt vívnom, hogy szórakoztassam a „közönséget”.
Persze megtehettem volna, hogy egyszerűen a karjaiba sétálok, de egyrészt nincsenek öngyilkos hajlamaim (még ha ez nem is mindig derül ki), másrészt nem fogom megkönnyíteni Uráldur dolgát, hogy megszabaduljon tőlem.
Ha meg nem harcolok, az őrök löknek a büdös és ronda hegylakó karjai közé.
Más ötletem nem lévén, úgy gondolom a lény izületei lehetnek a leggyengébb pontjai, de abból csak a lábát érem el, így arra összpontosítok, talán ha többször ugyan oda tudok rúgni, akkor meg tudom gyengíteni, vagy akár el is törni.
A kezdet jól is alakul, el tudok csúszni a lábai között és megrúgni is sikerül, amit persze szerintem még meg sem igazán érzett, de mikor menekülőre fognám, megfeszül előttem a lánc és én már nem tudom kikerülni. Nagyot esek, de a következő pillanatban már egy bordaropogtató ölelésben emelkedem, aztán meg túl gyorsan jön a padló.
Minden levegő kiszalad belőlem, de az életösztöneim még működnek, bár biztos vagyok benne, hogy több bordám is eltört és remélem csak az. Arrébb gurulok, aztán nyögve feltápászkodom a lánc hatótávján kívül.
Hiába érzem magam összetörtnek, azt hiszem taktikát kell váltanom, vagy a troll orrát, vagy a szemét kell célba vennem.
Mélyeket lélegzem, aztán gyors nekifutással felszaladok a falra, onnan veszek lendületet, hogy egy lendületes rúgással orrcsontját megpróbáljam felküldeni abba a maréknyi agyába.
Aztán ezzel a lendülettel távolabb földet érni tőle. Még egy földhöz vágásból nem biztos, hogy felállnék.

Awyris bátor gyermeke sikeresen rúgta meg ellenfele lábát, ám a nagy monstrum igen jól bírta egyelőre. A láncban felbotolva nagyot esik, valószínűleg már ezek is csinos zúzódás nyomokat eredményeznének, de a hirtelen jött társadalmi felemelkedése, majd azt követően a porba hullása igen csak megviselik. Egy borda törést is elszenved, ám nagy nyögések közepette, de tudja folytatni a küzdelmet.
A méretes ellenfél arra számít, ismét megpróbálja ugyan azt, bebújva a lábai között és tovább gyengíti az állását, de már figyelve a hirtelen felvágódó láncokra. Ezért arra készül, hogy egy méretes rúgással állítja meg őt, mikor a közelbe ér.
Ám nem így történik, új taktikájával sólyomként fentről támad. A lendülete és a cipője puha talpa megtapad a falon és onnan lendületet véve ugrik vissza a nőre, alaposan orrba törülve. Hirtelen nem is tud mit tenni, a troll orrából piros csík kenődik el, átrendezve arca szimmetriáját, ám mikor Viridiel földet ér, ő mégis csak meglegyinti lábát, ha el is éri, már csak egy alapos fenékbe billentésre futja. Ám vigyáznia kell a frissen ide kerültnek!
Bár az őrök engedni fogják, hogy túlfusson ebben az esetben az emelvény meredek peremén, de amint kifogy a lendület a lábai alól, vissza fogják taszigálni a küzdő térre.

A lábra támadás nem jött be és majdnem sikerült összetörnöm magam annyira, hogy fel se álljak, de ez a közönségnek nagyon tetszett, csak tudnám, hogy mi a pláne benne, hogy olyanra fogadnak, aki négyszer akkor, mint én és egy ökröt is felemelne. Mi az élvezet egy biztos fogadásban. Mondjuk én sem fogadnék magamra, de azért mindent megteszek, hogy megnehezítsem a troll dolgát és elkeserítsem az őröket.
De nem szeretnék több sérülést beszedni, mert akkor lőttek a mozgékonyságomnak, ami szinte az egyetlen előnyöm a hegyi szörnnyel szemben.
Piciny kis agyával sejtem, hogy arra számít, ugyan azt a taktikát folytatom, így erre is készül. Ezért pont az ellentétes felét kínálom meg, kihasználva, hogy lendületet tudok venni a falon, míg a monstrum nehézkesen fordul és mire sikerül, pont eltalálom a szaglószervét, amiből azonnal véres trutyi kezd erős sugárban folyni. A troll felbődül, de mire utánam kapna, már a földön állok és távolodom tőle. A rúgása szele azonban még így is alaposan meglódít, bár komolyabb bajom nem lesz tőle, de a teremben a földből kiemelkedett emelvény szélén nem tudok megállni, ezért az ott tömörülő felügyelők közé zuhanok.
Nem kétlem, hogy ezzel még nincs vége és újabb terv ötlik eszembe, míg a szerencsétlenkedőt eljátszom és kétségbeesetten keresek kapaszkodót: bútort, ruhát, vállat kezet …..és övet. Ha sikerül a tervem, mire visszalökdösnek, már a ruha ujjamban van egy tőr.
Ahogy az íjászatban, úgy a tőrhajításban sem vagyok rossz, így a következő menetre, melyre harsányan biztatnak minket és a troll dühösen fújtat, annyira megyek közel hozzá, amennyire csak merek a lánc miatt, majd a tenyerembe csúsztatva a pengét, nagy lendülettel vágom a troll szemébe. A tőr elég hosszú ahhoz, hogy a szemgolyóba hatolva, elérje a lény agyát.
Nem bírnám sokáig fegyver nélkül vele, így döntésre kell vinnem, remélem ezzel sikerül.
Bár, nem hiszem, hogy az őrök is díjazzák az ötletemet és a tőr elemelését.

Viridiel végig szalad a Mindent jelentő deszkák széléig... és azon túl. Szerencsére nem zúzta össze magát, mikor lábai alól elfogyott a padló és vagy egy métert zuhant lefelé, sikerült időben térdelve és kézre támaszkodva érkeznie, ám a törött bordája még így is kimozdult helyéről és éles fájdalommal hasított húsába.
Lopásra vetemedik, ami jól jön a küzdelem lezárásához. Szinte öngyilkos módon indul meg megküzdeni ellenfelével és az utolsó pillanatban elő rántva szerzeményét, egy tőrt megpróbálja a szemei közzé dobni. A katonák szájában megállt a falatok rágása és igen hamar a bénítás átkai merevítik le az erdei mozdulatait, ám a tőr már elindult a levegőben.
A troll ijedten kapja félre a fejét, és bár szemét nem találja el, alaposan végig hasítja szemöldökétől jó darabon arcbőrét. Dühödten morrant a hústömeg és a még mindig merev ellenfele kezét megragadja, mely kicsit beljebb ért már, mint a bűvös határ és ekkor engedik el őt a fegyőrök is. Nagy rántást érezhet és hamarosan már mind a két vaskos kéz őt ragadja meg, hogy feje felé emelve azzal fenyegessen, hogy ismét lecsapja.
Ám ehelyett fogást váltva a lábát bokánál megmarkolva kezdi el parittyaként forgatni a testet és mikor már eléggé felgyorsult a Világ forgása, hát előre felé a deszkákhoz csapja. Ha túl is éli a hírvivő, mind a két kezét egy-egy őr megragadja és húzni kezdik. Le a színpadról, el az asztalok mellett, végig a földön, egészen az ajtóig.
Ott kidobják és ráförmednek.
-Vesztesnek nem jár kaja!
*Bár ezt már nem láthatja Nellynek, ahogy a szörnyet becézik, bár senki nem tudja az igazi nevét, egy jókora húsdarabot dobnak és a fájdalom átkával rántják össze izmait. Üvölt a behemót hölgy, de tudja, hogy csak figyelmeztetés mára ez a régi rítus, hogy kutyaként, négykézláb egye az oda lökött kaját. Nem egyenlőek velük, a sötét elfekkel.
A mai ellenfelét pedig egy szolgálatos kíséri ismét a mélybe, ha nem kapkodja magát, nem sajnálja a sérült testet rugdosni, örömteli kéjben kacagni közben.

Úgy érzem sokkal nagyobb az esélyem most, tőrrel a kezemben, mint bármikor a harc folyamán és mivel nem szeretném tovább húzni a dolgot, hiszen minden egyes perc a halálomat hozhatja, így rövidre szeretném zárni a dolgot.
Biztos vagyok benne, hogy sikerült volna annak a nyavajás, nagy majomnak a szemébe állítanom a pengét, ha az utolsó fontos pillanatban, már nem hat rám a teremből rám zúduló bénító varázs, amitől nem csak megmozdulni nem tudtam, hanem a fájdalomtól a fejem majd szét robbant.
Talán így is lett volna, de ennél sokkal kellemetlenebb dolgot szántak nekem, igaz ennél sem volt sokkal jobb a túlélési esély, ha fogadni kellett volna rá.
Az így csak megsebzett és még jobban feldühített nőstény troll, elérte a kezem és mikor a levegőbe rántott, meg voltam győződve róla, hogy most szétmorzsol, mint egy puha kenyérdarabot, vagy felken a falra, vagy a padlóra, mint egy odavágott paradicsomot.
De ennél most ötletesebb volt és miután a bokámnál megpörgetett és kellő lendület után elengedett, hát alaposan feltörölte velem a padlót. A bokám megrándult, valószínűleg még egy bordám eltört vagy megrepedt és a fejem is odacsaptam, így a homlokomon lévő felreped bőr alól csordogált a vér.
Képtelen lettem volna felállni, de nem is volt rá szüksége, mert simán a földön húzva kivonszoltak és kihajítottak.
A fejem kóválygott és ez mind a verés, mind az egész napos éhezés, na meg a kemény munka gyümölcse volt. Hogy fogom kibírni holnap, ha dolgoznom kell? És nem ringattam magam hiú ábrándba, hogy nem kell.
Csak épp a nyavajám nem érdekelt senkit, főleg nem az őrt, aki arra sem vette a fáradtságot, hogy felrángasson, szinte végigrugdosott az alvóhelyemig. Nagyon tetszett neki!
Ha megérkeztünk, egyszerűen lerogytam és valószínűleg elvesztettem az eszméletemet. Tudtam, hogy holnap reggel tiszta kék-zöld folt leszek és meg sem fogok tudni mozdulni, a bordáim szúrtak és a fejem is lüktetett.

Viridiel az ágyban fekszik és már nincs ott az őr. Az őr nincs ott, mert már senki sem figyel egy végzetesen legyengült, összetört testre. Bár a lelke még a testében van, az itteniek többsége már nem látja, nincs érzéke ezt észlelni. A napi megpróbáltatások köve eltakarja előlük a lélek látás egykor mindennél fontosabb volt képességét.
Ha alszik, akkor hangos beszélgetésre ébred fel, esetleg léptek hangjára, ahogy befordul az ajtó helyén tátongó nyílásnál a folyosóról. Egy oawa az..., de nincs egyedül. Már a szobában van egy fajához képest igen gyengének tűnő ork. Szinte azonnal megjelenik egy lombtünde is mögöttük, aki hátulról megkerülve őket a fal mentén méregeti fajtársát. Szeme gödre teljesen fehérré vált, úgy szegeződik az odú lakójára. Arcvonása merevek, és testtartása támadásra kész, feszült. Egy negyedik személy lép be most mögöttük az ajtón. Az elf félre rántja a fejét a fiúról és idegesen bele boxol a falba. A most érkező törp, bár közönyös arcot vágott az első pillanatokba, felcsillan a szeme a fura látványtól. Bár az awyrisiek csak a legindokoltabb esetben ilyen viselkedésűek, ám a kis ember -fajára jellemzően- igen csak kedveli a bunyót. Nincs ellenére egy egészséges kis verekedés.
A fehér szemű türelmetlenül kimegy mögöttük, de az őket ide vezető oroszlán férfi ügyet sem vesz rá. Láthatóan nem foglalkozik kísérőjének fájó lelkével.



A nagymacska egy kis ideig még hallgat, miközben az ork egy elvétett megjegyzést ereszt meg, hogy tovább kéne állni bele kötni valakiben. Meglepő, hiszen első ránézésre úgy tűnt, mintha épp ezért érkeztek volna ide. Ám a fiatal úrfi talán észre vette eddigi rövid -ám annál hosszabb időre tervezett- túráján, hogy itt furcsa mód provokatívabb a legtöbb ide került. Szinte ilyen rövid idő alatt fel sem tűnik az a néhány üdítő kivétel, noha Izaura kétségtelenül az volt még a sok év ellenére is.
-Van valamim, ami kell neked. Bár nem tudom, mennyire akarsz holnap, a melóhoz életben maradni. -hangja visszafogott volt és mély, oroszlánbőgésre hasonlító.
*Nem túl bő kifejtése érkezése céljának. Ám kis hallgatás után még a játékszabályokat is közli.
-Mond meg, hogy mit tudsz adni érte cserébe és én akkor mondom el, hogy mim van, ha tetszik és jó ár.
*Lehet megcsalja a szeme a futárt, hiszen nem látszik, de biztosan zsák van a sörényes fejére húzva. Hiszen ez a játék a zsákba macska. Ám kismillió dolgot fel lehet sorolni, hogy mire lesz szüksége, ha valóban életben akar maradni és arra vágyik, hogy az ő szemei is pár év múlva befehéredjenek.
A táskáját az ágya mellett találja ébredéskor, valami fura mód különleges, hogy itt tartói vissza adták neki. Akár kutathat is benne, bár fegyvert nem fog találni, hogy mit szeretne felkínálni ellentételezésül.

Az eszméletlenség aztán alvásba hajlik át, hiszen a kimerültség átveszi a hatalmat, de valami még ebből a mély álomtalan alvásból is felébreszti, bár itt nem igazán működnek egy erdei elf finom megérései, amivel a környezetéhez kapcsolódik. Itt minden sötét és halott.
Meggyötört teste nem mozdul, de elméje fokozottan éberré válik, ahogy megpillantja a köré gyülekező árnyakat, aztán kiveszi kik is látogatták meg ezen furcsa időpontban.
Még alig egy napja van itt, így még senkit sem ismer, ahogy a szokásokat, hierarchiákat sem, pont ezért akart ismerkedni, hogy tudja kitől mire számíthat. Így most is tanácstalan és minden más esetben felpattanna, hogy mindenre felkészülten fogadja ismeretlen társait, de most izmai olyanok, mintha ólommal lennének kitöltve.
Egy kisebb termetű ork, egy oroszlántestű oawa, akiket először beazonosít, aztán egy…..fajtárs, bár a szeme…..a szeme fehér és nem igazán tűnik barátságosnak, de szerencsére, hamar elmegy. Aztán még egy törp is érkezik közben, de aztán úgy látszik ez marad a létszám.
Nem tudom érzékelték-e, hogy fenn vagyok, de biztosan, hiszen az ork is motyogni kezd, aztán a nagydarab oawa leinti és biztos vagyok benne, hogy hozzám beszél.
Először nem is igazán fogom fel, de rá kell jönnöm, hogy tényleg nekem mondja.
~ Van valamije, ami kell nekem? Hiszen azt sem tudja ki vagyok! És ugyan mi a búbánatot tudnék én adni neki cserébe, még ha nem is érezném átverésnek? Már csak az életem maradt, de azt nem neki tartogatom. ~
Hiába toporognak ott mellettem és hiába fordul meg a fejemben, hogy, ha igazat mondana és nekem lenne is mivel cserélnem vele, mit kérnék, a kimerültség mindent elmos. Tőlem ugyan csinálhatnak, amit akarnak én úgy alszom, mint akit agyonütöttek.
Reggel akár azt is hihetném, hogy álmodtam az egészet, de megpillantom az ágy lábánál a táskámat, amitől kikerekednek a szemeim, pedig az egyik szemem alaposan bedagadt.
~ Ezt meg hogy? És főleg miért? ~
Gyorsan átnézem, persze fegyver vagy annak használható semmi nincs benne, csak pár gyolcsba bugyolált fiola, amit Zaida adott, tűzszerszám, kulacs, amiből ki is öntöm a poshadt vizet, pár madártoll, melyet a nyilaimhoz gyűjtöttem és a teljesen elázott válaszlevél az ork főnöktől.
Ha nem is álmodtam az oawa és társai jelenlétét, akkor sem hiszem, hogy lenne ezek közül bármi, ami kellene neki.
A zsák ittléte viszont egy jó nagy rejtély számomra. De most az fontosabb, hogy feltudok-e kelni. Minden porcikám sajog, a mellkasom minden mozdulatomra szúr, a bokámra alig bírok ránehezedni és a képemre száradt a tegnapi vér. Egy kis víz jó lenne.

/A Béke Követe - Mit rózsának hívunk.../

Viridiel megpillantja a táskát, melyet egy őr hozott be neki, miközben nem volt magánál. Néró Mester egyik trükkje, mellyel ki tudja elégíteni Capital éhes vasvágyát valamennyire, hogy tulajdont enged a foglyoknak. Leköti a birtoklási láz utáni vággyal elméjüket és fizikai erejük már nem marad szökésre, azt a hosszú bányász órák fogják malomkerekeik vitorlájába. Mindenki a másiktól akarja megszerezni azt, amit szökéséhez fel akar használni. Vagy erővel vagy üzlettel. Ám ilyen eszközökből kevés van, egyre inkább a matéria túlélésére kell fordítaniuk figyelmüket. Korrupt világ, ahol a fekete piac az őrök szeme láttára -mint most is láthatjuk, olykor burkolt biztatásukra- virágzik.
Az ork kiragadja a kezéből a zsákot, ha nem áll ellen és maga segít megkeresni, hogy mire lesz szüksége a segítség vételéhez. Értetlenül szedi elő és teszi vissza a tárgyakat, ám az oroszlán oda lép, mikor megpillantja egy pillanatra Zaida gyógyszereit és azonnal felismeri.
-Ez a szer nagyon erős. Azonnal meggyógyítja a tested és kellő erővel ruház fel, hogy holnap végig bírd a melót, még ha direkt nehéz munkát is adnak neked. -húz elő a háta mögül egy fiolát- Ezeket kérem cserébe. -veszi kezébe a párducnő ajándékait.
*A törpe felhorkant, bár nem fenyegető. De úgy tűnik, türelmetlen.

Eszembe sem jut, hogy a táskám visszajuttatásában az őrök, vagy ne adj Isten Nero mester keze lehet, mert el nem tudom képzelni, hogy miért lenne ez nekik jó. Itt csak a vég nélküli munka, megalázás és kihasználás a cél.
Mindenesetre a táska itt van és a három férfi is, akiket ezek szerint még sem álmodtam, csak kissé nehézkes a felfogásom a tegnapi verés után, amibe majdnem belerokkantam és ráadásul olyan üres a gyomrom, hogy csak egy nagy lyukat érzek a helyén és majd szomjan halok.
Mielőtt azonban még nagyon belemélyedhetnék annak örömébe, hogy talán találok valami igazán használhatót, már ki is ragadják a kezemből, amit persze nem veszek jó néven, de simán visszalöknek a fekhelyemre és onnan nézhetem, ahogy az ork sorba kipakolja a még megmaradt holmimat.
Nem rezzen egy arcvonásom sem, amikor megpillantom Zaida csodaszerét, amit nekem adott, pedig ez most reménnyel tölt el, csak nem akarom, hogy ezt ezek itt a cellámban is lássák rajtam. Azonban az oawa-t nem tudom becsapni, láthatóan maga is tisztában van vele mit tartalmaznak a fiolák, ami igazán rossz hír nekem.
- Nem adok el neked semmit! – csattanok fel és igyekszem elvenni tőle azt, ami az enyém. – Nem ismerlek! Nem tudom miben tudnál nekem ezeknél is jobban segíteni. Nincs üzlet! – rázom meg a fejem és bár nem vagyok jó formában a fiolákért még ölre is megyek vele.
Ha nem tudom visszaszerezni őket, amúgy sem sok esélyem van, hogy teljesítsem a mai napot és ha még meg is korbácsolnak a nap végén, akkor másnapra úgy is végem.

Az oroszlánember szemében mély csalódottság és... bánat csillan, mikor nyílt visszautasítást kap. Remélte, hogy csak azért nem használta még őket a fiú, mert nem tudja, hogyan kell vagy akár azt sem, hogy mire valók.
Ám bármennyire is kapzsi, még nem törték meg annyira, hogy nyílt rabláshoz folyamodjon. Az ő szerencséjére -vagy balszerencséjére- a tudományát a sérülések ellátásában túl sokaknak kell nyújtani. Ám a déli füves puszták királyai sem kerülhetik el sorsukat itt, csak sokkal meghosszabbítják. A békés, barátságos nép egyre inkább kihasználja a másikat. Életmentő segítségükért kérnek az ételadagból, lesoványítva és legyengítve ápolt betegeiket. Vagy épp nőket szolgálatukba vonva kezdenek el árulni a többi rabtársnak. Egyre inkább olyanokká válnak, mint maga ez a hely.
Türtőzteti magát és a viszkető tenyerű társait is. Jobb dolgot látva egy kis verekedésben hamar távoznak az alsó szintek étkezdéi felé. A táskát egyszerűen a földre dobva, nem törődve, hogy esetleg eltörik-e benne valami.
Ha Viridiel felhasznál Zaida segítségéből valamennyit, akkor képes fájó csontokkal rabigába lépni újra, hogy újra ahhoz az ember csapathoz csapják oda. Izaura lehajtott fejjel a földet nézve sétál el mellette kezdett előtt és magában motyog valamit.
-Sikerült Böhömmel üzletelni?
*Nem várja meg a választ, már lépdel is tovább. Az ifjú elfnek ma nem a közelében kell szolgálatot teljesítenie, hanem a meddőhányóba való fekete port kell a hátára erősített kosarakban az első szintre vinnie, hogy ott a szabadok átöntsék a sajátjukba vagy a zombijaik kosarába és kivigyék a szabadba.
Már több órája halad a munka, amennyiben a gyógyszereket aktiválta, mikor az egyik mellék alagútban egy ismerős vonalakkal rendelkező lombtündét vesz észre. Bár csupán távoli hasonlóság, ám meghalt testvére valamelyest is valami hasonló volt egykor.

/Rád bízom, hogy csak nem régen halt-e meg vagy hosszú ideje és már befehéredett a szeme./

/A Béke Követe - Mit rózsának hívunk.../


Nem igazán mérlegeltem, ahhoz túl fáradt és elgyötört voltam és tényleg fogalmam sem volt kik ezek az alakok és mit tudnának mondani nekem, ami Zaida gyógyitalánál is többet ér.
Azt hittem itteni szokás szerint erőszakkal fogják megpróbálni elszedni tőlem, még, ha egy oawa-ról is van szó, de hát mostanában láttam én már sok olyan dolgot, amit máskor soha nem hittem volna el. Egy agresszív oawa lett volna a legkevesebb.
Legnagyobb csodálkozásomra azonban nem erőszakoskodott és bár láttam a képén a csalódottságot, szó nélkül visszaadja a kis üvegcsét és én óvva a mellkasomhoz szorítom, míg el nem mennek.
Nem tudom máskor lesz-e ilyen szerencsém, de azt hiszem, ha tényleg csak pár csepp kell az italból, hogy meggyógyuljak, persze nem feltűnően, csak kicsit, hogy az őröknek ne tűnjön fel, akkor még az is elképzelhető, hogy egy részéért hajlandó leszek üzletet kötni az Oroszlánnal, ha valakitől megtudom, mennyire megbízható.
A táskám nem érdekel, nincs benne törékeny holmi más. Éppen csak megnyalva a gyógyírt, máris érzem, hogy visszatér az erőm és talán a bordáim is helyre jönnek, de azért nem akarok túlzásokba esni. A kis üveget elrejtem egy repedésbe, aztán bicegve indulok felvenni a munkát. Az emberek mellett maradok és mikor Izaura suttogva rákérdez a dologra, én is visszakérdezek:
- Megbízható? – mivel sejtésem szerint az oawa lehet Böhöm.
Megbízok a lányban, ha borzasztó sora is van itt, segítőkésznek látszik, ha azt mondja okés az Oroszlán, akkor lehet megkeresem, már ha lesz módunk még összefutni Izaura-val, mert már megy is tovább.
A fekete szénpor cipelése, ami mai napra a feladatom, állandóan köhögésre ingerel és fulladozom tőle, a cipekedés pedig teljesen kikészít. Egy idő után már csak vánszorgok a nehéz rakománnyal.
Ki akarok jutni a szabadba! Napfényt akarok látni!
Kezdek magam alatt lenni, mikor benézve az egyik járatba azt hiszem megcsal a szemem. Az nem lehet! Hiszen Thedias meghalt! Megölték a sötét elfek a csatában! Biztos csak hallucinálok is már.
De, ha nem is ő, legalább fajtársa lelek és talán segít is, a honvágy iszonyatos erővel hasít belém.
- Hé, te! – lépek beljebb kicsit, kockáztatva, hogy megfenyítsenek érte, de meg kell bizonyosodnom.
Az elf szemei már kissé opálosak, de a döbbenetes, hogy bár nagyon le van soványodva, továbbra is megesküdnék, hogy a bátyám arca néz rám.
- Thedias? Ugye csak képzelődöm, vagy már szellemeket látok? – nyújtom felé a kezem, hogy megtapogassam. –
Ha mégis ő, akkor a szívem szakad meg, hogy halottnak hittük, miközben egy ilyen helyen sínylődött.
De ez csak hiú remény, lehet kezdek megőrülni.

A lány szedi a lábát, hogy a neki kiosztott munkát elkezdje, csak félig fordul oda, szeme sarkából még épp látva az ifjú elfet. Mintha bólintana, de ez nem biztos.
Ám Viridiel jövője már biztos, hiszen az őrök meghallották a rövid beszélgetést és fellökve őt újra földere kerül, hogy aztán három korbácsütés vágjon végig kiszolgáltatott helyzetében rajta.
-Nem pofa'! Ha beszélni akarsz, légy parancsnok!
*Ha érti, hogy mit akart mondani, akkor szerencsés. Bár.. félő, hogy nehezen kommunikál, de végtelen türelme van újra átfogalmazva elmondani.
Szerencsére hamar neki lát az elf is a dolgozónak, az értékes ásvány és az épen hagyott kőzet rétegei között van egy -általában- mérgező sáv, melyet ki kell termelni, de haszontalan anyag. Akár azért, mert fémtartalma már nem éri el az olvasztáshoz alkalmas szintet, akár azért, mert néhol pár tízcentis vastag értékes réteg van és a járat magasságában ki kell hordani a közönséges köveket is... Nem tudni, hogy a Dante bányában miért por alakú ez a használhatatlan szféra és miért pont fekete, de egy biztos. Oda kint a helyük. A szél majd messzire fújja a bejárattól, nem okozva ezzel újabb kellemetlenséget.
A különös szemű szerzet oda kapja a fejét, ám az őrök hamar közbe avatkoznak. A beszélgetést most is büntetik és ellökve még néhány más -ártatlan- foglyot, hosszan rugdossák, hogy oldják ők is a magukban halmozott feszültséget. Ide lent néha úgy tűnik, mindenki szeret verekedni. És a fegyveresek csak alkalmat adtak rá. (Külön leírom, ha Viridiel vissza üt, mi lesz.)
Bár elgondolkodik, hogy az itt raboskodó lehet-e a testvére, nem tudhatja meg most még, mert szétválasztják őket.

/Ex/

Jó pár nap eltelik, mire egy férfi állít be a bánya bejáratához. A barlang igen rövid, már azt hinni, eltévedtünk. Ám élőhalott és egészséges szamarak és néhány zombi hajtja azt a felvonót... ami nevével ellentétben leginkább csak lefelé visz embereket.
Egy nő is van megkötözve vele, az emberei kint maradtak. Ahogy beszállnak a nyikorgó szerkezetbe az elkezd leereszkedni, hogy az első emeleten hamarosan megtalálják az intézmény tejhatalmú diktátorát, Néró Mestert.



-Jó napot, Néró mester! Hoztam magának egy dalos pacsirtát megőrzésre. Igen jó emlékek fűznek hozzá, kérem vigyázzanak rá! Mintha a szemük fényéről lenne szó...
-Ó, Uráldur, My Lord! Hogy én mily régen várom, hogy újra lássam? És újra ajándék!
*Szavai tartalmaztak legalább annyi hitelt, mint a vörös lámpás házak dolgozói, mikor kéjtől lihegve lehelik a férfi hegyes fülbe, hogy „szeretlek”.
-Igen. Én is vágytam magára, szerelmem. Extra nagy fejadagot rendelek neki az étkezésnél naponta. Kettő -mutatta fel hüvelyk- és mutatóujját- Nem! Három rizs szemet minden 24 órában. Meggondoltam mindent és nem fukarkodunk. Három és egy fél pohár víz.
*Barátja legnagyobb meglepetésére a hadvezér gyors léptekkel halad beljebb, hogy egy újabb csigás, ördögi szerkezettel a mélyebb szintek felé ereszkedjen. Ám nem nagyon zavarták, amikor egy-egy megállított katonától valamit kérdezett, szívélyesen válaszoltak neki.
Exailed parancsnokot kioldják kezeinél és elkezdik levetkőztetni... páncéljából. Van esélye, hogy elrejtse ruhája más helyeire a kézvédőben lévő tőrt, ám arra vigyáznia kell, hogy minden megmarad nála, csak a páncélok és a fegyverek kerülnek le. Alaposan át tapogatták minden formás porcikáját.
Az amazonnak és a tündének útjai ma nem keresztezik egymást. Miközben az újonnan érkezőt bekísérik új csapatához, melyben a csákányozás terén lesz szerepe műszak zárásig, addig Awyris lakója felmentést kap a több órányira lévő munkavég alól. Egy fegyőr ordít rá, hogy valaki látni kívánja. Bár az érkező leinti, de elkésett. Meglepetésnek szánta, hogy az ork területek és szirén öbölbeli régi ismerősét újra üdvözölheti.
-Fiam! -tárja szét a karját. Oda megy hozzá és fejét enyhén csóválja, ahogy átöleli a hátánál fogva fél kezével.
-Nem vagy méltó ide. Te különb vagy, a vérem. -dühösen néz a többi nyomorultra, mintha lándzsát készülne átdöfni rajtuk- Nem keveredhetsz a pór néppel. Gyere! -mutat utat neki, hogy induljanak el máris- Ma estére kapsz tőlem egy nőstényt, hogy kiélhesd férfi vágyaidat. Igazi férfi legyél, Fiam!
*Nem szól semmi többet egész úton, még ha válaszol is rá a hírvivő. Nem sietnek, haladnak ahogy haladnak egy szoba felé, melyet a falban nyíló ajtó zár el a külvilágtól.
Bent gyorsan meglöki a hátát a gyereknek és azonnal kimegy, kattanva a zár a kezei nyomán. És ideje, hogy a szokásos mogorva viselkedését Viridiel átváltoztassa, mert egy csábos nő integet egy vizes medence partján, hogy jöjjön közelebb. Lágy zengő, bongó hangja hívja, minden férfi álma az ő vörös ajka.



/Ex/

A másik hősünkre kemény fizikai munka vár, míg az egyik hím jól érzi magát. Ám több óra kimerítő hajtás után a pihenő felé vánszorgó sorból egyik sötét elf rá teszi a vállára a kezét és kihúzza.
-Nem akarsz velem vacsorázni, cicus? Jól nevelt vagyok és tudok egy jó helyet. Finomat adnak a vendégeknek, nem olyan szennykását, mint ezeknek a moslékos vályúiban.
*Ha ellenáll, a többi felügyelő besegít a lándzsa fa végével és ostorral, hogy helyre állítsák a rendet. Ám ha nem keresi a bajt, akkor hamar elérhetnek az első emeltre, ahol a szabadok egyik étkezdéjében sétálnak végig az asztalok között.
Egy emelvényen a falhoz láncolt troll felé kísérik és ismertetik a szabályokat. A kaja verseny arról szól, hogy vagy a szörny kerül Exailed hasába, vagy pedig... fordítva.
Nelly dühösen rángatja a vasakat, nincs jó kedvében. Az évek megviselték őt is ide lent.

Nem igazán volt sok lehetőségem új rejtek helyet keresni fegyveremnek mégis csak sikeresen találtam neki meg felelő helyett. Nem éppen kényelmes helyre sikerült csúsztatni de mégis jobb mint ha felfedték volna.

Teltek múltak az órák, a szökésen gondolkozván egy elf fogja meg a vállam s rángat arrébb.
-Mi van? kérdeztem alig halhatóan, nem voltam éppen a megfelelő tárgyalási helyzetben. Közben elhangzott a kérdés.
-Miért ne? Válaszoltam vissza kérdéssel, bár nagyon nem volt ínyemre ezt tenni de reméltem hogy így esélyem lesz a szökésre.

Tévedésemre csak akkor jöttem rá amikor bedobtak a troll elé. Vagy ő vagy én. Egyszerű küzdelem lenne meg felelő fegyverrel, de most csak egy dobó kés van nálam az is rejtve. Gyorsan körbe nézek hogy mit is tudnék hasznosítani termetes ellenfelem ellen.

/Ex/

https://www.youtube.com/watch?v=PEiNpRUlZo8

Miközben Ex felkapható székek vagy üres boros üvegek után nézne, rá kell jönnie, hogy a színpadon nincs túl sok minden. Az összes lista egy elit katona... és egy megláncolt troll.
Ahogy fejét forgatja, szúrást érezhet a fenekében, ahogy az egy méter magas emelvény előtt álló néhány katona lándzsájával bökdösi, harcra hergelve. Egyikük van olyan bátor, hogy felpattanjon mögé és fegyvere nyelét a lábai közé akasztva támadja az egyensúlyát, amit hamar vissza...
Nelly ahogy kezei elérték, megragadja és a magasba emeli. Letérdelve vágja rá a térdkalácsára a huszonéves ellenfelét, egy bordája talán el is tört a kemény érkezésnél.

A troll gyorsan le is tedd a földre, bár fájt nagyon is sikeresen talpra álltam s a következő pillanatban már hűlt helyem se volt.
- Flammae Globus!! Kiáltottam a trollra miközben már bőven karjai távolságán kívül álltam. Ha el is indulna felém arcába meglepetés szerűen érkezik egy tűzgolyó aminek bőven elég ereje kellet hogy legyen ahhoz hogy ki fektesse talán véglegesen is. Ezután várom az őrök következő lépését, persze ha támadni próbálnak a legközelebb álló őrt célozván használom élő pajzsként.

/Ex/

A sötét elfek kedvenc porondmesterének produkcióján igen jól szórakoznak a mai szerencsések, kik épp ebben az időszakban nincsenek beosztva és végig nézhetik a látványosságot.
A közönség 'tapsát' Exailed váratlanul kapja nemesebbik porcikáján és a küzdelmet erőltető nézők jóvoltából kemény csattanással ér földet, ám talpra áll és tovább küzd. Nem törődik a megélénkülő étkezőkkel, kik hangosan biztatják kedvencüket vagy cukkolják a beugró vendégszínésznőt.
A nőstény rá akarja vetni magát a nőre, ám láncai, melyek nem engednek megakadályozzák, hogy tovább jöjjön és a tűzgolyó, melyet csinos(nak nem mondható) pofijába kap igen komoly égés nyomokat okoz.
Újabb beavatkozás jön, bár a ronin felkészül, hogy pajzsként használja egyik fogva tartóját majd, a hozzá ugrót hiába akarja kezei közé venni. Fojtogatást érez a torkán, noha nincs fizikai alapja, csak egy sötét átok, míg mozdulatait fájdalom átkok tucatjainak kusza egymásba karolása rángatja hol ide-hol oda.
Eltaszítja magától az, kit szívesen áldozott volna fel, így ismét a kis hölgy ütéstávolságán belülre kerülhet. Az karját lendíti és figyelnie kell az embernek, hogy elkerülje. Bár közel sem lehetetlen.